tudományos-szakmai folyóirat

Az állatkínzás és a személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetésének kriminológiai összefüggései


Szerző(k): Mészáros Lilla

Bevezetés

Az állatokkal való elégtelen bánásmód okozta nemtetszés kinyilvánítására általában annak természet- és fajvédelmi megközelítése miatt kerül sor, illetve sokszor felmerülnek a médiában az élelmiszeripar tömegtermelése vagy az állatkísérletek embertelen körülményei okán felvetődő etikai kérdések is. Az állatvédelem fontossága mellett érvelők viszont általában megfeledkeznek a kérdés kriminológiai perspektívájáról, amely szintén elgondolkodtató szempontot teremt: vajon az állatvédelem önmagunk védelmezéseként is felmerülhet, ha elfogadjuk annak lehetőségét, hogy az állatkínzás más erőszakos cselekmények elkövetésére való hajlandóság előfutáraként is értelmezhető?

Az állatkínzás tényállásának 2022. évi Btk.1 -beli megváltoztatása2  időszerűvé teszi az újféle kutatási, összehasonlítási szempontok vizsgálatát – ideértve az ítélkezési gyakorlat esetleges változásainak elemzését, vagy a bűnelkövetés-számok jövőbeli visszaszorulásának, netán növekedésének tanulmányozását. Izgalmasnak ígérkezik továbbá annak górcső alá vétele, hogy egy büntetőjogi tényállás (esetünkben az állatkínzás) kimerítése mögött milyen pszichológiai tényezők húzódhatnak meg, tényleg fellelhető-e az összefüggés több különböző bűncselekménnyel, és ha igen, az minek köszönhető.

Fontos kiemelni, hogy kifejezetten kevés hazai statisztikai adat, forrás áll rendelkezésre a témában. Ennek kapcsán pedig kifizetődő lehet foglalkozni annak megállapításával is, hogy a kérdéskör mely területei szolgálhatnának behatóbb elemzés, kutatás alapjául a jövőben.

Célom, hogy igazoljam azt a kriminológiai hipotézist, amely szerint létezik összefüggés a (gyermekkori, fiatalkori) állatkínzás és a későbbi erőszakos bűnelkövetői magatartás között. Továbbá, ha a kapcsolat valóban megvan, szeretnék választ találni arra, hogy az milyen mértékű és milyen pszichológiai és környezeti tényezőktől függ. A vizsgálódásaim eredményeként rendelkezésre álló adatok alapján, igyekszem majd választ keresni a téma – véleményem szerint – legégetőbb kérdésére is: szükség van-e az eddigiek mellett további módosításokra a jelenlegi magyar jogszabályokat illetően, és érdemes lehet-e a hazai, illetve külföldi szabályozások tanulságait levonva további tényállásokat beemelni a Büntető Törvénykönyvbe.

Az állatkínzás fogalma

Az állatkínzás definícióját az Állatvédelmi törvény3  tartalmazza. Ennek megfogalmazásában állatkínzás alatt az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazását, vagy olyan hatást eredményező beavatkozást, bánásmódot, valamint a szükségleteinek olyan mértékű korlátozását értjük, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat, továbbá az öröklődő betegségben szenvedő – nem kísérleti célra szánt – állategyed tenyésztése, szaporítása is ebbe a körbe értendő.4

Az állatok jogi helyzete

Leonardo da Vinci szerint „eljön majd az az idő, hogy az ember, mint ahogyan én is; éppúgy fog az állatok megölésére tekinteni, mint ahogyan most tekint az emberek meggyilkolására”. Ha a büntetőjogi aspektusát nézzük az állatokat és az embereket védelmező intézkedések összehasonlításának, lassan elérjük, sőt bizonyos értelemben meg is haladjuk a fent idézett polihisztor kijelentését. Elegendő, ha elképzeljük: a tanulmányban hivatkozott jogszabály-módosítások értelmében ma az, aki állatkínzást visszaesőként követ el (amelyhez az állat elpusztulásának nem is szükséges megvalósulnia), létrehozza az állatkínzás minősített esetét, így akár 5 évig terjedő szabadságvesztés-büntetéssel is sújthatják. Ez az érték megegyezik a szándékos emberölés büntetési tételének a minimumával. A levezetés még érdekesebb, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az állatok büntetőjogi értelemben véve tulajdonképpen dolgok.5  Bár helyzetük nyilvánvalóan speciális, dogmatikai értelemben mégsem sorolhatjuk őket a személyek közé. Az Ávtv. preambuluma kiemeli, hogy „az állat érezni, szenvedni, örülni képes élőlény”, de ha polgári jogi oldalról vizsgálódunk, ugyancsak a „dologként” való értelmezés dominanciáját érzékeljük. A Polgári Törvénykönyv6  kimondja, hogy az állatokra a dologra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, ám a természetüknek megfelelő rendelkezések figyelembevételével. Az állatok jogaiért harcoló szervezetek körében gyakran felmerül a kérdés, hogy van-e értelme mindezen változtatni, és kiharcolni az állatok emberekéhez hasonló jogalanyiságának elismerését. Ezen összetett kérdés megválaszolásához azonban először érdemes lenne elemezni, miben is változhatna az állatok helyzete, illetve, hogy a megteremtett jogaik mellett mi lesz majd a helyzet a mérleg másik oldalán elhelyezkedő, személyiséghez kapcsolódó kötelezettségekkel.7  A téma ezen területének rendezéséig talán már nem kell olyan sokat várnunk, Spanyolországban ugyanis 2022 januárjától az állatok nem minősülnek klasszikus értelemben vett dolognak. Az új szabályozás értelmében, a válóperekben – a gyermekelhelyezés folyamatához hasonló módon – ezután nem lehet majd a háziállatokat lefoglalni, elhagyni, illetve egyik tulajdonosuktól elválasztani anélkül, hogy jólétüket és védelmüket figyelembe vennék.8  Érdekes kérdés azonban, hogy ez érdemben jelent-e majd bármilyen változást az állatok „jogalanyiságát” illetően.

Az állatkínzás büntetőjogi szabályozása

A Büntető Törvénykönyv szabályozása alapján állatkínzás vétségét követi el és 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza, illetve aki gerinces vagy veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi.9  A bűncselekmény elkövetési tárgya csak gerinces állat – azaz a fejlettség legmagasabb szintjén lévő, belső szilárdító vázú állat – illetve a 85/2015. FM rendelet által meghatározott veszélyes állat lehet.

A veszélyes állatok tekintetében a rendelet a veszélyességi szintet alapul véve háromféle csoportot képez: a különösen veszélyes állatokét (pl. feketeözvegy, viperafélék), a közepesen veszélyes állatokét (pl. skorpió, mérgesgyík), illetve az elővigyázatosságot igénylő állatfajok körét (pl. strucc, teve).10

A bántalmazás fogalmába nem csak azok a ráhatások férnek bele, melyek látható sérüléseket okoznak az állatnak, elegendő ugyanis, ha az eredmény bekövetkezésének lehetősége objektíve fennáll.11  A bánásmód pedig olyan folyamatos jellegű fizikai ráhatást vagy tartási mulasztást takar, amely nem minősül bántalmazásnak, azonban az állat szenvedését okozza (pl. éheztetés).

Maradandó egészségkárosodás akkor következik be, ha az állat testi épsége, szervezete, pszichikai állapota vagy viselkedése tartósan, hátrányosan megváltozik.12

Az indokolatlan bánásmód megállapítása a szakértői véleményben lefektetettek és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a bírói mérlegelés alá tartozik,13  amelyhez objektív alapként szolgál a többszöri, illetve folyamatos magatartással – főként mulasztással, gondatlan állattartással – megvalósított rossz bánásmód. Nem minősül viszont indokolatlannak – többek között – az élelmezési cél, a prémtermelés és a tudományos kutatás.14  Fontosnak tartom továbbá megjegyezni, hogy a gerinces állatok közé tartoznak azok a rágcsálók is, melyek irtása sokszor igen jelentős mértékű szenvedéssel jár; ám bántalmazásuk szintén nem számít „indokolatlannak”. A Btk. a patkányirtó-szerek használatát ezért nem rendeli büntetni, ám az állatok fejlettségére tekintettel törekednünk kellene az ellenük való humánusabb védekezésre.

A Btk. állatkínzással kapcsolatos tényállásának szigorításai 2022. január 1-jén léptek hatályba, így a 244. § minősített esetei között ma már helyet foglal a nagy nyilvánosság előtti elkövetés, az állattartástól eltiltás időtartama alatti, illetve az állatkínzás vagy tiltott állatviadal elkövetőjének elítélésétől számított két éven belüli elkövetés, a méreg alkalmazása, valamint a csalétek kihelyezése több állat pusztulását okozva (melynek a törvény mostantól az előkészületét is büntetni rendeli), a különös visszaesés, illetve a szaporítással összefüggő haszonszerzési célzat tíznél nagyobb számú kedvtelésből tartott állat sérelmére. Utóbbi minősített eset kapcsán szeretném megjegyezni, hogy a nem anyagi haszonszerzést célzó szaporítóknak semmiféle szankcióval nem kell számolniuk, annak ellenére, hogy ők is nagyban hozzájárulnak az állatok tenyésztéssel járó genetikai eltorzításához.15  Gondoljunk csak például a mopsz kutyák légzési nehézségeire16  vagy a csivavák idegrendszeri problémáira.

A fentebb felsorolt minősítésekkel kiegészülve a Btk. 244. §-a Európa egyik legszigorúbb állatkínzásra vonatkozó szabályozásává vált. Nem teljes azonban az egyetértés abban, hogy ez a későbbiekben valóban megfékezi-e a potenciális elkövetőket.

Az állatkínzás büntetőjogi szabályozásának szigorítása mögött meghúzódó indítékok

2021. november 24-én egyhangúlag fogadta el az Országgyűlés az állatok védelme érdekében előterjesztett büntetőjogi módosításokat.17 Az állatkínzás mellett a tiltott állatviadal szervezése, illetve a természetkárosítás bűncselekmények minősített eseteinek köre is bővült. Az állatok jólétének elősegítése azért is fontos, mert az állatvédelem fejlettségének szintje a társadalom jólétének fokmérője is.18 Reményeim szerint a szigorítások hozzájárulhatnak majd ahhoz, hogy a hatóságok a jövőben komolyabban és következetesebben álljanak hozzá az állatokkal kegyetlenkedő elkövetőkhöz. Megjegyezném, jelentős problémákat az eddigi szabályozásokban sem láttam, a kivetnivaló inkább a törvények betartásában, betartatásában rejlik. Az idekapcsolódó jogszabályok értelmében eddig is volt lehetőség letöltendő börtönbüntetést kiszabni az állatkínzókkal szemben, ha azonban a régebbi szabályozás adta lehetőségeket sem aknázták ki a hatóságok, mi lehetett a motiváció a jogszabályok szigorúbbá tétele mögött?

Az előterjesztés egyik kezdeményezője, Ovádi Péter, a Nemzeti Állatvédelmi Program megújításáért és végrehajtásáért felelős miniszteri biztos, illetve országgyűlési képviselő parlamenti felszólalásában utalt a büntetőtörvény módosításának fő motivációira.19  Kiemelte, hogy azért volt szükség a fentebb említett három tényállás kimerítőinek büntetés-szigorítására, mert az utóbbi időben látványosan elszaporodtak a szóban forgó bűncselekmények. A napjainkban egyre gyakrabban előforduló mérgezéses esetek ellen azért vált szükségessé a védekezés, mert olyan védett állatok fennmaradását veszélyeztetik ezek a cselekmények, mint a barna rétihéja vagy a barna kánya – nem beszélve arról, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetéséhez használt anyagok gyakran az emberi szervezetre nézve is halálosak lehetnek. A „nagy nyilvánosság előtti elkövetés” mint minősített eset beemelésére elsődlegesen az állatkínzás interneten történő élő közvetítéseinek megállítása érdekében volt szükség. Alapvető célként fogalmazódott meg az is, hogy a büntetőeljárások alatt lefoglalt állatok kedvezőtlen körülmények között történő elhelyezésére a módosítás értelmében csak a legindokoltabb ideig kerüljön sor.20  A tiltott állatviadal kapcsán pedig Ovádi Péter megjegyezte, hogy nem véletlenül indokolt az ott történő részvétel szankcionálása is, hisz gyakorta komoly problémát okoz eldönteni a bizonyítási szakaszban, hogy ki szervezte az adott állatviadalt.

Ehhez szeretném hozzáfűzni, hogy további érvek is elengedhetetlenné teszik az e bűncselekmények szervezőinek felderítését. Daróczi István alezredes21  az Állatorvostudományi Egyetemen tartott előadásán22  rámutatott, hogy az állatviadalok azért jelentenek különösen komoly problémát, mert az egyéb szervezett bűncselekmények elkövetőinek is egyfajta közösségi eseményét jelentik – így mindenképpen érdemes lenne komolyabb figyelmet fordítani a visszaszorításukra, illetve résztvevőiknek, szervezőiknek beazonosítására.

Érthető, ha bizalmatlanok vagyunk a módosítás szükségességét illetően. Amíg olyan bírósági döntések születnek, amelyek a felfüggesztett börtönbüntetés kiszabását és az állat elkobzását sem találják indokoltnak, teljesen mindegy, hogy a jogalkotó hol húzza meg a letöltendő szabadságvesztés büntethetőségének határait. Ám talán a kezdeményezés célja éppen az, hogy az eddig alkalmazott szankciók helyett valamivel szigorúbb bírói gyakorlat alakulhasson ki, ehhez viszont szükség van a jogalkotó ösztönző fellépésére is a súlyosabb büntetések kiszabása lehetőségének megteremtésén keresztül.

Az állatkínzás és az erőszakos bűncselekmények elkövetésének összefüggései

A sorozatgyilkosokról szóló hollywoodi sikerfilmeken szocializálódva egy laikus is hamar levonja a következtetést, miszerint az okfolyamat legmeghatározóbb kulcsa sokszor a gyermekkor. Sokszor hallani, hogy a leghírhedtebb gyilkosok fiatalkorban mind állatokon kezdték, és ezt az őket megjelenítő dokumentumfilmek is gyakran bemutatják.23

A szakemberek döntő többsége egyértelmű összefüggést lát az állatkínzás és az erőszakos bűncselekmények elkövetése között. Ráth Éva,24  aki 10 éve foglalkozik profilozással, megkeresésemre azt emelte ki, hogy tapasztalatai szerint az elkövetők egy része valóban gyakorlásként tekint az állatkínzásra, így az összefüggés nagyon is megvan. A sorozatelkövetőkkel készített interjúk tapasztalatai komoly jelentőséget tulajdonítanak az abuzív környezetben eltöltött, szorongásokkal teli gyermekkornak, ez pedig az állatkínzók esetében is igen gyakori. Ráth Éva Alan Brantley FBI különleges ügynök azon gondolatát is hangsúlyozta, mely szerint az elkövetők az állatkínzás végrehajtásakor alkalmazott módszert használják később embertársaik bántalmazásakor is. Brantley szerint házi kedvenceink (pl. ragaszkodásuk miatt) gyakran szimbolikusan képviselik az emberi tulajdonságokat, így a velük szembeni kegyetlenkedés sokszor olyan erőszakot jelez, ami emberek elleni erőszakká is fajulhat.25

De mit mond e kérdésről a gyermekpszichiátria? Tényleg lehet igazság a feltételezésekben, hogy a fiatalabb kor kulcsfontosságú az állatkínzás elkövetőinek vizsgálata szempontjából, a magatartászavar diagnosztikai kategóriája ugyanis összefüggésbe hozható a gyermekkori állatbántalmazással.26  Ez egy olyan visszatérő, tartós disszociális, agresszív, dacos magatartás, amely a kornak megfelelő szociális elvárások durva áthágásához vezet.27  Az ilyen fiatal a társaival, az állatokkal és a tárgyakkal gyakran erőszakosan viselkedik, rombol, lop, vagy súlyos indulatkezelési problémákkal küszködik. A betegség hátterében általában olyan tényezők együttes fennállása lelhető fel, mint a genetikai rendellenesség, az idegrendszer éretlensége vagy a szociális körülmények.28  Ez az állapot gyakran a gyermekek 10 éves kora előtt alakul ki,29  és ennek tudatában joggal merül fel a kérdés, hogy szükséges-e a 14 év alatti elkövetőkre büntetőjogi szempontból fokozottabb figyelmet fordítani, főleg ha kiderül, hogy az illető magatartási zavarokkal küzd.

Az állatkínzó fiatalok körében gyakran kimutatható volt az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) jelenléte is, melynek fő jellemzői az egyén mindennapjait jelentősen megnehezítő kényszergondolatok, kényszercselekvések visszatérő megjelenése.30  Az érzékelt rögeszmék esetenként az állatok esetleges károsodásának megelőzésére összpontosíthatnak. Az érintett tarthat például attól, hogy véletlenül elgázolja a kutyáját az autójával, vagy háziállata kiszökik és elpusztul, ha nincs megfelelően bezárva a kapu. Ennél súlyosabb félelemérzet is jelentkezhet azonban, tudniillik a kényszerképzetek olykor az irányítás elvesztésére is koncentrálódhatnak. A betegség alanya ilyenkor attól tart, hogy megváltozik a mentális állapota (pl. ittassá válik, elveszíti eszméletét, megőrül), és ennek következményeként bántja majd kedvencét.31  E rendellenesség kialakulása mögött főként a genetika játssza a főszerepet, egy OCD-s első fokú rokonai között ugyanis 10–20 százalék a betegség előfordulásának esélye, míg egy egészséges ember rokoni körében ez az arány maximum 3 százalék.32

További tünet lehet az empátia érzésének hiánya. Egy egészséges személy idegrendszere képes modellezni mind az emberek, mind az állatok érzéseit, így közvetlenebb formában éli át mások fájdalmát. Neurológiai tény, hogy egy kamasz empátiás készségei viszont jelentősen alulműködnek, sőt az együttérzés képességének bizonyos elemei ebben a korban még ki sem alakulnak. Az empátiának ugyanis hagyományosan két komponensét különböztetjük meg. Létezik egy automatikus, affektív összetevője, ami a másik érzelmi állapotával való rezonálás eléréséért felel. Fiatal felnőttkorra alakul csak ki azonban a másik, kognitív elem, melynek feladata az affektív komponens szabályozásán keresztül a másik személy mentális állaptának megértése, és az együttérzés kiváltása. Mindez azt eredményezi, hogy egy serdülőnél nagyobb szerepet tölt be az „automatikus” empátia, az ebből eredő szorongást az ilyen személy még nem képes megfelelően kezelni, az együttérzés kimutatásának képessége tehát fejletlenebb, mint egy fiatal felnőtt esetében.33

A National Link Coalition34  kutatásai is rámutattak, hogy a gyermekkori élmények meghatározó szereppel bírnak az empátia érzésének fejlődését tekintve: amennyiben egy gyermek végignézi egy állat bántalmazását, az kihat jellemének alakulására, ezáltal érzéketlenné válva maga is könnyedén elkövetőjévé válhat erőszakos bűncselekményeknek.35

Ennek megerősítéseként talán érdemes kiemelni, hogy egy 2018. évi kutatás szerint, a bebörtönzött férfiak 25 százaléka számolt be arról, hogy gyermekkorában maga is tanúja volt mások által elkövetett „állatok elleni jelentős kegyetlenkedésnek”.36

A felnőtteknél egyértelmű összefüggés figyelhető meg az állatkínzók körében az alkoholfüggőséggel, illetve az antiszociális személyiségzavarral is. Utóbbi rendellenesség súlyos és erőszakos cselekmények elkövetését segítheti elő, mindamellett, hogy a bűntudat érzésére képtelen személyt karizmatikus, egoista, impulzív vagy éppen felszínes, manipulatív személyiségjegyek jellemzik. Az ilyen elkövető esetében az empátia teljes hiánya miatt a büntetéssel elérendő speciális prevenció nem releváns szempont. A pszichopaták nem tanulnak a hibáikból, a büntetésnek nincs rájuk nézve visszatartó ereje, így esetükben különösen gyakori a visszaesés.37

Arra következtethetünk tehát, hogy az állatkínzás tényállása kimerítőinek viselkedése mögött nem ritkán jelennek meg a torzult személyiség jelei. Ahogyan arról már szó volt, az állatok bántalmazására való hajlandóságot felerősítheti a megfelelő szociális környezet hiánya, a gyermekkorban megélt bántalmazás, illetve a genetikai, biológiai rendellenességek megjelenése. A motívumok közé ugyanakkor tartozhatnak bizonyos stresszfaktorok is, mint az alkoholizmus, a droghasználat vagy a szegénység, de valószínűsíthető, hogy szerepet játszhat a puszta kíváncsiság is. Ha viszont minden adott ahhoz, hogy az ilyesfajta kegyetlenkedés akadály nélkül megvalósuljon, tarthatunk-e attól, hogy az ilyen elkövetők egy idő után nem érik majd be „csak” az állatokkal?

Az állatkínzás és az emberölés elkövetésének összefüggései

„Tehát aki állatkínzó, az később várhatóan gyilkos lesz?” E kérdésre nyilván nem lehet egzakt választ adni, hisz a való élet közel sem annyira egyszerű, mint a mozifilmek világa. Az eddig megfogalmazottak tükrében nyilvánvaló, egy háttérben meghúzódó személyiségzavar nagyban hozzájárulhat, hogy egy állatkínzó a későbbiekben emberölés elkövetésére is hajlandóvá váljon, azt azonban nehéz lenne bizonyítani, hogy az állatkínzás végrehajtását lineárisan követni fogja majd az emberölés. Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy a magyar büntetőjog a „sorozatgyilkosság” definícióját így önmagában nem ismeri – igaz, a több ember sérelmére elkövetett emberölés mint törvényi egység nagyjából lefedi a fogalmát –, a sorozatgyilkosok kapcsán azonban kiemelkedő jelentőséggel bír egy amerikai pszichiáter, John Macdonald 1963-ban felállított és azóta is sokat hivatkozott teóriája.38  A „MacDonald-triász” fogalma azt bizonyítja, hogy a sérült személyiségnek már gyermekkorban fellelhetőek olyan árulkodó jelei, melyek előrevetítik a többszöri gyilkolásra irányuló hajlam fennállását. E három jellemző a gyújtogatás, az ágybavizelés, valamint – az eddig elhangzott információk alapján nem meglepő módon – az állatkínzás. A megállapítás gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy 2016-tól kezdődően az FBI is kiemelkedő jelentőségűnek tekinti az állatkínzással kapcsolatos eseteket. A rendőri szerv a szexuális bűnelkövetőkéhez hasonló nemzeti adatbázist is létrehozott az állatokkal kegyetlenkedők egyszerűbb nyilvántartása érdekében.39

A Magyarországon előforduló emberöléssel kapcsolatos esetek tekintetében az elmúlt évek adatai alapján optimista kép rajzolódik elénk. Az emberölési ügyek száma hazánkban 2011 óta folyamatosan csökken:40  előbbi vonatkozásában 142 esetről beszélhetünk, míg 2020-ban ez az érték már csak 81 volt. A regisztrált állatkínzásos esetek tekintetében szintén visszaesés tapasztalható 2015 (761 db) és 2018 (291 db) között.41  Ebből az következik, hogy ha csak a vizsgálandó ügyek előfordulását vesszük számításba hazai viszonylatban, megállapítható, hogy a két bűncselekmény számának változása egymással párhuzamosan halad: ha kevesebb az állatkínzó, akkor kevesebb a gyilkossági ügyek száma is. Ez azonban nyilvánvalóan nem szolgáltat elégséges alapot a messzemenő következtetések levonására, már csak azért sem, mert az állatok bántalmazásával kapcsolatos esetek legnagyobb része valószínűleg a mai napig látenciában marad.

Az állatkínzás és a családon belüli erőszak összefüggései

Az emberölés bűntettének esetében nem beszélhettünk arról, hogy egyértelműen bizonyítható lenne az állatkínzással való nélkülözhetetlen kapcsolat – legalábbis jelenleg nem áll rendelkezésre elegendő adat ilyen következtetés levonásához –, ám a családon belüli erőszak esetében talán más a helyzet. Egy családon belüli agresszort többféle célzat is hajthat az állatkínzás bűncselekményének elkövetésére. Egyrészt érzékeltetheti, hogy milyen mértékű erőszak kifejtésére képes (szükség esetén akár emberekkel szemben is), másrészt zsarolhatja, tűrésre és hallgatásra bírhatja ezzel a környezetét. Előfordulhat viszont az is, hogy az állat bántalmazása a másik családtag érzelmi bántalmazásának eszközéül szolgál.

Az állatnak való fájdalomokozás során sokszor egy olyan családtag helyettesítése történik, akin az elkövető adott esetben nem akarja, vagy nem tudja kitölteni a haragját. A gyermekkorban tapasztalt erőszaknak való kitettség azonban – ami alatt a háziállatok bántalmazásának látványa is értendő – nagyban megnöveli az esélyét annak, hogy a későbbiekben a gyermeken is megjelenjenek az állatokkal szembeni agresszivitás jelei.42

Az uralkodni vágyás, a nő vagy gyermek gyengeségének kihasználása eleve motiválóan hat az állatkínzás elkövetőjére, hisz általában nem kell jelentősebb ellenállástól tartania. A gyötrelemokozás azonban a családtag állatának bántalmazásán keresztül is megvalósulhat, ilyenkor ugyanis egyértelműen érzékelhető formában próbál embertársának ártani az elkövető anélkül, hogy egy a külvilág számára feltűnőbb személy elleni erőszakos bűncselekményt (pl. testi sértés) hajtana végre. Az sem kizárt, hogy a tettes dühkezelési problémája először „csak” az állatok bántalmazására korlátozódik, azonban később családtagokkal szembeni erőszakos magatartás gyakorlásába torkollik. Nem meglepő ennek tudatában az, hogy az agresszív családi környezetből kikerülő férfiak nagyrészt maguk is bántalmazókká, az ugyanilyen háttérből érkező nők pedig bántalmazó kapcsolatok áldozataivá válnak.43

Érdekes tény, hogy sokan azért nem hajlandók maguk mögött hagyni mérgező párkapcsolatukat, mert nem lenne olyan hely, ahol ezután kedvenceiket elhelyezhetnék. Egy az Egyesült Államokban működő családon belüli erőszak ellenes szervezet44  arról számolt be, hogy az áldozatok 50 százaléka inkább a bántalmazó környezetben marad, mintsem otthon hagyja kisállatát. Az ASPCA45  vizsgálataiból mindemellett az derült ki, hogy az agresszív környezetből elmenekülők több mint fele a háziállata miatt mégis hazatér.46  Ez azért számít elkeserítő ténynek, mert egy 2017-es kutatás rámutatott, hogy a naponta 137 nő esik a világon családon belül elkövetett gyilkosság áldozatául.47

A rendelkezésre álló további statisztikai adatok szintén nem nevezhetők kielégítőnek: az erőszakos családi körülmények között élő nők 89 százaléka állította azt 2017-ben, hogy az őket bántalmazó illető ártott már házikedvencüknek is, vagy adott esetben meg is ölte azt.48  Egy brit kutatás49  szerint négyből egy nő nyilatkozta, hogy a bántalmazott kedvencéhez való kötődése visszatartotta őt attól, hogy külső segítséget kérjen. A gyermekbántalmazás a családok 88 százalékában előfordul, a gyermekbántalmazásos esetek 60 százalékában pedig állatok bántalmazása is jellemző.50  Az ilyen szociális helyzetben élő kiskorúak 32 százaléka szintén állatkínzó.51  Ezek a számok egyértelműen bizonyítják tehát, hogy az erőszak állatokkal és emberekkel szembeni megnyilvánulásai között igenis felfedezhető az összefüggés, ráadásul jelentős mértékben: az állatkínzók ötször akkora eséllyel bántalmaznak embereket is, mint az állatokat nem bántalmazó személyek.52

Az állatkínzás miatt indult ügyek nyomozása során sokszor kiderül, hogy az elkövető partnerét, gyermekeit is bántalmazta, ez pedig további szempontot teremt a vizsgálódásra. A két magatartás közti kapcsolatkeresés egyik szemléletes példája a „Links Group”53 -módszer, amely már alapjában feltételezi az állatkínzás és a családon belüli erőszak közti kölcsönhatás fennállását. Amennyiben tehát egy személyről kiderül, hogy állatkínzó, ez az információ a gyermekvédelmi hatósághoz, illetve a bírósághoz is eljut, így az illető gyermekfelügyeleti jogának felülvizsgálatára is azonnal sor kerül. Mindez visszafelé is igaz lesz: a családon belüli erőszak eseteinél az állatvédelmi hatóság jár el a háztartásban élő állatok vizsgálatának ügyében. A módszert alkalmazó szakemberek mindezeken túl valós lépéseket tesznek a bántalmazottak helyzetének javítására, tudniillik igyekeznek kiemelni a veszélybe került embereket és állatokat mérgező környezetükből, és átmeneti jelleggel titkos menedékházakban, menhelyeken szállásolják el őket.

Ehhez hasonlatos a „Safe Haven”54 -program is, melynek lényege, hogy az áldozat és állata ideiglenesen egy biztonságos helyen együtt tartózkodhasson, vagy az állatot kennelben, illetve „nevelőszülőknél” helyezzék el a fennálló veszély megszűnéséig.55  A gazda a bántalmazó környezetből való kilépés után visszakaphatja kedvencét.56  Magyarországra ilyesfajta kezdeményezés egyelőre nem jutott el, pedig a fenti adatok alapján látszik, hogy lenne rá igény.

Nem mehetünk el amellett sem, hogy a rossz körülmények közt élő állatokat a rendőrség sokszor csak helybenhagyással foglalja le, ilyenkor azonban az állatok ugyanúgy a bántalmazóik felügyelete alatt maradnak. Ez az ő helyzetük mellett a családban élő, kedvenceikhez ragaszkodó bántalmazottak otthonról való menekülését is megnehezíti.

A szexuális bűnelkövetők kapcsolata az állatkínzással

Mielőtt megkísérelném a téma bővebb kifejtését, fontosnak tartom tisztázni azt, hogy a szexuális bűnelkövetők kategóriája igencsak heterogén.57  Nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy mind a Btk.-ban fellelhető idetartozó bűncselekményi kategóriák (pl. szexuális erőszak, vérfertőzés, gyermekpornográfia), mind az elkövetésük mögött meghúzódó motivációk (pl. haszonszerzés, szexuális vágyak kielégítése, erőfitogtatás) eltérőek lehetnek. Tanulmányomban ezért főként az agresszió által motivált erőszakos szexuális bűnelkövetőkről (pl. szexuális kényszerítést, szexuális erőszakot végrehajtókról) gyűjtött statisztikai adatokra hivatkozom majd. Az ilyen személyek a szexuális bűncselekményeket elkövetők 88 százalékát teszik ki.58

Kiss Anna pszichológus rámutatott: gyakorta kiderült, hogy a szexuális bűnelkövetők múltjában mind az állatkínzás, mind a szexuális erőszaknak való kitettség jellemző volt.59  Álláspontom szerint a kapcsolat egyrészt annak köszönhető, hogy az állatokkal szembeni kegyetlenkedés és a szexuális bűncselekmények mögött hasonló motivációk húzódhatnak meg. Ilyen lehet az uralkodni, birtokolni vágyás, a feszültség gyengébbeken való levezetése, a megtorlás, illetve a szexuális kielégülés – utóbbi az állatkínzás esetében a zoofílián keresztül valósulhat meg. Másrészt, a hasonló bűncselekményeket elkövetők által fiatalon átélt traumák fajtái az esetek többségében szintén megegyezhetnek, hiszen a kilátástalannak tűnő körülmények, a szegénység, az elnyomó otthoni környezet, illetve az iskolázatlanság könnyen hozzájárulhat a gyermekek személyiségének negatív irányba történő fejlődéséhez. Így pedig nem csak az állatkínzás tűnhet egy idő után megfelelő menekülésnek a problémák elől, de a védekezésre kevésbé képes nők és gyermekek szexuális kizsigerelése is. Az sem véletlen, hogy a személyiségzavarok mind az állatkínzók, mind a szexuális bűncselekmények elkövetői körében fellelhetőek.60  Gondoljunk csak arra, hogy a jellembeli rendellenességek jelentkezésének hátterében is gyakran állhat gyermekként átélt bántalmazás (akár szexuális visszaélés is),61  azt pedig szintén sokszor bizonyították már, hogy a fiatalabb korban megtapasztalt viselkedésminták a későbbiekben könnyen átvételre kerülhetnek.62  A nyolcadik életév betöltése előtt a szülőknek jó esélye van kialakítani gyermekük személyiségében egyfajta szabályozó funkciót, amely korlátozza a vágy azonnali kielégítésére való igényt.63  Ha viszont a nevelői fellépés elmarad, az számtalan problémát generálhat a későbbiekben. Fékek nélkül ugyanis az ember rögtön elveszi azt, amire vágyik, figyelmen kívül hagyva a társadalom rosszallását. A körülményeket bonyolítja, hogy a nemi erőszak elkövetői sokszor olyan környezetben nőnek fel, ahol az érvényesülés eszköze a hatalom és az erőszak,64  így általában ezt a mintát alkalmazzák később saját családjaikban is. Drexler Bernadett és Somogyvári Mihály kutatása65  az erőszakos elkövetők vizsgálata során megállapította, hogy a szexuális bűncselekmények elkövetésének iránya az esetek több mint 20 százalékában családon belülre összpontosul.

Fontos kérdés azonban, hogy csak a kétféle bűncselekmény mögött megbúvó motivációk és a neveltetésben megmutatkozó mulasztások hasonlóak-e, vagy ezen jogsértések elkövetése között egyfajta sorrendiség is megfigyelhető. Az erőszakos szexuális bűnözők 51 százaléka kizárólag szexuális jellegű bűncselekményeket valósított meg, és ezen kategória 80 százalékában első bűntényes elkövetőkről van szó.66  Ebből feltételezhetjük, hogy hazánkban nem mondható magasnak azon tetteseknek a száma, akiket állatkínzás elkövetése után szexuális bűncselekmények végrehajtása miatt is felelősségre vonnak. Mindehhez persze hozzátartozik, hogy az erőszakos elkövetők hosszabb idejű büntetésre számíthatnak, később szabadulnak a büntetés-végrehajtási intézetekből, így kevesebb jogsértés elkövetésére van lehetőségük. További érdekesség, hogy a visszaesés mértéke a családon belül szexuális erőszakot elkövetők esetében 17,2 százalék,67  az állatkínzóknak pedig 2014–2019 között mintegy 10 százaléka volt visszaeső.68

A zoofília fogalma és jogi megítélése

Mivel a magyar büntetőjog nem szankcionálja külön nevesítve a zoofília jelenségét, sokan nincsenek is tisztában a fogalom pontos jelentésével. A zoofília definíciója röviden azt az ember által állat iránt érzett nemi vonzalmat fedi le, amely még nem meríti ki a nemi érintkezés eseteinek körét. Az utóbbi kritérium megvalósulása bizonyos jogirodalmakban a bestialitás meghatározása alá tartozik, így ezek értelmezésében a zoofília alatt csak magát a szexuális érintkezés iránti vágyakozást érthetjük.69  A szóban forgó rendellenesség a szexuális zavarok egyik csoportját képező parafíliák70  kategóriájába tartozik, fogalmát Richard von Krafft-Ebing használta először 1894-ben.71  A zoofília kérdéskörét azért is tartom fontosnak tárgyalni, mert a bestialitás végrehajtói gyakran potenciális elkövetői lehetnek később szexuális bűncselekményeknek is, így a hosszú távú társadalomra veszélyesség az ő tekintetükben is kiemelkedő jelentőségű.

A zoofíliát a Btk. önmagában nem rendeli büntetni, közvetetten azonban találhatunk utalásokat a magyar jogszabályok közt a jelenségre vonatkozóan. Az Ávtv. rögzíti, hogy „az állatot a nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során felhasználni tilos”.72  Az ilyen cselekmény elkövetésének szankciója közigazgatási hatósági eljárásban kiszabott állatvédelmi bírság, illetve állattartástól való eltiltás lehet. A Btk. továbbá – ahogy arról már esett szó – az állat maradandó egészségkárosodásának vagy pusztulásának előidézésére alkalmas cselekményt büntetni rendeli, így ha a zoofília egyben állatkínzást is megvalósít (pl. maradandó egészségkárosodásra kerül sor), az említett cselekmény bűncselekmény. Ha azonban a magatartás semmilyen módon nem károsítja a felhasznált állatot, az állatkínzás tényállásának megvalósulásáról sem lehet beszélni. Ami ezekben az esetekben szóba jöhetne, az a „sértetti beleegyezés hiánya” vagy az „állat méltóságának sérelme” miatt felmerülő felelősség,73  ezeknek gyakorlati alkalmazása azonban az itthon hatályos jogi szabályozásra és az állatok dologként való értelmezésére figyelemmel Magyarországon a közeljövőben nem fog megvalósulni.

Magától értetődő, hogy a zoofília szabályozásának fejlettsége sehol sem előzi meg az állatkínzásét, ám míg például Hollandia vagy Svájc esetében kiemelkedő mennyiségű joganyag szól róla, Olaszország, Szlovénia és Magyarország vonatkozásában beszélhetünk jelenleg a legnagyobb hiányosságokról ezen a téren.74

A zoofil elkövetők jellemzői

Mindannyian emlékezhetünk rá, milyen sok új problémával kellett megküzdenünk pubertás korban. A meg nem értettség érzése viszont néhányaknál olyannyira felerősödik, hogy a szexuális vágyaik kiéléséhez sem találnak megfelelő partnert.75  A gyengébb, arra hajlamosabb jellemű alany esetében ilyenkor megkezdődhet a személyiség negatív irányba történő átformálódása.

A kirekesztésnek sokféle oka lehet; például az alany viselkedése, biológiai deformitása, pénzügyi vagy társadalmi helyzete, de a családon belüli bántalmazásra is sokszor visszavezethető a kiközösítés. Ressler és szerzőtársai 1988-ban megállapították, hogy az emberölést elkövető személyek 40 százaléka vagy gyermekkori bántalmazott volt, vagy szexuális kapcsolatot létesített állatokkal fiatalkorában.76  A családon belüli erőszak felmerülése azért sem furcsa, mert gyakori, hogy az ilyen áldozat képtelenné válik a megfelelő emberi kapcsolatok kialakítására, ennek következtében végül magára marad a társadalomban. További probléma, hogy a bántalmazottak nem találkoznak megfelelő otthoni példával, érzelmeik eltorzulnak, szexuális érdeklődésük pedig könnyen elkezdhet eltávolodni a mindennapokban megszokottaktól. Nem csoda tehát, hogy az érintett családtagként tekint házi kedvencére, és esetenként tényleges szerelmi kötődés kezdi őt fűzni az állathoz.77

A rendelkezésre álló információk alapján magas számban kezdték „pályafutásukat” az erőszakos és pedofil bűncselekmények elkövetői állatkínzással vagy zoofíliával. DeViney és munkatársai 1983-as publikációja szerint a zoofília elkövetőinek 88 százaléka a gyermekek molesztálásától sem idegenkedett. Ez nem véletlen, hisz az állatkínzás és a pedofília elkövetésének motivációja ez esetben valószínűleg egy tőről, a kiszolgáltatott feletti uralkodás élvezetéből fakad.78  Sandy Lane 1997-ben azt állapította meg, hogy a zoofil cselekményeket végrehajtó fiatalkorúak másféle állatkínzással kapcsolatos magatartást is tanúsítottak már.79  A 2016 és 2018 között begyűjtött hazai hatósági adatokból80  kiderült, hogy a zoofília mindig egy másik bűncselekmény elkövetési magatartásának kifejtése mellett (pl. kiskorú veszélyeztetése, gyermekpornográfia, állatkínzás) merült fel, és a nyomozás elrendelésére e másik jogsértés megvalósítása miatt került sor.

A fenti statisztikai adatokból jól látható tehát, hogy az zoofíliát – mint „speciális” állatkínzást – elkövetők szintén potenciális veszélyforrásnak tekinthetők, ha más személy elleni erőszakos bűncselekményekről van szó. Érdemes lehet komolyabban foglalkozni ezzel a témával, megszervezni annak Btk.-ba való bevezetését, illetve gondoskodni a tettesek elkövetéskori lelkiállapotának feltérképezéséről.

De lege ferenda javaslat a zoofília Btk.-ba való beillesztésére

Fontosnak tartom kiemelni, hogy az állatkínzás büntetőjogi szempontból egy immateriális bűncselekmény. A tényállás kimerítéséhez elegendő, ha a magatartás „alkalmas” az állat maradandó egészségkárosodásának, pusztulásának előidézésére.81  A jogalkalmazónak már csak erre figyelemmel is meg kellene állapítania az állatkínzás megvalósulását, ha a zoofil cselekmény külső sérüléseket nem okoz. A Btk.-ban azonban mindenképp helye lenne egy olyan tényállásnak, amely az állatokkal folytatott szexuális kapcsolat létesítését rendeli büntetni82  – nem is beszélve olyan további lehetséges elemek beépítéséről, melyek külföldön már sok esetben megvalósultak (pl. zoofil pornográf termékek terjesztése).83

Véleményem szerint az állatkínzás Btk.-beli tényállásának alapesetébe lehetne – egy újabb fordulatként – beilleszteni a bestialitás elkövetését. Ennek oka, hogy – mivel az állatkínzás alapesete egy immateriális bűncselekmény – a bestialitás jelenleg csak akkor nem büntetendő, ha nem okoz különös szenvedést, maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást az állatnak. Ha ugyanis ezek valamelyike bekövetkezik, az megvalósítja a tényállás minősített esetét, így végeredményképpen a zoofília jelenleg is büntetendő. Azért lenne szükség az alapesetbe való beillesztésre, mert ekkor azt a cselekményt is büntetni lehetne, amely az állat testi sérelmének okozása nélkül, önmagában a cselekmény szexuális tartalmára tekintettel lenne tényállásszerű magatartás. Ezzel gyakorlatilag az elkövető hatalmával való visszaéléséből következő, a kiszolgáltatott állattal szembeni uralkodási vágy diktálta viselkedést rendelné büntetni a jogalkotó. Bár a törvény az állatkínzás tényállása kapcsán a testi sérelem kivédését célozza, nem felejthetjük el azt sem, hogy nem tudjuk, a szexuális „kapcsolat” lelkileg hogyan hat az adott élőlényekre. Fontosnak tartom hozzátenni, hogy a fentiek alapján megvalósuló szankciókhoz a gyakorlatban minden esetben kapcsolódhatna egy egyéniesített, alternatív terápiás foglalkozáson való részvételi kötelezettség is, hisz a fő cél továbbra is a probléma gyökerének kezelése, és nem a mértéktelen szankcionálás lenne.

Állatkínzás – ok vagy okozat?

Melyek azok a tényezők, amik az állatok ellen irányuló erőszakos magatartás főbb indikátorai lehetnek?

Ahogy arról volt már szó, vonzóvá válhat egy elkövetőnek a gyengébb feletti uralom kihasználásának élvezete, illetve az agresszív személyiségének kiélésére való lehetőségek hajszolása. Nem ritka az sem, hogy a szükségtelen fájdalom és szenvedés okozása egyenesen kielégülést nyújt a tettesnek.84  Az állat ellen irányuló erőszak azonban közvetetten egy ember iránti düh megélésének igényét is megjelenítheti; könnyebb ugyanis a harag levezetése a háziállaton, mint a megélhetést kockáztatva a főnökön.85

A családon belüli erőszak speciális megjelenési formája az állatkínzás abban az esetben, ha az elkövető a gyermekét igyekszik büntetni vele, illetve zsarolásként használja párkapcsolatában, hogy a bántalmazott fél semmilyen esetre se merjen beszélni a külvilágnak az otthoni környezetről.86

Sokszor éri az a támadás az állatok védelme és jogai mellett kiállókat, hogy összekeverik az okot az okozattal, tudniillik nehéz eldönteni, hogy az állatkínzás élményének megtapasztalása szolgál-e olyan ingerekkel, melyek meghozzák a vágyat további erőszakos bűncselekmények elkövetésére, vagy maga a deviáns, egészségtelen személyiség az, ami az állatok bántalmazására, illetve a többi agresszív és büntetendő cselekmény megvalósítására való igényt indikálja. Fontos, hogy rendezzük ezt a kérdést, hisz a válasz talán a legfontosabb információt szolgáltatná az állatkínzás tényállásának büntethetőségére vonatkozó viták eldöntéséhez.

Feltételezhető, hogy torz az a személyiség, amelynek egy kiszolgáltatott lény szenvedésének látványa valóban boldogságot okoz. Ha azonban mindezt félrerakva azt tesszük vizsgálódásunk kiindulópontjává, hogy az állatkínzás okozta élvezet utáni vágyakozás beteljesítése érdekében kísérletezik az elkövető később az emberöléssel, a családon belüli erőszakkal vagy akár a pedofíliával, egyértelmű, hogy az elején kell csírájában elfojtani a lehetőségét az állatkínzásból fakadó „örömök” megtapasztalásának. Ha ugyanis a vágy csak vágy marad, nem kell félnünk attól, hogy az elkövető kiégése vagy a kezdeti kielégülés okozta további kíváncsisága még brutálisabb bűncselekmények elkövetésébe hajszolná. Amennyiben tehát ezt a szempontrendszert vesszük alapul, az állatkínzás tényállásának 2022. évi szigorítása helyénvaló volt, sőt, ha a jövőben ez sem lesz elegendő az elrettentéshez, további szigorításokra lesz majd szükség.

De nézzük meg a másik oldalt is. Szükség van rá, hogy egy magatartászavar, antiszociális személyiségzavar, kiskorban megtapasztalt trauma vagy egyéb inger megalapozza azt, hogy valaki eljátszadozzon az állatok bántalmazásának gondolatával. Ez nem azt a nézetet erősíti, mely szerint az állatkínzás tényállásának és büntetési tételének végletekig történő szigorítására lenne szükség – már csak azért sem, mert még mindig ritka a végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés kiszabása a szóban forgó bűncselekményeknél.87  Sőt, ha abból indulunk ki, hogy az ilyen személy eleve valamilyen mentális rendellenességgel küszködik, és zavarodottsága miatt nem teljesen képes tisztán gondolkodni,88  amikor vágyai kiélésének lehetőségéről van szó, nem valószínű, hogy a Btk.-t lapozgatva elkezdene mérlegelni a bűncselekmény elkövetése előtt, hogy vajon megéri-e az eddigieknél szigorúbb büntetés kilátásba helyezése miatt visszafognia magát.

Feltétlenül indokolt lenne tehát tovább kutakodni a fent említett témában. Elengedhetetlen annak feltérképezése, hogy mi az, ami mindennek az alapját képezi, ha valaki tudatosan kínoz állatokat: az elkövetőt ért traumák vagy – mindezektől függetlenül – egy egyébként is fennálló mentális zavar, betegség?

A hazai állatkínzó földrajzi „profilja”

Célul tűztem ki, hogy megtudjam, milyen jellemzőkkel rendelkeznek az állatkínzás magyarországi elkövetői, tekintettel földrajzi, anyagi körülményeikre. Kutatni szerettem volna azt is, hogy az e cselekménnyel összefüggésbe kerülő, már említett súlyos, erőszakos bűncselekmények végrehajtói mennyiben rendelkeznek az állatokkal kegyetlenkedő személyekhez hasonló jellemzőkkel. Vizsgálódásomhoz a Bűnügyi Statisztikai Rendszer (BSR) 2022. szeptember 26-án elérhető állatkínzással kapcsolatos statisztikai adatait89  vettem alapul, amelyek 2018 második félévétől kezdődően az egy ügyszámon belül indított összes nyomozás esetszámát tartalmazzák.

A nemek arányát elemezve azt állapítottam meg, hogy az 1571 regisztrált állatkínzásos esetből 1175-öt – a bűncselekmények 74,8 százalékát – férfiak követték el. Esetükben felnőtt korban (25 és 59 év között) került sor a legtöbb ilyen jogsértésre (75,3%), míg a nők vonatkozásában ez a kor kitolódik, ott ugyanis az említett statisztikai adatok alapján a 60 év felettiek követték el a legtöbb állatkínzást (51,5%).

Első körben azt állapítottam meg, hogy az állatkínzó férfiak cselekményeinek 40,3 százaléka Borsod-Abaúj-Zemplén (15,6%) és Szabolcs-Szatmár-Bereg (24,7%) megyére koncentrálódtak. Talán nem annyira megdöbbentő információ, hogy ezen megyék más kérdéskörökben sem „teljesítenek jól” a fellelhető statisztikai adatok alapján: 2020-ban Borsod-Abaúj-Zemplén a 4. legszegényebb megye volt, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az első helyen végzett ezen a téren.90  Megjegyezendő, hogy e két megyében legmagasabb a közmunkások aránya,91  és élen járnak a leggyengébben teljesítő tanulókat illetően is.92  Az álláskeresők tekintetében szintén előkelő helyen végzett ez a két megye, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 9, míg Szabolcsban 7 százalék volt az ilyen személyek aránya.93  Megállapítható tehát, hogy a magyar állatkínzó férfiak tekintetében igen nagy szerepe lehet a földrajzi elhelyezkedésnek: a nem kielégítő gazdasági helyzet, oktatási színvonal, munkanélküliségi arány okozta frusztráció esetükben ösztönzőleg hat a bűnelkövetésre, így az állatokkal szembeni kegyetlenkedéshez való kedvet is fokozhatja.

Elmondható továbbá, hogy e két megye tekintetében nem csak az állatkínzás kapcsán beszélhetünk nagyszámú bűnelkövetésről. A BSR adatai alapján minden más jogellenes cselekményre is igaz ez, melyek vonatkozásában tanulmányom összefüggéseket keres a Btk. 244. §-ával. Az emberöléses ügyeket vizsgálva elmondható, hogy a Magyarországon 2018 júliusa óta elkövetett 664 esetből 100 (15,1%) bűncselekmény végrehajtása köthető a fent tárgyalt két megyéhez, így Pest megye után Borsod-Abaúj-Zemplén (8,3%) és Szabolcs-Szatmár-Bereg (6,8%) megyében regisztrálták a legtöbb férfiak által elkövetett emberölést. A kapcsolati erőszak bűncselekménye vonatkozásában a szabolcsi férfiak ugyancsak 2. helyen végeztek Pest megye után, míg Borsod e tekintetben az 5. helyen áll. Szexuális erőszakot Hajdú-Bihar megye és Budapest után Borsodban követtek el leggyakrabban a férfiak, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye pedig 5. az ilyen bűncselekmények elkövetésében.94

A női elkövetők Békés (14,9%) és Zala (36,1%) megyében voltak a legaktívabbak. Esetükben az emberölés, a szexuális erőszak, illetve a kapcsolati erőszak tekintetében semmilyen kiugró érték nem utalt arra, hogy az állatkínzáshoz hasonlóan magas számú elkövetés lenne jellemző ezekre a területekre. A KRTK Közgazdaságtudományi Intézetének statisztikai adatai azonban arról árulkodtak, hogy a legjelentősebb mértékű csökkenés a 3–5 és 6–16 éves gyermekek, illetve a 14–20 éves fiatalok számát illetően éppen Zala és Békés megyében volt megfigyelhető.95  Ebből levonhatnánk azt a konzekvenciát is, hogy a nők esetében a frusztrációt, és ezzel az állatkínzásra való hajlandóságot a sikertelen gyermekvállalási kísérletek indikálják. Ez azonban egyáltalán nem valószínű, hiszen a BSR adatai alapján az állatkínzás női elkövetőinek legnagyobb része idős korában „tevékenykedik”, ráadásul a gyermektelen nők sokszor épp gyermekpótlékként tartanak házi kedvenceket. Esetükben ezért úgy gondolom, hogy – a férfiakkal ellentétben – nem a fokozott mértékű levezetetlen feszültség az okozója az állatkínzás elkövetésének, hanem csupán a generációs különbségek. Az ilyen elkövetők fiatalkorában – főként vidéken és a szegényebb régiókban – még teljesen más szokások éltek az állatokhoz való hozzáállás vonatkozásában (haszonállat funkció), amelyekhez ragaszkodva egy ilyen személy bizonyos esetekben ma már kimerítheti az állatkínzás tényállását (pl. a gazdasági állatának kizsákmányolásával).

Összegzésképp megállapítható tehát, hogy Magyarországon az állatkínzók főként felnőtt férfiak, akik az elmaradottabb, jelentős anyagi, szociális problémákkal küzdő térségekből kerülnek ki. Ezeken a területeken pedig az állatkínzás mellett a más erőszakos bűncselekmények elkövetése is markánsan jelen van.

Állatorvosi kötelezettségek

Az állatkínzás közvádra üldözendő bűncselekmény, így a hatóságok előtt bárki feljelentést tehet, aki állatokkal szembeni kegyetlenkedést tapasztal. A Be. 376. §-a szerint jogszabályi kötelezettsége azonban csak a hatóságoknak, hivatalos személyeknek, köztestületeknek van arra, hogy az ilyen jogellenes cselekmények észlelésekor a megfelelő szervek felé forduljanak. Ebből a körből az állatorvosok kimaradnak, így – bár közvetett kötelezettségként a MÁOK etikai kódexe96  előírja az illetékes közigazgatási szerv értesítését – nekik nem kötelességük az észlelt állatkínzást jelenteni. Egyetértve Vetter Szilvia véleményével – amelynek beszélgetésünkkor adott hangot – ez komoly probléma. A szakemberekhez ugyanis nyilvánvalóan több ilyen ügy jut el, miközben tudjuk, hogy még a laikus személyek is hajlamosak eltekinteni ezen kegyetlenkedések feljelentésétől. Bár „az állatorvos az állatvédelem nagykövete”97 , a terület jogi vonatkozásai is komoly jelentőséggel bírnak, amelyek ismerete elengedhetetlen egy gyakorló állatorvos számára. Vetter Szilvia ezért rámutatott, hogy a jog is kiemelkedő szereppel bír, hisz az állatorvostól származó szakvélemény alapján (amelyben pl. megállapítják, hogy szerintük az adott konkrét esetben mit jelent a „fajnak megfelelő körülmény”) a jogászok határoznak arról, hogy fennáll-e az állatkínzás vagy sem. Nem feledkezhetünk meg mindemellett a téma kriminológiai, pszichológiai vonatkozásairól sem.

A komplex területen való eligazodást nehezíti a jogszabályok folyamatos változása, illetve az állatokat érintő új kutatási eredmények (fájdalomkutatás, haszonállatok leölésére megjelenő új technológiák stb.) alkalmazása is. A két tudományág állatvédelemben játszott szerepének jelentőségét viszont mutatja, hogy Magyarországon elsőként indított közös állatvédelmi szakjogász-, illetve szakállatorvos-képzést a Miskolci Egyetem és az Állatorvostudományi Egyetem 2022 őszétől.

Az állatkínzás elkövetésének visszaszorításához szükséges lépések, de lege ferenda javaslatok

Felmerülhet a kérdés, hogy a kutatásom során megszerzett információk birtokában mely eszközöket tartanám a legalkalmasabbaknak az olyan elkövetők könnyebb kiszűrésére, akik az állatkínzás tényállásának kimerítése mellett más személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetésére is hajlandóságot mutathatnak. Úgy vélem, hogy a szóban forgó kérdés megválaszolásához különbséget kell tennünk a tudatos állatkínzás elkövetése és a gondatlan állattartás között. Mindemellett az életkornak is meghatározó jelentősége lehet.

A szándékos és a gondatlan elkövetőkre vonatkozó eltérő kezelési javaslatok

Az állatokkal szembeni kegyetlenkedés miatti felelősségre vonás gyakran ma is gondatlan magatartásból ered.98  Sokaknál fordul elő ugyanis, hogy túl rövid pórázon tartják a kutyájukat,99  otthon hagyják kedvencüket a külföldi nyaralás idejére megfelelő élelem és víz nélkül,100  esetleg egy költözést követően101  vagy szerény anyagi körülményeik miatt „felejtenek el” gondoskodni állataikról. Bár az ilyen elkövetők vonatkozásában komoly szerepe lehet az elrettentésnek, a velük szembeni szigorúbb büntetések kiszabása nem feltétlenül lenne kifizetődő. Gyakorta olyan mértékű szegénység áll a háttérben, ami miatt az elkövetők saját megélhetése sem biztosított. Ennek következményeként a súlyos pénzbüntetés nehezen lenne behajtható, a letöltendő börtönbüntetés kiszabása pedig valószínűleg csak ideiglenes megoldást jelentene az állat helyzetének megoldása szempontjából, arról nem is beszélve, hogy a gazda büntetés-végrehajtási intézetben töltött ideje alatt még kevésbé lenne megoldott az amúgy is elhanyagolt állat felügyelete és ellátása. Az említett személyi körrel szembeni leghatásosabb jogkövetkezmény ezért valószínűleg az állat elkobzása, illetve az állattartástól eltiltás lehetne. Meglátásom szerint ezért helyesen járt el a jogalkotó, amikor az állattartástól eltiltás időtartama alatti elkövetést beemelte az állatkínzás tényállásának minősített esetei közé. A mai büntetőjog-gyakorlatban azonban az említett retorzió még nem tartozik a megszokottabbak102  közé, ezért csak reménykedhetünk abban, hogy a jövőben elterjedtebbé válik majd a gondatlan elkövetők ilyen formában történő szankcionálása.

Fontos szereppel bír a lakosság megfelelő felvilágosítása is az állatkínzás bűncselekményi voltát, tényálláselemeit, szankcionálását illetően. Ennek egyik kézenfekvő módja a gyermekek iskolákban történő oktatása, érzékenyítése. A menhelyen ledolgozandó közmunkák szélesebb körű alkalmazása szintén hozzájárulhatna a társadalom tagjainak mélyebb együttérzése kialakításában.

Az amerikai egyesült államokbeli Coloradoban például kialakult az a szokás, amely szerint az állatokkal kegyetlenkedőkre a bírók viszonylag enyhe büntetéseket szabnak ki, ennek kompenzációjaként viszont az elkövetőknek meghatározott ideig indulatkezelési tréningeken kell részt venniük, illetve állatok mellett kell tevékenykedniük.103  Ez a megoldás a gondatlan elkövetői kategória esetében nem lenne hatásos, hiszen esetükben nem az agresszió a bűncselekmény végrehajtásának kiváltó oka. Azonban az állatokat szándékosan bántalmazók csoportja esetében sem feltétlenül kockázatmentes a rendszer, nekik ugyanis – például egy menhelyen munkát vállalva – könnyedén lehetőségük nyílna további kegyetlenkedések megkísérlésére. A szintén Coloradoban működő Institute for Human-Animal Connection ezért nem az előbbi megoldást szorgalmazza, hanem egy kórelőzmények feldolgozásán alapuló, személyre szabott intervenciós rendszer megalkotását preferálja.104

Az állatokkal tudatosan kegyetlenkedők vonatkozásában sem gondolom, hogy további szigorítások lennének szükségesek az állatkínzás büntetőjogi szabályozását illetően.105  Mivel a felnőtt elkövetők esetében gyakorta egy már régóta fennálló, az empátia-képességet érintő (antiszociális) személyiségzavar vagy kezeletlen trauma áll a háttérben, az ilyen tettesek számára nem feltétlenül van visszatartó ereje a törvénynek. Mivel a viselkedésük mögött megbújó pszichés folyamatokról még mindig nem áll rendelkezésre elegendő adat, esetükben elsődleges feladatnak az állatkínzással kapcsolatos cselekmények és elkövetőik rendszerezésének hatékonyabbá tételét, illetve az alternatív büntetések kiszabására való kísérletek megkezdését látom. Kifizetődő lenne továbbá a mentális betegségeket gyógyító kezelések elérhetőségének növelése az átlaglakosság számára is, illetve az ilyen intézmények ellátási színvonalának javítása. A rászorulók nagy részének valószínűleg lehetősége sincs arra, hogy megfelelő orvosi, pszichiátriai ellátásban részesüljön, így kerülhet könnyebben sor a viselkedés gyors és súlyos mértékű romlására, majd pedig a bűnelkövetésre.

A gyermekkorú elkövetőkkel kapcsolatos szabályozási javaslat

Azon gyermekek vonatkozásában, akik viselkedésükkel szándékosan merítik ki az állatkínzás tényállását, szintén speciális intézkedésekre lenne szükség. Margaret Mead szavaival élve: „az egyik legveszélyesebb dolog, ami egy gyermekkel történhet, hogy bántalmaz vagy megöl egy állatot, és megússza azt büntetés nélkül.”106  Az a tény, hogy a bántalmazás már 10 éves kor környékén elkezdődik, olyan rendelkezéseket tesz szükségessé, amelyek hatására könnyebben monitorozhatóvá válik a gyermekkorban elkövetett állatbántalmazások száma. Az ilyen cselekményeknek hosszú távon nagy a társadalomra veszélyessége, így már a lehető legkorábban figyelmet kell fordítani a fiatal elkövetőkre, megakadályozva a jövőbeli erőszakos bűncselekmények megvalósítását. Eltűnődtem azon is, hogy érdemes lenne-e bevezetni az állatkínzás tényállását a Btk. 16. §-ába, melynek következményeként az elkövetéskor 12. életévüket már betöltött, belátással rendelkező tettesek felelősségre vonhatóvá válnának cselekményükért. Lehet, hogy ez elsőre elrugaszkodott gondolatnak hat, de ha számításba vesszük, hogy 2019. évi adatok alapján a feljelentéseket az eljáró hatóságok általában a gyermekkor büntethetőséget kizáró okára hivatkozva utasították el Magyarországon,107  talán érdemes lehet elgondolkozni a probléma kezelésének szükségességéről. Ezzel persze nem az a cél, hogy a 12–13 éves elkövetőket súlyosan szankcionáljuk. A fiatalkorúak tekintetében a büntetőjog elsődleges célja ugyanis a társadalmi integráció, amely érdekében nevelő jellegű szankciók alkalmazására kell törekedni.108  Az állatkínzás tényállásának a Btk. 16. §-ába illesztése megteremtené a lehetőséget arra, hogy a fiatal elkövetőket próbára bocsátás keretében külön magatartási szabályok betartására sarkallhassák. Alternatívaként viszonylag új megoldás a megelőző pártfogás elrendelésének lehetősége is, a megelőző pártfogó felügyelővel történő együttműködésre, az általa diktált regulák betartására való kötelezés eszközén keresztül. Bizonyos esetekben előírandó magatartás lehetne az állatmenhelyeken való önkénteskedés vagy az egyéb érzékenyítő, felelősségteljes viselkedésre való ösztönzés is.

Akárhogyan is alakuljon az gyermekkorú állatkínzók szankcionálása a jövőben, nem érdemes ezeket az elkövetőket szem elől téveszteni, ugyanis esetükben az állatkínzás következmények nélkül hagyása – az eddig leírtakból következően – hosszú távon akár súlyos deliktumok elkövetéséhez is vezethet.

Zárógondolatok

Egyértelműen érzékeltette a jogalkotó a közelmúltban, hogy hajlandó lépéseket tenni az állatok fokozottabb védelmének megvalósítása felé. Valószínű, hogy a jogszabály legutóbbi módosításai mögött nem az attól való félelem volt az elsődleges érv, hogy „a mai állatkínzó holnap embereket gyilkol majd”. Ez jól is van így, hisz a leglényegesebb cél az állatkínzás szankcionálásának továbbra is a legfontosabb célja kellene, hogy legyen  az embernek kiszolgáltatott élőlények helyzetének javítása és a potenciális bántalmazók elrettentése. Felmerül azonban, hogy a szigorítások hatására sem fog az ilyen cselekmények felfedezése olajozottabban működni, holott talán ezen a téren vannak a legnagyobb hiányosságok a vizsgált kérdéskör kapcsán. Az objektív bizonyítékokat általában nehéz beszerezni, az eset által érintett kevés tanú pedig sokszor könnyen szemet huny a történtek felett egy családon belüli bántal­mazotti pozícióban élve, vagy egy kiskorú elkövető esetén. Arról nem is be­szélve, hogy a bűncselekmények egy része elhagyatott helyeken (falvakban, tanyákon) történik, és olykor nincsenek is felelősségre vonható elkövetők.109  Ha pedig terheltként mégis bíróság elé kerülnek a tettesek, gyakorta „megússzák” egy felfüggesztett szabadságvesztés-büntetéssel.110

A hazánktól nyugatabbra fekvő államok az állatkínzók rehabilitációjára számos megoldási javaslattal szolgálnak. Több országban felismerték, hogy a pénz- és börtönbüntetés kiszabása nem feltétlenül jelent kellő visszatartó erőt a potenciális bűnismétlők számára – főként, ha elfogadjuk, hogy az állat­kínzók valóban mentálisan sérült személyek. Ezek az országok a probléma leghatékonyabb kezelésének a terápiás megoldások alkalmazását látják. Az állatkínzókat nem bűnelkövetőként, hanem betegként kezelik, és bár az ezzel operáló projektek egyre nagyobb sikereket érnek el, az újfajta perspektíva Magyarországon még nem számít kiforrottnak.111

Mészáros Lilla, joghallgató, PPKE JÁK

Öngyilkossági esetek a határőrségnél az 1980-as években


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a határőrségnél az 1980-as években bekövetkezett öngyilkossági cselekményeket kívánom feldolgozni. A vonatkozó információk a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteményéből származnak, ahol megtalálhatók a Határőrség Országos Parancsnokság 1945–2005 közötti időből fennmaradt dokumentumai.1

A korabeli nyilvántartás az öngyilkosságokat, öngyilkossági kísérleteket a „rendkívüli események” kategóriájában tartotta nyilván, ezekről gyakran éves kimutatásokat is készítettek. Egységes, átfogó adatokkal nem rendelkezünk, viszont fennmaradtak az országos parancsnokságának ügyeletes tiszti napi jelentései, amelyek elvileg minden, az eltelt 24 órában bekövetkezett történést rövid szöveggel tartalmaznak. Ezeken felül sok irat megőrződött a témában bizottsági kivizsgálások, körlevelek, parancsok, intézkedések formájában.

Az öngyilkosság az értelmező szótár alapján „Ön/gyilkosság […] Az a tett, hogy vki önmagát szándékosan megöli, öngyilkosságot követ el. […] Öngyilkos […] Aki saját magát szándékosan megöli.”2  Büntetőjogi felfogás szerint az öngyilkosság nem bűncselekmény.3

Az öngyilkosság, illetve annak kísérlete rendkívül kényes téma, a fegyveres szervezeteknél különösen. Mindig is szigorú kivizsgálást vont maga után és mindenkor törekedtek annak megállapítására, miért következett be, mik lehettek az elhunyt tettének mozgatórugói, milyen körülmények között történt az esemény és miként lehetett volna megelőzni, terhel-e valakit felelősség a bekövetkezéséért. Nyilvánvalóan egyetlen fegyveres testület sem kívánja beismerni, hogy működése közben olyan negatív körülményeket teremtett, amelyek esetleg részben hozzájárultak egy ilyen tragédiához.

Különösen vonatkozik ez az 1980-as évek határőrségére, amikor nagyszámú sorkatonai állomány teljesített szolgálatot, és a szervezet felelősséggel tartozott értük.

Az általam vizsgált események során elsősorban a sorkatonai szolgálatot teljesítő határőrök eseteivel foglalkozom. A többi állománykategórián (tisztek, zászlósok, tiszthelyettesek) belül más körülmények kapcsolódnak a kérdéskörhöz. A hivatásosok esetében lényegesen idősebb, 25–50 éves munkatársakról van szó, akik egy életre elkötelezték magukat a szervezet mellett. Körükben az öngyilkossághoz vezető mozgatórugók lényegesen eltérnek a fiatalokétól; ezek családi problémákra, súlyos betegségekre, valamint a szolgálatuk során elkövetett többnyire anyagi jellegű cselekményekre vetíthetők vissza.

Rámutatok még az öngyilkosságok kivizsgálásának kérdéskörére is, amely a HŐR parancsnokságon rendkívül fontos feladat volt. A határőrjárőrök esetében, akik szolgálatukat egy-két fős rendszerben, az őrstől távol és viszonylag szabadon, csekély ellenőrzés mellett teljesítették, megbízhatóan el kellett dönteni, hogy az esetleg bekövetkezett haláleset mögött baleset, önkezűség vagy idegenkezűség, más ok – gyilkosság, erőszakos cselekmény stb. – állt fenn.

Vizsgálatomban nem foglalkozom az öngyilkossági kísérletekkel. Ezekhez kapcsolódó nagyobb mennyiségű értékelhető dokumentumot nem is találtam. A kísérletek esetében gyakran látható, hogy az öngyilkosságra választott eszköz és módszer alkalmatlannak bizonyult a saját élet kioltására: a cselekmény problémafelhívásnak, segélykérésnek, a katonai szolgálat elkerülésének tekinthető. Más részről komoly kísérleteket is találhatunk a vizsgált anyagokban, ahol csak egy hajszálon múlott a szuicidum bekövetkezése.

Az öngyilkossági cselekmények a szervezetben az úgynevezett „rendkívüli halál” fogalomkörébe tartoztak. Ebbe a kategóriába sorolták még, egyebek mellett, azokat az elhalálozásokat, amelyek bűncselekmény, baleset, öngyilkosság miatt következtek be, vagy a halál oka tisztázatlan volt. Az öngyilkosságok kivizsgálásának ezen egyéb kategóriákat kellett megbízhatóan kizárni.

Az 1965-ös IM rendelet4  – amely megalapozta az 1970–1980-as évek kivizsgálásait – 1. §-a az ügyészséget feljogosította igazságügyi orvos szakértő kirendelésére.

A BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelő anyaga

1983. szeptember 3-i dátummal rendelkezésre áll a csoportfőnökség által készített 14 oldalas értékelés5 , amely az öngyilkosságok problémakörét dolgozza fel. A csoportfőnökség feladatai közé tartozott többek között a személyi állomány pozitív erkölcsi állapotának fenntartása, helyzetének figyelemmel kísérése, a normális munkafeltételek meglétének ellenőrzése, a sorállomány szabadidős tevékenységének irányítása, járandóságaik biztosításának ellenőrzése. Így nem meglepő, hogy a bekövetkezett öngyilkosságokról az érintett kerületparancsnokok a parancsnoki jelentési útvonal mellett nem csupán az országos parancsnoknak, hanem minden esetben a politikai csoportfőnöknek is írásban referáltak. Ezzel lényegében az irattárban kettős jelentési irány okmányai tanulmányozhatók. A mostani anyag azért érdekes, mert hat év (bizonyos vonatkozásban tizenkét év) történéseit foglalja össze.

A személyi állomány erkölcsi fegyelmi helyzete megfelelő6  – szögezi le az első bekezdés, az általános helyzetet jónak ítélve. Az öngyilkossági cselekmények veszélyességét, illetve lehetséges okait az alábbiak szerint mutatják be: „Az öngyilkossági cselekmények – a társadalmi hatásokkal összefüggésben – konfliktushelyzeteket, beilleszkedési zavarokat, megoldatlan vagy vélt problémákat, fejletlen személyiséget, helytelen életszemléletet, jellem- és akaratgyengeséget, nem egyszer kóros pszichés állapotot takarnak.”7  Mint írják, legutoljára körlevelet (01/1977. sz.) adtak ki a kérdéssel kapcsolatban, foglalkoztak a gondokkal parancsnoki értekezleteken, géptávirati utasításokban, továbbképzéseken és kiküldött esettanulmányokban. Leszögezik, a helyzet további javulásához a parancsnoki szemlélet változására is szükség van.

Az 1977. január 1. és az 1982. december 31. közötti időszakban, 6 év alatt 31 öngyilkosság és 22 öngyilkossági kísérlet történt, kevesebb, mint korábban. 1982-ben 10 öngyilkosság következett be, 2 hivatásos és 8 sorállományú fő részéről, ami a hatéves időszak cselekményeinek egyharmadát jelenti, vagyis igen erős a hullámzás.

A hivatásos állományból ebben az időszakban 7 (a korábbi hat évben 12 fő) követett el befejezett cselekményt. Az életkoruk 31–50 év közötti, szolgálati beosztásuk szerint kerületi vezető, őrsparancsnok, őrs és század politikai helyettes, útlevélkezelő, operatív tiszthelyettes, szakaszparancsnok voltak; reprezentálva a határőrség teljes szolgálati rendszerét, minden szinten, rendfokozat szerint 2 alezredes, 1 százados, 2 főhadnagy, 1 zászlós és 1 törzsőrmester.

Cselekményük okait a kivizsgálás 4 esetben családi problémában, 2 esetben túlzott idegi megterhelésben, 1 esetben idegbetegségben látta. Az elkövetés módja szerint négyen fegyverrel, ketten önakasztással vetettek véget életünknek, 1 fő mérget ivott.

Öngyilkossági kísérletet hárman követtek el, 29–37 éves korosztályban, ebből 2 százados, 1 főhadnagy, beosztás szerint 2 politikai helyettes és 1 felderítő tiszt volt. Ketten családi probléma, egy betegség miatt kísérelte meg a szuicidumot. Elkövetési módszerként méreg, gyógyszer, illetve kés szerepeltek.

A sorállományból 24-en, köztük 2 tisztes követett el öngyilkosságot ebben az időszakban (a megelőző hat évben 40 fő.) 24-ből öten voltak eltávozáson és szabadságon, az azt követő 24 órán belül a szolgálati helyükre történt visszatérésüket követően 6-an, járőrszolgálatban 14-en (9 ebből egyfős járőr), 3 lakáson, 2 őrszolgálatban, 2 elhelyezési körlet mosdójában, 1 szolgálati helyiségben, 2 eltávozásról visszautazás során követte el a cselekményt.

17-en őrsön teljesítettek szolgálatot, a 24 főből csak ketten szolgáltak 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, egy kivételével mind nőtlen volt. Iskola szerint ketten érettségizettek, 15-en szakmunkásképzőt, 7-en nyolc általánost végeztek. Az adatok alapján 5-en hajlamosak voltak italozásra, 8-an a cselekmény elkövetésekor is alkohol hatása alatt álltak. 3 főnek már korábban volt öngyilkossági kísérlete, és 3-an már tettek is korábban erre utaló kijelentést.

19-en fegyverrel követték el a cselekményt, ebből 17 géppisztollyal, 2 pisztollyal. Hárman végeztek magukkal önakasztással, kettő közülük polgári lakhelyén. 1 fő otthonában a gázcsapot nyitotta meg, 1 vonat alá vetette magát, 1 pedig, felmászva egy magasfeszültségű oszlopra, áramütés következtében szenvedett halálos sérülést.

A vélelmezett elkövetési okok:

  • szerelmi csalódás (10 fő),
  • családi gondok (4 fő),
  • ismeretlen okokból (4 fő)
  • idegi problémák (3 fő),
  • felelősségre vonástól való félelem (2 fő),
  • nehezen viselte a katonai életkörülményeket (3 fő),
  • eltúlzott szexuális problémák (1 fő).

Az anyag összegzett megállapítása szerint „Az öngyilkosságok közvetlenül nem függenek össze a katonai szolgálattal, de ezek az életviszonyok kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a személyiség fejlődésükben problémás egyének a cselekmény felé sodródjanak.”8  Mint írják, mindenképpen szükséges számolni a katonák kifáradásával, a rendszertelen szolgálattal és napirenddel, az esetenkénti zord időjárási körülményekkel, a laktanyai sajátos őrsi elzártsággal, a határőrkatonai szolgálat fizikai és lelki nehézségeivel.

Az öngyilkossági cselekmények megelőzésének feladatait a BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelése több pontban foglalta össze, amelyek a behívástól a leszerelésig átfogták a teljes katonai szolgálati időt. Maguk a tennivalók a sorállománnyal közvetlenül érintkező, amúgy már lényegesen túlterhelt tisztek, hivatásos tiszthelyettesek feladatait tovább szélesítették, jelentős terhet helyezve vállukra.

Fontosabb tennivalóként határozták meg:

  • a bevonulást megelőzően a korábban öngyilkosságot megkíséreltek, a problémás családi háttérrel rendelkezők, az idegileg labilis személyek kiszűrése a munkahelyi és lakóhelyi ellenőrzések során,
  • az alapkiképzés folyamán az előző szempontok szerint a résztvevők megismerése,
  • a laktanyákban a sorkatonák személyiségének jó ismerete, családi körülményeikről megfelelő tájékozottsággal rendelkezés, olyan információs rendszer működtetése az állomány körében, amely megbízható módon előre jelzi a problémás helyzeteket, lehetőséget biztosít az azokra történő időbeni reagálásokra,
  • a szabadságra távozókkal és a visszaérkezőkkel szolgálatba lépés előtt minden esetben egyéni beszélgetés, a visszaérkező katonáknak szolgálatba lépését megelőzően elegendő idő biztosítása pihenésre,
  • a közösségi szellem erősítésével az egymással törődés, a bajtársi, összetartási hangulat kialakítása, növelése,
  • az előírt járandóságok biztosítása – kiemelten a pihenőidőt és a hazameneteleket –, a katonák kimerülésének elkerülése,
  • az egyéni kérelmek lehetőség szerinti teljesítése, a konfrontációs helyzetek kerülése, rugalmas feloldása.

Egyes esetek bemutatása

A sorállomány körében 1982-ben 8 öngyilkosság és 5 kísérlet, 1983-ban 4 öngyilkosság és 3 kísérlet történt.9  1983-ban sor- és hivatásos állomány kategóriában 5 öngyilkosság és 3 kísérlet következett be.10

Mind az öt esemény kivizsgálásáról készültek okmányok részletesen összeállítva, külön-külön dossziékban megtalálhatóak a levéltárban, igazolva a körültekintő kivizsgálást. Egy hivatásos állományú százados az országos parancsnokságon az irodájában lőtte agyon magát. A kivizsgálás11  arra a következtetésre jutott, hogy korábbi gépkocsibalesete nyomasztotta és feltételezte, emiatt nem fogják magasabb beosztásba helyezni, szolgálati karrierje megtörik. A sorkatonák közül három szolgálatban, egy pedig a laktanyában fegyverrel vetett véget az életének. Egy fő hagyott hátra szüleinek szóló búcsúlevelet, amelyben betegségére hivatkozott. Egy főnek mint őrsraktárosnak jelentősebb anyagi hiánya keletkezett ruházatban és üzemanyagban, az objektumban lőtte agyon magát. A kivizsgálás súlyos elöljárói felelősséget állapított meg, amennyiben a kezdő raktáros nem kapta meg a munkája ellátásához szükséges segítséget és ellenőrzést. Ráadásul a hiány megállapításakor parancsnoka „együtt megyünk a börtönbe”, „majd reggel még beszélünk” szavakkal hagyta magára és nem gondoskodott felügyeletéről. A tapasztalatok feldolgozását követően az őrs parancsnokát leváltották, a határőrkerület törzsfőnökét és pénzügyi-anyagi főnökét fegyelmi felelősségre vonásban részesítették. Az itt található okmányokból kitűnik, hogy a történteket nem egységesen ítélték meg a kivizsgálók. Míg a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak felterjesztett jelentés szerint „Az öngyilkosság közvetlen okát bizonyítékok hiányában nem tudták megállapítani. Az öngyilkosságért mást büntetőjogi felelősség nem terhel.”12  (A jelentés részben megkerüli a fegyelmi felelősség kérdését, a kerület parancsnoka jelentésében úgy fogalmaz, hogy nem segítették a raktárost és fenyegető megjegyzésekkel meg is ijesztették.)

V. G. határőr esetében nem sikerült tettére vonatkozóan közvetlen okot megállapítani. „V… határőr kissé zárkózott természetű egyéniség volt, ebből kiindulva a bizottság feltételezése szerint tettének oka pillanatnyi tanácstalanság, meggondolatlanság, érzelmi elgyengülés volt”13 – fogalmazza meg a kivizsgáló jelentés.

B. S. határőr szolgálatban lőtte magát agyon, holttestét egy buszvezető bejelentése alapján találták meg és vette kezdetét a kivizsgálás. Az esetnél súlyos hibának minősítették, hogy a szolgálata folyamán az őt ellenőrző tisztnek panaszkodott nagy fáradtságára, mégsem váltották le pihenés céljából.

V. E. Z. határőr szolgálatban kísérelt meg öngyilkosságot, géppisztolyával mellbe lőtte magát14 . Súlyos sérülést szenvedett, de az életét sikerült megmenteni. Szándéka nyilvánvalóan komoly volt, csupán a szerencsének köszönhette a megmenekülését. Az elkövetés előtt bátorításképpen 2 deciliter szeszt ivott. A kivizsgálás során kiderült, a polgári életben egyszer már felvágta az ereit öngyilkossági szándékkal, amit a sorozás alkalmával nem fedtek fel. Annak, aki a határőrségnél rendszeresített géppisztollyal vagy pisztollyal mellbe lőtte magát, határozott volt a szándéka. Ezeknek a fegyvereknek olyan nagy az átütő ereje és a lövedék roncsoló hatása, hogy a továbbiakban az ember sorsa már csak a véletlenen múlott.

Az 1984-es évből 1 hivatásos tiszt és 3 sorkatona öngyilkosságáról találhatunk dossziékat. A hivatásos hadnagy, aki rendezetlen családi kapcsolatban élt és italozó életmódot folytatott, agyonlőtte magát. A sorkatonák közül egy fő búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben tettéért parancsnokától és katonatársaitól kért bocsánatot. A háttérben rendezetlen családi probléma, házasságon kívül született gyermek húzódott meg. Egy határőr szabadságon a 8. emeleti lakásukból ugrott ki, feltételezhetően szerelemféltés miatt.

1985-ben 7 öngyilkosságot és 33 kísérletet követtek el.15  1986-ban a sorállomány körében 3 öngyilkosság és 49 kísérlet történt.16

A levéltárban nem találtam olyan dokumentumokat az 1980-as évekből, amelyek az öngyilkosságban elhunyt katona szülei és a határőrség közötti kapcsolat tartására vonatkoznak. Ezért egy balesetet követően bekövetkezett levelezést említek.17  Az édesanya tett panaszt a fiával kapcsolatos hivatalos eljárások miatt. A határőrséghez írt panaszlevele, beadványa címzettje a politikai csoportfőnök volt. Levelében kifogásolta a rendőrségi kivizsgálás megbízhatóságát, a fia késői leszerelését, két hónap illetményelmaradását és hogy a szolgálati hely nem törődött a kórházban fekvővel.

A határőrségi belső ügyiratokból és a szülőnek küldött válaszlevélből kitűnik: a katona elhagyta szolgálati helyét, leittasodott, egy gépkocsi elütötte, amikor ittasan szabálytalanul haladt át az országúton, és súlyos sérülést szenvedett. A balesetet a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészet Baleseti Helyszínelő és Vizsgálati Osztály Helyszínelő Alosztály beosztottjai vizsgálták, a gépkocsi vezetőjét vétlennek találták. Az esetet a rendőrség mint balesetet, a katonai ügyészség mint szolgálati bűncselekményt vizsgálta. A katonát két hónappal később szerelték le a szolgálati ideje leteltét követően, kórházban gyógykezelés alatt állt, és addig nem lehetett leszerelni, amíg megfelelően fel nem épült és maradandó sérülései mértékét meg nem állapították. Adminisztrációs hiba miatt elmaradt illetményét természetesen kifizetik, írja a válaszlevél, társai pedig a kórházban rendszeresen látogatták. Ez esetben is segítséget jelentett a határőrség számára, hogy a kivizsgálásban a rendőrség és a katonai ügyészség is részt vett, és az általuk készített, a katonát elmarasztaló okmányokat a szülők rendelkezésére tudták bocsátani.

A publikációban felvállalt évtizedből kilépve egy 1951-es öngyilkossági eseményt18  is szeretnék bemutatni az elhunyt határőr szülei és a határőrség kapcsolata miatt. Az iratgyűjtőben három anyag található, az egyik a Budapesti Központi Katonai Ügyészség feljegyzése, amely a leírtak szerint a Szegedi Katonai Ügyészség anyaga alapján készült, akik B. Zs. államvédelmi határőr öngyilkosságát hivatalból vizsgálták. B. határőr szolgálatba induláskor agyonlőtte magát a géppisztolyával. Az ügyészség az eset egyértelműsége miatt – több tanú is jelen volt, látták a történteket, az eseményt, amint az valójában volt – öngyilkosságnak minősítette.

A szülők láthatóan nem tudtak belenyugodni fiuk elvesztésébe, és a kor szellemének megfelelően nyilvánossághoz, a „Szabad Nép” újság „Munkáslevelezési Osztályához” fordultak segítségért. Az újság szerkesztősége a levelüket átküldte az Államvédelmi Hatóság Határőrség Parancsnokságára azzal a kéréssel, hogy 14 napon belül adjanak választ az eseményről és annak kivizsgálásáról. A határőrség parancsnoksága válaszírásában megfogalmazta, a határőrnek beképzelt betegsége volt, barátaival többször is beszélt arról, hogy nem fog sokáig élni. Az öngyilkosság helyszínén rajta kívül hárman is tartózkodtak bent az őrsön a töltőhely közelében, a közeli őrszem is látta a cselekményt a figyelőből. Végső megállapítás: „A kivizsgálás megállapítása szerint B. hőr. öngyilkosságát beképzelt betegségéből eredő pillanatnyi elmezavarában tette és semmi vétkes körülmény elhalálozásával kapcsolatban nem merült fel.”19  A levelet Piros László államvédelmi vezérőrnagy, Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka írta alá.

Az események kivizsgálása

Az 1970–80-as években a határőrségnél történt öngyilkosságok kivizsgálása a katonai ügyészségek feladatkörébe tartozott, amelybe a határőrség és más szervek tagjai is bekapcsolódtak. A szervezet egész országra kiterjedő diszlo­kációjából eredően szinte mindegyik ügyészség okmányai felbukkannak, de legtöbbször a Győri, a Szombathelyi és a Budapesti Katonai Ügyészség tevékenységével találkozhatunk.

A bekövetkezett eseményeknél a legfontosabb feladat az önkezűség megállapítása, az esetleges gyilkosság kizárása, önkezűség esetén pedig a baleset-öngyilkosság lehetőségei közül a valóság tisztázása volt. Esetenként nem volt egyszerű a fegyveres baleset, illetve az öngyilkosság szétválasztása. Ne felejtsük el, a határőrök az osztrák államhatárt leszámítva szinte mindig egyfős szolgálatot teljesítettek. Példaként megnézhetünk néhány esetet.

H. L. I. határőr Budapesten teljesített őrszolgálatot, ahol szolgálati helyén ülve, fegyverét a lábai közé állítva, átlőtt torokkal találták. Hatfős bizottság vizsgálta a történteket20 és ingadozott az öngyilkosság, illetve a baleset tényállásának megállapítása között, végül az utóbbi mellett döntöttek. A rendőr alezredes katonai ügyész és a kirendelt ballisztikai szakértő kizárta az idegenkezűséget, így a baleset, illetve az öngyilkosság között kellett állást foglalni. A döntésben segített, hogy nem volt búcsúlevél, szüleinek aznap írt és még el nem küldött levele, amelyet az ügyész bontott fel, kiegyensúlyozott lelkiállapotot tükrözött. A megállapítás szerint ülve sült el a fegyvere és a saját torkát véletlenül lőtte keresztül. A dossziéban található egy körlevél, amelyet az országos parancsnok adott ki a vezető állomány részére az esetet követően. E szerint az 1984-es évben szeptember 14-ig 27 esetben történt lövés fegyver töltése-ürítése, gondatlan kezelése közben, és ez mindenkor halálos baleset forrása lehetett volna.

Egy másik, 1986. február 21-én bekövetkezett esemény különleges helyzet elé állította a kivizsgáló bizottságot21 , amelyet 2 katonai ügyész, 2 határőr tiszt, valamint 1 orvos alkotott. A szemlebizottsági jegyzőkönyv alapján a Győri Katonai Ügyészség megállapította, hogy a járőrtársnak ez volt az élete első szolgálata, csőre töltötte a fegyverét, majd véletlenül elsütötte. 15 db lőszert lőtt ki és a járőrparancsnoknak súlyos, életveszélyes sérüléseket okozott, ezt követően ijedtében öngyilkosságot követett el.

Az 1987. január 27-én lezajlott gyilkosság és öngyilkosság bonyolult eseményeit tartalmazza egy iratköteg.22  A Belügyminisztériumba befutott első jelentés még ismeretlen körülmények közötti halálesetekről szólt, miközben folyt a kivizsgálás. Azon az éjszakán a hanságvillanytelepi határőrőrsön a járőr mindkét tagját agyonlőve találták a lövések hangjára kirohanó társaik. A Győri Katonai Ügyészségtől 2 fő a mosómagyaróvári rendőrkapitányság bűnügyi technikai csoportjával 23:45-kor megkezdte a vizsgálatot, majd a győri határőr kerülettől kiküldöttek és a határőrség országos parancsnoksági bizottság 02:42-kor érkezett ki és kapcsolódott be a vizsgálatba. A bizottság végül 14 főre duzzadt az esemény rendkívüli fontosságának megfelelően. A helyszíni szemlét az éjszaka fel kellett függeszteni, mert a sötétben nem volt lehetőség a történtek rekonstruálására, a nyomok és töltényhüvelyek felkutatására. A végső megállapítás szerint B. I. határőr járőrtárs több lövéssel megölte a járőrparancsnokát, V. I. határőrt, majd magával is végzett. A dosszié hét különböző okmányt tartalmaz. A kerület vezetése utólag bizottsággal tanulmányozta az őrs helyzetét és meghallgatta a katonákat, kutatva a történtek gyökereit. Az eseményeknek nem találták előjelét, a katonák nem álltak haragban egymással, megelőző magatartásukban nem volt kifogásolható mozzanat. Felmerült az a gondolat, hogy B. határőr, a járőrtárs, fejsérülést szenvedett egy korábbi autóbalesetben, fején műtötték és valamilyen idegi probléma okozta a váratlan ámokfutást. A történteket lezáró okmányként találjuk a Győri Katonai Ügyészség „Határozatát” a nyomozás megszüntetéséről az elkövető elhunyta miatt. Három nappal a cselekmény után az országos parancsnok javasolta az államtitkárnak az elhunyt járőrparancsnokot előléptetni határőr törzsőrmesterré, hivatásos állományba venni, „a Belügyminisztérium szolgálati halottjává” nyilvánítani, temetését a BM költségére, katonai tiszteletadással megtartani. Mindezek természetesen csupán csekély mértékben, de javítottak a szülők anyagi helyzetén.

A katonai ügyészségek vezető szerepe a kivizsgálások során objektív jelleget biztosított a történtek megállapításához. Erre annál inkább is szükség volt, mert az elhunyt határőrök szüleivel hivatalból a határőrség, a katona volt elöljárója került kapcsolatba, a határőrség képviselőitől értesültek a tragédia bekövetkezéséről, és a később jelentkező feladatok rendezése során is érintkeztek velük. Mindezek során feszültséget oldó tényezőként jelentkeztek az ügyészségek által kiadott dokumentumok, helyszíni szemle jegyzőkönyvek, törvényszéki orvosi okmányok, amelyek a határőrségtől függetlenül támasztották alá az öngyilkosság tényét. Ez természetesen nem csökkentette a határőrség felelősségét abban az esetben, amennyiben a kivizsgálás valamilyen vezetői szolgálati problémát is felvetett.

A katonai ügyész vezette bizottságba a határőrkerületek, súlyosabb esetben az országos parancsnokság is delegált képviselőket. A szolgálati rendszer munkaidőn túl az eseményekre reagálás céljából ügyeletes csoportokat működtetett, azok késedelem nélkül megjelentek a helyi szervek által biztosított helyszíneken és az ügyész beérkezését követően annak utasításai szerint haladéktalanul munkába kezdtek. Szinte állandó tagok voltak a rendőrség képviselői, a helyi körzeti orvos, amennyiben őt értesítették először, és a helyszínen ő állapította meg a halál beálltát. A törvényszéki szakértők jelentős szerepet kaptak a történtek felderítésében. Mivel a halálesetek túlnyomó többsége a katonai szolgálat jellegének megfelelően lőfegyvertől következett be, kiemelt fontosságú volt a ballisztikus munkája, valamint a halottkémi vizsgálat annak megállapítására, hogy a bemeneti sérüléseknél találhatók-e lőporszemcsék. Természetesen az elhunytakat minden esetben felboncolták. A határőrség az esemény jellegétől függően, felderítő és katonai elhárító (a Katonai Elhárító Osztálytól), valamint szaktiszteket, szükség esetén határőrségi orvost, fényképészt és egyéb beosztottakat biztosított, gondoskodott a bizottságok elhelyezéséről, a megfelelő munkafeltételekről, előállította a kívánt tanúkat, elkészítette a szükséges dokumentációkat (pl. helyszínvázlatok). Az elhunyt felszerelését, személyes holmiját lerovancsolták, illetve átnézték, azokról listát készítettek, személyes tárgyait átadták a rokonoknak. Levelezése, esetleges naplója vizsgálatakor búcsúlevelet, illetve öngyilkosságra utaló feljegyzéseket kerestek. Széles körben tanúként jegyzőkönyvileg meghallgatták a katonatársakat. Kikérdezték a polgári ismerősöket, szülőket, rokonokat.

A határőrség az ügyészséggel közösen végzett vizsgálatot követően általában utólagos bizottsági ellenőrzést is tartott az érintett alakulatnál. Vizsgálták a szolgálati rendszert, az eseménynek az állomány hangulatára gyakorolt hatását, egyéb, korábban fel nem derített körülményeket. A tapasztalatokat körlevelekben, értekezleteken dolgozták fel, kapcsolódó intézkedéseket adtak ki.

A fennmaradt levéltári iratgyűjtők gyakran igen sok különböző okmányt tartalmaznak, bizonyítják a kivizsgálások objektív voltát és a határőrség vezetésének azon törekvését, hogy a valódi körülményeket és okokat feltárják. A Belügyminisztérium vezetése kiemelten foglalkozott a sorkatonák öngyilkosságával. Szinte mindegyik iratgyűjtő tartalmazza a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak megküldött jelentést a tapasztalatok és a további tennivalók összefoglalásával.

Egy-egy kivizsgálási iratgyűjtő tipikus dokumentumai:

  • géptávirati távmondatok az elöljáróhoz oda- és vissza a történtekről, illetve a tennivalókról,
  • helyszínvázlatok, fényképek,
  • tanú meghallgatási jegyzőkönyvek,
  • összefoglaló jelentések a minisztérium és az országos parancsnokság számára,
  • a katonai ügyészség határozata nyomozás elrendeléséről vagy megtagadásáról, megszüntetéséről,
  • jegyzőkönyvek a lefolytatott szemlékről,
  • ellenőrző lap a bevonulás előtti „Adatlap a lakó és munkahelyi ellenőrzéshez”, azaz a bevonulás előtti lakóhelyi és munkahelyi környezettanulmányt is újra átnézték,
  • a katona megelőző időszaki szolgálati beosztása, megterhelése hónapra visszamenően,
  • korábbi betegségeiről, orvosi vizsgálatokról a zárójelentések,
  • eddig készített minősítések.

Az elhunytak esetében lehetőség volt arra, hogy a temetési költségeket, kiadásokat a határőrség viselje, illetve a szerencsétlenség sújtotta családot anyagi támogatásban részesítsék, mind a sorkatonák, mind pedig a hivatásosok esetében, egyéni mérlegelés alapján. Ennek megtörténte több dokumentumból is kitűnik. „Temetésének költségeit méltányossági okból a BM 20/1972. sz. parancs értelmében a határőrség terhére biztosítom”23  – írja az országos parancsnok. A hivatásos tisztek esetében a határőrség katonai tiszteletadással lezajlott temetést szervezett.

Statisztikák

A levéltárban nem találtam egységes több évet átfogó kimutatást a kutatott témával kapcsolatban. Az általam készített statisztikához átvizsgáltam a rendelkezésre álló okmányokat, közöttük kimutatásokat és egyes eseményeket tartalmazó jelentéseket.

Több esetben tapasztaltam egy-két fős számszaki eltérést. Ilyenkor mindig a nagyobb értéket vettem figyelembe, kiindulva abból a gondolatból, hogy a készítőnek annak idején már újabb adatok is a rendelkezésére álltak. Az 1983-as évben egy kimutatás szerint 1 tiszt, 1 tiszthelyettes és 4 sorkatona követett el öngyilkosságot. Az év 15. számú dobozában öt öngyilkosságot tárgyaló dosszié található, a tiszthelyettesé hiányzik. Az 1986-os statisztika 3 öngyilkosságról tud, három dosszié meg is található a 13. számú dobozban. Az 1987-es évből az egyik kimutatásban 3 eset szerepel, az év 15. számú dobozában nincs ilyen tárgyú iratgyűjtő.

Az utólagos kutatást zavarja az is, hogy a nyolcvanas években készültek eltérő jelentések, „Kimutatás a rendkívüli eseményekről”, és „Jelentés a BM. Határőrség személyi állománya X. évi erkölcsi-fegyelmi helyzetéről”, és „Jelentés a sorállomány fegyelmi helyzetéről” címekkel. Ezek témájuk miatt mind tartalmaznak öngyilkossággal kapcsolatos adatokat, de számszakilag valamilyen okból nem lettek „összefésülve”. Egyes jelentések a számokat bontják állománykategóriákra, mások viszont nem.

1987 februárjában a határőrségnél 1702 fő tiszt és 14 144 fő sorkatona teljesített szolgálatot. A létszám kismértékben ingadozott az évtizedben. A bekövetkezett események számát, arányát ehhez az alapadathoz tudjuk viszonyítani.24

A kísérletek számában az évek között jelentkező jelentős eltérésre nem találtam magyarázatot.

Zárógondolatok

Az állomány körében bekövetkezett öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek folyamatosan foglalkoztatták a határőrség és a Belügyminisztérium vezetését. Ezt bizonyítja a kivizsgálások alapossága, az okok feltárására irányuló törekvés, a tiszti állomány többoldalú módszertani felkészítése az ilyen esemény megelőzésére. A belügyminisztériumi államtitkár minden esetben részletes tájékoztatásban részesült a történtekről és a további tervezett intézkedésekről. A szervezet jelentős erőfeszítéseket tett a megelőzés érdekében.

A katonai ügyészségek meghatározó szerepet játszottak a kivizsgálásokban, irányították a több szervezetből (rendőrség, határőrség, külső szakértők) összeállított bizottságokat és jogkörükbe tartozott a végső megállapítás megfogalmazása, dokumentálása. A kivizsgálás legfontosabb feladata az önkezűség-idegenkezűség tényének eldöntése, majd ezt követően a baleset-öngyilkosság lehetőségének mérlegelése, amennyiben nem maradt hátra búcsúlevél, egyéb bizonyító erejű körülmény.

A sorkatonák körében a szabadságon bekövetkezett haláleseteket is a katonai ügyészség vizsgálta ki a határőrség és a rendőrség bevonásával.

Öngyilkossági cselekmények folyamatosan jelentkeztek a határőrségnél. Húsz év alatti időszakból, 1970–1990 között, a levéltárban 101 halálesetet találtam, azaz évi átlagban négyet (a folyamatosan 14 000 fő sorkatona köréből). A határőrség vezetésének megelőző törekvése ellenére az esetek megszüntetése nem sikerült, teljes felszámolására nyilvánvalóan objektíve nem is nyílt lehetőség. Ennek tényét abban kell megfogalmaznunk, hogy a bekövetkezések, elkövetések okait nagyobb részben az állomány a polgári életből hozta magával, a katonai szolgálat nehézségei csak kisebb mértékben játszottak szerepet. Ezt mutatja a hat évre kiterjedő vizsgálat, mely szerint az érintett 24-ből csak két fő szolgált 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, vagyis nem a hirtelen bekövetkezett helyzetváltozás, a „katonai sokkhatás” állt a háttérben. A bizottságok vizsgálatuk során az okok körében első helyen a szerelemféltést, szerelmi csalódást, szakítást találták a leggyakoribb tényezőnek, de az okozati paletta meglehetősen széles. Az öngyilkossági kísérletek egyik veszélyforrásának bizonyult az a lehetőség, hogy az elkövető megelőzően a társai ellen fordul és másik katonában is kárt tesz.

A kivizsgálások okmányaiban gyakran felmerül a közvetlen szolgálati elöljárók azon felelőssége, hogy nem ismerték kellő mértékben az érintett katonát, nem jutott a tudomásukra olyan információ, amelynek alapján megelőzhették volna a bekövetkezett tragédiát. Ebben a megállapításban valóban vannak igazságelemek, ugyanakkor nem számol a kivizsgáló a közvetlen vezetők jelentős leterheltségével, valamint az emberi lelkivilág megismerésének természetes korlátaival.

A határőrség az elhunytak rokonait igyekezett anyagilag és erkölcsileg támogatni, részükre segítséget nyújtani.

Az öngyilkossági tendencia feltehetően az idők folyamán némileg javult, amint azt egy 1952. novemberi jelentés25  az akkori állapotokról tükrözi. Az 1951-es évben 12 öngyilkosság és 4 kísérlet, 1952. január-október között 18 öngyilkosság és 18 kísérlet szerepel az anyagban.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Egy a valóság és ezer a ruhája…Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról – II. rész


Szerző(k): Sárik Eszter, Vass Péter

2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében ren­dezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának.

A tudományos rendezvény előadásainak jelentős részéről már számot adtunk a korábbi lapszámban, ehelyütt Rimóczy István „Együttműködés a bűnösséget be nem ismerő terhelttel a bizonyítás kereteinek meghatározásában, a nem vitatott tények értékelése” címmel megtartott prezentációjának rövid összefoglalóját, valamint a hármas sorszámú, a „Perkoncentráció, együttműködési lehetőségek a bíróság bizonyítási eljárásában” elnevezésű szekció munkájának eredményeit adjuk közre. A Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyészének elő­adását azért is tartjuk különösen fontosnak, mert az előadó a bizonyítás kérdéskörének olyan aspektusaival foglalkozott, amelyek a tudományos gondolkodás és a gyakorlati szakemberek szempontjából is relevánsak; a tágabban értelmezett kriminalisztika aspektusából pedig megkerülhetetlenek. Noha a bizonyítás kérdése gyakorta kerül nagyító alá, legtöbbször vagy a praktikus relevanciája vagy az elméleti vetülete szorul háttérbe. Jelen előadás, éppen kettős szemlélete okán, hiánypótlónak tekinthető.

Rimóczy István az előkészítő ülés új szerepének speciális funkciójáról beszélt: az érdemi tárgyalás előkészítés, vagy közkeletűbb kifejezéssel élve a perkoncentráció bizonyítás elméleti alapjairól és a gyakorlati megvalósítás előtt tornyosuló akadályokról. Az előadása elején Rimóczy meglehetősen pesszimista véleményt fogalmazott meg, amely szerint a perkoncentráció gyakorlata a mai napig nem alakult ki, és jelenleg sem látszanak olyan erőfeszítések, amelyek azzal kecsegtetnének, hogy a jövőben ez bármikor is megtörténjen. Felfogása és tapasztalatai szerint a problémát részben az okozza, hogy „az előkészítő ülésen jellemzően egyfajta »hangulatvesztés« következik be, ha elmarad a terhelt beismerése”. Ezekben az esetekben az eljárás a régi reflexek alapján folytatódik, vagyis a bíróság egy távolabbi időpontra tűzi ki a tárgyalást, ahol megkezdődik a mindent átfogó, teljes körű bizonyítás, amire azonban nem minden esetben lenne szükség. Ennek a teljes körű bizonyítás-felvételnek pedig az lesz – az egyik – negatív hozadéka, hogy az ítélethozatal napja szükségtelenül kitolódik, ami az eljárások elhúzódásához vezet.

Az előadó az előbbiek nyomán a „jó” perkoncentráció szükségességéről, a megvalósítás feltételeiről és azokról a szemléletbeli gátakról beszélt, amelyek akadályozzák a jogintézmény sikerét.

A perkoncentráció megfelelő alkalmazását akadályozó okokat, és az azok megoldására tett javaslatait Rimóczy István tíz pontban foglalta össze.

Elsőként a jogalkalmazók hiányos bizonyításelméleti műveltségét jelölte meg problémaként. Rimóczy felfogása szerint az egyetemi oktatásban háttérbe szorultak a bizonyításelmélettel fogalakozó stúdiumok, így a gyakorló jogásztársadalomból egyre inkább hiányzik az a tudás, hogy hogyan lehet észszerűen vitatkozni a bizonyításról. A tudásbeli deficitet továbbképzésekkel, posztgraduális képzésekkel lehetne – és kellene is – pótolni, ennek hiányában ugyanis nagy eséllyel indulunk el a túlbizonyítás vagy a nem releváns tények bizonyításának irányába.

A második nehézség az, hogy a beismerés jelentőségét a látványos eredményeknek is köszönhetően túlértékeltük, ami miatt a védekezés pontos megismerése és kategorizálása elsikkadt. Ha ugyanis a beismerés „elmarad”, a védekezés megismerésére sem az ügyészség, sem a bíróság nem fordít kellő energiát. Holott a védekezés kategorizálása közelebb vihetné az eljáró hatóságokat a releváns tények kijelöléséhez, és nem jutnánk arra – a gyakran – téves következtetésre, hogy a terhelt be nem ismerését vagy tagadását tekintjük a védekezésnek. Pedig a nem beismerés, vagy a szimpla tagadás és a védekezés nem ugyanaz a fogalom.

Rimóczy emlékeztetett arra, hogy a kriminalisztika tudománya nyolcféle védekezési formát különböztet meg. Ezeknek mindössze egynegyede – vagyis kettő – az, ahol a vád tagadása effektíve megjelenik. Az ügyészség és a bíróságok feladata tehát az lenne, hogy a vádlott által elmondottakat, a vádlott pontos szavait helyesen értelmezze; gondosan mérlegelve az elhangzottakat, illetőleg – nem mellékesen – az el nem hangzottakat is vizsgálja annak érdekében, hogy azonosíthatóvá válhassanak a védekezés fehér foltjai, esetleges logikai hibái. A vádlott ki nem mondott állításai ezen túl alapjaiban határozhatják meg a bizonyítás későbbi terjedelmét, mert az a szituáció is könnyen előfordulhat, hogy a vádlott valójában nem vitatja a tényállást, csak a mértékes ügyészi indítványban szereplő büntetést tartja túlzottnak. Ilyen (és ehhez hasonló esetekben) pedig elegendő lenne például a büntetéskiszabási körülményekre bizonyítást felvenni, amely nagyban megkönnyítené és lerövidítené a bizonyítási processzust. A bizonyítás ugyanis, ha nem csak a vádlott által sérelmezett pontokra koncentrál, túlterjeszkedik azon a körön, amely az ügy gyors és hatékony megítélése szempontjából feltétlenül szükséges lehet.

Az előadó harmadik kérdésként az igazság és a hatékonyság közötti – látszólagos – ellentmondás feloldásával foglalkozott. A probléma azonosítását megkönnyíti, ha megfogalmazzuk a releváns kérdéseket.

Ezek szerint:

  • Biztosak lehetünk-e abban, hogy akkor tekinthető egy eljárás igazságosnak, ha minden tényre lefolytatjuk a teljes körű bizonyítást?
  • Feltétlenül szükség van olyan adatok bevonására, amelyek nélkül a tényállás – a rendelkezésre álló adatok alapján is – tökéletesen alátámasztható lenne?

Rimóczy István szerint a kérdésekre egyértelmű válasz adható: korántsem. Nem feltétlenül jelenti ugyanis az igazságról való lemondást, ha nem folytatunk minden tényre kiterjedő, teljes körű bizonyítást. Példaként említette azt a tévhitet, hogy a végeláthatatlan iratismertetéseket ekvivalensnek tekintjük a bizonyítással, de ez – a látszattal ellentétben – nem a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás, hanem az eljárás korábbi szakaszában készült iratok tartalma alapján történő ténymegállapítás.

A vezetőhelyettes ügyész negyedik pontként a teljes körű bizonyítás helyett a relevancia-alapú gondolkodás meghonosítását szorgalmazta. Az előkészítő ülésen folyó perkoncentráció lényege az lenne, hogy a tényeket és a hozzájuk tartozó bizonyítási rendszert szelektáljuk, és kettéválasszuk őket a vitatott és a beismert tényekre, bizonyítékokra. Ezzel a módszerrel látványosan fel lehetne gyorsítani az eljárásokat, hiszen ha a nem vitatott tényeket az ügyiratok tartalma alapján adottnak tekintjük, akkor már csak a vitatott tényekre kellene lefolytatni a tárgyaláson a bizonyítást. Az ügyre tartozó (releváns) tények meghatározása azért is kulcsfontosságú, mert ennek eredményeként lehet kiszűrni azokat a tényeket, amelyek nem tartoznak a vád tárgyához, így azokra nem is kell bizonyítást felvenni. A gyakorlatból vett példák (pl. százas nagyságrendben felvett tanúvallomások) azt mutatják, hogy ennek a munkának az elmaradása abszurd bizonyítási helyzetekhez és túlbizonyításhoz vezet.

Szorosan összefügg az előbbi kérdésekkel, ötödik pontként, az előkészítő ülésre történő alapos felkészülés problémaköre. Abban az esetben ugyanis, ha az eljárás résztvevői az előkészítő ülést nem tekintik meghatározó jelentőségűnek, nem tudják meghatározni a releváns tényeket és a szükséges bizonyítás kereteit, terjedelmét, módját, eszközeit stb. Egyszersmind – és ez tekinthető a hatodik problémának – nem kezelik „helyén” az előkészítő ülés intézményét, amelyet védekezési fórum helyett kizárólag beismertetési fórumként értelmeznek. A koncepcionális változáshoz azonban komoly szemléletbeli változásra lenne szükség mind az ügyészségek, mind a bíróságok részéről.

Az előkészítő ülés ugyanis mindenképpen sokkal többnek tekinthető egy „kvázi” beismertetési fórumnál, minthogy – a perkoncentráció alkalmazásával és helyes értelmezésével – ehelyütt lenne megismerhető a terhelt védekezése. Ezt két, az eljárás szempontjából kiemelkedően fontos praktikus és pragmatikus „elv” is alátámasztja; nevezetesen: „Ha van védekezésed, akkor mondd el, mert anélkül nincs igazság. Ha van védekezésed, akkor mondd el most, mert anélkül nincs hatékonyság.” Vagyis – és ezen a ponton visszaérkeztünk a harmadik kérdésként feltárt problémakörhöz – az igazság és a hatékonyság távolról sem egymással ellentétes fogalmak, hanem – helyes és józan pervezetés esetén – sokkal inkább egymást kiegészítő és feltételező megközelítési módok. A vádlott védekezésének érdemi feltárása, az általa megfogalmazott tények helyes „megfejtése” pedig egyszerre szolgálja a hatékonyságot és a büntetőeljárás igazságosságát is.

Rimóczy István szerint ide tartozik még az a probléma is, hogy a vádlott megbízzon annyira a hatóságokban, hogy már az előkészítő ülésen közölje a védekezését. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a vádlott nincs kellő bizalommal a hatóságok felé, a jelenlévőkre ellenségként tekint, és nem remélheti azt, hogy az általa elmondottak érdemben befolyásolhatják az eljárás kimenetét, akkor az előkészítő ülés nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Ez természetesen korántsem a vádlottal való cinkosságot vagy elvtelen együttműködést jelenti, hanem a hatóságok józan belátását, racionális kooperációját a sikeres bizonyítás és a reális szankció kiszabása érdekében.

Hetedik csomópontként az előadó „az érzelmek korlátozása és az együttműködési hajlam felkeltése” pontban fogalmazta meg álláspontját. A sikeres kommunikációval ritkán foglalkozunk az igazságszolgáltatás territóriumán belül. A kommunikációs képességeket – kiváltképpen a humán szakmákon belül – természetes adottságnak tekintjük, vagy pedig egy a jogtudomány határain kívül lévő tudásnak, aminek nincsen közvetlen hatása a büntetőeljárásra. Holott a hatékony kommunikáció – szó szerint – perdöntő lehet, minthogy a sikeres perkoncentrációnak feltétele az, hogy a vádlott érzelmeit, indulatait megfelelően tudjuk kezelni. A kriminalisztikatudomány bőséggel ad ajánlásokat a terhelti együttműködés megszerzésére, kialakítására. Így elvárható kívánalom lehet, hogy az igazságszolgáltatás szereplői tudatosan készüljenek mind a kérdések megfogalmazására, mind a terhelti válaszok alapos meghallgatására, hiszen a terhelti együttműködés egyik fajtája az, amikor a terhelt előadja a védekezését.

Nyolcadik szempontként a tiszta és informatív kommunikáció jelent meg Rimóczy István előadásában, amelynek kiemelt szerepe lehet a terhelti együttműködés kialakításában. Gyakorta megtapasztalható jelenség, hogy a terhelti figyelmeztetések nem olyan módon hangzanak el, hogy az valamennyi vádlott számára egyértelmű legyen. Ahhoz, hogy a vádlottak valóban értsék, hogy mi zajlik a büntetőeljárás keretében, nélkülözhetetlen lenne az egyszerű és érthető nyelvezet. A vádat és annak bizonyítékait ismertető ügyésszel szemben természetesen ugyanezek az elvárások fogalmazhatóak meg. A vád felolvasása helyett – amely a bevett módja a vád ismertetésének – célravezetőbb lenne, ha az ügyész a vádlott személyiségéhez, iskolázottságához, intelligenciaszintjéhez igazodva ismertetné a vád lényegét. A vezető­helyettes ügyész tapasztalatai alapján ezzel a módszerrel nagyon sok félreértés lenne megelőzhető.

Rimóczy István – utolsó előtti aspektusként – egy nagyon lényeges dologra hívta fel a figyelmet, amelyben alapvetően téves gyakorlat alakult ki a hazai bíróságokon. Noha a legtöbb ember a bírósági tárgyalásokat – az amerikai filmek nyomán – egy pergő szócsataként képzeli el, Magyarországon a tárgyalótermekben szinte „kívül esik” a bírósági etiketten egy erőteljes „adok-kapok játékba” belemenni. Különösen igaz ez a védelemnek az ügyésszel folytatott kommunikációjára, amelyben a visszafogott tárgyilagosság sokkal inkább zsinórmértéknek tekinthető, mint a szenvedélyes viták. Természetes, hogy a vád és a védelem közötti viszonyt nem kell hogy ellenséges attitűd jellemezze: a kölcsönös tiszteleten nyugvó perbeli ellenféli pozíció azonban immanens velejárója kellene hogy legyen az ügyeknek, ami egyébként – szükségszerűen – előmozdítaná a sikeres perkoncentrációt is. Az ügyész és a védő közötti intenzív párbeszéd ugyanis időben felszínre hoz(hat)ná azokat a kritikus kérdéseket, a vád szempontjából releváns és érzékeny pontokat, amelyek – alkalmanként – a szigorú tárgybeliséghez ragaszkodva, elsikkadnak.

Végül, de nem utolsó sorban az előadó a határozott és célravezető pervezetés hiányáról beszélt. Ez leggyakrabban abban jelentkezik, hogy a bíróságok – legalábbis a per első szakaszában – minden bizonyítási indítványnak helyt adnak, ami mind elvi, mind praktikus szempontból kérdéseket vethet fel. A bíróságok – feltehetően – a prejudikáció vádjától igyekeznek ilyen módon szabadulni, és azt kívánják jelezni, hogy mind a vádképviselet, mind a védelem indítványaira nyitottak; az ügy kimenete korántsem eldöntött: minthogy az a bírósági tárgyalás keretében folyamatosan formálódik. Ennek azonban az lesz a következménye, hogy a bíróság olyan tényekre is bizonyítást vesz fel, amelyek se nem vitatottak, se nem relevánsak. A hazai igazságszolgáltatásban az egyik feladat tehát éppen az lenne, hogy elfogadjuk: a szakmai sztenderdek szerint folytatott célratörő pervezetés – ideértve az elkésett, illetve szükségtelen bizonyításra irányuló indítványok elutasítását is – nem jelent prejudikációt.

Összegezve a vezetőhelyettes ügyész által elmondottakat, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az eredményes perkoncentráció érdekében elsősorban kulturális változásokra lenne szükség, egyszersmind a hivatásrendek közötti együttműködés megerősítésére, tekintettel arra, hogy külön-külön nem tudjuk a perkoncentráció jogszabályi kereteit tartalommal kitölteni. A kulturális változások alatt sok tekintetben kommunikációs, valamint viselkedés- és attitűdbeli változások értendők. A tiszta, egyszerű és közérthető információközlés a vádlottak irányába, illetve a szenvedélyesebb viták a felek közt előmozdíthatják a hatékonyabb információáramlást, ami pozitívan befolyásolhatná a perkoncentrációt, és a bizonyítás sikerességét. Az ügyészek, védők, vádlottak, valamint a bíróságok aktívabb jelenléte a tárgyaláson; az elhangzott, illetve az elhallgatott információk gondos mérlegelése ugyanis hozzásegíthetné a büntetőeljárás szereplőit ahhoz, hogy a bizonyítás célirányosabb, lényegre törőbb és koncentráltabb legyen.

Az előadások után a konferencia szekcióülésekkel folytatódott, amelyeken az ún. panelbeszélgetések mellett lehetőség nyílt interaktív párbeszéd kialakítására a hallgatósággal. A szekcióülések közül ehelyütt a harmadik szekció munkájának eredményeit adjuk közre, amely Rimóczy István előadásához csatlakozva vizsgálta a perkoncentráció elméleti lehetőségeit, feltételeit, és a jogalkalmazás során felhalmozott tapasztalatok alapján annak gyakorlati akadályait.

A panelbeszélgetés résztvevői Herke Csongor (PTE, ügyvéd); Fülöp Tamás (BÜK); Tóth M. Gábor (BÜK); Schmidt Péter (Kúria); Szalai Géza (FÍT); Kardos Andrea (FT); Gasz Péter (Fővárosi Főügyészség) és Fedor Kristóf (Budapesti VI–VII. Kerületi Ügyészség) voltak. A beszélgetést Vass Péter (IM) moderálta.

A panelbeszélgetés felvezetéseként a résztvevők röviden összefoglalták az előkészítő ülésen történő terhelti beismeréssel, illetve a be nem ismerő terhelt esetében alkalmazható perkoncentrációval kapcsolatos legfontosabb gondolataikat. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az előkészítő ülés jelentősen hozzájárult az eljárások egyszerűsítéséhez, gyorsításához azzal, hogy a beismerő vádlottak esetében tárgyalás nélkül befejezhető a büntetőügy.

A védők két tényezőt tartottak hangsúlyosnak. Egyrészt elmondták, hogy a beismerésre mindenképpen vádlotti jogosultságként kell tekinteni; másrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a beismerés időzítése távolról sem irreleváns. A vádlott célja nyilvánvalóan az, hogy „pont jókor” tegyen beismerő vallomást, a védőnek pedig tulajdonképpen ebben kellene segítséget nyújtania. A beismerő vallomás megfelelő időzítése azonban korántsem evidens, ugyanis az ügy szempontjából megjósolhatatlan, hogy ezzel vajon a védő ténylegesen a védence érdekét szolgálja-e. A perkoncentrációval kapcsolatban általános megállapításként az hangzott el, hogy az a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy nem megfelelően működik, amelynek az egyik lehetséges okaként éppen azt nevesítették a résztvevők, hogy a vádlottnak, illetve a védelemnek nem feltétlenül fűződik érdeke a perkoncentrációhoz, mivel az eljárás további menete szempontjából sok a bizonytalanság. A védelem részéről egyfajta „jövőbelátást” várna el a jogintézmény, nevezetesen azt, hogy megjósolja a védő, hogy jár jobban a vádlott: ha az előkészítő ülésen beismer, vagy akkor, ha évek múltán születik meg a jogerős döntés. A panelbeszélgetésen több olyan konkrét ügyet is említettek a védők, ahol az előkészítő ülésen beismerő vádlott sokkal „rosszabbul járt”, mint az, aki kitartott a tagadása mellett, és a hosszú tárgyalási folyamat végén, részben az időmúlásra tekintettel, méltányosabb büntetést kapott.

Az eredeti jogalkotói szándék arra irányult, hogy az előkészítő ülésen be nem ismerő vádlottak közreműködhessenek a további bizonyítás kereteinek meghatározásában, ezáltal aktívan alakíthassák a büntetőeljárás további menetét. A panelbeszélgetés résztvevői szerint az eredeti szándékhoz képest a valóság csökevényesnek tekinthető, mert csak a bizonyítási eszközök kirekesztésére és a bizonyítás mikéntjére vonatkozó indítványok előterjesztésének gyakorlata tekinthető megfelelőnek. Az előkészítő ülésen tett terhelti beismerő vallomások (a vádlottak 42%-a tesz beismerő vallomást) és azok bíróság általi elfogadásának (a bíróságok a beismerő vallomásokat 92%-ban elfogadják) alakulása kapcsán pedig az került felszínre, hogy az nagyban függ a nyomozati munka minőségétől, illetve az ügy bonyolultságától. Az előkészítő ülésen jellemzően a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőitől várható beismerő vallomás.

A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy a bíróság önhatalmúlag nem tagadhatja meg a beismerő vallomás elfogadását, ha az elfogadás törvényi feltételei teljesülnek. Ha mégis előfordulna ilyen eset, akkor csak az Alkotmánybírósághoz lehetne fordulni jogorvoslatért.

A workshop második szakaszában a tárgyaláson tett beismerő vallomások kérdésköre került terítékre. A kérdés az volt, hogy vajon miért következik be radikális csökkenés a beismerések számában. A statisztikák szerint a tárgyaláson már csak a vádlottak 12%-a tesz beismerő vallomást, és ezeket a bíróságok csak 60%-ban fogadják el. A gyakorlati szakemberek szerint a statisztikai mutatók leginkább azzal magyarázhatók, hogy az elhúzódó pereskedésbe a vádlottak egy része „belefárad”, másrészt a bizonyítás eredménye alapján egyes vádlottak belátják, hogy nem tudnak eredményesen védekezni, illetve tartanak attól, hogy a további bizonyítás során újabb terhelő bizonyítékok kerülnének elő. A tárgyaláson tett beismerő vallomásokhoz fűződő negatívabb bírói hozzáállás szintén az újabb terhelő bizonyítékok felbukkanásával magyarázható.

A panelbeszélgetés során a legélesebb vita azzal kapcsolatban bontakozott ki, hogy az ún. mértékes ügyészi indítvány elfogadható-e, kívánatos lenne-e a tárgyaláson, illetőleg, ha igen, milyen feltételek mellett? A megengedő álláspontot képviselők fő érve az volt, hogy a bizonyítás eredményeként jelentősen módosulhat a vád, amire újabb ügyészi indítvánnyal lehetne reagálni. Az ellenzők szerint ez aztán tényleg a „pecsétnyomó” szerepre kárhoztatná a bíróságokat.

A panelbeszélgetés és az ahhoz kapcsolódó hozzászólások alapján a szekcióülés munkájának legfőbb tanulsága akként foglalható össze, hogy a perkoncentrációt szolgáló egyes új jogintézmények csak akkor lehetnek működőképesek, ha azokhoz minden résztvevő szerint kellő garanciák társulnak és a terhelt (védő) számára kellő mértékű kedvezmény társul. Ezen feltételek teljesülése nélkül hiú remény minden pozitív várakozás.

A résztvevők álláspontja szerint a hatályos jogi környezetben több okból nem érdemes „erőltetni” a perkoncentrációt. Egyrészt, mert jelenleg nincs garancia arra, hogy a korábban valósnak elfogadott tényeket a felek utóbb nem kezdik el vitatni, ezért a tárgyaláson ellehetetlenülhet a bizonyítás. Másrészt a terheltnek nem érdemes a vád állításainak valóságát elfogadnia, illetve érdemi védekezéssel segítenie a bizonyítást, mert az nem jár számára tényleges előnnyel.

A szekcióülés munkája a többvádlottas ügyekben felszínre került problémák megvitatásával zárult. A résztvevők álláspontja szerint a szabályozás a gyakorlatban sok feszültséget hordoz magában, ezen belül sok gondot okoz az ügyek elkülönítéséből vagy egyben tartásából következő érdekellentét. A szabályozást érintő kritikaként azt hozták fel, hogy a beismerő vádlott későbbi vallomásmegtagadási, vagy meg nem tagadási szabályai eltérők aszerint, hogy vádlottként, vagy tanúként hallgatják ki az eljárásban, holott tartalmilag ugyanazt tudja hozzátenni a bizonyításhoz.

Összegzésként elmondható, hogy az Igazságügyi Minisztérium által szervezett konferencia több szempontból is kiemelkedően eredményes volt. Egyrészt erősítette a hivatásrendek közötti párbeszédet, másrészt olyan – alkalmanként – érzékeny és kritikus kérdéseket is nagyító alá vett, amelyeket ritkán elemez együttesen a tudományos közélet. A perkoncentráció, valamint az előkészítő ülés kapcsán megfogalmazódó dilemmák pedig jól illusztrálták azt, hogy az egyes hivatásrendek mennyire más szemszögből tekintenek ugyanarra az eljárásra, és mennyire eltérő preferenciák rajzolódnak ki egy-egy kérdés kapcsán. A rövid, ámde célratörő közös gondolkodás jól illusztrálta az „egy a valóság, de ezer a ruhája…” mondás igazságát. A színvonalas szakmai tanácskozás után csak remélni tudjuk, hogy sok hasonlóan konstruktív párbeszédre számíthatunk a közeljövőben.

Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosz-tott bíró, Igazságügyi Minisztérium.

Bűnözéskutatás Európa közepén Beszámoló az Országos Kriminológiai Intézet Vókó György és Mészáros Ádám emlékére rendezett konferenciájáról


Szerző(k): Bőczné Neparáczki Anna

Az Országos Kriminológiai Intézet „Bűnözéskutatás Európa közepén” elnevezésű online konferenciáját az egy éve elhunyt két kollégájának, Prof. Dr. Vókó György és dr. Mészáros Ádám emlékének tiszteletére rendezte, 2022. május 11-én.

Virág György igazgatóhelyettes a tudományos ülés megnyitóján elmondta, hogy bár a két nagy tudású kolléga nincs már közöttünk, emlékeinkben és tudományos munkáikon keresztül tovább élnek. Az intézet kutatói Vókó Györgyre és Mészáros Ádámra emlékezve mutatták be azokat a témákat, amelyekkel foglalkoztak, ezáltal az előadások egyfajta illusztrációját képezték annak a munkának, amely az Országos Kriminológiai Intézetben folyik.

A konferencia nyitóelőadását Bolyky Orsolya tartotta meg, A kiszolgáltatottság fogalmának jogi értelmezése, különös tekintettel az idős korú áldozatokra címmel. Az előadás a kiszolgáltatottság fogalmi elemeinek bemutatásából indult ki és az általános, a büntetőjogi, valamint a kriminológiai megközelítést is részletesen ismertette. Mindezek alapján a kiszolgáltatottság lényege egy olyan helyzetben ragadható meg, amely lehetőséget teremt a visszaélésre; a kiszolgáltatott személy olyan körülmények közé kerül, amelyeket nem tud befolyásolni, azonban azok hatással vannak rá. A kiszolgáltatottságot minden esetben a kiszolgáltatott személy oldaláról kell vizsgálni, amelynek megállapítását illetően különbség tehető objektív (így a személyes képesség hiánya, a szociális helyzet, élethelyzet, egészségügyi állapot, függőség, illetve egyéb más) és szubjektív (az ítéletalkotó személyisége, szocializációja; valamint az áldozat személyisége, a hatóság/bíróság előtti viselkedése) tényezők között. Ezt követően az előadó felsorolta azon minősítő körülményeket, amelyek esetén a kiszolgáltatott személy sérelmére elkövetés megjelenik a 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.). A statisztikai adatok tükrében kiemelte azt, hogy 2017 óta az idős korú sértettek aránya az összes sértetten belül azonos az időskorúak össznépességen belüli arányával, azonban míg a bűnözési statisztikában a 60 év felettieket tekintik idősnek, a demográfiai statisztika a 65 év felettieket kezeli ekként. Az ítélkezési gyakorlatban pedig éppen a 60-65 év közötti sértetteknél okoz gondot az időskorúság megítélése. Végül az előadó az időskorúakkal szembeni visszaélések típusait ismertette és felhívta a figyelmet arra, hogy a sértett kiszolgáltatottságának a kívülállók számára (így az elkövető számára is) egyértelműen felismerhetőnek kell lennie ahhoz, hogy a Btk.-ban szereplő, e körben releváns minősített esetek, illetve súlyosító körülményként a kiszolgáltatott személy sérelmére elkövetés megállapítható legyen.

Az idős korú áldozatokkal foglalkozó előadást az idős korú elkövetők kriminalitásával foglalkozó kutatás eredményeinek bemutatása követte. Ritter Ildikó Öregember nem vénember. Az időskori kriminalitás főbb jellemzői című előadása1  bevezetéseként statisztikai adatokra alapozva elmondta, hogy egyre több idős ember él köztünk (az Európai Unióban minden ötödik ember idős korú), és ezzel együtt nő az időskorúak jelenléte a bűnelkövetők között. Az előadó az időskori bűnözési hullám kapcsán bemutatott két külföldi példát. Japánban az időskorúak által elkövetett bűncselekmények aránya az elmúlt pár évtizedben megnégyszereződött, a börtönökben öt fogvatartott közül egy idős korú (65 év feletti) személy. Dél-Koreában pedig az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma az elmúlt öt évben 45%-kal nőtt. Ezt követően elmondta, hogy a hazai kutatás szakirodalom-elemzésen, a hosszú idősoros statisztikai adatok elemzésén és dokumentumelemzésen alapult. A kutatás eredménye alapján az időskorúak által elkövetett bűncselekmények között az ittas járművezetés, a közúti baleset okozása és a lopás dominál. Majd az előadó ismertette a bűnelkövetés legjellemzőbb okait, valamint az időskorúak által elkövetett közlekedési bűncselekmények jellemzőit. Az előadás konklúziójaként megfogalmazódott az, hogy az időskorúak számának a lineáris oksági együtthatón túli emelkedése a bűnelkövetők körében egyértelműen az egészség- és a szociálpolitika kudarcaként értelmezhető, hiszen ha jól működik egy társadalom időspolitikája, idősgondozása, akkor az igazságszolgáltatás intézményrendszerében a 65 év feletti elkövetők számának növekedési üteme nem haladja meg a népességen belüli növekedési indexet, azaz a lineáris oksági együtthatón belül marad. Ha azonban azon túlnő, az igazságszolgáltatás csak mint másodlagos, illetve harmadlagos prevenciós színtérként értelmezhető a problémakezelésben, miközben a büntetőeljárások és azok következményei egyéni szinten óhatatlanul számos járulékos negatív hatást okoznak mind az idős korú elkövetők, mind pedig a sértettek számára.

Solt Ágnes kiskorú veszélyeztetése bűntettével kapcsolatos kutatásának kiinduló kérdése az volt, hogy mit érdemel az a bűnös, aki ezt a bűncselekményt elköveti. Hogyan veszélyeztetjük a gyerekeket? Jogerős esetek változásai 2015 és 2020 között című előadásából megtudhattuk, hogy 2015 és 2020 között a jogerős ítélettel lezárt, kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt indult büntetőügyek száma csökkent, 46%-ára esett vissza. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiskorú veszélyeztetésének bűntette a falopásos, illetve a megélhetési eseti bűnelkövetéssel kapcsolatos ügyekben, valamint a fiatal elkövetők csoportos bűnelkövetésével megvalósuló ügyekben korábban halmazatban megállapításra került, míg jelenleg már nem. Helyes irányba változott a joggyakorlat a tekintetben is, hogy egyre több esetben állapítják meg a kapcsolati erőszak bűncselekménye mellett a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét is halmazatban. Ezen kívül az előadó több problémás kérdésre is rámutatott, amelyek a vonatkozó ügyekben a joggyakorlatot jellemzik, és külön kiemelte azt, hogy a bíróságok által kiszabott büntetések diszfunkcionálisak. A büntetéskiszabás körében változás ugyanis csak abban figyelhető meg, hogy a büntetések a már korábban is enyhe büntetésekhez képest tovább enyhültek; emellett a gyerekek családból kiemelésének száma is csökkent. Az előadó zárásként hangsúlyozta azt, hogy a gyerekek, azaz az áldozatok családból kiemelése helyett a bűnöst, a bántalmazót kellene a családból „kiemelni”, eltávolítani.

Virág György és Szabó Judit A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények és a pedofília kapcsolata címmel tartottak előadást. Az előadók a téma jelentősége kapcsán rámutattak arra, hogy bár napjainkra a legtöbb korábban elítélt, nem konvencionális szexuális viselkedés elveszítette általános morális (és jogi) stigmáját; a pedofília mint szexuális viselkedés forma esetén ez a megállapítás nemcsak nem igaz, hanem éppen ellenkező tendencia figyelhető meg.

A pedofília esetében ugyanis egyfelől a felek nincsenek egyenlő pozícióban, nem lehet szó beleegyezésről, másrészt a cselekmény súlyosan traumatizálja a gyereket. Az előadók hangsúlyozták, hogy nagyon fontos különbséget tenni a gyerekek sérelmére elkövetett nemi bűncselekmények és a pedofília jelensége között. A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények esetén mind a prevalencia, mind a látencia magas; ráadásul a sértettek túlnyomó többsége (kb. 90%-uk vagy ennél is magasabb arányban) ismeri az elkövetőt. A pedofília prevalenciája az átlagnépességen belül alacsony, azonban a „pedofil érdeklődés” előfordulási gyakorisága magasabb: a gyermekpornográfia elkövetői körében magasabb az arány, mint a gyermek sérelmére fizikai kontaktussal járó nemi bűncselekményt megvalósítók között. A pedofil szexuális bűnelkövetők fiatalabban kezdenek bűnözni, több áldozatot szednek, általában extra-familiáris elkövetők és nagyobb esetükben a bűnismétlés veszélye, mint a nem pedofil elkövetőknél. Az előadók kutatásuk következtetéseként arra mutattak rá, hogy a gyerekek sérelmére szexuális bűncselekményt elkövetők jelentős része nem valódi (klinikai értelemben vett) pedofil; az ő jelenlétük feltehetően a gyermekpornográfia területén jelentősebb. Éppen ezért a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális jellegű bűncselekmények megelőzésének hatékonysága szempontjából sem szabad összemosni a két jelenségkört, mivel a pedofília csak egy kockázati tényező a sok közül. A kezelés és a társadalomvédelem ismert, a szigorodó büntetőpolitika által használt eszközeinek alkalmazhatósága és hatékonysága kérdéses. A prevenció igazságszolgáltatáson kívüli eszközei (felvilágosítás, tudatosítás, segítő és oktató programok stb.) segíthetik elő a gyerekek hatékonyabb védelmét.

Barabás A. Tünde Megbékélés és/vagy büntetés? A börtön dilemmái című előadásában a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során érvényesítendő büntetési célok mikénti megvalósulását járta körül. A büntetési célok érvényre juttatása a büntetés-végrehajtás szervezetének zárt rendszerében nehéz feladat. Az előadásból megtudhattuk, hogy a reintegráció eszköze lehet a reintegratív szégyen, azaz a megbánás, a tett elítélése és jóvátétele. Ez a közvetítői eljárás, mediáció keretében lenne kivitelezhető, azonban a hazai jogban a büntetés-végrehajtás alatt a resztorativitás kevéssé tud érvényesülni, így a sértetti traumafeldol-gozás nem válik lehetővé. A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 171. §-a szerint ugyanis a mediációra a büntetés-végrehajtás során az elítélt másik elítélt sérelmére megvalósított fegyelemsértése miatt indult eljárásban kerülhet sor; továbbá a mediációnak a 188. § (1) és (1a) bekezdéseire figyelemmel az elítélt feltételes szabadságra bocsáthatóságának vizsgálatakor van/lehet jelentősége. A resztorativitás érvényre juttatása érdekében alkalmazott módszerek a családi csoportterápia és a közösségi jóvátételi programok. Utóbbi jelentősége abban áll, hogy a szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt is érezheti úgy, hogy a társadalom hasznos, megbecsült tagja. Az előadás keretében az előadó ismertette a visszaesési mutatókat, valamint a jogerős ítéletekben kiszabott szabadságvesztés-büntetések tartamára vonatkozó adatokat. Ezt követően a MEREPS- („Mediation and Restorative Justice in Prison Settings” – Mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban) projekt jelentőségére és arra a dilemmára mutatott rá az előadó, hogy létezik-e egyáltalán ideális büntetés.

Kiss Anna A reintegrációs őrizet aktuális kérdései című előadása szerint a Jog és irodalom jogelméleti irányzat újabb területtel bővülhet azáltal, hogy kitárja kapuit és beengedi a biblioterápiát, más néven az irodalomterápiát. A biblioterápia lényege, hogy az elítéltek szépirodalmi szövegeken keresztül feldolgozhatják a bűnt, mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, kifejezhetik saját érzéseiket. Az előadás elején elhangzott, hogy az utóbbi években az irodalomterápia széles körben elterjedt Magyarországon, és a resztoratív igazságszolgáltatás égisze alatt megjelent a büntetés-végrehajtási intézményekben is, az elítéltek különböző célcsoportjainál alkalmazva. Az eddigi szakirodalmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az elítéltek egy részénél az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Mindezek folytán a biblioterápia alkalmazható az elkövetők reintegrációjának és reszocializációjának segítése mellett az áldozatokkal történő „kiegyezés”-re is.

Az előadás, idő híján, részletesen nem tért ki a börtönben eddig alkalmazott technikákra, de rávilágított arra, miszerint új színtere lehet a büntetés-végre-hajtáson belül az irodalomterápiának, a reintegrációs őrizetnek köszönhetően. Az előadó szerint sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a büntetés végrehajtása alatt, de a rácsokon kívül, reintegrációs őrizetben az irodalomterápia megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet. Az előadás részletezte ennek további előnyeit is.

Nagy László Tibor Pirotechnika a stadionokban címmel tartott előadást. A sportbiztonság egyik fontos kérdésköre az ún. „pirózás”, azaz a pirotechnikai eszközök jogellenes használata. A rendkívüli biztonsági kockázatokkal járó pirózás visszaszorítása kapcsán napjainkig nem sikerült érdemi előrelépést elérni és hathatós, eredményes prevenciót alkalmazni. Az előadó ismertette a pirózás legfontosabb egészségügyi és biztonsági kockázatait, és kiemelte, hogy minden pirotechnikai eszköznek van egy biztonsági távolsága, ami mindenképpen nagyobb, mint egy zsúfolt lelátón rendelkezésre álló tér, azaz a stadionok szurkolói területein egyik pirotechnikai eszköz használata sem biztonságos. Ennek ellenére a pirózás – a szurkolói csoportok közötti versengés része-ként – látványossága miatt igen közkedvelt, a médiában is nem ritkán elismerően számolnak be a szurkolók pirózásáról. Bár a bekövetkezett sérüléseket a szurkolók alapvetően igyekeznek a hatóságok elől eltitkolni, egy-egy eset mégis napvilágra kerül. Az előadó rámutatott, hogy a pirotechnikai eszközök sportrendezvényeken történő jogellenes használata szabálysértést – polgári felhasználású robbanóanyaggal és pirotechnikai termékkel kapcsolatos szabálysértést, rendzavarást vagy garázdaságot – valósít meg, amely miatt a szabálysértési hatóságok jellemzően pénzbírságot szabnak ki, emellett indokolt esetben élnek a kitiltás alkalmazásával is. Az előadás zárásaként az egyik legnagyobb és a pirotechnikai eszközök szurkolók általi használatával leginkább érintett hazai klub prevenciós javaslatait összegezte az előadó, amely minden más hazai sportrendezvény szervezőjének támpontul szolgálhat. Ezek: felvilágosítás és állandó emlékeztetés a pirózás tilalmazott voltáról; a szurkolói csoportokkal történő párbeszéd; a beléptetés során történő gondos átvizsgálás; a tilalmazott magatartást tanúsító szurkoló mihamarabbi beazonosítása és a hatóságnak átadása; valamint a következetes szankcionálás.

Kármán Gabriella előadása az igazságügyi szakértői bizonyítás büntetőjog-alkalmazási tapasztalatainak vizsgálatát célul tűző kutatásának eredményeire épült, és annak egy részterületére – az igazságügyi pszichológus és pszichiáter szakértői vélemények jogalkalmazási tapasztalataira – fókuszált. Az előadás bevezetéséből megtudhattuk, hogy a kutatás kiemelt szempontja volt a szakvélemény bizonyításban betöltött szerepének, alkalmazása jellemzőinek és hiteltérdemlőségének vizsgálata. A hiteltérdemlőség ugyanis a bizonyítékok értékelése során központi kérdés: a jogalkalmazónak meg kell ítélnie azt, hogy a bizonyíték megfelel-e a törvényben meghatározott és a szakértői-szakmai követelményeknek, ezek alapján mennyiben tekinthető „igaznak”; a szakvélemény hiteltérdemlőségének biztosítása azonban nagymértékben a szakértő feladata. A résztvevők területi megoszlását tekintve reprezentatív, kérdőíves módszerrel készült kutatás során a szakértő kirendelésének és a szakvélemények értékelési gyakorlatának, tapasztalatainak vizsgálatára került sor. Az előadás fókuszában álló pszichológus és pszichiáter szakértői véleményekkel kapcsolatban az empirikus kutatás adatai alapján megállapítható, hogy a kérdőívekben nagy számban, kiemelten említették ezeket. E szakterületek szakértői véleményalkotásában tág a szubjektivitás tere, ugyanakkor a pszichológus és pszichiáter szakértői véleményekre építő bírósági döntések aránya nagy. Mindezekre figyelemmel az igazságügyi pszichológiai és pszichiátriai területen más szakterületeknél még hangsúlyosabban jelenik meg a megalapozottság kérdése, ennek az oka nyilvánvalóan a tudományág jellegéből fakad. A kérdőívre adott válaszok szerint a szakvélemények megalapozottságának megítélését nagymértékben segítik a módszertani levelek, emellett a szakirodalom, a képzések, és a szakértőktől kért felvilágosítás egyaránt hasznos források.

A szakértői módszer megbízhatóságának kritériumait az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Daubert v. Merrel Dow Pharmaceuticals-ügyben határozta meg első ízben részletesen, a mai értelemben vett tudományos ismérvek alapján. A Kumho Tire v. Carmichael-ügyben pedig kimondta a bíróság azt, hogy a Daubert-elveket azokon a területeken is alkalmazni kell, amelyek nem tudományos alapon, hanem inkább technikai tudáson és szakmai tapasztalatokon nyugszanak. Az előadó több külföldi kutatás eredményeit ismertette, amelyben az igazságügyi pszichológiai módszerek Daubert-kritériumoknak történő megfelelését vizsgálták. Ez a szempontrendszer a hazai szakértői tevékenység és a szakvélemények hiteltérdemlőségének megítélése során is kiindulópontul szolgálhat.

Deres Petronella Ahol a legjobban fáj – a bűnös vagyon nyomában címmel tartott előadást, amelyben a vagyonvisszaszerzés történeti, elméleti aspektusait mutatta be. Az előadása bevezetésében a téma aktualitására hívta fel a figyelmet és kiemelte, hogy az Európai Unión belül a bűncselekményekből származó jövedelmekből eredő becsült „bűnös nyereség” 98,9%-át nem kobozzák el, az továbbra is a bűnözők rendelkezésére áll. Emiatt az Európai Unió fontosnak tartja az elkobzásra és a vagyonvisszaszerzésre vonatkozó jogszabályok harmonizálását, valamint a tagállamokban vagyonvisszaszerzési hivatalok felállítását, jogkörük bővítését. Ezt követően rámutatott, hogy bár a bűnözésből származó vagyon visszaszerzésére és visszaszolgáltatására irányuló többoldalú együttműködési rendszer létrehozásának ötlete viszonylag új keletű, a „bűnös pénz” elleni küzdelem sem büntetőpolitikai szinten, sem a joggyakorlatban nem új kérdéskör. A vagyonvisszaszerzés céljai és alapvető folyamata jellemzően ugyanaz, mivel egy olyan többlépcsős eljárásban zajlik, amelyet minden esetben el kell indítani, amikor egy bűncselekmény pénzügyi nyereséget eredményezett. Ugyanakkor a „bűnös vagyon” visszaszerzésének különböző dimenziói léteznek, amelyek egymást kiegészítik a „bűnös pénz” elleni küzdelemben. Ezek közül a büntetőjogi, megtorló jellegű dimenzió az elsődleges, hiszen a bűnözőknek a nyereségüktől megfosztás jelenti azt, hogy „ott találjuk el őket, ahol a legjobban fáj”. Emellett létezik az (erkölcsi) imperatívusz dimenzió, melynek lényege szerint „senki nem húzhat hasznot a saját rossz cselekedetéből”. Lényeges továbbá a vagyonvisszaszerzés megelőző szerepe, azaz a prevenció dimenziója is, hiszen a bűnözők a bűncselekményből származó nyereségük elvesztésével nem tudnak más bűncselekményeket finanszírozni, és a hatékonyan működő intézményrendszer másokat is visszatarthat a nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények megvalósításától. Mindezeken kívül resztoratív jelentősége is van a vagyonvisszaszerzésnek, mert célja a bűncselekmény elkövetése előtti állapot visszaállítása, a polgári jogi igény intézményével együtt. A különböző dimenziókra tekintettel az előadó álláspontja szerint a vagyonvisszaszerzés helyett racionálisabb lenne vagyonra összpontosító beavatkozásokról beszélnünk, amely holisztikus keretet biztosíthatna, és amelyben elhelyezhető minden konkrét beavatkozás és taktika, amelyeknek különböző indokai, funkciói és várható eredményei vannak.

Póczik Szilveszter Az európai dzsihadista – egy dichotomikus szociálpszichológiai modell vázlata című előadása a Nyugat-Európa fejlett társadalmaiban új fenyegetést jelentő iszlamista radikalizálódással foglalkozott. Az előadó csoportokra bontva bemutatta napjaink új biztonsági kockázatait, így a politikai és ideológiai fenyegetéseket, a társadalmi kockázatokat és a technikai/technológiai eszközökkel kapcsolatos fenyegetéseket. Ezt követően rávilágított arra, hogy a 2014. év határkőnek tekinthető a téma vonatkozásában az euro-atlanti integrációs válság, az állameszme eltűnése, a nemzettudat szétesése, a kulturális azonosságok zűrzavara, valamint az ún. vezérkultúra hiánya miatt. Az előadás központi kérdése az volt, hogy mi az, ami a polgárháborús Közel-Keletre és az Iszlám Államba való kivándorlásra sarkall sokakat, így a fiatal muszlimokat, valamint gyakran a nem muszlimokat, és a nem bevándorló hátterű fiatal férfiakat, nőket is. Erre tekintettel az előadás részletesen, egymással szembeállítva ismertette az iszlamista radikalizálódás lehetséges okait, azaz a nyugat-európai társadalmakban hiányérzetet keltő, onnan kirekesztődést előidéző ún. „push” és az iszlám alapú társadalmakba beilleszkedéshez vezető ún. „pull” tényezőket.

Tilki Katalin Egy állatkínzással kapcsolatos jogeset vizsgálata során felvetődött kérdések címmel tartott előadást, amelyben egy valós ügy jogalkalmazás során felmerült tapasztalatait összegezte. Az ügy érdekessége az, hogy az eljáró hatóságok más-más álláspontot képviseltek az eljárás tárgyát képező cselekmény jogi minősítését illetően. A nyomozó hatóság a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettét vizsgálta elsődlegesen, majd az ügyészség a cselekményt különös szenvedést okozva elkövetett állatkínzás bűntettének minősítette, amely állásponttal ellentétesen a bíróság szerint bűncselekmény nem valósult meg az ügyben, pusztán közigazgatási eljárás keretén belül értékelendő magatartásról volt szó. Az előadó részletesen ismertette az ügy előzményeit, a vádirati tényállás lényegét és az ügyészség jogi álláspontját, valamint a bíróság megállapítását a terhelt büntetőjogi felelősségének megítélését illetően. Az ügy tapasztalatainak bemutatása hasznos támpontul szolgálhat hasonló ügyekben az állatkínzás bűncselekménye kapcsán az indokolatlan bánásmód megfelelő értelmezéséhez, továbbá annak az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény által tilalmazott magatartásoktól való elhatárolásához.

A konferencia záróelőadását Bőczné Neparáczki Anna tartotta A terhelt és a védő ügyirat-megismerési joga az Európai Unió elvárásainak fényében címmel. Az előadás arra a kérdésre fókuszált, hogy a büntetőeljárás menetében mely időpontban, milyen korlátozhatósági feltétellel biztosítandó az eljáró hatóságok részéről a szabadlábon védekező terhelt, illetve védője számára az ügyirat-meg-ismerési jog gyakorlása. Ehhez első lépésben a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelv (a továbbiakban: irányelv) 7. cikk (3) és (4) bekezdéseit elemezte az előadó, figyelemmel az irányelv több nyelven elérhető szövegváltozataira, majd ezt követte az Európai Unió Bíróságának C-612/15. számú, ún. Kolev és társai-ügyben hozott ítélete releváns megállapításainak ismertetése. Az előadó összevetette a magyar büntetőeljárási jogi szabályozást az Európai Unió elvárásaival, ami arra az eredményre vezetett, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) rendelkezései nemcsak, hogy teljesítik az irányelv minimumszabályait, hanem a szabadlábon védekező terhelt és védője javára az ügyirat-megismerési jog vonatkozásában jelentős rendelkezéseket tartalmaz. Hiszen a büntetőeljárás menetében már egy igen korai időponttól, a gyanúsítotti kihallgatást követően lehetőséget kapott a védelem a teljeskörűség elvén nyugvó ügyirat-megisme-résre úgy, hogy az eseti alapon történő korlátozhatóság feltételét igen szűk körben szabta meg a jogalkotó. Ugyanis a Be.-ben az irányelv rendelkezéseitől eltérően a korlátozhatóság feltételeként nem jelenik meg az, ha az ügyirat-megismerési jog gyakorlása a terhelt és a védője részéről egy másik személy életét vagy alapvető jogait súlyosan veszélyeztethetné; továbbá a Be.-ben szereplő, eljárás érdekeire figyelemmel történő korlátozhatóság csupán egy részét képezi az irányelv szerinti valamely fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükséges esetkörnek. Mindez kérdésessé teszi, hogy a szabadlábon védekező terhelt és védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó Be.-beli szabályok egyensúlyt teremtenek-e az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések; a közösség biztonság iránti igénye; az igazságszolgáltatás működése; valamint a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedett személyek jogainak és érdekeinek védelme között.

***

A konferencia zárásaként Virág György meggyőződését fejezte ki az OKRI munkatársai által lefolytatott, változatos témájú kutatások eredményeinek gyakorlati hasznossága és használhatósága tekintetében.

A konferencián elhangzott előadások méltán tisztelegnek a büntetőjog tudományában maradandót alkotó kollégák, Vókó György és Mészáros Ádám előtt.

Bőczné Neparáczki Anna PhD, kirendelt ügyész, Országos Kriminológiai Intézet

Öregember nem vénember?! Az időskori kriminalitás jellemzői. II. rész


Szerző(k): Ritter Ildikó

Bevezetés

Ott hagytuk félbe az 5. számban, hogy a lineáris oksági elmélet alapján a 65 éven felüliek intenzíven növekvő számossága és népességen belüli aránya miatt számítani lehet arra, hogy a bűnelkövetők körében is emelkedni fog az elemszámuk és a részesedésük. A kérdés az, hogy a mennyiségi változásokhoz milyen minőségi változások társulnak; azaz az emelkedés milyen intenzitású lesz, milyen szociogeológiai környezetben lesz a legmeghatározóbb, illetve milyen bűnelkövetői mintákkal kell majd számolni.

A hazai népességstatisztikai adatok szerint 2009 és 2020 között 18,4%-kal nőtt a 65 év felettiek száma, míg a kriminálstatisztika szerint az idős korú bűnelkövetőké, ez idő alatt, 148%-kal.1  Mindez azt jelzi, hogy a vizsgált kohorszban az ismertté vált bűnelkövetések prevalenciájának növekedése ugyan összefügg a népességen belüli részarányuk változásával, azonban a változás mértéke és minősége csak egyéb, speciális változók mentén értelmezhető.

Ugyanakkor a 65 év feletti populáció elemszámában és kriminális érintettségének mértékében történt intenzív, folyamatos növekedés (lásd a tanulmány 1. részének 4. ábráját2 ) arra enged következtetni, hogy ez a növekedési ütem a továbbiakban is megmarad, sőt a 2030-as években valószínűleg az intenzitás növekedésével is számolni kell. Ugyanis, mint azt az előző részben is említettem, ekkorra válnak idős korúvá a Ratkó-unokák, ami miatt valószínűleg egy páréves kiugró emelkedés lesz megfigyelhető a korfán a 65 év felettiek részarányát tekintve. Majd kisebb csökkenést követően folyamatos, de már enyhén emelkedő tendencia prognosztizálható az idős korosztály populáción belüli részesedésében.

A következőkben annak az empirikus vizsgálatnak a főbb eredményeit szeretném bemutatni, amelynek az volt a célja, hogy feltárjam a hazai időskori bűnözés hazai morfológiáját és etiológiáját, továbbá értelmezzem és finomítsam a makrostatisztikai adatokból levezethető összefüggéseket, trendeket.

Vizsgáltam, hogy kiket, milyen profilú elkövetőket rejtenek az egyes bűncselekménycsoportok, valamint milyen általános hatósági attitűd jellemző az időskori bűnelkövetés és bűnelkövetők irányában.

A vizsgálatot országos reprezentatív mintán végeztem, amelynek mintavételi keretét a 2020-ban a VIR-rendszerben regisztrált 65 év feletti terheltek ügyiratai alkották. Ebből került rétegzett mintavétel módszerével leválogatásra a minta. A rétegképző változók a nem és az elkövetési hely voltak. A mintát 386 fő ügye képezte.

A kutatási eredmények értelmezése során figyelembe kell venni, hogy a minta kriminálstatisztikai adatokon alapul, így az értelmezési keret is a hatóságok előtt ismertté vált 65 év feletti személyekre és az általuk elkövetett bűncselekményekre vonatkozik. Mivel az ismertté vált vagy hatóság által észlelt bűncselekmények köre nem azonos a ténylegesen elkövetett bűncselekményekével, így a valóságnak csak arról a szegmenséről informál, amelyről a hatóság tudomást szerzett. Mindezek alapján a bemutatásra kerülő adatok szűrt információs értékkel bírnak, ugyanakkor feltárják a bűnüldöző hatóságnak az időskorúakkal és az általuk elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos felderítését, működését, attitűdjét és jogalkalmazási gyakorlatát.

A vizsgált ügyek területi eloszlása

Minden országos hatókörű vizsgálat egyik legérdekesebb változója a területi eloszlás. Nincs ez másként a kriminológiai vizsgálatok esetében sem, így nem meglepő, hogy az időskorúak által elkövetett bűncselekmények területi eloszlása is érdekes képet mutat, kiváltképp ha mellétesszük a népességstatisztikai adatokat is, azaz a 65 év feletti lakosság megyei eloszlását.

Az 1. ábra jól szemlélteti, hogy a vizsgált időszakban hazánkban a legtöbb 65 év feletti személy Budapesten, illetve Pest megyében élt. Ezt követi – több mint 50%-os elemszám-csökkenés mellett – Borsod-Abaúj-Zemplén, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Tehát a hazai időskorú lakosság több mint fele (52%) a fent említett hat területen összpontosult, a többi (48%) 14 megyén „osztozott.”

A lineáris oksági elvet3  alapul véve, ha a populációs adatok szerint a 65 év felettiek területi eloszlása a fenti képet festi, akkor hasonló, a fentire illeszkedő görbére számíthatunk, ha a kriminálstatisztikai adatokat vizsgáljuk. Nézzük, mi a helyzet!

1. számú ábra: A 65 év feletti népesség száma megyei eloszlásban, 2020-ban (N)4

2. számú ábra: A 65 év feletti bűnelkövetők száma megyei eloszlásban, 2020-ban (N)5

A kriminálstatisztikai adatok szerint a legtöbb időskori bűnelkövetés Pest megyében, illetve Budapesten történt. Ezt követte – Bács-Kiskun, Csongrád-Csanád, majd Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar, majd Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. A legkevesebb időskorúak általi bűnelkövetés megyei viszonylatban Vas, Nógrád és Zala megyéhez köthető.6

Alapvetően a két görbe többé-kevésbé hasonló íven fut, ami megerősíti a lineáris oksági elv érvényesülését. Ugyanakkor egyes megyék „kilógnak”, azaz a területi populációs arányértékükhöz képest magasabb vagy alacsonyabb kriminális érintettséget mutatnak (lásd Csongrád-Csanád, Vas és Zala megyéket). Ha elfogadjuk a kiterjesztett vagy extenciális lineáris oksági elvet, akkor azt kell feltételeznünk, hogy egyes speciális változók, lineáris oksági együtthatók adnak majd magyarázatot ezekre az eltérésekre.

Megvizsgáltam, hogyan viszonyul az egyes megyékben ismertté vált időskorú bűnelkövetők aránya a bűnelkövető időskorúak területi részarányához. Míg abszolút értékre vetítve Budapesten él a legtöbb 65 év feletti személy, a főváros területén belül a részesedésük az egyik legalacsonyabb a megyék között (18,5%). A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei időskorúak lélekszáma az ötödik legmagasabb volt megyei viszonylatban, azonban e korcsoport részesedése a megyei populációban itt volt a legalacsonyabb (16,2%).

Azt detektáltam, hogy az arányértékek tekintetében a két görbe egyáltalán nem illeszkedik. Azaz az idős korosztály bűnözési adatait sokkal inkább az adott területen élő korosztály elemszáma határozza meg, mintsem az ugyanott mért populációs részesedése. Nagyobb arányú populációs részesedés nem jelent nagyobb arányú kriminális részesedést és vice versa.

Célcsoport-specifikus elkövetési/észlelési jellemzők

Célcsoport-specifikus elkövetési/észlelési jellemzők alatt olyan változókat értek, amelyek egyrészt a bűnelkövetés idejével, módjával, gyakoriságával függenek össze, másrészt célzottan az idős korosztályra jellemzők és emiatt akár speciális hatósági észlelést tesznek szükségessé. Azaz eltérnek az általános bűnelkövetői körre jellemző sajátosságoktól. Az adatelemzés során két ilyen változót találtam: az egyik az elkövetési idő, a másik pedig az elkövetés mintázata és ezzel összefüggésben az elkövetett cselekménytípusok.

Az elkövetés ideje

Az elkövetés ideje alatt jellemzően az elkövetés hónapját, illetve napszakát értjük. A kifejezés ellenére ez a változó összességében a hatósági észlelésről ad képet, és csak részben informál az elkövetések tényleges időbeli jellemzőiről. Azonban egyes bűncselekménytípusokat vizsgálva érdekes adatokhoz juthatunk.

Ha a havi eloszlást nézzük, akkor megállapítható, hogy a mintában az időskorú elkövetők körében a legtöbb bűncselekményt május és július között észlelte a hatóság. Erre az időszakra datálódott a mintába került bűncselekmények közel egyharmada (31%). Általánosságban – jellemzően a rendőrségen történő szabadságolások miatt – relatíve gyenge „forgalmi” mutatóval rendelkeznek a nyári hónapok (július, augusztus). Mintánk azonban korántsem ezt tükrözi.

Az elemzés szerint a legtöbb időskorú által elkövetett ittas járművezetés, illetve az erőszakos (garázdaság, zaklatás, önbíráskodás, testi sértés) bűncselekmény észlelése júliusban történt. Ez pedig azt jelzi, hogy ez az időszak meghatározó a tényleges (nem csak a regisztrált) időskori bűnelkövetések vonatkozásában.

Figyelmet érdemel továbbá, hogy a bűncselekmények jelentős része (83%) a délelőtt folyamán, illetve kora délután, reggel nyolc és délután öt óra között történt.

3. számú ábra: A mintába került időskorú bűnelkövetők által elkövetett bűncselekmények
elkövetési napszak szerinti eloszlása (N)

Az elkövetések napszak szerinti eloszlása erősen bűncselekményfüggő. Hazánkban a 65 év felettiek által elkövetett legtöbb deliktum közlekedési bűncselekmény, jelen esetben a mintába került esetek 48,9%-át teszi ki. Általánosságban a hatóság által észlelt ittas és bódult állapotban elkövetett közlekedési bűncselekmények többsége este nyolc és reggel négy óra között történik,7  ami ellentétes az időskori bűnelkövetésekre jellemző napszak szerinti eloszlással. Érdekes, hogy az időskorú férfiak által elkövetett bűncselekmények napszak szerinti eloszlása, illetve eloszlási görbéje hasonló az időskorú nőkéhez, azaz nem detektálható e tekintetben nembeli különbség, eltérő mintázat.

Az időskorúak által elkövetett bűncselekmények fenti eloszlása azt jelzi, hogy az elkövetések napszak szerinti eloszlása egy olyan változó, amelyet joggal illeszthetünk be a speciális elkövetési/észlelési jellemzők, illetve változók közé, mert a kapott eredmények az ismertté vált összbűnözés és bűnelkövetések jellemzőihez viszonyítva atipikusak, ugyanakkor – nemtől függetlenül – az időskori aktivitással, életvitellel összhangban vannak, azt visszatükrözik.

Morfológia

Hat klasszikusnak tekinthető bűncselekmény (ittas járművezetés, közúti baleset okozása, lopás, garázdaság, testi sértés és okirattal visszaélés) határozza meg a hazai időskori bűnelkövetések morfológiáját. Azonban az egyes cselekménytípusok, a növekvő észlelt esetszám mellett, többségében csökkenő részesedést mutatnak – kivéve a testi sértés és a közúti baleset okozása bűncselekményeket, illetve a „nem klasszikus” cselekmények mellett az állatkínzás jelenségét.

A mintában a közlekedési bűncselekmények részesedése volt a legmagasabb (48,9%). Ebből az ittas járművezetések 36,8%-ot, a közlekedési balesetek okozása 8,3%-ot tett ki, és további 3,8%-ot képviseltek az egyéb közlekedési bűncselekmények, ezen belül is kiemelten a cserbenhagyás és közlekedés biztonsága elleni bűncselekmények.

24,6%-os részesedést mutattak az erőszakos bűncselekmények, beleértve az emberölést, a testi sértést, a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakot, a kapcsolati erőszakot, a szexuális bűncselekményeket, az állatkínzást, a rablást, kifosztást, az önbíráskodást, a rongálást, a garázdaságot, a magánlaksértést és a zaklatást. Az erőszakos bűncselekmények fogalmát kriminológiai és nem büntetőjogi értelemben használom, így ide tartozónak vettem olyan deliktumokat is, amelyeket a hatályos büntetőjog más bűncselekménycsoportba sorol. Értelmezésem szerint minden olyan bűncselekmény erőszakos cselekmény volt, amely akár személy, akár dolog ellen irányult, és célja vagy eredménye akár verbális, akár fizikai erőszakos módszerrel annak megrongálása, verbális vagy fizikai bántalmazása, megfélemlítése, emberi méltóságának degradálása volt.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a mintába került gyakorlatilag minden negyedik ügyben az elkövető valamilyen erőszakos cselekményt valósított meg.

Az ún. jövedelemszerző cselekmények 19,7%-ot képviseltek a mintában, azaz minden ötödik ügy tartozott ide. Jövedelemszerző cselekményként definiáltam azokat a bűncselekményeket, amelyek elkövetésének célja közvetett vagy közvetlen anyagi haszonszerzés volt, így a lopás, a csalás (költségvetési- és adócsalások is), a sikkasztás, az orgazdaság, a számviteli rend megsértése és a csődbűntett (mint egyéb gazdasági bűncselekmények) és a hamisításokat, beleértve az okirat-hamisítást is.

A fennmaradó 6,8%-ot olyan bűncselekmények alkották, amelyek kis elemszámmal szerepeltek a mintában, és nem voltak beilleszthetők a fenti 3 csoportba. Ebből 4,4%-ot tettek ki az ún. igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények (hamis tanúzás, hamis vád, hatóság félrevezetése), a maradék 2,4%-ba (egyéb) tartozott a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés, a lőfegyverrel visszaélés, illetve a kábítószer-kereskedelem.

A mintába került ügyekben az elkövetők 82,1%-a férfi, 17,9%-a pedig nő volt, így nem meglepő, hogy a bűncselekmények többségét is férfiak követték el (327:59). Ugyanakkor – amint azt az alábbi grafikon is jelzi – eltérés van a bűncselekmények morfológiájában férfiak és nők között.

4. számú ábra: A mintába került 65 év felettiek által elkövetett bűncselekménytípusok nembeli eloszlása (%)

Közlekedési bűncselekmények

A férfi elkövetők körében az ittas járművezetők aránya háromszorosa volt a nőknél mért értéknek. Ugyanakkor a nők által elkövetett bűncselekmények között valamivel magasabb volt a közúti balesetokozások részesedése, mint a férfiaknál. Mindez arra enged következtetni, hogy habár a demográfiai adatok tekintetében a 65 év feletti nők száma mintegy másfélszerese a férfiakénak (2019-ben 717 091 fő volt az időskorú férfiak és 1 172 868 az időskorú nők száma hazánkban), a bűnelkövetők körében mégis a férfiak dominálnak, elemszámuk négyszerese a nőkének.

Mivel ilyen magas a részesedésük, így logikailag kézenfekvő, hogy az általuk legnagyobb gyakorisággal elkövetett (illetve a hatóság által észlelt) cselekmények határozzák meg a 65 év feletti bűnözés hazai morfológiáját; legalábbis, amíg kvalitatív kutatásokkal és látenciavizsgálatokkal kiegészítve nem kapunk valós képet a jelenségről.

A lineáris oksági elméletet annyival mindenképpen ki kell egészíteni, hogy habár a 65 év feletti népességszám növekedésével a bűnözés, illetve a bűnelkövető időskorúak száma is emelkedik, az emelkedés mértékében eltérés van a nemek között. Ennek egyrészt kulturális, másrészt fiziológiai, harmadrészt pedig a mentális egészségváltozáshoz köthető okai vannak.

Az időskori kriminalitás nagy része mögött kétségkívül szociális- és/vagy egészségügyi oksági tényezők állnak; a bűnelkövetés összefüggésbe hozható az életkorukból adódó biopszichológiai változásokkal vagy betegségekkel. Az életminőség-javulás következtében az életkor kitolódott és az idősebb (65 éven felüli) korosztály is egyre aktívabb életet él. A gépjárművek számának folyamatos növekedése és a 65 éven felüli korosztály számosságának emelkedése azt eredményezi, hogy napjainkban a járművezetők körében is jelentősen megnőtt az időskorúak részaránya. Az életkor előrehaladtával pedig összességében a gyógyszer-fogyasztás gyakorisága is emelkedik. Éppen ezért nem meglepő, hogy megfelelő információk hiányában vagy negligálva azokat, egyre többen ülnek be járművezetésre hátrányosan ható szubsztancia fogyasztását követően gépjárműbe vagy éppen az életkorukból adódó biopszichológiai változásokhoz társuló betegségekre szedett gyógyszerekre alkoholt fogyasztva.

A járművezetési képességek az életkor előrehaladtával többségében hátrányosan változnak. Ugyanakkor az, hogy ki és mikor éri el azt a határt, amikor járművet vezetve már veszélyt jelent(het) a közlekedőkre, az az egyéntől és nem feltétlenül a kortól függő.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az időskorúak járművezetési képességeinek rendszeres vizsgálata és az életkorral járó, a járművezetéssel összefüggő biopszichológiai változásokra történő felkészítésük, részükre a folyamatos tanácsadási és ellenőrzési lehetőség biztosítása indokolt lenne!

Az ittas járművezetők többsége (90,1%) igen enyhe vagy enyhe befolyás alatt állt a hatósági észlelés vagy valamilyen egyéb bűncselekmény elkövetésének idején. A közepesen súlyos befolyásoltságú esetek (11 fő) többsége valamilyen közösségi eseményt követően történt incidenshez volt köthető.

Az enyhe alkoholos befolyásoltság volt a legjellemzőbb a mintába kerültek körében. Érdekességként említhető, hogy az eljárás alá vont ittas vezetők 24%-a korábban hosszú éveken át vagy sofőr volt vagy több kategóriára vonatkozóan is rendelkezett vezetői engedéllyel, és/vagy rengeteg biztonságosan, balesetmentesen megtett kilométer állt mögötte. Többségük életében először került összeütközésbe a törvénnyel, kriminológiai értelemben büntetlen előéletű volt, azaz soha, semmilyen ügyben nem indult ellene büntetőeljárás.

A járművezetés ittas állapotban bűncselekményt elkövetők iskolázottság tekintetében eltérnek a „hagyományos” bűnelkövetőktől: 20%-uk (azaz minden 5. érintett) főiskolai vagy egyetemi diplomával rendelkezett; 20,3%-uk érettségizett; további 36,8%-uk szakmunkásképzőt végzett; és mindössze 12,9%-uknak volt csak általános iskolai végzettsége.

Az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt járművet vezetők 28%-a kocsmai italozást követően vezetett gépjárművet. 18%-uk azt vallotta, hogy nem ivott a hatósági észlelés napján, az azt megelőző este azonban jelentősebb mennyiséget fogyasztott el. 16,5%-uk valamilyen munkavégzést közben italozott (pl. telken dolgozott, segített valakinek, szerelt), majd azt követően gépjárműbe ült, hogy hazamenjen. 13,2%-uk a „szokásos” reggeli italozást (reggeli felest) követően „csak” a közelben lévő boltba, gyógyszertárba, intézménybe ment, majd onnan haza igyekezett. További 14,2%-uk elektromos kerékpárral (pl. Poly-mobil) vagy segédmotorkerékpárral közlekedett ittasan.

A mintába került 65 év feletti elkövetők 59,3%-ának szerepelt az ügyiratában, hogy rendszeresen fogyaszt valamilyen gyógyszert egészségügyi problémájának kezelésére. Többségében valamilyen vérnyomás-, illetve koleszterincsökkentőt, nyugtatót, altatót, szorongásoldót (pl. Xanax, Frontin, Stilnox, Apra-zolam) használtak.

„Körülbelül fél nyolc körül reggeliztem, majd beszedtem a gyógyszerimet (inzulin, vérnyomáscsökkentő, a derékfájásomra fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő). Körülbelül 9 körül bementem kerékpárral a városba a Hörpincs nevű kocsmába és a Kóborlóba, ott egy-egy fél decis vodkát ittam és melléjük 0,5 liter sört fogyasztottam. Onnan délbe hazamentem ebédelni, 13 órakor kimentem a hegyre füvet nyírni, ott kb.0,5 l házi bort ittam. Kb. 15 órakor elindultam haza, miután végeztem a fűnyírással. Útközben állítottak meg a rendőrök…”

Hangsúlyozom, hogy nem minden ügyirat tartalmazott információt és/vagy utalást egészségügyi problémákra, illetve gyógyszerszedésre. Az ittas járművezetéses ügyek között talán azért volt gyakoribb, mert számos esetben a légalkohol-mérés mellett – baleseteknél minden esetben – vérből is vizsgálták az alkoholos befolyásoltságot, így derült fény a gyógyszerfogyasztásra, illetve adott esetben befolyásoltságra is. A járművezetés ittas állapotban elkövetők 72,6%-ának vérmintájából kimutatható volt az alkohol mellett valamilyen gyógyszerfogyasztás ténye is. Hogy ezek, illetve az alkohollal történő együttfogyasztásuk milyen mértékben tehető felelőssé a balesetekért, vagy játszott szerepet a bizonytalan vezetésben, már szakértői kérdés.

Az azonban feltételezhető, hogy a mintába kerülteknek jellemzően vagy nem volt tudomása arról, hogy egyes gyógyszereknek milyen hatása lehet a járművezetési képességekre, kiváltképp ha azt alkohollal együtt fogyasztják – vagy egyszerűen negligálták azt.

A járművezetés ittas állapotban bűncselekmény többségét (74,4%) a rendőrök közvetlenül észlelték. Vagy rutinszerű gépjármű-ellenőrzés során derült fény a befolyásoltságra, vagy pedig a közlekedés során, a jármű bizonytalan vezetése keltette fel a hatósági személyek figyelmét. További 9,2%-ot tett ki a bejelentések aránya; ezekben az esetekben ismerős, családtag vagy éppen a kocsmáros jelezte a rendőrségnek, hogy egy személy ittas állapotban ült gépjárműbe. Az esetek 16,4%-ában azonban – többségében – kisebb baleset történt, jellemzően a baleset okozója egyben az elszenvedője is volt, nem minősült közlekedési bűncselekménynek, másnak kára nem származott belőle. Ezekben a helyzetekben is kötelező légalkohol-mérés, így derült ki a befolyásoltság.

A mintába került esetek 8%-a minősült közúti baleset gondatlan okozásának. Ez 31 esetet jelent, ebből 9-et (27%) nők, 22-öt pedig férfiak okoztak. Öt esetben volt fatális a kimenet. A gondatlan balesetokozások jellemzően figyelmetlenség miatt történtek. Három esetben a járművek rossz műszaki állapota is szerepet játszott a baleset bekövetkeztében. Ugyanakkor érdekes, hogy az esetek közel felében valamely főútra történő kikanyarodás során történt a baleset; többségében vagy motorossal ütközött az érintett vagy pedig gyalogost ütött el.

Az elkövetők harmada (34,5%) felsőfokú végzettséggel rendelkezett, további közel harmaduk (31,2%) pedig érettségivel. Négy főnél állapították meg, hogy mentálisan sérültek vagy demensek voltak, így a járművezetéshez elvárható figyelem a betegségük, egészségi állapotuk miatt erősen korlátozott volt. Ennek ellenére mindnyájan rendelkeztek érvényes vezetői engedéllyel. További 12 főnél találtak valamilyen fokú figyelemzavart a szakértők. Illetve – az ügyiratok alapján – 24 fő bizonyosan rendszeresen szedett valamilyen gyógyszert a baleset idején, ebből 12 valamilyen nyugtatót, szorongásoldót is. 11 főnek olyan ortopédiai és érzékszervi problémái voltak, amelyek miatt fizikailag voltak korlátozottan alkalmasak a járművezetésre.

A cselekményt többségében elismerték (90,3%) és sajnálták. Voltak azonban olyanok, akik nem. Ők mindnyájan a demens csoportba tartoztak. Vagy egyáltalán nem, vagy csak részben emlékeztek a történtekre.

A mintába került közúti baleset gondatlan okozása bűncselekményt elkövetettek kivétel nélkül büntetlen előéletűek voltak. Többségében súlyos mentális teherként élték meg. Többen – főként a nők – vissza is adták a jogosítványukat annak ellenére, hogy a szakértői vélemény és a bírósági végzés sem tiltotta el őket véglegesen a járművezetéstől.

A pályaalkalmassági vizsgálaton (PAV) történő részvételt többen sérelmezték, ugyanakkor a balesetet okozók 22,5%-a nem ment át rajta! Ők vagy visszaadták a jogosítványukat, vagy végleges hatállyal eltiltotta őket a bíróság a járművezetéstől.

Erőszakos bűncselekmények

Az erőszakos bűncselekmények, ahogy korábban már kifejtettem, 24,6%-os részesedést mutattak a mintában. Az erőszakos bűncselekmények fogalmát kriminológiai és nem büntetőjogi értelemben használom, így ide tartozónak vettem olyan cselekményeket is, amelyeket a hatályos büntetőjog más bűncselekménycsoportba sorol. Sőt még a klasszikus kriminológiai szemléleti keretet is kiterjesztettem. A kiterjesztés, illetve újraértelmezés, új szemléleti keret felállításának oka egyrészt, hogy a korábban „társadalmi beágyazottsága okán „elfojtott”, szinte csak formálisan szankcionált vagy szabályozott egyes társadalmi jelenségek felszínre törtek, kimondódtak, bizonyítást nyertek. Érzékenyebbé vált ezek iránt a társadalom, a társadalmi intézményrendszerek; megindult egyfajta társadalmi értékváltozás. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatók a nők elleni szexuális cselekmények, bárki ellen bármiféle zaklatás és az állatkínzás. Másrészt a vizsgálat célcsoportjában az erőszakos cselekmények többsége vétségi alakzatú vagy kisebb súlyú, ugyanakkor zömében a sértettek is időskorúak, akik számára a cselekmény komoly pszichikai kárt, sérülést okoz. Körükben a leggyakoribb erőszakos cselekmények nem is annyira fizikai, sokkal inkább verbális erőszak formájában jelennek meg. Ez pedig az áldozatban erős félelmet, szorongást vált ki.

A mintában a leggyakoribb erőszakos bűncselekmény a garázdaság volt, ezt követte a testi sértés, a zaklatás, majd pedig a szexuális bűncselekmények (szeméremsértés, szexuális erőszak).

A mintába került erőszakos cselekmények 32,6%-a dolog elleni erőszak volt. Ezek jó részét a szomszéddal vagy szomszédokkal kapcsolatos hosszú ideje fennálló viták, nézeteltérések manifesztálódásaként lehetne jellemezni. Volt olyan elkövető, akinek a mentális állapotával voltak magyarázhatók a cselekmények más esetben az időskorral összefüggésbe hozható „csökkent frusztrációs toleranciaszinttel vagy hirtelen érzelmi kitöréssel, tudatborulással”8 .

[X.] elismerte, hogy korábban nevelési célzattal kutyaürüléket akasztott a sértett gépkocsijának a kilincsére. […] volt olyan is, akinek pillanatragasztót nyomott az ajtózárjába. […] Ha valakivel összeveszett, annak minden alkalommal megpróbált ártani és a házban van olyan lakó is, akinek már megrongálta az autóját.”9

Érdekes jelenség, hogy nem csak garázdaság vagy rongálás, esetleg önbíráskodás esetén, de testi sértéseknél is több esetben előfordult, hogy az elkövető nem értette, miért indult ellene büntetőeljárás. „Igen elkövettem, de panasszal élek, hogy ez nem bűncselekmény.” Személyközi konfliktusok esetén nem szégyellik bevallani mi történt, egyszerűen nem értik, hogy miért van egy kisebb bántalmazásból „ekkora perpatvar”. Felvállalják, hogy idős koruk ellenére bátrak és nem tűrik a megaláztatást, a pimaszságot senkivel szemben. Ha elkérte valaki valamijét és nem hajlandó visszaadni, joga van elmenni érte és visszaszerezni. Az esetek többségében az elkövetők és a sértettek ismerték egymást.

Ezekben a helyzetekben a hatóság a csendes harmadik személy. Mindkét fél végre elmesélheti a maga szemszögéből a – sokszor hosszú ideje húzódó – személyközi konfliktust, annak minden eseményével. A vizsgáló feladata ezekben az esetekben sokszor szinte csak a történet(ek) lejegyzése és minősítése, miközben az érdekeltek csak elégtételt, igazságot és nem büntetést várnának a hatóságtól. Érdekes, de egy olyan esettel sem találkoztam, ahol mediációra került volna sor a szomszéd-konfliktus („szomszédiszony”) miatt indult eljárások során.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy nemcsak az erőszakos, de a korábban vizsgált közlekedési bűncselekmények többségében, habár a szakértők nem tudták megállapítani az elkövető kóros elmeállapotát, ugyanakkor olyan különböző súlyú mentális zavart jeleztek (paranoid gondolkodás, szellemi hanyatlás, emocionális inkontinencia, affektus augmentáció, disztímia, hipertímia stb.) egyeseknél, amelyek – bár nem patológiásak – mérsékelhetik az egyén beszámíthatóságát, tettei következményeinek a felismerését.

A testi sértések képviselték a második leggyakrabban előforduló erőszakos cselekményeket a mintában. Számos eset családtagok között történt. Házastársak vagy élettársak között, vagy éppen azért, mert egy rövidebb vagy hosszabb életközösség felbomlását az egyik fél nem tudta elviselni. Ezekben az esetekben gyakori volt, hogy az egyik fél zaklatóvá, a másik sértetté vált vagy éppen tettlegességig fajult a dolog, és megvalósult a testi sértés vagy akár az emberölés bűncselekménye.

A súlyos kimenetelű testi sértéses esetek többsége kisebb sérelemmel vagy vitával indult. Az elkövető és a sértett jellemzően ismerték egymást. Lakóközösségi, szomszédságbeli problémák, rokoni, életközösségbeli konfliktusok vezettek többségében tettlegességhez, azonban volt néhány eset, amikor idegenek az utcán voltak agresszívak egymással. A mintába került esetekben erre parkolási, illetve kutyával kapcsolatos affér miatt került sor. Ezekben az esetekben férfiak voltak az elkövetők és a sértettek is. Jellemzően az alacsony frusztrációs-tolerancia szinttel volt magyarázható a viselkedésük.

Érdemes még figyelmet szentelni az állatkínzásos esetekre. A mintába 7 ilyen bűncselekmény elkövetője került. Ebből négy esetben az elkövető személyközi konfliktus miatt a másik fél kutyáján vagy macskáján állt bosszút. Az állatkínzásos esetek egy része olyan cselekmény, amikor az elkövető haragját a haragos személy helyett olyan élőlényre vetítette ki, amelyhez a sértett érzelmileg erősen kötődött. A négyből három esetben az állat elpusztult a bántalmazásban. A bűnelkövetés az esetek többségében összefüggésbe hozható az elkövetők életkorából adódó biopszichológiai változásokkal vagy betegségekkel.

Jövedelemszerző bűncselekmények

Tovább vizsgálva a 65 év felettiek által elkövetett bűncselekmények morfológiáját, a közlekedési és az erőszakos deliktumok után a jövedelemszerző bűncselekmények voltak a legelterjedtebben az időskorú bűnelkövetésben.

A mintában e cselekmények között a lopások voltak túlsúlyban. Ez követték a hamisítások, ezen belül is az okiratokkal történő visszaélések, illetve az egészségügyi termékek és egyedi azonosító jelek hamisításai, majd pedig a csalások (költségvetési és adócsalást is beleértve). A csekély nemzetközi vizsgálat és/vagy statisztikai elemzés az időskori bűnelkövetés alfájaként a vagyon elleni cselekményeket, ezen belül is a lopást tartja számon.

A mintába került lopás bűncselekményt elkövetők többsége (81,4%) valamilyen boltban, üzletben tulajdonított el valamit, 12,6%-uk vasat, fát vagy haszonállatot lopott, míg a maradék 6% elköltözés, szétválás, öröklés kapcsán vitt el jogtalanul valamit.

A mintába került vagyonelleni cselekményeknek három jól elkülönülő csoportja van:

a) a jó anyagi helyzetben lévő, többségében magasan iskolázott elkövetők jövedelemszerző cselekményei;

b) a rossz anyagi helyzetben lévő, többségében alacsonyabb iskolázottságú elkövetők cselekményei;

c) a nem lopási szándékkal történő „elvitelek”.

a) Több olyan eset került a mintába, ahol olyan, többségében felső-, de legalább középfokú végzettséggel rendelkező elkövetők tulajdonítottak el üzletekből kisebb értékű tárgyakat, akik a jövedelmi viszonyaik alapján megengedhették volna maguknak annak megvásárlását. („Magam sem tudom miért tettem, nem is volt rá szükségem.”)

b) Az elkövetők többsége alacsony iskolázottságú, rossz anyagi körülmények között élő személy volt, akik vagy a megélhetésükhöz szükséges javakat tulajdonítottak el, vagy olyan tárgyat, amit szerettek volna, de nem engedhették meg maguknak (pl. parfüm vagy alkohol), vagy nem tudták kifizetni (pl. áram, állateledel). 3 esetben hajléktalan elkövetők követtek el bolti lopást, elmondásuk szerint azért, hogy visszakerüljenek a börtönbe. Egyre gyakrabban jelenik meg a kutatásaim során, hogy a deprivált, hátrányos társadalmi helyzetű, hajléktalan emberek azért követnek el bűncselekményt, hogy börtönbe kerüljenek, ugyanis ott az ellátás és a körülmények megítélésük szerint jobbak, mint a hajléktalanszállókon vagy a szociális ellátórendszer által kínált egyéb helyeken.

c) Idesorolhatók azok az esetek, amikor valaki szétválást, öröklést követően olyan dolgot is elvitt magával, ami a megbeszéltek szerint nem őt illette volna. Volt, hogy valaki talált az úton egy őztetemet vagy egy ház előtt vasat és azt elvitte.

Jellemzően kis értékre elkövetett lopások kerültek a mintába. Ezt tükrözik az ítéletek is: zömében pénzbüntetést vagy próbára bocsátást szabtak ki a bírák. A büntetett előéletű elkövetőknél fordult csak elő két esetben felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés, illetve a hajléktalanoknál elzárás.

A lopás mellett a köz- és magánokirat-hamisítás volt a második legelterjedtebb jövedelemszerző bűncselekmény. Ezeknek a cselekményeknek az elkövetésével az érintettek jellemzően nem közvetlenül jövedelemhez vagy pénzértékkel bíró tárgyhoz, hanem valamilyen (akár forintosítható) előnyökre tettek szert. Többségében mozgássérült igazolvány és/vagy parkoló engedélyek jogosulatlan használata miatt indult eljárás.

A sikkasztások és a csalások szintén meghatározó cselekményei a jövedelemszerző bűnözéseknek, még az időskorúak esetében is. A csalások relatíve kis elemszámmal voltak jelen a mintában (5) és alacsonyabb iskolázottságú elkövetőkhöz voltak köthetők. Mindnyájan egyedül éltek, egy kivételével férfiak voltak és az eljárást a sértett pénzintézet vagy szervezet kezdeményezte.

A sikkasztások relatíve kis elemszámban jelentek meg a mintában. Az esetek felében a NAV kezdeményezte az eljárást, az elkövetők többsége (8 fő) egyetemi végzettséggel rendelkezett. Négyen felszámolók voltak, ketten közös képviselők, egy-egy fő egy sportegyesület, illetve vadásztársaság vezetője volt, illetve ketten családtagjaik bankszámlájával éltek vissza.

A többi jövedelemszerző bűncselekmény mindössze pár esettel került be a mintába. Olyan alacsony az elemszámuk, hogy értelmetlen bármiféle elemzést lefolytatni velük kapcsolatban. Ugyanakkor egy dolgot még kiemelnék ebben a bűncselekményi körben, méghozzá az egészségügyi termék hamisítása érdekességeit. Minden esetben külföldi állampolgárok voltak az elkövetők. Nem új adat, de ez a kutatás is megerősítette és egyben az elkövetői kör tekintetében új információt is hozott, hogy a kelet-magyarországi gyógyszerturizmusban aktívan részt vesz a határon túli idős korú népesség egy csoportja, akik jövedelemszerző céllal a saját hazájukban vásárolható, orvosi indikációval fogyasztható, elsősorban fájdalomcsillapító, szorongásoldó, nyugtató hatású, illetve potencianövelő gyógyszereket Magyarországra csempészik, amit az érdeklődők a hasonló hazai hatóanyagtartalmú szubsztanciáknál jóval olcsóbban, recept nélkül megvásárolhatnak.

Az elkövetők főbb jellemzői

A mintába kerültek 82,1%-a férfi, 17,9%-a pedig nő volt. Életkori eloszlásukat tekintve 61,1%-uk 70 éves vagy annál fiatalabb volt, 39,9%-uk annál idősebb.

Iskolázottság tekintetében a minta érdekes képet mutat: az érintettek közel fele (45,9%) legalább érettségivel rendelkezett, az analfabéták aránya 0,8%, illetve további 4,4% nem fejezte be az általános iskolát. Ez utóbbi csoportba tartozók jellemzően erőszakos bűncselekményeket követtek el.

Az iskolai végzettség emelkedésével az észlelt ittas járművezetések részesedése is emelkedett. Az elemzés szerint lineáris kapcsolat van a két változó között. Azaz kijelenthető, hogy az időskorúak körében az iskolai végzettség emelkedésével az észlelt járművezetés ittas állapotban bűncselekmények részaránya is emelkedő tendenciát mutat. Az erőszakos bűncselekményeknél pont fordított arányosság figyelhető meg. A magasabb iskolai végzettségűek körében relatíve alacsony, az alacsonyabbak felé haladva emelkedik ezen cselekmények részesedése, amely a befejezetlen általánossal rendelkezők körében éri el a csúcspontját. Az 5. számú ábra a 4 fő bűncselekménycsoport részesedését mutatja az egyes iskolai végzettség szerint kialakított csoportok között.

A jövedelemszerző cselekmények arányértéke szinte egyenletes. A kis elemszámú iskolai végzettség nélküliek után megugrik és tulajdonképpen a többi csoportban ezen cselekmények részesedése csak minimális eltérést mutat. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a jövedelemszerző bűncselekmények közé nemcsak a vagyon elleni, de a gazdasági bűncselekményeket is besoroltam, így az iskolázottabbak által elkövetett gazdasági bűncselekmények is ebben a csoportban szerepelnek. Ez magyarázhatja a „kiegyensúlyozott” eloszlást. Érdekes azonban a negyedik bűncselekményi csoport, az ún. egyéb kategória részesedésének alakulása az iskolázottsági csoportokban. A legalacsonyabb végzettségűek körében csak egy-egy eset fordult elő, majd hasonlóan a közlekedési bűncselekményekhez, az iskolai végzettség előrehaladtával emelkedett az egyéb bűncselekmények részesedése. Ide tartozott a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés, a hamis tanúzás és a hamis vád, a hatóság félrevezetése, a kábítószer-kereskedelem és a lőfegyverrel visszaélés. Ezeket a bűncselekményeket – habár relatíve kis elemszámú észlelt eset kerül be a kriminálstatisztikába – többségében iskolázottabb személyek követték el.

5. számú ábra: A 4 fő bűncselekménycsoporthoz tartó esetek eloszlása a mintába kerültek iskolai végzettsége szerint (%)

Előélet

A mintában nem büntetőjogi, hanem a kriminológiai értelemben vizsgáltam az elkövetők előéletét. Eszerint 83,5%-uk büntetlen volt, azaz életében soha nem ítélte el bűncselekmény elkövetéséért bíróság, míg 16,5%-ukat igen. 10,9%-uk 50 éves kora előtt követte el az első bűncselekményét, további 23,5%-uk 50 és 60 éves kora között, 29,7%-uk 60 és 65 év között, a többiek pedig 65-ön túl (35,9%).

A büntetett előéletű elkövetők első bűncselekménykor detektált átlagéletkora 61,2 év volt, a medián 63,5 év. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a mintába került időskorú büntetett előéletű elkövetők mintegy kétharmada (65,6%) 50 éves kora felett követte el az első bűncselekményét, amelynek többsége közlekedési bűncselekmény, illetve kisebb súlyú jövedelemszerző bűncselekmény volt.

Ítélkezési gyakorlat

Az elkövetők 49,5%-ával szemben szabtak ki pénzbüntetést a bírák, ahol az egy ügyre jutó pénzbüntetés (átlag) 164 634 forint volt. A második legnagyobb gyakorisággal alkalmazott szankció a próbára bocsátás volt, amely az elkövetők 18,1%-ával szemben került kiszabásra. Ez követte a felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés (16,1%), majd a végrehajtandó szabadságvesztés (6%). A mintába kerültek jelentős többségénél a bíróság figyelembe vette az elkövetett bűncselekményt, annak oksági magyarázatát, az elkövető életkorát és körülményeit és ehhez mérten relatíve enyhe büntetést szabott ki.

Összegzés

Az előrejelzések szerint 2050-re közel 150 millió időskorú ember él majd az Európai Unióban. Ez a tagországok összlakosságának mintegy 28,5%-át fogja kitenni.10

Vén Európánk öregedő társadalmaiban számolnunk kell azzal, hogy az időskorúak egyre nagyobb számban jelennek meg a különböző intézményrendszerekben, így a büntető igazságszolgáltatás rendszerében is. Ezt egyértelműen jelzik a hazai kriminálstatisztikai adatok is, hiszen 2013-tól erőteljes emelkedés detektálható a 65 év feletti elkövetők elemszámában és a bűnelkövetők közti részesedésük tekintetében is.

Sőt, a 2030-as években válnak időskorúvá a Ratkó-unokák, ami miatt valószínűleg egy páréves kiugró emelkedéssel kell számolnunk a korfán a 65 év felettiek részarányát tekintve. Majd kisebb csökkenést követően egy enyhén emelkedő tendencia prognosztizálható az idős korosztály populáción belüli részesdésében. Mindez a lineáris oksági elmélet alapján a bűnözés szempontjából valószínűsíti, hogy a 65 éven felüli bűnelkövetők folyamatos növekedése a 2030-as években rapid emelkedést produkál, majd pár éves csökkenést követően visszaáll a népességarányhoz igazodó, egyelőre enyhén növekvő pályára.

Az egyes korcsoportokban az ismertté vált bűnelkövetések prevalenciájának növekedése vagy csökkenése – habár összefügg az adott korcsoport népességen belüli részarányának változásával – a változás mértéke csak egyéb speciális változók (lásd lineáris és a kiterjesztett lineáris oksági együtthatók) mentén értelmezhető. Ezek megismeréséhez és a bűnelkövetésre gyakorolt hatásuk értelmezéshez segíthetnek hozzá a fent bemutatott vizsgálati eredmények.

A statisztikai adatok, valamint a vizsgálat eredményei azt jelezték, hogy a bűnelkövetések többsége az öregedéssel járó testi-lelki és szociális változásokkal, illetve a testi és mentális egészségkárosodással és/vagy az elszegényedéssel hozható összefüggésbe.

Az öregedés élettana és kórjelenségei nyomán „a teljesítmény lassú, fokozatos csökkenése jellemző. A testi hanyatlás megélése elsősorban akkor patogén, ha az egyén lelkileg nem készült fel az idős korra, vagy a körülményei kényszerítik változatlan teljesítmény végzésére. […] Az életkor előrehaladása pszichológiai változásokkal is jár. […] az eredeti személyiségvonások markánsabb formában jelennek meg azáltal, hogy a személy szociális kontrollja gyengül. Mivel a biológiai változások általában a kérgi gátlási folyamatokat gyengítik, sok esetben az ösztönélet erősödik, és ezek megnyilvánulásai kerülnek a viselkedészavar központjába. […] A geriátriai beteg szempontjából az egyik legjellemzőbb patogén tényező az életkor előrehaladtával bekövetkező izoláció. […] a betegek élettere mind térben, mind időben beszűkül.[…] Szűkülnek a társas kapcsolatok, az azonos korosztály létszáma folyamatosan csökken. […] Az idős emberek betegségei, azok tünetei, a testi panaszok, valamint a fokozott betegségtudat egyaránt a társas kapcsolatok beszűküléséhez vezet. Ezt az állapotot tetézi a fokozott gyógyszerfogyasztás, a sok esetben iatrogén gyógyszerfüggőség, illetve az alkoholélvezet.”11

Mindezek kriminális formát is ölthetnek. Nem véletlen, hogy az időskori kriminalitást a közlekedési bűncselekmények, illetve a kisebb súlyú jövedelemszerző és erőszakos cselekmények határozzák meg.

A biztonságos gépjárművezetéshez szükséges kompetenciák, úgy mint például az észlelési, döntési és cselekvési képességek, a szenzomotoros koordináció, a terhelés-, fáradtság- vagy monotóniatűrő képesség jellemzően folyamatosan csökkenek az időskor előrehaladtával, így érthető, ha az egyébként normakövető 65 év felettiek körében a közlekedési baleset okozása, illetve az ittas járművezetés bűncselekmények a legelterjedtebbek.

Mindezek mellett a biológiai változások következtében fellépő ösztönszerű késztetések erősödése vezethet akár erőszakos cselekmények elkövetéséhez is. Így nem véletlen, hogy a mintában többségében a kisebb súlyú, erőszakos bűncselekmények képviselték a második leggyakoribb bűncselekményi kategóriát.

Érzékelhető probléma az idős, nyugdíjas korú lakosság leszakadása a társadalom többi rétegétől. A Covid19-pandémia és az annak kezeléséhez kapcsolódó intézkedések tovább rontottak a helyzeten.12  A nyugdíjasok körében hazánkban közel tíz év alatt jelentősen nőtt a legszegényebb kvintilisbe tartozók aránya. Míg 2010-ben 7%-uk volt odasorolható, 2019-re 19%-uk.13  A hazai idősek számára a nyugdíjak jelentik a fő jövedelemforrást, ami azért fontos, mert a nyugdíjjövedelemnek kellene lehetővé tenni a nyugdíjasok számára az általános igényeik mellett az életkor előrehaladtával fokozódó egészségügyi, szociális szolgáltatási és tartós ápolási-gondozási igényeiknek megfelelő ellátásokhoz való hozzáférést is. 2021-ben a medián nyugdíj 132 780 forint volt.14

Az alacsony nyugdíjjövedelem pedig határozottan leszűkíti ezeket a lehetőségeket, így nem meglepő, hogy a mintába került időskorúak körében a jövedelemszerző bűncselekmények voltak a harmadik legelterjedtebb cselekménytípusok.

A vizsgálati eredmények azt jelzik, hogy az időskori normasértések és bűnelkövetések jelentős része a biológiai változásokkal, illetve az életkorból adódó szociális státuszdevalvációval magyarázható. A biológiai változások kezelése az egészségügy, a státuszdevalváció és az azzal járó szociális problémáké pedig a szociálpolitika intézményrendszerének kompetenciájába tartozik.

Az igazságszolgáltatás rendszere jellegénél fogva nem alkalmas az időskorral összefüggő egyéni és társadalmi problémák kezelésére.

Hangsúlyozva a bevezetőben írtakat, „a hazai népességstatisztikai adatok szerint 2009 és 2020 között 18,4%-kal nőtt a 65 év felettiek száma, míg a kriminálstatisztika szerint az időskori bűnelkövetőké ez idő alatt 148%-kal”.

Az időskorúak számának a lineáris oksági együtthatóan túli emelkedése a bűnelkövetők körében egyértelműen az egészség- és a szociálpolitika kudarcaként értelmezhető, hiszen ha jól működik egy társadalom időspolitikája, idősgondozása, akkor az igazságszolgáltatás intézményrendszerében a 65 év feletti elkövetők számának növekedési üteme nem haladja meg a népességen belüli növekedési indexet, azaz a lineáris oksági együtthatón belül marad.

Ha azonban azon túlnő, az igazságszolgáltatás csak mint másodlagos, illetve harmadlagos prevenciós színtérként értelmezhető a problémakezelésben, miközben a büntetőeljárások és azok következményei egyéni szinten óhatatlanul számos járulékos negatív hatást okoznak mind az időskorú elkövetők, mind pedig a sértettek számára.

Ritter Ildikó, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Öregember nem vénember?! Az időskori kriminalitás¹ jellemzői I. rész


Szerző(k): Ritter Ildikó

Bevezetés

A kriminológia változó mainstream-jének állandó tárgya az életkor és a bűnözés összefüggéseinek vizsgálata, ami jellemzően a fiatal- és fiatal felnőtt kori bűnelkövetésre, illetve a bűnözői karrier alakulására fókuszál. Klasszikus kriminológiai tétel, hogy a bűnözés növekedése a korai serdülőkorban indul, a 20-as évek elején és közepén tetőzik, majd ezt követően csökken. Ha az elkövetők életkori megoszlására vonatkozó kriminálstatisztikai adatokat bármely időszakra vonatkozóan kivetítjük, egy aszimmetrikus harang formájú görbét kapunk, amely azt mutatja, hogy serdülőkorban növekszik a bűnözési hajlandóság és intenzitás, 15-16 éves korban éri el a csúcspontot, majd ezt követően az életkor előrehaladtával – kisebb eltérésekkel – csökken.1  Ezt a klasszikus életkor-bűnözési görbét a tudósok manapság sem kérdőjelezik meg. Azonban nagy kérdés, hogy miként változik a görbe történelmi korszakonként, társadalmanként, nemenként, illetve bűncselekmény- és elkövetői profiltípusonként. Hogyan hatnak rá társadalmi-gazdasági változások, továbbá a népesség korfájának, a büntetendő cselekmények körének és társadalmi kérdéseknek, problémáknak az alakváltozásai.

Adolphe Quetelet francia csillagász és matematikus az elsők között kezdte vizsgálni az életkor és a bűnözés közti kapcsolatot. A francia bűnügyi statisztika 1826–1829 közötti adatainak segítségével elemezte a tárgykört, amelynek eredményeit az 1831-ben megjelent, A bűnözésre való hajlam a különböző életkorokban című tanulmányában foglalta össze.2  Megállapításai szerint a bűnözési hajlam az életkorral emelkedik, 25 éves kor körül tetőzik, majd ezt követően erőteljesen csökken:

„Mindazon okok közül, amelyek befolyással bírnak a bűnözői hajlam kiterjedésére vagy megszűnésére, a legmeghatározóbb kétségkívül az életkor. Tény, hogy az életkor előrehaladtával bizonyos életkorig az ember fizikai ereje és indulati élete és késztetései fejlődnek, majd ezek az energiái elkezdenek csökkenni. Az élet kezdő és végpontján ez a hajlam értelemszerűen zérus; egyrészt azért, mert az erő és az indulatok – amelyek a bűncselekmények elkövetésének két domináns eleme/változója – aligha adottak a születéskor és azt követően még egy jó ideig, másrészt az élet vége felé ezek az energiák számos okból kifolyólag legyengülnek (majdhogynem kialszanak).”3

Quetelet szerint tehát az életkor jelentős szerepet játszik a bűnözés morfológiájának és mennyiségének alakulásában. Hirschi és Gottfredson szerint „a görbe ismerős alakja a kriminológia egyik legkövetkezetesebben megfigyelt empirikus eredménye”.4

A Quetelet – majd mások, például Hall5  és a Glueck házaspár6  – által leírt kapcsolat Hirschi és Gottfredson tanulmányában „teljesült ki” és vált a kriminológia egyik legmarkánsabb magyarázóelvévé.7  Szerintük az életkor-bűnözés görbe érvényessége időhöz, helyhez és társadalmi környezethet kötött.8

Az 1980-as években parázs vita zajlott arról a kérdésről, hogy az életkor és a bűnözés görbéjét univerzálisan változatlannak kell-e tekinteni. A kriminológiai történetébe a „nagy vita” néven vonult be az folyamat, amely az életkor és a bűnözés tradicionális értelmezési keretét volt hivatott megtámadni és megcáfolni. A disputa az életkor fogalmának jelentésétől a longitudinális vizsgálatok módszertanán át megbízhatóságuk kritériumáig terjedt. Két jól elkülöníthető táborra szakadtak a kriminológusok.

Az egyiket Hirschi és Gottfredson – illetve a követőik – alkották, akik a mára már klasszikussá vált az életkor és a bűnözés kapcsolatáról írt tanulmányukban, némileg ellentmondásosan, azt állították, hogy mivel a görbe időtől és helytől függetlenül hasonló alakot ölt, lennie kell valaminek benne, mert valami azt mutatja, hogy az életkor előrehaladtával a serdülőkortól először növekszik, majd csökken az egyének bűnözéssel kapcsolatos érintettsége. Anglia és az Egyesült Államok különböző idejű bűnözés-statisztikai adatait vizsgálva a két kutató úgy vélte, hogy az életkor-bűnözés görbe a „természet törvényét” képezi le, amely nem változik a társadalmi körülmények függvényében. A vita ellentáborába tartozók, akik többségükben teoretikusok voltak, Hirschi és Gottfredson, valamint követőik állításait kissé eltúlzottnak találták. Számos szerző (lásd például Greenberg, Blumstein, Cohen vagy Farrington) értett egyet az ellentáborban azzal, hogy valójában az összbűnözés koreloszlása időben és eltérő területeken változik, sőt abban is, hogy a társadalmi tényezők hasznosak a bűnelkövetővé válás kezdetének, az elkövetések gyakoriságának, időtartamának és a bűnözéstől való elhatárolódásnak, a dezisztenciának az értelmezéséhez.

A közelmúltban számos új elemzés született, amely az életkor-bűnözés görbe változását detektálta (például Blumstein; Cook és Laub; Farell és munkatársai)9 , és amely a korábbiakhoz képest más megközelítésben vizsgálta az életkor–bűnözés-kapcsolatot. Az eloszlások tanulmányozása és elemzése a makroszintű bűnözési trendek felvázolását szolgálta, míg korábban a fókusz elsősorban az életkor és a bűnözési hajlam mikroszintű kapcsolatának leírására és magyarázatára irányult.10  Az „új hullám kutatói” vizsgálták például, hogy az ismertté vált bűnözés általánosan detektált csökkenése az egyes korosztályokban is tükrözi-e a bűnözési ráták csökkenését, azaz általános tendenciáról van szó, vagy korosztályonként eltérő mintázat figyelhető meg.

Bennünket a téma szempontjából a 65 év felettiek, azaz az időskorúak által elkövetett cselekmények mintázata érdekel.

Miközben a kriminálstatisztikai adatok, viktimológiai vizsgálatok, illetve nagy-mintás populációs vizsgálatok eredményei azt jelzik, hogy a fejlett országokban csökken az összbűnözés terjedelme,11  bizonyos bűncselekmények, illetve korcsoportok érintettsége növekvő intenzitást mutat.

Ide tartoznak az idős korú bűnelkövetők is.

2020-ban kezdtem vizsgálni a hazai időskorú, ismertté vált bűnelkövetők és az általuk elkövetett bűncselekmények jellemzőit. Hosszú idősoros népesség- és különböző társadalomstatisztikai adatokat vetettem össze a kriminál-statisztikai adatokkal, majd idén országos reprezentatív bűnügyi iratmintán vizsgáltam a jelenséget.

A következőkben e vizsgálat eredményeit adom közre, kétrészes tanulmány formájában. Az első részben a korábbi nemzetközi kutatási eredmények és a statisztikai adatok alapján vizsgálom a jelenséget, a második részben az empirikus vizsgálat eredményeit prezentálom.

A tárgykörrel kapcsolatos értelmezési keretek, kutatási eredmények

Az időskor és a bűnözés kapcsolatának vizsgálata az utóbbi időben világszerte népszerűségnek örvend, azonban a fókusz alapvetően az időskorúak viktimo-genitásán, illetve az időskorúak sérelmére elkövetett bűncselekményeken van. Az orientáció a bűnözéstől való félelem mérésére, az áldozattá válás megelőzésére, illetve az áldozatsegítésre összpontosul.

Az idősek mint elkövetők nézőpont nagyot csavar a fenti fókuszon, és nemcsak azon, mert bizony egyes vizsgálati eredmények klasszikus deviancia, illetve bűnözésetiológiai elméleteket kérdőjeleznek meg és/vagy írnak újra.

A tárgykörben az első vizsgálat Bergman és Amir nevéhez fűződik, akik 1973-ban, egy gerontológiai folyóiratban, publikálták az időskorúak körében, Izraelben, reprezentatív mintán végzett vizsgáltuk eredményeit.12  Ők mutattak rá először arra, hogy az időskor és a bűnözés kapcsolata koránt sem redukálható le a sértetté válásra és a viktimizációra, a bűnelkövetés és a bűnelkövetővé válás is jelen van és mérhető körükben.

Gyakorlatilag az 1970-es évek második felétől kezdődtek elszórtan az Egyesült Államokban azok a vizsgálatok, amelyek vagy az idős népességen belül vizsgálták a bűnelkövetői magatartás előfordulását, vagy a bűnelkövetők, vagy a szabadságvesztés-büntetésüket töltők körében az idősek részarányát és jellemzőit.13

A legtöbben az idős korú bűnelkövetőt sérült vagy izolált, magányos öregembernek írták le, aki kisebb bolti lopásokat visz véghez, hogy kiegészítse a nyugdíját vagy élelemhez jusson, illetve hogy felhívja magára figyelmet. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől egyes kutatók „geriátriai bűnözési hullámról” beszéltek és egyre többen foglalkoztak azzal, hogy az ún. geriátriai bűnözés elterjedtségét és az összbűnözésen belüli arányát megpróbálják megbecsülni.14

A kutatási eredmények az időskori bűnelkövetések emelkedését jelezték, és a letartóztatási adatok alapján úgy vélték, hogy az idősek részesedése a bűnelkövetők között magasabb volt, mint a fiatalabb korosztályoké. A kutatók többsége ezt egy nagyon kellemetlen, zavaró trendként, illetve szociális problémának értelmezte.15

A későbbi időskori bűnözéssel foglalkozó vizsgálatok azonban kevés bizonyítékot találtak a korábbi előrejelzésekre vagy a „geriátriai bűnözési hullámra”.16  A vizsgálati eredményeket kritikával illető szakemberek számos módszertani problémát, hiányosságot találtak a vizsgálatok körül. Például volt, amikor figyelmen kívül hagyták az idősek rövid idejű letartóztatásait, előállításait. Ha beleszámolták, akkor a letartóztatások kismértékű számbeli növekedését detektálhatták, ami – ha már arányokat vizsgáltak – jelentős emelkedésnek tűnt. Az időskori bűnözési ráta növekedése így egyszerűen a rendőrségi és az ügyészi gyakorlat finom, de átfogó változását tükrözhette. De ami a leglényegesebb, az az, hogy az életkori standardok hiányában az időskori bűnözés növekedése nagyrészt az adott népesség ezen szegmensének kifejezett növekedésének függvénye lehetett.

A korábbi vizsgálatok és azok módszertani hibáin okulva a későbbi kriminológiai vizsgálatok kifinomultabb elemzési technikákat alkalmaztak és hosszabb időintervallumot vizsgáltak. Ennek eredményeként képesek voltak arra, hogy tisztázzák és finomítsák a korábbi vizsgálati eredményeket, továbbá új jellemzőket, markereket találjanak az időskori bűnözés vonatkozásában. Példának okáért, Covey és Menard azt detektálták a Uniform Crime Reports (Egységes Bűn-ügyi Jelentések) adatai alapján,17  hogy a 65 év felettiek ellen ritkábban indítottak eljárást a hatóságok, mint a fiatalabbak ellen, függetlenül attól, hogy abszolút vagy arányértékben vizsgálták a számokat. A kutatók az adatbázisban azt találták, hogy a lopás volt a leggyakrabban előforduló ismertté vált bűneset körükben, azaz a legtöbb eljárás emiatt indult.

James Inciardi 1987-ben 18 éves intervallumon (1964–1982) vizsgálta a 60 év feletti elkövetők adatait és szignifikáns csökkenést detektált az idősek részesedésében.18  Ugyanakkor, amikor egyes bűncselekményi kategóriákat vizsgált, ijesztő és meglepő eredményeket kapott: az erőszakos cselekmény miatt indított eljárások arányértéke 1964 és 1982 között, százezer 65 év feletti személyre vetítve, 9,1 százalékról 16 százalékra ugrott, miközben a vagyon elleni cselekmények miatt eljárás alá vontaké, százezer 65 év feletti személyre vetítve, 19,9-ről 51,9 százalékra. Inciardi az összesített letartóztatási arány-csökkenést az áldozatok nélküli bűncselekmények letartóztatási arányának kifejezett csökkenésével magyarázta (szerencsejáték, csavargás, rendbontás). Azt találta, hogy ezek az eredmények nem kirívóak az idősek vonatkozásában, hanem az általános trendet tükrözik vissza. A vagyon elleni bűncselekmények arányértéke mögött, amely az idősek között a vizsgált időszakban megduplázódott, túlnyomó többségében a kis értékű lopás-zseblopások álltak. Ugyanakkor a legmeredekebb emelkedést az intoxikált állapotban történő járművezetések eset- és arányszámában észlelte: százezer 65 év feletti személyre vetítve 18 év alatt 38,9 százalékról 117,8 százalékra nőtt az időskorúak részesedése a bűnügyi statisztikában.

Steffensmeier pontos időskori bűnözéselemzése demográfiai életkor-standardi-zálási technikát alkalmazott az e populációval kapcsolatos kulcskérdések értékelésére.19  Miután meghatározta a 65 év felettiek vonatkozásában a főbb bűnelkövetői mintákat, megvizsgálta, hogy milyen változások történtek ezekben egy 20 éves (1964–1984) időintervallum alatt. A következő eredményekről számolt be: az időskorúak körében a kriminális aktivitás szinte alig változott. Az aktuális bűnözési trendek nem erősítették meg a „geriátriai bűnözési hullám” létét. És szemben néhány szakember vagy egyes sajtóorgánumok véleményével, a hosszú idősoros statisztikai adatok elemzése azt mutatta, hogy a 65 év felettiek részesedése a bűnözésben jóval alatta marad valamennyi életkori csoporténak. Kisértékre elkövetett vagyon elleni bűncselekmények, járművezetés bódult állapotban bűncselekmény, illetve az egyéb közlekedési szabályok megsértése miatt indult a legtöbb eljárás a vizsgált időszakban, továbbá detektálható volt, hogy a bolti lopások részesedése emelkedett jelentősen. A vizsgált idősoron, ezen kívül alkohollal kapcsolatos bűncselekmények folyamatos emelkedése volt megfigyelhető (kiemelten a köztéri résszegség és az intoxikált állapotban történő járművezetés).

Az Egyesült Államokban az időskorúak (55 év felettiek) népességen belüli aránya a 70-es évektől kezdődően növekedésnek indult. Ez a jelenség nem kerülte el a kriminológusok figyelmét sem. Az első vizsgálatok azt jelezték, hogy számítani lehet az időskorú bűnözés, illetve az idős korú bűnelkövetők számának emelkedésére, kvázi egy új társadalmi problémára. A 80-as évek vége felé újra megkapargatták a kriminológusok a jelenség felszínét és azt találták, hogy a 70-es évekbeli kutatási eredmények validitása megkérdőjelezhető. Egyetértettek abban, hogy habár egyes bűncselekményi kategóriákban növekedés figyelhető meg az időskorúak részesedésében, összességében azonban csökkent az érintettségük és nem csapott át a társadalmon a geriátriai bűnözési hullám.20  Edith Flynn 2000-ben végzett vizsgálatot az időskori bűnözésről, amelyben két adatbázist – az Egységes Bűnügyi Jelentéseket és a Nemzeti Viktimológiai Kutatást – használt, valamint különböző, a tárgykörben szociológusok és kriminológusok által végzett survey-ek és kvalitatív vizsgálatok eredményeit elemezte. Megállapította, hogy 1995-ben a 25–29 éves korcsoportban volt detektálható a legmagasabb bűnelkövetői arányérték, míg a 65 év felettiek körében a legalacsonyabb. 1985 és 1995 között 22 százalékkal esett vissza a 65 év felettiek kriminális érintettsége, miközben a népességen belül 12,5 százalékkal emelkedett az e korosztály részesedése. 1989 és 1995 között impresszív, 20 százalékos csökkenést mért a 65 év felettiek bűnözési indexében, miközben a bűnelkövetői populációban ez az érték 4,5 százalék volt. A vagyon elleni bűncselekmények 29 százalékkal csökkentek a 65 év felettiek körében, míg az eljárás alá vont populációban csak 10,3 százalékkal: a betöréses lopások 16, a gépjárműlopások 25 százalékkal. Összességében a kis értékű lopások (pl. zseblopások, amelyek az időskori bűnözés gerincét adják) mindösszesen mintegy 30 százalékkal csökkentek az adott tízéves időintervallumban, míg az elkövetői populációban csak 7,2 százalékkal. Míg a 70-es évekbeli vizsgálatok eredményei szerint az időskori bűnözésen belül az alkoholfogyasztással összefüggő bűncselekményt elkövetők aránya folyamatosan nőtt, Flynn azt detektálta, hogy ez egyáltalán nem igaz. Sőt, a vizsgált időszakban az alkoholos befolyásoltság miatt eljárás alá vont 65 év feletti személyek részaránya 14, a botrányos részegség miatt előállítottaké 40, a rendzavaróké pedig 29 százalékkal csökkent. Ezek az értékek egyrészt a probléma leküzdésére irányuló folyamatos, országos erőfeszítések hatásának tulajdoníthatók, valamint annak, hogy az egyes bűncselekményi kategóriák meghatározásai megváltoztak. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy négy kategóriában növekedést jeleztek a kriminálstatisztikai adatok: a családon belüli erőszak 70, az alkoholtartalmú italok kereskedelmével kapcsolatos bűncselekmények arányértéke 13, a kábítószer-bűncselekményeké 11, míg az ún. fehér galléros bűncselekményeké 5 százalékkal emelkedett a 65 év felettiek körében. Az adatelemzés azt jelezte, hogy 1989 és 1995 között 21 százalékkal nőtt az erőszakos bűncselekmények aránya is körükben, intenzívebben, mint az átlagos bűnelkövetői populációban (15,2%). Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az arányérték-növekedés mögött kis esetszám áll.

A kutatók többsége úgy vélekedett, hogy a rendőrség elnézőbb az időskorú bűnelkövetőkkel szemben, mint a hasonló bűncselekményt elkövető fiatalabb delikvensekkel. Ha nem szükségszerű vagy erősen indokolt, nem feltétlenül kezdeményez eljárást velük szemben, hiszen az esetek egy jelentős részében a bűnelkövetés esetükben összefüggésbe hozható az életkorukból adódó bio-pszichológiai változásokkal vagy betegségekkel. Konceptuálisan az alacsonyabb letartóztatási ráta magyarázata a legújabb gerontológiai kutatási eredményekkel magyarázható, amelyek azt jelzik, hogy az időskori deviancia és bűnelkövetés úgy értelmezhető, mint az életciklus előrehaladott szakaszába lépve az egyéneket érintő biopszichológiai változások együttes és változatos hatásainak eredményei. A törvénytisztelő és a normasértő idősek között a különbség vélelmezhetően a szociális, a pszichológiai és a fiziológiai erőforrásokban rejlik – vélte Flynn. Éppen ezért az idősek igényeinek egyéni felmérésére és a legközvetlenebb kooperációs lehetőségre van szükség a segítő szakmák és a büntető igazságszolgáltatás jogalkalmazói között ennek a speciális elkövetői csoportnak a kezelése érdekében.

Míg az Egyesült Államokban, ha nem is nagyszámban, de készültek vizsgálatok az időskori bűnözés terjedelméről és mintázatairól, az európai kriminológia nem fordított különösebb figyelmet a jelenségnek. Európát elsősorban az időskori viktimizáció és a bűnözési félelem foglalkoztatja, annak ellenére, hogy „öregedő kontinensünkön” számos gazdasági és szociális problémát okoz a 65 éven felüli népesség részarányának folyamatos és intenzív növekedése és erre vonatkozóan számos vizsgálat is készült, illetve készül. A börtönrendszer, a büntetés-végrehajtás intézményeiben azonban több vizsgálat készült az időskorú elítéltek elhelyezésének, fogva tartásának speciális igényeiről, az idősek szerepéről a büntetőeljárás rendszerében, legyenek akár sértettek, tanúk, akár elkövetők.21

Az időskorúak népességen belüli növekvő részesedése tehát kihívások elé állította a fejlett társadalmakat. Ez az egy egyre növekvő idős korú népesség óhatatlanul nyomot hagy az érintett országok gazdasági, szociális és egészségügy szerkezetén és piacán; új szükségleteket teremt, új kihívásokat állít és újfajta társadalmi problémákat generál. Ennek egyik szegmensét képviselik az időskori normasértések. Hiszen intenzíven növekvő számosságuk és az időskori biopszichológiai változások, betegségek okán logikus predikció, hogy a deviánsok, bűnelkövetők körében is számítani kell arra, hogy emelkedik a részesedésük. A kérdés leginkább az, hogy az emelkedés milyen intenzitású lesz, milyen szociogeológiai környezetben lesz a legmeghatározóbb, illetve milyen bűnelkövetői mintákkal kell számolni.

A Világgazdasági Fórum is foglalkozott a japán, illetve a dél-koreai időskori bűnözési hullámmal. Japán rendelkezik a világ legöregebb népességével; napjainkban a populáció több mint negyede 65 év feletti. Az idősödő népesség egy ideje már jelentősen megterheli Japán pénzügyi és kereskedelmi rendszerét. De az utóbbi években újabb társadalmi probléma eszkalálódott: az idős emberek rekordszámban követnek el apró bűncselekményeket, így napjaik hátralévő részét börtönben tölthetik.22  A Bloomberg szerint az idősebb polgárok ellen történő letartóztatások száma ma már felülmúlja bármely más korcsoporthoz tartozó bűnelkövetők számát Japánban. Mindezt az is jelzi, hogy az időskorúak által elkövetett bűncselekmények aránya az elmúlt pár évtizedben megnégyszereződött.23  A börtönökben minden öt fogvatartott közül egy időskorú (65 év feletti) személy. És a legtöbb esetben kis értékre elkövetett bolti lopás miatt kerülnek rácsok mögé.

Ez az abszurdnak tűnő jelenség az ország idősgondozásának a kudarcaként is értelmezhető, mindenesetre jól tükrözi az idősek ellátásnak társadalompolitikai zavarait. Az egyedül élő idősek száma Japánban 600 százalékkal nőtt 1985 és 2015 között.24  A bolti lopások miatt eljárás alá vont idősek fele egyedül élt. Többségük úgy gondolta jobb börtönben lenni, mint egyedül otthon. „Jobban élvezem az életemet a börtönben. Mindig vannak emberek körülöttem, itt nem érzem magam magányosnak. Amikor másodszor kijöttem, megígértem, hogy nem megyek vissza. De amikor kint voltam, visszavágytam” – mondta egy női elítélt a Bloombergnek.25

Dél-Koreában az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma az elmúlt öt évben 45 százalékkal nőtt – derült ki abból a rendőrségi statisztikáiból, amelyeket a dél-koreai média közölt.26  A Korea Herald szerint az időskori bűnözés már több mint egy évtizede növekszik; a legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a 65 év felettiek által elkövetett súlyos bűncselekmények száma, beleértve a gyilkosságokat, nemi erőszakokat és rablásokat, 2013 és 2017 között 70 százalékkal nőtt, úgy, hogy közben az országban visszaesett az ismertté vált bűncselekmények száma.27  Az időkorúak által elkövetett bűncselekmények számának növekedése egybeesik a várható élettartam emelkedésével. A The Lancet-ben 2017-ben megjelent tanulmány azt vetítette előre, hogy a Dél-Koreában a 2030-ban született nők átlagos élettartama, először a világon, már meghaladhatja a 90 évet.28

A szakértők számos okot megneveztek a Dél-Koreai időskori bűnözési hullám kapcsán, többek között a népesség elöregedését, a növekvő szegénységet, a társadalmi elszigeteltséget és a nyugdíjasok mentális egészségi problémáit. A 65 éves vagy annál idősebb koreaiak közel fele (48,6%) viszonylagos szegénységben él az OECD adatai szerint, ami a legmagasabb és egyben legrosszabb arányérték az OECD 34 országában. Az idősek körében a százezer főre vetített öngyilkosságok aránya a 2000. évi 35 főről tíz év alatt 82 főre nőtt, jóval meghaladva az OECD 22-es átlagát.29  2017-ben Dél-Korea hivatalosan „idős társadalommá” vált, és az előrejelzések szerint 2026-ra „szuperidőssé” avanzsál.

Mindezek azt jelzik, hogy az időskorú, azaz a 65 év feletti korosztály népességen belüli arányának növekedése, kvázi a várható élettartam emelkedése, óhatatlanul hatással lesz – számos egyéb terület mellett – az idős populáció normasértésbeli érintettségének alakulására is. Így mind a bűnmegelőzésnek, mind a büntető igazságszolgáltatásnak, mind pedig a büntetés-végrehajtás rendszerének alkalmazkodnia kell ehhez.

A sajtó, a szociálmédia egy-egy érdekesnek tűnő, idős korú elkövetőjű bűnügy (pl. Repülős Gizi) közzététele kapcsán már kongatta a vészharangot, hogy emelkedik az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma, illetve egyre több az idős bűnelkövető, ugyanakkor ezt egyenlőre hazánkban semmiféle vizsgálat vagy adatelemzés nem támasztotta alá.

Az idős korú népesség számának alakulása

Jelenleg a Földön 7,9 milliárd ember él. Húsz évvel ezelőtt 6,1 milliárdan voltunk, azaz 26,8 százalékos növekedés detektálható. 1960-ban pedig 3,03 milliárd embert számláltak, így hatvan év alatt 157 százalék a növekedés mértéke.30

Az OECD-statisztika szerint 2018-ban – ez a legutolsó OECD adat – a világ népességének 8,9 százaléka volt 65 év feletti, 2000-ben 6,9, 1980-ban 5,9, 1960-ban pedig az 5 százaléka. Ez az arányérték-növekedés úgy ment végbe, hogy közben csökkent a 15 éven aluliak népességben belüli részesedése: 1980-ban még a világ népességének 35,3 százalékát adták, 2000-ben ez már csak 21,4, 2018-ban pedig „mindössze” 18,6 százalék volt. Miközben 40 év alatt felére csökkent az OECD országok 15 év alattijainak a részesedése, az időskorúaké 4 százalékkal nőtt.31

Ez pedig azt jelzi, hogy habár globálisan csökken a születések száma, még a gazdaságilag kevésbé fejlett régiókban, országokban is emelkedik az időskorúak részaránya, azaz a korábbiaknál tovább élnek az emberek. Érdekes demog-ráfiai kérdés lesz, hogy a Covid19-pandémia milyen hatást gyakorol az időskorúak globális, illetve egyes régiókon belül részarányára.

A 65 év feletti népesség aránya az Európai Unióban 2018-ban 19,7, 2019-ben 20,3, 2020-ban pedig 20,6 százalék volt.32  Két év alatt a növekedés mértéke 0,9 százalék, ami határozottan intenzívnek tekinthető.

A következő ábra azt mutatja, hogy miként változott az elmúlt 20 évben az Európai Unióban a 65 év felettiek részaránya.

1. számú ábra: A 65 év felettiek részaránya 1980 és 2020 között az Európai Unióban (%)33

A vizsgált negyven év alatt 7,3 százalékkal emelkedett az Unió területén élő időskorúak részesedése. A növekedés üteme kimondottan gyors, habár exponenciális növekedésről nem beszélhetünk. 1980 és 2000 között 2,5 százalékkal, 2000 és 2020 között ennek közel duplájával, 4,8 százalékkal emelkedett a 65 év felettiek részaránya az Unióban. A növekedés üteme – az Eurostat prognózisa szerint a 2040-es években éri el a csúcspontját, majd azt követően – várhatóan lassulni fog, azonban fel kell készülni arra, hogy az időskorúak részarányában, ebben az évszázadban, folyamatos emelkedéssel kell számolni. Hiába csökken a születésszám, a várható élettartam – a jelenlegi prognózisok szerint – folyamatosan emelkedni fog.34

A 65 felettiek magas aránya részben az ún. „baby boom” kohorszoknak tudható be, amelyek a második világháború után számos európai országban a magas termékenységi rátákból erednek. Az érintettek az elmúlt évtizedekben váltak nyugdíjas korúvá, amely jelentősen megnövelte az időskorú népességszámot és a populációkon belüli arányszámukat.35

Ugyanakkor az idősebb emberek részarányának növekedése a megnövekedett élettartammal, de a sok éve tartó, folyamatosan alacsony termékenységi szinttel is magyarázható. Az Eurostat legfrissebb népesedési előrejelzései szerint az EU-27 népessége 2026 körül 449,3 millióra nő, majd ezt követően fokozatosan csökken, 2100-ban már csak 416,1 millió európai polgár lesz. Az idősebb népesség progresszív öregedésével a népességben a 80 éves vagy annál idősebbek aránya 2019 és 2100 között kétszer és félszeresére fog nőni, 5,8-ről 14,6 százalékra fog emelkedni.36

A társadalom idősödésének számos következménye van, amellyel szembesülnie kell a gazdaságnak, a szociális és egészségügyi ellátórendszereknek és a társadalom minden egyes tagjának is, életkorától függetlenül.

A Covid19-pandémia hatása még nem nyilvánult meg a demográfiai adatokban, de rövidesen látni fogjuk, hogy befolyással bírt-e, és ha igen, mennyire az időskorúak részarányának alakulására.

Nézzük, mi a helyzet hazánkban.

2018-ban a 65 év felettiek aránya 18,9, 2019-ben 19,3, 2020-ban pedig 19,9 százalék volt.37  Az elmúlt két évben – a pandémia ellenére – 1 százalékkal nőtt hazánkban az időskorúak aránya, így a növekedési ütem 0,1 százalékkal meghaladja az Európai Unióban mért értéket.

A 2. számú ábra az egyes korosztályok népességen belüli arányának változásait mutatja az elmúlt 40 évben.

Az ábrán jól látható, hogy 15–64 év közöttiek részaránya 60 és 70 százalék között mozgott az elmúlt 40 évben; 2000-ig pár százalékponttal emelkedett, majd enyhén, de folyamatosan csökkent a részesedésük. Ezzel szemben a két szélső korosztály arányértéke 1980 óta egyirányú és határozottabb elmozdulást mutat: a 15 év alattiak népességen belüli részaránya 40 év alatt mintegy 7 százalékkal csökkent, miközben a 65 év felettieké – közel ennyivel (6,4%) emelkedett. Ez az érték valamivel (0,9%) alatta marad az Európai Unióban mért növekedés ütemének. Ugyanakkor egyértelműen jelzi a társadalom korösszetételének változását és annak irányát.

2. számú ábra: A 15 év alattiak, a 15–64 évesek és a 65 év felettiek részarányának változásai
1980 és 2020 között Magyarországon (%)38

Az idős korú bűnelkövetők számának alakulása a kiterjesztett lineáris oksági elmélet függvényében

Amennyiben a 65 év feletti korosztály elemszáma növekszik, okszerűen nő körükben a bűnelkövetők száma és ezzel együtt az idősbűnözés terjedelme is. Ha tehát a társadalmi és jogszabályi környezet nem változik – azaz konstans –, akkor egy társadalom egyes korcsoportjaiban történő érdemi elemszám-változás, illetve részarány-változás hatással van a bűnelkövetői kör korösszetételére is; a növekvő elemszámú, illetve részarányú életkori csoport növekvő elem- illetve részarányszámot fog mutatni a kriminálstatisztikában is. Nevezzük ezt lináris okság elméletének. A változás – a csökkenés vagy a növekedés – intenzitása azonban számos egyéb tényező függvénye. Azaz a lineáris okság csak a változás makrostatisztikai irányát mutatja meg, annak ütemét, területi sajátosságait egyéb változók szemléltetik. Nevezzük ezeket lineáris oksági együtthatónak, amik a következők lehetnek:

  • területi/regionális populációs és kriminálstatisztikai adatok;
  • az egyes területeken az egy főre jutó GDP;
  • a területi iskolázottsági adatok;
  • a területi munkanélküliségi adatok;
  • a területi főbb egészségügyi adatok;
  • a jogszabályi környezet és a jogalkalmazói attitűd;
  • egyéb, célzott vizsgálathoz kapcsolódó speciális adatok.

Ha tehát egy makrostatisztikai változás segítségével modellezni szeretnénk a bűnözés jövőbeni alakulását, nem elégséges, hogy a lineáris okság nyomán a bűnözés adott szegmensének terjedését előrevetítjük, hiszen a lineáris oksági együtthatók kiszámolása, ismerete nélkül nem kaphatunk hiteles prognózist, az eredményeink nem lesznek validak és kongruensek. A lineáris okságot az oksági együtthatóval értelmezve eljuthatunk a kiterjesztett vagy extenciális lineáris oksági eredményhez, teoretikus nézőpontból pedig a kiterjesztett vagy extenciális lineáris oksági elmélethez.

Ha ezt elfogadjuk, akkor két megjegyzést fűzhetünk az életkor-bűnözés görbe és magyarázatok mellé:

  • Habár a klasszikus haranggörbe az ismertté vált a makro- vagy össz-bűnözés vonatkozásában nem kérdőjeleződött még meg, egyre kevesebb jelentőséggel bír, mert egyre kevesebbet árul el a bűnözés etiológiájáról, morfológiájáról, nem is beszélve a mikroszintű sajátosságokról; ezért nem alkalmas arra, hogy napjainkban prognózisokhoz használjuk.
  • Ugyanakkor felmerül az igény arra, hogy különböző, a klasszikustól (fiatalkorú és felnőtt) eltérő korcsoportok szerint is elkezdjük vizsgálni a bűnözés terjedelmének és jellemzőinek alakulását, ugyanis a társadalmak – egyebek mellett – gyorsan változó korösszetétele nem a bűnözés mennyiségi, hanem minőségbeli, morfológiai jellemzőire lesz hatással. Ez pedig jelentősen átírja majd a kriminálpolitikát, a bűnmegelőzési stratégiákat és érinti a jogalkotás és jogalkalmazás világát is.

A 3. és 4. számú ábrák azt szemléltetik, hogy a hazai populációban egyes korcsoportok népességszám/arányérték változása mellett miként alakult a korcsoporthoz tartozók kriminális érintettsége, azaz elemszáma és arányértéke a kriminálstatisztikában.

3. számú ábra: A fiatalkorúak és a 65 év felettiek száma 2009 és 2020 között Magyarországon (N)39

A hazai populációban a 65 év felettiek száma 2017-ben lépte túl a 18 év alattiak számát. A 3. számú ábra jól szemlélteti, hogy a 65 éven felüli korosztály elemszámának növekedési üteme 2017-ig gyakorlatilag azonos volt a 18 éves korcsoport elemszámának csökkenési ütemével. Azóta, habár a tendenciák nem változtak, az időskorúak növekedése intenzívebbé vált, mint a fiatalkorúak számának csökkenése.

4. számú ábra: A fiatalkorú és 65 év feletti bűnelkövetők száma 2009 és 2020 között Magyarországon (N)40

Az elmúlt 10 évben az ismertté vált fiatalkorú elkövetők száma mintegy 2000 fővel, 20,8 százalékkal csökkent (10 179-ről 8064-re), miközben az időskorúaké 148 százalékos növekedést mutatott: 2009-ben még csak 1750 fő 65 év feletti bűnelkövetőt tartott nyilván a bűnügyi statisztika, 2020-ban már 4338-at.41

Ha egymás mellé tesszük a populációs és a bűnügyi statisztika fenti görbéit, azt láthatjuk, hogy a miközben a 18 év alatti népesség 2009 és 2020 között 8,9 százalékkal csökkent, az időskorúak elemszáma 18,4 százalékkal nőtt. Ehhez képest a kriminálstatisztikában a fiatalkorúak részesedése 20,8 százalékkal csökkent, tehát a népességben belül mért csökkenés mértékének több mint kétszeresével, miközben a 65 év felettieké 148 százalékkal nőtt.

Mindez azt jelzi, hogy egyes korcsoportokban az ismertté vált bűnelkövetések prevalenciájának növekedése vagy a csökkenése habár összefügg az adott korcsoport népességen belüli részarányának változásával, a változás mértéke csak egyéb, speciális változók mentén értelmezhető (lásd fent a lineáris oksági együtthatókat).

Ugyanakkor a 65 év feletti populáció elemszámában és kriminális érintettségének mértékében történt intenzív, folyamatos növekedés arra enged következtetni, hogy habár nálunk még nem gyűrűzött be az „időskori bűnözési hullám”, de a 65 év feletti bűnelkövetők száma folyamatosan emelkedik és számítani kell rá, hogy ez a növekedési ütem a továbbiakban is megmarad, sőt a 2030-as években valószínűleg az intenzitás növekedésével is számolni kell. Ugyanis a 2030-as években válnak időskorúvá a Ratkó-korosztály gyermekei, ami miatt valószínűleg egy páréves, kiugró emelkedés lesz megfigyelhető a korfán a 65 év felettiek részarányát tekintve. Majd kisebb csökkenést követően folyamatosan, de már enyhén emelkedő tendencia prognosztizálható az idős korosztály populáción belüli részesdésében.

Mindez a bűnözés szempontjából valószínűsíti, hogy a 65 éven felüli bűnelkövetők folyamatosan növekedése a 2030-as években rapidemelkedést produkál, majd egy páréves csökkenést követően visszaáll egy enyhén növekvő pályára.

Összefoglalás

Az időskorúak népességen belüli növekvő részesedése kihívások elé állította a fejlett társadalmakat. Az egyre növekvő időskorú népesség óhatatlanul nyomot hagy az érintett országok gazdasági, szociális és egészségügy szerkezetén és piacán; új szükségleteket teremt, új kihívásokat állít és újfajta társadalmi problémákat generál. Ennek egyik szegmensét képviselik az időskori normasértések. Hiszen intenzíven növekvő számosságuk és az időskori biopszichológiai változások, betegségek okán logikus predikció, hogy a deviánsok, bűnelkövetők körében is számítani kell arra, hogy emelkedik a részesedésük. A kérdés leginkább az, hogy az emelkedés milyen intenzitású lesz, milyen szociogeológiai környezetben lesz a legmeghatározóbb, illetve milyen bűnelkövetői mintákkal kell számolni. Ezekre a kérdésekre az empirikus vizsgálat eredményeit közreadva igyekszem majd választ adni a következő részben.

Ritter Ildikó, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Minden út nyugat felé vezet – Összefoglaló az irreguláris migráció útvonalairól


Szerző(k): Borbély Veronika

Bevezetés

Ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy mely államok – akár kibocsátó, akár tranzit, akár befogadó országként – érintettek az irreguláris migrációval és az azzal szorosan összefüggő embercsempészéssel, szükséges egy összefoglalást készíteni arról, hogy a migránsok melyik államokból, milyen útvonalon, hova tartanak.

Az embercsempészés azért függ szorosan össze az irreguláris migrációval, mert az államok határát a jogszabályi rendelkezések megszegésével átlépő migránsoknak nyújt az embercsempész segítséget. Az embercsempészés az irreguláris migrációt, mint eszközt magába foglaló bűnös jelenség, az irreguláris migráció hullámán felerősödő egyik kriminalitás.

Ebben a körben fontos megvizsgálni, hogy a migrációs útvonalak megegyeznek-e az embercsempészés útvonalaival, ezen túlmenően azt is, hogy az irreguláris migránsok útvonalát meghatározza-e az, hogy mely államokban alakultak ki az embercsempész-hálózatok. Az irreguláris migrációval bármilyen formában érintett államok feltérképezése nyomán megállapítható válik az is, hogy a kiterjedt embercsempész bűnszervezetek létrejötte függ-e attól, hogy merre haladnak Nyugat-Európa felé a migránsok.

A téma feldolgozásakor forrásként használtam fel a Magyar Tudományos Akadémia Migrációs Munkacsoportjának az Európába irányuló, 2015-től felgyorsult migráció tényezőiről, irányairól és kilátásairól szóló elemzését, melyben az elemzők a 2014. január 1. és 2015. augusztus 31. közötti időszak adatait (továbbiakban vizsgált időszak) foglalták össze és ezekből az adatokból vontak le következtetéseket, az azt megelőző éveket az összehasonlítás miatt érintették.1 Ezen túlmenően a FRONTEX által évente kiadott kockázat elemzéseiben rögzített adatokat tekintettem át 2014. évtől 2019. évig bezárólag. A 2014. év azért megfelelő kiindulópont, mert ebben az évben rögzített adatok elemzésével értelmezhető igazán a 2015-ben bekövetkezett „migrációs robbanás” mérete.2

A migránsokat kibocsátó régiók

A nemzetközi migráns olyan személy, aki életvitelszerűen nem abban az országban él, amelyben született. A migráció lényege a biztonság, más szükségletek vagy a korábbinál magasabb szükségletek érdekében végzett tartós földrajzi helyváltoztatás.3

2015. évben nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is átalakult a migráció, így az egyik új típusú kihívása a hatóságoknak az volt, hogy az útnak induló migránsokból kiszűrjék azokat, akik jellemzően háború sújtotta államból menekülnek. Ebből a nehézségből fakadóan kihívásnak számított a menekültstátuszra ténylegesen is jogosult személyek azonosítása, valamint az illegális tartózkodás felszámolása.4 Ez vagy abból eredően állt elő, hogy a migráns ellenőrizetlenül lépett be egy uniós tagállam területére, vagy pedig abból, hogy engedélyezett tartózkodási ideje lejárt, és önként nem hagyta el az adott tagállam területét.5 Póczik Szilveszter kutatása egyebek között azonban kimutatta, hogy az Európai Unióba belépni szándékozó migránsok jelentős része (a vizsgált esetek 68 százalékában) ma már nem háborús övezetekből érkezik. A migráció legfontosabb hajtóerői az államcsődök, a szegénység, valamint a szervezett bűnözéstől, az iszlám fundamentalizmustól való félelem.6

A vizsgált időszakban az Európai Gazdasági Térség – továbbiakban EGT – országaiban 1,2 millió menedékkérelmet nyújtottak be. A migránsok 47,1 százaléka Nyugat- és Dél-Ázsiából érkezett és szinte teljes egészében muzulmán vallásúak: ebből 22,4 százalék Szíriából, 9,4 Afganisztánból, 4-4 százalék pedig Pakisztánból és Irakból menekült el. Az innen származó menekültek számát tekintve legnagyobb mértékű változás Irak és Szíria esetében mutatható ki. Az Irakból menekültek száma 2007 és 2014 között 2,3 millióról 370 ezerre csökkent, a Szíriából menekülteké 14 ezerről 3,9 millióra (2015. szep-tember végén 4,1 millióra) nőtt, így vált Európa irányába a legnagyobb menekült-kibocsátó országgá. A 2012-ben kirobbant polgárháború miatt főként a szomszédos közel-keleti országokat, Törökországot, Jordániát, Libanont, valamint Irakot lepték el a szír menekültek, számuk az UNHCR7 adatai szerint 2015-ben elérte a 4 milliót. Ezekből az államokból 2011 és 2015 között egyre több szíriai kelt útra Európába a hazatérés és a menekülttáborok reménytelensége miatt. Hasonlóan kiugró növekedést regisztráltak a Pakisztánt elhagyók esetében is, ahol ez időszakban a menekültek száma tízszeresére, 336 ezerre nőtt. Az afganisztáni menekültek száma ugyanakkor magas szinten, 2,6-3,1 millió között stabilizálódott.

Az EGT-be érkező menedékkérők további jelentős forrásterülete a – kérelmezők közel 10 százalékával – Kelet- és Nyugat-Afrika. Az innét, főként muzulmán területekről érkezők elsősorban Eritreát, Szomáliát, Nigériát és Gambiát hagyták el. Az EGT-ben új hazát keresők közel 18,7 százaléka a Nyugat-Balkánról, főként Szerbiából, Koszovóból és Albániából érkezett. A több mint 50 ezer Kelet-Európából áttelepült ember elsősorban Ukrajnából érkezett, jelentős részben az országnak az orosz-ukrán polgárháború által érintett részeiből.8

2016. évben a tagállamok 511 371 irreguláris határátlépést jelentettek, akik közül 25 százalék a Nyugat-Balkánról, 35-35 százalék Nyugat- és Dél-Ázsiából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, valamint Kelet- és Nyugat-Afrikából, Nigériából, Eritreából, és Guineából menekült el.9

A FRONTEX 2018. évben kiadott kockázatelemzése szerint az európai államok 204 718 irreguláris határátlépést regisztráltak 2017. évben, az irreguláris migránsok 58 százaléka Nyugat-Afrikából, Nigériából, Guineából, 20 százaléka a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából, Szíriából, Irakból és Afganisztánból, 11 százaléka pedig Észak-Afrikából, Marokkóból és Algériából érkezett Európába. 2018. évben tovább csökkent az irreguláris határátlépések száma, a tagálla-mok 150 114 főt regisztráltak, ebből 37-37 százalékuk Észak- és Nyugat-Afrikából, Marokkóból, Guineából, valamint a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, 15 százalékuk pedig Észak- és Kelet-Afri-kából, Tunéziából, Eritreából és Szudánból vándorolt el.10

A 2018. éves adatokhoz képest minimális csökkenésről számolt be a FRONTEX a 2020. évben kiadott kockázatelemzésében, 2019. évben 141 846 fő lépte át a jogszabályi rendelkezések megszegésével Európa határait, 58 százalékuk Dél-Ázsia és a Közel-Kelet területéről, Afganisztánból, Szíriából és Törökországból vándorolt el. A Nyugat-Balkánról, Afganisztánból, Szíriából és Irakból 9,36 százalékuk érkezett, Észak-Afrikából, Marokkóból és Algériából pedig 16 százalékuk menekült el.11

Magyarország 2004. május 1-jétől lett az Európai Unió tagja, ám ez nem járt együtt a schengeni tagállami státusszal. Az Európai Parlament csak 2007. november 15-én hagyta jóvá az egységes schengeni térséghez való csatlakozásunkat, s az uniós belső határainkon 2007. december 21-én, a légi határellenőrzésben 2008. március végétől szűnt meg a határellenőrzés. A schengeni csatlakozás után a nyugat-balkáni illegális migráció fő irányában elhelyezkedő Magyarország migrációs helyzete lényegesen nem változott. Földrajzi elhelyezkedésünkből, közlekedési hálózatunkból adódóan az irreguláris migrációban megmaradt a tranzitország szerepünk.12

Jellemző migrációs és embercsempészés-útvonalak

A származási országok földrajzi fekvése meghatározza a migrációs útvonalakat. A menedékkérők közel háromnegyede a Balkánon keresztül, negyede, az afrikaiak túlnyomó része a Földközi-tenger nyugati és középső részén, tengeri úton érkezett Olaszországba és Spanyolországba. Afrika nyugati és észak-nyugati részéről a spanyol fennhatóságú Kanári-szigeteken és az afrikai Ceuta, illetve Melilla városokon keresztül jutnak a migránsok az Európai Unióba. A fekete kontinens északi felének többi részéről azonban a jobb életre vágyók nigeri, líbiai, egyiptomi csomópontokon, Agadézen, Sabhahon és Kairón át a tunéziai és líbiai partokról kísérlik meg elérni az olasz Lampedusa szigetet vagy Máltát.

2011 és 2015 között az illegális határátlépések száma a Balkán nyugati és déli részén meredek emelkedést mutatott. A nyugat- és dél-ázsiai migránsok túlnyomó része Törökországon keresztül érkezett az Európai Unió határához. Majd az évszázadok óta a Kis-Ázsiából Közép-Európa felé vezető, Isztambul–Szófia–Belgrád főút helyett az ázsiai migránsok fő áramlási útvonala a görög szigeteken át az Athén–Szaloniki–Szkopje–Belgrád útvonalra helyeződött át.13

A növekvő emberáradat feltartóztatására a görögök és a bolgárok 2012-ben 12 kilométer hosszan műszaki határzárat emeltek a törökországi Drinápoly közeli szakaszain, az Évrosz folyó mentén. A felépített kerítés beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanis ez idáig a Törökország felől érkezők 90 százaléka itt jutott be Görögországba, ezt követően azonban az útirány megváltozott, ugyanis az Égei-tengeren hajóval történő átkelés vált elsődleges móddá.14 A határzár kikerülése érdekében a több százezernyi migráns tömeg túlnyomó része választotta a tengeri utat, a török partok és a közeli görög szigetek közötti néhány kilométernyi távolság miatt.15 A török embercsempészek gumicsónakokban vagy rossz hajókon indítják útjukra a menekülteket a görög szigetek felé, akik a lélekvesztőkön próbálnak meg bejutni Görögországba. A tengerről már állami szervezéssel történik a továbbjuttatásuk kompok segítségével Görögország szárazföldi részébe, ahol a befogadó központokba szállítják őket. A menekültek többsége azonban nem éri el a túlzsúfolt állomásokat, hanem gyalogszerrel vagy embercsempészek hálózatán folytatja útját Macedónia irányába.

Törökország mint tranzitország több tényező miatt tekinthető az illegális migráció egyik meghatározó pontjának. Az ország mintegy 7200 kilométer hosszú tengerparti határszakasszal rendelkezik és nyolc állammal határos. Ezen túlmenően sok irreguláris migráns azért választotta az erre felé vezető utat, mert korábban Törökországban laza volt a vízumpolitika.16 Ezeknek az okoknak a következtében pedig létrejöttek kiterjedt embercsempész- és emberkereskedő-hálózatok.

A Közel-Keleten zajló konfliktusok miatt Törökország a 2000-es évektől szinte folyamatosan újabb menekülthullámoknak van kitéve, így Afganisztánból, Irakból, Szíriából menekülnek az emberek a török területekre. Az ország a szíriai konfliktus kirobbanása idején a legnagyobb közös határszakasz, valamint a kulturális-történelmi hagyományok miatt a nyitott ajtók politikáját folytatta, amelynek következtében a szír menekültek ideiglenes védelemben részesültek. A török kormány arra számított, hogy a konfliktus hamar lezárul és a menekültek visszatérhetnek otthonaikba, azonban nem így történt. Ennek következtében Törökországban 2015. augusztus közepén 1 905 984 fő, 2015. szeptember közepéig pedig 2 225 147 fő szíriai állampolgárt regisztráltak összesen 81 tartományban.17

A Közel-Keletről jövő menekültek Törökországon keresztül Görögországból érkeznek Macedóniát át Koszovóba, majd onnan az albánokkal együtt Szerbia északi területére vándorolnak.18 Az illegális migráció útvonalában változás állt be 2014-ben. Míg korábban a Közel-Keletről jövők három irányból is – Ukrajna, Románia, Szerbia felől – megközelíthették Magyarországot, addig 2014-re ez a széles határsáv lecsökkent Szerbiára. A korábbi román útvonal az ország schengeni övezethez való csatlakozása következtében szigorodott meg, míg az ukrán irány a kelet-ukrajnai konfliktus miatt vált járhatatlanná.

2016-ban Ázsiából és a Közel-Keletről kevesebb irreguláris migráns érkezett, viszont az Afrikából érkezők száma nőtt, akik a Líbiától Olaszországig tartó útvonalon haladtak Nyugat-Európa felé.19

2015 szeptemberében megépült a magyar-szerb műszaki határzár, emiatt a migráns tömegek Németország felé irányuló fő útvonala áthelyeződött a horvát-szerb határnak a Duna és Száva folyók közötti, szerémségi részére. Ebből a térségből az ország központi területeit, Zágrábot messze elkerülve szállítják a migránsokat az embercsempészek a magyar-horvát határra, ahonnan szintén embercsempészek segítségével magyar és osztrák területen folytatják útjukat Németország felé.20

Az Europol által 2013-ban kiadott SOCTA21 fenyegetettségi értékelés illegális migrációt érintő főbb megállapításai között található az is, hogy az Európai Unióba irányuló egyes migrációs útvonalak volumene váltakozó, azonban a hagyományos útvonalak nagyrészt azonosak maradtak.22

Az embercsempészek részben más, jellemzően három fő útvonalat követve próbálják meg Nyugat-Európába juttatni a migránsokat. Az egyik útvonal Oroszország-Ukrajna felől halad, és Magyarországon, Budapesten kettéválva Szlovákiát, valamint közvetlenül Ausztriát érintve folytatódik Németország és más nyugat-európai országok felé.23 A második útvonal Törökországból indul ki és Bulgárián, Románián keresztül vezet Magyarországra. Ez az útvonal is Budapesten ágazik ketté, az egyik irány Szlovénia, Dél-Ausztria, Észak-Olaszország, míg a másik ága Ausztria, Németország, Hollandia és Anglia felé folytatódik. A harmadik, az úgynevezett balkáni útvonal Törökországon, Bulgárián és Szerbia-Montenegrón keresztül vezetett Magyarországra, később ez áttevődött Szerbia-Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia, Olaszország felé.24

A befogadó államok

A menedékkérelmet benyújtottak száma nem lehet azonos a migráns személyek számával, hiszen egy személy útja során akár több EU-tagállamban is lehetett menedékkérőként regisztrálva. A kérelmek megoszlanak aszerint, hogy a migránsok honnan, milyen útvonalon haladnak. A kérelmek közel harmadát kitevő nyugat-ázsiaiakat, túlnyomórészt szíriaiakat és irakiakat, Németországban és Svédországban, illetve útjuk során Magyarországon és Ausztriában vették legnagyobb számban nyilvántartásba.25 A több mint kétszázezernyi dél-ázsiai, többnyire afganisztáni, pakisztáni kérelmező harmadát a magyar, a többit jórészt a német, olasz, osztrák, brit hatóságok regisztrálták. Az észak-afrikai arab menedékkérők száma a legnagyobb értéket Németországban és Franciaországban érte el, és az Afrikához közeli Máltán is ők alkották a kérelmezők többségét.

A Fekete-Afrika nyugati részéről érkezők több mint felét Olaszországban, jóval kisebb részét német és francia területen regisztrálták. Kelet-Afrika migránsai, főként az eritreaiak és a szomáliaiak, legnagyobb számban Németországban és Svédországban, illetve Svájcban folyamodtak menekült státuszért. 2015 elejéig a Nyugat-Balkánról, főként Koszovóból, Albániából is sok menedékkérelmet nyújtottak be az EGT területén, túlnyomórészt Németországban és útközben Magyarországon is. A kelet-európai, főként ukrán és orosz migránsok kérelmeinek többségét német és francia célterületeken és útközben Lengyelországban regisztrálták. 2015 első nyolc hónapjában az EGT területén szinte pontosan annyi (665 ezer) menedékkérőt regisztráltak, mint 2014. évben egész év alatt. 2014-hez képest legjelentősebb változás a középső-mediterrán, alapvetően olasz térséget érintő migrációs nyomás enyhülése és a balkáni országokra, illetve ezzel összefüggésben a Magyarországra nehezedő, főként közel-keleti migrációs nyomás kirobbanó mértékű növekedése.

Látható, hogy a migránsok elsődleges bevándorlási célterületei az EGT legmagasabb jövedelmet, legkedvezőbb életkörülményeket kínáló Nyugat- és Észak-Európa országai, ahol az új hazát kereső, túlnyomórészt muzulmán vallású bevándorlók évek során kiépült saját kapcsolati hálókra is támaszkodhatnak. Az EGT felé irányuló nemzetközi migrációban leginkább tartósan érintett országokon kívül ideiglenes, tranzit jelleggel Európa déli és dél-keleti perifériái, köztük Olaszország, Magyarország és a Nyugat-Balkán a leginkább érintettek.26

Összegzés

Az irreguláris migrációs útvonalak elemzése során négyféle megállapítás tehető. Össze lehet foglalni, hogy 1) honnan, milyen útvonalon, mely európai államokat célozzák meg a migránsok; 2) mely tényezők, milyen módon befolyásolják az irreguláris migráció útvonalainak megváltozását; 3) hatással vannak-e egymásra azok a tényezők, hogy melyik államokban épül ki a kiterjedt embercsempészés hálózat, valamint az, hogy milyen államokat érintve jutnak el a migránsok Európába; 4) ezen túlmenően meghatározhatóvá válik az is, hogy az embercsempészés útvonalai keresztezik-e az irreguláris migránsok útvonalait.

A migránsok négy fő régióból, Nyugat- és Dél-Ázsiából, Kelet- és Nyugat-Afrikából, a Nyugat-Balkánról és Kelet-Európából, Ukrajnából indulnak útnak, és főként a Balkánon keresztül, Törökországon és Görögországon át, a Földközi-tenger nyugati és középső részén, a Kanári-szigeteken és az afrikai Ceuta, illetve Melilla városokon keresztül, valamint nigeri, líbiai, egyiptomi csomópontokon, Agadézen, Sabhahon és Kairón át a tunéziai és líbiai partokról jutnak el Európába, majd jellemzően Ausztriában, Németországban, Svédországban, Franciaországban, Olaszországban, Svájcban szeretnének letelepedni.

Látható, hogy mind a török-bolgár, mind pedig a magyar-szerb határvonalon felállított kerítés hatással volt a migrációs útvonalra, emiatt megváltozott az Európába vezető irányvonal. A törökországi Drinápoly közeli szakaszain, az Évrosz folyó mentén felállított kerítés miatt az útirány az Égei-tengeren történő átkelésre változott. A magyar-szerb műszaki határzár miatt pedig a migráns tömegek fő útvonala áthelyeződött a horvát-szerb határnak a Duna és Száva folyók közötti, szerémségi részére. Közel-Kelet felől a migránsok Magyarországon át történő vándorlási útját megváltoztatta Románia schengeni övezethez való csatlakozása, valamint az, hogy az ukrán irány a kelet-ukrajnai konfliktus miatt járhatatlanná vált, ennek okán ebből a térségből 2014-re csupán a Szerbián keresztüli határátlépés vált meghatározóvá.

Törökország felől több migráns azért választotta az Európába történő belépést, mert Törökország hosszú tengerparti szakasszal rendelkezik, nyolc állammal határos és laza volt az ország vízumpolitikája. Mivel több volt az errefelé haladó migráns, itt alakult ki kiterjedt embercsempész hálózat, majd ennek a ténynek az elterjedését követően a migránsok útvonalának megválasztásában ez is szerepet játszott, így megállapítható, hogy a két tényező egymásra oda-vissza hatással volt.

Az embercsempészés útvonalai nem mindig azonosak az irreguláris migránsok útvonalaival, de egyes esetekben a két út keresztezi egymást. A legkedveltebb úgynevezett Balkáni útvonal esetében Törökország a kereszteződési pont: míg az irreguláris migráció útvonala Törökország, Görögország, Macedónia, Koszovó, Szerbia, Magyarország, addig az embercsempészés útvonala Törökországról kiindulva Bulgárián, Szerbia-Montenegrón keresztül vezet Magyarországra. Az embercsempészek Törökországból egy másik útvonalon haladva is segítséget nyújtanak a migránsoknak az illegális határátlépéshez, mégpedig Bulgárián, Románián keresztül. Ez az előzőekben kifejtettek miatt fontos, hiszen megállapíthatóvá vált, hogy Törökországban az egyik fő migrációs útvonalnak számító Balkáni útvonal mentén, az irreguláris migráció legforgalmasabb tranzitor-szágában szerveződtek kiterjedt embercsempész-hálózatok.

Borbély Veronika LL.M, kirendelt ügyész, Komárom-Esztergom Megyei Főügyészség; PhD hallgató, SZE DF ÁJK Doktori Iskola

A migrációról


Szerző(k): Fábián Péter

Bevezetés

A migráció szükségszerű folyamat, amely az emberiség történetének valamennyi szakaszát végigkísérte. A migráció azokban az időszakokban jelentkezett biztonságpolitikai problémaként, amikor a célország képtelen volt azt kontrollálni. Napjainkban sokan gondolják úgy, hogy az Európai Unió nem tudja kezelni a migrációs válságot, ennek pedig legnyilvánvalóbb bizonyítékát az illegális bevándorlás fokozódásában látják. Hautzinger Zoltánnal egyetértve le kell szögeznünk: „a migráció kérdése a társadalmi biztonság szektorába illeszthető be azzal a kitétellel, hogy az e jelenséggel együtt járó hatások hosszú távon megmutatkoznak a politikai, gazdasági vagy szélsőséges esetben a katonai szektorban”.1

Indokolt a kérdéskör tudományos feldolgozása több okból is. Egyrészt azért, mert nem vitathatóan a legnagyobb migrációs nyomás az uniós tagállamokra nehezedik. Másrészt amiatt az ellentmondás miatt, amely abból fakad, hogy az unió döntéshozói a globális kihívások és veszélyek között kiemelten nevesítik a migrációt, ám ezzel párhuzamosan ugyanők a migrációban látják az európai munkaerő-piac gondjainak megoldását is. Végezetül nem elhanyagolható szempont az sem, hogy jelenleg éppen a migráció kérdése az, mely a legjobban megosztja és szembeállítja a tagállamokat egymással.

Sokan vélekednek úgy, hogy a globalizáció a társadalmi evolúció szükséges és törvényszerű állomása, így annak részeként a jelenlegi, korábban sosem látott mértékű migrációs folyamatok is azok, nem csak legális, de illegális megjelenési formájukban is. Ezekkel a véleményekkel nagyon kis mértékben értek egyet, meglátásom szerint ugyanis különbséget kell tenni legális és illegális migráció között. Leginkább azért, mert maga a folyamat más körülmények révén alakult ki, mesterségesen, sőt erőszakkal létrejött körülmények okán, nem pedig egyéni igények materializálódása keretében. Másfelől nem fogadhatjuk el, hogy egy olyan folyamat, amelyet a társadalom illegálisnak értékel, a társadalom fejlődésének elfogadott velejárója legyen, kiváltképpen úgy, hogy az adott folyamat a társadalom által szabályozott formában, legálisan is meg tud valósulni, a kívánt cél elérése tehát biztosított.

Jelen tanulmányomban az illegális migráció veszélyeinek, biztonsági kockázatainak a feltárását tűztem ki célul. Természetesen a kérdéskör vertikuma messze nagyobb annál, mintsem az jelen dolgozat terjedelmében feldolgozható lenne, ezért csak néhány aspektusát érintem a témának. Mindenekelőtt szükségesnek érzem, hogy a migráció fogalmát, mibenlétét tisztázzuk, elhatárolva annak illegális formájától, amelyet érintő terminológiai problémákra külön ki szeretnék térni. Ezt követően a migráció elmúlt éveit érintő célirányos kvantitatív kutatások alapján mutatom be az Európát érintő migrációs áramlás közelmúltbeli volumenét, annak tendenciáját, majd mindezek tükrében értékelem az illegális migráció legjellegzetesebb veszélyeit. Végül választ keresek arra a kérdésre, hogy kimutatható-e ok-okozati összefüggés az illegális migráció erősödése és a terrorcselekmények számának növekedése között.

A migráció fogalma, okai

A latin eredetű migráció szó – ami vándorlást, elvándorlást jelent – azt a jelenséget írja le, amelynek során „egyes személyek, vagy csoportok úgy váltanak lakókörnyezetet, illetve társadalmat, hogy ez a váltás időlegesből tartóssá, huzamossá válik”2. A migráció „egyéni vagy csoportos akarat eredménye, amelyet az általános társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok, az egyéni szándék és a mindennapok történései együtt, egyszerre határoznak meg”.3

A migráció értéksemleges jelenség, hátterében racionális okok, észszerű, a valóság viszonyaival számot vető emberi döntések állnak. „A racionális vándor” – magyarázza Hautzinger Zoltán – „csak akkor vállalja a vándorlás terheit, ha mindent összevetve a vándorlással együtt járó egyéni gazdasági mérlege többet mutat”.4 A migráció ugyanakkor „visszacsatoló természettel” is bír.5 A visszacsatolás abban nyilvánul meg, hogy a népességmozgás olyan térségből, országból indul ki, ahol a kiváltó okok nyilvánvalóan fennállnak, és olyan térségbe, országba irányul, „ahová megéri eljutni”. Ha a kiváltó körülmények – akár a kibocsátó térségben, akár a fogadó országban – megváltoznak, az a migrációs motivációk és célkitűzések megváltozását eredményezi.6

A migráció tehát az emberi történelem kezdeteitől jelen van, és egészen addig létező jelenség marad, amíg a világ egyes térségei közötti – gazdasági, szociális, társadalmi stb. – különbözőségek fennállnak.7 A népvándorlás ugyanakkor újfajta különbözőségeket generál: az új helyen szükségképpen egyenlőtlen helyzet alakul ki a befogadó társadalom és a bevándorló csoport között. Ez az egyenlőtlenség potenciális konfliktusforrásként jelenik meg, „amely a viszonyrendszer mindkét szereplője számára kockázatokat tartalmaz”8.

A migráció rendkívül összetett jelenség, az értelmezésére tett legismertebb kísérlet a 19. században élt geográfus, Ernst Georg Ravenstein nevéhez fűződik. Ravenstein szerint a migrációt előidéző okok egyik része vonzza, a másik része taszítja a migránst. Taszítóerőt jelent (ez az úgynevezett push faktor) például az, ha a kibocsátó államban háború, polgárháború dúl, ha kedvezőtlen gazdasági helyzet, általános elszegényedés, rossz éghajlati vagy természeti viszonyok miatt hiányoznak az emberi létezéshez szükséges minimális feltételek. Vonzóerőt jelent (pull faktor) a béke, a biztonság, a politikai stabilitás, vagy éppen az, hogy a fogadó állam munkalehetőséget ígér a bevándorlóknak. A globalizáció következtében új motivációk is megjelentek, ilyenek a demográfiai tendenciák (például Afrikában a népességnövekedés), a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek láthatóbbá válása (az internetnek, a webkettes szolgáltatásoknak köszönhetően), a környezet- és klímaváltozás (a szíriai migrációt előidéző polgárháború kirobbanásában jelentékeny szerepet játszott az a népességmozgás, mely a hosszú éveken át tartó szárazság következtében indult meg).9

Lényeges felismernünk azt is, hogy a migrációs trendek intenzitása időről időre változik, annak függvényében, hogy a küldő és a fogadó államban aktuálisan miként alakul a politikai, illetve a gazdasági helyzet.10 Az Európai Unió történetében nem a 2015-ös volt az első migrációs hullám, 1991-től kezdődően több ilyen is volt. Néhány példa: 1979 és 2015 között Afganisztánból 2,6 millió, 1991-ben Irakból 1,4 millió, 1994-ben Ruandából 2,3 millió, 2011 és 2015 között Szíriából 4 millió menekült érkezett.11

A migráció jellemzően tartós és folyamatos, de létezik időszakos, időben korlátozott változata is, mint amilyen például a munkavállalási célú vándorlás. A migráció a térbeli kiterjedést tekintve lehet belső (intern) és nemzetközi (ex-tern), a mozgás iránya szerint befelé vagy kifelé irányuló, terjedelmét illetően egyéni, csoportos, illetve tömeges, a motivációk alapján önkéntes vagy kényszer szülte.12

Az illegális migráció fogalmi problémái

Az illegális migráció jelenségét érintő fogalomhasználat a nemzetközi szakirodalomban távolról sem következetes. Egyes források reguláris és irreguláris migránsok között tesznek különbséget, mások a legális és az irreguláris fogalompárt használják.13 Tekinthetjük ezeket szinonim értelmű szavaknak is, emberi jogi szervezetek ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy az „illegális” kifejezés kriminogén tartalommal bír, de ettől függetlenül sem tekinthető egyetlen ember sem „illegálisnak”.14 Lehetséges, hogy valakinek a tartózkodása, a munkavállalása illegális, vagyis nem szabályos, illegális migráns azonban senki nem lehet. „Az irregularitás egy állapot jogszerűségének a megváltozásától függ” – magyarázza Hautzinger Zoltán –, vagyis egy személy aktuális állapota lehet irreguláris, de maga a személy sohasem.15

Éppen ebből a megfontolásból a nemzetközi dokumentumok – így például az Európa Tanács parlamenti közgyűlési határozata is – az irreguláris kifejezés használatát szorgalmazzák, kiemelve egyúttal azt is, hogy „a nem szabályos vándorok nem bűnözők”.16

Egyes szerzők használják még a jogtalan belépés (unauthorized), illetve a „papírok nélküli” (undocumented, sans papier) fogalmakat is, értve az előbbi alatt a nem legális úton szerzett, nem valódi okmányokkal, az utóbbi alatt az okmányok nélkül történő határátlépést. A belépés ugyanakkor – mutat rá például Tapinos is – csak egyetlen aspektusa a nem szabályos bevándorlásnak. Márpedig a migráció lehet jogtalan úgy is, ha nem illegális.17

Szükséges lehet ennek okán a szemantikai értelmezés mélyebb taglalása is. Álláspontom szerint a különböző tompított és egyéb alternatív kifejezések használata mellett is, tényként kell rögzíteni, hogy a migrációs folyamat, annak részét képező cselekmény történhet az adott ország hatályos jogszabályaival egyező vagy azt megszegő formában. Leegyszerűsítve, jogszerű vagy jogszerűtlen formában.

Nem vitathatóan kell véleményemet maradéktalanul osztanom Hautzinger Zoltán álláspontjával, hogy természetesen nem egy adott személy, hanem annak cselekménye az, amely az illegális vagy más rokonértelmű jelzővel illethető. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért használja a magyar nyelvezetű sajtó, média, kormányzat, a közbeszéd és számos publikáció, szervezet az „illegális migráns” kifejezést? Illetve miért alkalmazzák ugyanezt az idegen nyelvű publikációk, hírek és hivatalos iratok fordítása során? Gondolhatnánk, hogy talán a regnáló kormányzat migrációellenes retorikájának okán egy általában elfogadottnál negatívabb jelzővel kívánják illetni az ilyen személyeket. Azt hiszem, hogy a magyarázat inkább nyelvi és nem politikai, s nem is jogi megközelítést igényel. Egyszerűen a magyar nyelv eltérő fogalomalkotó szokásai miatt az illegálisan belépő vagy itt tartózkodó migrációs személyt illegális migránsnak nevezi.

Jelen értekezés célja a migráció mint folyamat, jelenség tekintetében felmerülő büntetőjogi gondolata, nem pedig a fogalmi kérdések mélyebb taglalása, vagy esetleg fogalomalkotás. Ennek okán, munkám során következetesen az „illegális migráns” kifejezést használom a forrásanyagok adatai alapján az illegális határátlépést vagy illegális tartózkodást megvalósító emigráns személyekre vonatkozó statisztikai adatok ismertetése során.

A reguláris migráns tiszteletben tartja a befogadó ország szabályait, az irreguláris „legális jogi státus”, érvényes jogcím nélkül tartózkodik az idegen állam területén.18 E tipológia szerint az irreguláris migráns kétféle lehet: illegális migráns vagy kényszervándorló. Kényszervándorló a menekült, a menedékkérő, újabban az ökológiai migráns.19 Az illegális bevándorló saját elhatározásából lép egy idegen ország területére, jellemzően a zöldhatáron keresztül, hamis vagy hamisított személyi okmányok felhasználásával, nemritkán embercsempészek segítségével. Illegális migrációról van szó abban az esetben is, ha a külföldi személy legálisan érkezik az országba, valódi papírokkal, érvényes vízummal, vagy a vízummentességet kihasználva, de az engedélyezettnél tovább marad, vagy éppen a tartózkodási célját változtatja meg, például turistavízum birtokában vállal feketén munkát. Végül illegális migránsnak számít a menedékkérő is, aki nem hagyja el az országot, miután kérelmét elutasították.20

Georges Tapinos különbséget tesz eltitkolt (clandestine) munkások, eltitkolt lakosok és eltitkolt belépők között.21 Franck Düvell – továbbfejlesztve Tapinos tipológiáját – az irreguláris migránsok hat kategóriáját különíti el. Az első csoportba azok tartoznak, akik legálisan érkeztek az országba, legálisan tartózkodnak ott, de munkát már illegálisan vállalnak. A második kategóriába azok sorolhatók, akik legálisan érkeztek, de érvényes jogcím nélkül tartózkodnak az ország területén (például lejárt tartózkodási engedéllyel). A harmadik kategória az előbbi két csoportba tartozók családtagjaié. A további három kategóriába az illegálisan érkezők tartoznak. A negyedik csoportba soroltaknak utóbb sikerül legalizálni a helyzetüket, tartózkodási engedélyt szereznek, azonban munkát már feketén vállalnak. Az ötödik és a hatodik csoportba sorolt személyek nem rendelkeznek tartózkodási engedéllyel, a különbség annyi, hogy az előbbiek illegálisan dolgoznak, az utóbbiak azonban nem vállalnak munkát. Düvell ide sorolja az illegális migránsok gyermekeit is, akik anélkül válnak jogi státusz nélküli személyekké, hogy átlépték volna az országhatárt.22

A fenti csoportosításokat megismerve mindenesetre egyet kell értenünk Michael Samers megállapításával, amely szerint az illegális migráció nem több egy konstruált fogalomnál.23 A használatban lévő kategóriák (mint amilyen a nem ellenőrzött, a papírok nélküli, az irreguláris stb. migráns) valójában nem alkalmasak a lényeg megragadására. Azok ugyanis, akik érvényes jogcím nélkül lépnek át országhatárokat, vagy jogi státusz nélkül tartózkodnak idegen országban, leginkább egyetlen dologra törekednek, éspedig arra, hogy elkerüljék a regisztrációt.24

A migráns populáció profiljának meghatározására már a 2000-es évek elején történtek kísérletek. Az Európai Bizottság egy 2004-es jelentésében arra mutatott rá, hogy a jogszerűtlenül érkező migránsok zömmel fiatal, 20 és 30 év közötti férfiak, akik „mozgékonyak és nem riadnak vissza a kockázatvállalástól”, és akik véghezviszik elhatározásukat „a különféle elrettentő tényezők ellenére is, mint például többek között a migrációt elősegítő szolgáltatások magas költsége, a határvédelmi hatóságok általi feltartóztatás és eljárás kezdeményezése”.25

Az illegális migráció mértéke

„A nemzetközi migráció ellenőrzése minden állam álma” – véli Kende Tamás26, meglátásom szerint azonban ez egy ideig még álom is marad. Azt már a 2000-es évek elején felismerték az európai uniós döntéshozók, hogy az átlagéletkor növekedésével és a munkaképes korú lakosság számának csökkenésével felboruló társadalmi és gazdasági egyensúly helyreállításának egyik eszköze lehet az ellenőrzött bevándorlás. Az uniós migrációs politika célja – miként azt az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés is leszögezi – nem más, mint „a migrációs hullámok hatékony kezelése azok minden szakaszában, méltányos bánásmód biztosítása a harmadik országok azon állampolgárai számára, akik jogszerűen tartózkodnak valamely tagállamban, valamint az illegális be-vándorlás és az emberkereskedelem megelőzése, és az ezek elleni megerősített küzdelem”.27

Illegális migráció az Európai Unióban – a számok tükrében

A migrációs trendek intenzitása – miként azt a fentiekben már megállapítottuk – időről időre változik, annak függvényében, hogy a küldő és a fogadó államban miként alakul a politikai, illetve a gazdasági helyzet. Ezt a következőkben néhány statisztikai adattal szemléltetem.

2014 első negyedévében – a Frontex által közzétett konzervatív becslés szerint – hárommillió és hatmillió között alakult az Európai Unióban illegálisan tartózkodó bevándorlók száma, ez a teljes lakosság 0,6–1,2 százalékát tette ki. 2013-ban összesen 107 olyan embert tartóztattak fel, aki illegálisan kísérelt meg az uniós külső határon átjutni, a belső határátkelőkön (főként repülőtereken) lefolytatott ellenőrzések során pedig 345 ezer emberről derült ki, hogy jogszerűtlenül, megfelelő okmányok és jogcím nélkül tartózkodik az Európai Unióban.28

A 2008 és 2013 közötti időszakban fokozatosan csökkent az elfogott illegális bevándorlók száma, 2014-ben azonban megfordult a trend.29

2014-ben 283 532 illegális migránst regisztráltak, ők főként a Balkánon át, illetve a Földközi-tengeren átkelve, Afrika felől érkeztek. A migránsáradat ekkor leginkább Olaszországot érintette, 2014-ben például 170 664 személy ért partot, ez 2013-hoz képest 277 százalékos növekedést jelentett. 2014 végére a mediterrán, illetve a balkáni út vált népszerűbbé, a bevándorlók legnagyobb hányada a görög-török határon keresztül érkezett az unióba. Nem csak az útvonalak változtak meg, a bevándorlók száma is megugrott: 2015 első negyedévében – az előző év azonos időszakához képest 86 százalékos emelkedést mutatva – 184 800-ra nőtt a beadott menedékkérelmek száma, 2015 szeptemberében már 710 ezer volt ez a szám, év végére pedig 1 550 000.30

A 2015-ben eszkalálódott migrációs válság hátterében rejlő okok feltárására számos kísérlet történt. A legelfogadottabb magyarázat szerint az Iszlám Állam (ISIS) létrejötte és a szír, illetve iraki kormányerők és támogatóik, valamint a civil lakosság ellen intézett támadások, terrorcselekmények miatt indult meg a menekültáradat.31 Ezt az elméletet látszanak alátámasztani a statisztikák is. 2011 és 2015 között 3,4 százalékról 30,3 százalékra emelkedett a Szíriából menekülők aránya az összes menekült viszonylatában.32 A szíriai menekültek dominanciája a három nagy kibocsátó országot tekintve is egyértelmű: ugyanezen időszakban világszinten 10,4 millióról 16,1 millióra növekedett a menekültek száma, és ezen belül az Irakból, Afganisztánból, illetve Pakisztánból érkezők aránya az összes menekült 18,1 százalékáról 32,9 százalékra gyarapodott. Vagyis – állapítja meg a Ritecz–Sallai szerzőpáros – 2015-ben Szíriából és a három nagy kibocsátó államból származott a fejlett országokba tartó menekültek kétharmada. E négy országon túl jelentős kibocsátónak számított (és számít jelenleg is) Nigéria és Szomália.33

A magyarországi illegális migráció statisztikája

A Bevándorlási Hivatal adatai szerint 2015-ben az előző évihez képest 314 százalékkal növekedett a regisztrált menedékkérők száma (2014: 42 777, 2015: 177 135), ebből az Európán kívüli kérelmezők száma 627 százalékos növekedést mutatott (2014: 20 912, 2015: 131 053). Ezen belül is 36,74 százalékot tett ki a Szíriából érkezettek aránya, a második legnépesebb csoport az afgánoké volt (az összes Európán kívüli kérelmező 26,35 százaléka). A Bevándorlási Hivatal 2015-ben a következő határozatokat hozta: 146 kérelmező esetében a menekültkénti, 356 esetben az oltalmazottkénti, 6 esetben a befogadottkénti elismerésről döntöttek. 2 917 kérelem tárgyában elutasító döntés született, 152 260 esetben ugyanakkor meg kellett szüntetni az eljárást, jellemzően azért, mert a kérelmező időközben tovább utazott.34

A tömeges migráció csúcspontjának tehát a 2015-ös év tekinthető, ezt követően újabb csökkenésnek lehetünk tanúi. 2017-ben – a Frontex adatai alapján – 204 750 illegális migránst regisztráltak, 2018-ban 150 114-et. A legnagyobb kibocsátó országnak 2018-ban Szíria bizonyult (14 378 fő), ezt követte Marokkó és Afganisztán (13 269, illetve 12 666 fő). 2016-ban és 2017-ben a közép-mediterrán volt a leggyakrabban használt útvonal az Európába jutáshoz, 2017-ben például 118 962 illegális migráns érkezett ezen át (2018-ban azonban már csak 23 485 fő). A legnépszerűbbek újabban a nyugati és a keleti mediterrán útvonalak: az előbbin keresztül 2017-ben 23 063 illegális migráns érkezett, 2018-ban 57 034, a keleti mediterrán útvonalon 2017-ben 42 319 jogszerűtlen bevándorlót regisztráltak, 2018-ban 56 561-et.35

A menekültválság érintette Magyarországot is, a migrációs nyomás 2015 második negyedévétől kezdődően fokozódott: korábban inkább Koszovóból érkeztek a menekültek, 2015 elején azonban a nemzetközi áramlás áthelyeződött a Földközi-tenger térségéből a nyugat-balkáni útvonalra, így déli határainkon túlsúlyba kerültek a válságövezetekből (Szíriából, Afganisztánból, Irakból) érkezők. Az Országos Rendőr-főkapitányság adatai szerint 2015 elején már viszonylag magas volt a rendőrök által elfogott határsértők száma (január: 14 647, február: 17 384), tavasszal átmeneti visszaesés következett be (március: 5975 fő), júniustól kezdődően azonban drámai növekedésnek lehetünk a tanúi (június: 19 546 fő, július: 38 077 fő, augusztus: 57 938 fő), a migrációs hullám szeptemberben ért a csúcspontjára (szeptember: 138 396 fő, október: 99 155 fő). Novemberben radikálisan visszaesett a – rendőrség által regisztrált – határsértők száma (2015. november: 315, december: 270; 2016. január: 553).36

Ezek a változások nagyjából megfelelnek a nemzetközi trendeknek, nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk a kormányzati intézkedéseknek az illegális migrációra gyakorolt hatását. Ezen intézkedések részletezése nem tárgya jelen dolgozatnak, itt és most csak a „kerítésügyben” történtekre térek ki. A magyar kormány 2015 júniusában jelentette be, hogy kerítést épít a magyar-szerb határon, a migrációs nyomás ennek köszönhetően közel háromszorosára ugrott, röviddel ezt követően áthelyeződött a horvát határszakaszra. Szeptemberre megépült a kerítés a szerb határon, itt 51 054 határsértőt fogtak el, a horvát szakaszon már 88 280 főt. Októberben pedig a határsértők több mint 98 százalékát (97 708 főt) a horvát határszakaszon regisztrálták.37

A déli határainkat terhelő migrációs nyomás 2016 nyarára esett vissza. Ez egyfelől összefüggésben van azzal, hogy 2016-ra a nyugat-európai országok nagy része megszigorította a határellenőrzést, és eszerint járt el Szlovénia, Horvátország, Szerbia, majd Macedónia is. Magyarországon 2016 júliusában vezették be a határőrizet új jogintézményét, amely szerint azokat, akiket az államhatártól számított nyolc kilométeres távolságon belül fognak el, visszakísérik a határkerítésen (Ideiglenes Biztonsági Határzár) található kapukig (IBH-kapu), és ott elirányítják őket a legközelebbi tranzitzóna felé.38

Ezen intézkedéseknek köszönhetően a tiltott határátlépők száma jelentősen visszaesett. Így például – az ORFK adatai szerint – 2016 28. hetében 252 esetben akadályoztak meg a hatóságok tiltott határátlépést, és 292 személyt kísértek az IBH-kapuhoz. 2017 elején emelkedtek a számok: volt például olyan hét (8. hét), amikor a megakadályozott tiltott határátlépések száma elérte a 780-at, a feltartóztatott és IBH-kapun átkísért személyek száma pedig meghaladta a 320-at (35. hét). 2017 tavaszán visszaesés következett be (például a 17. héten a tiltott határátlépők száma összesen nem érte el a harmincat), majd az év második felétől beállt az érték egy viszonylag állandó szintre (heti szinten rendszerint háromszáz–ötszáz körül alakult az illegális határátlépést valamilyen formában megkísérlők száma).39

Itt említendő meg az is, hogy három új, határzárat érintő tényállás is bekerült a büntető törvénykönyvbe: a határzár tiltott átlépése, a határzár megrongálása, valamint a határzárral kapcsolatos építési munka akadályozása bűncselekményét,40 illetve további, az illegális bevándorlással összefüggő cselekményeket is pönalizált (új tényállás a jogellenes bevándorlás elősegítése, támogatása41). A jogalkotói szándék helyes értelmezéséből az következik – mutat rá Hautzinger Zoltán –, hogy e bűncselekmények harmadik országbeli elkövetőivel szemben elsődlegesen a kiutasítást alkalmazzák a bíróságok büntetésként, nem pedig a szabadságvesztést.42 A statisztikák szerint 2015-ben 907 esetben indítottak büntetőeljárást határzár tiltott átlépése miatt. Az elkövetői kör honosság szerint a következőképpen alakult: a tettesek legtöbbje szír volt (26 százalék, 241 fő), a többi afgán (21 százalék, 192 fő), iraki (19 százalék, 176 fő), koszovói (15 százalék, 138 fő), albán (6 százalék, 64 százalék), török (4,7 százalék, 43 fő), pakisztáni (3 százalék, 29 fő), további néhány elkövető pedig egyéb származásúnak vallotta magát (kongói, kameruni, indiai, algériai, bangladesi, líbiai, montenegrói, mianmari, srí lankai, szerb). 2015 szeptemberének második felében egyetlen fő valósította meg a kérdéses bűncselekményt, a következő hónapban azonban már 503 határsértő ellen indult eljárás (55 százalék).43

2016 januárjában 113 elkövetést regisztráltak, ezt követően azonban ismét fokozódott a helyzet, és februárban már 498 esetben kellett büntetőeljárást indítani. Az elkövetői kör honosság szerinti összetétele változott, megnövekedett a pakisztániak (103 fő), a koszovóiak (102 fő) és az albánok (41 fő) száma, és a korábbiakhoz képest új nemzetek polgárai is megjelentek (így például 69 marokkói, 37 szomáliai, 13 kubai, 12 gambiai, 10 nepáli, 6 eritreai, 4 nigériai).44

A jogalkotó az illegális migráció egyes kísérőjelenségeinek büntetendővé nyilvánítása mellett a büntetőeljárási törvénybe is beiktatott néhány speciális eljárási szabályt, megkönnyítendő azt, hogy az elítélt külföldiek nemkívánatos magyarországi tartózkodását minél gyorsabban meg lehessen szüntetni.45 „Az irreguláris migráció a vonatkozó büntetőeljárásjogi szabályok negligálása mellett is hatékonyan kezelhető rendészeti eszközökkel” – mutat rá Hautzinger Zoltán, hozzátéve, hogy a jogsértő állapot (vagyis az ország területén való illegális tartózkodás) megszüntetéséhez fűződő jogpolitikai érdek számottevőbb az elkövető megbüntetéséhez (praktikusan a börtönbe zárásához) fűződő érdeknél.46

Nézzünk néhány határzárral kapcsolatos bírósági adatot. A Szegedi Járásbíróság 2015. szeptember 15-től 2016. március végéig 2386 külföldi elkövető ügyében hozott döntést, minden esetben gyorsított eljárásban: 2382 terheltnek határzár tiltott átlépésének bűntette, a többinek pedig határzár megrongálásának bűntette miatt kellett felelnie. Összesen 2357 esetben állapította meg a bíróság az elkövető büntetőjogi felelősségét: határzár megrongálása miatt három személyt felfüggesztett szabadságvesztésre, egy személyt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, határzár tiltott átlépése miatt 1331 esetben egyévi, 943 esetben kétévi, 33 esetben háromévi, egy-egy esetben négy-, illetve ötévi kiutasítást szabott ki, két terhelt esetében próbára bocsátást alkalmazott, négy terheltet megrovásban részesített. Két személyt végrehajtandó, 36 személyt végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a bíróság. (A többi elkövető ügyében vagy megszüntetésre került az eljárás, vagy vissza kellett az ügyésznek küldeni az iratokat.)47

Arra a kérdésre, hogy a határzárral kapcsolatos cselekmények büntetendővé nyilvánítása milyen hatást gyakorolt az illegális migrációra, egyértelmű választ nehéz adni. Látva azonban azt, hogy a Btk. módosítását követő fél évben összesen nem érte el a büntetőügyek száma a két- és félezret, talán megalapozottabb azt állítani, hogy a fizikai határzár bevezetése, illetve az azzal összefüggő rendészeti intézkedések hatékonyabbaknak bizonyultak.48

Az illegális migráció biztonságpolitikai kockázatai

„A biztonságra törekvés az emberek alapvető és elemi igénye” – szögezi le Kondorosi Ferenc.49 A biztonságnak azonban – magyarázza Póczik Szilveszter – „objektív mérőeszköze nincs, a biztonság […] tartalma és hangsúlya politikai csoportosulásonként eltérhet, és el is tér”.50 Az, hogy az állam mit gondol a biztonságról, nagyban függ attól, hogy a döntéshozók aktuálisan mely értékek védelmét tartják fontosnak.51 Míg a korábbi századokban döntően a honvédelmi, védelempolitikai szempontokra helyeződött a hangsúly, addig napjainkban egy összetett, a katonai aspektus mellett társadalmi, politikai, gazdasági, környezetvédelmi, közegészségügyi elemeket is tartalmazó fogalmat értünk biztonság alatt.52

Az irányadó szakirodalom meglehetősen részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az illegális migráció milyen biztonságpolitikai kockázatokat hordoz magában. A továbbiakban a főbb esetköröket tekintem át. Annyit ugyanakkor szükséges elöljáróban leszögezni, hogy az a népvándorlás, amelynek Európa napjainkban ki van téve, nem kizárólag az illegális – vagy, ha úgy tetszik: az irreguláris – jellege miatt jelent veszélyt, hanem azért is, mert „tömeges, ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan”, és ilyenformán akár érintheti a célországok társadalmi stabilitását.53

Belbiztonsági kockázatok

Az illegális migráció szükségképpen társadalmi feszültséget szül, e feszültség mértéke pedig erőteljesen függ attól, hogy a befogadó társadalom tagjai inkább előnyösnek, vagy inkább hátrányosnak tartják a bevándorlók jelenlétét. A bevándorlás folyamatát minden érintett konfliktusforrásként éli meg. A bevándorlók kisebbségi csoportokat alkotva interakcióba lépnek az „őslakosokkal”, a letelepedés során asszimilálódhatnak, ám minél nyilvánvalóbbak a kulturális, vallási, gazdasági különbözőségek, az integrációs törekvések sikere annál bizonytalanabb. Nehezíti, sőt, akár ki is élezheti a helyzetet az a körülmény, hogy a befogadó ország közvéleménye jellemzően csak közhelyek szintjén képes a migránsokról gondolkodni. Adott esetben a bevándorló csoportok viszonyulásaikkal, cselekedeteikkel rá is erősítenek ezekre a sztereotípiákra, ennek esélye különösen akkor nő meg, ha „az adott etnikai csoport hosszú távon a többségi társadalommal ellenérdekelt közösségként definiálja önmagát, vagy a többség tekinti őt ellenérdekelt közösségnek”54. Mindezek alapján jogosnak tekinthető a kormányok azon törekvése, hogy az országukba irányuló bevándorlást ellenőrzésük és irányításuk alatt tartsák, az illegális (nem szabályos) migrációt pedig kizárják, de legalábbis minimalizálják.

A magyar kormány 2015 májusában nemzeti konzultációt indított a bevándorlás és a terrorizmus témakörében, az ehhez kapcsolódó kampány egyik fő állítása szerint azok a bevándorlók, akik törvénytelenül lépik át a határokat, „valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek”55. Szokásos ellenérv, hogy a migránsok nem veszik el az állampolgárok munkáját, sőt, képesek jelentős mértékben hozzájárulni a fogadó ország gazdaságának fejlődéséhez, azonfelül érdemi megoldást jelentenek az elöregedő társadalmak problémájára.56 Álláspontom szerint azonban azok, akik az ellenőrizetlen migráció veszélyeit elbagatellizálják, nem beszélnek arról, hogy a bevándorlók nagy részének már a hazájában is bizonytalan volt a szociális helyzete, sokan közülük már az anyaországban is idegenként, kisebbségi létbe kényszerítve éltek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a „problematikus bevándorlók”57 társadalmi tőkéje jellemzően szerény mértékű, vagyis azok az anyagi erőforrások, javak és képességek, amelyek a befogadó társadalom számára értékesek, viszonylag szűken állnak rendelkezésükre.58 Értékrendszerük, munkához való viszonyuk, kultúrájuk, szokásaik alapvetően különböznek a befogadó társadalométól. Más a vallásuk, és jellemzően sokkal vallásosabbak is, mint az a nyugati társadalmakban megszokott. Eltérő lehet a családszerkezetük. Például általánosnak tekinthetők körükben a többgenerációs, sok gyermeket nevelő háztartások, miként az is, hogy a családfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen, a nők szerepe pedig csak a gyermeknevelésre és a háztartás vezetésére korlátozódik. Higiéniai viszonyaik sem feltétlenül felelnek meg a befogadó államban uralkodó normáknak. Ezek a tényezők megnehezítik, vagy egyenesen lehetetlenné teszi a beilleszkedést, és végső soron teljes elkülönüléshez, gettósodáshoz vezethetnek.59

Nem állítjuk azt, hogy minden illegális migráns rossz szándékkal érkezik. Legtöbbjük nem vágyik másra, csak a korábbinál jobb, biztonságosabb életre. Az ugyanakkor már önmagában jelentős kockázatot hordoz, hogy róluk a hatóságok nem tudnak, vagyis ezek a személyek hivatalosan nem is léteznek. Ez egyfelől veszélyes a migránsok számára, hiszen el vannak zárva az alapvető társadalmi infrastruktúrától (orvos, kórházi ellátás, tanintézmények stb.), kiszolgáltatottságukat pedig az is fokozza, hogy semmiféle lehetőségük nincsen a jogérvényesítésre.60 Másfelől fennáll az eshetősége annak is, hogy egyes bevándorlók radikalizálódnak, nyitottá válnak a szélsőséges nézetekre, politikai erőszak, terrorista eszközök alkalmazására.61

Kriminológiai vonatkozások

Az illegális bevándorló, akár egyénileg, akár szervezett keretek között lépi át az országhatárt, kénytelen embercsempészek szolgáltatásait igénybe venni, hiszen helyismerettel nem rendelkezik, a nyelvet nem beszéli, és a továbbjutáshoz hamis személyi iratokra van szüksége. Ilyenformán nagy a valószínűsége annak, hogy bűnelkövetőkkel, szervezett bűnözői csoportokkal kerül kapcsolatba.

Embercsempészettel kisebb, néhány fős társaságok is foglalkoznak, akik átfuvarozzák vagy a zöldhatáron átkísérik a másik országba a migránsokat. Működnek ugyanakkor nagy nemzetközi embercsempész-hálózatok is, amelyek a legmodernebb technikával, a tranzit-, illetve a célországokban kiépített logisztikai bázisokkal rendelkeznek.62 Az embercsempészet nagy profittal kecsegtető üzletág, gyakorta előfordul az is, hogy a migránsnak valamilyen bűncselekmény elkövetésével (például drogfutárkodással) kell a „szolgáltatásért” fizetnie.63

Magyarországon az embercsempészek tevékenysége alapvetően kettős irányultságú. A bűnözői csoportok egyik része a migránsok magyar területre történő belépését szervezi és bonyolítja, másik részük a már bejutott személyek Nyugat-Európába való továbbutazását (vagyis a másodlagos migrációt) segíti.64

A migránsok rendszerint vegyes csoportokban mozognak, vannak közöttük olyanok, akik a hazájukban dúló háború, vallási, etnikai üldöztetés elől menekülnek, mások pedig csak a jobb élet reményében kelnek útra. Ez a helyzet azért problematikus, mert az illegális migránsok jelenléte megnehezíti a valódi menedékkérők azonosítását. Olyan is előfordul, hogy a jogszerűtlen határátlépők – lényegében jogalap nélkül – nyújtanak be menekültstátusz iránti kérelmet, ezzel pedig lassítják a valós beadványok feldolgozásának folyamatát. Ráadásul a menedékjogi rendszerrel való ilyesfajta visszaélés meg is erősíti azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a menekültek valójában hamis ürüggyel akarnak az Európai Unió területére jutni.65

Mindezeken túlmenően a korrupció kockázata sem elhanyagolható mértékű. Azokban az országokban, amelyekben a közigazgatás átláthatósága kérdéses, a hivatalnokok alulfizetettek és demoralizáltak, ahol nem megfelelő az ellenőrzési rendszer, és rossz a hivatali közérzet, ott számolni kell azzal is, hogy a vámhivatalnokok, köztisztviselők könnyebben megvesztegethetők.66

Illegális foglalkoztatás

Az illegális migránsok, ha munkát vállalnak, úgy azt a rejtett gazdaságban teszik. Rendszerint a képzettséget, szakismereteket nem igénylő ágazatokban helyezkednek el, leginkább a mezőgazdaságban, az építőiparban, a vendéglátóiparban, háztartási alkalmazotti, takarítói munkakörökben. Jellemzően az úgynevezett „3D” (vagyis a „dirty, dangerous and demanding”, „piszkos, veszélyes és nagy igénybevétellel járó”) állásokat kínáló munkaadók foglalkoztatnak nagy számban illegális migránsokat: olyan munkákról van szó, amelyeket a hazai munkaerő már nem hajlandó elvállalni.67 Igaz ugyanakkor az is, hogy nem csak a kevéssé kvalifikált bevándorlók vannak jelen az árnyékgazdaságban. A szakképzettséggel, felsőfokú végzettséggel rendelkező migránsok számára sincsen más választás: megfelelő jogi státusz, tartózkodási engedély hiányában kénytelenek ők is feketén munkát vállalni.68

Az illegális munka kockázatos a migráns számára is, aki egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerül úgy, hogy közben nem jogosult semmiféle munkajogi, társadalombiztosítási védelemre. A társadalom szemszögéből az illegális foglalkoztatás egyik legnyilvánvalóbb következménye az adóbevétel csökkenése, a morális károkozás azonban legalább ekkora súlyú. „Az illegális migrációból eredő társadalmi hátrányok csökkentik a legális migráció társadalmi hasznait, gyengítik a legális migráció intézményrendszerét, erősítik a társadalomban munkáló kriminogén tendenciákat, és ellenszenvet keltenek a polgárok körében.”69

A másik oldalról megközelítve a problémát: igaz az is, hogy még fokozza is az ellenőrizetlen migráció volumenét, ha a célországban nem lépnek fel kellő szigorral a feketemunka ellen, nem szankcionálják az illegális munkavállalókat foglalkoztatókat, illetve olyan adó- és gazdaságpolitikát folytatnak, amely szinte „rákényszeríti” a munkaadókat a jogi státusz nélküli külföldiek alkalmazására.70 Ezt felismerve született meg az Európai Unióban az úgynevezett szankciós irányelv.71

Terrorista cselekmények

A 2015. januári és novemberi párizsi, a 2016-os brüsszeli, nizzai és több németországi terrortámadást követően óhatatlanul felmerült a kérdés: vajon van összefüggés az egyre erősödő migráció és a terrorveszély fokozódása között? A kérdés megválaszolását megnehezíti az a körülmény, hogy a terrorcselekményeket érintően pontos statisztikák, teljes körű adatbázisok nem igazán állnak rendelkezésre.

A Wordwide Incident Tracking System (WITS) adatbázisából tudható, hogy 2004 és 2010 között világviszonylatban összesen 77 134 terrorcselekményt követtek el, az áldozatok száma 413 621 volt (és ebből 108 746 halálos).72 Az Europol 2007 óta teszi közzé éves jelentését (Terrorismus Situation and Trend Report, TE-SAT) a tagállamok által közölt adatok alapján. A TE-SAT-jelentések szerint 2006 és 2010 között 2036 terrorcselekményt hajtottak végre az Európai Unióban, ebből 1750 eset írható a baszk, illetve a korzikai szeparatisták számlájára, 189 esetért a baloldali anarchistákat terheli a felelősség, az iszla-misták összesen 7 akciót vállaltak magukra.73

Böröcz Miklós 2015-ben publikált tanulmányában még úgy vélekedett, hogy „a médiában és a nyilvánosság előtt folytatott különböző vitákkal ellentétben a terrorizmus és az illegális migráció jóval kisebb átfedést mutat, mint azokban azt valószínűsítették”.74 Böröcz tizenhét terrortámadást elemzett – ezek közül a legkorábbi a 2001. szeptember 11-i, a legkésőbbi pedig a 2015. január 7-i párizsi támadás volt –, és arra jutott, hogy ezeket az akciókat nem illegális bevándorlók követték el, hanem részben olyan fanatikus muszlimok, akik legálisan érkeztek az unió területére, részben pedig rendezett háttérrel rendelkező másod-, harmadgenerációs személyek, akik jellemzően valamilyen személyes ok miatt radikalizálódtak. Vagyis – mutatott rá Böröcz – a terrorizmus nem az illegális migráció következménye, hanem a legális migráció vadhajtásaival mutat összefüggést.75

Ritecz György és Sallai János a Global Terrorism Database (GTD) adatait vetették egybe különböző, az illegális migráció alakulását mutató statisztikákkal (Frontex, Europol), hangsúlyozva, hogy ilyen módszerekkel legfeljebb csak trendeket lehet jelezni. A 2016-ig rendelkezésükre álló adatsorokat elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy „Európában a terrorfenyegetettség nem is igazán a »bevándorlókhoz« köthető, hanem alapvetően a »bennszülöttekhez «, és csak kisebb részben a migráns hátterűekhez”.76 A szerzőpáros is ugyanarra a megállapításra jutott, mint Böröcz Miklós: az európai terrorcselekmények elkövetői leginkább másod- vagy harmadgenerációs muszlimok, legális migránsok leszármazottai, akik valamilyen okból nem tudnak azonosulni a nyugati kultúrával, de már a felmenőik értékrendjét sem érzik magukénak. Kitaszítottnak érzik magukat, frusztrációjukat pedig azzal vezetik le, hogy közel-keleti dzsihádista mozgalmakhoz csatlakoznak.

A terrorcselekmények ilyenformán nem kifejezetten a migráció, sokkal inkább az integráció problémáit jelzik.77

Böröcz Miklós 2016-ban – az időközben fokozódó migrációs nyomás, valamint a 2015. novemberi párizsi és a 2016. márciusi brüsszeli terrortámadás hatására – felülvizsgálta korábbi álláspontját. Úgy véli, álságos a gazdasági érdekekre hivatkozva ösztönözni a bevándorlást, ehelyett inkább az Európai Unió külső határainak védelmére kell koncentrálni. Böröcz valójában megerősíti azt, amit Ritecz és Sallai is állít. Az Európai Unió vezető országai nincsen felkészülve a migránsok befogadására, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a muszlim bevándorlók kultúrája, értékrendje gyökeresen eltér az európaitól. A terrorcselekményeket jellemzően olyan uniós állampolgárok követik el, akik nem tudtak integrálódni, gyökértelennek érzik magukat, és ennél a gyökértelenségnél még egy öngyilkos merénylet lehetőségét is csábítóbbnak találják.78 Az újabb terrorcselekmények elkövetői között azonban már vannak olyanok is (mint például a 2016. júliusi würtzburgi baltás támadó), akik nem másod- vagy harmadgenerációs migránsok, és nem is uniós polgárok: ők jellemzően a 2015-ös migránshullámot kihasználva jutottak a kontinensre. Éppen az ő esetük hívja fel a figyelmet arra, hogy „milyen komoly kockázata van a jelenlegi liberális, európai menekült politikának”79. Miként arra Hautzinger Zoltán is felhívja a figyelmet, a népvándorlás – különösen annak ellenőrizetlen formája – „egyszerre lehet eszköze és katalizátora terrorista cselekményeknek”.80 Eszköze, hiszen az úgynevezett utazó terroristák éppen az illegális migrációt használják ki, amikor a jószándékú emberekhez csapódva jutnak be Európába, vagy éppen az uniós polgárok válságövezetekbe történő utaztatását és harci kiképzését szervezik meg. Ugyanakkor katalizátora is, mert a migráció negatív kísérőjelenségei társadalmi feszültségeket keltenek, és erőszakos cselekményekhez vezetnek.81 Példaként említendő a christchurchi (Új-Zéland) terrorista támadás, amelyet egy szélsőjobboldali nézeteket valló elkövető hajtott végre két mecsetben, a muzulmán ima idején, ötvenegy ember életét kioltva.82

Összegzés

A migráció szükségképpeni jelenség, amely végigkíséri az emberiség történetét – állapítottuk meg mi is a fentiekben. Az ellenőrizetlen, különösképpen az illegális migráció ugyanakkor komoly biztonsági kockázatokat rejt magában. Azok a bevándorlók, akik jogcím nélkül érkeznek, majd jogi státusz nélkül telepednek le Európában, rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozzák saját magukat. Kiszolgáltatott helyzetüket kihasználják az embercsempészek, az emberkereskedők, a könnyen megvesztegethető hivatalnokok, az olcsó munkaerőre vágyó, az adón és járulékokon nyerészkedni nem átalló munkaadók, és még folytathatnánk a sort.

A nyugat-európai országok nem rendelkeznek hatékony migrációs politikával, nincsenek megfelelő eszközeik sem arra, hogy az ellenőrizetlen bevándorlást meggátolják, sem arra, hogy a már bevándorolt személyeket megfelelően integrálják. Az elsőgenerációs migránsok rendszerint elégedettek azzal, hogy egy biztonságos országban élhetnek és dolgozhatnak (még ha feketén is). Gyermekeik, unokáik azonban már nem viselik ilyen könnyen a gyökértelenséget, a szüleik értékrendjét már nem, a befogadó kultúrát még nem vallják magukénak. Az tehát, hogy az elsőgenerációs migránsokat nem sikerül integrálni, a második- és harmadik generációs migránsok esetében „üt vissza”.

A politikusok, a közvélemény, de esetenként a szakma képviselői részéről is felmerül az elvárás az iránt, hogy az állam az illegális migrációval szemben büntetőjogi eszközöket is bevessen. Csakhogy, miként arra Hautzinger Zoltán rámutatott, a rendészeti eszközök alkalmazása gyorsabb és hatékonyabb, mint a büntetőeljárás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ha a büntetőjogot megfosztjuk ultima ratio jellegétől, úgy az akár veszélyes gyakorlatokhoz is vezethet. Háttérbe szorulnak az emberi jogok és szabadságok, és – szinte már automatikusan – a fegyveres erők alkalmazása kerül előtérbe.83 Nem véletlenül szögezte le az Alkotmánybíróság: „a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen, azaz a büntetés szerepe a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor más jogágak szankciói nem segítenek”.84

Meglátásom szerint a megoldást egyfelől az illegális migráció teljes visszaszorítása, a migráció ellenőrzött keretek közé terelése jelenti, másfelől pedig az érintett országoknak valóban hatékony integrációs programokat kell bevezetniük. Mindezeken túlmenően osztom Kis-Benedek József álláspontját: „a szélsőségek feltartóztatása nem a Nyugat feladata, ezt csak a muzulmán és a nem muzulmán világ biztonsági együttműködése révén lehet elérni”85. Megfontolásra érdemesnek tartom Hautzinger Zoltán álláspontját is, miszerint a migrációt érintő szabályozás és intézményrendszer létrehozásánál, működtetésénél „az államnak a biztonságot úgy kell garantálnia, hogy – különösen az Európai Unió tagállamain belül – csak végső esetben sérüljenek a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz kapcsolódó jogosítványok”86.

Ugyanakkor azt kell látnunk, hogy a több évtizede a kérdéssel foglalkozó diplomácia és politika eddig nemcsak képtelen volt megoldást találni, hanem még egyre messzebb is sodródik a megoldástól, köszönhetően a helyzet liberális megközelítésű értékelésének és európai kezelésének. Szilárd véleményem, hogy az unió jelenlegi belső konfliktusainak egyik meghatározó oka, hogy a tagállamok kulturális, jogi, társadalmi berendezkedése annyira eltér egymástól, hogy azokat már nem lehetséges közös nevezőre hozni. Az egységes szabályozások kialakítása sok esetben olyan léptékű és olyan kardinális lemondással járna egyes nemzetek részéről, mely több száz, vagy több ezer éves kulturális berendezkedésüket, nemzeti identitásukat és önállóságukat veszélyeztetné. Ebben a jelenleg is ilyen gondokkal rendelkező rendszerben egy gyökeresen eltérő más kultúra kényszerrel nem integrálható, egy ilyen, erőszakkal megvalósított folyamat csak mérhetetlen és borzalmas következményeket magában hordozó formában valósulhat meg. Nem beszélve arról, hogy – Mohamed szavait idézve – „az iszlámnak nem célja integrálódni vagy magába befogadni”. Az iszlám totális monista vallás, amely más vallást nem ismer el.

Európa vezetőit – amikor a migráció veszélyeit, hatását és vele kapcsolatos feladatokat értékelik és meghatározzák – a remény vezérli, hogy a migráció képes az európai országok demográfiai változásokból adódó munkaerő-piaci gondjait megoldani. Nem ismerik sem a történelmet, sem az egykori palesztin vezető, Yasser Arafat szavait, aki úgy fogalmazott, hogy „ha a fejlett nyugat nem hajlandó engedni, akkor a kérdést majd a demográfia meg fogja oldani”. Ezen hitvallás ismeretében vizionálhatjuk az illegális migráció végső, valódi veszélyét.

Fábián Péter, jogász, kriminológus, PTE Védelmi Kutatások Központ; szakértő, PhD-hallgató, Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskola

Bűnözés az „Ezeregyéjszakában”


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Tanulmányomban A szerelem rabszolgái (Történetek az Ezeregyéjszakából) és az Ezeregyéjszaka meséi címmel megjelent könyvek alapján elemzem a 6-8. századi arab városok bűnözési helyzetét, és bemutatom az akkori tipikus bűncselekményeket, elkövetési módokat, a bűnüldözés korai középkori eszközeit, valamint a jogszolgáltatás egyes vonásait. Megismertetem továbbá a rendfenntartó erőket, az élet általános körülményeit, a személykörözés és személyazonosítás akkori lehetőségeit is. A kötetekből azokat az eseményeket igyekeztem összegyűjteni, amelyeknek valamilyen rendészeti vonatkozása volt, illetve befolyásolhatták a rendvédelmi tevékenységet.

Lényegében nem mesékről van itt szó, hanem az említett könyvek „elbeszéléseinek nagyobb része regény és novella, minden meseszerű elem dacára mégis reális ábrázolása egy a mienktől különböző, színesebb és félelmetesebb világnak”1 . Az elbeszélések a 6–10. század arab és perzsa társadalmának életét mutatják be, legtöbbször nagyvárosi környezetben. A leggyakrabban szereplő települések, Bagdad, Baszra, Kairó, Damaszkusz a maguk idejében megapoliszok-nak számítottak. Az elbeszélésekben megjelenik a közigazgatás, a kormányzás, a kereskedelem, a jogszolgáltatás, a városok ellátása, a vallási problémák, a népek egymás mellett élése, a mindennapi szokások számtalan, gazdag leírása, bemutatása. Szinte minden éjszakai beszélgetésben szerepelnek bűncselekmények, bűnüldözési kérdések, sajátosságok. Érdemes ezt a remek irodalmi szöveggyűjteményt a rendészet szemével is olvasni. Elgondolkodni azon, hogy az akkori viszonyok között, amikor a bűnüldözést még nem támogatta a technológia magas szintje, milyen módszereket, eljárásokat, szervezeteket lehetett, illetve kellett alkalmazni egy nagy kiterjedésű korai középkori város belső rendjének, közbiztonságának fenntartásához.

Tanulmányomban az alábbi kérdésekre keresek választ:

  • Melyek voltak a tipikus bűncselekmények?
  • Miként alakultak az elkövetési módszerek?
  • Miből állt a bűnüldözés és a jogszolgáltatás?

Antoine Galland francia utazó a tizenhetedik század végén, Keleten találta meg az „Ezeregyéjszaka” mesegyűjtemény tizenötödik századból származó kéziratát. Az iszlám megjelenése és elterjedése idejéből, a hatodik-nyolcadik századból származó arab-perzsa népi történetek első kézből mutatják be a kialakult, az akkori viszonyok között nagynak, jelentősnek mondható városok életét.

A rendészet szerepe

Mai szokásaink mellett nehéz elképzelni, miként lehetett az akkori technikai körülmények között egy több tízezres lakosságú város ellátását és biztonságát garantálni, és milyen rendszabályoknak kellett érvényesülniük a napi élet fenntartásához. Az ivóvízzel, tüzelővel, élelmiszerrel történő ellátás mindenképpen jelentős távolsági szállítást kívánt. A mézet, amely például az édesítés fő eszköze volt, az indiai Malabar partról hozták. Nagy szerepe lett a távolsági kereskedelemnek, segítségével jelentős vagyonok halmozódtak fel, csábítva a bűnözőket az erőszakos megszerzésre. Bár a rendészetre vonatkozó vezető-irányító munka tudományos-elméleti alapjait akkor még nem dolgozták ki, a tapasztalati alapok segítségével erre lehetőség nyílt. Számos nehézséggel találkoztak az akkor élő emberek: nem volt éjszakai közvilágítás, hiányos volt a lakossági nyilvántartás, okmányok hiányában nehézséget okozott a személyazonosítás, gondoljunk csak arra, hogy soknemzetiségű és eltérő vallású tömegekről van itt szó. A szűk utcák átláthatatlanná tették a város szerkezetét; a főutakon és a nagy tereken és itt is csak nappal lehetett biztonságban bárki. A lapos tetejű, vályogból épült, egymáshoz támaszkodó jellegzetes arab épületek a behatolást és a menekülést elsőrangúan segítették.

Rendészeti szempontból vajon mit olvashatunk ki az elbeszélésekből?

A rendészet akkori szerkezeti felépítése szinte a mainak felelt meg. A csúcson az uralkodó, a kalifa állt, aki teljes hatalommal rendelkezett. A birodalom berendezkedése autokratikusan épült fel, a kalifa állami és vallási vezető is volt egy személyben. A távolabbi területeken őt kormányzók képviselték, akikkel a „postabasa” galambjai és lovas futárai segítségével tartotta a kapcsolatot. A testőrség parancsnoka a készenléti rendőrség vezetőjével azonosítható, olyan volt ő, mint egy rendőr ezred parancsnoka. A vezír (vagy nagyvezír) a katonaságot irányította, a kádi pedig főbíróként járt el.

A történetek visszatérő figurája a „váli”, egyfajta rendőr nyomozó bíró, aki saját fegyveresekkel, saját hóhérral rendelkezett, és az általános rend biztosítása, a kisebb súlyú cselekmények azonnali megtorlása, a gyors ítélkezés volt a feladata. Háza az elfogottak ideiglenes őrzését is szolgálta. Mindezen személyek között egyensúlyi állapot állt fenn, amelynek gyakori megbomlása külön problémákat szült. A városkapitány felelt a település rendjéért, alabárdos őrség állt a szolgálatában. Nagyobb probléma esetén számíthatott az uralkodó vagy az emír (eredetileg a régi arab birodalomban a központilag kinevezett kormányzó) mameluk testőrségére, amelyet felfegyverzett, profi katonának kiképzett rabszolgák alkottak. A rendfenntartás az előzőek feladata volt, de azt teljes mértékben garantálni nem tudták. Hiába a számtalan szigorú rendszabály, sötétedéskor még a városkapukat is bezárták, aki kint rekedt, jogosan számolhatott rablótámadással. A magánszemélyekre is jelentős szerep hárult a közbiztonság terén. Mindenki a kor szintjének megfelelő fegyvereket tartott. A gazdagok fegyveres kísérettel közlekedtek, saját házaikat őriztették. A piacokat, középületeket, mecseteket a város fegyveresei biztosították. Lefekvéskor az egyszerű polgárok elbarikádozták az ajtókat, bereteszelték az ablakok zsaluit és az ágyhoz készítették fegyvereiket, kardjaikat, lándzsáikat. Világosodásig senki sem hagyta el lakását. Biztosítékot jelentett, hogy a házakban nagy létszámú rokonság élt együtt, és vigyáztak egymásra.

A történetek bűncselekmények sorát dolgozzák fel. Napirenden vannak benne a lopások, a rablások, amelyek gyakran gyilkossággal végződnek, a bandaszerű elkövetés is jellemző ezekre. Az emberrablások főként a fiatal lányok, nők, fiúk terhére történnek, azok célja az áldozatok eladása rabszolgának. A jogszolgáltatás hihetetlen szigora, a csoportos kivégzések mindennapos volta nyilvánvalóan összefügg a rossz közbiztonsági helyzettel, ezek fő szerepe a megtorlás, az elrettentés. Még Bagdad közvetlen közelében is vannak olyan területek, amelyeken az utazónak nem szabad pihenőt tartania, nappal és a leggyorsabban muszáj azokon áthaladnia.2

A soknemzetiségű lakosság összetartása nehéz, többségében arabok, beduinok, örmények, perzsák, kurdok és fekete rabszolgák szerepelnek a történetekben, olyan személyek, akik általában nem támogatják a bűnüldözést. Különösen a beduinokra van rengeteg panasz, rablásaikat, a karavánok megtámadását gyakran törzsi-nemzetiségi keretekben folytatják, veszélyeztetve a távolsági kereskedelmet és a nagyvárosok ellátását. A mohamedán vallás, bár uralkodó szerepet tölt be az államigazgatás terén, nem az egyetlen irányzat. Keresztények, zsidók, nazarénusok, tűzimádók képezik a lakosság egy meghatározó, talán még nagyobbik hányadát. A különböző természeti vallások mint boszorkányságok jelennek meg az esti történetekben, s nem győzik elítélni azok követőit. Az egyik városba érkezők megdöbbenve látják, hogy itt a „rettenetes Nardunt imádták”. Ez azért nem akadályozta őket abban, hogy minden értéket összeszedjenek, amit csak lehetett. Teljes települések voltak más vallásúak. Őket lényegében úgy tekintették, mint akik az uralkodó rendszert nem megbízhatóan támogatják.

„A város egész népe mazdahitű,3  akik a tüzet imádják a minden hatalommal bíró Király helyett.„ 4  

Az eltérő vallások közötti feszültséget s meg nem értést tükrözi az a történet, amelyben egy magányos, igazhitű utazót elrabolnak a tűzimádó mágus emberei, éheztetik és kínozzák, s vezetőjük az alábbiakat mondja:

„Amikor eljön a tűz ünnepe, leöljük a hegyen, s áldozunk véle a tűznek.”5  

Ami természetesen nonszensz, ilyen rítus náluk nem létezett.

Az írásbeliség a rendészet területén is meghatározóan magas színvonalú volt. Parancsok (fermán6 ) formájában adták ki a rendelkezéseket az ún. beosztásba helyezésről. Gyakran előfordult, hogy személyek őrizetbe vételére, házkutatásra tanúkat alkalmaztak, és jegyzékeket készítettek a talált javakról. A lefoglalt tulajdonra, házra, birtokra, vagyonra „pecsétet ütöttek”. De a váli előtt írásban történt az örökbefogadás is, melynek szerepét a gyakori gyerekhalandóság pótlásaként is felfoghatjuk.

Szemléltetésül álljon itt a bagdadi kalifa damaszkuszi helytartójához intézett köröző levelének részlete, amelyen keresztül bepillanthatunk az akkori büntetési rendszerbe, illetve egy keresett személy elfogására indított hajtóvadászat alkalmával az alábbi felhívást tették közzé.

I. A kalifa damaszkuszi helytartóhoz írt köröző levele

„Ó, helytartónk, bizonyára tudni fogod, hogy városodból egy ifjú kereskedő, név szerint Gánim ibn Ajjúb idejött Bagdadba, és elcsábított egy rabnőt rabnőim közül, és azt tette, amit tett. De megszökött bosszúm és haragom elől, és a te városodba menekült, és most ott kell lennie anyjával és testvérével. Fogasd tehát el, és kötöztesd meg, és méress rá ötszáz korbácsütést. Azután pedig hurcoltasd végig városod utcáin, és kikiáltó járjon majd a teve előtt, amely vinni fogja, ezzel a kiáltással: Íme, így bűnhődik a rabszolga, aki megrabolja azt, ami az uráé. Azután majd küld el hozzám, hogy én is kellőképpen elbánjak vele. Végül pedig fosztasd ki a házát, és romboltasd le a tetejétől az alapjáig. És mivel Gázim ibn Ajjúbnak anyja és testvére is van, azokat is fogasd el, anyaszült meztelenre vetkőztesd le, és kergesd ki a városból, miután három napon át kiállítottad őket közszemlére városod minden lakosának szeme elé.

És nagy buzgalommal és gonddal járj el, parancsaink teljesítése körül.”7

II. Felhívás a lakossághoz

„Minden népek! A szultán úgy rendelkezett, hogy aki rábukkan Núr ed-Dín Ali ibn Kháqánra, az megajándékoztatik egy díszköntössel, és ezer dinárral jutalmaztatik. Aki viszont rejtegeti, vagy nem jelenti tartózkodási helyét, ha arról tudomása van, az rászolgál a példás büntetésre, amelyben része lesz.”8

Egyedi esetek

A távolsági kereskedelem volt a történetekben szereplő, leginkább a felsőosztályhoz tartozó kereskedők vagyonának az alapja. Az utazás biztonsága a városok közvetlen környezetét leszámítva lényegében megszűnt. A megoldás a csoportos, jelentős létszámú együtt haladás volt. A tevekaravánokat, távolba induló hajóutakat nagy tapasztalattal rendelkező, ismert személyek szervezték, fegyvereseket fogadtak fel, illetve a szolgák is fel voltak fegyverezve. A vállalkozások kockázatos volta miatt a kereskedők megbízható ismerősökkel szövetkeztek. Vagyonuk felét az induló üzletbe fektették, másik felét letétbe helyeztek, vagy még inkább elrejtették, hátha útjuk elszegényedéssel végződik. A mesélő mesés bevételekről tud, amikor Indiából vagy a mögötte található szigetvilágból sikeresen visszatérők egy befektetett dinárra százat nyertek haszonként. Ahogy az egyik kereskedő is magyarázza ezt a magatartást:

„Lehet, hogy baj éri a hajót, és csak a puszta életünket tudjuk megmenteni. Ebben az esetben visszatérésünk alkalmával, ha ugyan visszatérünk valaha, mégis találunk itthon valamit, aminek hasznát vehetjük.”9  

Gyakori volt a panasz a karavánok elleni támadásokra. Egyes területek, még a nagyvárosok közelében is veszélyességük miatt kimondottan rossz hírben álltak, például Bagdad mellett az „Ebek Völgye”. Természetesen más volt annak a helyzete, aki szilárd, megbízható családi háttérrel rendelkezett odahaza. Az uralkodótól pénz ellenében menlevelet lehetett váltani, amely védelmet biztosított legalább az útba eső települések helyi hatalmasságaitól. Az elrabolt árukon kívül értéket jelentettek a foglyok, akiket rabszolgának adtak el. Addig kínozták őket, amíg a rabszolgapiacon inkább hallgattak a származásukról, elrabolt voltukról, csakhogy megszabaduljanak fogva tartóiktól. Szerencsésnek számított, aki gazdag volt és esetleg kiváltották. Visszatérő eseményként jelent meg, hogy a vagyontalan, használhatatlan áldozatokról az utolsó inget is levették és bosszúból megcsonkították őket, levágva orrukat, fülüket, ajkaikat.

Meglepően gyakoriak voltak a házassággal kapcsolatos szélhámosságok, igaz, az ilyen történetek többnyire a jómódú családok körébe estek. A kiházasításkor az asszonyok jelentős anyagi támogatást vittek magukkal és házassági szerződést kötöttek a kádi, valamint négy tanú jelenlétében. Ez a férjeknek lehetőséget biztosított nagyobb lélegzetű kereskedelmi tevékenység megkezdésére, távolsági utakra, amelyekről alkalmanként szándékosan nem tértek vissza, új egzisztenciát teremtve a távolban. A feleségeket kiforgatták mindenükből, esetleg idegen országokban elhagyták őket. Lánytestvérek bátyjuk részéről történő kisemmizésére is többször sor került. A gazdag özvegyek kívánatos célpontnak számítottak, mivel férjük elhunyta után szabadon rendelkeztek örökrészükkel. Az egyik hölgyre elhunyt férje az akkor hihetetlennek számító nyolcvanezer dinárt hagyott.

Az egyszerű emberek társadalmi élete az iparosok utcáiban és a piacokon zajlott. Nem véletlen, hogy itt történt a legtöbb bűncselekmény is. Két alkalommal merült fel a vád, hogy a hentes emberi húst mér ki. Az egyik esetben a vásárló véletlenül bepillantott a kamrahelyiségbe és kampókra akasztva emberi testrészeket látott lógni. Riasztotta a vizsgálóbírót és fegyveresekkel tértek vissza, de a raktárban már birkahúst találtak. „A gonosz dzsinnek játszottak velem” – mondja a mesélő a kor akkori szintjének megfelelően, pedig csak annyi történt, hogy a hentes is észlelte a vevő meglepetését és távozása után lecserélt mindent.

Főleg gazdagnak látszó külföldiek sérelmére alkalmazták azt a módszert, hogy valamilyen ürüggyel, általában üzleti haszon vagy szexuális szolgáltatás ígéretével, épületekbe csalták be az áldozatokat, kihasználva a zárt, belső udvaros építési rendszert. A holttestek vermekbe rejtése, illetve folyóba dobása is könnyű elrejtési módszernek bizonyult.

Az „Ezeregyéjszaka” egyes történeteinél a banda felkutatására magánszemélyek kezdeményezésére perzsa kereskedőnek öltözött, akcentussal beszélő „csalimadár” útján került sor. Ami megdöbbentő, hogy az épületben talált minden személyt azonnal lemészároltak, férfiakat, nőket, időseket, fekete rabszolgákat, vén kerítőnőt egyaránt. Az ügyet lezáró váli a feltalált kincsekből magát is bőkezűen megjutalmazta. A fekete, „szerecsen” rabszolgák alkalmazása rablásra gazdáik szolgálatában, valamint ezek ilyen irányú egyéni tevékenysége az elbeszélések visszatérő eleme.

Személyek felkutatása és a személyazonosítás a mai modern eszközök, lehetőségek hiányában kemény feladat lehetett. Mindenesetre több példát is ismerünk a szövegből. A keresésben a legnagyobb segítséget a piaci elöljárók és az iparosok utcáiban lévő céhek vezetői nyújtották. Nekik mondta el a rendőrség, kit és miért keresnek, ők voltak azok, akikhez minden idegenről befutott az információ. Az apró falvakban amúgy elrejtőzni nem lehetett, mindenki szem előtt volt. A személyazonosítás tanúk, ismerősök nélkül szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Az egyik esetben, amikor egy halottat kellett azonosítani, a magasságon, testsúlyon, anyajegyeken vitatkoztak. Végül az döntött, hogy a keresett személy szunnita, a halottnak a talpán pedig síita szokás szerint „beégetett rajz van, az Alit követő eretnekek szokása szerint, a két nagy sejk neve”10 . Így zárták ki az azonosságot.

A rablótámadások ismétlődő események voltak. A százhatvannegyedik éjszaka több napon átnyúló története három érdekes mozzanatot is említ. Egy gazdag kereskedő, akinek meggyűlt a baja az államigazgatás felső szintjével – valószínűleg egyébként a saját hibájából –, barátjával együtt a menekülés mellett döntött. Három tevét megraktak értékekkel és néhány megbízható fegyveres szolgával együtt elhagyták Bagdadot. Egész délután és a rákövetkező éjjel úton voltak, hajnalban futottak bele egy rablóbandába. Azok lekaszabolták az ellenálló szolgákat s mindent elvittek, a két baráton csak egy inget hagytak. Ezt követte a helyzet tipikus megoldása: a szerencsétlenek egy közeli kisváros mecsetjébe menekültek, ahol végül is ellátták őket ruhával, élelemmel és segítettek a továbbjutásban. Elgondolkodtató, hogy a kalifátus fővárosához ilyen közel mennyire gyenge volt a közbiztonság. Egy gazdag nőt az elrablói éjszaka hurcoltak magukkal, amikor hirtelen belefutottak egy lovas rendfenntartó járőrbe, s a gazemberek elszeleltek. Az asszony a járőr parancsnokát kérte, hogy segítsék haza, amiért jutalmat is ígért. Az, látva a hölgy pompás ruháját és értékes ékszereit, felültette egy lóra és hazavitte. Magának a lovas rendfenntartó járőrnek az éjszakai alkalmazása a városkapun kívül láthatólag hatékony módszer volt. A harmadik történet bizonyult a legérdekesebbnek. Egy valóban a hatalom csúcsához tartozó hölgy három szolgálónővel szerelmi légyottra indult egy szintén igen gazdag kereskedőhöz. Az alkalomhoz kölcsönvették a férfi ékszerész barátjának egyik üresen álló házát és azt előzőleg pompásan berendeztették, telehordva értékes bútorokkal, szőnyeggel, porcelánnal, étkészlettel stb. A banda, amelynek a tagjai, mint kiderült, jórészt testvérekből és rokonokból állt, figyelte a tehetős házakat és feltűnt a költözködés. Este egyszerűen rátörték az ajtót a bent tartózkodókra. A három szolgáló, kihasználva a lapos háztetőket, elmenekült. Az elkövetők a párt magukkal hurcolták. Csak a rejtekhelyükön értették meg, mikor meglátták a hölgy rendkívüli ékszereit, hogy „túlrabolták magukat”, darázsfészekbe nyúltak. Elhívták a férfi ékszerész barátját, és segítségével megegyeztek foglyaikkal, hogy amennyiben azok elfelejtik az esetet, szabadon engedik őket és mindent visszaszolgáltatnak. Az asszonyt egyikük csónakkal a palotájához vitte, akinek a nő ezért ezer dinárt fizetett. Magáról a rablóbandáról az egyik szomszédjuk azt mondta:

„Akik betörtek a házadba és elrabolták vagyonodat, már megöltek sok előkelőséget, továbbá rendőrségi főembereket, és a palotaőrség kutat utánuk minden úton.”11

A felső-középosztály mint áldozat

A legtöbb történet, most úgy mondhatjuk, a felsőbb osztályokhoz kötődik. Ők voltak a módos kereskedő családok, akik a karavánokat és a távolsági hajóutakat indították. Vagyonuk célpontja volt a bűncselekményeknek, esetenként az uralkodó kapzsiságának. Az írásos ügyintézés szerepét, és a gazdasági visszaélések ősi voltát mutatja egy szerződés, melyben egy anyagilag megszorult személy látatlanban eladja (elvesztegeti) a még be sem érkezett hajóját:

„Én, aki írom, Haszan a vezír fia eladom a zsidó Izsáknak atyám elsőként beérkező hajójának teljes rakományát ezer dinárért, mely összeget előlegbe vettem fel.”12

A rabolt, lopott dolgokat a piacokon „alkuszokon” keresztül próbálták értékesíteni, akik a rájuk bízott ékszereket igyekeztek a legjobb áron eladni. Mindenesetre van olyan történet, ahol a piac felügyelőjéhez fordult az alkusz, mert bűncselekményt gyanított, és végül elfogták a tettest. Nyilván az orgazdaság szintén ősi foglalkozás lehetett.

A történetekben megjelenik a váltók kiállításának szokása. Gyakran gyanakvással kísérték az ilyen jellegű okmányokat. Egy kereskedő szerint voltak magas beosztású személyek, akik a felvett kölcsönről kiállítottak egy elismervényt, de üzentek a beváltóhelynek, hogy azt ne fogadják el. Az áruhamisítás szintén több esetben szerepel. A bálákban kívül értékes szövetek látszottak, amelyek belsejébe rossz minőségű anyagokat dugtak el. Máskor viszont a kereskedők jelentős értékeket rejtettek alig keresett áruk alá, a lopások, ellenőrzések elkerülése céljából.

Jogszolgáltatás

A jogszolgáltatásra vonatkozó utalások számtalan helyen megjelennek. Első személy volt a kádi, aki ítélkezett és fegyveresei útján azonnal érvényt is szerzett döntéseinek. Az államigazgatás magasabb posztjain elhelyezkedők mind felülvizsgálhatták az alsóbb szintű ítéleteket, módosíthatták azokat, esetleg teljes egészében elengedték a büntetést.

A kalifával szemben nem volt hova fordulni. A halálra ítéltek elkészíthették végrendeletüket és elvégezhették a halotti imádságot. Az életet kioltó büntetések gyakorisága – véleményem szerint – a közbiztonsági helyzet nehezen kézben tarthatóságára utal. A tolvajoknak levágták a jobb kezét. Az egyik esetben a vádlott, akit gyilkossággal gyanúsítottak, inkább beismert egy el nem követett lopást, amely az emberöléstől eltérő helyszínen történt, s így megmenekült az első vádtól. Kézfejét levágták, a csonkot olajba mártották a vérzés csillapítása céljából, majd a tettest elengedték. A levágott csonkot magával vihette. A másik lopásos eset rendezése pillanatok alatt megtörtént. A helyszínen a tolvajnál ruhájába rejtve megtalálták a kérdéses húsz dinárt, és a tetthelyre érkező váli ott azonnal levágatta a tolvaj kézfejét.

Téves kézlevágás utólagos kivizsgálását rendezték egy abban vétkes piacfelügyelőnél annak tömlöcbe zárásával és az alábbi döntéssel:

„Megadod ennek az ifjúnak a keze vérdíját, vagy felakasztatlak és elveszem összes vagyonodat.”13

A kisebb kihágások következménye volt a nyilvános megkorbácsolás, a pellengérre állítás és a teve hátára kötözve a városban történő körbevitel, elüldözés a városból. Az elítéltek rokonait is sújthatták büntetéssel. Egyik megoldás volt egyfajta „szabad rablás” engedélyezése. Ebben az esetben kihirdették, hogy a lakosság bármit elvihet az érintettek házából. Ilyenkor szinte az egész épületet lerombolták a fosztogatók, törvényes körülmények között.

Az ítélkezést, a kiszabott büntetés súlyát befolyásolta az érintett vagyona, az enyhíthette a törvény szigorát, amint azt az egyik mesélő mondja:

„Azután elkobozták minden javát és birtokát, és még szerencséje volt, hogy úgy meggazdagodott, mert különben menthetetlenül halál lett volna a büntetése. Végül kimondták rá még a száműzetést is.”14

A bírókra és az államkincstárra is számtalan panasz elhangzik a történetekben. A banditáktól visszaszerzett javak, a házkutatásnál lefoglaltak megtartása részükről jellemző eset volt. Az örökösök kizárása, a rokonság, féltestvérek stb. jogainak semmibe vétele, azok törlése az öröklésből a jelentős vagyonok államkincstárra szállását jelentette.

Természetesen a börtönöknek is működniük kellett ilyen körülmények között. Megismerhetünk egy tolvajt, aki az elbeszélő szemléletes megfogalmazása szerint olyan ügyes volt, hogy számára nem jelentett problémát „letörölni a szénport egy nő szeméről úgy, hogy az meg se érezze”15 . Mindenesetre pénzhamisításon bukott le és vasgyűrűhöz volt láncolva, rajta az „Örökre” felirattal. Később anyja vagyoni közbenjárására, lényegében megvesztegetésére, a kalifa kinevezte a bagdadi rendőrség fejének. Az ítélkezés messzemenően figyelembe vette a vádlott vallását, és így nem is lehetett objektív. Amikor a „tűzimádó mágus” a hóhér elé került, hogy a szultán jelenlétében lenyakazzák, de kimondta a muszlim hitvallás két igéjét,16  vagyis áttért, és ezzel megmentette az életét.

Zárógondolatok

Bár Sahrazád történeteiben a bűncselekményeket és az azokhoz kapcsolódó magyarázatokat kerestem, a leírt események jórészt nem ezekről szólnak. A hatszázas évek vége és a hétszázas évek eleje az arab kalifátus megszervezésének és megszilárdításának, az új közigazgatási rendszer megteremtésének ideje, egyben az iszlám uralkodóvá válásának kora volt.

Ezek az események bizonyára nagy megrázkódtatást jelentettek a társadalom életében, és ez hatással lehetett a bűnözésre is, mint mindig, amikor valami megszűnik és az új éppen kialakul. Ha őszinték akarunk lenni, az elbeszélések lényegesen több jó szándékot, emberi segítségnyújtást, a bajba jutottak támogatását ábrázolják, mint az előzőleg bemutatott esetek. Aki a mecsetekhez, vagy a piacbírákhoz fordult, biztosan számíthatott ellátásra, ruhára, a továbbjutás feltételeinek megteremtésére. A kereskedők javait évekig vigyázták, a vállalt kötelezettségeket betartották.

Ugyanakkor a társadalom polarizálódása, vagyonok felhalmozódása és ezzel párhuzamosan a nincstelen városi rétegek jelenléte bizonyára tevőlegesen hozzájárult a közbiztonság ingatagságához. Szakmailag meglepetés lehet a ma is létező bűncselekményfajták ősi volta és a modern korban is meglévő bűnüldözési módszerek ezer évet meghaladó múltja. Joggal mondhatjuk, nincs új a nap alatt.

Bár régi hagyományok alapján (hadith) a bíráskodás vallási alapon történt,17  sok jogtudós igyekezett magát a hatalomtól távol tartani, melyet a 84. éjszaka „meséje” is bemutat. Itt a frissen kinevezett kádi nem akarta átvenni a kalifa által küldött soros járandóságát, hogy ne legyen a hatalom lekötelezettje. A pénzt hozó futár nem értette az ellenkezés okát, biztatta a bírót, a kettő között nincs összefüggés. A tudós válasza:

„Bizakodhatom-e abban, hogy a tengerbe merülve ruhám át nem nedvesedik?”18

Egy másik bíró mondása szerint, „ha hazugságot mondok, Allah haragjától félek, ha az igazságot, a szultánétól”.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Szemléletformáló tréning, avagy a rendőr, az ügyész, a bíró és öt emberkereskedelmes ügy


Szerző(k): Huszár Julianna, Windt Szandra

2019. november 20–21-én a Hotel Budapestben került megrendezésre a Belügyminisztérium szervezésében egy szemléletformáló tréning, amelyen három megye1 két-két kijelölt rendőre, ügyésze és bírája vett részt. Erről az egyáltalán nem szokványos eseményről adunk az alábbiakban egy rövid összegzést, mutatunk be néhány általunk fontosnak tartott gondolatot, az aktualitásokat is érintve.2

Előzmények

A Belügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztály, Emberkereskedelem Elleni és horizontális Osztálya Jakubovich Nóra Tamara vezetésével regionális szintű közös képzések megtartását tűzte ki célul 2019 második felére, amelynek megvalósításában mind a Legfőbb Ügyészség, mind az Országos Kriminológiai Intézet kijelölt munkatársai is segítségére voltak.3

Az Országos Kriminológiai Intézetben 2019-ben Az emberkereskedelmi ügyek sajátosságai, a kizsákmányolás büntetőjogi, kriminológiai és szociológiai értékelése címmel kutatást végeztünk. Ennek során a 2013. július elseje óta hatályos emberkereskedelem tényállásban szereplő kizsákmányolás fogalmát és annak jogalkalmazói gyakorlatát vizsgáltuk. Többféle módszert alkalmaztunk: a nemzetközi és a hazai szakirodalom feldolgozása mellett, iratelemzés során a 2013–2018 között indult büntetőeljárások ügyészségi házi iratait tanulmányoztuk, mélyinterjúkat készítettünk, hazai és nemzetközi szakirodalmat dolgoztunk fel, elemeztük a rendelkezésre álló nemzetközi és hazai statisztikai adatokat; valamint kerekasztal-beszélgetést szerveztünk.4  A Btk. 192–193. §-ai szerint minősülő ügyek iratait kértük be, összesen 127 irat állt rendelkezésünkre.

Ezen ügyiratok alapján végzett empirikus vizsgálat eredményeiről tartottuk a szemléletformáló tréningen a bevezető előadásokat, és a feldolgozott esetek közül választottunk ki tíz ügyet, amelyből a Belügyminisztériummal közösen szűkítettük öt „tipikus” esetre a kört.

Az OKRI-ban zajló kutatás hátterét az adta, hogy 2018 októberében a Legfőbb Ügyészség kiadta a KSB 3771/2018/5-I. – NF. 3889/2014/11-es számú irány-mutatását, amelyben az emberkereskedelem esetében a kizsákmányolás és a kiszolgáltatott helyzet értelmezése, a kerítés bűncselekményétől való elhatárolása olvasható.

Ezt követően 2019 májusában egy kiegészítő iránymutatás (KSB 3771/2018/45-II. – NF. 3889/2014/17-II.) készült az emberkereskedelem bűntette sértettjeinek azonosításával, valamint annak kiemelésével kapcsolatban, hogy ezen sértettek különleges bánásmódot igénylő személyként kezelésének szükségessége, valamint törvényi kötelezettsége nagy valószínűséggel a legtöbb esetben fennáll.

A szemléletformáló tréning igyekezett a nemzetközi elvárásoknak, kívánalmaknak is eleget tenni: mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács ún. GRETA szakértői csoportja javaslatait figyelembe véve alakította ki a Belügyminisztérium a tréning programját.

Az amerikaiak által készített, 2019. évi ún. TIP jelentés többek között azt ajánlotta Magyarországnak a 2019–2020-as időszakra, hogy „képezni szükséges a bűnüldöző hatóságok képviselőit, az ügyészeket és bírákat a bűncselekmény súlyosságáról és az áldozatok kezdeti beleegyezésének irrelevanciájáról a bűncselekmény bizonyításának vonatkozásában”.5  Éppen ezért a rendőrség, az ügyészség és a bíróság is képviseltette magát a kiválasztott megyékből.

A 2019 őszén megjelent GRETA-jelentés is hangsúlyozza a magyar döntéshozóknak, hogy „hozzanak intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy az emberkereskedelem eseteit proaktív módon vizsgálják ki, üldözzék, és eredményes, arányos és visszatartó erejű ítéleteket hozzanak”. 6  A Belügyminisztérium fő célkitűzése éppen ezzel is összhangban az volt, hogy az emberkereskedelem jelensége elleni fellépés érdekében az érintett felek között szakmai párbeszéd kezdődjön.

A tréning napirendje

Azt már korábban említettük, hogy az OKRI-kutatás eredményeinek összegzésével kezdődött a belügyminisztériumi köszöntő után a tréning. Az emberkereskedelem és a kényszermunka szociológiai, kriminológiai jellemzői után a felmerült dogmatikai, elhatárolási, halmazati kérdésekről, a feldolgozott iratok jellemzőiről volt szó. Ez alapján az emberkereskedelem és a kényszermunka magyar elkövetők által, magyar sértettek sérelmére inkább Magyarországon valósul meg, ugyanakkor a határon átnyúló jelleg is előfordul.

Az OKRI után a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Emberkereskedelem elleni alosztályának vezetője ismertette a nemzetközi, szervezett emberkereskedelmes ügyeik jellemzőit, kihívásait. Ezt követően a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség csoportvezető ügyésze ismertette a bordélyházak működtetésével, vezetésével megvalósuló prostitúció elősegítésének bűntettével, illetve emberkereskedelem bűntettével kapcsolatos büntetőeljárások tapasztalatait, jogalkalmazóként a gyakorlat alapján megfogalmazott gondolatait, javaslatait. A nap utolsó előadását a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője tartotta a Kúriai végzésekről, továbbá a bíróság álláspontjáról az emberkereskedelemmel kapcsolatban.

A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni program vezetője bemutatott egy esetet, amelyben segítőként vett részt, két sértett sorsát, sértetté válásuk előzményeit, történetét, az elszenvedett cselekményeket, az eljárás jellemzőit, valamint az utóéletüket ismerhettük meg.

Ezt követően tudhattak meg többet a résztvevők a bevezetőben említett két iránymutatás hátteréről. A Legfőbb Ügyészség által 2018 őszén és 2019 tavaszán az emberkereskedelemmel kapcsolatban elkészített iránymutatások a valósághű tényállás felderítésében és a tényállás helyes minősítésében nyújtanak segítséget az ügyészség emberkereskedelem bűntettével foglalkozó szervezeti egységeinek, és az ügyészeken keresztül, az ő közvetítésükkel a nyomozó hatóságoknak ezen bűncselekmény, valamint ezen bűncselekményhez kapcsolódó, és elhatárolási problémát okozó további bűncselekmények (kerítés, prostitúció elősegítése, gyermekprostitúció kihasználása, kényszermunka) felderítéséhez, vizsgálatához.

A feldolgozott esetekről

A frontális előadásokat követően került sor a kiválasztott esetek feldolgozására. Az ügyeket Balogh Krisztina r. alezredes javaslatára az általa egy CEPOL-kurzuson látottak alapján ismertettük: az eseteket szakaszokra bontottuk, a szereplők neveit átírtuk, csepegtetve adtuk az információt a résztvevőknek, lehetőséget biztosítva, hogy végiggondolják, az addig rendelkezésre álló adatok szerint mit tudnak, és hogyan folytatnák az ügyet.

Két esetet a teljes résztvevői kör együtt, hármat kisebb csoportokban dolgoztak fel a meghívottak, majd közösen átbeszéltük azokat. A csoportok kialakításakor is igyekeztünk figyelni a csoportdinamikára, illetve az együttműködés gördülékenyebbé tételére. Az első nap az előadásokat követően a bemelegítő, közös ügy feldolgozásakor még hivatásrendenként voltak a csoportok: külön rendőri, ügyészi és bírói csoport.

Ezt követően vegyes csoportokat alakítottunk ki, keverve a megyéket és a hivatásrendeket, rendőrök, ügyészek és bírók is voltak minden csoportban, hogy az adott információk alapján meg tudják osztani a véleményüket, gyakorlatukat egymással, segítve azt, hogy megértsék a másik oldalt. A távolság, a távolságtartás eleinte leginkább a büntetőeljárás kezdő pontját jelentő rendőrök és a végpontot jelentő bírók között volt felfedezhető. A két nézet, szemlélet közt az ügyész biztosította az összeköttetést, mint ahogy a való életben is az ügyész személye, az ügyész eljárása köti össze a két szakaszt. Az ügyész az, aki ismeri a nyomozás során felmerülő problémákat, és ő az, aki a bíróság előtti eljárás nehézségeivel is tisztában van, ezért személyének, szaktudásának kiemelt jelentősége van az eljárás eredményessége, az emberkereskedelem elleni fellépés szempontjából is. A szemléletformáló tréning lehetőséget biztosított arra, hogy a rendőrök bepillantást nyerjenek a bírói döntéshozatal során felmerülő szakmai, lelkiismereti kérdésekbe, és viszont. A bírói hivatásrend tagjai megismerhették a nyomozás ügyiratait lapról lapra összeállító személyek gyakorlatát, gondolkodásmódját.

A csoportok munkájában moderátori szerepet töltöttek be az OKRI kutatói, Balogh Krisztina r. alezredes és a Belügyminisztérium emberkereskedelem-szakértői.

Az esetek kiválasztásakor a fontosabb problémák, nehézségek bemutatása, átbeszélése volt a fő szempont; úgymint a kizsákmányolás, a kiszolgáltatott helyzet, a sértett önkéntessége, valamint az elhatárolás kérdése.

A jogalkalmazók körében bizonytalanság tapasztalható a törvény indokolásából kiolvasható, azonban a törvényi fogalomból nem egyértelműen és nem világosan kirajzolódó jogalkotói szándék értelmezését illetően, a kizsákmányolás fogalmához kapcsolódóan.

A kizsákmányolás céljából megvalósított emberkereskedelem bűntette megállapítása a törvényi tényállásban rögzített cél mellett az ott írt elkövetési magatartások (az eladás, megvásárlás, elcserélés, átadás, átvétel, toborzás, szállítás, elszállásolás, elrejtés, más részére történő megszerzés) tanúsítása kell.

A törvény kizsákmányolás fogalmának következő eleme a kihasználás, amely a saját hasznára fordítást jelenti. Azaz a jogalkotó, amikor a kiszolgáltatott helyzet kihasználásáról beszél, arra utal, hogy az elkövető a sértett kiszolgáltatott helyzetéből hasznot kíván húzni. Ehhez képest szinte már csak nyomatékosításként szolgál a fogalom következő eleme, az előny szerzésére törekvés. Ez utóbbi azt rögzíti, hogy az elkövető által kívánt haszonnak, az előnynek – amely lehet vagyoni, de attól különböző előny (pl. kedvezőbb helyzet, kedvezmény) is – nem kell realizálódnia.

A kizsákmányolási céllal elkövetett emberkereskedelem esetén az elkövetőtől függetlenül létrejött sértetti kiszolgáltatott helyzet lehet az, amely a sértettet arra „kényszeríti”, hogy alávesse magát a visszaélésnek, azaz az elkövető nem tanúsít kényszerítő magatartást, így a sértett magatartása a látszólagos önkéntesség jegyeit hordozza.

A kizsákmányolás törvényben meghatározott fogalma: a kiszolgáltatott helyzetbe hozott vagy helyzetben tartott sértett e helyzetének kihasználásával előnyszerzésre törekvés.

Az elkövetőtől függetlenül kialakult, akár a sértett magatartásának következtében fennálló kiszolgáltatott helyzet kihasználása, annak fenntartása, az abból való kilábalás megakadályozása is e fogalom alá vonandó, és nem csak az elkövető által létrehozott és fenntartott helyzet előnyszerzés végett történő kihasználása tartozik ebbe a körbe.

A sértett kiszolgáltatott helyzete fennálltának, illetve az ilyen helyzet kihasználására irányuló célzatnak az értékelése az egyes büntetőügyekben a bizonyítás eszközeinek vizsgálatával végezhető el.

Fontos, hogy az emberkereskedelem megállapításához nem szükséges, hogy például a prostitúciós tevékenység végzésére a sértettet akár az elkövető, akár más személy a büntető anyagi jogi kényszerítés révén vegye rá; a kiszolgáltatott helyzet már akkor megállapítható, ha a sértett elfogadható választási lehetőség hiányában saját elhatározásából végez prostitúciós tevékenységet, és az elkövető a sértett e helyzetének kihasználása révén kíván előnyt szerezni, az elkövetési magatartás bármelyikét e célból valósítja meg.

A munkáltatással összefüggő emberkereskedelmet illetően is megemlítendő, hogy a kizsákmányolás minden olyan esetben megállapítható, amikor a sértett tényleges vagy elfogadható választási lehetőség hiányában kénytelen alávetni magát a munkáltatás révén történő kizsákmányolásának. Ilyen körbe vonható az az eset is, amikor a sértett rossz körülmények között, aránytalanul kevés fizetés ellenében, vagy fizetés nélkül végzett munkáltatása következtében kénytelen alávetni magát a visszaélésnek. A kiszolgáltatott helyzet értelmezése tehát a munkáltatással összefüggésben elkövetett emberkereskedelem tekintetében sem térhet el a prostitúciós tevékenység kapcsán kifejtettektől.

A kiszolgáltatottság tág, törvényben meg nem határozott fogalom; nem lehet felmérni, meghatározni azt a számtalan egyedi körülményt, amely egy ilyen helyzetet előidéz, arra csak a szó általános jelentéséből lehet következtetni az adott ügyben, és amelynek megítélése nyilvánvalóan a jogalkalmazó személyiségétől, érzékenységétől is függ. Ezért különösen fontos a szemléletformálás.

Az elkövető által létrehozott kiszolgáltatott helyzet észlelése, értékelése nem jelent problémát a gyakorlat számára. Ugyanakkor az elkövetőtől függetlenül létrejött kiszolgáltatott helyzet megítélése korántsem ilyen egyértelmű.

Különösen a kiskorúság, azaz a 18. év alatti kor esetén, amellyel kapcsolatban két dologra szeretnénk felhívni a figyelmet. Egyrészt az alapvető jogok biztosának AJB-1485/2018. számú jelentése7  fontos az állami ellátórendszerre szoruló gyermekek helyzetének, körülményeinek elemzéséhez kapcsolódóan. Másrészt, ameddig a fiatalkorú elkövetők számára a jogalkotó intézményesítette az életkori sajátosságaikhoz igazodó törvényeket, addig a sértetti oldalon a jogalkalmazó feladata, hogy a kiskorú áldozatokat hasonló védelemben részesítse, megfelelő empátiával forduljon a kiskorú sértettek irányába, kellő körültekintéssel járjon el, belehelyezkedjen az ő egyedi helyzetébe, figyelembe vegye életkori és szociális adottságait, amikor kihallgatja, amikor a cselekedeteit értékeli, amikor a motivációit vizsgálja, amikor abban a kérdésben dönt, hogy volt-e tényleges vagy elfogadható választási lehetősége. Még hangsúlyosabban igaz ez egy olyan gyermek esetén, aki az állami ellátórendszerben kénytelen felnőni.

A sértett önkéntessége

Kiemelendő, hogy a sértett nem adhat érvényes beleegyezést az emberi méltóságát, személyi szabadságát sértő bűncselekmény elkövetéséhez (pl. ugyan beleegyezik a sértett prostitúciós tevékenység végzésébe, de amikor őt egy bezárt helyiségben eladják másnak, hogy ilyen munkát végezzen, ez már nyilvánvalóan nem áll fenn). Nem a prostitúciós tevékenység vagy egyéb, más jellegű munkavégzés az, ami sérti az adott személy emberi méltóságát, hanem az, hogy ezen törvényi tényállásban rögzített elkövetési magatartások tanúsításával és az ott meghatározott célból ki is használja, kizsákmányolja, emberi méltóságát ezáltal csorbítja.

Utalnunk kell e körben a 2011/36/ EU irányelvre, amelynek értelmében eseti alapon kell értékelni, hogy az érintett érvényes belegyezését adta-e az ilyen munka vagy szolgáltatás végzésébe azzal, hogy

  • egyrészt gyermek esetén az esetleges belegyezést sosem lehet érvényesnek tekinteni,
  • másrészt, hogy az emberkereskedelem áldozatának a tervezett vagy megvalósított kizsákmányoláshoz adott belegyezése nem vehető figyelembe, ha a cselekményt a kiszolgáltatott helyezettel való visszaélés révén valósítják meg. Ennek megfelelően az ilyen személy cselekményhez adott beleegyezése érvényesnek nem tekinthető, az elkövetőt a büntetőjogi felelősség alól nem mentesíti.

A prostitúcióhoz kapcsolódó egyéb bűncselekmények és az emberkereskedelem bűntettének elhatárolása körében az alábbiak bemutatását tartottuk fontosnak az esetek feldolgozása során.

Kerítés (Btk. 200. §), ha valaki haszonszerzés céljából valakit szexuális cselekmény végzésére másnak megszerez. Kerítés esetén az emberkereskedelemhez hasonlóan megszerzésről van szó, mégpedig haszonszerzés céljából történő megszerzésről. A különbség mégis a két magatartás között az, hogy a kerítés esetében nincs kizsákmányolási célzat, azaz a szexuális cselekményt végző személy nincs kiszolgáltatott helyzetben, van tényleges vagy megfelelő választási lehetősége, ennélfogva nincs olyan helyzetben, amely őt kényszerítené, amely kiszolgáltatottá tenné.

Abban az esetben azonban, ha a fentiek szerint részletezett kiszolgáltatott helyzete fennáll annak a személynek, akit az elkövető másnak megszerez, emberkereskedelem bűntette állapítandó meg. Akkor is, ha az elkövető hozzátartozója, nevelése, felügyelete vagy gondozása alatt álló sérelmére, vagy a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve, illetve ha megtévesztéssel, erőszakkal vagy fenyegetéssel követi el a másnak történő megszerzést, mivel a befolyása alatt álló, a megtévesztett, az erőszak és fenyegetés hatása alatt álló személy ezen körülmények okán nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van.

A haszonszerzés céljából 18. életévét be nem töltött személy szexuális cselekmény végzésére másnak történő megszerzése esetén a kérdés nem ilyen egyszerűen eldönthető, ezért is választottunk egy ilyen esetet is. A kiskorú, 18. életévét be nem töltött személyeknél a kiszolgáltatott helyzet megállapításánál rendkívüli gondossággal kell eljárni. Bár a törvény nem állít fel olyan vélelmet, hogy a kiskorú sértett – életkora alapján – kiszolgáltatott helyzetben van, mégis a nyomozások során az a helyes és célszerű, hogy abból indulunk ki: a kiskorú sértett nagy valószínűség szerint ilyen helyzetben van.

Minden ügyben egyedileg kell bizonyítani, hogy a kiszolgáltatott helyzet fennáll-e, gondosan mérlegelve a körülményeket. Elképzelhető olyan helyzet is, amikor az emberkereskedelem bűntette megállapítása nem jöhet szóba annak ellenére, hogy a sértett kiskorú. Olyan esetben például, amikor a kiskorú sértett nem fél a gyanúsítottól, amikor nincs semmilyen függőségi viszony, amikor a sértett a gyanúsítottat bármikor, következmények nélkül visszautasíthatja, amikor nem ellenkezik a gyanúsított által kezdeményezett kapcsolatfelvétel ellen, sőt ő maga keresi a gyanúsítottat pénzszerzés reményében, az emberkereskedelem nem látszik megállapíthatónak.

A prostitúció elősegítésének (Btk. 201. §) tényállása értelmében, aki mást prostitúcióra rábír, épületet vagy egyéb helyet prostitúció céljára másnak a rendelkezésére bocsát, tizennyolcadik életévét be nem töltött személy prostitúciójához segítséget nyújt, tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt bír rá prostitúcióra, aki bordélyházat tart fenn, vezet, vagy annak működéséhez anyagi eszközöket szolgáltat, bűntettet követ el. Ezen törvényi tényállásból a rábírás kiemelendő, mert az az emberkereskedelem bűntette tényállásában szereplő toborzásnak feleltethető meg.

A toborzás definícióját nem adja meg a törvény, ezért ezen fogalom értelmezéséhez a tiltott toborzás törvényi tényálláshoz adott törvényi indokolást lehet és kell igénybe venni, ami nem más, mint önkéntes csatlakozásra történő felhívás.

A toborzás lehet eredményes, azaz az elkövetői magatartás hatására a sértett beleegyezik más(ok)nak nyújtandó szexuális cselekmény végzése érdekében történő megszerzésébe, és lehet eredménytelen, azaz ilyen beleegyezést a sértett nem ad. Ha az elkövető cselekménye nem mutat túl a felhíváson, vagy további elkövetői magatartás nem bizonyítható, és az elkövetői oldalon a kizsákmányolási cél megállapítható, toborzással megvalósított emberkereskedelemről beszélhetünk.

Ha sikeres toborzás – eredményes felhívás – nem kiszolgáltatott helyzetben lévő személyt érint, vagy nem előny szerzésére irányul, akkor a prostitúció elősegítésének bűntette, vagy kerítés bűntette jöhet szóba.

Ha a toborzás eredménytelen és nem kiszolgáltatott helyzetben lévő személyt érint, és nem előnyszerzésről beszélünk felnőtt korú személy esetén, bűncselekmény nem valósul meg, míg kiskorú személy esetén a Btk. 200. § (2) bekezdése szerinti kerítés megállapítása jöhet szóba, hiszen az a 18. életévét be nem töltött személy prostitúcióra történő eredménytelen felhívását rendeli büntetni.

A toborzással elkövetett emberkereskedelem bűntettének még nincs gyakorlata. Ennek vélhetően az az oka, hogy az elkövetők jellemzően a felhíváson túlmutató magatartása is tetten érhető volt ez elmúlt időkben, ezért ezzel a tulajdonképpeni előkészületi magatartással nem kellett foglalkozni, nem kellett használni. Az elkövetői attitűdök változnak, az elkövetők még jobban rejtőzködnek, leplezik a cselekményüket, számolnak a velük szemben alkalmazott leplezett eszközökkel. De a sértettekkel történő kapcsolatfelvételt elkerülni nem tudják, ezért a toborzás vizsgálatának egyre nagyobb hangsúlyt kell kapnia. Főleg azért, mert a törvény semmilyen speciális elvárást, feltételt nem határoz meg a toborzás megállapításához.

A gyermekprostitúció kihasználása tényállás (Btk. 203. §) büntetni rendeli azt, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy prostitúciójából haszonszerzésre törekszik, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személlyel való szexuális cselekményért ellenszolgáltatást nyújt, aki részben vagy egészben tizennyolcadik életévét be nem töltött, prostitúciót folytató személlyel tartatja ki magát, valamint aki olyan bordélyházat tart fenn, vezet, vagy olyan bordélyház működéséhez szolgáltat anyagi eszközöket, amelyben tizennyolcadik életévét be nem töltött személy folytat prostitúciót. Látható, hogy a gyermekprostitúció kihasználása bűntettének törvényi tényállása konkrétan nem tartalmazza az emberkereskedelem törvényi tényállásában szabályozott elkövetési magatartásokat, de a bordélyház fenntartása alá a megszerzés, szállítás, toborzás beilleszthető. Az elkövetői magatartástól függetlenül már prostituálódott 18. év alatti személy kihasználását rendeli büntetni, azaz tulajdonképpen ez e törvényi tényállásban szabályozott magatartás akár a kerítést, akár az emberkereskedelmet követő, ezen bűncselekmények elkövetésének befejezése után megjelenő magatartás.

Ha az elkövető a kiszolgáltatott helyzetben lévő kiskorút másnak szexuális cselekmény végzésére megszerzi, és ezért előnyt kap attól, akinek a javára/érdekében eljárt, az emberkereskedelem bűntettét megvalósította, cselekménye befejeződött. Ha ezen magatartást követően a kiskorú személy ezen cselekményéből származó esetleges bevételéből még plusz haszonszerzésre is törekszik az elkövető, a gyermekprostitúció kihasználójává válik, azaz a bűncselekmények halmazatának megállapítása lehetséges.

Zárógondolatok

Magyarország emberkereskedelem elleni küzdelem nemzeti koordinátora, a Belügyminisztérium európai uniós és nemzetközi helyettes államtitkára, Hegyaljai Mátyás az ún. Nemzeti Koordinációs Mechanizmus üléseken elnökölve az egyes társszervek együttműködését koordinálja, amelyen sokszor volt szó az egyes szervek által szervezett képzésekről. A fentebb bemutatott, az igazságszolgáltatás szereplőinek közösen tartott tréningre a Belügyminisztérium kezdeményezése, szervezése, anyagi háttere nélkül nem kerülhetett volna sor.

A szemléletformáló tréningen résztvevők valamennyien jól tudták, hogy az elítélést eredményező büntetőeljárás az eredményes vádképviseleten nyugszik, amelynek alapja a pontos, megalapozott állításokat megjelenítő vádirat, ez viszont kizárólag alapos, a valósághű tényállást felderítő nyomozás során törvényesen beszerzett bizonyítékokra támaszkodva, azok megfelelő mérlegelésével készíthető el. A büntetőeljárás szakaszai egymásra épülnek, ezért ha a büntetőeljárás kezdeti szakaszában, a nyomozás felderítési szakában a rendőrség hibát vét, azt a későbbiekben nem vagy csak nehezen lehet korrigálni. Emiatt is fontos az emberkereskedelmes ügyek általános problémáinak eseteken keresztül történő közös átbeszélése, a hivatásrendek együttműködésének erősítése.

A tréning óta eltelt időben történt néhány, az annak apropójául szolgáló gyakorlat alakítását is befolyásoló esemény, amelyről érdemes néhány szót ejteni itt röviden. 2020 év elején hatályba lépett az 1046/2020. (II. 18.) Kormányhatározat az emberkereskedelem elleni küzdelemről szóló 2020–2023 közötti nemzeti stratégiáról, valamint annak végrehajtását szolgáló, 2020–2021 közötti időszakban végrehajtandó intézkedési tervről. A stratégia és az intézkedési terv átfogó, átgondolt, valamennyi emberkereskedelem ellen küzdő, hatáskörrel rendelkező szervezet és intézmény által feltárt problémára reagál, és azokra választ kíván adni, sőt további, a fentiekben bemutatott esetmegbeszélések, tréningek megtartását is meghatározza.

Továbbá az Országgyűlésbe benyújtották, és el is fogadták az emberkereskedelem áldozatainak kizsákmányolása elleni fellépés érdekében szükséges egyes törvények módosításáról című törvényjavaslatot (T/9280), amely 2020. július elsején lép hatályba. Az új szabályozás indokolása szerint a módosítás egyik oka, hogy a jelenleg hatályos törvényszöveg nem tükrözi megfelelően azt, hogy a haszonszerzésre való törekvés az emberkereskedelmet akként hatja át, hogy közben az elkövető a sértettel szemben valamiféle – köznyelvi értelemben vett – hatalmi viszonyt használ ki, ami lehetővé teszi a sértett dologként való kezelését az emberi méltóság alapjainak a megsértése mellett. Az új tényállás rendezi az abból eredő értelmezési nehézséget is, hogy a hatályos törvény kizsákmányolás definíciója nem tükrözi megfelelően a sértett ténylegesen kiszolgáltatott helyzetét (amiről mi is szót ejtettünk az előzőekben és a tréningen is). Az új tényállásban – a törvény indokolása szerint – az emberkereskedelem minősítési rendszere is koherensebbé, átláthatóbbá vált, és bevezette az emberkereskedelem passzív alanyának a tevékenységéből származó előny felhasználási tilalmát. Ezek mind jó alapot teremtenek a jövőben hasonló tréningek megtartásához.

Huszár Julianna, kirendelt legfőbb ügyészségi ügyész, Legfőbb Ügyészség Kiemelt, Korrupciós és Szervezett Bűnözés Elleni Ügyek Főosztálya; Windt Szandra PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet


Your browser does not support the canvas element.