A közvádló a magyar jogtudományban a 19. századig

Bevezetés

A magyar jogterületen a magánszemélyek prókátorok általi, illetve a király kancelláriai jegyzők általi képviseletének 13. századi megjelenése¹  ellenére is a deliktumok bíróság előtti üldözése kezdetben alapvetően magánjogias jellegű volt. A 14. századtól aztán már erőteljesebben megmutatkozott a büntetőjogi intézmények közjogiasodása.²  Ez vezethetett el a 16. századra annak igényéhez, hogy a köz érdekét súlyosan sértő cselekmények üldözése, a keresetindítás ne függjön a sérelmet szenvedő (vagy rokonai) rendelkezésétől, fellépésétől,³  ami a törvényhatóságoknál életre hívta a magisztrátusi, majd a tiszti ügyészi kereset és vádképviselet intézményét.⁴

A közvád és a közvádlók megjelenését követően, működésük alakulásával párhuzamosan e jogintézmények a 16–19. századok jogtudományi (vagy kezdetben inkább csak ilyen vonásokat is mutató) írásműveiben is felbukkannak. Ezek felidézésével kívánok jelen tanulmányban a királyi ügyészség felállításának 150. évfordulója alkalmából megemlékezni az önálló magyar közvádló hatóság gondolati előzményeiről.

16–17. századi jogtudósok

Werbőczy István

Werbőczy István 1514–ben megjelent Hármaskönyvét ugyan a szakirodalom „sem céljánál, sem tartalmánál fogva nem tekinti a büntetőjog tudományos művelése kísérletének”⁵ , benne mégis a magyar jog korai gyakorlati és tudományos érdemű munkáját tiszteljük. Bár a szerző kodifikációs tervezetet kívánt alkotni, abba számos helyen beleszőtte saját gondolatait, ami a jogkönyvek irányába vitte az opust, és azt a gyakorlat is leginkább ekként hasznosította. Különös jelentőségét az adja, hogy egyfelől döntően szokásjogi alapjain az általa vizsgált kérdéskörökben összefoglalta a korábbi magyar jog 16. század elején is érvényes szabályait, másfelől mint a gyakorlatban hézagpótló és kisegítő jelleggel alkalmazott forrás, a 19. század közepéig ténylegesen hatással volt a jogalkalmazásra és a jogi gondolkodásra.

Werbőczy túlnyomó részben a nemesi magánjog szokásjogi szabályait foglalja össze, de számos helyen definiál és magyaráz egyes, a mai jogági felosztás szerint közjogi, illetve büntető anyagi- és eljárásjogi intézményeket is, igaz, általában valamilyen magánjogi-vagyonjogi összefüggésben. A Hármaskönyv bevezető része 2. címének 3. §-a például a magánjog és a közjog megkülönböztetése során utóbbi szemléltetésére éppen büntetőjogi példát hoz: „főkiváltképpen a főhatalmat, az országok kormányzatát és a nyilvános érdeket tartja szem előtt, s a vallási ügyekre, az egyházi és világi hatóságokra vonatkozik, minélfogva, aki a papokat és vallásos dolgokat, avagy a világi hatóságokat, azaz a nép kormányzóit megsérti: mindenkitől közbűntett vádjával támadható meg”⁶ .

A bevezető rész 13. címének 4. és 5. §-ai szerint pedig minden bírói tárgyalásra bocsátott ügyben három perbeli személy szükséges: a bíró, a felperes és az alperes; a „felperes pedig, mintegy vádló” az, aki mást perbe idéz.⁷  A Hármaskönyv szerint tehát a közbűncselekmény üldözése felperesként bárkinek megengedett, az még nem kötött közvádló hatósági fellépéséhez. Továbbá ugyan a hűtlenségi és a főbenjáró ítéletek elhatárolásából kiolvasható, hogy a legsúlyosabb közbűncselekménynek tekinthető hűtlenségi esetekben a vádlott és a sértett jóvátételben történő megállapodása hatálytalan,⁸  de összességében az egész mű perjogi szemlélete magánjogias, a vádló a bíróság előtt a polgári ügy felpereséhez hasonló állású.

A második rész 22. címe büntetéssel fenyegeti azt a királyi vagy nádori embert, aki miután a bíróság nevében eljárási cselekményt (perbehívást vagy egyéb végrehajtást) teljesített, ugyanazon ügyben meghatalmazott ügyvédként lépne fel. Ezzel összefüggésben mondja ki Werbőczy általános tételként, hogy egyazon ügyben senki bíró és felperes egyidejűleg nem – és mint a felhozott példából kiderül, időben elkülönülten sem – lehet.⁹

Érdemes még megjegyezni, hogy a Hármaskönyv második részének 39. címe említést tesz a király, illetve a korona érdekeinek védelmében eljáró királyi ügyek igazgatójáról, de csak mint a király alperesi perbeli képviselőjéről és mint a királyt a perbeli eskütétel során helyettesítő képviselőről.¹⁰  Az ügyigazgató nyilvánvalóan ekkor is meglévő¹¹  felperesi (képviselői) eljárásáról azonban a mű nem tesz említést, az kívül esik annak tárgyalt témakörein.

Kithonich János

Nagyrészt a Hármaskönyv magyarázatán alapul, de a két mű születése között eltelt évszázad dekrétumait is figyelembe veszi Kithonich János királyi ügyigazgatónak a bírósági gyakorlatot anyagi jogi utalásokkal kiegészítve tárgyaló tankönyvjellegű munkája, az 1619-ben megjelent Directio Methodica.¹²  Kithonich sem törekszik a büntető igazságszolgáltatás kimerítő elemzésére, de érinti annak kérdéseit, és műve – hasonlóan a Hármaskönyvhöz – az erdélyi jogterületen is hatott.

A Directio Methodica perbeli főszemélyeket tárgyaló tizedik részének 23. kérdése magánjogias szemléletben közli a felperesre vonatkozó megállapításokat. Eszerint felperes az, aki „más ellen törvény úttya szerént kereskedik, vagy maga vagy Prokátora által”, a felperes pedig latinul actor, ami „a többi közt néha vádlást is jelent”, amikor „az Al perest vádollyák […] hogy az Al peres el-maradgyon”.¹³

A perek és keresetek típusainál Kithonich megmagyarázza a fiscus (kincstár, koronajavak, ezek gondviselői) és a fiscalis (Őfelsége vagy Őfelsége pereinek gondviselői) jelentéseit, majd röviden leírja a fiscus pereinek különös szabályait, miszerint ezek az ügyek a nádor előtt, a legrövidebb határidőkben, kihallgatások nélkül folynak, a fiscus képviselője iratok bemutatására nem kötelezhető, a király pedig az eljárási cselekményeken mindig képviselője útján jelenik meg.¹⁴  A felek minden egyenlőtlensége ellenére még e perek is magánjogias természetűek.

A cégéres bűntettet elkövető gonosztevők elleni eljárás szabályainál azonban Kithonich már említ bizonyos tisztet (magistratus), aki a perben esküvésre vagy egyéb bizonyításra nem kötelezhető, mivel a vádlottnak kell kimentenie magát, továbbá e tiszt a vádlott ártatlanságának bizonyítása esetén sem marasztalható semmiben, mert ő „közönseges nével, a közönseges joért munkálkodik”¹⁵ . A szövegkörnyezet alapján e tiszt felperesként (vádlóként) van jelen az ügyben, állásáról azonban a szöveg nem árul el többet. Meznerics Iván szerint ez már a magisztrátusi kereset előképe, de Kithonichnál a cégéres gonosztevők ügyeiben a tiszt még csak az elsődleges magánvádlói fellépés hiányában járhat el.¹⁶

A 18. századi jogtudósok

A Directio Methodica jogelméleti jelentőségét mutatja, hogy annak megjelenését követően „a magyar büntetőperjogi irodalom több mint százhúsz éven át parlagon maradt”¹⁷ . Jelentős tudományos munkák megjelenésére a 18. század közepéig kellett várni, ekkor azonban 1742 és 1751 között négy fontos, részben vagy kizárólag büntető anyagi és eljárási kérdéseket tárgyaló mű jelent meg.

Huszty István

Elsőként említendő az Egri Érseki Jogakadémia tanárának, Huszty Istvánnak a Jurisprudentia Practica című, Budán kiadott műve. Ennek jogi alapfogalmakat és a peres eljárás általános szabályait taglaló első könyve a felperes, a királyi fiscus és a kereset intézményét is még erőteljes magánjogi éllel mutatja be.

A harmadik könyv azonban a bűncselekményeket és az azokra kirovandó büntetéseket tárgyalja, és ennek 1. címében Huszty úgy definiálja és határolja el a magándeliktumtól a közbűncselekményt, hogy utóbbi törvényben közjellegűnek meghatározott, az illetékes tiszt által közkeresettel üldözendő bűncselekmény.¹⁸  Ekkorra tehát összekapcsolódnak az anyagi és eljárásjogi fogalmak: a közbűncselekmény közkeresettel üldözendő és közkeresetnek közbűncselekmény miatt van helye.

A vádolásról szóló 3. cím elhatárolja a feljelentést a vádolástól, amely utóbbi már a tett igazolását és a bizonyíték benyújtását is jelenti. A vádló kapcsán kifejti, hogy a közbűncselekmények üldözésére a tiszti ügyészeket azért állították, hogy ne a magisztrátus legyen a vádló abban az ügyben, amelyben bíróként jár el; hozzáteszi ugyanakkor, hogy nemcsak a tiszti ügyészek vádolhatnak, hanem mindenki, aki megfelelő értelemmel rendelkezik. Huszty szerint ugyan a magándeliktumok esetében a legritkábban lép fel váddal olyasvalaki, akinek az elkövető megbüntetéséhez valamilyen érdeke nem fűződik, valójában sem ezek, sem a közbűncselekmények esetében nem zárható el senki elől a vádolás lehetősége, mert az igazság megkívánja minden bűntett megbüntetését. Hozzáteszi azt is, hogy a köz érdekében vádolóval szemben az utóbb felmentett vádlott nem élhet keresettel a vádolás miatt, kivéve, ha az nyilvánvaló rosszindulatból történt.¹⁹

Tarnói Gochetz Gábor

Szintén Budán jelent meg 1746-ban az ügyvédként, illetve bíróként tevékenykedő Tarnói Gochetz Gábor kevésbé részletgazdag, inkább kivonatnak, „büntetőeljárási compendiumnak” nevezhető²⁰  munkája, a Systema Praxis Criminalis. A mű zömében eljárásjogi első részének a büntetőperek folyásáról szóló 5. cikke rögzíti, hogy mivel minden perben lennie kell bírónak, felperesnek és alperesnek, ezért a nem magános vádló által, hanem hivatalból, a magisztrátus által indított perekben a magisztrátus a bírót testesíti meg, míg a felperes a magisztrátusi (vagyis a tiszti) ügyész.²¹  A bizonyítás szabályai szerint pedig a tagadó vádlottal szemben mindig a vádlónak kell előmozdítania a bizonyítást, ezért a bizonyítás kötelessége alól a tiszti vádlót sem illetheti meg kivétel.²²

A 13. cikkben a szerző kifejti, hogy a bűncselekmények többsége kettős terheltséget foglal magában: az elkövető szembekerül a személyében sértett károsulttal, valamint „az isteni és emberi törvények megtartására, a társadalmi őrködésre és a köznyugalom megóvására rendelt” magisztrátussal. Mégis, bűnvádi perekben – uralkodói kegyelem kivételével – a vádlott és a sértett megállapodása és jóvátétel nyújtása a magisztrátus általi – a tiszti ügyész keresetére történő – megbüntetésnek nem akadálya; igaz, a szerző megjelöl néhány kivételes esetet is, amikor a jóvátétel következtében a tiszti keresetnek a rendesen kiszabandó halálbüntetés helyett enyhébb büntetésre kell irányulnia.²³

Bodó Mátyás

E korszak legkésőbbi, de ismertségében és jelentőségében társait felülmúló darabja a Nagyszombati Egyetem tanárának, Bodó Mátyásnak a Jurisprudentia Criminalis című könyve. A mű első része tárgyalja a büntetőjog és a büntetőeljárás, a közbűncselekmények és a gonosztevők, valamint az ezekkel szembeni eljárásrend általános szabályait, és ennek 1. cikkében Bodó a büntetőeljárást a bűncselekmények üldözésére rendelt közönséges törvényhatósági tiszti eljárásként definiálja,²⁴  és Huszty Istvánhoz hasonlóan határolja el a közbűncselekményeket és a magándeliktumokat. Ugyancsak a Huszty által kifejtettek köszönnek vissza a büntetőügyekbeni felperesség kérdését taglaló 6. cikkben, ahol Bodó kifejti, hogy mivel a bíró és a felperes személyének el kell különülnie, ezért a megyei törvényszéken a vármegyei tiszti ügyész látja el a vádlói feladatokat, továbbá hogy a felmentett vádlott nem élhet viszontkeresettel a vádlóval szemben.²⁵

Huszti András

Az előbbi, (királyi) magyarországi törvényeket és praxist leíró műveknél korábban, 1742-ben jelent meg azok erdélyi „testvére”, a Kolozsvári Református Kollégium tanárának, Huszti Andrásnak a Jurisprudentia Hungarico Transilva-nica című könyve, amely Finkey Ferenc szerint tudományos szempontból magasan felette áll az előbb tárgyalt három könyvnek.²⁶  Kolosváry Bálint szerint pedig ez a mű maga „az akkori kor tudományos perjoga”, mégis „nem mondhatjuk, hogy csakis kizárólag a 18. század magyar – erdélyi perjogának volna feldolgozása […] a gyakorlat és jogtudomány éppen a perjognál az ő korában két egymástól felette távoli jogéleti jelenség”²⁷ . Ő mutat rá arra, hogy Huszti könyve „kiveszett a köztudatból, s nem érvényesíthette azt a termékenyítő hatást, melyet valóban mélyen szántó és sokoldalu tudományos ismeretről tanuskodó fejtegetései fölmutathattak volna”²⁸ . Valójában azonban nem a későbbi szerzők hibája Huszti művének mellőzése, hiszen az 1742. évi dévai református zsinat elkoboztatta és – néhány példány kivételével – megsemmisíttette azt.²⁹

Huszti könyve az erdélyi jog intézményeit alapvetően magánjogi nézőpontból szemléli, de a szövegben számos helyen – jellemzően azok eltérései kapcsán – találunk a büntetőügyekre vonatkozó megállapításokat is. E szerkesztési módból következik, hogy azok a megállapításai, amelyek jellegüknél fogva nem kifejezetten és kizárólag a magánjogra és annak eljárásjogára vonatkoznak, a büntető anyagi és eljárásjog tekintetében is irányadók. Az erdélyi jog három írásos forrásaként önálló szakaszokat szentel a Hármaskönyvnek, valamint az Approbatae Constitutiones és a Compilatae Constitutiones gyűjteményeinek, mondván, ezek alkalmazandók minden polgári és bűnvádi ügyben, minden más írásos gyűjtemény – az erdélyi joganyag magángyűjteményei, valamint Kithonich és más jogtudósok írásai – csak a jog magyarázására használhatók, a bizonyításban nem.³⁰

Az ítéletekről szóló 52. cím szerint ahányfélék a keresetek, annyifélék lehetnek az ítéletek is, ezek egyik osztályozása szerint pedig megkülönböztethetők polgári, büntető és vegyes ítéletek (és keresetek), míg a büntetőítélet (és kereset) lehet főbenjáró, főváltsági, hűtlenségi, patvarkodási, nyelvváltsági, széksértési, tisztvesztési, becsületvesztési, kisebb hatalmaskodási vagy makacssági – ezeket azonban Huszti nem tárgyalja részletesebben.³¹  Általánosabb szinten a 27. címben megkülönbözteti az egyházi, a világi és a vegyes törvénykezést, a világi bíráskodáson belül pedig a bűnvádi és a polgári törvénykezést, de ami lényegesebb, itt fejti ki a perbeli főszemélyekre vonatkozó nézetét. Eszerint amíg a perekben általában három főszemély, a bíró, a felperes és az alperes vesz részt, addig a büntetőügyekben (a közbűncselekmények miatt közönséges keresettel indult perekben) csak két főszemély szerepel, a vádlott és a bíró, aki a felperes feladatait is ellátja.³²  A felperességről szólva pedig Huszti kifejti, hogy felperes az, aki személyesen vagy képviselője útján mással szemben valamilyen jogi úton fellép, és lehet perelő vagy vádoló, az általános felperesi bizonyítási kötelezettséget pedig a büntetőügyekre átvezetve ő is rögzíti, hogy a nem teljes bizonyítás ezen ügyekben nem fogadható el, ha pedig a vádló nem bizonyít, az alperest fel kell menteni.³³

A 19. századi jogtudósok

A 18. század közepéről kiemelhető négy jeles alkotáshoz képest a 19. századi büntetőjogi irodalomból – a büntető anyagi és eljárásjog szinte egész Európában megfigyelhető változásainak hatására is – már szélesebb körben lehetne meríteni, ehelyütt azonban három jelentős szerző kiemelésére szorítkozom.

Vuchetich Mátyás

A korai 19. századi magyar büntetőjogi irodalom jelentős alkotása Vuchetich Mátyás pesti egyetemi tanár, Békés és Torontál megyei táblabíró 1819-ben megjelent könyve, az Institutiones iuris criminalis Hungarici. Szemben az ismertetett korábbi munkák többségével, ez az opus kifejezetten csak a büntető anyagi és eljárásjogot mutatja be.

Vuchetich felosztása szerint a per alanyai a jogot kimondó (szolgáltató) személyek, illetve azok, akiknek a jogot mondják (szolgáltatják). Előbbiek a bírók, akik között megkülönböztethetők a bíróság elnöke és a bírótársak, akiket ülnököknek és más neveken is szokás nevezni.³⁴  Az első fokon eljáró bíróságokat a korábbi századok gyakorlatának megfelelően sorolja fel, elsőként említve a megyei büntető törvényszékeket, majd a szabad királyi városok és a kiváltságos mezővárosok magisztrátusait, valamint a pallosjognak örvendő nemesek úriszékeit; kiegészíti azonban ezek sorát a Magyar Királyi Tudományegyetem ítélőszékével.³⁵

Akiknek a jogot mondják, lehetnek perbeli fő- vagy mellékszemélyek, előbbiek pedig a vádló (accusator), aki a más által elkövetett bűncselekményt megfelelően kimunkált keresettel a bíróságon előterjeszti és bizonyítja, valamint a vádlott, akivel szemben valamely bűncselekmény gyanúja miatt fellépnek.³⁶  Említésre érdemes, hogy Bérces Viktor a vádló személyének ilyetén leírásában – még a „megfelelően kimunkált kereset” kritériumát nem említve is – a törvényes vád elvének kezdeti meghatározását véli felfedezni.³⁷  E megállapítását csak erősíteni látszik a definíciónak a kereset megfelelőségére vonatkozó kritériummal történő kiegészítése.

Alább azt fejtegeti Vuchetich, hogy a büntetőeljárás formája szerint kétféle lehet: akkuzatórius vagy inkvizitórius. Az akkuzatórius eljárásban – mint írja – valamely kérelmező (a sértett vagy más polgár) a bűncselekmény terheltjének közönséges büntetéssel történő megbüntetését kéri, e vádló mintegy pereskedő fél, a közönséges büntetéssel a közérdek jogát érvényesíti, egyben a bizonyítékokat és az ügy előbbrevitelét biztosítja. Ezzel szemben az inkvizitórius eljárásban maga a bíró keres hivatalból, vádló nélkül büntetést a terheltre és a bíró hivatalból a vádló helyetteseként is szolgál oly módon, hogy egyformán tekintettel van a vádlott igazságos védelmére is.³⁸  Később ezt azzal egészíti ki, hogy a tisztán inkvizitórius eljárásban a bíró vádló nélkül, hivatalból keresi a terhelt büntetését, míg a vegyes inkvizitórius eljárásban az akkuzatórius eljárás egyes elemei is megjelennek, így az általános kivizsgálást követően a közvádló mintegy peres fél keresi közönséges büntetéssel a közérdek jogát.³⁹

Végül arra is rámutat Vuchetich, hogy a magyar bűnvádi per vegyes inkvizitórius jellegű, mert abban előbb a bíró folytatja le hivatalból az általános és különös kivizsgálást, majd ezután – nehogy a bíró pereskedő félként tűnjön fellépni – felhívják az illetékes bíróság tiszti ügyészét, hogy mintegy közvádló, aki a közérdek jogát keresi peres félként, a terhelttel szemben büntetés kiszabását kérje, és ehhez a bizonyítékokat és az ügy előbbrevitelét biztosítsa. Ennek eszköze pedig a tiszti büntetőkereset, vagyis a bűncselekménynek az illetékes bírónál megfelelően kimunkált keresettel történő feljelentése és bizonyítása.⁴⁰  E gondolatokkal kiegészülve a büntetőeljárás részben inkvizitórius jellege ellenére is még inkább helyesnek mutatkozik Bérces Viktor megállapítása.

Szlemenics Pál

A 19. századi magyar büntetőjogi irodalom egy másik neves képviselője, Szle-menics Pál a fenyítő törvényszéki eljárásról szóló híres könyvében „a fenyítő törvénytételben előforduló” személyek között megkülönböztet fő- és segédszemélyeket, előbbiek pedig a felperes, az alperes és a bíró.⁴¹  Szlemenics szerint a fenyítő perben felperes az, aki „a fenyítő törvényszéki ügyet biró elejébe terjeszti, és a bünös ellen érdemlett büntetést kér”, ilyen felperesként pedig három személyi kört jelöl meg. Eszerint a fenyítő per rendszerinti felperese „a perben itélő törvényszéknek hivatalbeli ügyvédje”, törvényben meghatározott súlyos ügyekben pedig a királyi fiscus, továbbá egyetlen esetben, a felesége paráználkodása miatt főveszteség-kérésre nézve a magános hazapolgár.⁴²  Szlemenics fejtegetése alapján tehát a közvádlói fellépéssel folyó bűnvádi eljárás felperese, közvádlója a 19. század közepéhez közeledve is alapvetően a megelőző századokban kialakultak szerint a tiszti ügyész, illetve a királyi ügyek igazgatója. Érdekesség azonban, hogy maga a szerző nem a tiszt, az ügyész vagy a fiskális kifejezést használja, hanem a közvádlói fellépés kezdetlegesebb történelmi formájára emlékeztető megnevezést, amikor még a magisztrátus meghatalmazott prókátora látta el a vádképviseleti feladatokat.

Dósa Elek

A 19. századi erdélyi perjog jelentős tudományos feldolgozását találjuk Dósa Elek Erdélyhoni jogtudomány című háromkötetes művének harmadik, perjogi kötetében. Dósa általában véve az eljárásjogot tárgyalja, művében nincs élesen elhatárolt polgári és büntető perjogi rész, ezek különbségeire, illetve a mindkét területen általánosnak tekinthető megoldásoktól való eltérésekre az egyes intézmények elemzése során tér ki.

Amíg a 18. századi erdélyi jogtudomány képviselője, Huszti András – ahogy arról szó volt – a perben általában a bírót, a felperest és az alperest, bűnvádi perben pedig a bírót és az alperest tekintette főszemélynek,⁴³  bő egy évszázaddal később Dósa megközelítése már különbözik ettől, de különbözik a Vuchetich és Szlemenics által leírt felosztástól is. Ő ugyanis előbb megkülönbözteti a perben részt vevő lényeges, mellék- és segédszemélyeket, majd ezektől külön fejezetben, tehát nem a perben részt vevő személyként tárgyalja a per bírójára vonatkozó kérdéseket. Perbeli lényeges személyek azok „kik elannyira nélkülözhetlenek, hogy náluk nélkül pert még képzelni sem lehet”, ezek pedig a fel-peres és az alperes (bűntényi perekben: „reus”).⁴⁴  Felperes az, aki a bíró előtt mást vádol vagy valamit követel, és lehet saját ügyében pereskedő magánszemély vagy hivatalnok, aki hivatali kötelességénél fogva folytatja a rábízott közügyeket – ez utóbbi a közfelperes.⁴⁵  A felperességnek, vagyis a „felperesi perelhetési képességnek” személyi és tárgyi oldala van, előbbi életkori, szellemi képességbeli és egyéb – főleg magánjogi perekben releváns jogi természetű – feltételeket, utóbbi pedig a per tárgyának követelésére jogosítottságot jelenti; míg a felperesi kötelezettségek köréből a büntetőeljárás tekintetében a bizonyítási kötelezettség emelhető ki.⁴⁶

A közfelpereseket Dósa négy csoportban sorolja. Első a fiscalis director, vagyis a közügyigazgató, aki a fiscust közvetlenül érintő és minden más, törvényben rábízott ügyekben eljár az ország egész területén. A vármegyék, illetve a székely székek törvényszékeinek közvádlói az alispánok, illetve az alkirálybírók. A szabad királyi és más kiváltságos városokban közfelperes a kinevezett tanácsnok (senator), aki jellemzően rendőri főbiztos (politiae director) is. Végül a helvét (református) vallásúak közönséges és kerületi zsinatain egyházi közfelperesek a generalis director és a tractualis director.⁴⁷  E felsorolás első három eleméből is jól látható, hogy a 19. századi gyakorlatban a közvádlók továbbra is a korábbi századokban megjelent főügyigazgató (vagy közügyigazgató) és a törvényhatósági tiszti ügyészek maradtak.

Zárszó

Áttekintve a Hármaskönyvtől a 19. századig a jogirodalom jeles szerzőinek közvádra és közvádlóra vonatkozó megállapításait, elmondható, hogy azokban egyfelől a gyakorlat alakulásához hasonló fejlődési ív mutatkozik: az eljárás felperesi oldala a kezdetben a deliktumok esetében is erőteljes magánjogi jellege felől mindinkább a köz érdekéből történő hivatalbóli fellépés irányába tolódik el. Másfelől azonban, a közvádlónak a bíróként eljáró magisztrátus személyétől való elválasztását szorgalmazva, a jogelmélet e téren valamelyest meg is előzi a gyakorlatot. E törekvésekben pedig, ha még csak távolról is, már felsejlenek a 19. század utolsó harmadában – igaz, nem a hazai előzményekből szervesen kifejlődve – megvalósuló önálló magyar közvádlói intézmény, a királyi ügyészség ügyészeinek halvány előképei.

László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudomány-egyetem Állam- és Jogtudományi Kar