A látszólagos bűnhalmazat¹

¹

1. rész: A látszólagos alaki bűnhalmazat

Bevezetés

A látszólagos bűnhalmazat az egység és a halmazat témakörének egy kiemelten fontos esetköre, amelynek rendszerbeli helyeként a bűncselekményi egység jelölhető meg.²  Publikációm elején fontosnak tartom tisztázni ezen dogmatikai esetkör fogalmi és csoportosítási szempontjait. A fogalom azon része, hogy az elkövető egy cselekménye látszik megvalósítani több bűncselekményt, mondhatni már majdnem teljesen azonosítható is lenne a valósági alaki bűnhalmazat fogalmával, azonban itt kiemelést igényel a „látszik” kitétel. Ugyanis valamelyik bűncselekmény megállapítása ki fogja zárni a többi miatti felelősségre vonást, így végeredményben egyetlen törvényhely kerül majd megállapításra, ami alapján a büntetést kiszabják. A látszólagos alaki bűnhalmazatnak három csoportját ismerjük, ezek a szubszidiaritás, a specialitás, illetve a konszumpció. Az ilyen sorrendben való felsorolásuk sem a véletlen műve, mivel a bíróság a halmazat kizárása érdekében először az első kategóriát vizsgálja meg, és ha az nem alkalmas halmazatkizáró tényezőként funkcionálni, akkor a sorban utána lévő alkalmazásának lehetőségét fogja megvizsgálni.

A szubszidiaritás

A szubszidiaritás esetén az úgynevezett lex primaria derogat legi subsidiariae elve érvényesül.³  Ez azt jelenti, hogy egy záradékolt, vagy más néven kisegítő tényállás akkor állapítható meg, ha más, avagy ha súlyosabb bűncselekmény ugyanezen cselekmény révén nem valósul meg.

A tágabb értelmű szubszidiaritás, különös tekintettel a garázdaságra

A szubszidiaritás két részre bontható, tágabb és szűkebb értelmű esetekre, amik közül az előbbivel foglalkoznék először. Tágabb értelmű esetében kisegítő, vagy más szóval alárendelt tényállások szerepelnek, amelyek a „ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg” kitételt alkalmazzák. A teljesség igénye nélkül ilyen jellegű deliktumok: a cserbenhagyás, a kiskorú veszélyeztetésének 2. bekezdése, a garázdaság, a levéltitok megsértése, a nemzeti jelkép megsértése, az önkényuralmi jelkép használata, illetve a kapcsolati erőszak egyik esete.⁴  Ezen felsorolásból a garázdasággal foglalkoznék részletesebben, mivel ezen deliktum vonatkozásában számos példa a rendelkezésünkre áll a joggyakorlatból, így megfelelően reprezentálható ezen keresztül a szubszidiaritás tágabb értelmű esetköre.

A szubszidiaritás tágabb értelmű esetének magyarázatát a garázdaság kapcsán a 34. BKv írja le a joggyakorlatban csaknem 40 éve érvényesülően: „bűnhalmazat létesül, ha az elkövető egy cselekménnyel a garázdaság, valamint a testi sértés vagy a rongálás törvényi tényállását is megvalósítja feltéve, hogy a testi sértés vagy rongálás törvényi büntetési tétele nem magasabb, mint a garázdaságé”⁵ .

Elemezve ezen értelmezést, érdekes megállapításokra juthatunk, mert amellett, hogy tisztán és érthetően összefoglalja egy esetkörben a szubszidiaritás tág értelmű alkalmazását, helyessége felvet bennem bizonyos kérdéseket. Az értelmezésből kitűnik, hogy ha a szubszidiárius bűncselekmény tényállásába illő cselekmény (esetünkben garázdaság) súlyosabb bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti, akkor csak a súlyosabbat fogjuk megállapítani. Példaként hoznám a súlyos testi sértést, ami három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.⁶  Ha emellett egy cselekményünkkel a garázdaság törvényi tényállását is kimerítjük, akkor az már nem fog megállapításra kerülni, mivel a törvénykönyv értelmében az csak két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.⁷  Ennek köszönhetően a súlyos testi sértés elkövetésekor a garázdaságnál súlyosabb deliktum valósul meg, így azt nem is fogják megállapítani. Csupán a súlyos testi sértés kerül értékelésre ez esetben.

Más lesz a helyzet abban a szituációban, ha a szubszidiárius bűncselekmény ugyanolyan vagy enyhébben büntetendő deliktummal együtt valósul meg. Mint említettem fentebb, a garázdaság egy (három hónaptól) két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény. Ha ez nem súlyos testi sértéssel, hanem könnyű testi sértéssel együtt valósul meg, ami ugyanúgy legfeljebb két évi szabadságvesztéssel büntethető,⁸  akkor valóságos alaki bűnhalmazat megállapítására kerül sor, lévén két azonos büntetési tételű deliktumról beszélhetünk.⁹

Ez a megoldás számomra logikai szempontból nagyon következetlen már abban az esetben is, ha valaki szimplán teljesen laikus szemlélőként gondolkozik el a két esetről. Az egyikben a garázdasággal együtt az elkövető 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okoz a sértettnek, ami egységi elbírálás alá fog esni, a bíróság középmértékből fog kiindulni a büntetés kiszabásának során¹⁰  (ebben az esetben 1 év és 7,5 hónap), és az egységi minősítés okán vélhetően ettől lefelé fog elmozdulni a bíróság. A másik esetben a garázdasággal együtt az elkövető egy a jogi tárgy (a tesi épség) sérelme szempontjából kevésbé jelentős bűncselekményt valósít meg az előbb említetthez képest, mivel csak 8 napon belül gyógyuló sérülést okoz. Mégis valóságos alaki halmazatban fogják elbírálni a Btk. 81. § (3) bekezdésének alkalmazásával. Az alkalmazandó számítás során kiderül, hogy a büntetési tétel felső határa a legmagasabb büntetési tétel felével emelkedik, és mivel ez mindkét esetben 2 év, így a felső határ 3 évre módosul. Így a kiindulási alap ugyanakkora lesz a középmértéknek köszönhetően, ugyanakkor a halmazati minősítésnek feltehetően súlyosabb büntetés kiszabása, avagy intézkedés alkalmazása helyetti büntetés stb. lehet a következménye. Álláspontom szerint a jogalkalmazói elbírálás ezen két eset viszonylatában aránytalansághoz, így sok esetben méltánytalan ítélkezéshez vezethet.

Az eset további következetlenségét jelzi az a tény is, hogy a Btk. 227. § (2) bekezdés szerinti tettleges becsületsértéssel együtt a garázdaságot viszont nem állapítják meg halmazatban. Pedig ezen deliktum büntetése egy évig terjedő szabadságvesztés lehet, tehát egy enyhébb (tehát nem ugyanolyan és nem is súlyosabb) elbírálás alá eső deliktumról van szó. Leginkább azt szokta felhozni indokolásként a gyakorlat, hogy könnyű testi sértés vagy garázdaság mellett nem értékelik a tettleges becsületsértést külön, például abban az esetben, ha valakit ugyanazon alkalommal, az említett tényállások kimerítésén felül még pofon is vág az elkövető. Ugyanez érvényesül a gyakorlat szerint¹¹  abban az esetben is, ha valaki egy szórakozóhelyen úgy önt le mást egy itallal, hogy magatartását egyébként kihívó közösségellenesség nem jellemzi.¹²  Számomra ezzel önmagában egyáltalán nem is lenne probléma, sőt helyeslem az ilyen esetek egységként való megítélését. Csupán a garázdaság könnyű testi sértéssel történő megvalósulásához viszonyítva ez egy következetlen és logikailag összeegyeztethetetlen megállapítás a büntetési tételkeretekre is figyelemmel.

A fentiek alapján könnyen megállapítható, hogy ebben az esetben a Legfelsőbb Bíróság indokolása sokkal inkább a törvény nyelvtani értelmezésén alapul és nem logikai szempontokat vesz figyelembe. A korábbi joggyakorlat ugyanakkor ettől eltérő felfogást képviselt. E szerint, ha a szubszidiárius bűncselekmény azonos vagy enyhébb bűncselekménnyel együtt került megállapításra, akkor csak a szubszidiárius deliktum (a fenti példában a garázdaság) kerülne megállapításra.¹³  Ha viszont a garázdaság súlyosabb bűncselekménnyel együtt került elbírálás alá, akkor csak ez a súlyosabb bűncselekmény (fenti példában a súlyos testi sértés) lesz megállapítható. A két joggyakorlat különbözőségét Földvári József – Ambrus István által is osztott – véleménye foglalja össze, amely így szól: „egy ősrégi, és jól bevált, minden igényt kielégítő gyakorlatot rúg fel minden elfogadható elméleti magyarázat nélkül”¹⁴ . Az idézetből is kitűnik, hogy véleményem szerint ezen esetkörben a régi joggyakorlat arányossági szempontból is helyesebb volt.

A garázdaság és a testi sértéssel elkövetett bűncselekmények vonatkozásán túl a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásának egyéb logikailag nehezen értékelhető eleme lehet a dolog elleni erőszak révén megvalósult garázdaság mellett a rongálás értékelése. Az állásfoglalás kimondja, hogy a rongálás halmazatban való megállapítása mellőzendő, hogy ha az okozott kár csupán szabálysértési értéket képvisel (magyarán 50 000 forint alatti kár keletkezett).¹⁵  Ezzel csupán az a probléma, hogy ez nem jár együtt szükségképpen a garázdasággal, ugyanúgy, ahogy a kisebb kárt okozó rongálás sem. Ha itt a jogalkalmazó következetes lenne, akkor a szabálysértési értékre elkövetett rongálást is ugyanúgy megállapítaná a garázdasággal halmazatban. Itt ismét a laikus szemléletmódot hívnám segítségül, ugyanis nehéz életbeli különbséget tenni mondjuk egy 49 000 és egy 51 000 forint értékű rongálás között, míg értékelésében az előbbinél egy, míg az utóbbinál két bűncselekmény kerülne megállapításra, ráadásul valódi halmazatban.

Természetesen a garázdaság egy jóval bonyolultabb fogalom annál, mint hogy csupán megmaradjunk annak a talaján, hogy látszólagos alaki bűnhalmazat szerinti szubszidiárius deliktumról vagy valódi halmazatról beszélünk, Így a garázdaságot folytatólagosan is el lehet követni. Kiváló példa erre, ha ugyanaz az elkövető különböző helyszíneken, egész éjszaka randalírozik és kárt tesz különböző tárgyakban.¹⁶  Láthatjuk ugyanis, hogy megvalósul a delictum conti-nuatum összes szükséges kritériuma ez esetben: az elkövető ugyanolyan bűncselekményt több ízben, időbeli megszakításokkal és egységes akaratelhatá-rozással követi el (ami ez esetben a válogatás nélküli pusztítás).

A szoros értelmű szubszidiaritás, különös tekintettel a kényszerítésre

Ezek után áttérnék a szubszidiaritás szoros értelmű esetére, ami a „ha más bűncselekmény nem valósul meg” kitételt alkalmazza. Magyarán az előbb említett tényállási elemmel érintett bűncselekményen kívüli bármilyen más deliktum felmerülése esetén csak ez utóbbi lesz alkalmazandó, független attól, hogy a büntetési tételkerete nagyobb vagy kisebb a szubszidiárius bűncselekményénél.

Például, ha az elkövető az erőszakkal vagy fenyegetéssel elkövetett cselekménye során a helyváltoztatás szabadságától is megfosztja a passzív alanyt, akkor kényszerítés helyett személyi szabadság megsértése kerül megállapításra.¹⁷  De ugyanígy rablás, önbíráskodás vagy zaklatás mellett megvalósuló kényszerítés esetén az előbbi gyakorlatnak megfelelően ugyancsak nem fog halmazatban megállapításra kerülni a kényszerítés egyik esetben sem. A zaklatás megemlítése azért is fontos ebben a példában, mert annak a büntetési tétele ráadásul még alacsonyabb is a kényszerítésénél,¹⁸  mégis ugyanúgy háttérbe lép.

Álláspontom szerint ez egy nehezen helyeselhető jogintézmény, mivel abszurdnak tűnik az az eshetőség, hogy egy társadalomra veszélyessége és büntetési tételkerete tekintetében enyhébb megítélésű bűncselekmény kerülhessen esetlegesen önállóan megállapításra a súlyosabb deliktum helyett. A probléma feloldásaként talán érdemes lenne az ide tartozó deliktumokat is a szubszidiaritás tágabb értelmű eseténél tárgyalni, és a „ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg” kitételt alkalmazni. Ez a javaslatom rendszertani szempontból is megállná a helyét, ugyanis a szubszidiaritás besorolása így is számos nehézséget okoz a jogtudomány és a jogalkalmazás számára, így legalább azon belül nem lenne szükséges különböző alkategóriákat felállítani, sem pedig a látszólagos alaki halmazat rendszerét további kategóriák megalkotásával bonyolítani.¹⁹

Végül kiemelhető, hogy az új jogalkotás iránya ellenkező irányba halad. Míg ugyanis korábban kizárólag a kényszerítés volt szorosabb értelemben szubszi-diárius deliktum, addig 2021-re már összesen 10 helyen olvasható e kitétel a Btk.-ban. Ilyen bűncselekmény például a nemzeti adatvagyon körébe tartozó állami nyilvántartás elleni bűncselekmény, az okirattal visszaélés egyik esetköre, vagy legújabban a tiltott adatszerzésnek a pilóta nélküli légi járművel (drónnal) megvalósítható esetkörei.²⁰

A specialitás

A látszólagos alaki halmazaton belül a következő kategória a specialitás, amely keretében a jogalkotó az egyik bűncselekmény törvényi tényállásából kiemel egy másikat. Ennek köszönhetően az egyes ismérvek figyelembevétele alapján a két diszpozíció egymással generális-speciális viszonyban fog állni, ami fontos lesz az egységként való minősítés szempontjából. A specialitás esetén az úgynevezett lex specialis derogat legi generali elv érvényesül,²¹  amely azt mondja ki, hogy a két deliktum közül csak a speciális bűncselekmény megállapításának lesz helye a minősítés során. Schultheisz Emil értékelése szerint a speciális bűncselekmény „ismérvekben mindig gazdagabb, de ebből kifolyólag ugyanakkor szűkebb térfogatú”²² , mint a generális tényállás.

A generális és a speciális tényállások átfedése

A specialitás egyik leggyakoribb esete, amikor egy bűncselekmény alapesetéből emelik ki annak privilegizált vagy minősített esetét, amelyek ez esetben speciális bűncselekményi tényállásként szolgálnak számunkra az alapeseti változathoz képest. Erre a legegyszerűbb példa az emberölés, amelynek a Btk. 160. § (1) bekezdés szerinti alapesetéből emelhetők ki a speciálisabb kategóriák. Az emberölés minősített eseteit a Btk. 160. § (2) bekezdés sorolja fel (pl. előre kitervelten, különös kegyetlenséggel stb. történő elkövetés), míg a privilegizált esetéről a Btk. 161. § rendelkezik, erős felindulásból elkövetett emberölés név alatt. Láthatjuk, hogy mindegyik speciális deliktum felöleli az alapeseti emberölés történeti tényállását, illetve tartalmaznak többlet ismérveket.

Kiemelendő, hogy a szubszidiaritástól az egyik legnagyobb különbözősége a specialitásnak, hogy azzal ellentétben itt teljesen közömbös, hogy a speciális bűncselekmény büntetési tétele magasabb vagy alacsonyabb az alapesetihez képest. Ebből következően hiába alacsonyabb a büntetési tétele a speciális deliktumnak az alapeseti verziójához képest, ugyanúgy csak ezt a bűncselekményt fogja megállapítani a jogalkalmazás. Ez a módszertan főleg a szubszidiaritás tágabb értelmű eseténél elképzelhetetlen.

Gellér Balázs szerint a speciális tényállások megalkotásának indoka, hogy arra a jogalkotó enyhébb vagy éppen magasabb büntetést szabhasson ki.²³  Ennek konkretizálására hoznám fel azon példát, amely szerint ha az elkövető benzinnel lelocsolja a sértettet és őt élve felgyújtja, az ne eshessen egy megítélés alá egy alapeseti emberöléssel. Az esetet ehelyett különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésnek minősítenék, amelynek büntetési tétele 10–20 évig vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel jár. Amennyiben azonban e cselekményre erős felindulásban kerül sor, úgy már a „legspeciálisabb” tényállás, a Btk. 161. §-a szerinti privilegizált eset kerülhet megállapításra. Kiemelést igényel Ambrus azon magyarázata is a jogalkotói akaratot illetően, hogy a speciális tényállások sokkal kevesebb életbeli cselekményre illenek ugyan rá,²⁴  de emellett azok ismérveit jobban körül is írják, így a történeti és a törvényi tényállás jobban közelíthető egymáshoz.

Szintén példaként hozható a hivatali visszaélés. Belovics Ervin megállapítása szerint e bűncselekmény más hivatali deliktummal nem állhat alaki halmazatban, a specialitás folytán.²⁵  Konkrétabb példán keresztül érdemes megvizsgálni a hivatali visszaélés és a kényszervallatás viszonyát. Mindkét esetben egy hivatalos személy a tettes, célzatos az elkövetés, hivatali kötelesség megszegéssel (avagy hatásköri túllépéssel) jár. Hasonló lehet a helyzet a hivatali visszaélés és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés esetében, noha utóbbit nem a hivatali bűncselekmények körében szabályozza a törvény (Btk. 219. §).

Más megítélés alá eshet azonban a hivatali visszaélés és olyan hivatali deliktumok viszonya, mint a bántalmazás hivatalos eljárásban vagy a jogellenes fogva tartás. A hivatali visszaélés ugyanis célzatos bűncselekmény, a másik két deliktumnál ez nem feltétel, tehát eshetőlegesen is elkövethetők. Ebből következik, hogy ezen két bűncselekmény tényállási feltételei abszolút kimeríthetők anélkül, hogy beleillenének a hivatali visszaélés diszpozíciójába. Ezen esetek tehát nem illeszthetők be a Schultheisz-féle specialitási koncepcióba.

Specialitás a tényállások teljes átfedésének hiányában?

Már az előző alfejezet utolsó példájából is kitűnik, hogy a gyakorlatban a speciális tényállás mégsem minden esetben fedi a maga egészében a generálisat.

Erre szolgálhat további példaként a csalás és a befolyással üzérkedés kapcsolata is. Míg a befolyással üzérkedés tényállása célzatot és eredményt nem tartalmaz, addig a csalás egy kifejezetten célzatos és eredmény-bűncselekmény.

A gyakorlat szerinti specialitási viszony miatt, még ha a befolyással megszerzett értékre figyelemmel a csalás súlyosabban is minősülne, a jogalkalmazó mégis a speciálisabbnak minősülő befolyással üzérkedés miatt fogja megbüntetni az elkövetőt,²⁶  annak ellenére is, hogy a két tényállás teljes egészében valójában nem fedi egymást. Ilyenkor tehát – Tóth Mihállyal egyetértve²⁷  – alappal vethető fel, hogy a specialitás által az elkövetőnek biztosított kedvezményt kiküszöbölendő, a befolyással üzérkedést szubszidiárius bűncselekményként lenne érdemes szabályozni, amely tehát a csalással szemben háttérbe lépne, ha utóbbinak magasabb a büntetési tétele.

Az előbbi példához hasonlóan, a csalás és a költségvetési csalás között sincs teljes átfedés, hiába tűnne ez evidensnek már csak az elnevezésük alapján is. Ebben az esetben úgyszintén a bűncselekmények célzata miatt nem lesz teljes az átfedés, mivel a költségvetési csalás nem minden esetkörének kell feltétlenül célzattal rendelkeznie. Az eredeti értelemben vett specialitás így itt is erősen megkérdőjelezhető, nem véletlenül mondta ki újabban a Kúria, hogy bizonyos esetekben a csalás megállapítható valóságos halmazatban a költségvetési csalással.²⁸  Ugyanez a helyzet az emberrablás és az önbíráskodás esetkörében is, amik közt úgyszintén nem beszélhetünk teljes átfedésről, mégis csupán az emberra A fentiek alapján megállapítható, hogy a specialitás felbontható két különálló fogalmi kategóriára attól függően, hogy a generális-speciális tényállások közt mekkora átfedés tapasztalható. Erre azért is van szükség, mert mint a fenti példák alapján tapasztalhattuk, az alapfogalomtól idegen módon van, hogy a speciális tényállás nem tartalmazza a generális egy-egy elemét. Ezek alapján – az ELTE-ÁJK büntető általános részi tankönyve alapján – megkülönböztetünk in abstracto, avagy szoros értelemben használt specialitást, illetve in concreto, avagy tágabb értelemben használt specialitást.²⁹  Előbbire jellemző, hogy törvényi tényállási szinten egy tiszta fogalomról beszélünk, tehát a speciális tényállás lefedi a generális minden egyes ismérvét. Az utóbbi, in concreto fogalom egy sokkalta esetspecifikusabb fogalmi kör, így ennek révén konkrét történeti tényállások összevetése szükséges. Itt is a speciális tényállás többnyire fedi a generálisat, azonban mégis lesznek olyan tényállási elemek, amelyekről ez nem mindig mondható el. Ezen alakzatban még az is előfordulhat, hogy az elkövetéskor a speciális tényállás a generálist még látszólag sem meríti ki, ebből eredően tulajdonképpen nem is ezen kategóriába kellene sorolni. Ezt az eshetőséget írja le tökéletesen egy fentebb már említett példa, amikor hivatalos személy hivatali visszaélésnél célzat nélkül tart valakit jogellenesen fogva.

A jogellenes fogva tartás itt kétséget kizáróan megvalósul ugyan, de a hivatali visszaélés, célzat hiányában, még látszólagosan sem lehet tényállásszerű.

A konszumpció

Végezetül áttérek a látszólagos alaki bűnhalmazat utolsó, harmadik csoportosítási szempontjára, a konszumpcióra. Itt a lex consumens derogat legi consumptae elv érvényesül, amely alapvetően azt jelenti, hogy az elkövető cselekménye beilleszthető egy úgynevezett „átfogó” és egy „kevésbé átfogó” törvényi tényállásba is. Ilyenkor azonban az előbbi, szélesebb körű és mindig súlyosabb büntetési tételű tényállás konszumálja, vagy másképp kifejezve elnyeli a kevésbé átfogó deliktumot. Ennek azonban fontos kitétele, hogy az egyes bűncselekmények in abstracto szükségképpen, de legalábbis gyakran találkozzanak egymással.

A konszumpció is felosztható tehát két alkategóriára, így lehet szó az adott deliktumok in abstracto szükségképpeni, illetve gyakori találkozásáról is. Első körben az előbbi, szükségképpeni verzióval szeretnék foglalkozni. A szakirodalomban a legtöbbször emlegetett példa, amivel valóban kiválóan le lehet írni ezen eset értelmezését, az a magzatelhajtás és a könnyű testi sértés együttes megvalósítása egy cselekménnyel.³⁰  Ugyanis laikusként is belátható, hogy magzatelhajtást egyszerűen nem lehet úgy megvalósítani, hogy a sértett ne szenvedjen el 8 napon belül gyógyuló sérülést vagy sérüléseket. Az eset teljesen független attól, hogy azt milyen módszerrel valósítják meg, legyen az gyógyszeres vagy művi út.

A jogalkalmazás ezért a könnyű testi sértést ilyenkor mellőzni fogja, mivel vélelmezhető, hogy az említett összefüggésre a jogalkotó is figyelemmel volt a tényállások és büntetési tételeik meghatározásakor.

A konszumpció második esetkörét a gyakran együtt járó deliktumok képezik. Ez alapján a rablás, illetve a szexuális erőszak találkozása a könnyű testi sértéssel.³¹  Itt azért nem beszélhetünk szükségképpeniségről, mivel mind a két tényállás megvalósítható akár erőszak nélkül, fenyegetéssel is. Az említett súlyos bűncselekmények azonban a kriminológiai tapasztalatok alapján az esetek többségében magukban foglalják a sértettnek okozott, 8 napon belül gyógyuló sérülést. A halmazati értékelés tehát ilyenkor is kizárható, ellenkező esetben, az említett bűncselekmények magas büntetési tételeire is tekintettel, felmerülhetne a ne bis in idem elvének a sérelme. A szexuális erőszak kapcsán utalni kell rá azonban, hogy mivel az az újabb, helyes szakirodalmi felfogás szerint nemcsak akaratot megtörő, hanem azt csupán hajlító erőszakkal is megvalósítható,³²  a jövőben nem biztos, hogy a kétszeres értékelés tilalmába ütközne, ha e deliktum mellett a jogalkalmazás valóságos bűnhalmazatban megállapítaná a könnyű testi sértést is.

Feltétlenül valóságos alaki halmazatként kell értékelni, ha a rablás vagy a szexuális erőszak súlyos testi sértéssel valósul meg. A 8 napon túl gyógyuló sérülés ugyanis már nemcsak gyakorinak, de még tipikusnak sem mondható az említett erőszakos deliktumokkal összefüggésben. Még inkább ez a helyzet az életveszélyt vagy halált okozó testi sértés kapcsán.³³

A csupán akaratot hajlító, vagy a nem minősített fenyegetéssel megvalósuló bűncselekményeket többnyire halmazatban értékelik a könnyű testi sértéssel. Erre szolgál példaként, hogy a joggyakorlatban a zsarolással vagy az önbíráskodással halmazatban fog állni a könnyű testi sértés,³⁴  azonban ez számos problémát generál a jogértelmezés szempontjából.

Az említett különbségtétel leginkább a büntetési tétel szempontjából bírhat jelentőséggel, mivel egy akaratot megtörő deliktum, mint például a rablás, 2-8 évig, addig egy alapesetben akarathajlító bűncselekmény, mint a zsarolás, csak 1-5 évig büntethető. Előbbinél tehát nincs szükség halmazatra a kellően súlyos szankcionáláshoz, míg utóbbinál szükség lehet.

Hiába tűnik azonban mindez egy elfogadható felfogásnak, Ambrus két ellenérvet is felhoz,³⁵  amelyek logikailag erősen megkérdőjelezik ezen gyakorlat helyességét.

Az egyik, és nézőpontom szerint jelentősebb érv, hogy az egység-halmazat témaköre alapvetően inkább minősítési, mint büntetéskiszabási probléma. Ezért logikailag sem helyes a kiszabni kívánt büntetésből visszakövetkeztetni a halmazat valódiságára vagy látszólagosságára.

Az említett gyakorlat másik problémája, hogy meglátásom szerint nem igazán számol a minősített esetekkel. A zsarolás minősített eseteit³⁶  ugyanis a törvény ugyanúgy 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni, mint a rablás alapesetét. Ezen elv alapján, míg a rablás és könnyű testi sértés kapcsolatában látszólagos halmazatot állapíthatunk meg, addig egy ugyanakkora büntetési tételű, például az élet vagy a testi épség elleni, illetve más hasonlóan súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolást a könnyű testi sértéssel halmazatban kellene megállapítani. Ezen megoldás azonban súlyos aránytalansághoz vezethet.

Összegzés

Ezzel zárnám a látszólagos bűnhalmazatról szóló dolgozatom első részét, amelyben a látszólagos alaki halmazat néhány fontosabb kérdéskörét vizsgáltam. Kutatásom során egyértelműen konstatáltam, hogy mennyire szerteágazó és néhol megfoghatatlan fogalomról van szó, révén a jogalkalmazók és a jogtudósok körében is számos egymással ellentétes vélemény alakult ki. Erre is figyelemmel, a bírói gyakorlat alapján nehéz minden kétséget kizáróan általános, precedensértékű példákat felhozni az egyes esetkörökre. Az összegzés keretében is fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy mivel az ilyen esetekben nem nagyon tudunk olyan gyakorlatot alkalmazni, amely az egyes törvényi tényállások mentén általános érvényt nyerhetnének maguknak, talán érdemesebb lenne az ilyen témájú bűncselekményekhez esetspecifikusabban viszonyulni. Talán ez volt számomra a legnagyobb tanulsága a kutatásomnak: rugaszkodjunk el a törvényi tényállás szövegétől, és lássuk meg az esetek egyediségét és összetett körülményeit, hogy méltányosan tudjuk ezeket elbírálni.

Tanulmányom első részének zárásaként idézném Földvári József szavait egység és halmazat témájú művéből, amely szerint: „[N]em tűzhetjük magunk elé célként a bűncselekmény-egység és a halmazat egész területének feldolgozását. Meg kell elégednünk ez alkalommal azoknak a kérdéseknek a tárgyalásával, amelyek a mai ítélkezési gyakorlatunkban a legtöbb nehézséget okozzák”³⁷ .

Dékány Ádám, joghallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar