Egy a valóság és ezer a ruhája… Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról

2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében ren-dezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának. A szakmai rendezvényt az előzetes várakozásnak megfelelően kiemelt érdeklődés övezte, ahol a klasszikus hivatásrendek mellett a nyomozó hatóságok és a büntetőeljárásjog-tudomány képviselői is megjelentek.

A rendezvényt Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke nyitotta meg, aki – mintegy előrevetítve az egész napos program legfontosabb üzenetét – az igazság bizonytalan és megfoghatatlan voltáról beszélt. Míg ugyanis a természettudomány számára a kétszer kettő igazsága megdönthetetlen, a jog világában effajta stabilitással soha – vagy csak igen ritkán – találkozhatunk, hiszen a jog emberi történeteket, egyéni sorsokat kíván bekeretezni, a saját eszközrendszere szerint értelmezni. Az igazság azonban még egy jogszabály interpretációjában sem lehet teljes egészében objektív, minthogy a törvényi szabályozásra is mindenki a saját nézőpontjából tekint.

Kónya István, miniszteri biztos Hauer Pál egy 1930-as évekből származó gondolatával kezdte köszöntő beszédét, amelyben a jogtudós arról tett hitet, hogy a terhelt beismerő vallomásának előmozdítása sokkal inkább a törvényhozó feladata kell hogy legyen, mint a nyomozó hatóságoké. Ugyanakkor a beismerő vallomás is rejt magában veszélyeket. Kónya ehelyütt egy régi történetet idézett fel, amely szerint egy halálra ítélt férfi a bitófa alól azzal a jó tanáccsal szolgált a bámészkodó tömeg felé, hogy: „Soha ne ismerj be!”

Jancsó Gábor, az IM büntetőjogi jogalkotásért felelős helyettes államtitkára az anyagi és alaki igazság közti distinkcióra hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárás fókuszában a bűnösség megállapításának kérdése áll. Azonban a bűnösség csak oly módon állapítható meg, ha a törvény megfelel a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeinek, biztosítja a fékek és ellensúlyok rendszerét. Az eljárási törvény egyik fő célja a hatékonyság növelése volt, de – és ehelyütt Jancsó Tóth Mihály professzorra hivatkozott – mindez csak akkor bír relevanciával, ha az eljárás egészét és az eljárás szereplőit az „őszinteség és az okosság” jellemzi.

A konferencia plenáris ülésének első előadója Czine Ágnes alkotmánybíró asszony volt. Előadását korábbi konferenciaélményeinek felidézésével kezdte, ahol a fiatal tudósok feladata az volt, hogy rövid, 5 perces üzenetekben foglalják össze, amit a saját kutatási témájuk tekintetében a legfontosabbnak tartanak. Opcióként megjelent a tabló készítése vagy esetleg egy póló viselése is, amelyen néhány szóban fogalmazhatták meg az őket foglalkoztató szakmai kérdések esszenciáját. Az alkotmánybíró asszony arra jutott, hogy a büntető-eljárásjogi törvény legfontosabb elemeiként a pólójára az alábbi a három szó lenne ráírva: „terhelti együttműködés, garanciák, tisztességes eljárás”.

Az előadó rámutatott arra, hogy Európában a terhelti együttműködés intézménye az utóbbi évtizedekben egyre fontosabbá vált, amire jó példa a 2001-ben Franciaországban bevezetett vádalku. Ugyanakkor a vádalku alkalmazása korántsem korlátozódik Európára, köztudottan az Amerikai Egyesült Államokban örvend a legnagyobb népszerűségnek, ahol az ügyek mintegy 96%-a oldódik meg ily’ módon. Köztudott azonban, hogy az amerikai jogintézmény szignifikáns módon eltér a magyar jogban ismert terhelti együttműködési variációktól.

Noha hazánkban korábban is voltak kezdeményezések arra nézve, hogy az eljárásjogi gondolkodásunkba beépüljenek a rugalmasabb jogi megoldások; az ún. ötödik eljárásjogi törvény „lemondás a tárgyalásról” nevű jogintézménye nem tudott igazán gyökeret verni Magyarországon. Az új büntetőeljárásjogi törvényben viszont nagyon nagy hangsúlyt kapott a beismerés, az időszerűség és a pergazdaságosság elveinek hatékonyabb érvényesülése céljából. A törvényalkotás ars poeticája is ezzel szinkronban fogalmazható meg: különbséget kell tenni beismerő és a be nem ismerő vádlottak, és a velük szemben folytatott eljárások között.

Az előadó két jogintézményt tartott érdemesnek kiemelni ebben a körben: az egyezséget és az ún. mértékes ügyészi indítványt. Noha – elvi szinten – az egyezség kapott nagyobb hangsúlyt, a valóság rácáfolt a jogalkotói szándékra, hiszen az ügyeknek mindössze 2–4%-a oldódik meg ekképpen. Ezzel szemben – a legfőbb ügyész úr parlamenti beszámolója alapján – 2020-ban 8778 vádlott vonatkozásában született ún. mértékes indítvány előkészítő ülésen, ami a vádemeléses ügyek 38,7%-át tette ki, vagyis a gyakorlat gyorsan és érdemben reagált az új jogintézményre. Ugyanakkor említést érdemel az is, hogy a jogalkotó sem került a jogalkalmazói gyors reakcióval szemben lépéshátrányba, hiszen kétszer módosította a jogszabályt, amelynek során a pergazdaságosság szempontjai mellett komoly szerepet kapott a garanciák erősítése is.

Czine Ágnes a továbbiakban elsősorban a garanciák fontosságára hívta fel a figyelmet, két közelmúltban hozott alkotmánybírósági határozat tükrében. Az egyik a 19/2021. (V. 27.) AB határozat volt, amelyben egy a vádlott által elfogadott és a bíróság által jóváhagyott mértékes indítvány volt a bírói beadvány tárgya. Az eljárás során a bíróság eljárási hibákat követett el, részben elmaradt figyelmeztetések formájában, részben pedig a tekintetben, hogy a bíróság bizonyítást is felvett, amelyek relatív eljárási szabálysértésnek minősültek. Bár az új Be. értelmében a felülvizsgálat másodfokon sok szempontból egyszerűbbé vált, az eljárási szabálysértések teljes körű vizsgálatára a másodfokú bíróság jogosultsága nem terjedt ki. A kérdés az volt, hogy az a szabály, amely lehetővé teszi a másodfokú bíróság felülvizsgálati tevékenységét abszolút eljárási hiba esetén, ámde nem engedi meg relatív eljárási hiba esetén, összhangban áll-e a tisztességes eljárás elvével. Az Alkotmánybíróság vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy a terhelt önrendelkezése korlátozható, azonban ez a korlátozás aránytalan. Az Alkotmánybíróság által megállapított mulasztásos alkotmánysértést a jogalkotó végül a 2021. március 1-jén hatályba lépett törvénymódosítással küszöbölte ki.

A másik döntés a 26/2021. (VIII. 11.) AB határozat volt, amely a bírói pártatlanság követelményének érvényesülését vizsgálta. Kérdésként itt az merült fel, hogy az előkészítő ülésen eljáró bíró eljárhat-e később egy olyan többvádlottas ügyben, ha az egyik vádlottra nézve már ügydöntő határozatot hozott. Az Alkotmánybíróság elé vitt ügyben a bíróság a nem beismerő vádlottak ügyében az ügyet elkülönítette, azonban azt találta aggályosnak, hogy az ügy vizsgálata során már „elveszítette” a pártatlanságát a többi vádlottra nézve is.

Az Alkotmánybíróság a kérdést a pártatlanság objektív és szubjektív tesztjeinek eszközeivel vizsgálta. Az AB többször kifejtett álláspontja szerint, a pártatlanság objektív tesztjén az az eljárás bukik el, ahol az eljárás egyik szereplője többletjogosítványt kap vagy összemosódnak az eljárási szerepek; a szubjektivitást pedig a bíró elfogulatlansága zárhatja ki. Ehelyütt az objektív teszt volt a releváns. Az AB nem értett egyet a beadvány azon állításával, hogy az előkészítő ülésen hozott döntés megingatná a bíróság pártatlanságát, minthogy az előkészítő ülés megtartása nem egy lehetőség, hanem a bíróság törvényi kötelezettsége. Egyszersmind releváns volt az is, hogy az előkészítő ülés nem önálló része a büntetőeljárásnak, ellentétben a nyomozási szakasszal. A párhuzam annak kapcsán merült fel, hogy a nyomozási bíró nem vehet részt az ügy érdemi elbírálásában.

Előadásának végén Czine Ágnes az előkészítő ülés kapcsán felmerülő leggyakoribb kérdéseket vázolta fel, amelyek részben a mértékes ügyészi indítványok, részben az előkészítő ülés során használható bizonyítási eszközök tárgyában fogalmazódtak meg.

A második előadást Belovics Ervin büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes tartotta, aki az új Be. elsődleges céljaként az eljárások időszerűségét jelölte meg. Előadásának homlokterében ehhez kapcsolódóan a terhelti együttműködés problémaköre állt, amelynek a szabályai – meglátása szerint – az új törvényben „meglehetősen koherensek”. A legfőbb ügyész helyettes hangsúlyozta, hogy noha nyilvánvalóan akadnak olyan elemek a jogszabályban, amelyeket jobban ki lehetne használni, de az bizonyosan megállapítható, hogy a jogalkotó kiváló munkát végzett akkor, amikor felépített egy olyan rendszert, amelynek az elemei nagyszerűen illeszkednek egymáshoz.

Az előadó két jogintézményt vett nagyító alá: az egyezséget és a mértékes ügyészi indítványt. Az előadó hangsúlyozta, hogy ezek korántsem ekvivalensek, kiváltképpen azért nem, mert a mértékes ügyészi indítvány nem tekinthető speciális egyezség-formának.

Az egyezség vonatkozásában először az ügyészségi statisztikákat ismertette, melyek szerint: 2018 második félévében 34-szer, 2019-ben 91-szer és 2020-ban 58 esetben került sor egyezség benyújtására, úgy, hogy az adott években 47 ezer és 50 ezer között mozgott a vádemelések száma. A védelem 2018-ban 677-szer, az ügyészség 62-szer, 2019-ben a védelem 1293-szor, a vádhatóság 124-szer kezdeményezte a jogintézmény alkalmazását, 2020-ban pedig ugyanezek a számok a következők voltak: 902 és 29. A statisztikai adatok értelmében tehát egyértelműen a védelmi kezdeményezések dominálnak, ugyanakkor az is megállapítható a bűnügyi adatgyűjtés alapján, hogy egyes megyékben az ügyészség egyáltalán nem kezdeményezte az egyezséget. A védelmi kezdeményezésekkel való egyet nem értés átlagosan 75–80%-os volt a vádhatóság részéről. Az előadó álláspontja szerint egy jogintézmény jelentőségét azonban nem az alkalmazásának gyakorisága adja, hanem az aktuális problémamegoldó szerepe. Ez pedig azért fontos, mert az egyezség igen nagy arányban járulhatna hozzá az állam büntetőjogi igényének az érvényre juttatásához, mégpedig a materiális igazság talaján.

Nagyobb problémának látta azonban a legfőbb ügyész helyettes a jogszabályban a 2020. évi XLIII. törvény által bevezetett módosításokat, minthogy az egyezség a bűnösség beismerésére jogintézmény tartalma 2021-ig megfelelt a címben foglaltaknak, azonban ez a törvénymódosítás olyan változást eredményezett a jogszabályban, amely a cím és tartalom közötti összhangot megbontotta. Belovics Ervin szerint így épp a jogintézmény lényege veszett el, hiszen az eredeti jogalkotói szándék arra vonatkozott, hogy az a terhelt élvezzen előnyt, aki az eljárás olyan pontján tesz beismerő vallomást, amikor a nyomozó hatóság a materiális igazság megállapítása tekintetében szorult helyzetben van.

Belovics Ervin szerint a gyanúsítotti együttműködésnél nem a büntetés enyhítése jelenti az ellensúlyt, hanem a feljelentés elutasítása, illetőleg az eljárás lehetséges megszüntetése, amely lehetőségek a 2020-as törvénymódosítás előtt is rendelkezésre álltak (pl. az eljárás megszüntetése olyan bűncselekmények tekintetében, amelynek az alacsony tárgyi súlya miatt az elkövető felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége, feltételes ügyészi felfüggesztést követő eljárás megszüntetés, vagy a magánfél polgári jogi igényének kielégítése közvetítői eljárás keretein belül stb.). És a struktúra – véleménye szerint – így volt teljes.

Az egyezség tekintetében elmondható, hogy az eredeti jogalkotói szándék nyilvánvalóan jó volt, a kérdés az, hogy miért nem alkalmazták szélesebb körben. Ennek a népszerűtlenségnek a legfőbb ügyész helyettes szerint több oka van, amelynek kapcsán hivatkozott Tóth Mihály professzor úr véleményére is, aki szerint az ügyészség az egyezség intézményét nem az eredeti jogalkotói szándéknak megfelelően alkalmazza, mert ha egy ügy befejezése megnyugtatóan prognosztizálható, akkor az ügyészség azt feltételezi, hogy az egyezséggel nem nyerhet semmit, vagyis nem bocsátkozik tárgyalásba. Tóth Mihály szerint azonban az egyezség megkötésekor az ügyészségnek azt kellene mérlegelnie, hogy a jogintézmény alkalmazásával mennyi időt és energiát takaríthatna meg, nem pedig az ügy bizonyíthatóságát. Belovics Ervin álláspontja szerint azonban nem az idővel és energiával történő takarékosság az egyes jogintézmények alkalmazásának a célja, minthogy a büntető igazságszolgáltatás korántsem „fuldoklik” az ügyekben. Az ügyek száma az elmúlt 10 év alatt harmadára csökkent (a korábbi 600 ezer ügyről mára stabilan 200 ezer alattira csökkent az eljárások száma), ráadásul a leterheltséget szignifikánsan csökkentette az új Be. is, amelynek diverziós megoldásai bizonyos körben rendkívül hatékonynak mondhatók. A másodfokon lévő eljárások száma is maximum 20%-át teszik ki a tíz évvel ezelőtti számoknak. A legfőbb ügyész helyettes szerint téves az a közkeletű állítás is, hogy az ügyek maguk lettek bonyolultabbak vagy nehezebbek, ez még a költségvetési csalások esetében sem igaz.

Az előadó ezután Hegelre hivatkozott, aki szerint „a büntetés logikai szükségszerűség, és nem más, mint a bűncselekmény elkövetésében megnyilvánuló jogrend tagadásának a tagadása”. A büntetés proporcionalitásának az alapja pedig a tett-arányosság. A beismerés pedig – mondta Belovics Ervin – a terhelt részéről akkor lehet az enyhítés alapja, ha a bűnösségre is kiterjedő tényfeltáró jellegű beismerést jelent. Az előadó idézte Békés Ádámot, aki úgy fogalmazott, hogy az egyezségre nem szabad úgy tekinteni, mint a terhelt büntetéséhez vezető útra, amelynek során az állam részlegesen lemond a büntetőigényéről. A legfőbb ügyész helyettes ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértett, és hangsúlyozta, hogy az állam nem mond le a büntetőigényéről, és az sem lehet cél, hogy a terheltek jobb körülmények közt feleljenek az elkövetett bűncselekményért.

A prezentáció második felében a mértékes ügyészi indítványról osztotta meg gondolatait az előadó. Az indítvány a korábbi Be. szerint is a törvényes vád eleme volt, az eltérés az, hogy most már az ügyészség a büntetés mértékére is indítványt tehet legkésőbb az előkészítő ülésen. Kérdés, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni a mértékes indítványnál az ügyészségnek. Belovics Ervin véleménye szerint azokat a tényezőket, amelyek a büntetés kiszabása tekintetében relevánsak. Ezt a Btk. természetszerűen meghatározza: kiemelkedő jelentősége a bűncselekmény tárgyi súlyának és az elkövető társadalomra veszélyességének van. Ez azonban akkor – és csak akkor – lehetséges, ha a tényállás teljes egészében felderített és a bizonyítás anyaga is rendelkezésre áll. Ilyen esetben valóban a rapid befejezés a cél, azonban a rendelkezésre álló anyagokat kétszer kell végiggondolni: a beismerést is figyelembe véve, illetve a beismerést kiemelve a gondolkodás rendszeréből. Mindezekre tekintettel a beismerés okán az indítvány csak csekély mértékben tartalmazhat enyhébb büntetést, illetve intézkedést, mint a nélkül.

Mi tehát a mértékes ügyészi indítvány lényege? Az általa feltett kérdésre az előadó Franz von Liszt büntetőnormával kapcsolatban megfogalmazott hasonlatával válaszolt, mely szerint a mértékes indítvány a terheltek „Magna Charta”-ja, mert a bűnelkövetőt védi azzal, hogy előre számíthat a büntetésre, és a bíróság nem szabhat ki az ügyészi indítványnál súlyosabbat, enyhíteni azonban enyhíthet rajta. Abban az esetben, ha az előkészítő ülésen a vádlott javára értékelendő új tény merül fel, az előadó azt sem tartotta kizártnak, hogy az ügyészség a vádlott javára módosítsa az indítványát.

Belovics Ervin előadásának zárószakaszában arról beszélt, hogy az ismertetett jogintézmények – ellentétben több szerző véleményével – alapvetően nem hordoznak alku-jelleget, a lényegük semmiképpen sem ebben érhető tetten. A mértékes ügyészi indítványban alku, kölcsönös engedmények nem képzelhetők el, hiszen ez a jogalkalmazásnak a piaci viszonyok közé történő süllyedését jelentené. A jogintézmény ezzel együtt jelenlegi formájában is nagyon sikeres, 2020-ban 12 887 vádlottat érintett előkészítő ülés, ebből 8397-szer a bíróság ítéletet is hozott, amelyből 6600 jogerőre emelkedett. Fontos megjegyezni, hogy 2194 esetben volt az ügyészi indítványnak megfelelő a bírósági ítélet, 1620 esetben a vádlott számára kedvezőbb döntés született, 34 esetben pedig – törvénysértő módon – a terhelt számára kedvezőtlenebb volt a bírói döntés, mint az ügyészségi indítványban foglaltak.

Elméleti aggályként felmerült még bizonyos szerzőknél az ügyész-bíráskodás lehetősége a büntetéskiszabás vonatkozásában. Belovics Ervin ezt azzal hárította el, hogy ezekben az esetekben a büntetéskiszabásra a terhelt és a védő beleegyezésével kerül sor, az ő együttműködésük esetén valósítható meg, ha a terhelt beismer és lemond a tárgyaláshoz való jogáról, ráadásul – természetszerűen – ezekben az esetekben is a bíróság hozza meg a végső döntést.

A következő előadó Gimesi Ágnes Zsuzsanna kúriai tanácselnök asszony volt, aki a „Bűnösség beismerése az előkészítő ülésen” című előadását azzal kezdte, hogy az eljárásgyorsítási célt egyértelműen az előkészítő ülés szolgálja a leginkább, amelynek az új jogszabály megszületésével valós tartalma lett. Ez két dolgot jelent: az egyik az, hogy ha a terhelt beismer, a büntetőeljárás befejezhető és ügydöntő határozat is hozható; ráadásul fő szabály szerint a vádirat kézbesítésétől számított 3 hónapon belül kerül sor az előkészítő ülésre. Az eljárási határidő persze leginkább egyvádlottas ügyek esetében tartható, de még többvádlottas ügyekben is érzékelhetően gyorsabb lett az eljárás. A másik tartalmi elem pedig a bizonyítás kereteinek előzetes meghatározása. Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint tehát a jogalkotó egy ideális helyzetet teremtett, mert vagy nagyon hamar jogerős döntés születik az ügyben, vagy a perkoncentráció lesz nagyon jó, és a bizonyítás menete effektív.

Az előadó ezt követően a bűnösséget beismerő vádlottra helyezte a hangsúlyt prezentációjában. A kérdéskörrel kapcsolatban szerinte van egy alapvető probléma, amely hosszan foglalkoztatta a szakmai közvéleményt: a bűnösség beismerésében fogalmilag nincsen benne sem az, hogy beismerő vallomás, sem az, hogy beismerő nyilatkozat. Sokáig az jelentette tehát a problémát a joggyakorlatban, hogy elegendő-e egyetlen nyilatkozat a bűnösség beismerésére, és a bíróság eldönti, hogy ezt elfogadja vagy sem; vagy ahhoz, hogy a Be. 504. § (2) bekezdés szerinti feltételeket vizsgálni tudjuk, az is szükséges, hogy a terhelt vallomást tegyen. Az alapprobléma – ennek folytán – azonban az lett, hogy van-e bizonyítás az előkészítő ülésen. A korábbi generációk számára axióma volt, hogy bizonyítani csak a tárgyaláson lehet, a tárgyaláson kívül bizonyítás nincsen. Az előkészítő ülésen azonban – már a 2020. XLIII. törvény előtt is – lehetővé vált bizonyítás, méghozzá a korlátozott bizonyítás. Már a Be. 502. § (3) bekezdés korábbi megfogalmazása is úgy szólt, hogy a bíróság a vádlottat az előkészítő ülésen kihallgatja. A terhelti vallomás azonban bizonyítási eszköz, vagyis a bíróság bizonyítást vesz fel.

A jogszabálymódosítás viszont pontosította az előkészítő ülés és a bizonyítás kapcsolatát, mert jelezte, hogy az előkészítő ülés jellegére figyelemmel hallgatja ki a terheltet. Mit jelent ez a jelleg? Azt, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell, fennáll-e a beismerés elfogadásának a lehetősége. Ha összevetjük az előkészítő ülésre vonatkozó rendelkezéseket a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályokkal, és ott a terhelt vallomásával, azt látjuk, hogy azt a Be. 184. és 185. §-a két részre osztja, nevezetesen: a személyes adatok meghallgatása, személyazonosítás; valamint a figyelmeztetések a vallomásával kapcsolatban. Az előadó szerint ez azért releváns, mert a terhelt, amikor beismeri a bűnösségét, már a vallomásának keretében teszi. Ahhoz tehát, hogy a bűnösségét vizsgálni tudjuk, a terheltnek vallomást kell tennie, erre nézve nem lehet ugyanis nyilatkoztatni azt megelőzően, hogy a törvényi figyelmeztetés elhangozna. A jogalkotó ezt az előkészítő ülésnél is nagyon korrekt módon szabályozta.

Mire terjed ki tehát a bizonyítás az előkészítő ülésen? A terhelti nyilatkozatra, illetve azokra a tényekre, amelyekre a Be. 504. § (2) bekezdésében foglaltak értelmében szükség van.

A tanácselnök asszony szerint a fő kérdés az, hogy mi történik a terhelt törvényi figyelmeztetések után tett nyilatkozatai alapján. Az egyik verzió, hogy megtagadja a vallomástételt. A másik verzió, hogy nem tagadja meg, és azt mondja, elismeri a bűnösségét. Elegendő-e ennyi? Ez alapján az egy mondat alapján látnoknak kellene lennie az eljáró bírónak annak megállapítására, hogy mit gondol a terhelt, illetve eleget tett-e a feltételeknek, ugyanis az, hogy egy rövid nyilatkozatban kijelenti, hogy beismeri a bűnösséget, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a terhelt valóban tisztában van a jogi nyilatkozatának természetével és annak jogkövetkezményeivel. Ehhez mindenképpen hosszabb kommunikációra van szükség, néhány mondatból ez értelmezhetetlen. Gimesi Ágnes Zsuzsanna előadásában egy nagyon praktikus példával hívta fel a figyelmet az értelmezési nehézségekre: azt javasolta, hogy a jelenlévők adják oda olyan hozzátartozóiknak a terheltnek szóló figyelmeztetéseket, akik nem jogászok. Saját tapasztalata az volt, hogy az egyébként magasan képzett rokonai számára sem volt egyértelmű első olvasásra annak tartalma.

A következő aggályos pont a terhelt beszámítási képességének, illetve a vallomás önkéntességének a kérdése. Abban az esetben, ha a terhelt először az előkészítő ülésen ismer be, akkor ezek a feltételek sem állapíthatók meg, mert nem tudjuk, hogy mi motiválta a beismerésben. A motiváció problémaköre pedig releváns. Egyrészről a terheltet a mértékes indítvány motiválhatja, másrészről az is, hogy – az iratok áttekintése alapján – belátta, nem érdemes tagadnia, mert a bizonyítékok zárt láncolata alapján a bűnössége megállapítható és az idő múlása sem biztos, hogy a javára értékelhető. Az előadó ez utóbbi opciót azért hangsúlyozta különösen, mert szerinte egy jó védőnek az is a feladata, hogy vizsgálja, van-e értelme belemenni egy hosszadalmas bizonyításba és a terheltet hosszasan az eljárás hatálya alatt tartani, ha lehetőség van a bűnösség beismerésére. Ebben természetesen mindig a terhelt kell hogy döntsön, de a reális opciókat fel kell vázolnia a védelemnek, és szembesítenie kell a vádlottat a rendelkezésre álló bizonyítékokkal.

Az előadó tapasztalata szerint a beszámítási képességgel kapcsolatban felmerülő észszerű kétely megítélése tekintetében jelentkezik a hivatásrendek közötti eltérés. Az ügyészség szerint ugyanis egy közepes mértékben korlátozott beszámítási képességgel rendelkező terhelt esetében nem áll fenn a beismerő nyilatkozat elfogadásának lehetősége. A Kúria ettől eltérő álláspontot képvisel, amikor eseti döntésében mondta ki, hogy ha rendelkezésre áll a terhelti beismerés és a szakértői vizsgálat értelmében enyhe vagy közepes fokban korlátozott a beszámítási képessége, ez nem zárja ki, hogy a beismerő nyilatkozat érvényes legyen. Abban az esetben azonban, ha nem mond többet, minthogy a „beismerem a bűnösségem”, ez nem elegendő ahhoz, hogy megállapítást nyerjen, a nyilatkozat időpontjában milyen volt a beszámítási képessége, mennyire volt tisztában azzal, hogy a nyilatkozata milyen jogkövetkezményekkel jár.

A nyilatkozat elfogadásának harmadik feltétele az, hogy összhangban van-e az iratok tartalmával a terhelt beismerése, és egyértelmű-e a beismerése. Ha a nyomozási iratok alapján ez vélelmezhető, akkor ez további problémát nem okoz. Az azonban releváns, hogy az ítéletet valósághű tényállásra kell alapítani, vagyis ha pusztán egy bűnösségre vonatkozó beismerő nyilatkozat áll a bíróság rendelkezésére, akkor ez a harmadik feltétel is erősen vitatott lehet.

Ha ellenben a vádlott nem pusztán nyilatkozik, hanem vallomást tesz, akkor van egy másik korlát is: egyrészt, hogy mennyit mondhat, másrészt, hogy mire kell kiterjednie ennek a vallomásnak. A „mennyit mondhat” kérdésében nincs probléma, mert felfelé nincs ún. mennyiségi korlát. A jogalkotói koncepció azt támasztja alá, hogy itt érdemi védekezését teljes egészében előterjesztheti, mert ha tárgyalásra kerül a sor, akkor az előkészítő ülésen tett vallomása felhasználható. A másik kérdés az előadó szerint már problematikusabb, nevezetesen, hogy mire kell kiterjednie a beismerésének. Elméletileg három lehetőség áll fenn: az első a vádirati tényállás beismerése; a másik, hogy nemcsak a tényállásra vonatkozóan kell elismerni, hanem a minősítés tekintetében is; a harmadik verzió szerint pedig el kell ismerni a tényállást és olyan tény nem lehet a vallomásában, amely a bűnösségét kizárná.

Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint a második opciót már a Be. 6. §-a kizárja, hiszen egyértelműen a bíróságot is csak a vádirati tényállás köti, a bűncselekmény minősítése nem; így a terhelt beismerése sem lehet a minősítéshez kötve. Vagyis a vádelv e tekintetben is érvényesül. A probléma ezért itt úgy merül fel, hogy a vádirat tanulmányozása során a bíróságnak vizsgálnia kell a vádtól eltérő minősítés lehetőségét is. A bíróságnak egy hónapon belül döntenie kell arról, hogy a vádtól eltérő minősítés fennáll-e, és a vádirat kézbesítésétől számított három hónapon belül kell kitűznie a nyilvános ülést. Elvileg tehát ebben a három hónapban már tud dönteni a bíróság a vádtól eltérő minősítésről.

Harmadik opcióként azt vázolta fel a tanácselnök asszony, amikor a vádlott a tényállást ismeri el, és nem vitatja a bűnösségét. Ebben az esetben a beismerés elvileg már elfogadható lehetne, de nem mindig elegendő. Az érvelés alátámasztására felhozott példa szerint a terhelt költségvetési csalást követett el, amelyet áfa-csalásokkal valósított meg, a terhelt nem vitatja a tényállást, ténybelileg teljesen beismer, azonban azt állítja, hogy nem szándékosan követte el a cselekményt, hiszen minden iratot átadott a könyvelőjének. Itt tehát a szándék tekintetében van bizonytalanság, noha ez az ügy büntetőjogi megítélését érdemben nem befolyásolja, hiszen az ügyvezető felelősségre kiterjed az adóbevallásra. Ugyanakkor mégiscsak vitat valamit a terhelt, ezért – a tanácselnök asszony álláspontja szerint – ez a fajta beismerés nem tekinthető teljes értékű beismerő nyilatkozatnak.

Előadásának végén Gimesi Ágnes Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy az előkészítő ülések jegyzőkönyveinek olyannak kell lenni, amelyből az eljárás lényegi mozzanatai, az eljárás során elhangzott figyelmeztetések és a vádlott beismerő nyilatkozaton túlmutató megjegyzései is rekonstruálhatók legyenek, mert különben az eljárás jogszerűsége aligha állapítható meg.

A plenáris következő előadója Rimóczy István, a Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyésze volt, aki a perkoncentráció szempontjából vette nagyító alá a bizonyításelmélet kritikus kérdéseit. Tekintettel arra, hogy előadásának témája szorosan kapcsolódott a perkoncentrációt taglaló délutáni workshop témaköréhez, előadását a következő lapszámban dolgozzuk fel, a szekcióülés tanulságaival együtt.

A plenáris ülés utolsó előadója Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke volt, aki a védő kulcsfontosságú szerepének ismertetésével kezdte mondanivalóját. Király Tiborra hivatkozott, aki szerint a büntetőeljárás szükségszerűen magában hordozza az állami szereplők túlsúlyát, amelyet egyedül a védő – kötelezően elfogult szerepköre – tud némileg ellensúlyozni. Bánáti szerint a konszenzuális eljárásjogi lehetőségek fő célja az eljárás gyorsítása volt, amely az eljárásjogi gondolkodásba már a 90-es évekbe beivódott, a gyorsítás oltárán viszont eljárási garanciák sokaságát áldozták fel.

A „mostani” kodifikáció viszont az alábbi gondolattal indult: „A büntetőeljárás gyorsítása, hatékonyságának növelése továbbra is meghatározó eleme kell hogy legyen a jogalkotásnak, azonban a gyorsítás érdekében történő esetleges egyszerűsítés nem eredményezheti az eljárási elvek és garanciák csorbítását.” Egyszersmind a törvény miniszteri indokolása hangsúlyozza, hogy a védő eljárása a nyomozásban különösen fontossá válik, ezért a törvénynek a lehető legszélesebb jogosítványokat kell biztosítania a védő számára az eljárási cselekményekben való közreműködésre: az iratok megismerésére, az indítványtételre stb.

Az elnök úr felhívta a figyelmet arra, hogy ez a második rész a kodifikációs folyamat során bizony egyre inkább háttérbe szorult, és vissza lett nyesegetve. A védői jogok nagyfokú kiszélesedése tehát illuzórikus, hiszen a nyomozási cselekmények döntő részénél az ügyvéd jelen sem lehet, például a tanú vagy a terhelt-társ kihallgatása során. Külön problémát jelent az a tendencia is, hogy a bizonyítékok mérlegelése során nagyon gyakran hangzik el a bíróságok részéről, hogy az ügydöntő határozatot a nyomozás során tett vallomásra alapozzák, tekintettel arra, hogy az időben közelebb volt a bűncselekményhez. A gond ezzel „mindössze” annyi, hogy ekkor sem a terhelt-társ, sem a védő nem volt jelen, vagyis alapvető garanciális aggályok keletkeznek.

A felsorolt kérdések közül az előadó egyet külön is fontosnak tartott kiemelni, nevezetesen a védelem iratmegismerési jogosultságát. Noha a jogalkotás teljes körű iratmegismerésről beszélt, álláspontja szerint a valós állapotok ettől nagyon távol állnak, még akkor is, ha az vitán felüli, hogy ez a jogosultsága a védőnek az új Be. hatására valóban szélesebb lett. A nyomozó hatóság visszatartási joga szinte korlátlan, hiszen nincsen ezzel szemben panaszjogosultság.

Bánáti előadásának központi állítása az volt, hogy a terheltnek a tisztességes eljáráshoz való joga akkor nem sérül, ha biztosított számára a tájékozottsághoz és az önkéntességhez való jog.

A tájékozottság tekintetében az előadó szerint az mondható el, hogy a védelemnek a nyomozás során korlátozott az iratmegismerési joga, így a tárgyaláson a védő teljes mértékben lépéshátrányban van az ügyészhez képest. Az egyezséghez kapcsolódó dilemma tehát itt akként merül fel, hogy a védő egy ilyen helyzetben kell hogy tanácsot adjon a védencének; kössön, vagy ne kössön egyezséget. Ilyenkor a védő kétféle rosszat tehet: a körülmények mérlegelésével azt tanácsolja, hogy kössön a vádlott egyezséget; majd a vádlott a „börtönakadémián” megkapja a kioktatást, hogy az ügyvéd hibázott, és a végén szembefordul a védőjével. A másik rossz, ennek az ellenkezője, amikor „lebeszéli” az egyezségről, azonban a vádlottat végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Ennél a helyzetnél – Bánáti szerint – már csak egyetlen rosszabb van, amikor a megkötött egyezséget a bíróság nem hagyja jóvá. A probléma ebben a körben az, hogy a jóvá nem hagyott egyezség esetén az iratok korlátozás nélkül a bíróság elé kerülnek, amely viszont a tisztesség eljárás elvébe ütközik.

A konferencián több ízben felmerült az a dilemma, hogy miért kerül sor ilyen alacsony számban egyezségek megkötésére. A már korábban elhangzott érvek mellett Bánáti János szerint érdemes megjegyezni, hogy a Covid19-pandémia nagyon rosszat tett azoknak a „bimbódzó” együttműködéseknek, amelyek kezdtek volna kialakulni az ügyészségek és az ügyvédek között. Az nyilvánvaló, hogy önmagában a két fél együttműködésének technikai-elvi paramétereit sem egyszerű meghatározni: négyszemközt legyenek vagy ne, legyen ott a vezető ügyész vagy ne legyen stb.; Bánáti János szerint azonban bizalom nélkül ezek az együttműködések életképtelenek, amelyeket viszont írásban nem lehet kialakítani. A bizalomhoz személyes jelenlét kell, és ennek vetett gátat a Covid-járvány.

Az egyezség kapcsán Bánáti János felvetette még a jogi személy bevonásának lehetőségét az egyezség körébe. A probléma ugyanis az, hogy a mértéktelen officialitás miatt a gazdasági bűncselekményeknél (amely mára szinte kizárólag a költségvetési csalásokra redukálódott) az 50 vádlott az átlagszám. Az ügyek tehát korántsem mondhatók egyszerűnek, ugyanakkor a jogi személyeknek az egyezségbe történő bevonásával könnyebb lenne a kártérítés megállapítása, ha a cégnél keletkezik a kár.

Az ügyvédi kamara elnöke ezután áttért a mértékes ügyészi indítvány kérdésének elemzésére. Elsőként a perkoncentráció kérdésére utalt, minthogy a korábbi Be. a tárgyalási részvételi jogosultságból kötelezettséget csinált, ami nagyban megnehezítette a tárgyalás lefolytatását, hiszen értelmetlen volt 40-50 vádlottnak a tárgyalás egészén jelen lenni. Az új Be. egyik legfontosabb változtatása tehát az volt, hogy a jogalkotó belátta: a tárgyaláson való részvétel a vádlott joga, de erről a jogosultságról joga van lemondani is, egyszersmind a vádlott arról is lemondhat, hogy a bizonyítási eljárást lefolytassák vele szemben. Ugyanakkor szerinte nem lehet megfeledkezni arról, hogy a Be. szabályozása alapvetően az egyvádlottas, hovatovább alkalmanként az egycselekményes modellre épül. A valóság azonban távolról sem egyvádlottas ügyekről szól, kivált’ gazdasági ügyekben.

A mértékes ügyészi indítványok kapcsán Bánáti János pesszimizmusának adott hangot, hiszen az ügyészségi indítványok mértéke sok esetben meghaladja a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlatát is. Ha ez a tendencia marad – fogalmazott – nem nagyon lehet számítani a statisztika javulására. A mértékes indítványok elfogadásának egyik leggyakoribb oka szerinte az, hogy a terhelt nem kíván 4-5 vagy akár 8 évig büntetőeljárás hatálya alatt állni, minthogy ehhez súlyos jogkövetkezmények fűződnek.

A többvádlottas ügyekre visszatérve, az ügyvédi kamara elnöke elmondta, hogy szerinte a vonatkozó AB határozat nem mondható szerencsésnek, hiszen vannak ügyek, ahol a beismerő és a tagadó vádlott bűncselekménye szorosan összefügg. A probléma abban áll, hogy a beismerés korántsem ún. objektív tényekre, „fekete-fehér” kérdésekre vonatkozik, hanem olyan dolgokra, amelyekben való döntés szubjektív megítélésen múlik, hogy a bűncselekményt a terhelt elkövette, avagy sem. Abban az esetben viszont, ha a beismerő vádlott elfogadja a mértékes indítványt, az ügy rá nézve lezárul; a másik vádlott pedig benne marad az ügyben és érvelni próbál. A bíróság nehéz helyzetbe kerül, ugyanis adott esetben olyan vádlott vonatkozásában kell megállapítani azt, hogy nem követte el a bűncselekményt, akinek a társára nézve a bűnösséget már korábban – a mértékes indítványra tekintettel, egy beismerő vallomás alapján – megállapította. Vagyis: a saját korábbi döntését kellene felülvizsgálnia. Bánáti János szerint ez a diszkrepancia a tisztesség eljárás követelménye szempontjából aggályokat vet fel.

Bánáti János az előadása zárásaként arról beszélt, hogy a perkoncentráció kérdése kapcsán is mintha megfeledkeznénk a védői szempontokról. A bizonyítási indítványok az eljáró védők részéről nem véletlenszerűek, és korántsem mindegy, hogy ezeket a védő mikor jelenti be. Tekintettel arra, hogy a bizonyítás annak előrehaladtával változhat, fejlődhet, elágazhat – a kötelezően elfogult védőnek – a bizonyítási eljárás irányára tekintettel kell mozgósítania az érveit. Az a felvetés, hogy a több ezer oldalas nyomozási irat kézhez kapásakor a védő már egy teljesen kész koncepcióval rendelkezzen a bizonyítás egészére nézve, amit az eljárás elején elő is tár, életszerűtlennek tekinthető, és ellentétben állhat a vádlott érdekeivel. A bizonyítékok haladéktalan előterjesztésének a követelménye tehát védői szempontból azt jelenti, hogy akkor kell előterjeszteni a releváns bizonyítékokat, amikor az a terhelt érdekében haladéktalanul szükséges.

***

Az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében megrendezett konferencia legfőbb tanulsága – egyetértve Bánáti János köszöntő szavaival – talán úgy foglalható össze, hogy a törvény által megfogalmazott, célként tételezett igazságról sokszor más az elképzelése a jogalkotónak, a jogtudomány képviselőinek és más a jogalkalmazóknak. Az értelmezés azonban a hivatásrendek számára sem egynemű, mert mást fognak igazságnak tekinteni a nyomozó hatóságok tagjai, az ügyészek és a bírák, és egészen mást a védők. A hivatásrendek közötti nézetkülönbségek különösen az olyan „sláger témák” körül élesedtek ki, mint a mértékes ügyészi indítvány szerepe, vagy a többvádlottas ügyekkel kapcsolatos kérdések. A hivatásrendek képviselői között ugyanakkor egy őszinte, a másik véleményét tiszteletben tartó, termékeny párbeszéd alakult ki, amely azzal a reménnyel töltötte el a résztvevőket, hogy a nyitva hagyott vitákat a jövőben közös megelégedéssel lehet lezárni.

Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosztott bíró, Igazságügyi Minisztérium.