Az irodalomterápia szerepe a büntetés-végrehajtásban

Az elítéltek esetében is igaz a tétel, miszerint az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. Az empátiára való képesség viszont nem mindenkiben található meg. Ez azért is gond, mert a másnak okozott fájdalom átéléséhez való képesség feltétele annak, hogy felelősséget vállalhassunk a jogellenes magatartásunkért.

A szakértői véleményekben gyakran találkozunk olyan ténymegállapítással, miszerint az elkövető antiszociális személyiségzavarban szenved. Az erre jellemző empátiahiány több esetben is kimutatható az elkövetőknél. Az empátia meglétére vonatkozó legújabb pszichofiziológiai kutatások szerint a másik ember érzéseit képes modellezni az idegrendszerünk, így mások megnyilvánulásait közvetlenül, testileg éljük át. Ez a biológiai alapja az empátiának. Feltételezhető, hogy azoknál az embereknél, akik nem képesek átérezni mások fájdalmát, pszichofiziológiai zavar állhat fenn, de ezt a megállapítást széles körű kutatások még nem támasztják alá.¹

A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Ez azért is fontos, mert a resztoratív technikák már a börtön falain belül is megjelentek azzal a céllal, hogy a tettes és az áldozat kiegyezzen. Ennek számos előnye van, többek között, hogy az elítélt lelkileg is képes legyen feldolgozni a bűnt.

Nagy utat kell az elítélteknek bejárniuk ahhoz, hogy szembesüljenek a tettükkel. Több okra is visszavezethető, hogy miért marad el ez a belátás. Egyrészről pszichológiai okokra vezethető vissza, másrészről pedig a büntetőeljárás jogállami rendje is azt erősíti a „Miranda”-elvnek megfelelően, hogy ne tegyenek beismerő vallomást, és hallgassanak a tettükről, vagy tagadják le azt. Az első esetben semmilyen kommunikáció nincs a terhelt részéről, a második esetben, bár vallomást tesznek és beszélnek arról, ami történt, de nem a valóságnak megfelelően teszik ezt. Számos irodalmi mű leírja azt a folyamatot, ami ilyenkor az elkövetőben zajlik. Néhány példa erre – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Arany János: Ágnes asszony, Arany János: A walesi bárdok, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba stb.

Egyetlen példát kiemelve, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének főszereplője, Szendy Ilka sem szembesül tettével. A kőhordással nemcsak a bűncselekmény nyomait akarja eltüntetni, hanem a múlttól is szabadulni akar, de foglya lesz a kőnek, mert ez a bűncselekmény elkövetése után élete kellékévé válik. A tett következményeitől való menekülés patologikus kényszercselekvéssel jár, és Szendy Ilka személyisége a bűncselekmény elkövetése után torzul. A lefelé gördülő kövek zuhanása a megbomlott elme zaja is egyben. Mivel a bűnt itt sem büntetés, sem a tettel való szembenézés nem követi, ezért a személyiség szétforgácsolódik.²

Ha nincs szembesülés, nincs felelősségvállalás, akkor feloldozás sincs. Az irodalomterápia éppen ebben segít. A börtönben az elítéltek az irodalomterápiás csoportokban feldolgozhatják a bűnt, amit elkövettek. A szépirodalom segít nekik ebben. A szövegeken keresztül mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, és a műről való beszélgetéskor kifejezhetik saját érzéseiket. Az elfojtott bűnhődés a felszínre kerül, és nem torzítja a személyiséget, mint ahogy ez Szendy Ilka esetében történt. Ezen túlmenően, a foglalkozásokon levezethetik a bennük lévő feszültséget, és nem utolsósorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Ez szükséges ahhoz, hogy jobban kifejezzék magukat, a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és elkerüljék a visszaesést.

A csoportos irodalomterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ez pedig hozzásegíti őket ahhoz, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmat egymásnak. Megtapasztalhatják, ha el is térnek egymástól a vélemények, a különböző álláspontok párhuzamos megléte mégsem vezet ellenségeskedéshez. Azzal is szembesülhetnek, hogy a műre adott reakcióknál mindenkinél a saját személyisége, értékítélete és általában világlátása tör a felszínre. Ebben megnyilvánulhatnak pozitív és negatív tulajdonságok is, de az önismeretük segítségével dolgozhatnak a hibáikon.³

A börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek olvasókörökben és irodalomterápiás foglalkozásokon.⁴

Ez sok esetben igaz, de az irodalomterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férficsoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést is. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett irodalomterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében az irodalomterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.

Fontos téma lehet a börtönben a yalomi értelemben vett belső szabadság, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás. A szabadság mellett persze még más egzisztenciális kérdésekről is lehet a szépirodalom segítségével beszélgetni, mint például a halál és az egyedüllét.⁵

Az elítéltek a saját érzelmeiket sokszor nehezen tudják kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakad a disputa. A csoportvezetőnek kell ilyenkor segítenie az elítélteknek abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát. A konkrét kérdések segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak.⁶

Az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz az irodalomterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”⁷ . Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az ember-, élet- és értékszemlélete. A saját élmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”⁸ .

A nem jogász irodalomterapeuták által írt szakirodalomban többször keverednek a fogalmak – mint elítélt és fogvatartott –, és nem lehet tudni, hogy csak a szóismétlés elkerülése érdekében használják-e felváltva ezeket. A fogvatartottak és az elítéltek viszont nem egymás szinonimái. A fogvatartottak lehetnek elítéltek, de lehetnek letartóztatottak is. Ők, bár büntetőeljárás hatálya alatt állnak és kényszerintézkedésként szintén a börtönben vannak, mint az elítéltek, persze más részlegben, de ők még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. Az irodalomterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert ezek az „elkövetők” még nem elítéltek, csak terheltek (gyanúsítottak vagy vádlottak, attól függően, hogy történt-e már az ügyükben vádemelés), és rájuk vonatkozóan pozitív döntés, azaz felmentő ítélet is születhet, ha nem ők követték el a bűncselekményt, vagy amit elkövettek, az nem bűncselekmény, továbbá, ha nem bizonyítható a büntetőjogi értelemben vett felelősségük. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.

Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van börtönben, nem szerencsés az irodalomterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:

• lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
• „tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
• nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor az irodalomterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben (pl. tárgyalásra kell mennie, vagy átszállították egy másik bv. intézetbe).

Ezeket a korlátozó okokat az eddigi irodalomterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban felváltva fogvatartottakról/elítéltekről írnak, és csak a jogász olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a saját élmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.

Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak „a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll” mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés tehát magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a börtönökben irodalomterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják. Az állandóan változó jogszabályt kevesen követik, de ez nem is csoda ekkora jogszabálydömping esetén, mint ami Magyarországon van. Ezt a problémát jogi lektor közreműködésével lehetne megoldani.

Az irodalomterápia szempontjából is lényeges kérdések ezek, hiszen teljesen mást hív elő saját élményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.

Új színtér az irodalomterápia számára: a reintegrációs őrizet

Új lehetőség született az irodalomterápiás foglalkozások számára, a reinteg-rációs őrizetnek köszönhetően.

2021-ig sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a rácsokon kívül, pedig az irodalomterápia a reintegrációs őrizetben is megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet.

A reintegrációs őrizet – mint új jogintézmény – létét a 2015-ben módosított büntetés-végrehajtási törvénynek köszönheti.⁹  A reintegrációs őrizet célja: a szabadságvesztésüket töltők reszocializációját úgy segítse elő, hogy az elítélteket a büntetésük letöltése előtt visszaengedik a megszokott családi környezetükbe, annak ellenére, hogy a szabadságvesztésük végrehajtása még nem ért véget. A saját otthonukban, családi közegben várhatják meg a büntetés-végrehajtás végét úgy, hogy szabadságuk egy részét idő előtt visszaszerzik. A szabadságuk korlátozása ekkor „csak” abban jelentkezik, hogy a szabad mozgáshoz való joguk továbbra sem teljes. A büntetés-végrehajtási bíró külön dönt arról, hogy mikor, mennyi időre és milyen célból hagyhatják el az elítéltek a lakásukat. A lábukra rögzített elektronikus eszközzel pedig figyelhetővé válik a mozgásuk. A büntetés-végrehajtási bíró döntésétől függ, hogyan oldja fel a lakás elhagyásának, vagyis az „otthon-ülésnek” a tilalmát.

A bíró megengedheti az elítéltnek, hogy dolgozzon, tanulmányokat folytathasson és a rokoni kapcsolatait is ápolhassa. Mindezeket azért teszi lehetővé a jogszabály, hogy a társadalomba történő visszailleszkedés már a szabadságvesztés letöltése előtt kezdetét vehesse.

A reintegrációs őrizet általában a letöltendő büntetés utolsó tíz hónapjában lehetséges azoknál, akik nem visszaeső bűnelkövetők és nem személy elleni erőszakos bűncselekményt követtek el, valamint maximum 5 év végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki velük szemben, továbbá önként vállalják ezt a büntetés-végrehajtási formát. Gondatlan bűncselekmény esetében tíz hónap helyett egy év is lehet a reintegrációs őrizet ideje. Amennyiben egy évnél kevesebb végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki, akkor további feltétele a reintegrációs őrizet elrendelésének, hogy az elítélt legalább három hónapot letöltsön a kiszabott szabadságvesztésből, és csak utána kerülhet reintegrációs őrizetbe. Ha a kiszabott szabadságvesztés meghaladja az egy évet, akkor pedig a reintegrációs őrizetbe kerülés feltétele a legalább hat hónapi börtönben töltött idő.

A reintegrációs őrizetben tölthető idő tehát hat, tíz vagy tizenkét hónap lehet, fő szabályként a tíz hónapot jelöli meg a jogszabály. A reintegrációs őrizetbe kerülés előtt kötelezően börtönben töltött idő pedig a három, illetve a hat hónap, attól függően, hogy mennyire ítélték az elkövetőt.

A büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyéül többnyire azt a lakást jelöli ki, amelyik az elítélt otthona is egyben. Ez nem minden esetben az elítélt tulajdona, ugyanis hátrányos helyzetbe kerülne az, aki nem rendelkezik saját ingatlannal. Ezért a jogszabály megengedi, hogy a reintegrációs őrizet idejére az elítélt tartózkodási helyéül a nem az ő tulajdonában lévő lakás is elfogadható legyen. Ebben az esetben az elítéltnek be kell szereznie a jogosult befogadó nyilatkozatát. További feltétel, hogy az ingatlan megfelelő térerővel és elektromos hálózattal rendelkezzen, mert ez szükséges az elítélt nyomon követéséhez. A lakás kijelölése előtt a szükséges feltételek ellenőrzésére a börtön pártfogó felügyelője környezettanulmányt végez. Az irodalomterápiás foglalkozás szempontjából a technikai feltételek megléte azért fontos kérdés, mivel az irodalomterápia online formában is megvalósítható, és ehhez ugyanazok a feltételek szükségesek, mint az elítélt nyomon követéséhez: térerő és elektromos hálózat. Ezeken felül viszont internetkapcsolatra is szükség lesz, ezért a jogszabályt e feltétel teljesítése érdekében módosítani kell majd.

A lakás elhagyásának korlátozásakor a büntetés-végrehajtási bíró figyelembe veszi a mindennapi élet szokásos szükségleteinek a biztosítását, de ezen felül még négy olyan körülmény is szerepel, amelyek közé az irodalomterápiás foglalkozásokon való személyes részvétel is beleférhet, de ez is csak törvénymódosítással oldható meg. A hatályos törvény értelmében a büntetés-végrehajtási bíró megengedheti az elítéltnek, hogy a reintegrációs őrizet ideje alatt munkába járjon, gyógykezelésen vegyen részt és tanulás céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást. Ez a sor úgy is folytatható, hogy „[…] tanulás vagy irodalomterápiás foglalkozáson való részvétel céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást”.

A törvény értelmében a pártfogó felügyelő havonta, vagy ennél is gyakrabban ellenőrzi az elítéltet. Ez a jogszabályi kitétel a leendő irodalomterápiás foglalkozáshoz úgy kapcsolódhat, hogy az irodalomterapeuta felveszi a kapcsolatot a pártfogó felügyelővel, akinek ugyanaz a célja, mint az irodalomterapeutának, hogy segítse az elkövetőt a reszocializációban és a reintegrációban, továbbá abban is, hogy az elítélt ne legyen visszaeső. A két segítő kapcsolattartása tehát hozzájárul mind a reintegráció, mind az irodalomterápia sikeréhez. Egymást segítik, de nem ellenőrzik, és nem vesznek részt egymás munkájában, de tartják a kapcsolatot.

Az irodalomterápia helye a reintegrációs őrizetben

A reintegrációs őrizet eredményes befejezéséhez az irodalomterápia mindenképpen hozzájárul, és nemcsak azzal, hogy erre az időre programot nyújt az elítélteknek, hanem az eredeti saját célkitűzéseivel is segít természetesen. A reintegrációs őrizetbe került elítélteknél ugyanis ez leginkább a személyiségfejlesztésben, az önismeretben, a közösségépítés lehetőségében, ezen belül is a szociális képességek fejlesztésében nyilvánul meg. Az ide eljutó elítéltek esetében érdekes lehet a szabadság, a felelősségvállalás, az akarat és a megfelelő döntéshozatali képesség fejlesztése, az újrakezdés stb. témaköreire építeni a foglalkozásokat. Erre éppen azért lenne szükség, hogy az irodalomterápia segítségével elérhető legyen a társadalomba történő visszahelyezkedés. Ez az a pont, ahol találkozhatnak a büntetés-végrehajtási törvényben is megfogalmazott célkitűzések az irodalomterápiás célokkal, és a két terület a saját módszertanának ötvözésével segítheti a társadalomból kihullott egyének visszailleszkedését. Az irodalomterápiás célkitűzések mindenképpen illeszkednek a törvényben is megjelenő reintegrációs programba, ami kimondja az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó reintegrációs programok, foglalkozások kidolgozását.

Korábban a börtönben az irodalomterápiás foglalkozások mindegyike a régi jogszabályok idején folyt, és az ezekről írt, szakmai folyóiratokban is megjelent tanulmányok is a régi, még törvényerejű rendelet hatályának idején születtek. Persze az irodalomterápia elvei, módszertanai nem „évültek el”, mégis a jogi keretek megváltozása ma már más kihívások elé állítja az irodalomterapeutát. Korábban a börtönben irodalomterápiás foglalkozásokat tartók nem a mára teljesen megváltozott börtönkörülmények között végzett foglalkozásokról számoltak be. A régi jogszabályok nem ismerték ugyanis a reinteg-rációs őrizet intézményét. Az erre az időre tehető foglalkozássorozat tehát teljesen új lehetőséget nyújt mind az elítéltek, mind az irodalomterápia számára, sőt a pártfogó felügyelői munkát is új tartalommal töltheti fel annyiban, hogy a pártfogó felügyelő segíti a foglalkozások megszervezését és mediátorként közvetít a büntetés-végrehajtás és az elítélt, de a büntetés-végre-hajtás és az irodalomterapeuta között is.

Fontos szempont lehet a reintegrációs őrizet ideje alatt az irodalomterápiás foglalkozás színhelye. Az online csoportmunka is elképzelhető, és nem csak a pandémia ideje alatt. Az online irodalomterápiás csoportfoglalkozás a reintegrációs őrizet alatt azért is tűnik jó megoldásnak, mert a csoport összeállításánál nem kell figyelembe venni, hogy ki hol lakik, nem ütközik nehézségbe a foglalkozásokon való jelenlét, ugyanakkor hátránya, de persze ez előnye is lehet, hogy nem kell elhagyni hozzá a kijelölt lakást.

A legjobb részvételi forma viszont a személyes jelenlét. Utóbbi tekintetében több helyszín is elképzelhető, de egyáltalán nem szerencsés a büntetés-végrehajtási intézményhez vagy más hivatalos szervezethez (bíróság, ügyészség) tartozó helyet választani, mert ez rossz hatással lehet a programban résztvevőkre. A legjobb megoldásnak egy olyan semleges helyet tudok elképzelni, ahol kialakítható az ideális légkör. Az elítéltek esetében fokozottan figyelembe kell venni, hogy semmi se emlékeztesse őket a zárt falakra, ezért a helynek legyen egyfajta intimitása is, ahol a bizalom légköre is biztosítható. Fontos szempont lehet, mivel egy állandó zárt csoport kialakítása a cél, hogy a helyszínek ne váltakozzanak, és mindig ugyanott legyenek a foglalkozások.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet