tudományos-szakmai folyóirat

Bíróság elé állítás – jogfejlesztő javaslatok az új büntetőeljárási törvény tükrében


Szerző(k): Cseke Gábor, Csekéné Kovács Anita

Előszó

Tanulmányunk célja egy ún. jogfejlesztő javaslat megalapozása és kidolgozása, továbbá hogy a bíróság elé állítás magyar szabályozását elhelyezzük a nemzetközi-történeti koordináta-rendszerben, és ezen hagyományok, valamint tapasztalatok alapján meghatározzunk egy lehetséges fejlesztési irányvonalat.

Vizsgálati módszerünk a történeti vázlat ismertetésével kezdődik, majd a nyugat-európai szabályozásra térünk ki. Ezt követően a hatályos joganyag elemzése, a mindennapi tapasztalatok és nehézségek feltárása következik. Végül a helyzetértékelés után a konkrét javaslatok ismertetésére kerül sor, amelyek jogszabály-tervezetekben öltenek testet.

A bíróság elé állítás gyökerei2

A bíróság elé állítás a frankofón jogban jelent meg először. Az 1808. évi Code d’instruction criminelle szabályozta először. Fontos kiemelni, hogy a terhelt jelenléte nem volt kötelező, az eljárást nélküle is lefolytatták.

Magyarországon hosszú ideig nem volt élő jogszabály rá, először egy tervezetben, a Csemegi-féle 1872-es ún. Sárga Könyvben találkozunk vele, amelyet később az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (Bűnvádi perrendtartás, I. Bp.)3  is átvett azzal, hogy elrendeléséről ügyészi indítványra a bíróság döntött. Öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében volt helye, feltéve hogy a terheltet tetten érték, vagy beismerte a bűncselekmény elkövetését.

Részletesebben említendő az 1921. évi XXIX. törvénycikk a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről, amely – annak ellenére, hogy évszázados jogszabály – véleményünk szerint rendkívül kiforrottnak és a mai viszonyok között is modernnek tekinthető.

Eszerint (kiemelések tőlünk):

„II. Az eljárás egyszerűsítése a nyomozás és a vizsgálat szakában

5. § A rendőri hatóságnak a bűnügyi nyomozással megbízott tagjait a kir. törvényszék székhelyén oly módon kell elhelyezni, hogy a kir. ügyészség a nyomozás menetét lehetőleg szóbeli utasítással irányíthassa s a nyomozási cselekmények s a nyomozó hatóságok eljárása tekintetében a Bp. 84. §-a értelmében a kir. ügyészséget illető ellenőrző tevékenységet a kir. törvényszék székhelyén írásbeli érintkezés nélkül is közvetlenül gyakorolhassa.

7. § Vizsgálatnak csak a következő esetekben kell megelőzni a főtárgyalás elrendelését:

1. az 1897:XXXIV. tc. 15. §-ában felsorolt bűncselekmények eseteiben, kivéve, ha tettenkapás forog fenn vagy bűnösségéről a terhelt a nyomozás adataival teljes összhangban álló beismerést tett;

III. A vádirat mellőzése

8. § Tettenkapás esetében (Bp. 142. §) a terheltet a kir. ügyészség elé kell állítani. Ha a cselekmény a 2. § 1. vagy 2. pontja alá esik és a bizonyítékok rendelkezésre állanak, a kir. ügyészség a terheltet ügyének tárgyalása végett nyomozás nélkül vádirat mellőzésével három napon belül a kir. törvényszék elé állíthatja. Ily esetben a tanuk, esetleg szakértők megidézéséről vagy elővezetéséről a kir. ügyészség gondoskodik; a főtárgyaláson a vádirat felolvasása helyett a vádat a kir. ügyész élőszóval terjeszti elő; a törvényszék a vádlott részére a Bp. 56. §-ában felsorolt eseteken kívül is rendelhet védőt.”

A fentiek alapján lényegében kijelenthető, hogy a mai, eljárást gyorsító jogintézmény előképe már közel száz éve „készen volt”. A szóbeli vádelőterjesztés, a közvetlenség, a tárgyalás szervezése mint ügyészi feladat, a tettenérés specialitása már ekkor sem volt idegen az eljárásjogtól. A magunk részéről azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az ügyész a nyomozó hatóságot szóban is utasíthatta. Feltűnő a jogalkotó bátorsága a nyomozás egyszerűsítését illetően. A gátló formaságok lebontása kiváló eszköz lehet a cél elérésében. Ehhez képest talán nem nagy felismerés az a kijelentés, hogy az 1950-es években bevezetett egységes, könnyítő intézkedéseket nem tartalmazó, differenciálatlan nyomozás viszont – melynek az oldása az új Be.-vel indult el – javarészt az időszerűség rovására megy. Mai viszonyok között a klasszikus értelemben vett, alakiságokban gazdag nyomozás mellőzése elképzelhetetlen, annak ellenére, hogy meglátásunk szerint a gyorsítás a technikai vívmányok teljes körű kihasználásával jelen korban fokozottan érvényesíthető lenne a megfelelő garanciális megkötésekkel. Erre később részletesen kitérünk.

Mindenképpen szükséges megemlítenünk, hogy a magyarországi szocializmus ideje alatt – az 1954. évi V. törvény rendelkezései szerint – a bíróság elé állítás kikerült az eljárási törvényből, mert „a vádlottnak a védekezéshez való jogát csorbítja és a tárgyalás bírói előkészítését meghiúsítja, ennélfogva a törvényesség fokozott biztosításának és megerősítésének szempontjából nem tartható fenn”.

A megállapítás figyelemre méltó, főként azért, mert a szovjet jogelvek mentén kialakított eljárási rend, a „szocialista törvényesség” egyébiránt – alapelvek tekintetében – a törvényesség fokozott biztosítását nem tartotta szem előtt.4  Sokkal fontosabb azonban, hogy az eltörlés valódi oka az „egységes büntetőeljárás” koncepciója volt, a szocialista büntetőjog szemlélete nem tűrte a külön eljárások meglétét.5

Az 1966. évi 16. törvényerejű rendelet szerint azonban járásbíróság előtt, egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyekben volt lehetséges a bíróság elé állítás. További feltétel volt, hogy az elkövetőt tetten érjék, vagy beismerje az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő cselekmény elkövetését. Jelentősen szűkítette azonban a rendelkezések alkalmazhatóságát az, hogy az elkövetéstől számított három napon belül kellett az eljárást lefolytatni.6

Az 1973. évi I. törvény alapján a cselekmény elkövetésétől számított 6, majd a későbbi módosítások nyomán 8, illetve 15 napon belül volt lehetősége az ügyésznek a terheltet bíróság elé állítani.7  A többi feltétel lényegében nem változott (járásbíróság, illetve katonai bíróság a hatáskörébe tartozó olyan bűncselekmény miatt, amelyre a törvény ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel, ha az ügy megítélése egyszerű, a bizonyítékok rendelkezésre állnak, és a terheltet tetten érték vagy a bűncselekmény elkövetését beismerte).

Az 1998. évi XIX. törvény részletesebb elemzésére nem térünk ki, összegzésként talán csak annyi állapítható meg, hogy a törvény a többszöri jogszabály-módosítás és az utóbbi években kialakult joggyakorlat miatt csak részben töltötte be eredeti funkcióját. A problémát az jelentette, hogy a 2011. évi CL. törvény a bíróság elé állítás alkalmazását a bűncselekmény elkövetésének időpontjától elszakította és azt a gyanúsítás időpontjához kötötte, amely változtatás sok esetben a tárgyalás mellőzésével folytatott külön eljárásnak teremtett indokolatlan konkurenciát.8

A tettenérés és a beismerés esetén is a gyanúsítotti kihallgatástól számított harminc nap volt a megállapított határidő, azzal a különbséggel, hogy tettenérés esetén a beismerésnek nem volt jelentősége. Ezen túl a tettenérés a szöveg értelmezése alapján bíróság elé állítási kötelezettséggel járt, nem pedig lehetőséggel („tettenérés esetén az ügyész a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított harminc napon belül bíróság elé állítja9 ). Az, hogy ez a kötelezettség az egyéb feltételek fennállása esetén miként valósult meg, nem tudható, de a tapasztalatok alapján igen sok hasonló ügy az általános szabályok alapján nyert elbírálást. Számtalan dolgozat, tanulmány próbált az idők folyamán ilyen módon „összecsúszott” két jogintézmény (bíróság elé állítás és tárgyalás mellőzése) között igazságot teremteni, felvázolva azok előnyeit és hátrányait, amelyre jelen dolgozat keretei között csak részben térünk majd ki.

Nemzetközi kitekintés

A római-germán történeti hagyományokon alapuló jogrendszerek mindig is nagy hatással voltak a magyar jogalkotásra. Célszerű tehát felvázolni azokat a bíróság elé állításhoz hasonlatos vagy azzal rokon jogintézményeket, amelyek a fejlett és a magyarral rokon jogrendszerekben megtalálhatók, és a büntetőeljárás rövidítését szolgálják.

Ausztria10

Ausztriában jelenleg nincs olyan, kifejezetten rokonítható jogintézmény, ami megfelelne a magyar bíróság elé állításnak. Több gyorsító intézkedés is van azonban, amelyek a magyar jogi megoldásoktól eltérnek (a nyomozásnak a terhelt indítványára történő megszüntetése, a nyomozás határidejének felülvizsgálata, diverzió stb.).

A büntetőparancs hasonlítható a magyar jog gyorsító megoldásaihoz, amely megfeleltethető a magyar büntetővégzésnek, de a bíróság elé állítás egyes elemei is párhuzamba vonható ezzel. A büntetőparancsot egyesbíró bocsáthatja ki az előtte folyamatban lévő eljárásban, és mivel a bíró tárgyalás tartása nélkül, iratok alapján dönt a büntetőjogi felelősségről, így csak a ténybelileg és jogilag egyszerű megítélésű ügyekben kerülhet rá sor.

Az alkalmazásának természetesen több feltétele is van: a bíróság az ügyész indítványára jár el; az eljárás tárgyát képező bűncselekmény miatt kihallgatták és a terhelt kifejezetten lemondott a tárgyalás tartásáról; a nyomozás megszüntetésére a bűncselekmény csekély jelentősége miatt nem kerülhet sor; a diverziós intézkedések nem jöhetnek szóba; a nyomozás eredménye és a terhelt felelőssége elegendők a bűnösségre és a büntetésre vonatkozó körülmények tisztázásához; valamint a sértett jogai ne sérüljenek.

További garancia, hogy csak pénzbüntetés szabható ki. Ha azonban a terhelt védővel rendelkezik, legfeljebb egy év próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélhetik a terheltet. A beismerő vallomás nem feltétele az eljárásnak.

Olaszország11

Olaszországban „giudizimo direttissimo” néven találkozhatunk a gyorsított eljárással. Feltételei hasonlóak a magyar szabályokhoz, a különbség abban jelentkezik, hogy a határidők lényegesen rövidebbek. A tettenéréskor elfogott gyanúsítottat az ügyész 48 órán belül bíróság elé állítja. Ha viszont az ügyész szerint az ügyben tiszta bizonyítási helyzetből indulhat ki, de a 48 óra az eljárás lefolytatásához nem elég, indítványozhatja a közvetlen eljárást, melyben 90 napja van a nyomozásra. Előzetes tárgyalásra ebben sem kerül sor, de bizonyítási közbülső eljárásra a szükséghez képest igen.

A közvetlen eljárásban (giudizio immediato) tiszta bizonyítási helyzet követelményét írja elő a törvény. Mind az ügyész, mind a terhelt kérheti az eljárás alkalmazását. Az ügyész számára ebben az esetben 90 nap áll rendelkezésre a nyomozás lefolytatására. Tárgyalásra ebben az esetben sem kerül sor.

Németország12

A rövidített eljárás (Beschleunigtes Verfahren) az az egyes büntető bíró előtti vagy „ülnökbíráskodás” (Schöffengericht), azaz tanácsban eljáró bíróság előtti eljárás, amikor az ügyész a vádat írásban vagy szóban terjeszti elő. Feltételei a magyar „bíróság elé állításos” eljáráshoz hasonlóak, azaz a tényállásnak és a bizonyítási eljárásnak is egyszerűnek kell lennie.

A gyorsított eljárásban az ügyész indítványa és a főtárgyalás között hat hét telhet el maximálisan. Nem szükséges írásbeli vádirat, hanem a magyar eljáráshoz hasonlóan elegendő a szóbeli vádemelés, amelynek lényegét az ügyész jegyzőkönyvbe mondja. (Magyarországon ennek megfelelője az ügyész által írásban tett feljegyzés.)

A védő részvétele a magyar szabályoktól eltérő, mert míg Magyarországon minden esetben szükség van védő részvételére, addig Németországban akkor kötelező védőt kirendelni, ha a vádlottat hat hónapot meghaladó szabadságvesztésre ítélik. A gyorsított eljárásban egy évet meghaladó szabadságvesztést nem lehet kiszabni a bíróságnak.

A magyar bíróság elé állításhoz hasonlóan, amennyiben a fenti feltételeknek az ügy nem felel meg, akkor mód van az ítélet meghozataláig az ügyet a rendes eljárás szabályaira utalni.

A bizonyítási eljárásnál a tanú kihallgatását lehet pótolni azzal, hogy felolvassák a korábban nyomozás során tett vallomását.

A bíróság elé állítás a hatályos jogban

A hatályos törvényszöveg – szigorúan csak az intézmény lényegére koncentrálva – az alábbi:

„Bíróság elé állítás tettenérés esetén

723. § Az ügyészség a terheltet a bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt napon belül bíróság elé állíthatja, ha

a) a bűncselekményre a törvény tízévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel,

b) az ügy megítélése egyszerű,

c) a bizonyítékok rendelkezésre állnak és

d) a terheltet a bűncselekmény elkövetésén tetten érték.

Bíróság elé állítás beismerés esetén

724. § Az ügyészség a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított egy hónapon belül bíróság elé állíthatja, ha

a) a 723. § a)-c) pontjában meghatározott feltételek fennállnak, és

b) a terhelt a bűncselekmény elkövetését beismerte.

Kényszerintézkedések

725. § (1) Ha a 723. §-ban meghatározott feltételek fennállnak, az őrizet bíróság elé állítás céljából is elrendelhető.

Nyomozás és vádemelés

726. § (1) Az ügyészség közli a gyanúsítottal, ha őt bíróság elé kívánja állítani.

(2) Az ügyészség haladéktalanul védőt rendel ki, ha a gyanúsított nem kíván védőt meghatalmazni.

A tárgyalás előkészítése

727. §

(3) Az ügyészség a gyanúsítottat a bíróság elé állítja, idézi a védőt és biztosítja, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak.

(5) Az ügyészség gondoskodik továbbá arról, hogy a tárgyaláson jelen legyenek, akiknek a jelenléte kötelező és jelen lehessenek, akiknek a jelenlétét e törvény lehetővé teszi.

Az elsőfokú bírósági tárgyalás

728. § (1) Bíróság elé állítás esetén a bírósági eljárásban a védő részvétele kötelező.

(3) Az ügyész a vádat szóban terjeszti elő.

(4) Az ügyiratok ügyészségnek történő visszaküldése miatt nincs helye fellebbezésnek.

A másodfokú bírósági eljárás

730. § Az elsőfokú bíróság ítélete és ügydöntő végzése elleni fellebbezést a másodfokú bíróság az ügy érkezését követő két hónapon belül bírálja el.”

Világosan látható, hogy a jogalkotó kétféle feltételrendszerhez köti a bíróság elé állítást. Összességében tény, hogy a formalitások és az ezzel járó adminisztratív terhek csökkentésének kiváló eszköze ez a jogintézmény, ami a büntetési célok fokozott érvényre juttatását is szolgálja. Egyfajta közös nevezőként az rögzíthető, hogy a korábbi törvény megfogalmazásától eltérően a feltételek megléte esetén is csak lehetőség a külön eljárás alkalmazása, nem pedig kötelezettség.

A magunk részéről igazi áttörésként a tízévi szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmények feltételrendszerbe történő beemelését értékeljük. A gyakorlatban ezen eset voltaképpen a bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett erőszakos személy- és vagyon elleni bűncselekmények elkövetőinek mihamarabbi elítélését szorgalmazná. Mindez tehát a „bűnözéssel szembeni hatékony fellépés, valamint a generális és speciális prevenció fokozott érvényesítése érdekében”13  történt, azért mert a törvény lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy a külön eljárásra jellemző fokozott prevenciós hatás a súlyosabb megítélésű, széles körű társadalmi érdeklődésre számot tartó bűncselekmények esetén is alkalmazható legyen14 .

A közös nevezőhöz tartozik még az ügy egyszerű megítélése. A gyakorlat szerint „valamely ügynek a ténybeli megítélése akkor egyszerű, amikor a cselekmény nem szerteágazó, nem összetett, és a bizonyítékok vagy közvetlenek, de legalábbis a közvetettek mellett túlsúlyban vannak. Lényeges az is, hogy a bizonyítékok között ne legyenek ellentmondások, vagy ha vannak, azokat könnyen tisztázni lehessen”15 . Az ügy egyszerűségét az ügyész hivatott megítélni, de ez egyes bíróságok részéről erős ellenállásba ütközik, a dolgozat későbbi részében erre kitérünk.

Harmadik közös feltétel a bizonyítékok rendelkezésre állása, ez az elmúlt évtizedekben nem változott.

A korábbi eljárási törvényhez képest a tettenérés esetén alkalmazandó határidő-lerövidítés számít a legnagyobb újításnak. A történeti áttekintésből látható, hogy a jogintézmény történeti-hagyományos funkciója erősödött meg az új eljárási törvényben. Ilyen esetben a cselekmény elkövetéséhez igazodik a tizenöt napos határidő kezdete, és teljesen irreleváns, hogy a terhelt a cselekményt beismerte, nem tett vallomást, vagy pedig tagadta azt.

Amennyiben tettenérés nincs az ügyben, akkor a korábbi megoldáshoz hasonló módon a beismeréstől számít a határidő, ami jelen esetben egy hónap. Ez a rendelkezés utat nyit ahhoz, hogy a lehető legszélesebb körben alkalmazható legyen a bíróság elé állítás.

A statikus ismertetés után annak vizsgálata szükséges, hogy a jogalkotó akarata a gyakorlatban érvényesült-e, és ha igen, milyen hatékonysággal.

Az új Be. kapcsán felmerült eljárási nehézségek

Az új büntetőeljárási törvényt hosszas előkészítő munka előzte meg. Gyökeres szemléletváltozást, de mégis a hazai hagyományok részleges megtartásával járó frissítést próbált a jogalkotó meghonosítani az új kódexben. A koncepció lényege az eljárás gyorsítása, a meglévő struktúrák átalakítása és újak bevezetése. Külföldi minták már rendelkezésre álltak, ebből előzetes elvárások születtek. Az igazán jelentős kérdés a törvény gyakorlatba történő átültetése, a hatóságok alkalmazkodása, az iránymutatások hiányában felvállalt döntések helyességében nyilvánul meg. Senki nem tagadhatja le azt, hogy bármilyen haladó szellemiségű egy törvény, de mégis akkor lehet róla ítéletet alkotni, ha ez a haladó szellemiség a gyakorlat próbáját is kiállja. Ez nem a jogalkotón, hanem a jogalkalmazókon múlik. Nagy horderejű, a következő évek-évtizedek gyakorlatát alapjaiban meghatározó döntések meghozatala hárult a jogalkalmazó szervekre. Ezen belül is az ügyészség szerepe – elfogultság nélkül állítható – meghatározó. Ilyen meghatározó szerep hárul a közvádlókra akkor is, amikor az új kódex gyorsító szellemiségét a gyakorlatba kívánják átültetni. Az általános ügymenet szerint dolgozók 2018. július havának első napjaiban csak nagyon kevés kivételtől eltekintve találkoztak az új törvény előírásaival. Nekik még volt lélegzetvételnyi idejük, hogy egy felmerülő probléma kapcsán az álláspontjukat kialakítsák. Ellentétben azokkal, akiknek a napi munkájuk ezt nem engedi meg, mert munkakörük szerint éppen az eljárást gyorsító intézkedéseket alkalmazzák nap mint nap. Számtalan kérdés merült fel már a hatálybalépést követő néhány napban is, amelyek vonatkozásában döntést kellett hozni, akár jót, akár rosszat. Szerencsére elmondható, hogy többségében jó döntések meghozatalára került sor. A felmerült eljárási nehézségek és a rá adott válaszokat az alábbiakban szeretnénk feltárni.

A bíróság elé állítás esetén ez a gyorsítási cél legmarkánsabban a tettenérés esetére adott 15 napos határidő beiktatásában jelenik meg. Kétségtelen, hogy a büntetési célok elérésének egyik legjobb fegyvere a rövid időköz. Az ügy hamar befejeződik, az állam büntetőigénye, a sértett esetleges vagyoni érdeke azonnal kielégülést nyer, valamint a terhelt nem áll büntetőeljárás hatálya alatt hónapokon-éveken keresztül – adott esetben teljesen fölöslegesen. Felmerül azonban a kérdés, hogy egy olyan nagyvárosban, ahol a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek létszáma nagyon nagy, és szerteágazó struktúrában dolgoznak – hiszen másként nem is dolgozhatnak – miként lehet érvényre juttatni a jogalkotói akaratot. A válasz az, hogy nagyon nehezen, már-már lehetetlen módon. Hogy miért, arra az alábbi tapasztalatok rövid összefoglalásával próbálunk választ adni. Megjegyezzük, hogy a munkaszervezési problémák ismertetése más esetben ugyan nem illeszkedne szervesen egy tudományos dolgozat keretei közé, azonban a helyes vagy annak vélt javaslatokat csak a tényleges helyzet tisztázásával lehet felvázolni.

Nyomozó hatósági munkaszervezés

Munkavégzésünk helyén a nyomozó hatóság felépítése annyira szerteágazó, hogy a szervezetét csak nagyon nehezen lehet áttekinteni. Két osztály és – az alosztály jogállású őrsöket is ideértve – húsz alosztály végzi a munkát, mindezen egységek vezetői, valamint a beosztott nyomozók gyakorlatilag átláthatatlan rendszert alkotnak. A húsz alosztály közül csak egy rendelkezik bíróság elé állítási csoporttal, ahonnan meglehetősen sok ügy érkezik, de sajnos messze nem az összes. Az ügyeket kiosztó parancsnokok – gyakorlatilag a bűnügyi és vizsgálati osztály vezetői – próbálnak arra figyelni, hogy amelyik ügy alkalmas lehet a bíróság elé állításra, azt már eleve erre a csoportra szignálják, azonban ténylegesen ez nem valósul meg száz százalékosan, mivel több nehézség is felmerül, nevezetesen „elvesznek” az alkalmas ügyek. Ennek büntetőeljárási és munkaszervezési oka is van.

A büntetőeljárási törvényre visszavezethető ok önmagában véve üdvözítő is lehet, de csak akkor, ha az adott ügyészségnek nem célja a bíróság elé állítás minél nagyobb számban történő alkalmazása. A korábbi gyakorlattal ellentétben ugyanis a nyomozó hatóság már nem a gyanúsítotti kihallgatás mihamarabbi időzítését tartja szem előtt. Javarészt gondosan előkészíti ezt az eljárási cselekményt, a bizonyítékokat beszerzi, minden rendelkezésre áll, amikor a gyanúsított kihallgatására sor kerül. Ha a terhelt a kihallgatáson beismer, akkor nyilván – az egyéb feltételek megléte esetén – alkalmazni lehetne a bíróság elé állítást. A probléma az, hogy azon alosztályok, ahol egyébként egyáltalán nem jellemző a bíróság elé állítás céljából történő nyomozás, az ügy egyszerűen elvész. A parancsnok nincs érdekelve az ügy gyors befejezésében, mivel az ügyész sem sürgeti, a nyomozó pedig nem ismeri ezt a jogintézményt. Megvárják a kihallgatástól számított nyolc napot, készítenek egy beszámolót, beküldik az iratokat elektronikusan az ügyészségre. Az ügyészségi vezető elé kerül a beérkezés utáni, vagy ha hétvége volt, a beérkezés utáni harmadik-negyedik napon. Az ügyészségi vezető naponta akár százas nagyságrendű szignálást végez, és ha a beszámolón nincs kifejezetten feltüntetve a bíróság elé állítás lehetősége, az ügy ilyen szempontból elvész.

A következő nehézség a tettenérés problémája. Városunkban az ittas járművezetések, az áruházi lopások és garázdaságok a leggyakoribb „tetten ért” bűncselekmények. A probléma megvilágítása egy konkrét ügy levezetéséből mutatható meg. Ilyen, tettenéréssel nyomozott esetekben a nyomozó hatóság forrónyomos tevékenységet végző egysége intézkedik. Például péntek este tetten érnek egy áruházban egy terheltet, amint ellop egy telefont úgy, hogy eltávolítja az áruvédelmi eszközt. A terheltet még ekkor, péntek este kihallgatják gyanúsítottként, kihallgatják a sértetti képviselőt, biztonsági őrt, lefoglalják a kamerafelvételt. Itt azonban vége is a reménykeltő várakozásnak.

A forrónyomos szolgálatot végző nyomozó hazamegy, másnap megint éjszakás lesz. Hétfőn bemegy a munkahelyére reggel, a péntek esti ügyet leadja a parancsnoknak. A parancsnok kedden kiszignálja a vizsgálati osztályra, ahol a vezető szerdán kiosztja egy nyomozóra. A nyomozó csütörtökön belenéz, majd látja, hogy beszámoló kell az ügyészségnek. Pénteken megírja, hétfőn beérkezik az ügyészségre. Eltelt tíz nap a tizenötből…

További nehézséget jelent a nyomozók szervezeten belüli, illetve szervezetből kifelé irányuló fluktuációja, a cselekmények helytelen minősítése, a külföldön dolgozó terhelt és/vagy tanú idézése stb. Ezen dolgok elemzése túlmutatna jelen dolgozat keretein.

Ügyészségi munkaszervezés

A hatékony munkavégzés az ügyészség részéről minden körülmények között gyors alkalmazkodást kíván, akár az új törvény előírásai, akár a társhatóságok szervezeti változásaira történt reakció okán. Ügyészségünkön – több ügyészséghez hasonlóan – külön csoport foglalkozik a bíróság elé állítással, valamint a bírói engedélyes kényszerintézkedésekkel. A csoport profiljába tartozik a büntetővégzéses indítvánnyal ellátott vádak szerkesztése is. A csoport az érdemi munka elvégzése előtt megpróbálja kiküszöbölni a nyomozó hatóság fentebb említett hiányosságaiból adódó problémákat. Egyfelől folyamatos a telefonos kapcsolattartás a nyomozó hatóság szervezeti egységeinek vezetőivel, másrészt a bíróság elé állítással foglalkozó alosztály csoportvezetője heti rendszerességgel elküldi a kapitányság területén történt összes gyanúsítotti kihallgatás listáját, amit egymás között szétosztva áttekintünk. A megfelelő ügyek kiválasztása után a nyomozóval felvesszük a kapcsolatot a további ügyintézés végett. Maga a tárgyalás szervezése ügyészségi megbízottak feladata, értesítik telefonon a védőt, terheltet, vagyon elleni bűncselekmények bizonyos köre esetén a sértettet vagy a sértetti képviselőt. Ez utóbbi a bíróság elvárása, mert a bíróság álláspontja szerint csak ők tudnak szakszerű nyilatkozatot beszerezni a sértettől a polgári jogi igény érvényesítése kapcsán. Nyilván ez vitatható, de a célok elérése érdekében kénytelenek vagyunk alkalmazkodni.

Bírósági munkaszervezés

A bíróságon 2018 szeptembere óta három bíró foglalkozik a bíróság elé állításokkal, de egyben nyomozási bírói tevékenységet is ellátnak. Most már kijelenthető, hogy működik a rendszer, azonban korábban, amikor ügyeletes bírák látták el ezt a tevékenységet, kevés alkalommal ugyan, de megdöbbentő cinizmussal és szakmaiatlansággal is találkoztunk sok esetben. Az iratokat számos alkalommal visszaküldte a bíróság, javarészt két okból (nem számítva természetesen a terhelti távolmaradást). Egyrészt a terhelti beismerés hiányára (ha a tárgyaláson tagadni kezdett a terhelt), másrészt az ügy megítélésének nem egyszerű mivoltára hivatkoztak. Tették ezt már azt követően, hogy az ügyet befogadták és megállapították a feltételek fennállását.

Ezen okok a BH 2015. 220. számú eseti döntésben és a 4/2007. számú Büntető Kollégiumi véleményben rögzítettek teljes figyelmen kívül hagyását jelentik. A vélemény és eseti döntés lényege az, hogy a terhelti beismerés hiányára és az ügy megítélésére hivatkozással nem lehet az iratokat visszaküldeni, mert ha az ügyet befogadták, többé nem lehet érvényesen hivatkozni arra, hogy a feltételek nem állnak fenn. Ezen túl az ügy megítélése az ügyész feladata, a bíróság nem írhatja felül az ügyész ezen álláspontját. Az ügyek kiosztását végző bírósági vezető arra hivatkozott, hogy ő mindezt tudja, de nem utasíthatja a bírákat.

A fenti, gyakorinak mondható eseteken kívül extrém visszaküldési okokat is tapasztaltunk. Ezeket kimerítően nem elemezzük, csak példaként szolgáljanak:

A bíróság szerint az aktaborítóban vékonynak látszó iratok miatt nem éri meg, hogy 5-6 év szabadságvesztésre ítélje a többszörös visszaeső vádlottat. Egy másik ügyben a terhelt nagyothalló volt, ez a bíróság szerint kóros elmeállapotra utal, elmeorvos-szakértői vizsgálat kell, nem lehet dönteni bíróság elé állítás során. Egy harmadik ügyben – évek óta Magyarországon élő harmadik országbeli állampolgár közokirat-hamisítása – a bíróság nem fogadta el a terhelt vallomását a hamis okiratra vonatkozóan, amelyet alátámasztottak a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal okmányvizsgálójának véleménye, valamint a körözési rendszer adatai is. A bíróság szerint okmányszakértő kirendelése nélkül nem bírálható el az ügy. A később kirendelt szakértő természetesen semmi újat nem tudott mondani, megerősítette a korábban már beszerzett adatokat.

Védői költségek

A pártfogó ügyvéd, az ügygondnok és a kirendelt védő részére megállapítható díjról szóló 32/2017. (XII. 27.) IM rendelet 7–9/A. §-ai 2018. július hó 1. napjától alapjaiban változtatták meg a kirendelt védők díjazását. Egy általános szabályok szerint zajló büntetőeljárásban, ahol számtalan eljárási cselekmény zajlik, a védő jelenléte több eljárási cselekményen kötelező lehet, ott nem igazán tűnik fel ez a változás. Szemben a bíróság elé állítással, ahol a gyanúsítotti kihallgatáskor még nincs védő, a kirendelésre később kerül sor; az időköz rövidsége és az ügynek tulajdonított csekélyebb jelentőség miatt a védő – néhány kivételtől eltekintve – gyakorlatilag egyetlen percet sem szán a felkészülésre. Jobb esetben a tárgyaló előtt vált néhány szót a vádlottal, azonban az üggyel csak addig foglakozik, amíg elmond egy sablonos perbeszédet. Mivel a bíróság elé állítás legtöbbször egy órán belül befejeződik, a rendelet fentebb idézett rendelkezései értelmében húszezer forint védői díjra jogosult. Ha azonban az ügyvéd az általános forgalmi adóról szóló törvény szerint levonási joggal rendelkezik, akkor mindezen felül a díj áfával növelt összege irányadó. Így fordulhat elő, hogy az egyik elítélt az ügyben 20 000 forint bűnügyi költség megfizetésére köteles, míg a következő bíróság elé állítás során hasonló ügyben a másik elítélt 25 400 forintos bűnügyi költséggel szembesül. Több órás, esetleg elhúzódó eljárásban értelemszerűen még magasabbak a díjak.

Helytálló, illetve racionálisan indokolható-e valakit magasabb bűnügyi költséggel sújtani pusztán azért, mert a terhelt szerencsétlenségére az ügyvédi kamara algoritmusa olyan védőt választott ki, aki áfalevonási joggal rendelkezik?

Van-e egyáltalán előnye a bíróság elé állításnak?

Kétségtelen, hogy elég sok szervezési-jogalkalmazási nehézséggel lehet találkozni egy egyszerű eljárás kivitelezése során, és így tényként vonható le néhány következtetés. Jelenleg ez a külön eljárás költséges, komoly szervezőmunkát igényel, gyakorlatilag egy egész igazságszolgáltatási apparátust leköt. Szemben a büntetővégzés meghozatalára irányuló indítványokkal, ahol a nyomozó kapkodás nélkül befejezi az ügyet, az ügyész hetek múlva elkészíti a vádiratot, a bíróság pedig a hozzá érkezéstől számítva egy hónapon belül meghozza a büntetővégzést, ami ideális esetben egy-két héten belül jogerőre emelkedik. Az igazságszolgáltatás szereplői irodai körülmények között, kényelmesen végigviszik az ügyet a törvényes úton. Jelen esetben tehát a gyorsaságot kell megvizsgálni, vagyis hogy megéri-e a kényelmet a gyorsaság oltárán feláldozni?

A választ nem lehet leegyszerűsíteni egyszerű igenre vagy nemre, de a bíróság elé állítás kétségtelenül legnagyobb fegyvere a generálpreventív hatás lehet. Erre egy konkrét példát szeretnénk hozni. Városunkban az elmúlt évben a helyi labdarúgó-mérkőzések szinte mindegyike kapcsán büntetőeljárás lefolytatására került sor a mérkőzésen megvalósított rendzavarás vétsége miatt. Az egyik mérkőzésen rendbontás vétsége miatt őrizetbe vették az egyik ultrát. A büntetett előéletű terheltet a bíróság 400 000 forint végösszegű pénzbüntetésre ítélte. Helyi viszonyok között ez rendkívül magas összeg. Az ítélet a cselekmény elkövetése utáni 48 órán belül megszületett, a szurkolók körében még frissnek számított az esemény. Megjegyezzük, hogy a médiában az ügy nem is szerepelt. Az ítélet az ultrákat sokkolta, pillanatok alatt elterjedt a városban, hogy mekkora pénzbüntetést kapott az elítélt. Ezt követően a rendbontások száma visszaesett, meggyőződésünk, hogy részben az említett ügy folyományaként. Ha ugyanezt az ügyet büntetővégzéses eljárásban kezeltük volna, akkor jó esetben is 3-4 hónapig tartott volna az eljárás, ennyi idő után az említett szurkolói közösség kollektív emlékezete már nem is biztos, hogy fel tudta volna idézni, mi is történt hónapokkal ezelőtt az egyik mérkőzésen. Egy jól megválasztott ügyben tehát a generálpreventív hatás igen markánsan megjelenhet.

Közhelyszerű, de a bíróság elé állítás az egyént is nagyobb hatással tarthatja vissza a bűncselekmény elkövetésétől; az, ha azt látja, hogy az igazságszolgáltatás teljes személyzete vele foglalkozik. Már röviddel a bűncselekmény elkövetése után a bíróságon találja magát, ahol szembesül azzal, hogy komolyan veszik az ellene folyó büntetőügyet, a saját szellemi színvonalához igazítottan a bíró indokolja a szankciót, a következményeket stb., szemben azzal, amikor kap egy nehezen értelmezhető papírt próbára bocsátásról vagy „felfüggesztettről”. A terheltek nagy része – a magasabban kvalifikáltaktól eltekintve – nem tud különbséget tenni ezek között, csak annyi világos számukra, hogy „megúszták” az ügyet. Természetesen számtalan esetben csak a büntetővégzésre van lehetőség és észszerű indok, a két jogintézmény közötti polémia eldöntését nem is tűztük ki célul, azzal részletesebben nem foglalkozunk. Csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy – a fentiek szerint alappal – feltehetően a büntetés és a büntetőeljárás célja a nyomozó hatóság, ügyész és bíró kényelmének feladása árán valósulhat meg.

Javaslatok

Védői költségek csökkentése, vagy a kötelező védelem eltörlése

A védő szerepe a bíróság elé állítás során nem érinti a teljes eljárást. A nyomozás során, egészen addig, amíg az ügyész a bíróság elé állítás mellett nem dönt, a védőre semmilyen szerep nem hárul. Egészében véve is nehezen indokolható a védőkényszer, és az is legfőképpen a büntetés kiszabása és egyéb járulékos – esetlegesen minősítési – kérdéseknél merülhet fel reálisan védői “terepként”.16

Terhelti szemszögből pedig – ha nincs meghatalmazott védő –, a vádlott általában azt sem érti, hogy miért van szüksége védőre. Ezt a tapasztalatunkat erősíti a Fenyvesi Csaba által idézett kutatás: „[A] vádlottak javarésze nem is tartja szükségesnek a védőket ebben a külön eljárási formában. A vádlott nem kéri, nem is érti miért szükséges, sőt sokszor kijelenti, hogy neki nem kell ügyvéd17 .

A védő tehát a kvázi vádemelés után kapcsolódik egy ügybe, amely, ha fellebbezés folytán a másodfokú bíróság elé is kerül, hamar befejeződik. Szintén csak saját tapasztalatainkra támaszkodhatunk ugyan, de az új büntetőeljárási törvény 584. § (6) bekezdése – az, hogy a védő is indokolni köteles írásban a bejelentett fellebbezést – jelentősen visszavetette a (kirendelt) védők fellebbezési hajlandóságát. Mint látható, a védő befolyása egyébként is szinte csak a járulékos kérdések és a szankció kiszabása esetére jöhet számításba. Gyakorlati tapasztalataink alapján a minősítés és a tényállás vitatása egyáltalán nem fordul elő. Mindezekből következően egyfajta redukált védői feladatkör jellemző a bíróság elé állításra.

A már hivatkozott IM rendeletben célszerű lenne külön bekezdés vagy szakasz alá rendelni ezt a külön eljárást, azzal, hogy a felkészülési díj fele illetné meg a védőt bíróság elé állítás esetére. Álláspontunk szerint racionális érvekkel védhető ez a nézet. Ezen túl – mintegy ennek variációjaként – véleményünk szerint a fix díjazás is szóba jöhet lex specialisként, így az eljárás attribútumainak figyelembevételével a védőt a bíróság elé állítás során 15 000 forint összegű, egységes védői díj illetné meg.

A történeti tények és a nemzetközi kitekintés ismeretében – folytatva az előző gondolatmenetet – joggal merülhet fel az a kérdés, hogy a védő kötelező részvétele egyáltalán tartható követelmény-e. A vizsgált országok egyikében sem kötelező a védelem. Tekintettel az egyszerű megítélésű, beismerés mellett folyamatban lévő ügyekre, a mi javaslatunk az, hogy célszerű volna az általános szabályokhoz igazítani a kötelező védelem eseteit. Ilyenkor is természetesen csak a csökkentett összeg lenne irányadó a védői díj megállapításakor.

A pártfogó ügyvéd, az ügygondnok és a kirendelt védő részére megállapítható díjról szóló 32/2017. (XII. 27.) IM rendeletnél az alábbi módosítás javasolható:

7. § (3) A felkészülési díj ügyenként legalább a kirendelt ügyvédi óradíj háromszorosának, a Be. XCVIII. fejezet szerinti eljárás estén másfélszeresének (megfelelő összeg),

vagy:

7. § (3a):

a Be. XCVIII. fejezet szerinti eljárásban a védőt 15 000 forint díj illeti meg, amely tartalmazza a felkészülési díjat is;

A Be.-nél az alábbi módosítás javasolható:

A Be. 728. § (1) bekezdésének hatályon kívül helyezése indokolt.

A meg nem jelent vádlott távollétében történő eljárás

A meghiúsult bíróság elé állítás utáni eljárás menete – védő visszavonása a büntetési tétel függvényében, vádemelés büntetővégzés meghozatalára irányuló indítvánnyal, a végzés bíróság általi kézbesítése stb. – gyakorlatilag egy ismételt büntetőeljárás lefolytatását jelenti. Annak fényében végképp diszharmonikus eljáráshoz vezet, hogy adott esetben – például tettenérés esetén – a nyomozás igen rövid időt vesz igénybe, ehhez képest szélsőséges esetben még hónapokon keresztül büntetőeljárás hatálya alatt állhat a terhelt. Ennek oka ugyanis, hogy időközben a meghiúsult eljárás folytatásaként nem sikerül neki kézbesíteni a büntetővégzést, esetleg tárgyalás tartását kéri. Ezt relatíve hosszabb idő után tűzi ki a bíróság. Később az ott történtek függvényében kerülhet sor fellebbezésre stb. A gyors eljárás reményében indult ügy pedig ennek következtében átváltozik egy legjobb esetben is közepes időszerűséggel bíró üggyé. Rendkívül sok a megkérdőjelezhető hasznosságú ügyészi intézkedés, például adminisztráció, formalitások, postázás, újabb határidők betartása.

Kétségtelen tény, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – már önmagában olyan specialitásokkal rendelkezik, ami egy általános eljárásban elképzelhetetlen: az iratismertetés; a rövid nyomozás; a speciális őrizet; a rövid tárgyalási határnap-tűzés; a szóban előterjesztett vád; a rövid úton, hangkapcsolatot biztosító elektronikus úton történő idézés; valamint a minden esetben kötelező védői jelenlét.

Egy általános ügymenetben – követve a Be. előírásait – a vádlott meg nem jelenése nem akadálya a tárgyalás megtartásának. Az eljárást befejezni – felmentés és eljárás megszüntetése kivételével – azonban nem lehet. A vádlott viszont bármikor lemondhat vádemelés után a tárgyaláson való jelenlét jogáról, feltéve ha védővel rendelkezik, és a védőt megbízza a kézbesítési feladatok ellátásával. A Be. ugyanis abból az elvből indul ki, hogy a tárgyaláson történő jelenlét elsősorban a vádlott joga és nem kötelessége. Meg kell jegyezni, hogy az egyszerűbb, a terhelti beismerés mellett folyamatban lévő ügyekben ez fokozottan igaz lehet. A bíróság és ügyészség biztosítja azt az elvitathatatlan jogot, hogy jelen lehet a bíróság elé állítással folyamatban lévő ügy tárgyalásán, azonban ez a jog az új Be. szelleméből következően semmiképpen sem akaszthatja meg az eljárást. A Be. koncepciójának érdekessége, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – a fentebb felsoroltak szerint több pontban megengedőbb szabályozást követ az általánosnál, azonban a terhelti jelenlétből nem enged. Teszi ezt annak ellenére, hogy általános ügyekben – nem győzzük hangsúlyozni – a jelenlét nem kötelesség, hanem csak jog. A bíróság elé állítások tapasztalataink szerint legtöbbször az ismert helyen tartózkodó terhelt saját döntéséből fakadó meg nem jelenése miatt hiúsulnak meg. Ilyen esetben az eljárás „újraindulása” meglátásunk szerint teljesen indokolatlan. Ezért azt javasoljuk, hogy a bíróság elé állítás esetén a szabadlábon lévő vádlott meg nem jelenése esetén az eljárás befejezhető legyen. Az általános szabályok szerint az ítéletet a bírság kézbesítené, és a vádlott nyolc napon belül élhetne jogorvoslati jogával. Jogi garanciák beépítése viszont indokolt, így ha a vádlott még a tárgyalás megkezdése előtt kimenti magát, akkor ez a tárgyalás megtartásának akadálya lenne.

A javasolt módosításunk, hogy a Be. 728. § az alábbi (5) bekezdéssel egészülne ki:

(5) A tárgyalást a szabályszerű idézés ellenére meg nem jelent, szabadlábon lévő vádlott távollétében is meg lehet tartani, az eljárást be lehet fejezni. Az ügydöntő határozatot a bíróság kézbesítés útján közli a vádlottal és a védővel.

A nyomozás egyszerűsítése

Tény, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – rendkívül sok, fentebb már részletezett speciális eljárási szabállyal bír. Ezek érintik a vádemelés, a tárgyalás, a másodfok stb. szabályainak egyszerűsítését, azonban nem tartalmazzák a nyomozás egyszerűsítésére irányuló törekvéseket. Természetesen ennek okát kereshetjük abban is, hogy adott esetben egy hosszabb nyomozás lezárásaként kerül sor a gyanúsított kihallgatására, és értelemszerűen előre nem láthatta a nyomozó hatóság és az adott esetben az ügyészség sem, hogy bíróság elé állításra kerülhet sor. Tehát garanciális megfontolásból nyilvánvalóan nem lehet értelmetlenül egyszerűsíteni egy nyomozást. Más a helyzet azonban akkor, ha a terhelt tettenérésére kerül sor.

Az elmúlt évek gyakorlata alapján, mint ahogy fentebb már említettük – ugyan nincs rá hivatalos statisztika, csak saját ügyeink áttekintéséből következtethetünk rá –, a tettenérés mellett folyamatban lévő büntetőügyek csoportját nagyrészt áruházi lopások, garázdaságok, valamint ittas állapotban elkövetett járművezetés fedik le. Az is kijelenthető, hogy a tetten ért elkövetők elenyésző hányada tagadja a bűncselekmény elkövetését, a beismerés vagy a vallomástétel megtagadása a jellemző. Az is tény továbbá, hogy a 21. század technikai viszonyai között rendkívül gyakori, hogy a bűncselekményeket biztonsági kamerafelvétel rögzíti. Ez kiváltképp az áruházi lopások és a szórakozóhelyi vagy egy nagyobb város frekventáltabb helyén történt garázdaságok esetén nyilvánul meg markánsabban. Ezen túl az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétsége, valamint a tettenérés egyéb, gyakran előforduló esetei (pl. szabálysértési értékre erdőben, jogellenes fakivágással elkövetett lopás vétsége) rendőrök – adott esetben kamerával felszerelt szolgálati gépjármű is jelen van a helyszínen –, önkormányzati rendészek, erdészek munkaköri kötelességük ellátása közben történnek. Az ügyben tehát olyan bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyek egyrészt teljesen objektív adatokat tartalmaznak egy cselekmény lefolyására nézve – pl. a kamerafelvétel –, másrészt jogszabályok felhatalmazása alapján olyan, többletjogosítványokkal felruházott személyek szerepelnek ezen ügyekben, akik ezen helyzetüknél fogva sokkal több releváns ismerettel bírnak egy bűncselekmény felismerésében. Sőt, általában a hivatalos személyek munkakörüknél fogva a velük történt rendkívüli eseményekről munkáltatójuk részére beszámolnak, vagy – pl. egy rendőr esetén – jelentési kötelezettségük van. Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy ilyen esetekben is indokolt-e a teljes körű nyomozás lefolytatása, vagy pedig elegendő lenne a büntetés kiszabása, vagy a cselekmény járulékos kérdései tisztázása szempontjából fontos körülmények feltárása. Ha igen a válasz, ez jelentősen megkönnyítené és meggyorsítaná a nyomozó hatóság munkáját. Jelenleg ugyanis, hogy egy gyakorlati példával megvilágítsuk a kérdést, ha tetten érnek egy áruházi lopáson egy terheltet, akkor a tettenérés után csak a terhelt kihallgatása, az áruház saját lopási jegyzőkönyve és jó esetben a kamerafelvétel lefoglalása történik meg. Nagyon ritka, hogy még ekkor beszerzésre kerül minden bizonyíték. A jellemző az, hogy napokkal utána hallgatják ki az áruház biztonsági őrét, aki gyakorlatilag a kamerafelvételen látottakat mondja el. Adott esetben a bizonyítás így indokolatlanul elhúzódhat.

Álláspontunk szerint tettenérés esetén a nyomozás egyszerűsítése olyan megoldás lenne, amely szervesen illeszkedne a bíróság elé állítás jogintézményének egyszerűsítő törekvéseibe. Így számtalan megoldás létezhet, példaként lehetne említeni azt, hogy amennyiben kamerafelvétel rögzíti a cselekményt, úgy tanú kihallgatása nem szükséges, csak annyiban, amennyiben a gyanúsított vallomása alapján ez felmerül. Ezen túl, ha hivatalos személy a tettenérő és hivatalos eljárása során érte tetten a terheltet, akkor az általa tapasztaltakról jelentést írnak (rendőrök), vagy munkáltatójuk, felettesük irányába beszámolnak. Ezen okiratok ebben a speciális esetben helyettesíthetnék a tanúvallomást, ha az abban foglaltak egyébként mindenben egyeznek a gyanúsított által elmondottakkal. Ezen túl megfontolandó lenne, hogy ha a terhelt beismerése mindenben alátámasztható az elsődleges intézkedést foganatosító rendőrök által készített jelentésben foglaltakkal, akkor tanúvallomásra egyáltalán ne legyen szükség. Ez utóbbi egy radikálisnak tűnő, egyszerű, de a történeti joganyagban megtalálható megoldási javaslat. Bővebben azt tartalmazza, hogy tettenérés esetén a vádlott beismerésén kívül elég lenne egy rövid feljegyzés a nyomozó hatóság részéről, amely tartalmazza a tényállást, valamint az ügy tanúinak nevét, elérhetőségét, illetve a nyomozó hatóság tagja által tapasztaltakat. Ez a feljegyzés a rendőri feljegyzés jelenleg ismert formájának egyfajta bővített változata lenne. Megszűnne tehát ilyen esetben az alakszerű jegyzőkönyv, a nyomozó hatóság munkáját csak egy tényvázlatba kellene foglalni. Ez nagyban fokozná a bíróság teljesítőképességét, mert valóban csak az ítélkezésre, a szankció meghatározására kellene koncentrálnia. Jelenleg az ügyiratok mozgatása, az elektronikus ügyiratok küldése, fogadása, iktatása, bíróságon történő áttanulmányozása így kiküszöbölhető lenne. Maradna tehát az ügyészség vádiratával megegyező szereppel a bíró feljegyzés, valamint a nyomozó hatóság tényvázlata. Emellett természetesen, ha a bíróság a tanúkihallgatás mellett dönt, akkor idézheti az ebben szereplő tanút. A hatékony és gyors ítélkezés alapja lehetne ilyen ügyekben ez a megoldás. Azonban ennek megvalósulásához az ügyészségnek rövid időn belül közölnie kell a nyomozó hatósággal, hogy a terheltet bíróság elé kívánja állítani. Ez a nyomozó hatóság feladata lenne, a tettenérésről 24 órán belül értesítenie kellene az ügyészséget.

A javasolt módosításunk értelmében a Be. az alábbi 723/A. §-al egészülne ki:

723/A. § (1) Tettenérés esetén – amennyiben az ügyész a terheltet bíróság elé kívánja állítani – a nyomozó hatóság csak tényvázlatot készít, amely tartalmazza a terhelt adatait, az ügyben megállapítható tényállást, az ügy tanúinak nevét, valamint a bizonyítás szempontjából jelentős tényeket.

(2) Tettenérés esetén a nyomozó hatóság az ügyészséget a tettenéréstől számított 24 órán belül értesíti.

A „helyben ítélkezés”

Az európai jogrendszerekben – így Magyarországon is – bevett gyakorlat volt évszázadokon keresztül az a jelenség, amikor a jogalkalmazó kitelepült, „kiszállt” bizonyos közforgalmú helyekre, hivatali épületekbe, ahol „törvénynapot” tartott. Ennek talán megtalálhatjuk nyomát a kiküldött bíró intézményében, illetve abban, amikor a nyomozási bíró bíróság épületétől eltérő helyen – pl. kórházban – rendeli el a kényszerintézkedést; az ügyészség napi gyakorlatában pedig ilyennek tekinthető, amikor az ügyészségi nyomozást végző kollégák az illetékességi területen belül a mai napig is elmennek tanú vagy gyanúsított kihallgatására a terhelt és/vagy tanú lakóhelyére, annak közelébe. Természetesen a 21. század fejlett infrastrukturális viszonyai összehasonlíthatatlanul jobbak a középkori vagy újkori viszonyoknál, amelyek indokolták a törvénynapot, de ennek az intézménynek a mai körülmények közé átültetett változata előremutató lehet. Javaslatunk szerint a Be. 725. § (1) bekezdése szerint a tettenérés alapján őrizetbe vett terhelt ügyének elbírálása történhetne az őrizetet foganatosító rendőrkapitányságon. Tekintettel arra, hogy az őrizet végrehajtására alkalmas fogdák gyakorlatilag a megyeszékhely rendőrkapitányságán vannak, ezért célszerűségi szempontból a bíróság elé állítás céljából őrizetbe vett terhelt ügyében a fogda helye szerinti járásbíróság/kerületi bíróság és (kerületi) ügyészség járna el. A javaslat legnagyobb előnyét abban látjuk, hogy rendkívül meggyorsítaná az eljárást, továbbá a fogdák részéről a humánkapacitás-szervezés terhe lekerülne. A fogda feladata csak a rendőrségi épületen belüli belső kísérés lenne, ami soha nem látott mértékben csökkentené az adminisztratív feladatokat. A javaslatunk további eljárási könnyítéseket is tartalmaz. A rendőrségen eljáró bíró ítélete elleni fellebbezést a járásbíróság – kisebb bíróság esetén a törvényszék elnöke által kijelölt más járásbíróság bírái – három bíróból álló tanácsa bírálná el három munkanapon belül, így gyakorlatilag járásbírósági szinten befejeződhetne az ügy.

A javasolt módosításunk alapján a Be. 21. §-a az alábbi (9) bekezdéssel egészülne ki:

(9) A Be. 723. § szerinti eljárásban – amennyiben a Be. 725. § (1) bekezdése szerinti őrizetbe vételre sor kerül – a rendőrségi fogda székhelye szerinti járásbíróság /kerületi bíróság jár el megye, illetve a főváros területére kiterjedő illetékességgel.

További módosítási javaslatunk szerint a Be. az alábbi 730/A. §-sal egészülne ki:

730/A. § A Be. 21. § (9) bekezdése szerinti eljárásban, az ügyben másodfokú bíróságként a járásbíróság három bíróból álló tanácsa jár el, és érdemi határozatát az elsőfokú ítélet vagy ügydöntő végzés meghozatalától számított három munkanapon belül meghozza.

Összegzés

A dolgozatban megfogalmazott javaslatokkal az volt a célunk, hogy a gyakorlat számára még egyszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb legyen a büntetőeljárás ezen külön jogintézménye. Természetesen sok ellenérv is felhozható a javaslatok ellen, de az állandóan mozgásban lévő társadalom igényeihez folyamatosan igazítani kell a büntetőeljárási szabályokat is. Igyekeztünk olyan eljárási szabályokat felvázolni, melyek előremutatók és hasznosak lehetnek, de egyben a magyar és tágabb értelemben véve az európai hagyományokban gyökereznek, azoktól nem idegenek.

Cseke G. ügyész, Miskolci Járási Ügyészség; Csekéné Kovács A. ügyész, Miskolci Járási Ügyészség


Your browser does not support the canvas element.