tudományos-szakmai folyóirat

Öngyilkossági esetek a határőrségnél az 1980-as években


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a határőrségnél az 1980-as években bekövetkezett öngyilkossági cselekményeket kívánom feldolgozni. A vonatkozó információk a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteményéből származnak, ahol megtalálhatók a Határőrség Országos Parancsnokság 1945–2005 közötti időből fennmaradt dokumentumai.1

A korabeli nyilvántartás az öngyilkosságokat, öngyilkossági kísérleteket a „rendkívüli események” kategóriájában tartotta nyilván, ezekről gyakran éves kimutatásokat is készítettek. Egységes, átfogó adatokkal nem rendelkezünk, viszont fennmaradtak az országos parancsnokságának ügyeletes tiszti napi jelentései, amelyek elvileg minden, az eltelt 24 órában bekövetkezett történést rövid szöveggel tartalmaznak. Ezeken felül sok irat megőrződött a témában bizottsági kivizsgálások, körlevelek, parancsok, intézkedések formájában.

Az öngyilkosság az értelmező szótár alapján „Ön/gyilkosság […] Az a tett, hogy vki önmagát szándékosan megöli, öngyilkosságot követ el. […] Öngyilkos […] Aki saját magát szándékosan megöli.”2  Büntetőjogi felfogás szerint az öngyilkosság nem bűncselekmény.3

Az öngyilkosság, illetve annak kísérlete rendkívül kényes téma, a fegyveres szervezeteknél különösen. Mindig is szigorú kivizsgálást vont maga után és mindenkor törekedtek annak megállapítására, miért következett be, mik lehettek az elhunyt tettének mozgatórugói, milyen körülmények között történt az esemény és miként lehetett volna megelőzni, terhel-e valakit felelősség a bekövetkezéséért. Nyilvánvalóan egyetlen fegyveres testület sem kívánja beismerni, hogy működése közben olyan negatív körülményeket teremtett, amelyek esetleg részben hozzájárultak egy ilyen tragédiához.

Különösen vonatkozik ez az 1980-as évek határőrségére, amikor nagyszámú sorkatonai állomány teljesített szolgálatot, és a szervezet felelősséggel tartozott értük.

Az általam vizsgált események során elsősorban a sorkatonai szolgálatot teljesítő határőrök eseteivel foglalkozom. A többi állománykategórián (tisztek, zászlósok, tiszthelyettesek) belül más körülmények kapcsolódnak a kérdéskörhöz. A hivatásosok esetében lényegesen idősebb, 25–50 éves munkatársakról van szó, akik egy életre elkötelezték magukat a szervezet mellett. Körükben az öngyilkossághoz vezető mozgatórugók lényegesen eltérnek a fiatalokétól; ezek családi problémákra, súlyos betegségekre, valamint a szolgálatuk során elkövetett többnyire anyagi jellegű cselekményekre vetíthetők vissza.

Rámutatok még az öngyilkosságok kivizsgálásának kérdéskörére is, amely a HŐR parancsnokságon rendkívül fontos feladat volt. A határőrjárőrök esetében, akik szolgálatukat egy-két fős rendszerben, az őrstől távol és viszonylag szabadon, csekély ellenőrzés mellett teljesítették, megbízhatóan el kellett dönteni, hogy az esetleg bekövetkezett haláleset mögött baleset, önkezűség vagy idegenkezűség, más ok – gyilkosság, erőszakos cselekmény stb. – állt fenn.

Vizsgálatomban nem foglalkozom az öngyilkossági kísérletekkel. Ezekhez kapcsolódó nagyobb mennyiségű értékelhető dokumentumot nem is találtam. A kísérletek esetében gyakran látható, hogy az öngyilkosságra választott eszköz és módszer alkalmatlannak bizonyult a saját élet kioltására: a cselekmény problémafelhívásnak, segélykérésnek, a katonai szolgálat elkerülésének tekinthető. Más részről komoly kísérleteket is találhatunk a vizsgált anyagokban, ahol csak egy hajszálon múlott a szuicidum bekövetkezése.

Az öngyilkossági cselekmények a szervezetben az úgynevezett „rendkívüli halál” fogalomkörébe tartoztak. Ebbe a kategóriába sorolták még, egyebek mellett, azokat az elhalálozásokat, amelyek bűncselekmény, baleset, öngyilkosság miatt következtek be, vagy a halál oka tisztázatlan volt. Az öngyilkosságok kivizsgálásának ezen egyéb kategóriákat kellett megbízhatóan kizárni.

Az 1965-ös IM rendelet4  – amely megalapozta az 1970–1980-as évek kivizsgálásait – 1. §-a az ügyészséget feljogosította igazságügyi orvos szakértő kirendelésére.

A BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelő anyaga

1983. szeptember 3-i dátummal rendelkezésre áll a csoportfőnökség által készített 14 oldalas értékelés5 , amely az öngyilkosságok problémakörét dolgozza fel. A csoportfőnökség feladatai közé tartozott többek között a személyi állomány pozitív erkölcsi állapotának fenntartása, helyzetének figyelemmel kísérése, a normális munkafeltételek meglétének ellenőrzése, a sorállomány szabadidős tevékenységének irányítása, járandóságaik biztosításának ellenőrzése. Így nem meglepő, hogy a bekövetkezett öngyilkosságokról az érintett kerületparancsnokok a parancsnoki jelentési útvonal mellett nem csupán az országos parancsnoknak, hanem minden esetben a politikai csoportfőnöknek is írásban referáltak. Ezzel lényegében az irattárban kettős jelentési irány okmányai tanulmányozhatók. A mostani anyag azért érdekes, mert hat év (bizonyos vonatkozásban tizenkét év) történéseit foglalja össze.

A személyi állomány erkölcsi fegyelmi helyzete megfelelő6  – szögezi le az első bekezdés, az általános helyzetet jónak ítélve. Az öngyilkossági cselekmények veszélyességét, illetve lehetséges okait az alábbiak szerint mutatják be: „Az öngyilkossági cselekmények – a társadalmi hatásokkal összefüggésben – konfliktushelyzeteket, beilleszkedési zavarokat, megoldatlan vagy vélt problémákat, fejletlen személyiséget, helytelen életszemléletet, jellem- és akaratgyengeséget, nem egyszer kóros pszichés állapotot takarnak.”7  Mint írják, legutoljára körlevelet (01/1977. sz.) adtak ki a kérdéssel kapcsolatban, foglalkoztak a gondokkal parancsnoki értekezleteken, géptávirati utasításokban, továbbképzéseken és kiküldött esettanulmányokban. Leszögezik, a helyzet további javulásához a parancsnoki szemlélet változására is szükség van.

Az 1977. január 1. és az 1982. december 31. közötti időszakban, 6 év alatt 31 öngyilkosság és 22 öngyilkossági kísérlet történt, kevesebb, mint korábban. 1982-ben 10 öngyilkosság következett be, 2 hivatásos és 8 sorállományú fő részéről, ami a hatéves időszak cselekményeinek egyharmadát jelenti, vagyis igen erős a hullámzás.

A hivatásos állományból ebben az időszakban 7 (a korábbi hat évben 12 fő) követett el befejezett cselekményt. Az életkoruk 31–50 év közötti, szolgálati beosztásuk szerint kerületi vezető, őrsparancsnok, őrs és század politikai helyettes, útlevélkezelő, operatív tiszthelyettes, szakaszparancsnok voltak; reprezentálva a határőrség teljes szolgálati rendszerét, minden szinten, rendfokozat szerint 2 alezredes, 1 százados, 2 főhadnagy, 1 zászlós és 1 törzsőrmester.

Cselekményük okait a kivizsgálás 4 esetben családi problémában, 2 esetben túlzott idegi megterhelésben, 1 esetben idegbetegségben látta. Az elkövetés módja szerint négyen fegyverrel, ketten önakasztással vetettek véget életünknek, 1 fő mérget ivott.

Öngyilkossági kísérletet hárman követtek el, 29–37 éves korosztályban, ebből 2 százados, 1 főhadnagy, beosztás szerint 2 politikai helyettes és 1 felderítő tiszt volt. Ketten családi probléma, egy betegség miatt kísérelte meg a szuicidumot. Elkövetési módszerként méreg, gyógyszer, illetve kés szerepeltek.

A sorállományból 24-en, köztük 2 tisztes követett el öngyilkosságot ebben az időszakban (a megelőző hat évben 40 fő.) 24-ből öten voltak eltávozáson és szabadságon, az azt követő 24 órán belül a szolgálati helyükre történt visszatérésüket követően 6-an, járőrszolgálatban 14-en (9 ebből egyfős járőr), 3 lakáson, 2 őrszolgálatban, 2 elhelyezési körlet mosdójában, 1 szolgálati helyiségben, 2 eltávozásról visszautazás során követte el a cselekményt.

17-en őrsön teljesítettek szolgálatot, a 24 főből csak ketten szolgáltak 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, egy kivételével mind nőtlen volt. Iskola szerint ketten érettségizettek, 15-en szakmunkásképzőt, 7-en nyolc általánost végeztek. Az adatok alapján 5-en hajlamosak voltak italozásra, 8-an a cselekmény elkövetésekor is alkohol hatása alatt álltak. 3 főnek már korábban volt öngyilkossági kísérlete, és 3-an már tettek is korábban erre utaló kijelentést.

19-en fegyverrel követték el a cselekményt, ebből 17 géppisztollyal, 2 pisztollyal. Hárman végeztek magukkal önakasztással, kettő közülük polgári lakhelyén. 1 fő otthonában a gázcsapot nyitotta meg, 1 vonat alá vetette magát, 1 pedig, felmászva egy magasfeszültségű oszlopra, áramütés következtében szenvedett halálos sérülést.

A vélelmezett elkövetési okok:

  • szerelmi csalódás (10 fő),
  • családi gondok (4 fő),
  • ismeretlen okokból (4 fő)
  • idegi problémák (3 fő),
  • felelősségre vonástól való félelem (2 fő),
  • nehezen viselte a katonai életkörülményeket (3 fő),
  • eltúlzott szexuális problémák (1 fő).

Az anyag összegzett megállapítása szerint „Az öngyilkosságok közvetlenül nem függenek össze a katonai szolgálattal, de ezek az életviszonyok kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a személyiség fejlődésükben problémás egyének a cselekmény felé sodródjanak.”8  Mint írják, mindenképpen szükséges számolni a katonák kifáradásával, a rendszertelen szolgálattal és napirenddel, az esetenkénti zord időjárási körülményekkel, a laktanyai sajátos őrsi elzártsággal, a határőrkatonai szolgálat fizikai és lelki nehézségeivel.

Az öngyilkossági cselekmények megelőzésének feladatait a BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelése több pontban foglalta össze, amelyek a behívástól a leszerelésig átfogták a teljes katonai szolgálati időt. Maguk a tennivalók a sorállománnyal közvetlenül érintkező, amúgy már lényegesen túlterhelt tisztek, hivatásos tiszthelyettesek feladatait tovább szélesítették, jelentős terhet helyezve vállukra.

Fontosabb tennivalóként határozták meg:

  • a bevonulást megelőzően a korábban öngyilkosságot megkíséreltek, a problémás családi háttérrel rendelkezők, az idegileg labilis személyek kiszűrése a munkahelyi és lakóhelyi ellenőrzések során,
  • az alapkiképzés folyamán az előző szempontok szerint a résztvevők megismerése,
  • a laktanyákban a sorkatonák személyiségének jó ismerete, családi körülményeikről megfelelő tájékozottsággal rendelkezés, olyan információs rendszer működtetése az állomány körében, amely megbízható módon előre jelzi a problémás helyzeteket, lehetőséget biztosít az azokra történő időbeni reagálásokra,
  • a szabadságra távozókkal és a visszaérkezőkkel szolgálatba lépés előtt minden esetben egyéni beszélgetés, a visszaérkező katonáknak szolgálatba lépését megelőzően elegendő idő biztosítása pihenésre,
  • a közösségi szellem erősítésével az egymással törődés, a bajtársi, összetartási hangulat kialakítása, növelése,
  • az előírt járandóságok biztosítása – kiemelten a pihenőidőt és a hazameneteleket –, a katonák kimerülésének elkerülése,
  • az egyéni kérelmek lehetőség szerinti teljesítése, a konfrontációs helyzetek kerülése, rugalmas feloldása.

Egyes esetek bemutatása

A sorállomány körében 1982-ben 8 öngyilkosság és 5 kísérlet, 1983-ban 4 öngyilkosság és 3 kísérlet történt.9  1983-ban sor- és hivatásos állomány kategóriában 5 öngyilkosság és 3 kísérlet következett be.10

Mind az öt esemény kivizsgálásáról készültek okmányok részletesen összeállítva, külön-külön dossziékban megtalálhatóak a levéltárban, igazolva a körültekintő kivizsgálást. Egy hivatásos állományú százados az országos parancsnokságon az irodájában lőtte agyon magát. A kivizsgálás11  arra a következtetésre jutott, hogy korábbi gépkocsibalesete nyomasztotta és feltételezte, emiatt nem fogják magasabb beosztásba helyezni, szolgálati karrierje megtörik. A sorkatonák közül három szolgálatban, egy pedig a laktanyában fegyverrel vetett véget az életének. Egy fő hagyott hátra szüleinek szóló búcsúlevelet, amelyben betegségére hivatkozott. Egy főnek mint őrsraktárosnak jelentősebb anyagi hiánya keletkezett ruházatban és üzemanyagban, az objektumban lőtte agyon magát. A kivizsgálás súlyos elöljárói felelősséget állapított meg, amennyiben a kezdő raktáros nem kapta meg a munkája ellátásához szükséges segítséget és ellenőrzést. Ráadásul a hiány megállapításakor parancsnoka „együtt megyünk a börtönbe”, „majd reggel még beszélünk” szavakkal hagyta magára és nem gondoskodott felügyeletéről. A tapasztalatok feldolgozását követően az őrs parancsnokát leváltották, a határőrkerület törzsfőnökét és pénzügyi-anyagi főnökét fegyelmi felelősségre vonásban részesítették. Az itt található okmányokból kitűnik, hogy a történteket nem egységesen ítélték meg a kivizsgálók. Míg a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak felterjesztett jelentés szerint „Az öngyilkosság közvetlen okát bizonyítékok hiányában nem tudták megállapítani. Az öngyilkosságért mást büntetőjogi felelősség nem terhel.”12  (A jelentés részben megkerüli a fegyelmi felelősség kérdését, a kerület parancsnoka jelentésében úgy fogalmaz, hogy nem segítették a raktárost és fenyegető megjegyzésekkel meg is ijesztették.)

V. G. határőr esetében nem sikerült tettére vonatkozóan közvetlen okot megállapítani. „V… határőr kissé zárkózott természetű egyéniség volt, ebből kiindulva a bizottság feltételezése szerint tettének oka pillanatnyi tanácstalanság, meggondolatlanság, érzelmi elgyengülés volt”13 – fogalmazza meg a kivizsgáló jelentés.

B. S. határőr szolgálatban lőtte magát agyon, holttestét egy buszvezető bejelentése alapján találták meg és vette kezdetét a kivizsgálás. Az esetnél súlyos hibának minősítették, hogy a szolgálata folyamán az őt ellenőrző tisztnek panaszkodott nagy fáradtságára, mégsem váltották le pihenés céljából.

V. E. Z. határőr szolgálatban kísérelt meg öngyilkosságot, géppisztolyával mellbe lőtte magát14 . Súlyos sérülést szenvedett, de az életét sikerült megmenteni. Szándéka nyilvánvalóan komoly volt, csupán a szerencsének köszönhette a megmenekülését. Az elkövetés előtt bátorításképpen 2 deciliter szeszt ivott. A kivizsgálás során kiderült, a polgári életben egyszer már felvágta az ereit öngyilkossági szándékkal, amit a sorozás alkalmával nem fedtek fel. Annak, aki a határőrségnél rendszeresített géppisztollyal vagy pisztollyal mellbe lőtte magát, határozott volt a szándéka. Ezeknek a fegyvereknek olyan nagy az átütő ereje és a lövedék roncsoló hatása, hogy a továbbiakban az ember sorsa már csak a véletlenen múlott.

Az 1984-es évből 1 hivatásos tiszt és 3 sorkatona öngyilkosságáról találhatunk dossziékat. A hivatásos hadnagy, aki rendezetlen családi kapcsolatban élt és italozó életmódot folytatott, agyonlőtte magát. A sorkatonák közül egy fő búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben tettéért parancsnokától és katonatársaitól kért bocsánatot. A háttérben rendezetlen családi probléma, házasságon kívül született gyermek húzódott meg. Egy határőr szabadságon a 8. emeleti lakásukból ugrott ki, feltételezhetően szerelemféltés miatt.

1985-ben 7 öngyilkosságot és 33 kísérletet követtek el.15  1986-ban a sorállomány körében 3 öngyilkosság és 49 kísérlet történt.16

A levéltárban nem találtam olyan dokumentumokat az 1980-as évekből, amelyek az öngyilkosságban elhunyt katona szülei és a határőrség közötti kapcsolat tartására vonatkoznak. Ezért egy balesetet követően bekövetkezett levelezést említek.17  Az édesanya tett panaszt a fiával kapcsolatos hivatalos eljárások miatt. A határőrséghez írt panaszlevele, beadványa címzettje a politikai csoportfőnök volt. Levelében kifogásolta a rendőrségi kivizsgálás megbízhatóságát, a fia késői leszerelését, két hónap illetményelmaradását és hogy a szolgálati hely nem törődött a kórházban fekvővel.

A határőrségi belső ügyiratokból és a szülőnek küldött válaszlevélből kitűnik: a katona elhagyta szolgálati helyét, leittasodott, egy gépkocsi elütötte, amikor ittasan szabálytalanul haladt át az országúton, és súlyos sérülést szenvedett. A balesetet a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészet Baleseti Helyszínelő és Vizsgálati Osztály Helyszínelő Alosztály beosztottjai vizsgálták, a gépkocsi vezetőjét vétlennek találták. Az esetet a rendőrség mint balesetet, a katonai ügyészség mint szolgálati bűncselekményt vizsgálta. A katonát két hónappal később szerelték le a szolgálati ideje leteltét követően, kórházban gyógykezelés alatt állt, és addig nem lehetett leszerelni, amíg megfelelően fel nem épült és maradandó sérülései mértékét meg nem állapították. Adminisztrációs hiba miatt elmaradt illetményét természetesen kifizetik, írja a válaszlevél, társai pedig a kórházban rendszeresen látogatták. Ez esetben is segítséget jelentett a határőrség számára, hogy a kivizsgálásban a rendőrség és a katonai ügyészség is részt vett, és az általuk készített, a katonát elmarasztaló okmányokat a szülők rendelkezésére tudták bocsátani.

A publikációban felvállalt évtizedből kilépve egy 1951-es öngyilkossági eseményt18  is szeretnék bemutatni az elhunyt határőr szülei és a határőrség kapcsolata miatt. Az iratgyűjtőben három anyag található, az egyik a Budapesti Központi Katonai Ügyészség feljegyzése, amely a leírtak szerint a Szegedi Katonai Ügyészség anyaga alapján készült, akik B. Zs. államvédelmi határőr öngyilkosságát hivatalból vizsgálták. B. határőr szolgálatba induláskor agyonlőtte magát a géppisztolyával. Az ügyészség az eset egyértelműsége miatt – több tanú is jelen volt, látták a történteket, az eseményt, amint az valójában volt – öngyilkosságnak minősítette.

A szülők láthatóan nem tudtak belenyugodni fiuk elvesztésébe, és a kor szellemének megfelelően nyilvánossághoz, a „Szabad Nép” újság „Munkáslevelezési Osztályához” fordultak segítségért. Az újság szerkesztősége a levelüket átküldte az Államvédelmi Hatóság Határőrség Parancsnokságára azzal a kéréssel, hogy 14 napon belül adjanak választ az eseményről és annak kivizsgálásáról. A határőrség parancsnoksága válaszírásában megfogalmazta, a határőrnek beképzelt betegsége volt, barátaival többször is beszélt arról, hogy nem fog sokáig élni. Az öngyilkosság helyszínén rajta kívül hárman is tartózkodtak bent az őrsön a töltőhely közelében, a közeli őrszem is látta a cselekményt a figyelőből. Végső megállapítás: „A kivizsgálás megállapítása szerint B. hőr. öngyilkosságát beképzelt betegségéből eredő pillanatnyi elmezavarában tette és semmi vétkes körülmény elhalálozásával kapcsolatban nem merült fel.”19  A levelet Piros László államvédelmi vezérőrnagy, Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka írta alá.

Az események kivizsgálása

Az 1970–80-as években a határőrségnél történt öngyilkosságok kivizsgálása a katonai ügyészségek feladatkörébe tartozott, amelybe a határőrség és más szervek tagjai is bekapcsolódtak. A szervezet egész országra kiterjedő diszlo­kációjából eredően szinte mindegyik ügyészség okmányai felbukkannak, de legtöbbször a Győri, a Szombathelyi és a Budapesti Katonai Ügyészség tevékenységével találkozhatunk.

A bekövetkezett eseményeknél a legfontosabb feladat az önkezűség megállapítása, az esetleges gyilkosság kizárása, önkezűség esetén pedig a baleset-öngyilkosság lehetőségei közül a valóság tisztázása volt. Esetenként nem volt egyszerű a fegyveres baleset, illetve az öngyilkosság szétválasztása. Ne felejtsük el, a határőrök az osztrák államhatárt leszámítva szinte mindig egyfős szolgálatot teljesítettek. Példaként megnézhetünk néhány esetet.

H. L. I. határőr Budapesten teljesített őrszolgálatot, ahol szolgálati helyén ülve, fegyverét a lábai közé állítva, átlőtt torokkal találták. Hatfős bizottság vizsgálta a történteket20 és ingadozott az öngyilkosság, illetve a baleset tényállásának megállapítása között, végül az utóbbi mellett döntöttek. A rendőr alezredes katonai ügyész és a kirendelt ballisztikai szakértő kizárta az idegenkezűséget, így a baleset, illetve az öngyilkosság között kellett állást foglalni. A döntésben segített, hogy nem volt búcsúlevél, szüleinek aznap írt és még el nem küldött levele, amelyet az ügyész bontott fel, kiegyensúlyozott lelkiállapotot tükrözött. A megállapítás szerint ülve sült el a fegyvere és a saját torkát véletlenül lőtte keresztül. A dossziéban található egy körlevél, amelyet az országos parancsnok adott ki a vezető állomány részére az esetet követően. E szerint az 1984-es évben szeptember 14-ig 27 esetben történt lövés fegyver töltése-ürítése, gondatlan kezelése közben, és ez mindenkor halálos baleset forrása lehetett volna.

Egy másik, 1986. február 21-én bekövetkezett esemény különleges helyzet elé állította a kivizsgáló bizottságot21 , amelyet 2 katonai ügyész, 2 határőr tiszt, valamint 1 orvos alkotott. A szemlebizottsági jegyzőkönyv alapján a Győri Katonai Ügyészség megállapította, hogy a járőrtársnak ez volt az élete első szolgálata, csőre töltötte a fegyverét, majd véletlenül elsütötte. 15 db lőszert lőtt ki és a járőrparancsnoknak súlyos, életveszélyes sérüléseket okozott, ezt követően ijedtében öngyilkosságot követett el.

Az 1987. január 27-én lezajlott gyilkosság és öngyilkosság bonyolult eseményeit tartalmazza egy iratköteg.22  A Belügyminisztériumba befutott első jelentés még ismeretlen körülmények közötti halálesetekről szólt, miközben folyt a kivizsgálás. Azon az éjszakán a hanságvillanytelepi határőrőrsön a járőr mindkét tagját agyonlőve találták a lövések hangjára kirohanó társaik. A Győri Katonai Ügyészségtől 2 fő a mosómagyaróvári rendőrkapitányság bűnügyi technikai csoportjával 23:45-kor megkezdte a vizsgálatot, majd a győri határőr kerülettől kiküldöttek és a határőrség országos parancsnoksági bizottság 02:42-kor érkezett ki és kapcsolódott be a vizsgálatba. A bizottság végül 14 főre duzzadt az esemény rendkívüli fontosságának megfelelően. A helyszíni szemlét az éjszaka fel kellett függeszteni, mert a sötétben nem volt lehetőség a történtek rekonstruálására, a nyomok és töltényhüvelyek felkutatására. A végső megállapítás szerint B. I. határőr járőrtárs több lövéssel megölte a járőrparancsnokát, V. I. határőrt, majd magával is végzett. A dosszié hét különböző okmányt tartalmaz. A kerület vezetése utólag bizottsággal tanulmányozta az őrs helyzetét és meghallgatta a katonákat, kutatva a történtek gyökereit. Az eseményeknek nem találták előjelét, a katonák nem álltak haragban egymással, megelőző magatartásukban nem volt kifogásolható mozzanat. Felmerült az a gondolat, hogy B. határőr, a járőrtárs, fejsérülést szenvedett egy korábbi autóbalesetben, fején műtötték és valamilyen idegi probléma okozta a váratlan ámokfutást. A történteket lezáró okmányként találjuk a Győri Katonai Ügyészség „Határozatát” a nyomozás megszüntetéséről az elkövető elhunyta miatt. Három nappal a cselekmény után az országos parancsnok javasolta az államtitkárnak az elhunyt járőrparancsnokot előléptetni határőr törzsőrmesterré, hivatásos állományba venni, „a Belügyminisztérium szolgálati halottjává” nyilvánítani, temetését a BM költségére, katonai tiszteletadással megtartani. Mindezek természetesen csupán csekély mértékben, de javítottak a szülők anyagi helyzetén.

A katonai ügyészségek vezető szerepe a kivizsgálások során objektív jelleget biztosított a történtek megállapításához. Erre annál inkább is szükség volt, mert az elhunyt határőrök szüleivel hivatalból a határőrség, a katona volt elöljárója került kapcsolatba, a határőrség képviselőitől értesültek a tragédia bekövetkezéséről, és a később jelentkező feladatok rendezése során is érintkeztek velük. Mindezek során feszültséget oldó tényezőként jelentkeztek az ügyészségek által kiadott dokumentumok, helyszíni szemle jegyzőkönyvek, törvényszéki orvosi okmányok, amelyek a határőrségtől függetlenül támasztották alá az öngyilkosság tényét. Ez természetesen nem csökkentette a határőrség felelősségét abban az esetben, amennyiben a kivizsgálás valamilyen vezetői szolgálati problémát is felvetett.

A katonai ügyész vezette bizottságba a határőrkerületek, súlyosabb esetben az országos parancsnokság is delegált képviselőket. A szolgálati rendszer munkaidőn túl az eseményekre reagálás céljából ügyeletes csoportokat működtetett, azok késedelem nélkül megjelentek a helyi szervek által biztosított helyszíneken és az ügyész beérkezését követően annak utasításai szerint haladéktalanul munkába kezdtek. Szinte állandó tagok voltak a rendőrség képviselői, a helyi körzeti orvos, amennyiben őt értesítették először, és a helyszínen ő állapította meg a halál beálltát. A törvényszéki szakértők jelentős szerepet kaptak a történtek felderítésében. Mivel a halálesetek túlnyomó többsége a katonai szolgálat jellegének megfelelően lőfegyvertől következett be, kiemelt fontosságú volt a ballisztikus munkája, valamint a halottkémi vizsgálat annak megállapítására, hogy a bemeneti sérüléseknél találhatók-e lőporszemcsék. Természetesen az elhunytakat minden esetben felboncolták. A határőrség az esemény jellegétől függően, felderítő és katonai elhárító (a Katonai Elhárító Osztálytól), valamint szaktiszteket, szükség esetén határőrségi orvost, fényképészt és egyéb beosztottakat biztosított, gondoskodott a bizottságok elhelyezéséről, a megfelelő munkafeltételekről, előállította a kívánt tanúkat, elkészítette a szükséges dokumentációkat (pl. helyszínvázlatok). Az elhunyt felszerelését, személyes holmiját lerovancsolták, illetve átnézték, azokról listát készítettek, személyes tárgyait átadták a rokonoknak. Levelezése, esetleges naplója vizsgálatakor búcsúlevelet, illetve öngyilkosságra utaló feljegyzéseket kerestek. Széles körben tanúként jegyzőkönyvileg meghallgatták a katonatársakat. Kikérdezték a polgári ismerősöket, szülőket, rokonokat.

A határőrség az ügyészséggel közösen végzett vizsgálatot követően általában utólagos bizottsági ellenőrzést is tartott az érintett alakulatnál. Vizsgálták a szolgálati rendszert, az eseménynek az állomány hangulatára gyakorolt hatását, egyéb, korábban fel nem derített körülményeket. A tapasztalatokat körlevelekben, értekezleteken dolgozták fel, kapcsolódó intézkedéseket adtak ki.

A fennmaradt levéltári iratgyűjtők gyakran igen sok különböző okmányt tartalmaznak, bizonyítják a kivizsgálások objektív voltát és a határőrség vezetésének azon törekvését, hogy a valódi körülményeket és okokat feltárják. A Belügyminisztérium vezetése kiemelten foglalkozott a sorkatonák öngyilkosságával. Szinte mindegyik iratgyűjtő tartalmazza a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak megküldött jelentést a tapasztalatok és a további tennivalók összefoglalásával.

Egy-egy kivizsgálási iratgyűjtő tipikus dokumentumai:

  • géptávirati távmondatok az elöljáróhoz oda- és vissza a történtekről, illetve a tennivalókról,
  • helyszínvázlatok, fényképek,
  • tanú meghallgatási jegyzőkönyvek,
  • összefoglaló jelentések a minisztérium és az országos parancsnokság számára,
  • a katonai ügyészség határozata nyomozás elrendeléséről vagy megtagadásáról, megszüntetéséről,
  • jegyzőkönyvek a lefolytatott szemlékről,
  • ellenőrző lap a bevonulás előtti „Adatlap a lakó és munkahelyi ellenőrzéshez”, azaz a bevonulás előtti lakóhelyi és munkahelyi környezettanulmányt is újra átnézték,
  • a katona megelőző időszaki szolgálati beosztása, megterhelése hónapra visszamenően,
  • korábbi betegségeiről, orvosi vizsgálatokról a zárójelentések,
  • eddig készített minősítések.

Az elhunytak esetében lehetőség volt arra, hogy a temetési költségeket, kiadásokat a határőrség viselje, illetve a szerencsétlenség sújtotta családot anyagi támogatásban részesítsék, mind a sorkatonák, mind pedig a hivatásosok esetében, egyéni mérlegelés alapján. Ennek megtörténte több dokumentumból is kitűnik. „Temetésének költségeit méltányossági okból a BM 20/1972. sz. parancs értelmében a határőrség terhére biztosítom”23  – írja az országos parancsnok. A hivatásos tisztek esetében a határőrség katonai tiszteletadással lezajlott temetést szervezett.

Statisztikák

A levéltárban nem találtam egységes több évet átfogó kimutatást a kutatott témával kapcsolatban. Az általam készített statisztikához átvizsgáltam a rendelkezésre álló okmányokat, közöttük kimutatásokat és egyes eseményeket tartalmazó jelentéseket.

Több esetben tapasztaltam egy-két fős számszaki eltérést. Ilyenkor mindig a nagyobb értéket vettem figyelembe, kiindulva abból a gondolatból, hogy a készítőnek annak idején már újabb adatok is a rendelkezésére álltak. Az 1983-as évben egy kimutatás szerint 1 tiszt, 1 tiszthelyettes és 4 sorkatona követett el öngyilkosságot. Az év 15. számú dobozában öt öngyilkosságot tárgyaló dosszié található, a tiszthelyettesé hiányzik. Az 1986-os statisztika 3 öngyilkosságról tud, három dosszié meg is található a 13. számú dobozban. Az 1987-es évből az egyik kimutatásban 3 eset szerepel, az év 15. számú dobozában nincs ilyen tárgyú iratgyűjtő.

Az utólagos kutatást zavarja az is, hogy a nyolcvanas években készültek eltérő jelentések, „Kimutatás a rendkívüli eseményekről”, és „Jelentés a BM. Határőrség személyi állománya X. évi erkölcsi-fegyelmi helyzetéről”, és „Jelentés a sorállomány fegyelmi helyzetéről” címekkel. Ezek témájuk miatt mind tartalmaznak öngyilkossággal kapcsolatos adatokat, de számszakilag valamilyen okból nem lettek „összefésülve”. Egyes jelentések a számokat bontják állománykategóriákra, mások viszont nem.

1987 februárjában a határőrségnél 1702 fő tiszt és 14 144 fő sorkatona teljesített szolgálatot. A létszám kismértékben ingadozott az évtizedben. A bekövetkezett események számát, arányát ehhez az alapadathoz tudjuk viszonyítani.24

A kísérletek számában az évek között jelentkező jelentős eltérésre nem találtam magyarázatot.

Zárógondolatok

Az állomány körében bekövetkezett öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek folyamatosan foglalkoztatták a határőrség és a Belügyminisztérium vezetését. Ezt bizonyítja a kivizsgálások alapossága, az okok feltárására irányuló törekvés, a tiszti állomány többoldalú módszertani felkészítése az ilyen esemény megelőzésére. A belügyminisztériumi államtitkár minden esetben részletes tájékoztatásban részesült a történtekről és a további tervezett intézkedésekről. A szervezet jelentős erőfeszítéseket tett a megelőzés érdekében.

A katonai ügyészségek meghatározó szerepet játszottak a kivizsgálásokban, irányították a több szervezetből (rendőrség, határőrség, külső szakértők) összeállított bizottságokat és jogkörükbe tartozott a végső megállapítás megfogalmazása, dokumentálása. A kivizsgálás legfontosabb feladata az önkezűség-idegenkezűség tényének eldöntése, majd ezt követően a baleset-öngyilkosság lehetőségének mérlegelése, amennyiben nem maradt hátra búcsúlevél, egyéb bizonyító erejű körülmény.

A sorkatonák körében a szabadságon bekövetkezett haláleseteket is a katonai ügyészség vizsgálta ki a határőrség és a rendőrség bevonásával.

Öngyilkossági cselekmények folyamatosan jelentkeztek a határőrségnél. Húsz év alatti időszakból, 1970–1990 között, a levéltárban 101 halálesetet találtam, azaz évi átlagban négyet (a folyamatosan 14 000 fő sorkatona köréből). A határőrség vezetésének megelőző törekvése ellenére az esetek megszüntetése nem sikerült, teljes felszámolására nyilvánvalóan objektíve nem is nyílt lehetőség. Ennek tényét abban kell megfogalmaznunk, hogy a bekövetkezések, elkövetések okait nagyobb részben az állomány a polgári életből hozta magával, a katonai szolgálat nehézségei csak kisebb mértékben játszottak szerepet. Ezt mutatja a hat évre kiterjedő vizsgálat, mely szerint az érintett 24-ből csak két fő szolgált 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, vagyis nem a hirtelen bekövetkezett helyzetváltozás, a „katonai sokkhatás” állt a háttérben. A bizottságok vizsgálatuk során az okok körében első helyen a szerelemféltést, szerelmi csalódást, szakítást találták a leggyakoribb tényezőnek, de az okozati paletta meglehetősen széles. Az öngyilkossági kísérletek egyik veszélyforrásának bizonyult az a lehetőség, hogy az elkövető megelőzően a társai ellen fordul és másik katonában is kárt tesz.

A kivizsgálások okmányaiban gyakran felmerül a közvetlen szolgálati elöljárók azon felelőssége, hogy nem ismerték kellő mértékben az érintett katonát, nem jutott a tudomásukra olyan információ, amelynek alapján megelőzhették volna a bekövetkezett tragédiát. Ebben a megállapításban valóban vannak igazságelemek, ugyanakkor nem számol a kivizsgáló a közvetlen vezetők jelentős leterheltségével, valamint az emberi lelkivilág megismerésének természetes korlátaival.

A határőrség az elhunytak rokonait igyekezett anyagilag és erkölcsileg támogatni, részükre segítséget nyújtani.

Az öngyilkossági tendencia feltehetően az idők folyamán némileg javult, amint azt egy 1952. novemberi jelentés25  az akkori állapotokról tükrözi. Az 1951-es évben 12 öngyilkosság és 4 kísérlet, 1952. január-október között 18 öngyilkosság és 18 kísérlet szerepel az anyagban.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Fegyverhasználati esetek kivizsgálása 1945–1949 között a Honvéd Határőrségnél


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a határőrség tagjai által alkalmazott fegyverhasználatok kivizsgálását kívánom bemutatni az 1945–1949 közötti időszakban. Kutatómunkámhoz a témához kapcsolódó jogszabályokat, miniszteri rendeleteket, katonai (határőrségi) szabályzatokat és parancsokat dolgoztam fel. Az egyes konkrétan bekövetkezett eseményeket a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai dokumentumai alapján értékelem.1  Annak ellenére, hogy 1945–1949 között viszonylag nagy számban került sor fegyverhasználatra a határőrizeti szolgálat során, meglehetősen kevés kivizsgálási okmány maradt fenn. Ennek oka lehet a bekövetkezett selejtezés is, de tapasztalható a kivizsgálás elnagyolásának, egyenesen mellőzésének a ténye, különösen a szervezetre kényes esetekben.

A meglévő dokumentumok sokszor hiányosak, nehéz következtetni a történtek lényegére. A jelentésekben gyakran szerepel 15-20 melléklet készítése, megküldése, de azok már nincsenek a fő anyaghoz csatolva. Máskor a teljes, hiánytalanul megtalálható kivizsgáló jelentés megléte esetén sem tűnik ki, hogy történt-e ügyészi kivizsgálás és mi volt az ügyészség álláspontja a fegyverhasználat minősítésével kapcsolatban. Vádiratot vagy a nyomozás megtagadására vonatkozó határozatot pedig csak kivételes esetekben lehet fellelni. A témához kapcsolódó bírósági ítéletekre a fennmaradt parancsokból következtethetünk azokban az esetekben, amikor a fegyverhasználatot elkövetőt büntetőeljárással sújtották, mert a szervezet jogtalannak ítélte a bekövetkezett cselekményt. Szerencsére az országos parancsokat nem semmisítették meg. Ezekben viszont egy-egy történés csupán néhány sorban szerepel, egy mondat az eseményről, egy másik az ítéletről, a történtek lényegét nem lehet kihámozni. A vizsgálódást nehezíti, hogy a legkomplikáltabb időszakban, 1944–1958 között, legalább 12 egymást váltó, hatálytalanító, a fegyverhasználatot szabályzó dokumentum is létezett (csupán a határőrségre vonatkozóan), visszatükrözve az ezen időszakban bekövetkezett politikai változásokat, a módosult állami törekvéseket.

A kivizsgálás menetének és végeredményének politikai jellegű determináltsága is megfogható bizonyos esetekben. Számomra ennek legtisztább megnyilvánulása a bozsoki őrsparancsnok agyonlövése szolgálatban az egyik sorkatona által. Az ügynek vastag és elgondolkodtató dossziéja található a levéltárban, melyet külön publikációban dolgoztam fel.2

Jelen írásomban a határőrségi fegyverhasználati szabályozás általános kérdéseivel foglalkozom és bemutatok öt egymástól eltérő, de tipikusnak mondható kivizsgálási esetet.

Fegyverhasználat és kivizsgálás

A rendészeti, katonai szervezeteket megillető fegyverhasználati jog az állam legitim erőszak-monopóliumának egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása, ráadásul rendkívül alacsony szintre, az egyes szolgálatot ellátó, intézkedő járőrökhöz delegálva. Bekövetkezése esetén annak a személynek (esetenként az állam saját állampolgára) a sérüléséhez vagy esetleg halálához vezethet, akivel szemben a fegyvert alkalmazták.

Koronként és szervezetenként is változhat, mit fogadunk el fegyverhasználatnak. Több lexikont is idézhetünk, mint például: „Fegyverhasználat: a ® rendőrnek a rendőrségi törvényben foglalt feltételek szerinti rendszeresített lőfegyver-alkalmazása.”3  Rövid és tömör meghatározás, több buktatóval. Véleményem szerint e fogalmazás indokolatlanul szűkíti le a fegyverhasználatot a rendőr személyére. Említhetjük a katonát, hiszen napjainkban egyre többször jelentkezik a katonaság belbiztonsági alkalmazása, amelynek során összeütközésbe kerülhet polgári személyekkel, de beszélhetünk a büntetés-végrehajtás, vagy más rendészeti szerv tagjáról, szó lehet egy fegyveres magánbiztonsági szervezet alkalmazottjáról, vagy a fegyvertartási engedéllyel rendelkező állampolgár önvédelmi célú ténykedéséről.

A fegyverhasználat szabályait általában jogszabályokban, miniszteri rendeletekben, belügyminiszteri utasításban, vagy az országos parancsnok által kiadott parancsban, szabályzatban rögzítették. Esetenként ezekhez a határőrség parancsnoka több oldalas magyarázatot is fűzött, részletezve az egyes fegyverhasználati pontok értelmezését. A kivizsgálás kérdéskörével viszont lényegesen kevesebb dokumentum foglalkozott és sokszor csak igen felületesen.

Maga a „fegyverhasználat” fogalom tartalma is sokat változott a vizsgált évek során. A lőfegyveren több eszközt értettek (pisztoly, géppisztoly, puska, karabély, golyószóró, kézigránát és robbanóanyag szerepelt változóan a repertoárban), plusz a szúró eszközök, mint a szurony. Az is többször módosult, kire, mire, milyen körülmények között lehet rálőni. Személyre, gépjárműre, állatra, felszólítással vagy felszólítás nélkül, figyelmeztető lövéssel vagy a nélkül, átlőni az államhatáron vagy sem stb. A határőr járőr felszereléséhez, fegyverzetéhez még 1958-ban is hozzátartozott a nyeles kézigránát, amelynek alkalmazásáról több jelentéssel rendelkezünk. Az egyik szerint a győri kerület őrsén, Kázmérpusztán, 1958. július 26-án a járőr a műszaki zár mellett zörgést észlelt. Úgy vélte, „hogy azt meg akarják rongálni”, egy darab nyeles kézigránátot dobott a hang irányába, és két sorozattal 23 darab lőszert lőtt ki. A kivizsgálás a járőr részéről a cselekményt jogtalannak minősítette, mert nem győződött meg arról, hogy valóban személyről van-e szó. Ebben az esetben viszont nem történt sérülés, így az esemény lezárása lényegesen egyszerűbb feladat lett.4

A határőrség működése során a kivizsgálásnak bizonyos szituációkban, különösen halálesetet követően, kiemelt jelentősége volt. 1945–1958 között a szomszédos államok közül Ausztriával és Jugoszláviával hullámzó, de gyakran rendkívül feszült kapcsolat alakult ki. A szigorú ellenőrzéseknek, kivizsgálásoknak kellett (esetenként kellett volna) megakadályozni a szomszédos országokba történő átlövést. Az ötvenes évek végéig gyakori volt a sorkatonák körében az öngyilkosság és a fegyveres baleset. A szolgálat jellege, a két-háromfős járőrözés, messze a laktanyától az államhatáron, lényegében szoros ellenőrzés nélkül, sok mindent lehetővé tett. A bekövetkezett halálesetek kivizsgálásának kellett bizonyítania, hogy a halott katonát nem a társa gyilkolta meg, amire jó néhány példa volt, vagy hogy a meghalt civil személlyel szemben valóban jogszerűen használták fegyverüket. Több esetben a katona fiukat elvesztett szülők évekig mindent megmozgattak, hogy reális képet kapjanak a történtekről. Nem áll a rendelkezésünkre összegző kimutatás a határőrségnél elhunyt katonákról, bizonyos évekről rendelkezünk részadatokkal. 1949-ben hat sorkatonát gyilkoltak meg szolgálatban. Egy 1950-ben elhunyt katonákról készült névjegyzék5  42 névvel tartalmaz olyan eseteket, amikor szükség lehetett körültekintő kivizsgálásra. Ezek között található 11 haláleset lőfegyvertől és 14 öngyilkosság. Ilyen körülmények között a kivizsgálásnak nyilvánvalóan jelentős szerepe volt. A publikációmban szereplő példák viszont polgári személyekkel szembeni fegyverhasználatokat tartalmaznak.

A fegyverhasználatok kivizsgálásának szabályozása

A Honvéd Határőrség 1945–1949 közötti fegyverhasználatát ismereteim szerint három szabályozás befolyásolta. A legkorábban egy miniszteri rendelet és az ehhez kapcsolódó két körrendelet6  keletkezett 1944-ben, még az akkori, háború alatti határszolgálat részére, és érdekes módon „átnyúlóban” az új demokratikus határőrségnél is érvényben maradt 1948-ig.

A 47/047 sz. körrendelet 3. paragrafusa „Eljárás a fegyverhasználat után” címmel tárgyalja a tennivalókat, itt szerepelnek kivizsgálási szabályok:

  • minden fegyverhasználatot, az eredménytelent is jelenteni szükséges;
  • a helyszínt biztosítani kell és az eseményt kivizsgálni;
  • írásos jelentést kell készíteni;
  • a honvéd ügyész „előzetes megállapításban” értékeli a történteket, rövid írásbeli véleményt szerkeszt a fegyverhasználat jogosságáról;
  • csekély jelentőségű fegyverhasználatnál közigazgatási kivizsgálásra kerül sor, az ügyészt nem vonják be;
  • az illetékes parancsnok a bűnvádi feljelentést mellőzheti, amennyiben a fegyverhasználatot jogosnak ítéli (ezt én rendkívül széles jogkörnek tekintem, bár tudjuk, hogy ekkor háborús időszakról van szó);
  • a honvédelmi miniszter egyes esetekben vegyes, honvédségi és polgári bizottsággal is kivizsgáltathatja a történteket, ilyenkor a bizottság elnöke honvédtiszt;
  • magyar és szomszédos „idegen” állam között vegyes bizottsági kivizsgálás lehetséges.

1945-ben készült egy ideiglenes szabályozás a fegyverhasználat tárgyában7 , amely a korábbiakkal nem egyezik meg teljes mértékben, majd ezt követően az előző 1944-es rendeleteket hagyták érvényben. 1948. februárban született meg az új kormányrendelet8  a határőrség fegyverhasználatáról.

A fegyverhasználatok kivizsgálására vonatkozóan a levéltárban található egy 1949. május 27-i dátummal kiadott országos parancs9  egy iratgyűjtőben, egyéb okmányok mellett, és nem rendelkezik külön nyilvántartási számmal. A szabályozás megértéséhez ismernünk szükséges a határőrség akkori (1945–1949) szervezetét. Alsó szintről felfelé haladva járőr – őrs – század – zászlóalj (14 középirányító szervezet) – határőr (fő)parancsnokság.

Az említett parancsot a zászlóaljak részére adták ki, „Tárgy: Közös kivizsgálásnál és fegyverhasználat kivizsgálásánál követendő eljárás” megnevezéssel. A címben szereplő „közös kivizsgálás” a szomszédos ország illetékes szerveivel szükség esetén együtt lefolytatott kivizsgálásokra vonatkozik. Ezek a legbonyolultabb esetek, különösen amennyiben ellenérdekeltség merült fel és a problémát okozó fél megkísérelte elhárítani magáról a felelősséget. Szabály szerint a két ország képviselői egy-egy bizottságot küldtek ki a problémás cselekmény feldolgozására, akik meghatározott protokoll, jogosultság szerint tevékenykedtek. A teljes kérdéskört a két állam között kötött nemzetközi megállapodás szabályozta. A legkényelmesebb ebben az időben gyakorolt megoldás volt, ha kényes esetekben nem reagáltak a megkeresésekre és egyszerűen nem jelentek meg a kért helyszínen a kivizsgálásban történő részvételre. De az időhúzásnak egyéb módszerei is akadtak. Ezt természetesen a másik fél később törlesztésül viszonozta. Ennek megfelelően születtek a határon átnyúló súlyos esetekről egyoldalú kivizsgálási jegyzőkönyvek.

A kiadott parancs a problémakört két részre bontja:

  1. Közös kivizsgálásnál követendő eljárás; és
  2. eljárás halálos kimenetelű, vagy sérüléses fegyverhasználat kivizsgálásánál.

Az I. pontnál a dokumentum másfél oldalban foglalja össze a teendőket és egy sor gyakorlati kérdéssel kapcsolatban intézkedik. Nem zárja ki az államhatáron történő átlépést mindkét irányban a kivizsgáló bizottságok részére a helyszín tanulmányozása céljából. A külföldi szerveket meghívni, vagy meghívásra választ adni csak a határőrség főparancsnoksága engedélyével lehet. Az adott eset jellegétől függően más társszervek, elhárítás („D” szerv), politikai szervek, szakértő és orvos részvétele szükséges a tevékenységnél. Jegyzőkönyv felvétele két nyelven történik, a helyszín biztosítása fontos, a keletkezett okmányokhoz boncolási jegyzőkönyvet szükséges csatolni. A holttesthez törvényszéki orvos szakértőt, vagy a saját zászlóalj vezető orvosát, hiányában a szerződtetett polgári orvost kell kirendelni.

A kivizsgálást lezáró jegyzőkönyvet aláírhatja a bizottság vezetője, a politikai tiszt, a „D” szerv és a nyomozó szerv képviselője. Az okmány kiemeli a tárgyalásra történő felkészülés fontosságát és azt az elöljárói elvárást, hogy a magyar résztvevők kerüljék el egymás között a vitát a másik fél előtt.

A II. pont a közös kivizsgálást nem igénylő esetekkel foglalkozik:

  • A halálos kimenetelű fegyverhasználatot a főparancsnokság vizsgálja ki, ők biztosítják a bizottság vezetőjét, résztvevők mint az előbb leírtakban. A bekövetkezett esetről távmondatban szükséges értesíteni a parancsnokságot. Ha szükséges, az együttműködő szervek képviselőit bevonják a kivizsgálásba.
  • Sérülést okozó fegyverhasználatnál a bizottság vezetőjét a zászlóaljparancsnok (azaz a középszintű szervezet vezetője) jelöli ki, előzetesen nem, de súlyos sérülés esetén táviratban értesítenie kell a főparancsnokságot.
  • A sérülés nélküli fegyverhasználatot az illetékes határvadász őrsparancsnok a járőr bevonásával vizsgálja ki.
  • Az 1)–2) esetben a helyszínt minden esetben biztosítani kell és a „kivizsgáló jelentést” mellékleteivel együtt fel kell terjeszteni Budapestre. A 3) esetben az őrsparancsnok egy rövid jelentést készít.

Jól mutatja az akkori viszonyokat, hogy a kivizsgálásokba bevonták a politikai szerveket, akiknek minden jelentős eseménybe betekintésük lett. Ennél is érdekesebb, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya1949. augusztus 3-án Szabadkán egyezményt kötött Jugoszláviával az államhatáron bekövetkezett események közös kivizsgálásáról (Szabadkai egyezmény10 ). Ezt 1949. október 31-i hatállyal szinte azonnal felmondta a magyar kormány arra hivatkozva, hogy a jugoszlávok elraboltak két magyar rendőrt az államhatár honi oldaláról, a kért kivizsgálásba csak vonakodva vettek részt és hosszas huzavonával adták vissza őket.

Az országos parancsnok ennek megfelelően (felső intézkedésre) megtiltotta a jugoszláv szervekkel történő együttműködést: „A jugo. [jugoszláv] viszonylatú hőrség-eknél [határőrségeknél] a fenti rendelettel szabályozott közös kivizsgálások foganatosítását azonnali hatállyal beszüntetem. Megtiltom, hogy határsértés esetén a jugo. hőr. [jugoszláv határőr] szervekkel a közös kivizsgálás lefolytatása céljából az érintkezést felvegyék.”11  (1949. november 24).

Egyes számú eset

Egy 1949. március elsején Szakonyfaluban történt halálos kimenetelű fegyverhasználatról szóló dosszié anyagai bepillantást engednek a kivizsgálás néhány mozzanatába.12

A szerencsétlenül járt személyt az őt előállító járőr a laktanyába kísérte este, sötétedést követően. Az illető megpróbált megszökni egy erdős területen, ekkor lőtték agyon.

Az iratgyűjtőben szereplő okmányok:

  • A helyileg érintett zászlóalj (középirányító szerv) távmondata a határőrség főparancsnokságára, amelyben jelentik a bekövetkezett eseményt. Ebben kérik az elöljárót a „Pécs-i kerület ügyészének Alsószölnökre való kirendelésére kivizsgálás végett”.

Számomra azért érdekes ez a mozzanat, mert Budapesten a határőrség főparancsnoksága maga is rendelkezett kihelyezett „saját” ügyészi csoporttal, mégsem ezt vették igénybe.

  • A választávmondatban a felettes katonai osztály a zászlóaljat bízza meg az esemény kivizsgálásával: „vizsgálja ki a területileg illetékes polgári ügyészség bevonásával”; „az elhalt polgári személy temetésére az engedély megadását a területileg illetékes államügyészségtől kérje”.
  • Található a dossziéban egy vázlat a helyszínről, egy járőrlap, amely igazolja, hogy a fegyverhasználatot végrehajtó járőr az érintett területen és időben jogszerűen szolgálatot teljesített. Egy „Őrsparancsnoki vélemény” című írásos jelentés a helyi parancsnoktól, ebben tanúsítja, hogy az előírásoknak megfelelően a szökni szándékozót felszólították a megállásra és a kísérés kezdetekor figyelmeztették az esetleges fegyverhasználatra.
  • A borító belső oldalán olvasható egy „Emlékeztető” nevű összefoglalás a történtek kivonatolásával. Ez tartalmazza az országos szintű megítélést: „A fegyverhasználat mintaszerűen van kivizsgálva.” „A fegyverhasználattal az 1.600/1948. Korm. sz. rendelet 1. § 4. pontja értelmében, mint köteles fegyverhasználattal egyetértek.”

A „köteles” megfogalmazás a mai „jogos”, „jogszerű” kifejezésnek megfelelően felmenti a járőrt a további következmények alól. A minősítés alatt szerepel az ügyészség egyetértő aláírása.

  • Az utolsó irat egy „Nyugta”, „1 drb. azaz Egy darab géppisztoly lövés által meghalt hulláról” a halott adataival, és „Szakonyfalu, 1949. évi március hó 3.-án, aláírás … bíró.”

Magáról a kivizsgálás eredményéről felterjesztett jelentés viszont hiányzik a gyűjtőből.

Kettes számú eset

A következő feldolgozandó iratgyűjtő okmányai egy meglehetősen bonyolult esetet mutatnak, amelyben a helyi kivizsgálást és az azt elfogadó főparancsnoksági támogatást felsőbb szintről felülbírálták.13  Ebből a gyűjtőből is hiányzik a kivizsgáló jelentés, az összefoglalásból következtethetünk az eseményekre.

A szolgálatban lévő járőr az államhatár irányából közeledő három személyt szólított fel megállásra. Közülük az egyik nem engedelmeskedett, hanem a katonát három méterre megközelítette, aki ekkor mellbe lőtte.

Egy parancsnoksági ceruzás bejegyzés vélekedése szerint az idegen talán nem is értett magyarul. Összesen kilenc okmány található az anyagban. Egy kimutatás szerint hét melléklet tartozik a jelentéshez, de ezek nincsenek meg. Az időpontok és az egymást keresztező távmondatok megismerésekor az olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem felel meg a valóságnak.

Az itt szereplő okmányok:

  • A kiskunhalasi zászlóalj távmondati jelentése időben a legkorábbi dokumentum. Ebben értesíti a főparancsnokságot az 1949. január 8-án bekövetkezett „eredményes” fegyverhasználatról.
  • Meglehetősen vontatottan haladt a kivizsgáló anyagok felterjesztése, mert március 13-án a zászlóalj még határidő-módosítást kért arra hivatkozva, hogy a jelentést vissza kellett adnia a századnak kiegészítésre, majd április 3-i dátummal található egy kísérőlevél Kiskunhalasról, hogy küldik az anyagot.
  • A honvéd határőr főparancsnokság tájékoztatja a kiskunhalasi zászlóaljat, hogy a fegyverhasználat „köteles volt”, mégpedig a „fegyverhasználati jog 1. § 1. pontja értelmében”. Ez látszólag az esemény lezárását jelenheti. A felterjesztett kivizsgálási anyag viszont a követelményeknek nem minden szempontból felel meg. Nyomatékosan felhívja a figyelmet a vonatkozó előírások betartására. Visszaküldi a felterjesztett jelentést: „újraszerkesztés végett visszaadom”. Több problémát kifogásol: hiányzik az őrsparancsnok véleménye; „az orvosi bizonyítvány semminemű adatot nem tartalmaz”; kezdetleges a csatolt vázlat; nincs megjelölve a távolság az államhatárig; nem szerepel, hogy a kormányhatározat mely pontja alapján ítéli kötelesnek a fegyverhasználatot.

Maga az, hogy a jelentést újraíratják a bekövetkezett eseményt követően négy hónappal, már jelez valamit.

  • Érdekes az itt található „Budapesti kat. ügyészség hőr. főpsági [határőr főparancsnoksági] kirendeltség részéről” címzésű irat (vagyis a határőrségi ügyészségi kirendeltségről van szó). E szerint: „A rendelkezésre álló adatokból a fegyverhasználat az 1600/1948. korm. számú rendelet 1. § 1. pontja alapján: »köteles« gyanánt bírálandó el.”

Azaz – a parancsnoksági állásfoglalással egybecsengően – ők is jogosnak, törvényesnek minősítik a fegyverhasználatot.

  • A következő levélben a Budapesti Központi Katonai Ügyészség vezetője 1949. szeptember 23-án írásban kéri a kivizsgáló anyagok megküldését a határőrség parancsnokságától.

Már kilenc hónappal vagyunk a történteket követően. Nyilvánvalóan az ügyészség vezetője problémásnak ítélte a teljes kivizsgálást.

  • Az utolsó dokumentum egy vádirat „Budapesti Központi Katonai Ügyészség” fejrésszel, „Tárgy: Garzó Imre tisztjelölt bűnügye”, mely szerint „a Kbp. 242. §-a alapján közvetlenül vádat emelek 1./ a Btk 65. §-hoz képest a Btk. 279. §-ba ütk. szándékos emberölés bűntettének kísérlete miatt, melyet azáltal követett el, hogy […] A terheltet szabadlábon hagyom […] Bp. 1950. február hó 8-án dr. Soós Károly alez. a közp. kat. ügyészség vezetője.”

A történtekkel kapcsolatban további információk nem állnak a rendelkezésünkre. Nem tudhatjuk, került-e sor bírósági tárgyalásra és az milyen eredménnyel zárult. A hosszan elhúzódó ügy még a Honvéd Határőrség fennállása idején kezdődött, de a vádirat dátumakor a szervezet már mint „Államvédelmi Hatóság Határőrség” működött (1950. január elsejétől). A szervezeti változásnak viszont nem lehetett köze az ügyek intézéséhez, mivel a Központi Katonai Ügyészség már 1949 szeptemberében bekérte a dokumentumokat. Külön érdekesnek ítélem az ügyészség határőrségi kirendeltségének állásfoglalását, amely nem egyezett meg a központi katonai ügyészség megítélésével.

A kormányhatározat 1. § 1. pontja, amelyre az országos parancsnokság a köteles fegyverhasználat megállapítását alapozta, az alábbiakat tartalmazza: „aki őt tettlegesen megtámadja, vagy ilyen támadással veszélyesen fenyegeti […]”14 .

Hármas számú eset

Az itt említésre kerülő iratgyűjtő tartalma több szempontból is érdeklődésre érdemes.15

A Dráva partján szolgálatot teljesítő határőr sorkatona a folyó túloldalán egyenruhás, távcsővel figyelő jugoszláv katonát vett észre. Felszólította, majd egy lövést adott le rá.

Az anyag fogalmazása, a szituáció bemutatása már tükrözi az 1949-es helyzetet, Jugoszlávia ellenségnek minősítését. Az okmányok kihangsúlyozzák, hogy a folyó kanyarulata és az államhatár vonalának haladása miatt a Dráva túloldalán egy keskeny sáv magyar területnek minősült, és a jugoszláv katona ennek megfelelően magyar területen tartózkodott. Ebből igyekeznek a kivizsgálók jogos, indokolt fegyverhasználatot levezetni.

A logikával kapcsolatban több észrevételt is tehetünk. A felszólításnak semmi értelme sem volt, egy „Állj!”, „Állj vagy lövök!” felhívásra a másik személy semmit sem tudott volna tenni. A jugoszláv katona nem folytatott ellenséges magatartást. A lövés nyilvánvalóan az államhatáron történő átlövést eredményezett. A jelentésekben szó sincs arról, hogy a jugoszláv szervekkel közös kivizsgálást kívántak volna végrehajtani, amely ilyen esetekben nemzetközi kötelezettség.

Az iratgyűjtőben található okmányok:

  • A területileg illetékes zászlóalj felterjesztő levele, amely jelenti a fegyverhasználat bekövetkezését, 1949. május 21-i dátummal.
  • Egy úgynevezett járőrlap tanúsítja a katonák szolgálatba indítását és szolgálati feladataikat.
  • Helyszínvázlat a folyó és az államhatár haladásáról.
  • „Tanúkihallgatási jegyzőkönyv” a lövést leadó katona meghallgatásáról. Ebből világosan kitűnik, hogy az érintett tudta, jugoszláv katonával van dolga, egyenruhájáról, távcsövéről felismerte. A többieket, járőrtársait azért nem figyelmeztette, mert akkor nem lett volna ideje lőni.
  • A századparancsnok egyoldalas, négy bekezdéses jelentésében szerepel, „a [saját] járőr észrevette, a Dráva túlsó oldalán, a határvonaltól kb. 300 m-re magyar területen, a füzesben egy Jugoszláv katona figyel, akire puskájából egy lövést adott le. […] A lövéstől a Jugo [értsd a jugoszláv katona] megsebesülhetett, amit valószínűvé tesz, hogy a lövés után a karjához kapott.”

A záró bekezdés – „Nevezett fegyverhasználata jogos volt. Monda Jenő Bajtárs ezzel is tanúságot tett arról a gyűlöletről, amely a Jugoszláv fasisztákat megilleti” – megfogalmazása tükrözi a kialakult politikai viszonyokat és azt, hogy reális kivizsgálásról ilyen körülmények között már nem lehet szó. A jelentéshez hozzáírt zászlóaljparancsnoki megjegyzésben a parancsnok mentegeti a járőrt, aki több lövést nem tudott leadni, mert a jugoszláv katona eltűnt. Különösen ellentmondásos a fasizmus elleni harcban kitűnt jugoszlávok „lefasisztázása”.

  • Az úgynevezett kivizsgálást lezáró legfontosabb dokumentum a „Honvéd határőrség főparancsnoksága” fejrészes feljegyzés. „Tárgy: Monda Jenő honv. [honvéd] eredményes fegyverhasználata a Vízvár-i 120. hv. [határvadász] őrsön.” (1949. május 20) Hátoldalán kézzel írva: „A Vízvár-i 120. hv. őrs állományába tartozó Monda Jenő honv. fegyverhasználatát az 1600/1948. Korm rendelet 1. § 4. pontja értelmében kötelesnek minősítem. V. 26.”: Hőr. fpk. és pol. ov. rendeletéből: Barrkányi László őrgy. kat. ov.16

A fegyverhasználatból és az államhatáron történt valószínűsíthető átlövésből azért nem csináltak nagyobb ügyet, mert a jugoszláv katonákat ellenségnek tekintették. Ezzel a hozzáállással viszont további hasonló események bekövetkezését teremtették meg. Öt nap alatt megszületett a kivizsgálás eredménye, pedig a kettes számú esetben erre lényegében egy év alig bizonyult elegendőnek.

Bemásolom a kormányrendelet hivatkozott pontját: „4. aki, mint elfogott, vagy elfogandó személy menekül és fegyverhasználattal fenyegető rákiáltás ellenére nem áll meg, ha feltartóztatására más mód nincs […]”17 .

Miért minősült volna a jugoszláv katona a Dráva túloldalán a járőrtől 300 méterre elfogandó személynek?

Az elbírálás meglehetősen lazán kezelte a vonatkozó szabályozást.

Négyes számú eset

A következő iratgyűjtő egy kettős halálesettel végződött fegyverhasználatot tartalmaz, és a rendelkezésre álló okmányok viszonylag átfogóan mutatják be a lezajlott kivizsgálás rendszerét.18

  1. november 11-én, Szentgotthárd szegélyén, közvetlenül az államhatár mellett két budapesti lakost lőtt agyon a határőr járőr, akik a megállásra vonatkozó felhívásra és a figyelmeztető lövésre nem álltak meg.

A dossziéban rendelkezésünkre álló okmányok:

  • A vizsgáló bizottság háromlapos jelentése a „kivizsgáló bizottság vezetője” aláírásával, dátuma 1947. november 13., „Fegyverhasználati ügyeket kivizsgáló bizottság” címmel, tulajdonképpen a budapesti parancsnokság I. a. osztály jelentése (katonai osztály). Ebből megtudhatjuk, hogy a vezérkari főnök (a határőrség parancsnokának szakmai helyettese, a határőrség kettes számú vezetője, Németh Dezső ezredes) utasítására állt össze és indult a bizottság 11-én Szentgotthárdra a 8/23. számú határvadász századhoz. A csoportba a parancsnokság három osztályáról egy-egy fő, köztük egy orvos őrnagy, a bűnügyi alosztály vezetője és a katonai osztály egy munkatársa került beosztásba. Leérkezést követően Szentgotthárdon a bizottság kiegészült a városi kapitányság vezetőjével (egy rendőr őrnagy), a szentgotthárdi járási főjegyzővel, a 8/23. határvadász század parancsnokával (hivatásos főhadnagy), a 8/104. határvadász őrs parancsnokával (hivatásos főhadnagy) és a 8/23. határvadász század nyomozójával (hivatásos őrmester). Meghallgatták a jelentést a történtekről, majd az így megalakított bizottság a fegyverhasználatot végrehajtó járőrrel együtt megtekintette a helyszínt. A bizottság egységes véleménye az lett, hogy a kétfős járőr köteles fegyverhasználatot hajtott végre, a fegyverhasználati utasítás 7. pontja alapján egy-egy lövést adtak le. A határsértők a városba vezető műútról letértek a 150 méterre lévő államhatár irányába november 9-én 19-20 óra között. A járőr egy alkalommal „Állj!”, majd két alkalommal „Állj, vagy lövök!” felszólítást alkalmazott. A személyek 7-9 lépésre voltak az államhatártól, a járőr pedig kb. 15-17 lépésre a határsértést megkísérlőktől, amikor a lövésekre sor került. A kivizsgálás ideje alatt a túloldalon feltűnt egy osztrák csendőr, akivel a bizottság vezetője tisztázta, hogy nem történt átlövés osztrák területre. Az elhunytak csomagjainak tartalma szintén határsértési szándékra utalt. Az egyik halott testvére megjelent a határvadász század parancsnokságán és felvilágosítást kért a történtekkel kapcsolatban. A bizottság vezetője ismertette vele az eseményeket. A testvér által öccséről elmondottak – rendezetlen családi állapot, a vele együtt agyonlőtt barátja több alkalommal járt külföldön – szintén megerősítették a bizottság véleményét a határsértési szándékról.

A bizottság vezetője a század állománya előtt megdicsérte a járőrt.

  • A következő okmány egy „Vegyes bizottsági jegyzőkönyv”, amely Szentgotthárdon készült. Ez tanúsítja, hogy egy korábban szolgálatot teljesítő rendőr alhadnagy igazoltatta a két személyt a vasúti pályaudvaron, amikor azok vonattal Szentgotthárdra érkeztek, állításuk szerint valamelyik üzemben munkát keresni. Ekkor figyelmeztette őket, hogy az államhatár közelébe ne menjenek és amennyiben nem találtak munkát, haladéktalanul hagyják el Szentgotthárdot.

Összesen 5 db. melléklet tartozik a jegyzőkönyvhöz, amelyet aláírt a bizottság nyolc tagja.

  • Az akkor szokásos „Házi feljegyzés” (parancsnoksági belső feljegyzés) az eseményről, aláírás nélkül a borítólap belső oldalán olvasható. Lényegében a bizottsági jelentés információit tartalmazza. Felveti a kérdést, hogy a járőr miért nem a kiszökők lábára célzott. Ezt a sötétséggel és az üldözés felhevült állapotával indokolja. Javasolja a járőr tagjai „Honvéd Főparancsnoki Dicséret”-ben és pénzjutalomban részesítését. Intézkedik, hogy a keletkezett dokumentumokat, jegyzőkönyvet, vázlatot (helyszínvázlat) „illetékes elbírálás céljából […] megküldjük a budapesti honv. ügyészség hőr. főpság-i kirendeltségének.”
  • A feljegyzés tartalmazza még az I. a. osztály vezetőjének szignóját az alábbi feljegyzéssel: „Az I. b. oszt. véleményével egyetértek. A fegyverhasználat az utasítás 7. pontja értelmében köteles volt. XII. 15.”
  • Az okmányok között szerepel két „Orvosi lelet”, amelyet az orvos a fegyverhasználat helyszínén készített mindkét halottról. Ezek szerint az elsőt hátul érte a lövés, kimeneti nyílás a köldöknél, a halál oka elvérzés. „Tekintettel a haláleset tisztázott körülményeire bírósági hulla vizsgálatot nem javasolok.” Aláírás „o. őrgy [orvos őrnagy], a bizottság orvos szakértője”. A másik személyt szintén a hátán érte a lövés, azonnal meghalt, nem lehetett segíteni rajta.
  • Az „Orvosrendőri hullaszemle jegyzőkönyv”-vet, kézzel írva, a járási tiszti orvos készítette.
  • „Jegyzőkönyv” a halottaknál találtakról. Aláírta három fő.
  • „Jegyzőkönyv” annak a rendőr alhadnagynak a meghallgatásáról, aki a vasútállomáson a két később agyonlőtt személyt érkezésükkor igazoltatta és figyelmeztette, négy aláírással.
  • Két jegyzőkönyv a járőr két tagjának meghallgatásáról, öt-öt aláírással.
  • „Jegyzőkönyv” az őrsparancsnok meghallgatásáról. A központi kivizsgálási előírás szerint az őrsparancsnokot minden esetben meg kellett hallgatni. A fegyverhasználatot „köteles”-nek minősíti. Amikor neki a járőr az eseményt jelentette, a helyi orvossal ment ki a helyszínre.

A kettős haláleset a helyi lakosokban jelentős ellenszenvet váltott ki, a holttestek két és fél napon át láthatóak voltak a közelben húzódó vasútvonalról, illetve a műútról. A bizottság és a helyi határőr vezetők az ellenszenvet „a lakosság olyan részében látta megnyilvánulni, akikről feltételezhető, hogy csempészéssel foglalkoznak és anyagi vonatkozásban érinti őket a határvadászok kemény, mindenre elszánt fellépése.”

Mivel civil személyekről volt szó, az illetékes szombathelyi ügyészség vezetője engedélyezte a temetést. A holttesteket november 12-én átadták a rábafüzesi községi elöljáróságnak, akiknek kötelessége volt a rokonok értesítése, és ezt meg is tették, majd a temetésről is ők gondoskodtak.

A személyeknél talált holmikat szintén Rábafüzes község elöljáróságának adták át további eljárás céljából. A határőrségi szegénységi viszonyokat mutatja, hogy mivel az egyik halott lábán kincstári eredetű síbakancs volt, az elöljáróságot felszólították, hogy a temetést követően azt nyugta ellenében adják át a rábafüzesi őrsnek. Ebben az időben civil személyektől a honvédelmi miniszter rendelete alapján minden katonai felszerelést (lábbelit, derékszíjat, egyenruha darabjait stb.) még a nyílt utcán is lefoglaltak.

Ötös számú eset

A következő fegyverhasználati esetről szóló kivizsgálást azért említem meg, mert az iratgyűjtő tartalmából kitűnik, milyen könnyen lehetett egy sérülést okozó fegyverhasználatot letagadni.19

E szerint egy tíztagú csempészcsoport ellen használtak fegyvert Und határában, az elfogottakat az őrsre bekísérték. A járőr a fegyverhasználatot nem jelentette, a lőszerrel nem számolt el, így az országos vezetés csak az osztrákok későbbi leveléből értesült az eseményről.

Skilich Antal 15 éves fülesi lakos osztrák állampolgár megsérült, őt a lövés magyar területen érte, de kimenekült Ausztriába.

A „Magyar Honvéd Határőr Parancsnokság” feliratú dosszié, dátuma 1947. augusztus 7., az alábbi okmányokat tartalmazza:

  • A szokásos „Emlékeztető”, amely bemutatja a körülményeket. A kivizsgálás szerint a fegyverhasználati utasítás 7. pontja alapján történt a fegyverhasználat, „mivel a fegyverhasználat köteles volt és a sérült beismerte, hogy a lövés magyar területen érte […] kellő ellenőrzés hiánya miatt adódott elő az a helyzet, hogy az őrs pk. [parancsnok] a fegyverhasználatról csak az osztrák határőrizeti szerv pk-ától [parancsnokától] szerzett tudomást.”
  • Található a dossziéban egy járőrlap, amely a katonák szolgálatban tartózkodását igazolja.
  • Egy német nyelvű orvosi papír, „Spitalsärtzliche Bestätigung”, e szerint a kezelt személy a jobb alkaron szenvedett áthatoló lövést, amely a csontot nem sértette meg. Várható gyógyulási idő 2-3 hét. (Burgenland, Oberpullendorf)
  • Német nyelvű jegyzőkönyv, amit Nikitsch-ben vettek fel, 1947. augusztus 2-án. Tartalma szerint az eset 1947. július 29-én történt. Aton Skilich nikitschi lakos, 10 fő hasonló korú társával cukrot akart Ausztriába csempészni. A járőr felszólítás és figyelmeztető lövést követően sebesítette meg az alsókarján még magyar területen, de kijutott az országból.
  • Vázlat a fegyverhasználat helyszínéről.
  • Fenyítési lap, a járőr és az őrsparancsnok (10 nap szobafogság) megfenyítéséről.

Zárógondolatok

A Honvéd Határőrség Magyarországon 1945-től 1949 végéig állt fenn. 1950. január elsejével az újonnan alakult Államvédelmi Hatósághoz került és a nevét is módosították Államvédelmi Hatóság Határőrség elnevezésre. Ötéves fennállása alatt fegyverhasználatát kormányszintű jogszabály két alkalommal szabályozta (az első még 1944-ből), valamint országos vezetői szinten is pontosították. A fegyverhasználatok kivizsgálásával kapcsolatban lényegesen kevesebb és alacsonyabb szintű okmányokkal rendelkezünk. Ez azért is meglepő, mert az 1945–1949 közötti időszakban több olyan periódus is volt, amikor a lőfegyverek alkalmazása szinte heti rendszerességgel előfordult. A háborút követő gyenge közbiztonsági helyzet, a három éven keresztül folytatott tömeges csempészet, a különösen Jugoszláviával és Ausztriával (ekkor még megszállt ország önálló állami lét nélkül) fennálló rossz kapcsolatok, a magyar nemzetiségű lakosság erőszakos elüldözése Csehszlovákiából, a magyarországi németség kitelepítése és egy részük visszaszivárgása mind sorozatos alkalmat teremtett a közbiztonsági, határőrizeti szolgálatot ellátók számára a fegyverhasználatra.

A fegyverhasználat kivizsgálására vonatkozóan már az 1944-es körrendeletekben is találunk modernnek tekinthető lehetőségeket: ügyészség bevonása, vegyes polgári és katonai bizottság működtetése, a szomszédos ország érintett szerveinek bevonása közös kivizsgálásokba. Még sokáig, a hatvanas évekig nem tekinthetjük a kérdéskört átfogóan, megnyugtatóan szabályozottnak. Tovább bonyolítja a problémát, hogy láthatóan az érvényben lévő előírásokat is gyakran hiányosan alkalmazták.

A határőrségnél működött a budapesti katonai ügyészség határőr főparancsnoksági kirendeltsége. Ez az ügyészségi csoport szerepelt a határőrség állománytáblázatában és vezetője közvetlenül a határőrség parancsnokával volt szoros munkakapcsolatban. A szimbiózis láthatólag oda vezetett, hogy a saját ügyészi kivizsgálások több esetben alkalmazkodtak a vélt határőrségi szervezeti érdekhez, amint azt a publikáció kettes számú példaesete is mutatja. Ez ekkor, és talán más alkalommal is, bár kevés adat áll a rendelkezésünkre, összeütközést hozott a felettes Budapesti Központi Katonai Ügyészséggel. Egyébként a „saját szervezeti” ügyészségi kirendeltség működése egészen 1958-ig tartott. Az is érdekes, hogy a kivizsgálások egy részében, adataink szerint, nem a határőrségi, hanem a helyi polgári ügyészeket vonták be. Ennek lehetett egy teljesen egyszerű utazási oka is. 1948-ban például nem állt rendelkezésre gépkocsi Budapestről leutazni az államhatár egy eldugott pontjára, így a helyi lehetőségeket kellett kényszerűen igénybe venni.

Talán éppen a szűkös viszonyok miatt a helyi és regionális szervezetek vezetői megítélésem szerint az indokoltnál szélesebb jogkörökkel rendelkeztek a kivizsgálások terén. Ezzel módjukban állt a történteket eltitkolni, vagy bagatellizálni. A sérülést okozó eseteket a zászlóaljparancsnokok kivizsgálási hatáskörébe adta az 1949. májusi szabályozás. A 14 regionális vezetési feladatokat ellátó kötelék maga ítélte meg a történteket és Budapestre csak az általa elkészített összefoglaló jelentés jutott el. Arról nem szól a parancs, mi történik, ha bizonyos időt követően elhunyt a meglőtt személy, vagy kimondottan súlyos a sebesülése. Nincs szó ezt követő kivizsgálásról, utóellenőrzésről sem. A már többször idézett kettes számú eset mutatja, hogy 1949. január 8-tól egészen 1950 februárjáig nem sikerült dűlőre jutni a regionális szintű kivizsgálás eredményével, amely a fegyverhasználatot jogszerűnek ítélte a határőrségi ügyészségi kirendeltséggel összhangban. Közben Budapesten nyilvánvalóan érzékelték a törvénytelen magatartást és ezt a jelentés többszöri átíratásával próbálták elfedni, amit a Budapesti Központi Katonai Ügyészség fellépése akadályozott meg. Napjainkra az is elképzelhetetlen, hogy a sérülés nélküli fegyverhasználatot az érintett őrs parancsnoka vizsgálja ki. Ezzel a szabados megoldással lényegében minden olyan lövöldözést el lehetett rendezni, ahol személyeket nem lőttek meg. Ezzel szemben az ötvenes évek jelentéseinél láthatjuk, milyen súlyos bírósági ítéletekkel sújtották azokat, akik például részegen lövöldöztek.

Külön esetet képeznek a jugoszláv államhatáron bekövetkezett fegyverhasználatok a szomszédos ország katonáival szemben. Nem tudjuk, hány történésről és milyen körülményekről van szó. A bemutatott kivizsgálás (hármas számú eset) alapja az a mondat, hogy a katonát a jugoszlávok iránti gyűlölet vezette. Az országos szint is ezzel elfogadhatónak tekintette a cselekményt. A kivizsgálást – nemzetközi jelentőségű eseményhez képest – csupán egy alacsony beosztású századparancsnok végezte, jelentését egy oldalon négy bekezdésben foglalta össze, erre a zászlóaljparancsnok ráírta az egyetértő véleményét, a felterjesztett okmányt Budapesten elfogadták. Nincs szó közös vizsgálatról a jugoszláv szervekkel, holott ezt később, novemberben tiltották meg. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a jugoszlávok is több katonát agyonlőttek, és az események 1953-ig folyamatosan eszkalálódtak.

A négyes számú eset egy körültekintő, teljeskörűnek mondható kivizsgálást tartalmaz. Annyit mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy amennyiben szabad külföldre utazás és szabad külföldi munkavállalás létezett volna, akkor az ott szereplő két egyszerű munkásember élete nem az államhatártól 15 méterre fejeződik be. Mondhatjuk, ők a nagypolitika áldozatai, miként bizonyos vonatkozásban a fegyverhasználatot végrehajtó járőrök is. Érthetetlen, miért nem engedték 1947-ben a szabadabb mozgást.

A lőfegyverhasználat szabályozása az állam mindenkori érdekeinek kifejeződése. Időről időre változhat, szigorúbb, vagy enyhébb lehet. Ehhez kapcsolódóan a kivizsgálás is az alapérdekeket követi: közelebb kerülhet a valósághoz – vagy eltávolodhat attól. Optimális esetben a kivizsgálást nem bízzuk teljes egészében a fegyverhasználatot végrehajtó szervezetre, a megfelelő kontroll, felügyelet érdekében másokat, független szervezeteket is bevonunk, esetleg teljes egészében azokkal végeztetjük.

Fórizs Sándor, nyugállományú egyetemi tanár

Az Államvédelmi Hatóság Határőrség bűnügyi helyzete 1950–1953 között


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a magyar határőrség 1950-es évek elejének (1950–1953-as évek) bűnügyi, fegyelmi helyzetével, az állomány tagjaival szemben lefolytatott ügyészségi és bírósági eljárásokkal, illetve mindezek hátterével és a határőrség ezen kérdésekhez kapcsolódó általános működési körülményeivel kívánok foglalkozni, fennmaradt levéltári dokumentumok alapján. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteménye tartalmazza a határőrség parancsnoksága ebből az időszakból csak részben fennmaradt okmányait.1  A fegyelmi, ügyészségi, bírósági eljárásokra vonatkozó dokumentumok nincsenek egységes rendszerbe szerkesztve, azokat esetlegesen, gyakran egy eljárásra vonatkozóan is külön-külön szükséges felkutatni, összegyűjteni. Az iratok értékét véleményem szerint az adja, hogy betekintést nyerhetünk egy jelentősen eltorzult politikai vezetés drasztikus eljárásrendjébe és ezen keresztül talán jobban megértjük a későbbi események gyökereit.

A határőrség működését meghatározó

néhány fontosabb körülmény

A határőrség a második világháborút követő 1945 eleji újjáalakításától 1949 december 31-ig a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében a honvédség állományába tartozott. A szervezet 1950. január elsejével az akkor megalapított „Államvédelmi Hatóság Határőrség és Belső Karhatalom”-hoz került, közvetlenül a minisztertanács, valójában a Rákosi Mátyás-féle pártvezetés direkt hatáskörébe. Ettől az időponttól lényegében a vélt politikai megbízhatóság, az alacsony társadalmi származás, a „feddhetetlen múlt”, azaz nem szolgált az illető horthysta katonai vagy rendészeti szervezetben, az elvárt párttagság vagy tagjelöltség lettek a meghatározó megítélési szempontok. Másfél év alatt eltávolították a régi tiszteket és tiszthelyetteseket, helyüket tanfolyamokon felkészített, a körülményeket és a szakmai sajátosságokat nem ismerő újoncok vették át. A határőrség létszámát felbruttósították, a sorkatonai szolgálat idejét három évre emelték, de ilyen körülmények között nem tudták megfelelő szinten kiképezni a bevonulókat, akikre a hosszú katonai szolgálat amúgy is nyomasztóan hatott, nem beszélve a rendkívül rideg életkörülményekről.

A behívást nem előzte meg biztonsági ellenőrzés és a határra kerülhettek büntetett előéletűek, háborús bűnösök, szélsőjobboldali szervezetek és fasiszta katonai alakulatok korábbi tagjai is.

A határőrséget gyakran szokás volt fegyelmezett, megbízható, elit alakulatként leírni. Ez talán megfelelt az 1970–1980-as éveknek, de nem a most említett 1950-es évek elejének. Ha belenézünk a fennmaradt napi jelentésekbe, az elmúlt 24 óra összefoglalásaiba, azok hemzsegnek az úgynevezett rendkívüli eseményektől, verekedések, leittasodások, szolgálati hely elhagyása, részegségből vagy kiképzettségi hiányból eredő fegyveres balesetek, szökések, köztük külföldre szökések, bajtársi lopások követik egymást.

Próbaképpen elég beletekintenünk az 1953. év október hónapjának összefoglalásába2 , milyen események történtek, pedig eddigre már három éve működött az új szervezet, volt idő a stabil rendszer kialakítására:

  • verekedés 10 alkalommal, köztük több csoportos, tisztek és sorkatonák egymás között és polgári személyekkel, késelés, pisztollyal lövöldözés verekedés közben,
  • halálos gázolás 1 eset,
  • gépkocsi karambol 8 eset,
  • leittasodás 4 eset,
  • önkényes eltávozás 2 eset,
  • polgári személy jogtalan meglövése 1 eset,
  • jogtalan fegyverhasználat, 1 esetben katonatársa meglövése, 1 esetben meggyilkolása,
  • botrányos magatartás nyilvános helyen 1 eset,
  • öngyilkossági kísérlet 1 fő,
  • sérülés aknarobbanástól 1 fő.

A felsorolásnál teljesen biztos, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, azok a történések, amelyek a pesti vezetés tudomására jutottak. A beosztott parancsnokok minden lehetséges alkalmat igyekeztek saját jól felfogott érdekükben az elöljáró tudta nélkül a maguk hatáskörében (szabályellenesen) „elrendezni”, ami természetesen gyakran szintén bűncselekménynek számított.

Egy 1953. augusztus 27-i keltezésű parancs lényegében katasztrofális állapotokat tükröz.3  Az év első nyolc hónapjában a bekövetkezett szerencsétlenségek hat halálos és 113 sebesült áldozatot követeltek, ez idő alatt gépkocsibalesetben 56 fő sérült meg és négy fő életét vesztette, aknarobbanástól 39 fő megsebesült, egy fő meghalt, fegyver-lőszer gondatlan kezelése miatt tíz sérülés és egy halálos baleset történt, jelzőrakéta baleset nyolc fő súlyos sebesülését okozta. A határőrségre különösen azok az események vetettek rossz fényt, amelyek nyilvános körülmények között következtek be és nagyobb visszhangot kelthettek. Augusztus 28-án egy okmányellenőrző járőr Szegeden ittasan agyonlőtt egy honvéd szakaszvezetőt majd öngyilkos lett.4  Miközben az országos politika az államhatár hézagmentes, teljes lezárását követelte, az úgynevezett büntetlen határsértések aránya (azaz a sikeres, polgári lakos által elkövetett ki- vagy beszökések) szintén ebben a hónapban a csornai kerületnél (osztrák államhatár) 40%-os, a nagykanizsai kerületnél 18%-os, a pécsi kerületnél 60%-os arányt ért el. A vezetés az egyik megoldást az ügyészségek, bíróságok szerepének erősítésében látta.5

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa (ET) 1950. évi 26. számú

törvényerejű rendelete6

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950. június 30-i ülésén fogadta el a rendeletet. Háromezres számú titkosított rendelet volt, így hivatalosan nem hirdették ki. A Magyar Közlönyben 1950. július 30-án közzétett NET 26. számú törvényerejű rendelete ehelyett, nyilvánosan, a Magyar Nemzeti Bankról szólt. Később „A törvényerejű rendeletet egy 1954-ben kelt közös legfőbb ügyészi és igazságügy-miniszteri minisztertanácsi előterjesztés hatályon kívül helyezte”7 .

A személyi állomány elvileg úgy szerzett tudomást az eredeti szigorító szándékú dokumentumról, hogy a tiszteknek kellett több alkalommal is kihirdetni, oktatáson feldolgozni. Az ország vezetése a szökések, külföldre szökések számát kívánta ezen az úton csökkenteni, esetleg megszüntetni.

Rendkívül drasztikusak a büntetési tételek:

Az 1. § 1) pontja a Néphadsereg, Államvédelmi Hatóság, rendőrség, büntetés-végrehajtás tagját életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 2) pont a polgári személyt, amennyiben repülővel vagy bármilyen más légi járművel kísérli meg a határsértést, szintén életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 3) pont szerint a büntetés halál az első kettő pont esetében, ha a cselekményt csoportosan vagy felfegyverkezve követik el.

2. §: Ha az 1. paragrafusban szereplő cselekményhez a szükséges feltételeket biztosítja, segítséget nyújt, felajánlkozik, a büntetés 10 év.

3. § 1): Az 1. paragrafus esetében a tettessel egy háztartásban élő hozzátartozót, vagy általa eltartott felnőtt korú hozzátartozóját öt évig terjedhető börtönbüntetéssel, ha a hozzátartozó a bűntett elkövetéséről megelőzően tudott és arról a hatóságnak jelentést nem tett, 10 évig terjedő börtönnel kell büntetni.

4. § 1): Az 1–3 paragrafusok esetében a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának a felfüggesztését is ki kell mondani. 2): Az 1–2 paragrafus és a 3. par 2) esetében az elkövető egész vagyonának elkobzását minden esetben ki kell mondani.

5. §: Mind katonák, mind civilek esetében ezen bűncselekménynél a Budapesti Katonai Törvényszék kizárólagos hatáskörébe és illetékességébe tartozik az eljárás.

1945–1955 között a Magyarországgal szomszédos osztrák terület szovjet megszállási zóna volt. Az itt felállított szovjet katonai parancsnokságokkal együttműködött az osztrák csendőrség. A magyar határőröket, akik kiszöktek, amennyiben nem sikerült elérniük az angol megszállási zónát és elfogták őket, visszaadták. Ugyanez vonatkozott a kiszökött civilekre is. A magyar hivatalos (határőr) szervek a szökés észlelésekor haladéktalanul értesítették a túloldali szovjet kötelékeket.

A külföldre szökések megakadályozása egyébként a korabeli szocialista országok közül még sokáig többnek – például Csehszlovákiának – is komoly problémát jelentett.8

A törvényerejű rendelet kínálta lehetőségek kihasználását több okmány is bizonyítja:

  • Jámvári Márton határőr 1953. szeptember 19-én kiszökött Jugoszláviába. Az ezt ismertető parancs fogalmazása szerint „A hazaárulásért a hazaáruló hozzátartozóit őrizetbe vettük”9 . A járőrparancsnokát, aki a kiszökést nem akadályozta meg, hadbíróság elé állították.
  • „Ország Miklós és Hidegföldi Antal áv. határőrök 1950. 12. 18-án külföldre szöktek. Az Elnöki Tanács 26/1950. rendelete alapján Ország B. Sándort, a határőr apját, és Hidegföldi Antalnét internáltuk”10 . A parancs ekkor tipikus befejezése, „Jelen parancsomat a Határőrség és a Belső Karhatalom egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni” […]11 érzékelteti, hasonló esetekben mire lehet számítani.
  • „Sólya Péter volt államvédelmi határőr, aki hazáját, a dolgozó népet, határőr elvtársait bűnös módon elárulva, a hazaárulás szégyenteljes bűntettét követte el. Sólya Pétert cselekménye során elfogtuk és hadbíróság elé állítottuk. A Katonai Főtörvényszék halálra ítélte. […] A hazaáruló szüleit őrizetbe vettük. […] Jelen parancsomat az ÁVH Határőrség egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni.”12
  • Nagy Pál határőr megszökött, elfogták, a katonai felsőbíróság kötél általi halálra ítélte, az ítéletet végrehajtották. A parancs fogalmazása: „[Á]tszökött az imperialistákhoz, dolgozó népünk gyűlölt ellenségeihez. […] A hazaárulót elfogtuk és a katonai felsőbíróság Nagy Pált kötél általi halálra, mint főbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra, mint mellékbüntetésre ítélte. […] Dolgozó népünk törvénye lesújtott a hazaárulóra, a halálos ítéletet végrehajtották. […] Jelen parancsomat az egész személyi állomány előtt 3 napon keresztül parancs-kihirdetésen ismertetni kell.”13
  • Veszprémi Imre határőr átszökött Jugoszláviába, „A hazaáruló bandita apját, anyját és testvéreit őrizetbe vettük és átadtuk Népköztársaságunk bíróságának. A hazaárulóra és családjára Népköztársaságunk törvénye, a dolgozó nép akarata kemény kezekkel sújt le.” És feladat a tisztek számára: „Személyesen hirdessék ki és magyarázzák meg.”14 .
  • A hozzátartozókkal szembeni szigorú eljárást tükrözi a következő parancs: „Ítélet, A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. szeptember 1-én megtartott tárgyaláson Egri Sándor határőrt 1 év börtönre, mert hozzájárult, hogy Tornyiszentmiklóson az ottani őrsöt teljesen szétzüllesszék, az őrs állományából 4 fő Jugoszláviába szökött,
  • Kukovics László hőr-t 5 év börtönre,
  • Juhász László polgári személyt 2 év börtönre,
  • Juhász Lászlóné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kéringer Ernő polgári személyt 5 év börtönre,
  • Kukovics Józsefné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kalmár Gábor polgári személyt 1 év börtönre,
  • Kalmár Gáborné polgári személyt 6 hónap börtönre,

azért, mert nevezettek tudomásul bírtak a megszököttek szökési szándékáról és szökési terveikről, tekintve, hogy közös háztartásban éltek és ennek ellenére erről jelentést nem tettek.”15

Arról, hogy az ET 26. sz. törvényerejű rendelete mennyire volt ismert a sor-katonák előtt, nincs adatunk. A kapcsolódó parancsok felolvasása nyilván hozzájárult a megismeréshez. Rendelkezésünkre áll két lista 1952-ből, amelyek azonos levéltári számon találhatók.16  Az anyag alkalmas bizonyos következtetések levonására. A szigorú fenyegetettség ellenére (egészen a halálos ítéletig nyúlik a büntetési tétel), 1950-ből 46 fő, 1951-ből 21 fő határőr adatai szerepelnek a kimutatáson, akik külföldre szöktek. Jelentős létszám az említett körülmények mellett. Valamennyien sorkatonák, a legmagasabb rendfokozatú „államvédelmi őrmester”. Nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel az adatok között az a félelmetes információ, hogy 46, illetve 21 főnek (1950/1951) élnek a szülei, háromnak a szülei külföldön (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia), csak anyja él 1 fő, csak apja él 5 fő. A szökésekből 35 Ausztriába, 31 pedig Jugoszláviába irányult, egy esetben nincs ilyen adat. Látszik, szinte azonos szám szerepel a két viszonylatnál. Az ekkorra végtelenül megromlott magyar-jugoszláv kapcsolat („Tito az imperializmus láncos kutyája”) biztosította, hogy a jugoszlávok nem adták vissza a kiszökötteket. Ezzel szemben az Ausztriában lévő szovjet megszállási zóna visszatartó hatással lehetett. Itt olvasható, hogy a szovjet parancsnokság 1950-ben visszaadott három főt, a következő évnél egy határőr visszaadása szerepel. 1950-ben 17 fő szökött ki fegyveresen, a következő évben, az 1951-es adatnál három főnél szerepel, hogy teljes felszereléssel, és egynél, hogy „fegyveresen szolgálatból” szökött meg. Itt már tetten érhető a 26. sz. törvényerejű rendelet ismerete. Sokan a határátlépés előtt fegyverüket, felszerelésüket magyar oldalon a műszaki zárra akasztották és kerülték a többfős szökéseket. Ezzel legalább elfogásuk esetén megelőzhették a halálos ítéletet.

A határőrség saját katonai ügyészségének megszervezése

1947-ben a határőrség még a Budapesti Honvéd Ügyészséggel működött együtt, a bekövetkezett bűncselekményeket náluk jelentették fel.

Az Államvédelmi Hatóságnál 1950. januártól felállított ügyészség megnevezése „Budapesti Központi Katonai Ügyészség Államvédelmi Kirendeltsége” lett.

Miután a határőrség vezetése elégedetlen volt részükről a fegyelmi ügyek rendezésének gyorsaságával, 1952. június 19-én javaslatot tett az ÁVH vezetőjének a határőrség szervezetén belül egy katonai ügyészi csoport felállítására, „Javaslat határőr ügyészi csoport szervezésére” címmel. Az okmány három aláírója a határőrség parancsnoka, Piros László államvédelmi vezérőrnagy (későbbi belügyminiszter), a határőrség politikai csoportfőnöke és Béres Miklós államvédelmi őrnagy, az ügyészi csoport vezetésére kiszemelt személy volt.

A dokumentum hivatkozott arra, hogy a honvédelmi miniszter „014-es számú parancsában az igazságügyi szervek munkájának megjavítására elrendelte azok átszervezését. […] Az átszervezés célja a csapatoknál előforduló bűnesetek gondos kinyomozása, a csapatparancsnokok támogatása, szoros együttműködés a csapatokkal a katonai vasfegyelem megszilárdítása, az erkölcsi-politikai állapot állandó megjavítása végett.”17

Öt pontban foglalták össze a határőrségre vonatkozó javaslat lényegét.

„1)„5 főből álló külön határőr ügyészi csoport szervezését az ÁVH. ügyészségen belül. Ez álljon egy fő csoportvezető ügyészből és négy fő nyomozó ügyészből.”

„2) A csoportvezető ügyész szorosan működjön együtt az ÁVH. Határőrség Parancsnokságával és Politikai Csoportfőnökségével.”

„3) A kerületi parancsnokok a fontosabb eseményekről tett jelenéseik másodpéldányát küldjék meg az ügyészségnek. A csoportvezető ügyész a jelentések alapján a szükséges intézkedéseket a Határőrség Parancsnokával egyetértésben tegye meg.”

„4) A Határőrség Parancsnoka az ügyészt meghallgatva dönti el, hogy egy-egy ügy hadbíróság elé kerüljön-e, vagy fegyelmi úton nyerjen elintézést, illetve tiszteknél becsület-bírósági eljárást folytassanak-e le.”

„5) A csapatoknál a kisebb ügyek kivizsgálására a tiszti állományból megfelelő számú vizsgáló tiszteket kell kijelölni. Ezek számát a Határőrség Parancsnoka állapítja meg. A vizsgáló tisztek a csapat-parancsnoktól kapott utasítások alapján folytatják le a vizsgálatot, amit a beosztásukkal járó feladataik ellátása mellett kötelesek elvégezni.”18

A dokumentumból kiderül, és valójában így is történt, hogy a határőrség parancsnoka lett a vízválasztó abban a kérdésben, adott esetben megindul-e az ügyészi eljárás és lesz-e bírósági ítélet. A rendelkezésre álló statisztikából látni fogjuk, szinte minden bírósági ítélet elmarasztaló döntést hozott.

A fegyelem helyreállítása, fenntartása érdekében az országos vezetés rendelkezésére álló eszközök között lényeges szerepet játszottak a katonai ügyészségi és bírósági eljárások. A határőrség helyzetét ezen a téren segítette, hogy szervezetében végül is „saját” ügyészség működött „Magyar Népköztársaság Határőrség Katonai Ügyészsége” megnevezéssel.

A határőrség történetében két olyan időszak volt, amikor az ügyészségi szervezet rendkívüli szerepet töltött be, 1950–1953 és 1956 decembere – 1957 vége között.

Ez a lehetőség 1958. január 1-jéig létezett, amikor az önálló határőr katonai ügyészséget megszüntették és az ügyek átkerültek a területi (regionális) katonai ügyészségekhez.19  „A Katonai Ügyész Elvtárssal egyetértésben a Határőrség Katonai Ügyészségének ügyészeit 1958. január 1-el a Budapesti, a Szegedi, a Győri, a Kaposvári és a Debreceni Katonai Ügyészségekhez vezénylem. A Határőrség Katonai Ügyészségének központosítását Budapest székhelyre ezzel megszüntetjük és a jövőben a határőrök bűnügyeiben az egyes területi katonai ügyészségekhez vezényelt határőr ügyészek járnak el.”20  A feljelentéseket ettől az időponttól ahhoz az ügyészséghez kellett küldeni, amelynek területén a bűncselekményt elkövették. A kerületek nyomozótisztjei is az újonnan kijelölt ügyészségekkel tartották a kapcsolatot. A határőrséghez tartozó ügyészek személyzeti parancsait továbbra is a határőrség parancsnoka írta alá, mert szervezetileg a határőrség állományában maradtak.

Az 1950–1953 között bekövetkezett események kivizsgálásában az ügyészség beosztottai csupán esetenként vettek részt. A kivizsgálás ad hoc, a történés jellegétől függően létrehozott bizottságok feladata volt. Ezekben, például gazdasági jellegű probléma (sikkasztás) esetén, a gazdasági osztály képviseltette magát. Más esetekben ez a terület teljesen kimaradt és jellemzően a határőrizeti, a politikai és a parancsnoki beosztásban dolgozókból állították össze a csoportokat (pl. aknarobbanástól bekövetkezett sérüléskor a műszaki osztály képviselői). Súlyos esetekben, vagy ha az országos vezetés elégedetlen volt a kerületek bizottságainak jelentésével, szinte „másodfokon” Pestről is leküldhettek egy újabb kivizsgáló csoportot. A végül összeállt dokumentáció egyes esetekben elismerésre méltó alaposságot tükröz, benne tanúmeghallgatási jegyzőkönyvek, a helyi parancsnokok kivizsgálási jelentései, személyzeti jellemzések, vázlatok, rajzok, térképrészletek, boncolási jegyzőkönyvek, szakértői vélemények, leltárok stb. A kerületektől felterjesztett anyagok mindig javaslatot tettek a további eljárásra, a történtek megítélésére. A teljes dosszié a határőrség parancsnoka elé került végső döntésre. Az akkori idő szabályzásának megfelelően a vezető aláírása mellett mindig megtaláljuk a politikai osztály vezetője, vagy a politikai csoportfőnök egyetértő szignálását. Az iratgyűjtő ezt követően kerülhetett az ügyészséghez, vagy visszaadták parancsnoki hatáskörbe a lényegesen enyhébb fegyelmi eljárás lefolytatására.

Az országos parancsnok szerepét tükrözi egy fennmaradt jelentés.

  1. október 29-én Hegyeshalom őrsön két ügynök követett el büntetlen határsértést kifelé, közben a járőrrel tűzharcot vívtak, mindkét határőr megsebesült, egyikük a kórházban meghalt. Az érintett körzet határőrkerület parancsnoka javaslatot tett a szomszédos járőr bíróság elé állítására segítségnyújtás elmulasztása címen. „Egyetértek, végre kell hajtani” – írta rá az okmányra Piros László tábornok.21

A határőrség az úgynevezett „házi parancsaiban”, amelyek a folyamatos belső működést szabályozták, a Budapesti Katonai Törvényszék főtárgyalásaira „haditörvényszéki tag”-okat, alkalmanként egy tisztet, két tiszthelyettest, két sorkatonát, máskor „haditörvényszéki ülnökként” tisztet rendelt ki. A sorkatonák látszólagos részvétele az ítélkezés folyamatában csupán kívülről lehetett a demokrácia jele, valójában nem enyhítette a rendkívüli szigorúságot.

A levéltárban az 1950-es év 40-41-42. számú dobozaiban összegyűjtve maradtak fenn a büntetőeljárások anyagai. Közöttük:

  • 29 bírósági ítélet 28 személlyel szemben;
  • 88 vádirat – a legtöbb vádiratnak nincs meg a folytatása a bírósági tárgyalások formájában és a bírósági ítéletek többségének nem található a vádirati előzménye;
  • határozat nyomozólevél kiadásáról nyolc esetben, egy pedig a visszavonásról;
  • 14 határozat a büntetőeljárás indításának megtagadásáról.

Állománykategóriás megoszlása szerint az okmányok alanyai: tiszt 19 fő, tiszthelyettes 20 fő és sorkatona 85 fő. Az 1950-es év a határőrségnél a nagy tisztogatás éve volt. Ez bizonyos értelemben tükröződik a tisztek és tiszthelyettesek magas számában a statisztikában. 1950. január 1. – 1951. február 1-jéig a határőrségnél eredetileg meglévő 481 fő tisztből 218 főt, és a 893 fő tiszthelyettesből 310 főt távolítottak el.

Az 1952-es évből fennmaradt a levéltárban két statisztika22 , amelyet 1952 októberében készítettek. Az egyik az 1951-ben lefolytatott, a második az 1952. szeptember 30-ig lezajlott bűnvádi eljárások adatait tartalmazza.

Hadbíróságnak 1951-ben összesen 203 főt adtak át. Ebből 202 főt ítéltek el. Lényegében az ügyek 0,49%-ában született felmentő ítélet. Azonnal feltűnik, hogy a bíróság elé kerültek esetében mindig elmarasztaló ítéletet látunk.

Az elítéltek állományviszonya:

  • tiszt 17 fő (12 fő alhadnagy, 2-2 fő hadnagy és főhadnagy, 1 fő őrnagy, azaz az utolsót leszámítva csupa alacsony rendfokozat);
  • tiszthelyettes 44 fő (az anyag nem részletezi, de ebben az időben már csak kisebb számban szolgáltak a határőrségnél hivatásos tiszthelyettesek, itt feltételezhetően gyakran úgynevezett „továbbszolgáló”, négy év szolgálatot vállalt katonákról lehet szó);
  • sorkatona 142 fő.

A bíróság elé állítottak ítéletének időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő börtönbüntetés 21 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig terjedő börtönbüntetés 61 fő;
  • 1 évtől 5 évig terjedő börtönbüntetés 93 fő;
  • 5 évtől – legmagasabb halálbüntetés 27 fő (a statisztika így tartalmazza, ezzel a „legmagasabb halálbüntetés” fogalmazással nem derül ki a halálos ítéletek száma).

      Összesen 202 fő; mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 120 fő.

Hadbíróságnak átadott személyek cselekményeinek megoszlása:

  • szolgálati bűntett 35 fő;
  • anyagi visszaélés 41 fő;
  • leittasodás szolgálatban 22 fő;
  • demokráciaellenes kijelentés 9 fő;
  • szökés, önkényes eltávozás 11 fő;
  • parancsmegtagadás 1 fő;
  • emberölés, jogtalan fegyverhasználat 6 fő;
  • erőszakos nemi közösülés 4 fő;
  • gépkocsi karambol 12 fő;
  • testi sértés, verekedés 7 fő;
  • szolgálati hatalommal való visszaélés 11 fő;
  • függelemsértés 4 fő;
  • bajtársi lopás 34 fő;
  • hazaárulás 4 fő;
  • öncsonkítás 2 fő.

Összesen 202 fő.

Hazaárulásért négy fő lett elítélve, miközben 1950–1951 során a határőrség kimutatása 67 fő külföldre szökését tartalmazza. Esetleg még lezáratlan büntetőeljárás folyt ilyen ügyekben, vagy csupán ennyi személyt sikerült a cselekményt követően elfogni.

Az 1951-es évben összesen 12 helyszíni tárgyalást tartottak. Az elítéltek száma havonta 9-35 fő között mozgott, de átlagosan havonta 10-20 fő ügyében született ítélet. Az elítéltek száma havonként január és december között: 35-16-12-24-13-18-10-19-18-11-17-9, összesen 202 fő volt.

Az 1951-es évről szóló anyag külön szerepelteti a határőrségi elhárító szolgálat által kezdeményezett bűnvádi eljárásokat. Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás összesen 45 fő esetében volt, 44 főt közülük elítéltek. Az ítéletek is súlyosabbak az előző kategóriánál. A 44 főből 4 évig terjedő börtönbüntetést kapott 5 fő és „5 évi börtönbüntetéstől – halálbüntetés” megfogalmazás szerepel 39 fő esetében.

Az állománykategória megoszlása:

  • tiszt 13 fő;
  • tiszthelyettes 8 fő;
  • legénységi állományú 23 fő;
  • polgári alkalmazott 1 fő.

A cselekmények jellege már mutatja az elhárító szolgálat tevékenységének irányát:

  • háborús bűntett 4 fő;
  • demokrácia- és pártellenes bűncselekmények 15 fő;
  • szabotázs 5 fő;
  • kémkedés 3 fő;
  • anyagi visszaélés 2 fő;
  • hazaárulási kísérlet 6 fő;
  • szökés 2 fő;
  • fegyveres szervezkedés 1 fő;
  • hazaárulás elősegítése 5 fő;
  • embercsempészés 2 fő.

Összesen 45 fő.

A kimutatás szerint az 1951-es évben a határőrség állományából 249 fő került hadbíróság elé és csupán kettő eljárásában nem született elmarasztaló ítélet. Ez a szám még akkor is rendkívül magas, ha egy 18 500 fős szervezetről van szó.23

A második lista az 1952-es adatokat tartalmazza szeptember 30-i időpontig. E szerint:

  • A hadbíróságnak átadtak 150 főt.
  • Közülük összesen elítéltek 115 főt.
  • Folyamatban volt 35 fő eljárása.

Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás 26 fő esetében történt, mindenkit elítéltek. A következő adatsornál zárójelben szerepelnek az elhárító szolgálatra vonatkozó adatok.

Állománykategória szerint:

  • tiszt 17 fő (1 fő);
  • tiszthelyettes 24 fő (4 fő);
  • legénységi állományú 109 fő (21 fő).

A megszületett ítéletek időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő büntetés 9 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig 38 fő (3 fő);
  • 1 évtől 5 évig terjedő büntetés 57 fő (11 fő);
  • „5 évtől – legmagasabb halálbüntetés” 11 fő (12 fő).

Mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 36 fő (12 fő).

Az előző dokumentum az elkövetett cselekményeket és az ítéleteket nem társítja, így nem tudhatjuk meg, milyen cselekményért milyen súlyú ítéletet szabtak ki. A megtalálható személyzeti parancsok ebben a kérdésben nyújtanak némi támpontot, mert ezekben szerepelnek az elkövető adatai, a cselekmény megnevezése és a bírósági ítélet. 1952-ből fennmaradtak a sorállományra vonatkozó személyzeti parancsok, de sajnos csak januártól július 31-ig.24  A Budapesti Hadbíróság hét hónap alatt hozott 46 ítéletét tartalmazzák és így bizonyos viszonyítási alapot nyújtanak számunkra, mely cselekményeket üldözték leginkább. Egy évig terjedő 17, egy és két év között 10 ítélet található.

A legsúlyosabb büntetések:

  • 12 év börtönbüntetés külföldre szökés előkészületéért;
  • 10 év börtönbüntetés, mert szolgálatban leittasodott, agyonlőtt egy 11 éves kislányt és súlyosan megsebesítette a járőrtársát (a járőrtársat, aki szintén ittasan megsebesítette a parancsnokát, tíz hónapra ítélték);
  • 6 év börtönbüntetés, hazaárulást elkövető társai szándékáról tudomást szerzett, nem jelentette;
  • 5 év börtönbüntetésre ítéltek öt főt, egy nemi erőszak, négy esetben szökés (csupán néhány nap távolmaradásról van szó) miatt;
  • 4 év börtönbüntetés három főnek (ketten lefeküdtek szolgálatban aludni és a járőrtársaik kiszöktek Ausztriába, egy pedig szökésért);
  • 2 év, 1 év, 1 év 8 hónap, 1 év 6 hónap ítélet, mert megtudták, hogy az egyik társuk (Tóth József) meg akarja gyilkolni Németh Ferenc határőrt és azt nem jelentették a brennbergbányai őrsön;
  • 1 év 6 hónap öncsonkításért;
  • 1 év 6 hónap, mert gondatlanságból polgári lakost agyonlőtt;
  • 1 év, mert gondatlanságból társát agyonlőtte.

Világosan látszik, mit ítéltek meg enyhébben. Sorkatona őrvezető ügye szerepel a parancsban, aki „a Határőrség tagjai és polgári személyek között támadt verekedés alkalmával szolgálati fegyverét jogtalanul használta, miáltal az ott tartózkodó személyek életét és testi épségét veszélyeztette, ezért 20 /húsz/ nap laktanyából való eltávozási engedély megvonásával fenyítem meg”25 . Aláírta Piros László vezérőrnagy, mint a határőrség parancsnoka. Lényegében az első számú vezetőnél dőlt, el mi megy tovább az ügyészséghez és a bírósági szakaszba. Az őrvezető, vélhetően, mert ezt az okmány nem tárgyalja, ha nem is helyes módon, de megszüntette a verekedést és ezt méltányolták neki egy semmilyen súlyú fegyelmi felelősségre vonással.

Amennyiben kitekintünk az 1954-es évre is, láthatjuk, nem csökkentek a fegyelemsértések. A büntetőeljárásokra csupán az úgynevezett „tiszthelyettesi és legénységi parancs”-okból26  tudunk következtetni. Sajnos ezek is hiányoznak a március-július közötti időszakból. A tisztekről egyáltalán nem rendelkezünk adatokkal. Az előbb említett parancsokban 68 sorkatona elítélése szerepel. Az ítéletek lényegesen enyhébbek a megelőző évinél, két esetben fordul elő a legsúlyosabb 4 év 6 hónap büntetés, az egyik szolgálati hely elhagyásáért, a másik ismételt szökésért. Járőrparancsnok elítélése kétszer található, mert a járőrtársa külföldre szökött (hazaárulást követett el), mindkétszer 10-10 hónap börtönbüntetéssel. Rokonokkal szembeni eljárás már nincs a parancsokban.

Zárógondolatok

Az ÁVH Határőrség működése az 1950. januári megalakítását követően rendkívül nehezen stabilizálódott. Ennek több megkerülhetetlenül ható oka volt, amelyek elválaszthatatlanok az ország akkori általános politikai és gazdasági helyzetétől. Alapvető ezek közül a politika azon teljesíthetetlen követelése, hogy az ország államhatárait összefüggően, hézagmentesen, átjárhatatlanul zárják le. A határőrséghez kapcsolódó kapkodást és a politikai irányvonal kiszámíthatatlan változásait mutatja többek között, hogy a szervezetnek 1949–1953 között négy év alatt négy különböző országos parancsnoka is volt, az egyéb személyi változásokról nem beszélve. Az amúgy végrehajthatatlan elvárásokat a legdurvább jogi eszközök alkalmazásával igyekeztek alátámasztani. Egyéb tényezők: a régi hivatásos állomány elbocsátása; a határőrség létszámának jelentős felemelése, amelyet nem követett minőségi javulás, majd ismételt leszervezés 1953-ban; a szomszédos országokkal, Jugoszláviával és Ausztriával ok nélküli kiélezett viszony befolyásoló hatása; a sorállomány anyagi helyzetének alacsony szintje.

A határőrség fegyelmi helyzetéről, azaz azon fegyelmi ügyekről, amelyeket parancsnoki (mondjuk úgy munkáltatói) hatáskörben rendeztek le, nem maradt fenn összefoglaló kimutatás. A bűnügyi esetekről is csak részlegesen. Az egyes történéseket a többi dokumentum közül aprólékosan lehet kiválogatni, esetenként öt-hat okmányból összerakni. Szinte alig létezik olyan dosszié a levéltárban, amelyben az első jelentéstől az ügyészségi vádiraton keresztül a bírósági ítéletig minden együtt található.

Magukat a bekövetkezett bűncselekményeket két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az elsőbe azokat az eseteket sorolnám, amelyeket egyetlen fegyveres szerv sem tolerál, és amelyek függetlenek az ország és a fegyveres szervezet politikai beállítottságától. Ilyennek ítélem a bajtársi lopásokat, a leittasodásokat, a részegen elkövetett lövöldözéseket és emberöléseket, a nemi erőszakot stb. Más megítélés alá eshetnek a szökések, a vitathatatlanul politikai jellegű eljárások.

Az előző beosztás tükröződik a bekövetkezett cselekmények kivizsgálásában, nyomozásában. Találhatunk részletes, utólag is vitathatatlan, reális megítéléseket, eljárásokat. Mások esetében azonnal megfogható a politikai jellegű megközelítés, a vezetői célzatosság, úgymond a „határőrségi érdek” képviselete, lásd az alábbi publikációt27 , amelyben a fentieknek megfelelően olvasható egy hatbekezdéses vádirat, amelyből három szakasz a politikai vezetés iránti hűségről szól.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Bűnözés az „Ezeregyéjszakában”


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Tanulmányomban A szerelem rabszolgái (Történetek az Ezeregyéjszakából) és az Ezeregyéjszaka meséi címmel megjelent könyvek alapján elemzem a 6-8. századi arab városok bűnözési helyzetét, és bemutatom az akkori tipikus bűncselekményeket, elkövetési módokat, a bűnüldözés korai középkori eszközeit, valamint a jogszolgáltatás egyes vonásait. Megismertetem továbbá a rendfenntartó erőket, az élet általános körülményeit, a személykörözés és személyazonosítás akkori lehetőségeit is. A kötetekből azokat az eseményeket igyekeztem összegyűjteni, amelyeknek valamilyen rendészeti vonatkozása volt, illetve befolyásolhatták a rendvédelmi tevékenységet.

Lényegében nem mesékről van itt szó, hanem az említett könyvek „elbeszéléseinek nagyobb része regény és novella, minden meseszerű elem dacára mégis reális ábrázolása egy a mienktől különböző, színesebb és félelmetesebb világnak”1 . Az elbeszélések a 6–10. század arab és perzsa társadalmának életét mutatják be, legtöbbször nagyvárosi környezetben. A leggyakrabban szereplő települések, Bagdad, Baszra, Kairó, Damaszkusz a maguk idejében megapoliszok-nak számítottak. Az elbeszélésekben megjelenik a közigazgatás, a kormányzás, a kereskedelem, a jogszolgáltatás, a városok ellátása, a vallási problémák, a népek egymás mellett élése, a mindennapi szokások számtalan, gazdag leírása, bemutatása. Szinte minden éjszakai beszélgetésben szerepelnek bűncselekmények, bűnüldözési kérdések, sajátosságok. Érdemes ezt a remek irodalmi szöveggyűjteményt a rendészet szemével is olvasni. Elgondolkodni azon, hogy az akkori viszonyok között, amikor a bűnüldözést még nem támogatta a technológia magas szintje, milyen módszereket, eljárásokat, szervezeteket lehetett, illetve kellett alkalmazni egy nagy kiterjedésű korai középkori város belső rendjének, közbiztonságának fenntartásához.

Tanulmányomban az alábbi kérdésekre keresek választ:

  • Melyek voltak a tipikus bűncselekmények?
  • Miként alakultak az elkövetési módszerek?
  • Miből állt a bűnüldözés és a jogszolgáltatás?

Antoine Galland francia utazó a tizenhetedik század végén, Keleten találta meg az „Ezeregyéjszaka” mesegyűjtemény tizenötödik századból származó kéziratát. Az iszlám megjelenése és elterjedése idejéből, a hatodik-nyolcadik századból származó arab-perzsa népi történetek első kézből mutatják be a kialakult, az akkori viszonyok között nagynak, jelentősnek mondható városok életét.

A rendészet szerepe

Mai szokásaink mellett nehéz elképzelni, miként lehetett az akkori technikai körülmények között egy több tízezres lakosságú város ellátását és biztonságát garantálni, és milyen rendszabályoknak kellett érvényesülniük a napi élet fenntartásához. Az ivóvízzel, tüzelővel, élelmiszerrel történő ellátás mindenképpen jelentős távolsági szállítást kívánt. A mézet, amely például az édesítés fő eszköze volt, az indiai Malabar partról hozták. Nagy szerepe lett a távolsági kereskedelemnek, segítségével jelentős vagyonok halmozódtak fel, csábítva a bűnözőket az erőszakos megszerzésre. Bár a rendészetre vonatkozó vezető-irányító munka tudományos-elméleti alapjait akkor még nem dolgozták ki, a tapasztalati alapok segítségével erre lehetőség nyílt. Számos nehézséggel találkoztak az akkor élő emberek: nem volt éjszakai közvilágítás, hiányos volt a lakossági nyilvántartás, okmányok hiányában nehézséget okozott a személyazonosítás, gondoljunk csak arra, hogy soknemzetiségű és eltérő vallású tömegekről van itt szó. A szűk utcák átláthatatlanná tették a város szerkezetét; a főutakon és a nagy tereken és itt is csak nappal lehetett biztonságban bárki. A lapos tetejű, vályogból épült, egymáshoz támaszkodó jellegzetes arab épületek a behatolást és a menekülést elsőrangúan segítették.

Rendészeti szempontból vajon mit olvashatunk ki az elbeszélésekből?

A rendészet akkori szerkezeti felépítése szinte a mainak felelt meg. A csúcson az uralkodó, a kalifa állt, aki teljes hatalommal rendelkezett. A birodalom berendezkedése autokratikusan épült fel, a kalifa állami és vallási vezető is volt egy személyben. A távolabbi területeken őt kormányzók képviselték, akikkel a „postabasa” galambjai és lovas futárai segítségével tartotta a kapcsolatot. A testőrség parancsnoka a készenléti rendőrség vezetőjével azonosítható, olyan volt ő, mint egy rendőr ezred parancsnoka. A vezír (vagy nagyvezír) a katonaságot irányította, a kádi pedig főbíróként járt el.

A történetek visszatérő figurája a „váli”, egyfajta rendőr nyomozó bíró, aki saját fegyveresekkel, saját hóhérral rendelkezett, és az általános rend biztosítása, a kisebb súlyú cselekmények azonnali megtorlása, a gyors ítélkezés volt a feladata. Háza az elfogottak ideiglenes őrzését is szolgálta. Mindezen személyek között egyensúlyi állapot állt fenn, amelynek gyakori megbomlása külön problémákat szült. A városkapitány felelt a település rendjéért, alabárdos őrség állt a szolgálatában. Nagyobb probléma esetén számíthatott az uralkodó vagy az emír (eredetileg a régi arab birodalomban a központilag kinevezett kormányzó) mameluk testőrségére, amelyet felfegyverzett, profi katonának kiképzett rabszolgák alkottak. A rendfenntartás az előzőek feladata volt, de azt teljes mértékben garantálni nem tudták. Hiába a számtalan szigorú rendszabály, sötétedéskor még a városkapukat is bezárták, aki kint rekedt, jogosan számolhatott rablótámadással. A magánszemélyekre is jelentős szerep hárult a közbiztonság terén. Mindenki a kor szintjének megfelelő fegyvereket tartott. A gazdagok fegyveres kísérettel közlekedtek, saját házaikat őriztették. A piacokat, középületeket, mecseteket a város fegyveresei biztosították. Lefekvéskor az egyszerű polgárok elbarikádozták az ajtókat, bereteszelték az ablakok zsaluit és az ágyhoz készítették fegyvereiket, kardjaikat, lándzsáikat. Világosodásig senki sem hagyta el lakását. Biztosítékot jelentett, hogy a házakban nagy létszámú rokonság élt együtt, és vigyáztak egymásra.

A történetek bűncselekmények sorát dolgozzák fel. Napirenden vannak benne a lopások, a rablások, amelyek gyakran gyilkossággal végződnek, a bandaszerű elkövetés is jellemző ezekre. Az emberrablások főként a fiatal lányok, nők, fiúk terhére történnek, azok célja az áldozatok eladása rabszolgának. A jogszolgáltatás hihetetlen szigora, a csoportos kivégzések mindennapos volta nyilvánvalóan összefügg a rossz közbiztonsági helyzettel, ezek fő szerepe a megtorlás, az elrettentés. Még Bagdad közvetlen közelében is vannak olyan területek, amelyeken az utazónak nem szabad pihenőt tartania, nappal és a leggyorsabban muszáj azokon áthaladnia.2

A soknemzetiségű lakosság összetartása nehéz, többségében arabok, beduinok, örmények, perzsák, kurdok és fekete rabszolgák szerepelnek a történetekben, olyan személyek, akik általában nem támogatják a bűnüldözést. Különösen a beduinokra van rengeteg panasz, rablásaikat, a karavánok megtámadását gyakran törzsi-nemzetiségi keretekben folytatják, veszélyeztetve a távolsági kereskedelmet és a nagyvárosok ellátását. A mohamedán vallás, bár uralkodó szerepet tölt be az államigazgatás terén, nem az egyetlen irányzat. Keresztények, zsidók, nazarénusok, tűzimádók képezik a lakosság egy meghatározó, talán még nagyobbik hányadát. A különböző természeti vallások mint boszorkányságok jelennek meg az esti történetekben, s nem győzik elítélni azok követőit. Az egyik városba érkezők megdöbbenve látják, hogy itt a „rettenetes Nardunt imádták”. Ez azért nem akadályozta őket abban, hogy minden értéket összeszedjenek, amit csak lehetett. Teljes települések voltak más vallásúak. Őket lényegében úgy tekintették, mint akik az uralkodó rendszert nem megbízhatóan támogatják.

„A város egész népe mazdahitű,3  akik a tüzet imádják a minden hatalommal bíró Király helyett.„ 4  

Az eltérő vallások közötti feszültséget s meg nem értést tükrözi az a történet, amelyben egy magányos, igazhitű utazót elrabolnak a tűzimádó mágus emberei, éheztetik és kínozzák, s vezetőjük az alábbiakat mondja:

„Amikor eljön a tűz ünnepe, leöljük a hegyen, s áldozunk véle a tűznek.”5  

Ami természetesen nonszensz, ilyen rítus náluk nem létezett.

Az írásbeliség a rendészet területén is meghatározóan magas színvonalú volt. Parancsok (fermán6 ) formájában adták ki a rendelkezéseket az ún. beosztásba helyezésről. Gyakran előfordult, hogy személyek őrizetbe vételére, házkutatásra tanúkat alkalmaztak, és jegyzékeket készítettek a talált javakról. A lefoglalt tulajdonra, házra, birtokra, vagyonra „pecsétet ütöttek”. De a váli előtt írásban történt az örökbefogadás is, melynek szerepét a gyakori gyerekhalandóság pótlásaként is felfoghatjuk.

Szemléltetésül álljon itt a bagdadi kalifa damaszkuszi helytartójához intézett köröző levelének részlete, amelyen keresztül bepillanthatunk az akkori büntetési rendszerbe, illetve egy keresett személy elfogására indított hajtóvadászat alkalmával az alábbi felhívást tették közzé.

I. A kalifa damaszkuszi helytartóhoz írt köröző levele

„Ó, helytartónk, bizonyára tudni fogod, hogy városodból egy ifjú kereskedő, név szerint Gánim ibn Ajjúb idejött Bagdadba, és elcsábított egy rabnőt rabnőim közül, és azt tette, amit tett. De megszökött bosszúm és haragom elől, és a te városodba menekült, és most ott kell lennie anyjával és testvérével. Fogasd tehát el, és kötöztesd meg, és méress rá ötszáz korbácsütést. Azután pedig hurcoltasd végig városod utcáin, és kikiáltó járjon majd a teve előtt, amely vinni fogja, ezzel a kiáltással: Íme, így bűnhődik a rabszolga, aki megrabolja azt, ami az uráé. Azután majd küld el hozzám, hogy én is kellőképpen elbánjak vele. Végül pedig fosztasd ki a házát, és romboltasd le a tetejétől az alapjáig. És mivel Gázim ibn Ajjúbnak anyja és testvére is van, azokat is fogasd el, anyaszült meztelenre vetkőztesd le, és kergesd ki a városból, miután három napon át kiállítottad őket közszemlére városod minden lakosának szeme elé.

És nagy buzgalommal és gonddal járj el, parancsaink teljesítése körül.”7

II. Felhívás a lakossághoz

„Minden népek! A szultán úgy rendelkezett, hogy aki rábukkan Núr ed-Dín Ali ibn Kháqánra, az megajándékoztatik egy díszköntössel, és ezer dinárral jutalmaztatik. Aki viszont rejtegeti, vagy nem jelenti tartózkodási helyét, ha arról tudomása van, az rászolgál a példás büntetésre, amelyben része lesz.”8

Egyedi esetek

A távolsági kereskedelem volt a történetekben szereplő, leginkább a felsőosztályhoz tartozó kereskedők vagyonának az alapja. Az utazás biztonsága a városok közvetlen környezetét leszámítva lényegében megszűnt. A megoldás a csoportos, jelentős létszámú együtt haladás volt. A tevekaravánokat, távolba induló hajóutakat nagy tapasztalattal rendelkező, ismert személyek szervezték, fegyvereseket fogadtak fel, illetve a szolgák is fel voltak fegyverezve. A vállalkozások kockázatos volta miatt a kereskedők megbízható ismerősökkel szövetkeztek. Vagyonuk felét az induló üzletbe fektették, másik felét letétbe helyeztek, vagy még inkább elrejtették, hátha útjuk elszegényedéssel végződik. A mesélő mesés bevételekről tud, amikor Indiából vagy a mögötte található szigetvilágból sikeresen visszatérők egy befektetett dinárra százat nyertek haszonként. Ahogy az egyik kereskedő is magyarázza ezt a magatartást:

„Lehet, hogy baj éri a hajót, és csak a puszta életünket tudjuk megmenteni. Ebben az esetben visszatérésünk alkalmával, ha ugyan visszatérünk valaha, mégis találunk itthon valamit, aminek hasznát vehetjük.”9  

Gyakori volt a panasz a karavánok elleni támadásokra. Egyes területek, még a nagyvárosok közelében is veszélyességük miatt kimondottan rossz hírben álltak, például Bagdad mellett az „Ebek Völgye”. Természetesen más volt annak a helyzete, aki szilárd, megbízható családi háttérrel rendelkezett odahaza. Az uralkodótól pénz ellenében menlevelet lehetett váltani, amely védelmet biztosított legalább az útba eső települések helyi hatalmasságaitól. Az elrabolt árukon kívül értéket jelentettek a foglyok, akiket rabszolgának adtak el. Addig kínozták őket, amíg a rabszolgapiacon inkább hallgattak a származásukról, elrabolt voltukról, csakhogy megszabaduljanak fogva tartóiktól. Szerencsésnek számított, aki gazdag volt és esetleg kiváltották. Visszatérő eseményként jelent meg, hogy a vagyontalan, használhatatlan áldozatokról az utolsó inget is levették és bosszúból megcsonkították őket, levágva orrukat, fülüket, ajkaikat.

Meglepően gyakoriak voltak a házassággal kapcsolatos szélhámosságok, igaz, az ilyen történetek többnyire a jómódú családok körébe estek. A kiházasításkor az asszonyok jelentős anyagi támogatást vittek magukkal és házassági szerződést kötöttek a kádi, valamint négy tanú jelenlétében. Ez a férjeknek lehetőséget biztosított nagyobb lélegzetű kereskedelmi tevékenység megkezdésére, távolsági utakra, amelyekről alkalmanként szándékosan nem tértek vissza, új egzisztenciát teremtve a távolban. A feleségeket kiforgatták mindenükből, esetleg idegen országokban elhagyták őket. Lánytestvérek bátyjuk részéről történő kisemmizésére is többször sor került. A gazdag özvegyek kívánatos célpontnak számítottak, mivel férjük elhunyta után szabadon rendelkeztek örökrészükkel. Az egyik hölgyre elhunyt férje az akkor hihetetlennek számító nyolcvanezer dinárt hagyott.

Az egyszerű emberek társadalmi élete az iparosok utcáiban és a piacokon zajlott. Nem véletlen, hogy itt történt a legtöbb bűncselekmény is. Két alkalommal merült fel a vád, hogy a hentes emberi húst mér ki. Az egyik esetben a vásárló véletlenül bepillantott a kamrahelyiségbe és kampókra akasztva emberi testrészeket látott lógni. Riasztotta a vizsgálóbírót és fegyveresekkel tértek vissza, de a raktárban már birkahúst találtak. „A gonosz dzsinnek játszottak velem” – mondja a mesélő a kor akkori szintjének megfelelően, pedig csak annyi történt, hogy a hentes is észlelte a vevő meglepetését és távozása után lecserélt mindent.

Főleg gazdagnak látszó külföldiek sérelmére alkalmazták azt a módszert, hogy valamilyen ürüggyel, általában üzleti haszon vagy szexuális szolgáltatás ígéretével, épületekbe csalták be az áldozatokat, kihasználva a zárt, belső udvaros építési rendszert. A holttestek vermekbe rejtése, illetve folyóba dobása is könnyű elrejtési módszernek bizonyult.

Az „Ezeregyéjszaka” egyes történeteinél a banda felkutatására magánszemélyek kezdeményezésére perzsa kereskedőnek öltözött, akcentussal beszélő „csalimadár” útján került sor. Ami megdöbbentő, hogy az épületben talált minden személyt azonnal lemészároltak, férfiakat, nőket, időseket, fekete rabszolgákat, vén kerítőnőt egyaránt. Az ügyet lezáró váli a feltalált kincsekből magát is bőkezűen megjutalmazta. A fekete, „szerecsen” rabszolgák alkalmazása rablásra gazdáik szolgálatában, valamint ezek ilyen irányú egyéni tevékenysége az elbeszélések visszatérő eleme.

Személyek felkutatása és a személyazonosítás a mai modern eszközök, lehetőségek hiányában kemény feladat lehetett. Mindenesetre több példát is ismerünk a szövegből. A keresésben a legnagyobb segítséget a piaci elöljárók és az iparosok utcáiban lévő céhek vezetői nyújtották. Nekik mondta el a rendőrség, kit és miért keresnek, ők voltak azok, akikhez minden idegenről befutott az információ. Az apró falvakban amúgy elrejtőzni nem lehetett, mindenki szem előtt volt. A személyazonosítás tanúk, ismerősök nélkül szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Az egyik esetben, amikor egy halottat kellett azonosítani, a magasságon, testsúlyon, anyajegyeken vitatkoztak. Végül az döntött, hogy a keresett személy szunnita, a halottnak a talpán pedig síita szokás szerint „beégetett rajz van, az Alit követő eretnekek szokása szerint, a két nagy sejk neve”10 . Így zárták ki az azonosságot.

A rablótámadások ismétlődő események voltak. A százhatvannegyedik éjszaka több napon átnyúló története három érdekes mozzanatot is említ. Egy gazdag kereskedő, akinek meggyűlt a baja az államigazgatás felső szintjével – valószínűleg egyébként a saját hibájából –, barátjával együtt a menekülés mellett döntött. Három tevét megraktak értékekkel és néhány megbízható fegyveres szolgával együtt elhagyták Bagdadot. Egész délután és a rákövetkező éjjel úton voltak, hajnalban futottak bele egy rablóbandába. Azok lekaszabolták az ellenálló szolgákat s mindent elvittek, a két baráton csak egy inget hagytak. Ezt követte a helyzet tipikus megoldása: a szerencsétlenek egy közeli kisváros mecsetjébe menekültek, ahol végül is ellátták őket ruhával, élelemmel és segítettek a továbbjutásban. Elgondolkodtató, hogy a kalifátus fővárosához ilyen közel mennyire gyenge volt a közbiztonság. Egy gazdag nőt az elrablói éjszaka hurcoltak magukkal, amikor hirtelen belefutottak egy lovas rendfenntartó járőrbe, s a gazemberek elszeleltek. Az asszony a járőr parancsnokát kérte, hogy segítsék haza, amiért jutalmat is ígért. Az, látva a hölgy pompás ruháját és értékes ékszereit, felültette egy lóra és hazavitte. Magának a lovas rendfenntartó járőrnek az éjszakai alkalmazása a városkapun kívül láthatólag hatékony módszer volt. A harmadik történet bizonyult a legérdekesebbnek. Egy valóban a hatalom csúcsához tartozó hölgy három szolgálónővel szerelmi légyottra indult egy szintén igen gazdag kereskedőhöz. Az alkalomhoz kölcsönvették a férfi ékszerész barátjának egyik üresen álló házát és azt előzőleg pompásan berendeztették, telehordva értékes bútorokkal, szőnyeggel, porcelánnal, étkészlettel stb. A banda, amelynek a tagjai, mint kiderült, jórészt testvérekből és rokonokból állt, figyelte a tehetős házakat és feltűnt a költözködés. Este egyszerűen rátörték az ajtót a bent tartózkodókra. A három szolgáló, kihasználva a lapos háztetőket, elmenekült. Az elkövetők a párt magukkal hurcolták. Csak a rejtekhelyükön értették meg, mikor meglátták a hölgy rendkívüli ékszereit, hogy „túlrabolták magukat”, darázsfészekbe nyúltak. Elhívták a férfi ékszerész barátját, és segítségével megegyeztek foglyaikkal, hogy amennyiben azok elfelejtik az esetet, szabadon engedik őket és mindent visszaszolgáltatnak. Az asszonyt egyikük csónakkal a palotájához vitte, akinek a nő ezért ezer dinárt fizetett. Magáról a rablóbandáról az egyik szomszédjuk azt mondta:

„Akik betörtek a házadba és elrabolták vagyonodat, már megöltek sok előkelőséget, továbbá rendőrségi főembereket, és a palotaőrség kutat utánuk minden úton.”11

A felső-középosztály mint áldozat

A legtöbb történet, most úgy mondhatjuk, a felsőbb osztályokhoz kötődik. Ők voltak a módos kereskedő családok, akik a karavánokat és a távolsági hajóutakat indították. Vagyonuk célpontja volt a bűncselekményeknek, esetenként az uralkodó kapzsiságának. Az írásos ügyintézés szerepét, és a gazdasági visszaélések ősi voltát mutatja egy szerződés, melyben egy anyagilag megszorult személy látatlanban eladja (elvesztegeti) a még be sem érkezett hajóját:

„Én, aki írom, Haszan a vezír fia eladom a zsidó Izsáknak atyám elsőként beérkező hajójának teljes rakományát ezer dinárért, mely összeget előlegbe vettem fel.”12

A rabolt, lopott dolgokat a piacokon „alkuszokon” keresztül próbálták értékesíteni, akik a rájuk bízott ékszereket igyekeztek a legjobb áron eladni. Mindenesetre van olyan történet, ahol a piac felügyelőjéhez fordult az alkusz, mert bűncselekményt gyanított, és végül elfogták a tettest. Nyilván az orgazdaság szintén ősi foglalkozás lehetett.

A történetekben megjelenik a váltók kiállításának szokása. Gyakran gyanakvással kísérték az ilyen jellegű okmányokat. Egy kereskedő szerint voltak magas beosztású személyek, akik a felvett kölcsönről kiállítottak egy elismervényt, de üzentek a beváltóhelynek, hogy azt ne fogadják el. Az áruhamisítás szintén több esetben szerepel. A bálákban kívül értékes szövetek látszottak, amelyek belsejébe rossz minőségű anyagokat dugtak el. Máskor viszont a kereskedők jelentős értékeket rejtettek alig keresett áruk alá, a lopások, ellenőrzések elkerülése céljából.

Jogszolgáltatás

A jogszolgáltatásra vonatkozó utalások számtalan helyen megjelennek. Első személy volt a kádi, aki ítélkezett és fegyveresei útján azonnal érvényt is szerzett döntéseinek. Az államigazgatás magasabb posztjain elhelyezkedők mind felülvizsgálhatták az alsóbb szintű ítéleteket, módosíthatták azokat, esetleg teljes egészében elengedték a büntetést.

A kalifával szemben nem volt hova fordulni. A halálra ítéltek elkészíthették végrendeletüket és elvégezhették a halotti imádságot. Az életet kioltó büntetések gyakorisága – véleményem szerint – a közbiztonsági helyzet nehezen kézben tarthatóságára utal. A tolvajoknak levágták a jobb kezét. Az egyik esetben a vádlott, akit gyilkossággal gyanúsítottak, inkább beismert egy el nem követett lopást, amely az emberöléstől eltérő helyszínen történt, s így megmenekült az első vádtól. Kézfejét levágták, a csonkot olajba mártották a vérzés csillapítása céljából, majd a tettest elengedték. A levágott csonkot magával vihette. A másik lopásos eset rendezése pillanatok alatt megtörtént. A helyszínen a tolvajnál ruhájába rejtve megtalálták a kérdéses húsz dinárt, és a tetthelyre érkező váli ott azonnal levágatta a tolvaj kézfejét.

Téves kézlevágás utólagos kivizsgálását rendezték egy abban vétkes piacfelügyelőnél annak tömlöcbe zárásával és az alábbi döntéssel:

„Megadod ennek az ifjúnak a keze vérdíját, vagy felakasztatlak és elveszem összes vagyonodat.”13

A kisebb kihágások következménye volt a nyilvános megkorbácsolás, a pellengérre állítás és a teve hátára kötözve a városban történő körbevitel, elüldözés a városból. Az elítéltek rokonait is sújthatták büntetéssel. Egyik megoldás volt egyfajta „szabad rablás” engedélyezése. Ebben az esetben kihirdették, hogy a lakosság bármit elvihet az érintettek házából. Ilyenkor szinte az egész épületet lerombolták a fosztogatók, törvényes körülmények között.

Az ítélkezést, a kiszabott büntetés súlyát befolyásolta az érintett vagyona, az enyhíthette a törvény szigorát, amint azt az egyik mesélő mondja:

„Azután elkobozták minden javát és birtokát, és még szerencséje volt, hogy úgy meggazdagodott, mert különben menthetetlenül halál lett volna a büntetése. Végül kimondták rá még a száműzetést is.”14

A bírókra és az államkincstárra is számtalan panasz elhangzik a történetekben. A banditáktól visszaszerzett javak, a házkutatásnál lefoglaltak megtartása részükről jellemző eset volt. Az örökösök kizárása, a rokonság, féltestvérek stb. jogainak semmibe vétele, azok törlése az öröklésből a jelentős vagyonok államkincstárra szállását jelentette.

Természetesen a börtönöknek is működniük kellett ilyen körülmények között. Megismerhetünk egy tolvajt, aki az elbeszélő szemléletes megfogalmazása szerint olyan ügyes volt, hogy számára nem jelentett problémát „letörölni a szénport egy nő szeméről úgy, hogy az meg se érezze”15 . Mindenesetre pénzhamisításon bukott le és vasgyűrűhöz volt láncolva, rajta az „Örökre” felirattal. Később anyja vagyoni közbenjárására, lényegében megvesztegetésére, a kalifa kinevezte a bagdadi rendőrség fejének. Az ítélkezés messzemenően figyelembe vette a vádlott vallását, és így nem is lehetett objektív. Amikor a „tűzimádó mágus” a hóhér elé került, hogy a szultán jelenlétében lenyakazzák, de kimondta a muszlim hitvallás két igéjét,16  vagyis áttért, és ezzel megmentette az életét.

Zárógondolatok

Bár Sahrazád történeteiben a bűncselekményeket és az azokhoz kapcsolódó magyarázatokat kerestem, a leírt események jórészt nem ezekről szólnak. A hatszázas évek vége és a hétszázas évek eleje az arab kalifátus megszervezésének és megszilárdításának, az új közigazgatási rendszer megteremtésének ideje, egyben az iszlám uralkodóvá válásának kora volt.

Ezek az események bizonyára nagy megrázkódtatást jelentettek a társadalom életében, és ez hatással lehetett a bűnözésre is, mint mindig, amikor valami megszűnik és az új éppen kialakul. Ha őszinték akarunk lenni, az elbeszélések lényegesen több jó szándékot, emberi segítségnyújtást, a bajba jutottak támogatását ábrázolják, mint az előzőleg bemutatott esetek. Aki a mecsetekhez, vagy a piacbírákhoz fordult, biztosan számíthatott ellátásra, ruhára, a továbbjutás feltételeinek megteremtésére. A kereskedők javait évekig vigyázták, a vállalt kötelezettségeket betartották.

Ugyanakkor a társadalom polarizálódása, vagyonok felhalmozódása és ezzel párhuzamosan a nincstelen városi rétegek jelenléte bizonyára tevőlegesen hozzájárult a közbiztonság ingatagságához. Szakmailag meglepetés lehet a ma is létező bűncselekményfajták ősi volta és a modern korban is meglévő bűnüldözési módszerek ezer évet meghaladó múltja. Joggal mondhatjuk, nincs új a nap alatt.

Bár régi hagyományok alapján (hadith) a bíráskodás vallási alapon történt,17  sok jogtudós igyekezett magát a hatalomtól távol tartani, melyet a 84. éjszaka „meséje” is bemutat. Itt a frissen kinevezett kádi nem akarta átvenni a kalifa által küldött soros járandóságát, hogy ne legyen a hatalom lekötelezettje. A pénzt hozó futár nem értette az ellenkezés okát, biztatta a bírót, a kettő között nincs összefüggés. A tudós válasza:

„Bizakodhatom-e abban, hogy a tengerbe merülve ruhám át nem nedvesedik?”18

Egy másik bíró mondása szerint, „ha hazugságot mondok, Allah haragjától félek, ha az igazságot, a szultánétól”.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár


Your browser does not support the canvas element.