Békétlen Szahara – Besenyő János Magyarország és a nyugat-szaharai válság című könyvéről

Besenyő János „Magyarország és a nyugat-szaharai válság” című újonnan megjelent könyve¹ , amely a MINURSO-műveletként ismert nyugat-szaharai ENSZ békemisszióval és az abban vállalt magyar szerepvállalással foglalkozik, hiánypótló szakmunka. Ilyenként nem csak a békemisszióba indulók felkészülésére alkalmas, de széles történelmi és jelenkori kitekintése, valamint nemzetközi vonatkozásai okán a társadalomtudományi szakemberek mellett jogászoknak, főként a honvédelem területén dolgozó szakjogászoknak is bízvást ajánlható.

A vaskos kötet elöljáróban a Nyugat-Szaharára, valamint az ott élő berberek és arabok keveredéséből létrejött szaharávi törzsek társadalmára és kultúrájára vonatkozó alapismereteket tárja elénk. Visszapillantva az időben megosztja velünk a nemzetközi szakirodalomból meríthető tudást a jelenleg nagyrészt Marokkó által megszállt és 1976 óta hasztalanul függetlenedni akaró egykori Spanyol-Szahara, hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság (Al-Jumhūrīyâ al-Arabīyâ as-Ṣaḥrāwīyâ ad-Dīmuqrātīyâ’ – SZADK) történelméről a gyarmatosítás időszakáig. Ezután bemutatja, hogyan vált a terület az időközben függetlenné vált szomszédos országok vetélkedésének tárgyává. Az Afrikai Unió és az ENSZ békéltetési kísérletei sajnos máig nem teremtettek békességet a marakodó Marokkó, Mauritánia és Algéria között, és nem hozták el Nyugat-Szahara békéjét és függetlenségét sem.

Okot ad némi büszkeségre, hogy nemzeti lelkiismeretünket nem terhelik a gyarmati múlt bűnei. A kötet második fejezete azonban arról ad hírt, hogy a Habsburg Birodalom részeként – bár áttételesen – mégis volt némi közünk a gyarmatosításhoz. A Dunai Monarchia ugyanis a 18. század végétől törekedett afrikai gyarmatszerzésre, de a kolonizációs versenyben vereséget szenvedett. A császári udvar több tudományosnak álcázott expedíciót is finanszírozott, amelyek földrajzi és politikai információkkal látták el külügyminisztériumot. Bár az osztrákok gyarmati törekvései a berlini kongresszus (1878) után lanyhultak, azért szemet vetettek az akkor Rio de Oro néven ismert Nyugat-Szaharára, amelyet a spanyolok – akiknek a terület több veszteséget, mint hasznot hozott – 1898-ban fel is ajánlották megvásárlásra. A magyarok azonban ellenezték a megállapodást és magánbefektetőket sem sikerült találni, akik az Osztrák-Magyar Gyarmati Társaság égisze alatt létrehozni tervezett konzorcium keretében nagy pénzt áldoztak volna jövőbeli kétes hasznok reményében a terület megszerzésére. Így az üzlet kútba esett. De nem lett osztrák gyarmat végül Banquibazar, Cabelon, a Delagoa-öböl, a Nicobar-szigetek, a Socotra-szigetek és Salamon-szigetek sem, egy önjelölt magyar király az albán trónon pedig már a Habsburgoknak is túl sok lett volna a jóból. Nekünk, magyaroknak pedig – talán szerencsére – nem lett korallzátonyunk és jegesmedvénk, a képzelt lények közül is csak egy aszott pannon puma gyászos emlékével kell beérnünk. A hamvába holt Habsburg gyarmati kísérletek emlékét ma már csak néhány földrajzi név őrzi, mint például a Ferenc József-föld az északi sarkkörön.

Besenyő János magasan képzett katonaember, hadtörténész, tehát nem meglepő, hogy a könyvben egy teljes fejezet foglalkozik az 1920-ban alapított Spanyol Idegenlégióval, benne a magyar önkéntesek szerepével. Utóbbiak ugyanis új megélhetést vagy menedéket remélve nem kis számban érkeztek a Légióba mind az első, mind a második világháború után. A Légió pedig múltjuktól függetlenül készséggel alkalmazta a katonaviselt kelet-európaiakat, köztük körözött bűnözőket, nácikat, háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőit, akiktől még a Francia Idegenlégió is viszolygott. A Spanyol Idegenlégió elborzasztó kegyetlenséggel bánt el a gyarmati lázadások harcosaival és támogatóikkal. Utóbbiak persze nem maradtak adósak, így a Légió a spanyol szoldateszka leghatékonyabb, de legnagyobb veszteségeket elszenvedő alakulata volt. Ezért folyamatos, széles körű toborzást folytatott Európában és főként Dél-Amerikában. A Légió nem kis részt vállalt a spanyol polgárháborúban Franco oldalán, egyes egységei pedig önkéntesként harcoltak Hitler háborújában előbb az orosz fronton, majd Berlin ostrománál, egészen a dicstelen végig. A spanyol diktátor, Francisco Franco tábornok úgy képzelte, egy újabb európai háborúban a nemzetközi haderővé fejlesztett Légió szabadítja majd fel Kelet-Európa országait a szovjet elnyomás alól. E vízió jegyében a második világháború után nyugatra menekült magyar katonatisztekből 1949-ben megszerveződő Magyar Harcosok Bajtársi Közössége emigráns magyar fiatalokat toborzott a Légióba. A „Magyar önkéntesek a Légióban” című alfejezetben érdekesebbnél érdekesebb sorstörténeteket olvashatunk. Például Kozma György katolikus szerzetes Kozma Miklós – a két háború között honvédelmi és belügyminiszter, később Kárpátalja kormányzói biztosa²  – unokaöccse volt. Teológiai tanulmányait Budapesten, Rómában és Louvainben végezte, majd belépett a Fehér Atyák rendjébe. Algériában misszionáriusként azonban nem tudott megbirkózni a cölibátus követelményével, és 1936-ban 23 évesen a Spanyol Idegenlégióban talált magának új közösséget. Beszélt magyarul, németül, franciául, olaszul, arabul, spanyolul és angolul is. A polgárháborúban megsebesült és 1937. március 9-én elhunyt. Hálából a spanyol állam szegénysorban élő édesanyjának nyugdíjat biztosított. Bár a Légió igen jelentős győzelmekkel dicsekedhetett, a kétes katonai dicsőséghez nem társult a spanyol társadalom elismerése. A gyarmatokról történt 1976-os kivonulással a Légió fölöslegessé vált, új nevet kapott, a kétes múltú külföldieket pedig kiszorították a hadseregből.

A következő fejezetben az 1947 és 1996 közötti időszakból a nyugat-szaharai régióra vonatkozó magyar diplomáciai és titkosszolgálati levéltári iratok részletes feldolgozását találjuk. E fejezet – amely terjedelme és tartama okán önálló kötet is lehetne – valódi nóvumot képvisel, hiszen korábbról nem ismerünk hasonlóan alapos feldolgozást. A Szovjetunió árnyékában a KGST és a Varsói Szerződés jármában szorongó kisebb „szocialista” országok nem álmodhattak önálló külpolitikáról, az igen szűkös vagy látszólagos mozgástérben így vagy úgy szolgálniuk kellett a Nagy Testvér internacionalistának deklarált, de valójában imperialista céljait. Ezért nem meglepő, hogy Magyarországon is nagyszámú diplomáciai irat keletkezett a nyugat-szaharai kérdésként ismert politikai játéktérről, ahol a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, az európai nagyhatalmak, a független észak-afrikai államok, az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet játszották a „húzd meg–ereszd meg” elvén működő hatalmi játékaikat. A fejezetben közreadott külügyi iratokból, amelyekben a korabeli magyar külpolitika minden fontos alakja megszólal, kitűnik, hogy a békepolitika, kisebbség- és jogvédelem, népakarat és más hangzatos jelszavak mögött gyakran kemény gazdasági érdekek állnak: Nyugat-Szahara esetében a foszfát bányászata és kereskedelme. Ezek mellett pedig eltörpülnek a béke, függetlenség és emberiesség eszméi.

A szovjet érdekszférából való kikerülés, a politikai rendszerváltás, majd a NATO- és EU- csatlakozás némileg megváltoztatta Magyarország helyi értékét a nemzetközi közösségben. Ez tükröződött abban, hogy az ENSZ részvételre kérte fel Magyarországot az éppen mélypontra jutott nyugat-szaharai válságkezelésben. 1996 és 2001 között magyar rendőrök és katonák vettek részt a MINURSO³  betűszóval jelölt ENSZ békemisszióban, amely a terület függetlenségéről vagy autonómiájáról szóló népszavazást készítette elő. A magyar részvétellel foglalkozik a könyv utolsó két fejezete. Képet kapunk a feladattal megbízott hivatal működéséről és a népszámlálás nehézségeiről. Az 1995-ben kiutazó 13 magyar rendőrnek súlyos nehézségeket kellett leküzdenie, de mindannyian becsülettel helytálltak. 2000-ben érkeztek a területre az első magyar békefenntartó katonák. A szerző maga is békefenntartóként szolgált Nyugat-Szaharában, tehát beszámolója közvetlen tapasztalatokon alapszik, helyben szerzett élményeit pedig további empirikus kutatásokkal (interjúk, kérdőívek) egészítette ki, illetve támasztja alá. Ezért nincs jogunk kételkedni a békemisszió és a magyar részvétel kapcsán megfogalmazott kritikai észrevételeinek megalapozottságát illetően. A magyarok tevékenységét más nemzetiségű vezetők is igen nagyra értékelték. Ezért némi meglepetéssel olvassuk, hogy sem a rendőrség, sem a honvédség nem igyekezett túlzottan kamatoztatni a MINURSO-ban szolgált magyar rendőrök és katonák terepen szerzett tapasztalatait. A szerző által a hazatért békefenntartók körében felvett interjúk arra mutatnak, hogy sokuk úgy érezhette, nincs kellő megbecsülésben része idehaza, ezért többen el is hagyták a hadsereget.

A könyv végén a legfontosabb történelmi évszámokat találjuk, ezt követi a nemzetközi és magyar szakirodalom, majd a releváns ENSZ-dokumentumok és a levéltári iratok felsorolása. A név- és tárgymutatót követő térképgyűjtemény után illusztratív fotók szemléltetik a békefenntartók mindennapjait.

A könyv nagyrészt saját kutatásokon alapuló munka, de forráskezelésében is rendkívüli alaposság érvényesül. A jól olvasható szöveg a lektor gondosságát is dicséri. Érdemes viszont szót ejteni néhány hiányosságról is. Célszerű lett volna a könyv végére a mű következtetéseit tartalmazó összefoglaló fejezett illeszteni. Sajnos nem találunk a kötet végén angol rezümét, pedig szakkönyvek esetében az ma már szinte elengedhetetlen. Bár a szerző kutatásainak leírása tanúsítja módszertani felkészültségét, mégsem lett volna haszontalan egy önálló kutatásmódszertani fejezet beiktatása, amely bemutatja az alkalmazott módszerekkel kapcsolatos meggondolások mellett a módszertani következtetéseket is. A szövegben található néhány bizonytalanság és pontatlanság nem értelemzavaró, de kicsit alaposabb korrektori munka könnyen kiküszöbölhette volna ezeket. Remélhető, hogy a következő kiadásában ez meg is történik. A kötet hátoldali borítólapján több szaktekintély elismerő szavai és ajánlásai olvashatók.

Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet