A szabadsághoz vezető út A kötelező kegyelmi eljárásban adható kegyelem mint a büntetés további végrehajtását megszüntető körülmény
Bevezetés – a bűn és a büntetés láncolata
A büntetés, feltételezett céljától és funkciójától függetlenül a szabadsághoz vezető út valóság, a jogsértéssel szembeni negatív reakció.1 Irodalmi és erkölcsi példák sokasága áll előttünk – Prométheusz máját örökké sas marcangolja, Sziszüphosz sosem szabadulhat sziklája terhétől, Éva és Ádám halállal lakol bűnéért, Káin pedig sosem találhat engesztelésre – melyek azt hivatottak demonstrálni, hogy a bűn elkövetése a büntetés, de legalábbis a bűnhődés motívumát vonja maga után. Ezen példák és a kollektív társadalmi elgondolás is arra az egyszerű tézisre épít, hogy a bűnt fő szabály szerint büntetés követi, a bűn büntetést érdemel.2
Azzal a kérdéssel, hogy milyen a jó büntetés és hogyan viszonyul az elkövetett cselekményhez, számos munka foglalkozik Beccariától3 egészen Nils Christie-ig.4 Én azonban most azt a jelentőségteljes mozzanatot igyekszem górcső alá venni, amikor ez a meggyökeresedett láncolat, a büntetés teljesülésének bizonyos állapotában, a kegyelemre tekintettel megszakad(hat).
Elméleti alapok – a felelősségre vonás akadályai
A büntetés előfeltétele a büntethetőség, amelyet legegyszerűbben egy olyan állapotként definiálunk, amely lehetővé teszi azt, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a büntetőjogi felelősségre vonás bekövetkezhessen.5
A felelősségre vonás akadályait elsősorban aszerint csoportosítjuk, hogy a bűncselekmény tényállásszerű megvalósulásához képest mikor keletkeznek, és hogyan hatnak a felelősségre vonás folyamatára a büntethetőség megállapítása szempontjából.
A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok
A hatályos 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) a büntetőjogi felelősségre vonás akadályait három fejezetben tárgyalja. A Btk. IV. fejezetében kerültek elhelyezésre a büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok, ezt követően az. V. fejezetben találhatók a büntethetőséget megszüntető okok. A büntetőjogi felelősségre vonás egyéb akadályait a VI. fejezet tartalmazza.6 Fontos azonban leszögezni, hogy a Btk. nemcsak a fent említett általános részi fejezetekben, hanem a Különös Rész egyes rendelkezéseihez kapcsolódóan is tartalmaz büntethetőséget kizáró okokat. A Különös Részben foglalt rendelkezések következményei egyébként a jogellenességet kizáró okok következményeivel azonosak.7
A büntethetőséget megszüntető okok
A legszélesebb körben elterjedt csoportosítás szerint, amíg a büntethetőséget kizáró és korlátozó okok az elsődleges büntethetőségi akadályok csoportjába tartoznak, addig a büntethetőséget megszüntető okok és a büntetőjogi felelősségre vonás egyéb akadályai a másodlagos büntethetőségi akadályok csoportjába sorolhatók. A büntethetőséget megszüntető okok, mivel ténylegesen csak a bűncselekmény elkövetése után jelentkeznek, a bűncselekmény anyagi jogi értelemben vett megvalósulását, a bűncselekményi jelleget nem érintik. Erre tekintettel adott egy olyan intervallum, amikor a felelősségre vonásnak nincs akadálya.8
A Btk. V. fejezete a büntethetőséget megszüntető okok felsorolását követően csak az elévülést és a tevékeny megbánást részletezi. Az elkövető halála, a kegyelem és a törvényben szabályozott egyéb okok nem kerülnek tárgyalásra. A 2017. évi XC. a büntetőeljárásról szóló törvényben (továbbiakban: Be.) foglaltak szerint az ügyészség vagy a nyomozó hatóság elutasítja a feljelentést, ha a büntethetőség halál, kegyelem vagy elévülés folytán megszűnt,9 a megindult eljárást pedig a bíróság ügydöntő végzéssel megszünteti a nevezett körülmények fennállása esetén.10 Az Indokolásban a halálhoz hasonlóan a kegyelemről sem esik érdemi szó, leszámítva a kegyelem eljárási szakasz és a jogkör gyakorlója szerinti tipizálását.
A kegyelem szerepe hatályos jogrendszerünkben
A kegyelem mint büntethetőségre ható intézmény, kurrens szabályozásunkban a másodlagos büntethetőségi akadályok között, a büntethetőséget megszüntető körülmények csoportjában található. A büntetés végrehajtására ható kegyelmet a Btk. ugyanakkor nem szabályozza (lásd lejjebb).
A kegyelem „indulgentia” jogintézménye egy azon nagy múltú jogi alapok közül, amely a jogtörténet szerint az Ókori Rómából indult útnak, széles körűen elterjedtté vált a nemzetközi jogban, és változatos utat bejárva jelent meg hazai jogrendszerünkben is.11 Tartalma a legáltalánosabb szintig redukálva nagyon tömören megfogalmazható: a büntetésben rejlő joghátrány alóli felmentés vagy enyhítés, amit az aktuális berendezkedésnek megfelelően az államfő gyakorol.12
A kegyelem típusai és a kegyelmi mentesítés
A szabályozási szintek vizsgálatát a jogforrási hierarchia csúcsán álló Alaptörvénnyel érdemes kezdeni, amely a kegyelmezésről kizárólag a kegyelem gyakorlója13 tekintetében tesz említést, anélkül, hogy a jogintézmény alapvető, általános célját vagy tartalmát meghatározná.14 A Btk. általános része egy-részt deklarálja, hogy a kegyelem a büntethetőséget megszünteti,15 másrészt megnevezi a kegyelmi mentesítés lehetséges módjait.16
Attól függően, hogy a kegyelmet ki gyakorolja, beszélhetünk egyéni vagy közkegyelemről. Aktuális rendszerünkben a közkegyelem joga az Országgyűlést,17 az egyéni kegyelmezés joga pedig a köztársasági elnököt illeti meg.18
Egyéni kegyelem gyakorlása során az államfő az igazságosság érvényesülése érdekében a méltányosság, valamint a humanitárius értékek és saját értékrendjének érvényre juttatásával beavatkozik az igazságszolgáltatás működésébe,19 mégsem magát a döntést bírálja felül. Nem arról van szó, hogy „újra dönt” a bűnösségről, és nem is jogorvoslati tevékenységet végez, hanem pusztán valamilyen méltánylást érdemlő körülmény bekövetkezésétől függően – amely elbillenti az igazság mérlegét – az ismételt egyensúly megtalálására törekszik.20 A kegyelmi kérelmek leggyakrabban családi, egészségi okokra, munkáltatással vagy foglalkoztatással összefüggő, esetlegesen anyagi körülményekre és ártatlanságra hivatkoznak.21 Nézetem szerint hibás az a kegyelmi kérelem, amely az ártatlanságot jelöli meg a kegyelem alapjául, és dogmatikailag helytelen – de legalábbis összeférhetetlen – volna az olyan kegyelmi döntés, amely az ártatlanságra tekintettel gyakorol kegyelmet. Hiszen – hangsúlyozom ismét – a köztársasági elnök bűnösségről és ártatlanságról nem dönt, mivel nem az igazságszolgáltatás fellebbviteli, jogorvoslati fóruma.
Az államfő kegyelmezési joga irányulhat akár a lefolytatandó eljárás megszüntetésére, akár a jogerős és végrehajtandó büntetések vagy intézkedések elengedésére, illetve azok enyhítésére. Olyan diszkrecionális jogkörben meghozott döntés, amely meghozatala során az államfő többnyire korlátozhatatlan,22 mely korlátozhatatlanság ellensúlya, hogy a döntés csak akkor hatályosul, ha azt az igazságügyért felelős miniszter ellenjegyzi.23 Mivel az általános szabályokat áttöri – ahogy Finkey fogalmaz –, csak kivételes esetben kerülhet rá sor.24
Egy másik csoportalkotási elv szerint megkülönböztethetjük a kegyelem további két fajtáját: az eljárási kegyelmet (abolíció) vagy a végrehajtási kegyelmet (adgradáció) attól függően, hogy ezek alkalmazására mikor kerül sor. Meg kell még említeni a kegyelmi mentesítést,25 amely a kegyelmi jogkör gyakorlója által az ebben részesített személyt a jövőre vonatkozó büntetőjogon kívüli hátrányos megkülönböztetés alól mentesíti.
A kötelező kegyelmi eljárásban gyakorolható kegyelem rendszertani helye
Számba véve a büntetés-végrehajtási intézetből való – az ítéletben foglaltakhoz képest – korábbi szabadulás lehetőségét, Nagy Anita négy lehetőséget tár elénk: feltételes szabadságra bocsátás, szabadságvesztés végrehajtásának félbeszakítása, reintegrációs őrizet, valamint kegyelem.26 Ezek közül a kegyelem, illetve annak egy speciálisabb formája, a kötelező kegyelmi eljárás gyakorlójára tekintettel egyéni, eljárási szakaszát tekintve végrehajtási kegyelem, és amelyet a büntethetőségi akadályok rendszerén belül a büntethetőséget megszüntető, pontosabban inkább a kiszabott büntetés vagy intézkedés végrehajtását kizáró körülmények közé sorolunk.
Az eljárás specialitásából fakadóan a részletesebb szabályozás nem a Btk. általános részében, hanem a 2013. évi CCXL. a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló törvényben (a továbbiakban: Bv. tv.) található. A Bv. tv. utal arra is, hogy a kegyelmi eljárás és a kötelező kegyelmi eljárás egymáshoz való viszonya komplementer jellegű.
Kötelező kegyelmi eljárás lefolytatására tehát a hatályos magyar szabályozás szerint hivatalból akkor kerülhet sor, ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt elítélt életfogytig tartó szabadságvesztés esetén negyven évet kitöltött, illetve az eredménytelenül lezárult kötelező kegyelmi eljárástól (vagy megismételt kegyelmi eljárástól) számított két éven belül ismételten eljárás lefolytatása szükséges.27 Ahogyan arról szó lesz, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (a továbbiakban: tész) meglehetősen régi, a kötelező kegyelemi eljárás, illetve az ezáltal nyerhető kegyelem meglehetősen új jogintézmény; ez utóbbi létrejötte erőteljes mértékben kötődik az európai esetjog fejlődéséhez.
Az eljárás időbeli korlátainak múltja és jelene
A kötelező kegyelmi eljárás szabályainak megszületéséhez, különösen az időbeli korlátokra tekintettel, szervesen hozzájárult egy néhány évvel korábbi, Magyarországgal szemben indított, azonban az EJEB által alaptalannak nyilvánított kérelem is. Egyáltalán nem véletlen az, hogy a jogalkotó a Bv. tv. kegyelmi eljárási szabályainak megalkotásakor éppen a negyvenéves intervallumot tartotta megfelelőnek, hiszen erről a negyven évről az EJEB alig tíz évvel korábban már megállapította, hogy nem sérti az egyezményt. Az akkori ügyben Törköly Tibor kérelmezőt28 mint többszörös visszaesőt még 2005. január 11-én a Bács-Kiskun Megyei Bíróság súlyos testi sértés kísérletéért és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért ítélte el. A bíróság a kérelmezőre életfogytig tartó szabadságvesztést szabott ki, azzal, hogy csak negyven év után, 2044 nyarán bocsátható feltételes szabadságra. A kérelmező az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkére hivatkozva kérte Magyarország elmarasztalását.
Hangsúlyozandó azonban az a tény, amelyre az EJEB is rámutatott ítéletében, nevezetesen hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának tilalma sem az Egyezmény hivatkozott cikkéből, sem más kötelező erejű jogi dokumentumból nem vezethető le. A bíróság felhívta a figyelmet arra is, hogy az Egyezmény 3. cikke szempontjából elegendő, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés de iure és de facto csökkenthető, és noha a negyven év hosszú idő, de a valós lehetőség adott a szabadulásra. Ezzel összevetve mégis igen érdekes álláspontra helyezkedett a bíróság néhány évvel később, amikor a Vinter és mások v Egyesült Királyság29 ügyben már azt mondta ki, hogy az államnak a feltételes szabadságra bocsátás de jure és de facto lehetőségét életfogytig tartó szabadságvesztés esetén maximum huszonöt év elteltét követően felül kell vizsgálnia.
Éppen ezt az ellentmondást kihasználva nyújtott be kérelmet az EJEB-hez 2014-ben T. P. és A. T.30 . A kérelmezők azt sérelmezték, hogy noha a Vinter és mások v Egyesült Királyság ügyben az EJEB kimondta, hogy a feltételes szabadságra bocsátás felülvizsgálata nem tolható huszonöt évnél későbbi időpontra, az éppen bevezetett magyar szabályozás ennek a feltételnek mégsem tesz eleget, hiszen ezt az időpontot negyven évben határozza meg. A magyar állam védekezése egyfelől arra irányult, hogy a kötelező kegyelmi eljárás eléréséig az elítélteknek többször is lehetőségük van élni az általános kegyelem lehetőségével, másrészt hangsúlyozta, hogy a büntetés kiszabása az államok saját mérlegelési jogkörébe tartozik, így az EJEB-nek nem tiszte megszabni a felülvizsgálati eljárás időpontját. Ezt az álláspontot egyébként osztja a magyar büntetőjogászok jelentős része, közöttük Belovics Ervin is.31 Ennek ellenére az EJEB, azon túl, hogy elismerte a tagállamok büntetéskiszabásra vonatkozó jogkörét, átlátható és megismerhető szempontrendszer felállításának sürgetésével és a huszonöt éves maximum hangsúlyozásával mégis elmarasztalta Magyarországot.
Mindezen történeti előzmények vezettek a szabályozás mai állapotához, amelynek egyes kérdései közel tíz év távlatából sem mentesek a szakmai és társadalmi kritikáktól. De nem is lehet ez másként egy olyan vitatott jogintézményhez kapcsolt eljárás esetében, amelynek létjogosultsága maga is éles viták kereszttüzében áll.
A szabályozás részletei, az eljárás lefolyása
A kötelező kegyelmi eljárás egy olyan hivatalból induló eljárás,32 amely minden esetben azzal veszi kezdetét, hogy az elítéltet fogva tartó büntetés-végrehajtási intézet, mielőtt az igazságügy-miniszterhez címzett értesítésével megindítja az eljárást,33 nyilatkoztatja a fogvatartottat, aki annak lefolytatásához hozzájárulhat,34 ebben az esetben a Bv. tv.-ben foglaltak alapján lezajlik a kötelező kegyelmi eljárás. De az elítéltnek joga van ahhoz is, hogy a nyilatkozatot vagy a hozzájárulás megadását megtagadja,35 és ezzel megakadályozhassa az eljárás lefolytatását.
Az eljárás kulcsmozzanatát, a vizsgálatot, a Kúria öttagú tanácsa (Kegyelmi Bizottság) folytatja le. A Kegyelmi Bizottság megvizsgálja az igazságügy-miniszter által megküldött iratokat,36 valamint ha szükséges, további adatokat szerez be.37 A bizottságnak lehetősége van az elítélt meghallgatására is, amennyiben ezt bármilyen okból kifolyólag indokoltnak találja.38 A bizottság állásfoglalásában a következő szempontokra tér ki: az elítélt a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására, törvénytisztelő életmód folytatására való készség, valamint, hogy az elítélt egészségi és családi körülményeire tekintettel alaposan feltehető-e, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető.39 Az igazságügyért felelős minisztert a Kegyelmi Bizottság állásfoglalása köti, az abban szereplő állásfoglalás alapján felterjesztést készít a köztársasági elnöknek, amit a bizottság állásfoglalásának beérkezésétől számított tizenöt napon belül meg is küld részére, ezzel egyidejűleg megküldi az elítéltnek is.40
A köztársasági elnök diszkrecionális jogkörében dönt az igazságügyért felelős miniszter felterjesztéséről.41
Az érintettek körének vizsgálatát ismét az életfogytig tartó szabadságvesztésre utalással szükséges indítani. Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése szerint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Az alaptörvényi rendelkezés elvezet minket a Btk. 42. §-ához, amely szerint ha a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztést szab ki, az ítéletben meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy ítéletében kizárja annak lehetőségét.
A kizárásnak két módját határozza meg a törvény. A Btk. 44. § (1) bekezdésében találjuk azt a taxatív bűncselekményi katalógust, amelybe tartozó bűncselekmény elkövetése esetén a bíróságnak mérlegelési joga van. A feltételes szabadságra bocsátást kizárható emberölés súlyosabban minősülő esetei, emberrablás súlyosabban minősülő esete, népirtás, háborús bűncselekmény, apartheid és más bűncselekmények elkövetése esetén. A 44. § (2) bekezdése pedig két olyan esetkört határoz meg, amely megállapíthatósága esetén a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ki kell zárni.
A két bekezdés egymáshoz való viszonyával a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa is foglalkozott. A 3/2020. számú BJE határozat abból a generális tételből indul ki, mely szerint a Btk. 44. § (1) az Alaptörvénnyel összhangban meghatároz egy olyan taxatív katalógust, amely körbe tartozó bűncselekmény elkövetése esetén a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárása az eljáró bíró mérlegelési jogkörébe tartozik. Azonban a 44. § (2) a kizárás lehetőségén belül két olyan esetkört határoz meg, amelyek megvalósulása esetén, ha az elkövetett cselekmény a 44. § (1) bekezdésében taxált bűncselekmények körébe tartozik, mérlegelésnek nincs helye, és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ki kell zárni. Vagyis a kizárásnak csak és kizárólag az (1) bekezdésben taxált cselekmények elkövetése esetén van helye akkor, ha azt erőszakos többszörös visszaesőként vagy bűnszervezetben követik el. Jól kirajzolódik, hogy a Kúria a hangsúlyt arra helyezi, hogy a 44. § (2) bekezdés révén a törvény nem a kizárás lehetőségét teremti meg, hanem – már a kizárás lehetőségén belül – annak kötelező alkalmazását írja elő.
Az erőszakos többszörös visszaesők azonban a jogalkotó által bevezetett, bírói mérlegelést teljes mértékben kizáró abszolút határozott szankció alkalmazásával, automatizmus útján is életfogytig tartó szabadságvesztés alá kerülhetnek. A Btk. 90. § (2) bekezdése alapján az erőszakos többszörös visszaesői minősítést megalapozó bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik, és ha ez a felemelt határ a húsz évet meghaladná vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben az életfogytig tartó szabadságvesztést ki kell szabni. Dávid Lilla hívja fel a figyelmet a törvényszöveg első és második fordulata közötti distinkciótételre, amelyre a 3/2020. számú BJE határozat is utal. Az első esetben, amikor a felemelt büntetési tételkeret a húsz évet meghaladja és ezért életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni, egy újabb, második automatizmus már nem vezethet a feltételes szabadságra bocsátás kizárásához, vagyis tészhez.42 Ezzel szemben, ha az erőszakos többszörös visszaeső által elkövetett bűncselekmény – ebben az esetben nincs szó tehát automatizmusról – a Btk. szerint életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, ki kell szabni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, amennyiben az elkövetett bűncselekmény a Btk. 44. § (1) bekezdésében található taxatív katalógusba tartozik.
A három csapásnak43 nevezett intézmény létezése a tészhez hasonlóan erősen vitatott megoldás a jogirodalomban,44 a teljesség igénye nélkül és nagyon röviden: amellett, hogy eredményessége megkérdőjelezhető,45 a legélesebb kritika vele szemben, hogy a bírói munka legjelentősebb részét, az értékelést zárja ki, amely így jobb híján a bűncselekmény minősítésébe, azaz az utolsó olyan szakaszba kényszerül, ahol a bírónak erre még lehetősége van.46
A statisztikák hiánya
Az érintettek számának meghatározása során segítségül szolgál a Börtönstatisztikai Szemle című kiadvány, amely a 2019-es adatokat tárja fel. Ezen adatok alapján egyébként 2019-ben életfogytig tartó szabadságvesztést 382-en töltöttek – összehasonlításképpen ez a szám körülbelül százzal több, mint 5 évvel korábban, 2014-ben.47 Az, hogy ebből a 382 fogvatartottból pontosan hány tölti tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését, sajnos a statisztikákból nem derül ki. Maga a Börtönstatisztikai Szemle is megjegyzi – bár pontos adatok nyilvánosságra hozatala nélkül –, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számához hasonlóan a tészes fogvatartottak száma is növekvő tendenciát mutat.48
A köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmek számáról viszonylag pontos adatok állnak rendelkezésre, amely adatokból megállapítható, hogy a kegyelmi eljárások milyen arányban végződtek tényleges kegyelemmel. A köztársasági elnök egyéni eljárásban gyakorolt kegyelmét az Igazságügyi Minisztérium Kegyelmi Főosztálya tartja számon.
Emellett alapul vehetőek a Kegyelmi Főosztály statisztikai adatai49 , amelyek azt mutatják meg, hogy milyen tendenciát mutat a kegyelmi kérelmek volumene az elmúlt öt évben (2020-ban 400, 2021-ben kicsit több mint 500, 2022-ben kevesebb mint 400). A kérelmek száma sokáig stagnált, a legutóbbi években pedig mintha csökkenőbe fordulás zajlana.
A pozitív (a kegyelmet megengedő) döntések száma ugyanakkor továbbra is minimálisnak mondható.
Gyakorlati megvalósulás és annak problematikája
Az könnyen belátható, hogy tész alkalmazására és ezzel együtt a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatására – szemben az egyéni kegyelemmel – csak és szinte kizárólag kiemelkedően súlyos, elvetemült elkövetők esetében kerül sor.50 Kiválóan példázza ezt az az eset, amelynek során a Debreceni Ítélőtábla nem találta megalapozottnak az első fokon eljáró törvényszék feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést megállapító ítéletét annak az elkövetőnek az ügyében, akivel szemben nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, a bűncselekmény elhárítására idős koránál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt indult büntetőeljárás. A bíróság az indoklásban hangsúlyozta, hogy a gyakorlat a szankciórendszer legsúlyosabb büntetését csak kivételesen alkalmazza, azokkal a kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekményt elkövetőkkel szemben, akik vonatkozásában előéletük, személyiségjegyeik, büntetőeljárás alatti viselkedésük alapján arra lehet következtetni, hogy olyan javíthatatlanul elvetemültek, hogy még a későbbi szabadulás reményétől is meg kell őket fosztani.51 Vagyis a reszocializációt az elkövetett tett – vagy visszaesők esetében, elkövetett tettek sorozata – erőszakos jellege zárja ki. Ebből adódóan tész megállapításának akkor van helye, ha az ítélet kiszabásakor a bíróságnak azt kell vélelmeznie, hogy az elkövető az elkövetett cselekmény fényében már nem, de legalábbis egyelőre nem alkalmas arra, hogy a társadalom tagja legyen.
A vizsgálandó szempontok
A kötelező kegyelmi eljárásban gyakorolható kegyelem kapcsán elsődlegesen hangsúlyozandó, hogy a szabadságra bocsátás kizárólag lehetőség, nem automatizmus, nem alanyi jog; egyedi döntést és minden esetben egyedi mérlegelést kíván.52 Ennek következtében a vizsgálatnak és a figyelembe vett szempontoknak kiemelt jelentőségük van.
Ha a kötelező kegyelmi eljárás menetét tekintjük át, az első legfontosabb kérdés az eljárással kapcsolatban: nem naivitás-e azt feltételezni, hogy a Kegyelmi Bizottság a törvényben meghatározott iratok és esetleges meghallgatás alapján meg tudja egyáltalán határozni azt, hogy az elítélt törvénytisztelő életmódot fog-e folytatni, és hogy alaposan feltehető-e, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető.53
A jogalkotó szándéka egyértelmű és bizonyos tekintetben egybevág Finkey Ferenc 1933-ban megfogalmazott a társadalomba való visszahelyezésről alkotott véleményével:
„Szabadságát tehát csak valóban teljes megjavulás és jellemátalakulás esetére lehet – feltételesen is – visszaadni.”54
Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy a bíróság éppen azért hozott tészre irányuló ítéletet, mert saját – közvetlenül az eljárásban szerzett – meggyőződése és a bűncselekmény elkövetésének körülményei olyan mértékű súlyosságot mutattak, amely alapján azt kellett feltételeznie, hogy a terhelt nem alkalmas arra, hogy a társadalom tagja legyen. Sőt a társadalomra, tettéből eredően, olyan magas fokban veszélyes, hogy még feltételes szabadságra bocsátásának időpontja sem meghatározható.
Összefoglalva tehát, erősen kétséges az, hogy a kötelező kegyelmi eljárás keretében szabadságát visszanyerő elítélt mennyire felkészült arra, hogy a társadalom hasznos tagja legyen. És ennek a másik oldala sem elhanyagolható, az is kérdéses, hogy a társadalom mennyire készült fel arra, hogy egy tészből szabadult reintegrációját megvalósítsa.
Általában véve szükségesnek találom hangsúlyozni azt, hogy mivel a kötelező kegyelmi eljárásban hozott döntés egyéni diszkrecionális döntés, nincs kvantitatív mérőszám, amely megmutatná, hogy milyen eredmények mellett lesz pozitív és milyen értékek mellett negatív a bírálat. Az indokolás hiányából fakadóan azt nem mondhatjuk meg pontosan, hogy milyen szempontok kerülnek bizonyosan vizsgálatra, azonban a Bv. tv.–ben meghatározott katalógus hozzávetőlegesen világos képet ad arról, hogy mi kerül értékelésre a döntés meghozatala során.
Az elítélt jelleme
A Bv. tv. vonatkozó rendelkezései első helyen a végrehajtás során tanúsított kifogástalan magatartást és az elítélt jövőbeni, törvénytisztelő életmódjára való készséget helyezik vizsgálat alá. Ahhoz, hogy a fentebb részletezett, „kiemelkedően súlyos, elvetemült elkövetők esetében” mindezt el lehessen várni, mindenképp arra van szükség, hogy valamilyen jellemfejlődés menjen végbe a végrehajtás során.
A Bv. tv. idézett szempontjai ezen fejlődés tekintetében a javítás gondolatát idézik, melynek vitathatatlanul jelentős hagyománya van a büntetéstan történetében.55 Finkey erről kifejezetten így ír:
„az eddigi büntetéstant, mely a megtorlás és a bűnhődés fogalmain nyugszik, helyettesítse s a büntetés legfőbb céljául a nevelést vívja ki, nemcsak a fiatalkorú, de a felnőtt bűntettesekre nézve is.”56
Elméleti szempontból ma a javítás57 – a fiatalkorú elkövetőket leszámítva – már nem része a büntetés céljának.58 Helyét a szabadságvesztés végrehajtása tekintetében a prevenció és bizonyos körben a reintegráció vette át, amely azonban nem szerepel a tész végrehajtási elvei között.59 Ezen a ponton utalnék a büntetés-végrehajtási elvre, amely tész esetén a törvényből kiolvashatóan kizárólag az ítéletben foglalt joghátrány érvényesítése, kiemelt reszocializációs és reintegrációs cél nélkül.
Ha eltekintünk attól a paradoxontól, hogy azt várjuk az elítélttől, hogy megjavuljon, miközben a megjavítás, még ha lehetséges is lenne, nem deklarált célja a tényleges szabadságvesztés végrehajtásának, ennek a változásnak a mérhetősége még abban az esetben is egy kidolgozatlan kérdése a jogtudománynak – ha egyáltalán ezen teszt kidolgozása a büntetőjog feladata.
A megjavulással, teljes jellemváltozással kapcsolatos felvetésnek és szűkebb értelemben véve az erre irányuló vizsgálatnak ma is számos aspektusa van. Egyrészt vitatott kérdés az, hogy az elítélt viselkedése vagy tanúsított magatartása hogyan értékelhető vagy értékelhető-e egyáltalán, tekintettel arra, hogy többszörösen ingerszegény környezetben van, ahol szigorú rezsimszabályoknak kell megfelelnie, amelyeket úgy és azzal a céllal alakítottak ki, hogy a lehető legkisebb teret engedjék a büntetés-végrehajtási intézeten belüli bűnelkövetésnek. Ebben a steril környezetben nehéz olyan fogódzót találni, amely egyértelműen bizonyítja azt, hogy az elkövető „megjavult”. De ugyanígy igaz lehet az érem másik oldala is. Ha az elkövető nehezen viseli a bezártságát, nehezen szokja meg a rezsimszabályokat, ezáltal több konfliktusba keveredik, a hátrányára írható mindez?
Az elítéltekkel szemben támasztott elvárásokhoz erősen kapcsolódik az a kérdés is, hogy egy esetleges pozitív eredményre jutó, kötelező kegyelmi eljárás utáni szabadulás kilátásai mennyiben segítik hozzá a szabadultat ahhoz, hogy a társadalom hasznos tagja, de minimum törvénytisztelő állampolgár legyen. Erre a kérdésre keresi a választ Balázsy Péter is, akinek végső konklúziója lesújtó képet mutat:
„úgy próbáljuk megjavítani és végső soron visszailleszteni a társadalomba az elkövetőt, hogy közben gyakorlatilag antiszociálissá tesszük.”60
Mindez visszavezet minket a céllal kapcsolatos kérdésekhez és megszilárdítja azt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást, hogy a hosszú távú elkülönítés és a társadalomba való visszailleszkedés elősegítése egyszerre talán nem lehetséges.61
A családi háttér
A csatolandó iratok között a környezettanulmány hivatott arra, hogy feltárja az elítélt hátterét, kapcsolatainak minőségét és stabilitását. Feladatát tekintve a környezettanulmány az elítélt jövőbeli, társadalomban tanúsított magatartását vizionálja. E magatartásnak semmiképpen sem elhanyagolható tényezője a befogadó családi háttér. Segítségével a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő felmérheti azt, hogy a kegyelemben részesített elítélt milyen környezetbe kerül szabadulása esetén.
A családnak kiemelt szerepe van a társadalmi viszonyok újrateremtésében – írja Gönczöl Katalin, aki arra is utal, hogy a bűnelkövetés családi halmozódása rizikófaktorként értékelhető a bűnelkövetés útján.62 Mára már azt is tudjuk, hogy a családi kapcsolatok nemcsak a bűnelkövetésben, hanem a szabadulás utáni reintegrációban63 is fontos szerepet játszanak, igaz ez pozitív és negatív értelemben is.64 A fogva tartás ideje alatt tartott személyes kapcsolat kiemelten alkalmas arra, hogy csökkentse a családi kapcsolatok megszakadásának esélyét, ez azonban lényeges anyagi terhet róhat a családtagokra.65
Számos kutatás azt is világossá tette, hogy a kapcsolatok nagy része – akár a személyes kapcsolattartás érzelmi, anyagi vagy utazás-szervezési vonzata miatt, akár más okból – a hosszú évek (legalább negyven év) során meglazul, gyakran elhal66 és a tényleges emberi kapcsolatok szerepét a börtönszemélyzettel való érintkezés veszi át.67 Még elkeserítőbb a helyzet, ha a kötelező kegyelemmel érintettek körére koncentrálva azt vesszük alapul, hogy az átlagos magyar bűnelkövető 37–38-as éveiben járó férfi,68 aki ideális esetben negyven év letöltését követően – kötelező kegyelem által – szabadul, szabadulása idején már hetvenes évei végén jár. Családi kapcsolatai, szülei tekintetében valószínűsíthetően megszűntek. Amennyiben alapított családot, elképzelhető, hogy az képes a biztos és befogadó háttér nyújtására, de ezzel biztosan számolni nem lehet. Ha minden ideálisan alakul, nem lehetetlen, hogy legyenek még aktív családi, emberi kapcsolatok, de azok milyensége és a tényleges befogadás megvalósulása nem prognosztizálható.69 Hozzá kell tennünk, hogy azon kapcsolat fennállása, amely kibírta a legalább negyvenéves elválasztottságot, mindenképpen pozitívan értékelendő. De nem várható el senkitől az, hogy negyven év távollét után biztos és támogató környezetet nyújtson valakinek, akivel lehet, hogy évek óta nem is találkozott, és a büntetés-végrehajtás során nem tartotta rendszeresen a kapcsolatot.
Egészségi állapot
A törvény – akárcsak a családi kötelékeket – az elítélt egészségügyi állapotát is vizsgálat alá vonja a kötelező kegyelmi eljárás keretében.70 Ez már csak azért is érdekes, mivel az általános kegyelmi eljárás iránti kérelmek legnagyobb számban előforduló indoka éppen az egészségügyi állapot leromlása,71 amihez a prizonizáció, az elidegenedés és a börtönártalmak feltételezhetően jelentősen hozzájárulnak.72
Természetesen nincs irányadó törvényi katalógus arról, hogy mely egészségügyi diagnózis lenne az, amely kegyelmet indikál és szükségtelenné teszi a további szabadságelvonást. Répássy Róbert szerint ilyen lehet például az olyan súlyos egészségromlás, fizikai vagy szellemi leépülés, melynek következtében gyakorlatilag az elítélt ártalmatlanná válik,73 vagyis ha a társadalomra való veszélyessége olyan mértékben módosul, hogy a büntetés társadalomvédelmi célja okafogyottá lesz.
A Bv. tv. 46/C. §-ának indokolása szerint a körültekintő mérlegeléshez szükséges iratok – különösen az elkövető mentális állapotára vonatkozó pszichiáter és pszichológus által készített szakvélemény – minden esetben kötelezően beszerzendők, és ha szükséges, a bizottság kérésére további szakvélemények is készíthetők. A törvény a mentális állapotra vonatkozó dokumentáció mellett az elítélt egészségi állapotára vonatkozó minden dokumentumot vizsgálat tárgyává tesz. Ebből jól kirajzolódik, hogy az egészségnek a mentális és a fizikális vetülete is figyelmet kap a kötelező kegyelmi eljárás során.
Unikális megoldás a néhány európai rendszerben alkalmazott könyörületes szabadulás74 intézménye, amelynek fogalmát az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Jogi és Emberi Jogi Bizottsága dolgozta ki. Könyörületes szabadításon értik a tagállamok azon jogát és jogi gyakorlatát, amely a fogvatartottak idő előtti szabadítását életkorukra vagy egészségügyi állapotukra való tekintettel teszi lehetővé.75 Ezzel összhangban a hazai szabályozásban is megjelenhet az egészségi állapot mint a szabadságvesztés-büntetés félbeszakítását eredményező ok,76 de akár a halasztás okául is szolgálhat,77 automatikusan azonban önmagában nem vezethet a büntethetőség megszüntetéséhez.
Egyetértek Juhász Zsuzsanna azon szavaival, melyek szerint az emberiesség „azt kívánja meg, hogy bánjunk a haldoklókkal és az idősekkel emberként és hagyjuk őket méltósággal meghalni”78 . Maga a könyörület és a könyörületes szabadság semmi esetre sem elvetendő, annak ellenére, hogy egyelőre expressis verbis formában nem feltétlenül jelenik meg sem a hazai, sem pedig a tagállamok gyakorlatában.
Ha a könyörületes szabadulás intézménye mellett tesszük le a voksunkat, érdemes lenne pontosabban kidolgozni azt is, hogy milyen bűncselekményeket elkövetőkkel szemben lehetne ezt az intézményt szélesebb körben alkalmazni, továbbá, hogy van-e létjogosultsága az egészségi állapot ilyen mértékű vizsgálatának például egy tészre ítélt fogvatartott tekintetében.
Az egészségességnek és a könyörületes szabadításnak bizonyos tekintetben ellensúlya Kónya István azon gondolata, amely szerint tévúton jár az az igazságszolgáltatás, amely céljául „az egész világgal szembehelyezkedő tömeggyilkos megvédését, méltóságának másokkal szembeni feltétlen elismerését tekinti”79 .
A könyörületes szabadításon túl és a társadalmi szintből egyet visszalépve azon is szükséges elgondolkodni, hogy a leromlott egészségi állapotú elítélt szabadsága nem büntetés-e a megmaradt, ártatlan családtagok számára. Róható-e kötelezettség arra a gyerekre, akinek szülője az elmúlt negyven évet valamilyen erőszakos cselekmény elkövetése miatt a börtönben töltötte, akinek egészsége súlyosan leromlott, akár teljesen magatehetetlenné vált. Feltehető az a kérdés is, hogyan alakul a gyermek gondozási kötelezettsége azzal a szülővel szemben, aki nem tanúsította azt a gondoskodó, támogató magatartást, ami egy szülőtől elvárható, sőt a gyermek életének évtizedeiben nem volt része, vagy akár éppen családjával szemben tanúsított olyan súlyos és erőszakos magatartást, amely büntetését eredményezte.
Ebben a fejezetben az időskorra – mint felső korhatárra – való tekintettel adott kegyelem kerül vizsgálat alá, a gyermekkorról nem esik szó.
Az amerikai szakirodalom egy része megkérdőjelezi az időskori fogva tartás létjogosultságát. A kérdés az, hogy a büntetés céljai hogyan olvashatók együtt az idős, magatehetetlen emberek bebörtönzésével, amely egyébként jelentős költség az állam számára. Somogyvári Mihály így teszi fel a kérdést ezzel összefüggésben:
„Mennyiben és milyen esetben igazolható a büntetés céljainak ideológiai érvkészleteivel egy haldokló, demens vagy magatehetetlen ember fogva tartása. Mennyiben szolgálja az elrettentést, a speciál- és a generálprevenciót vagy a sikeres reintegrációt?”80
Az idős korról sem a Bv. tv., sem a Btk. nem rendelkezik – és bármilyen következtetés levonását megelőzően hangsúlyozni kell, hogy ez nem egyedi a tagállami szabályozások között. Sőt, egy alább hivatkozott jelentés azt állapítja meg, hogy nincs olyan tagállam az Európa Tanácsban, amely a büntetés-végrehajtás tekintetében felső korhatárt állapítana meg, és nincs olyan ország sem, ahol a feltételes szabadságra bocsátás kizárólagos oka az életkor lenne.81
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy hazai büntetőjogi szabályozásunk nem zárja ki az idős kort az értékelendő körülmények köréből, mivel az azzal együtt járó szellemi hanyatlást és tűrőképesség-csökkenést mint enyhítő körülményt már a büntetés kiszabásánál figyelembe kell venni.82 Azonban pusztán az idő múlására tekintettel való könnyítés – egy olyan büntetés esetén, amely kifejezetten az idő múlására épül – megkérdőjelezhető. Az ilyen irányú megoldás a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének jelentőségét befolyásolná, tartalmát üresebbé tenné, vagy azzal maximálisan összeférhetetlen lenne.
Munkaviszony
Említésre méltó a Bv. tv. 46/C. § d) pontja is, miszerint „ha az elítélt a bv. intézetet arról tájékoztatja, hogy szabadulása esetén foglalkoztatása biztosított lesz – a munkáltató által kiadott foglalkoztatási nyilatkozatot” csatolja.
Sajnálatos, de érthető módon nem találtam arra utaló adatot, hogy ez a gyakorlatban hányszor történt meg pontosan. Kétségkívül nem vitatható az az állítás, mely szerint a létbizonytalanság komoly hatást gyakorol az elkövetővé válás folyamatára.83 Az is elképzelhető, hogy a jogalkotói szándék az ilyen nyilatkozat csatolásával a fogvatartott által vizionált jövőképre fókuszál, amellyel összefüggésben tényleg lehet relevanciája annak, hogy az elítélt hogyan tervezi a társadalomba való visszailleszkedést, a saját megélhetése biztosítását. Az sem elképzelhetetlen, hogy ez egy motiváló cél vagy egy olyan többlet, ami árnyalja a megítélendő személy jellemfejlődését, „javulását”, és képet ad a jövőről való gondolkodásáról.
Ebben a viszonylatban azonban, mégis inkább azon állásponthoz csatlakoznék, amely teljesen életszerűtlennek tartja az ilyen típusú foglalkoztatási nyilatkozat csatolását.84 Ha az előbbiekben a büntetés-végrehajtási statisztikák alapján felvázolt átlagos tészes bűnelkövetőt vesszünk ismét alapul, akkor egy hetvenes évei második felében járó, de a legideálisabb esetben is egy minimum hatvanéves emberről beszélünk, a nyugdíjkorhatár közelében, akinél a megtorló és izoláló cél kiszorította a reszocializációt és a regintegrációt, és aki legnagyobb valószínűséggel nem rendelkezik biztos és stabil családi háttérrel.
A kérdés itt is az, hogy a kötelező kegyelmi eljárásban értékelhető-e a terhére az, hogy nem tudott magának a büntetés-végrehajtási intézet falain belülről munkát keresni és így az erről kiállított igazolást csatolni?
Kritikai észrevételek és megoldási javaslatok
Azon túl, hogy a kötelező kegyelmi eljárás bevezetése óta erősen vitatott intézménye a büntetőjog tudományának, részben az általános kegyelmi eljárásra is jellemző diszkrecionalitásból és vélt vagy valós átpolitizáltságból eredő okokra tekintettel, részben az egyes tartalmi elemek, szempontok indokolhatósága, vizsgálhatósága tekintetében. A kötelező kegyelemi eljárásban gyakorolható kegyelemmel és az ehhez kapcsolódó eljárással szemben felmerülő számos kritika közül (a büntetés célja, gyakorlati megvalósulás, csatolandó iratok, befogadó környezethez fűzött elvárások, utánkövetés) két lényeges korpusz bemutatására törekszem.
A „rosszul megválasztott eljárás”
Az eljárás formáját, éppen megismerhetetlensége miatt, minden oldalról számos kritika érte. Bizonyos nézetek szerint a kötelező kegyelmi eljárásban vizsgált tények inkább lennének tárgyalandók egy, a feltételes szabadságra bocsátáshoz közelebb álló intézményben, mint a kegyelem keretei között.85 A kötelező kegyelmi eljárás szabályai semmilyen kézzelfogható, meggyőző visszatartó erőt nem tartalmaznak, és mindezt súlyosítja, hogy az eljárás során vizsgált tények is szubjektívek (törvénytisztelő életmód megállapítása börtönkörülmények között).
Polgár András más oldalról közelíti meg a kérdést, és a kegyelmi eljárás tarthatatlanságának problémáját abban látja, hogy a tészből kötelező kegyelmi eljárással szabadult tulajdonképpen olyan tiszta lappal indul újra, mintha el sem ítélték volna.86 Ezzel szemben a feltételes szabadságra bocsátás a bíróság által, a törvényben meghatározott körülmények bekövetkezte esetén, akár meg is szüntethető.87 Már itt megmutatkozik bizonyos fokú aránytalanság a feltételes szabadsággal szabadulókkal szemben. Az eljáráshoz kapcsolódóan felmerül az a kérdéssor, hogy mi történik a kegyelmet nyert elkövetőkkel szabadon bocsátásuk után, mert amíg a feltételes szabadság esetén tételesen rögzített utánkövetés kerül előírásra, addig a kötelező kegyelemmel szabadult fogvatartottak esetében ilyen részletezettségű szabályozással nem találkozunk. Balázsy a feltételes szabadságra bocsátási eljárás és a kötelező kegyelem között feszülő ellentétet kissé cinikusan azzal magyarázza, hogy tulajdonképpen a kötelező kegyelmi eljárás utáni kontrollszabályok azért nincsenek megfelelő részletességgel kidolgozva, mert a jogalkotó igazából maga sem gondolta komolyan, hogy ezen az intézményen keresztül bárkit is vissza lehet engedni a társadalomba.88
Egyébként nem Balázsy és Polgár az első szerzők, akik a rendszer alapjainak átgondolásában látják a megoldást. Már Finkey is – bár hozzá kell tennünk, hogy egészen más szabályozási struktúra keretei között – inkább a feltételes szabadságra bocsátáshoz közelebb eső intézményként értelmezte:
„elvi kiindulási pont csak az lehet, hogy az életfogytiglani fegyházra elítélteket is bizonyos hosszabb idő kifogástalan eltöltése után részesíthetjük a feltételes szabadon bocsátás kedvezményében, azonban természetesen a rendesnél szigorúbb feltételek mellett.”89
Az időtartam
Nem kizárólag a vizsgálati szabályok képezik a kritika tárgyát. Ahogy az EJEB gyakorlata mutatja, a büntetés időbeli tartama is kérdéses. Mennyi idő kell tehát a Finkey által is meghatározott megjavuláshoz, a jellem teljes átalakulásához, tehetnénk fel a kérdést. Az EJEB a már ismertetett Törköly-ügyben90 még a negyven évet sem kifogásolta, néhány évvel később a Vinter-ügyben91 a felülvizsgálatot már huszonöt év után lefolytatandónak ítélte, továbbá a T. P. és A. T.-ügyben92 és a Volodymyr Petukhov v Ukrajna ügyben93 – egyéb feltételek meghatározása mellett – is fenntartotta ezt az elvárását. A Bodein v Franciaország ügyben94 szintén fenntartotta a huszonöt éves intervallumot, de megengedhetőnek találta akár harminc évre való kibővítését bizonyos többletfeltételek fennállása esetén.
Az EJEB a legfrissebb hazai vonatkozású, Bancsók és Magyar v Magyarország ügyben95 hozott ítéletében újra megismételte, hogy a felülvizsgálat és a tényleges szabadulás lehetőségének kezdetektől fogva adottnak kell lennie a tészre ítéltek számára, ellenkező esetben az Egyezmény 3. cikkének sérelme valósul meg. A bíróság a felülvizsgálati idő tekintetében, bravúros indokolás mellett, hivatkozott arra is, hogy az általános felülvizsgálati idő a részes államok jogában maximum huszonöt év. Mivel ezt az „ajánlott” időtartamot a magyar jogban előírt negyvenéves intervallum lényegesen meghaladja, továbbá, hogy a bíróság értelmezésében a negyven év olyan hosszú idő, mintha nem is lenne reális lehetőség a felülvizsgálatra, ezért az Egyezmény 3. cikkének sérelmére tekintettel ismét elmarasztalta Magyarországot.
A hazai szakirodalom erősen fragmentált a kérdésben. Lévay Miklós az EJEB által meghatározott huszonöt éves időtartamhoz való igazodásban látja az uniós joggal is teljes mértékben konform megoldást.96 Czine Ágnes alkotmánybíró párhuzamos indoklásában szintén az EJEB által meghatározott huszonöt éves intervallumhoz közelítené a magyar szabályozást, azzal a kiegészítéssel, hogy nem szerencsés, ha a jogalkotás úgy vállalja át a szakemberek felelősségét, hogy a felülvizsgálat időpontját kitolja, ahelyett, hogy a veszélyesség megítélését rájuk bízná.97 A szűkítő értelmezések ellenpontjaként Polgár András például ötven évben látja a kegyelmi eljárást megelőző, letöltendő évek számát, ezzel is biztosítva a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével és az a nélkül kiszabott szabadságvesztés közötti aránytalanságok kiküszöbölését.98
Az jól látható, hogy az időt a legtöbb szerző különös részi mintára igyekszik meghatározni. A szabályozási lehetőségek között kiemelten fontosnak tartom megemlíteni Tóth Mihály rendhagyó álláspontját, amely szerint „minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy feltételes szabadságra bocsátásának engedélyezését”99 , a felülvizsgálathoz való jogát szigorú kritériumrendszerhez kötötten, az elítélt kérelmére induló eljárásban, szakértők támogatásával kell megállapítani. A felülvizsgálat természetesen a kérelem elutasításával is zárulhat, hiszen az elítéltet kizárólag a felülvizsgálathoz való jog illeti meg, és nem a szabaduláshoz vagy szabadsághoz való jog. A megismételt, szakértők bevonásával lefolytatott eljárás pedig, amennyiben szükséges, ténylegesen, halálig történő szabadságvesztést is eredményezhet. A leg-lényegesebb különbség, hogy ebben az esetben nem az ítélet kiszabásakor, egy eshetőlegesen hibás prognózis alapján került fenntartásra a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, hanem egy folyamatos szakértői vizsgálat eredményeként.100
Jog a reményhez?
A remény az emberi mivolt esszenciális alkotóeleme.101 Hiánya – a reménytelenség a tész viszonylatában egyre szélesedő alanyi körre értelmezve – heves vitákat szül. Az kétségtelen, hogy azok a fogvatartottak, akiknek fő szabály szerint azt kell feltételezniük, hogy életük hátra lévő részét a börtön falai között töltik, kevés vesztenivalóval rendelkeznek. Csóti András ezzel a „semmit veszthető” helyzettel kapcsolatban megjegyzi, hogy azon elítéltek, akik semmilyen időbeli kapaszkodóval sem rendelkeznek, rendkívül nagy kockázatot jelentenek a börtönszemélyzet számára, és büntetésük végrehajtása jelentős terhet ró a büntetés-végrehajtás intézményére.102 Ezt a nézetet erőteljesen árnyalja az, hogy ezeknek az elítélteknek a kötelező kegyelmi eljárás, továbbá annak megismételt eljárásai – függetlenül az időtartam körüli vitáktól – kétségkívül adnak egy távoli időbeli kapaszkodót, amely változást hozhat számukra.
Fontos kérdés az, hogy pontosan kiknek a reményét védelmezi az állam. Ideje kijelenteni azt, hogy a remény kérdése már nem kizárólag az elítéltek tekintetében hangsúlyozandó.
A társadalmi ígéret
Polgár András a tész legfőbb ismérvének a társadalmi kijelentés ígéret jellegét tekinti. Tész esetén „a társadalom tesz [ígéretet], mely intézményei útján egyébként jogalkotó hatalommal is rendelkezik”103 , azonban ez az ígéret nem az elítéltet köti, hanem a társadalmat magát. A kötelező kegyelmi eljárás pedig ennek a megkötő ígéretnek a feloldására szolgál, hogy a korábban kiszabott ítélettől eltérhessünk.104 Polgár nézete alapján a büntetés kiszabásakor a bíró tesz egy ígéretet a társadalomnak arra, hogy megvédi őt a bűntől, és nem engedi ki az elkövetőt, még akkor sem, ha a sértett vagy családtagjai mind meghaltak, és már senki sincs, aki közvetlenül emlékezne az elkövetésre. A kötelező kegyelmi eljárás azonban éppen ezen ígéret revideálásra szolgál. Jól érzékelhető, hogy ez a nézet a társadalom felé irányul és a védelmi funkciót helyezi a középpontba. Ellenvetésként, még ha elfogadjuk az ítélet ígéreti jellegét, akkor is – és Polgár is így fogalmaz –, a védelem elsősorban a bűn és nem az elkövető ellen irányul, ezért a kötelező kegyelemnél, ideális esetben – negyven év elteltével – megfelelő munkával elképzelhető, hogy a kettő, azaz a bűn és az elkövető, elválik egymástól.
Az áldozat reménye
Bár a legtöbb szó – akár pozitív, akár negatív értelemben – az elítéltek jogairól esik, szerencsére a szakirodalom és maga a gyakorlat is az elmúlt években egyre inkább nyitottá vált a viktimológia eszmerendszerének befogadására és az áldozatok szerepének revideálására. Az eljárás lényegével összefüggésben kiemelkedően fontosnak tartom Dávid Lilla azon nézetét, amely a sértettek és áldozatok személyi biztonsághoz való jogát105 vonja be a diskurzusba:
„A »TÉSZ«-ben rejlő reménytelenség jelenthetett reményt a sértettnek, hozzátartozóinak, hogy az olyan bűnelkövetőtől, akinek esetében a határozott ideig tartó szabadságvesztés többször is eredménytelennek bizonyult az állam, védelmet nyújt.”106
De nem kizárólag a magyar oldalról érik kritikák az EJEB szűken, kizárólag az elkövető viszonylatában értelmezett reményhez való jogát. Egidijus Küris bíró a T. P. és A. T. v Magyarország ítéletéhez csatolt különvéleményében szintén egy másik reményre jogosult csoportra hívja fel a figyelmet:
„Ez a »másik« remény, mellyel az életfogytiglani fogvatartottak reménye összevethető, a társadalom reménye, beleértve azokat is, akiknek az elkövetők elmondhatatlan szenvedést okoztak, és akiknek életét (igen!) reménytelenné és értelmetlenné tették azzal, hogy meggyilkolták szeretteiket. Valamilyen okból a Bíróság az ő összetört reményeikről nem beszél, amikor »emberi jogokat« vagy bármilyen más »jogot« említ.”107
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódva osztom és idézem Tóth Mihály álláspontját, aki a racionalitás talaján állva gondolkodik a „reményhez való jogról” és az elítélt vágyakozását határozottan esélyként írja le, amely esély korlátozható is lehet, ha a magasabb érdek, a társadalom védelme indokolttá teszi.108 Ezáltal pedig előtérbe helyezi azokat, akikről a legkevesebb szó esik, az áldozatokat, a társadalmat, akik reményhez való joga magában foglalja a biztonság, a kiszámíthatóság és számos más alapvetőnek tartott jog meglétét.
Zárógondolatok
A kötelező kegyelmi eljárás jogosan áll társadalmi és szakmai viták kereszttüzében. A jelenlegi szabályozás – a vizsgálatra vonatkozó részletes és jól körülhatárolt szabályok, valamint a társadalomba való visszailleszkedésre való felkészülés hiányából fakadóan – nem alkalmas arra, hogy bárkit is visszaengedjen ilyen módon eltöltött negyven év után a társadalomba.
A legszomorúbb talán az, hogy ez nem kizárólag a sértettek, az áldozatok családjának vagy a társadalomnak az érdeke, hanem érdeke a szabadulásban reménykedő elítéltnek is, akinek valószínűsíthetően semmi esélye arra, hogy a büntetés-végrehajtásban eltöltött élet után a társadalom tagja legyen. Ugyanezen kérdés társadalmi perspektívája is érdekes, mert kérdés az, hogy elvárható-e a társadalomtól, hogy hasznos tagjaként kezelje például a Szita-gyilkosság vagy a csepeli kettős gyilkosság elkövetőit.
A kegyelem jogintézménye, bár (egyes átmeneti fellángolások kivételével) igen kevés szó esik róla és tényszerűen nem is a legelterjedtebb alanyi kört érintő intézmény, mégis esszenciális eleme az emberségességre törekvő büntetési rendszereknek. Bár nagymértékben jogiasult intézményről van szó, mégis magában hordozza azt a misztikus, kissé szakrális elemet, amely minden kétséget kizáróan az isteni kegyelem ajándékának tematizálásából származik.
Azt is jól látjuk, hogy a speciálisabbnak tekinthető kötelező kegyelmi eljárással kapcsolatban a viták és kritikák forgatagában a szabályozni és még részletesebben szabályozni kérdéskör áll. Meggyőződésem szerint a szabályozás lényeges eleme minden jogbiztonságra törekvő jogrendszernek, a túlszabályozás azonban egyrészt túlzott bürokratizálódáshoz vezet, másrészt – és ezt tartom igazán lényegesnek –, megfosztja ezt az ősi intézményt ajándék jellegétől. Ha kvantitatív mérőszámok alapján határozzuk meg, hogy ki, mikor kap kegyelmet, akkor valójában már nem is arról az állami hatalom legfőbb személye által gyakorolt, jelentőségteljes mozzanatról lesz szó, amely döntésben a társadalom jóváhagyása tükröződik.
A kegyelemi eljárás általános vagy kötelező típusa akkor tudja betölteni azt a célt, amelyeket évszázadok óta magában hordoz, ha teret adunk egyedi, egyéni és bizonyos tekintetben megismételhetetlen, kiigazító funkciójának.
Trunkos Bence, ügyvédjelölt
- Gellér Balázs – Ambrus István – Vaskuti András: A magyar büntetőjog általános tanai. II. kötet. ELTE Eötvös, Budapest, 2019, 16. o.
- 23/1990. (X.31.) AB határozat
- Beccaria, Cesare: A bűnökről és büntetésekről. Attraktor, Budapest, 2017
- Christie, Nils: Büntetésipar. A nyugati stílusú gulágok felé. Osiris, Budapest, 2004
- Nagy Ferenc: A büntethetőségi akadályok szabályozása az új Büntető Törvénykönyvben, különös tekintettel a jogellenességet kizáró okokra. Büntetőjogi Kodifikáció, 2001/1., (26–32.) 26. o.
- Belovics Ervin: A büntethetőségi akadályok. Jogtudományi Közlöny, 2014/12., (547–546.) 547. o.
- Gellér Balázs – Ambrus István: A magyar büntetőjog általános tanai. I. kötet. ELTE Eötvös, Budapest, 2017, 296. o.
- Uo. 320. o.
- Be. 381. § (1) bekezdés d) pont
- Be. 492. § (1) bekezdés c) pont
- Belovics Ervin – Gellér Balázs – Nagy Ferenc – Tóth Mihály: Büntetőjog I. Általános Rész. A 2012. évi C. törvény alapján. HVG-ORAC, Budapest, 2012, 275. o.
- Belovics Ervin – Tóth Mihály: Büntető eljárásjog. HVG-ORAC, Budapest, 2013, 590. o.
- Magyarország Alaptörvénye 1. cikk (2) j) és 9. cikk (4) g) pont
- Petrétei József: A köztársasági elnök kegyelmezési jogáról. In: Csink Lóránt – Szabó István (szerk.): Az államfő jogállása III. Tanulmányok 48. Pázmány Press, Budapest, 2014. http://real.mtak.hu/17303/1/kekegyelem-1.pdf
- Btk. 25. §
- Btk. 99. §
- Magyarország Alaptörvénye, 1. cikk (2) j) pont
- Magyarország Alaptörvénye, 9. cikk (4) g) pont
- 47/2007. (VII. 3.) AB határozat
- Hadházi Dávid: A kegyelem, mint büntethetőségi akadály létjogosultsága. Miskolci Jogi Szemle, 2018/2., (134–147.) 135. o.
- Nagy Anita: Az általános kegyelmi eljárás egy kutatás tükrében. Acta juridica et politica, 2018/81., (744–754.) 754. o.
- 11/1992. (III. 5.) AB határozat
- Bodnár Eszter – Pozsár-Szentmiklósy Zoltán: Alkotmányos tanok. I. kötet. HVG-ORAC, Budapest, 2018, 163. o.
- Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Politzer Kiadó, Budapest, 1905, 541. o.
- Gellér B. – Ambrus I. (2017): i. m. 321. o.
- Nagy Anita: A kegyelmi és a kötelező kegyelmi eljárás összehasonlítása. Börtönügyi Szemle, 2017/2., (65–79.) 65. o.
- Bv. tv. 46/A–H. §-ok.
- Törköly Tibor v. Magyarország, 4413/06. számú ügy.
- Vinter és mások v. Egyesült Királyság, 66069/09., 130/10. és 3896/10. számú ügyek.
- T. P. és A. T. v Magyarország, 37871/14. és 73986/14. számú ügyek.
- Belovics Ervin: Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatos dilemmák. In: Koltay András – Darák Péter (szerk.): Ad astra per aspera. Ünnepi kötet Solt Pál 80. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2017, (31–47.) 46. o.
- Bv. tv. 46/A. § (2) bekezdés
- Bv. tv. 46/B. § (1) bekezdés
- Bv. tv. 46/B. § (2) bekezdés
- Bv. tv. 46/B. § (2)–(3) bekezdés
- Bv. tv. 46/F. § (2) bekezdés
- Bv. tv. 46/F. § (3) bekezdés
- Bv. tv. 46/F. § (5) bekezdés
- Bv. tv. 46/F. § (2) bekezdés a)–b) pontok
- Bv. tv. 46/G. § bekezdés (2)–(3) bekezdés
- Magyarország Alaptörvénye, 9. cikk, (4) bekezdés g) pont
- Dávid Lilla: A kötelező tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés értelmezése a Kúria 3/2020. számú büntető jogegységi határozata kapcsán. Magyar Jog, 2021/11., (671–681.) 673. o.
- Kónya István: A három csapás bírói szemmel. Magyar Jog, 2011/3., 132–137. o.
- Tóth Mihály: Utak, ösvények és »csapások« a visszaesés büntetőjogi szabályozásában. In: Belovics Ervin – Tamási Erzsébet – Varga Zoltán (szerk.): Örökség és büntetőjog. Emlékkönyv Békés Imre tiszteletére. PPKE JÁK, Budapest, 2013, (177–189.) 185. o.
- Borbíró Andrea: „Three Strikes and you’re out” Magyarországon – kriminálpolitikai racionalitás vagy szimbolikus jogalkotás? Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientarium Budapestiensis De Rolando Eötvös Nominatae, 54., 165–179. o.
- Ambrus István: Együttalkalmazási tilalmak, valamint valódi és látszólagos kógencia a büntetőjog szankciórendszerében. Belügyi Szemle, 2018/6., (88–107.) 103. o.
- Várkonyi Zsolt (szerk.): Börtönstatisztikai Szemle. BVOP, Budapest, 2020, 16. o.
- Uo.
- https://igazsagugyiinformaciok.kormany.hu/download/9/89/03000/statisztika%2020-02%20janu%C3%A1r%201-2022%20december%2031%20-20kegyelmi%20%C3%BCgyek.pdf
- Polgár András: Mi lesz veled, TÉSZ? A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés emberi jogi megítélése, érvek, ellenérvek. Büntetőjogi Tanulmányok, XVI. kötet, 2015, (79–106.) 81. o.
- Bf.II.432/2021/9.
- Belovics Ervin: Büntetőjog I. Általános Rész. HVG-ORAC, Budapest, 2018, 452. o.
- Bv. tv. 46/F. § (2) a)–b) pontok.
- Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. MTA, Budapest, 1933, 175. o.
- Hacker Ervin: A börtönügy. Wessely és Horváth, Pécs, 1918, 6. o. A büntetés négy célját határozza meg, amelyek közül csak az egyik a javítás.
- Finkey Ferenc: Büntetés és nevelés. Értekezések a philosophiai és társadalmi tudományok köréből. MTA, Budapest, 1922, 3. o.
- Btk. 106.§ (1) bekezdés
- Ruzsonyi Péter: A caritastól a fogvatartotti reintegrációig. A javítás eszméjének evolúciója. Dialóg Campus, Budapest, 2018, 116. o.
- Bv. tv. 83. § (1)–(2) bekezdés
- Balázsy Péter: Kegyetlen kegyelem? – A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, avagy egy roskadozó jogintézmény kritikája és jövője. Büntetőjogi Szemle, 2018/2., 24–38. o. www.ujbtk.hu/balazsy-peter-kegyetlen-kegyelem-a-tenyleges-eletfogytig-tarto-szabad-sag-vesztes-avagy-egy-roskadozo-jogintezmeny-kritikaja-es-jovoje/
- Uo.
- Gönczöl Katalin: A bűnelkövetés társadalmi reprodukciójának tényezői a családban. Magyar Jog, 1986/6., (501–517.) 501. o.
- Burnett, Ros – Maruna, Shadd: So „Prison Works”, Does It? The Criminal Careers of 130 Men Released from Prison under Home Secretary, Michael Howard. The Howard Journal of Criminal Justice, 43(4), 2004, 390–404. o. Azok a fogvatartottak, akik büntetésük töltése alatt a barátaikkal és családjukkal való újraegyesülést tervezgették, szabadulásuk után kisebb eséllyel váltak ismételten bűnelkövetővé. Lásd Bíró Emese: A fogvatartottak családi kapcsolatainak szerepe a bűnelkövetésben, a börtönélményben és a reintegrációban. In: Albert Fruzsina (szerk.): Életkeretek a börtönön innen és túl. Szociológiai Tanulmányok, 2015/2., (73–112.) 76. o.
- Uo.
- Uo. 86. o.
- Juhász Zsuzsanna: A gyermek „legfőbb érdekének” figyelembevétele a szülő bebörtönzése esetén. Miskolci Jogi Szemle, 2020/1., (60–76.) 67. o.
- Antal Szilvia – Solt Ágnes: A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésre ítéltek longitudinális vizsgálata. Kutatási jelentés (III/A/23). Kézirat. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2013, 2. o. Lásd továbbá Antal Szilvia – Solt Ágnes: A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés-büntetésre ítéltek longitudinális vizsgálata. Börtönügyi Szemle, 2013/1. 65–71.
- Várkonyi Zs. (2020): i. m. 5. o.
- Payrich András: A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. In: Kecskás Gábor (szerk.): Doktori Műhelytanulmányok 2015. Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Győr, 2015, (193–201.) 198. o.
- Bv. tv. 46/F. §
- Nagy Anita: A kegyelmi eljárás és a szabadságvesztés félbeszakítása. Miskolci Jogi Szemle, 2015/2., 29–40. o.
- Fekete Márta: Prizonizáció, elidegenedés, börtönártalmak, a hosszú időre elzárt fogvatartottak szemszögéből vizsgálva – Nemzetközi kutatások tükrében. Magyar Rendészet, 2021/2., 127–141. o.
- Répássy Róbert: A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről. www.kor-many.hu/hu/igazsagugyi-miniszterium/parlamenti-allamtitkarsag/beszedek-publika-ciok-interjuk/repassy-robert-a-tenyleges-eletfogytig-tarto-szabadsagvesztesrol
- Handtke, Violet – Wangmo, Tenzin – Elger, Bernice – Bretschneider, Wiebke: New guidance for an old problem: early release for seriously ill and elderly prisoners in Europe. The Prison Journal, 97(2), 2017, 224–246.
- European Association for Palliative Care (AEPC) Task Force: Mapping Palliative Care Provision for Prisoners in Europe, Part A Survey Report, 2019. https://eapcnet.eu/wp-content/uploads/Part-A-Survey-report-2019-FINAL-3-Feb-2020.pdf
- Bv. tv. 116. § (1) bekezdés
- Bv. tv. 39. § (2) bekezdés
- Juhász Zsuzsanna: A fogvatartottak idő előtti egészségügyi szabadítása – a könyörületes szabadítás. Miskolci Jogi Szemle, 2020/2., (67–80.) 79. és 80. o.
- Kónya István: Érzelmek és indulatok az életfogytig körül. Magyar Jog, 2017/3., (129–140.) 138. o.
- Fellner, Jamie – Human Rights Watch: Old Behind Bars – The Aging Prison Population in the United States. Human Rights Watch, New York, 2012. Hivatkozza Somogyvári Mihály: Idősek a rácsok mögött – időskorú fogvatartottak és szakpolitikai kihívások. Börtönügyi Szemle, 2015/2., (100–103.) 102. o.
- Parliamentary Assembly: The fate of critically ill detainees in Europe, Doc. 13919., 13 November 2015. https://assembly.coe.int/nw/xml/XRef/Xref-XML2HTML-en.asp?-fileid=22284&lang=en
- 56. BK vélemény II.4.
- Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára – Korinek László – Lévay Miklós: Kriminológia – Szakkriminológia. Complex, Budapest, 2006, 304–312. o.
- Payrich A. (2015): i. m. 198. o.
- Uo.
- Polgár András: Volt egyszer egy büntetés? A kötelező kegyelmi eljárás szabályai a strasbourgi döntés alapján. Börtönügyi Szemle, 2015/2., (23–34.) 29. o.
- Btk. 40. §
- Balázsy P. (2018): i. m.
- Finkey F. (1933): i. m. 175. o.
- Törköly Tibor v. Magyarország, 4413/06. számú ügy
- Vinter és mások v. Egyesült Királyság, 3896/10. számú ügy
- T. P. és A. T. v Magyarország, 37871/14. és 73986/14. számú ügyek
- Petukhov v Ukrajna, 41216/13. számú ügy
- Bodein v Franciaország, 40014/10 számú ügy
- Bancsók László és Magyar László v Magyarország, 52374/15. és 53364/15. számú ügyek
- Lévay Miklós:A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárásának szabályozása a 2014. évi LXXII. törvényben, figyelemmel az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorla-tára. In: Polt Péter – Belovics Ervin – Gellér Balázs – Ambrus István (szerk.): Ünnepi kötet Györgyi Kálmán 75. születésnapja alkalmából. ELTE Eötvös, Budapest, 2016, (183–193.) 190. o.
- 3013/2015. (I. 27.) AB végzés [25] és [28] bekezdések
- Polgár A. (2015): i. m. 28. o.
- Tóth Mihály: Kiszámítható döntések a kiszámíthatatlan jövőről. Új Btk.hu, 2014. május 26. https://ujbtk.hu/toth-mihaly-kiszamithato-dontesek-a-kiszamithatatlan-jovorol/
- Tóth M. (2012): i. m.
- Ann Power-Forde bíró Matiošaitis és mások v Litvánia, 22662/13. számú ügyhöz fűzött különvéleménye.
- Csóti András: A magyar börtönügy új kihívása: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. Börtönügyi Szemle, 2005/2., (25–28.) 28. o
- Polgár András: Az életfogytig tartó szabadságvesztés külföldi gyakorlata – következtetések nemzetközi tapasztalatok alapján. Büntetőjogi Tanulmányok, XVII. kötet, 2016, (9–100.) 22. o.
- Uo.
- Magyarország Alaptörvénye IV. cikk (1): „Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.” és EJEE 5. cikk: „Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra.”
- Dávid L. (2021): i. m. 667. o.
- Egidijus Küris bírónak a T. P. és A.T. v Magyarország ítéletben foglalt különvéleménye, 22. pont.
- Tóth M. (2014): i. m.