tudományos-szakmai folyóirat

Mark Twain, a világirodalom első ujjnyomatszakértője


Szerző(k): Jakabné Kernács Mariann, Szabó-Nagy Zsuzsanna

A daktiloszkópiáról, azaz az ujjnyomok alapján történő személyazonosításról szóló szakirodalomban méltó helyet foglalnak el a szakterület kialakulásához hozzájáruló tudósok, orvosok, rendőrtisztviselők. De az talán kevésbé közismert tény, hogy Mark Twain, akinek a nevét az egész világon ismerik, korát meghaladóan alkalmazza műveiben az ujjnyomok kriminalisztikai célú felhasználását.1

Twain olyan lehetett, mint egyik hőse, akit a következő szavakkal jellemzett: „sohasem ült ölbe tett kézzel, mert minden új gondolat szenvedélyesen érdekelte; az új eszméket alapos tanulmányozásnak és kísérletezésnek vetette alá”2 . Így történhetett, hogy az akkor még csak gyerekcipőben járó daktiloszkópia is Twain érdeklődési körébe került, melyet a tudásszomjas író szakmailag kifogástalanul be is épített műveibe.

A különc író élete

Mark Twain, az amerikaiak büszkesége Samuel Langhorne Clemens néven látta meg a napvilágot 1835. november 30-án Floridában, szegény, ám előkelő származású család gyermekeként.3  Születésekor egy másik fontos történelmi esemény is történt, a Halley-üstökös megjelenése, amely hozzávetőlegesen hetvenöt-hetvenhat évente közelíti meg Földünket. Twain 74 éves korában megjósolta, hogy halála is akkor fog bekövetkezni, amikor az üstökös újra felbukkan az égen. „Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem a Halley-üstökössel együtt távoznék. A Mindenható kétségkívül így tartja: »Tessék, itt ez a két szörny, egyikkel sem bírok mit kezdeni: együtt jöttek, tűnjenek is el együtt!«”4  – írta. A jóslat beteljesült, a Halley 1910. április 20-án jelent meg újra – ekkor készítették róla egyébként az első fényképet –, az író pedig egy nappal ezután hunyt el szívrohamban.

Négy éves korában családjával Hannibalba költöztek, a Mississippi melletti kikötővárosba, ahol gyermekéveit töltötte, akárcsak későbbi gyerekhősei. A rabszolgatartás ebben az időben még legális volt Missouri államban, ez számos művében központi témaként jelenik meg. Tizenegy évesen elveszítette az édesapját, így iskola helyett hamarosan dolgoznia kellett, hogy besegítsen a családfenntartásba. Nyomdászinasként helyezkedett el, de munkája végeztével már szaladt is a helyi könyvtárba, hogy zárásig olvasson, művelődjön. Később dolgozott folyami hajósként, aranyásóként, újságíróként. A hajósélet iránti vonzalma ihlette írói álnevét is: a „mark two”, azaz a mélységmérő rúdon a kettes számú jelzés mutatja a biztonságos hajózást jelentő kétölnyi vízmélységet.

Mark Twain bizonyosan egy korát meghaladó elme volt. Fantáziájáról és tudományos érdeklődéséről leginkább az 1889-ben megjelent regénye, az Egy jenki Arthur király udvarában, tanúskodik. Művében egy kortárs amerikai időutazó csöppen a 6. századba, és vezeti be a modern technológiát az artúrkori Angliába.Twain ösztönös kíváncsisággal és óriási tudásszomjjal megáldott jellem volt, aki számos találmányt is magáénak tudhat. A számára kényelmetlen nadrágtartókat lecserélendő, állítható és leszerelhető pántokat álmodott meg, amikből az évek során kialakult a melltartópánt.5  Másik találmánya, az öntapadós jegyzetfüzet is nagy sikerre tett szert. Legismertebb műve, a Tom Sawyer kalandjai pedig az első könyv volt a világon, amelynek a kéziratát az író írógéppel készítette el. Egy ilyen fényes elmének persze találkoznia kellett a tudomány kortárs úttörőivel is. Thomas Edison 1909-ben otthonában látogatta meg az írót, és készített róla egy mozgóképet, melyen jellegzetes fehér öltönyét viseli. A kor másik kivételes elméjével, Nikola Teslával is közeli barátságot ápolt, sok időt töltöttek együtt Tesla laboratóriumában.6  Az írót könnyekig meghatotta, mikor Tesla elmesélte, hogy az 1870-es években, az Egyesült Államokba való emigrálását megelőzően olyan súlyos betegségben szenvedett, hogy orvosai nem sok esélyt láttak a gyógyulására. Mivel állapotából kifolyólag mást nem tudott tenni, rengeteget olvasott. Twain művei magával ragadták, elfeledtették vele súlyos állapotát, és saját bevallása szerint óriási szerepet játszottak gyógyulásában.

A szerzőt sokáig csak humoristaként, gyerekkönyvek írójaként tartották számon, holott művei a világirodalom élvonalába tartoznak. Tekintsünk rá, hogy a daktiloszkópia tudománya hol tartott Mark Twain korában!

A daktiloszkópia úttörői

Bár az ujjakon lévő mintákat alkotó vonalak számos ókori, sőt őskori régészeti leleten fellelhetők, ám az ujjnyomat-tudomány úttörőiként számon tartott tudósok munkáját az 1680-as évektől kezdődően kísérhetjük végig. Nehemiah Grew (1641–1712) angol anatómus és botanikus nevéhez fűződik az ujjnyomatokról szóló legkorábbi európai írás. A növények levelein látható finom rajzolatokról jutott eszébe a párhuzam az emberi bőrön is megfigyelhető hasonló vonalakkal. 1684-ben megjelent művében részletes elemzéseket adott a kézen és talpon található kiemelkedésekről, az ujjak bőrléc mintázatáról és a bőr pórusairól. Egy évvel később a holland anatómus, Govard Bidloo (1649–1713) Az emberi test anatómiája című könyvében egy hüvelykujj bőrrajzolatait és az azokon lévő pórusokat illusztrálta. Egy évre rá pedig, 1686-ban a bolognai egyetem anatómia professzora, XII. Ince pápa háziorvosa, Marcello Malpighi (1628–1694) jelentette meg cikkét az ujjnyomatokról. Saját maga készítette mikroszkóp segítségével tanulmányozta a növényi, állati és emberi szöveteket. Anatómiai tanulmányaink révén neve ismerősnek csenghet, hiszen kiemelkedő jelentőségű kutatásai elismeréseként a bőr egy rétegét, az irhát róla nevezték el malpighi-rétegnek.7

Az 1800-as évek végéhez közeledve kezdődött egy néhány évtizedes folyamat, amely biztosította az ujjnyomatok azonosításra való használatát. Ennek előfutáraként a cseh anatómus és fiziológus, Johannes Evangelist Purkinje (1787–1869) volt az első Európában, aki megpróbálta az ujjakon látható bőrfodorszálak elrendeződését osztályozni, és ezzel megalkotta a ma is használatos rendszerezés alapjait. 1823-ban orvosi értekezésében megnevezte az ujjnyomatfajtákat, 9 csoportot megkülönböztetve.

Sir William Herschel (1833–1917) neve is mérföldkő a daktiloszkópia történetében, hiszen ő volt az első, aki az ujjnyomatokat azonosításra használta fel. A bengáliai Kelet-indiai Társaság tisztviselőjeként megfigyelte, hogy az írástudatlan indiaiak az ujjnyomatot egyfajta aláírásként használják. Ennek hatására döntött úgy 1858-ban, hogy az általa kötött szerződéseket egyedi ujjnyomattal nyugtázza, megakadályozva így a fizetések, nyugdíjak többízbeli felvételét. Miután két évtizedig alkalmazta ezt az eljárást, észrevette, hogy az ujjlenyomatok nem változtak, vagyis a módszer megbízhatóan használható a személyek azonosítására.

A skót orvos, Henry Faulds (1843–1930) Japánban tanított orvostanhallgatókat. Egy őskori agyagedényen megmaradt ujjnyomok vezették rá a különböző ujjminták tanulmányozására. Felkereste Charles Darwint, hogy segítségét kérje tőle egy ujjnyomat-osztályozási rendszer felállításában, aki továbbította kérését unokatestvére, Sir Francis Galton felé.

A francia rendőr, Alphonse Bertillon (1853–1914) 1879-ben egy sajátságos személyazonosító rendszert vezetett be, amely azon az elgondoláson alapult, hogy a felnőtt ember csontméretei 21 éves kora után nem változnak. Antropometriai módszere az emberi testről felvett méreteken alapult. Bertillon rendszere a maga korában forradalmian újnak számított és a gyorsan elterjedt Franciaországon át Angliától kezdve a világ számos pontján. Nehézségét a hosszadalmas és időigényes mérések elvégzése, valamint a nagyszámú adatok tárolása jelentette, így néhány évtized alatt átadta helyét az akkor már bontakozó és sokkal megbízhatóbb személyazonosítási módszernek, a daktiloszkópiának.

Sir Francis Galton (1822–1911) angol antropológus 1892-ben adta ki könyvét az ujjnyomatokról Finger prints címmel, amely első volt a maga nemében. Ebben a könyvben kifejti, hogy a bőrrajzolatok az egész életen át változatlanok, és minden embernél más és más egyéni jellegzetességeket tartalmaznak. Leírta az osztályozás technikáját, három csoportot határozva meg: íves, hurkos, örvényes minták, melyek felvételéhez, nyilvántartásba vételéhez gyakorlati módszereket is javasolt. Nyilvántartási rendszerét 1894-ben hivatalosan is elfogadták, s bevezették Bertillon rendszere helyett.

Galton nyomdokain haladva és továbbfejlesztve elméletét Sir Edward Richard Henry (1859–1931) londoni rendőrfőnök 1905-ben kiadta Az ujjnyomatok osztályozása és felhasználása című művét. Rendszere a Galton–Henry-féle rendszer néven vált ismertté, és viszonylag rövid idő alatt elterjedt csaknem egész Európában, Ázsiában és az Észak-Amerikai Egyesült Államokban is.

Képzeljük bele ebbe a tudományos közegbe a polihisztor írót, aki mélyen beleásta magát az ujjnyomatok világába, és a tudomány falain kívül műveivel népszerűsítette azt.

Az éjjeliőr és a puddingfejű

Mark Twain neve hallatán mindenkinek rögtön beugrik Tom Sawyer, vagy Huckleberry Finn neve. Most azonban a daktiloszkópia szempontjából lényeges két művét vesszük górcső alá.

Az ujjnyomok első irodalmi említése az 1883-ban – tehát 9 évvel Galton könyvének megjelenése előtt – íródott Élet a Mississippin című regényhez köthető.8  Az író vonzalma a hajósélet iránt több művéből is ismeretes. Ez a regény is a Mississippi mentén játszódó, időrendben felfűzött anekdoták gyűjteménye. Egy ujjlenyomat és következményei című fejezetében egy halottasházban dolgozó éjjeliőr vallomása részletezi, hogy egy véres ujjnyom hogyan segített megoldani egy gyilkossági ügyet, jóval azelőtt, hogy a törvényszéki tudomány átvette volna ezt a módszert, és a nyomozás eszközévé tette volna. A mű eme kissé hátborzongató részében egy rablás részleteit ismerhetjük meg. A főhős, a feleségének és gyermekének életét kioltó gazemberek nyomára egy véres papírlapon lévő ujjnyom alapján bukkan rá, és áll bosszút. Jövendőmondónak adva ki magát, tintával festékezte be az emberek hüvelykujját, amit papírra rányomott és tanulmányozott, majd ennek alapján jósolt nekik. Éjszakánként aztán szobájába zárkózva nagyítóval vizsgálta a gyűjtött ujjnyomatokat, keresve családja gyilkosát. Módszeréül az az elmélet szolgált, miszerint

„egyetlen dolog van az emberen, ami nem változik holta napjáig, nevezetesen: a hüvelykujj begyének vonalkái; […] nincs két ember a világon, akinek hüvelykjén egyformák lennének ezek a rajzolatok. Napjainkban lefényképezik az új bűnözőket, képüket a Bűnügyi Nyilvántartóba helyezik el, esetleges későbbi azonosítás céljából; […] a fénykép nem sokat ér; álruhák, maszkok használhatatlanná tehetik. Az egyetlen biztos dolog a hüvelykujj, […] azt nem lehet elváltoztatni.”9

Rabszolgatartás, párbaj, gyilkosság, cselszövések. Egyszerre krimi, valamint korhű társadalomkritika másik bemutatásra érdemes műve is, a Puddingfejű Wilson, melynek cselekményében szintén roppant jelentős szerepet játszanak az ujjnyomatok. Twain egy kiadóval folytatott levelezése bizonyítja, hogy az író olvasta Galton tudományos művét, így ez a regénye érezhetően sokkal kiforrottabb, átgondoltabb a daktiloszkópia szempontjából.10

A történet egy unalmas Mississippi parti kisvárosban játszódik.11  Itt él a mű főhőse, David Wilson ügyvéd, akit a városlakók egy kellemetlen konfliktus hatására Puddingfejűként gúnyolnak, mely jelző aztán végérvényesen ráragad. A szomszédságában élő Roxy, az 1/16 rész fekete származása miatti rabszolga együtt neveli az uraság, valamint saját gyermekét. Hogy fiát megkímélje a rabszolgasorstól, kicseréli a két gyermeket. A rabszolgából lett elkényeztetett úrfi, Tom Driscoll léha életet él. Rosszindulatú, kegyetlen személy válik belőle, aki nem riad vissza lopásoktól sem, hogy kártyázásból felhalmozott adósságait törleszteni tudja. A történések, cselszövések sodrásában aztán gyilkos válik belőle. Miközben ki akarja rabolni nagybátyját, az öregúr felébred, így leszúrja őt, hogy elhallgattassa segélykiáltásait. Tette után önelégülten és magabiztosan menekül, úgy gondolva, hogy egyetlen árulkodó nyomot sem hagyott maga után, és hogy „ez a gyilkosság is bevonul a megfejthetetlen rejtélyek közé, s az emberek még ötven év múlva is törni fogják a fejüket rajta”12 . A gyilkosság felfedezése után Wilson hozzáértően elrendeli, hogy semmihez ne nyúljanak hozzá, míg a bíró, a rendőr és a halottkém a helyszínre nem érkezik, hogy megtegyék a kellő intézkedéseket. Akárcsak egy korabeli helyszíni szemle során, tüzetesen átvizsgálják a tett helyszínét, ahol megtalálják a gyilkos tőrt, a tőr markolatán ujjnyomokkal. Az ártatlanul gyanúsított ikerpár felmentésében Puddingfejű különc szenvedélyét, az ujjnyomatok gyűjtését és katalogizálást is segítségül hívja. A továbbiakban egy bírósági tárgyalás érzékletes leírását láthatjuk, melynek során a vádlottak védőügyvédjeként Puddingfejű a „gyerekjátéka”, az ujjnyomatok segítségével nyűgözi le és győzi meg a hallgatóságot. A mű végére a bűnös elnyeri méltó büntetését, az ártatlanok visszanyerik szabadságukat, minden titokra fény derül.

Galton művében a tintával történő ujjnyomatfelvételt tartja a legalkalmasabb módszernek, de megemlíti az üveglapra való nyomatolást is, mint jó, de hosszú távon nem tartós eljárást.13  Twain az egyszerűbb és művében jobban beilleszthető metódust alkalmazta, melyet a következőképpen szemléltetett:

„Wilson ujjlenyomatokat gyűjtött. Kabátzsebében mindig magával hordott egy lapos, rekeszes dobozt; a rekeszben öt hüvelyk hosszú és három hüvelyk széles üveglapok foglaltak helyet. Az üveglapok végére Wilson egy-egy fehér papírcsíkot ragasztott. Minden embert megkért, hogy simítson végig a haján (ily módon rátapadt a kezére egy kis természetes zsiradék), azután pedig nyomja rá a hüvelykujját, majd sorra minden egyes ujjának a begyét egy üveglapra. A halvány zsírlenyomatok sorozata alatt Wilson néhány szót is feljegyzett a fehér papírcsíkra, ilyenformán: JOHN SMITH, JOBB KÉZ. Továbbá odaírta még a pontos dátumot, azután rányomta Smith bal kezét egy másik üveglapra, és oda is feljegyezte a nevet, dátumot, valamint a »bal kéz« szavakat. Ezek után az üveglapok visszakerültek a rekeszes dobozba, és elfoglalták helyüket az »adattárban«, hogy Wilson kifejezésével éljünk. Wilson gyakran tanulmányozta üveglapjait, késő éjszakáig görnyedezett fölöttük lankadatlan érdeklődéssel; de hogy mit talált rajtuk – ha egyáltalán talált valamit –, azt senkinek sem árulta el. Néha papírra is lemásolta egy-egy ujjlenyomat bonyolult és finom rajzát, azután pedig nagyító készülékkel felnagyította, hogy könnyebben tanulmányozhassa a szövevényes, kacskaringós vonalakat.”14

A bírósági tárgyalás során a védőbeszédben három nagyon fontos, máig is helyt álló axiómát olvashatunk Twain tolmácsolásában. Egyrészt, hogy az ujjnyomatok születésünktől fogva állandóak, változatlanok – ennek segítségével leplezi le ugyanis a gyerekek felcserélést gyerekkorukban. Wilson szerette gyűjteni a sorozatokat, több éves időközönként újabb felvételeket készítve egy-egy személyről, így a gyerekeket is néhány havonta, majd bizonyos életkorukban is nyomatolta. Így bukkant rá, hogy a nyomatok megváltozása csakis a cserével magyarázható. Másrészt felfedi azt is, hogy az ujjnyomatok minden ember esetén teljesen egyediek, még az ikertestvérek nyomatai is különböznek egymástól. Harmadrészt pedig bemutatja, hogy az ujjnyomok egyedi azonosításra alkalmasak, akár egy gyilkosság perdöntő bizonyítékaként, hiszen egyfajta kategorikus szakvéleményt ad Wilson a tettes kilétéről.

Ezeket a szakmai állításokat Twain olyan ízesen és ékesen fogalmazza meg, mint egy szakmáját mélyen szerető szakértő:

„Minden emberi lény magán visel a bölcsőtől a koporsóig bizonyos fizikai jeleket, amelyek mindvégig változatlanok maradnak, s amelyek segítségével mindig ráismerhetünk az illetőre, méghozzá minden kétséget kizáró bizonyossággal. E jeleket az aláírásának nézhetnők, élettani autogramjának, ha úgy tetszik, s ezt az aláírást nem lehet hamisítani, nem lehet álcázni vagy elrejteni, s ez az aláírás nem is válik olvashatatlanná az idő viszontagságai következtében. Ez a jel nem az arcára van írva az embernek, hiszen az évek a felismerhetetlenségig megváltoztathatják az arcot; nem is a hajában rejlik, hiszen a haj kihull; ez a jel nem is a magassága, hiszen könnyen találunk egyforma magas embereket; nem is az alakja, hiszen erről is létezhetik pontos másolat a természetben; ez az aláírás a legegyénibb sajátja minden egyes embernek… nincs belőle másodpéldány a világ lakosságának számtalan milliói között! Ez autogram azokból a finom vonalakból vagy recékből áll, melyekkel a természet telerajzolta tenyerünket és talpunkat. Ha önök megnézik az ujjaik begyét […] már akinek nagyon éles a szeme […] látni fogják, hogy e finom, kanyargó vonalak nagyon szorosan egymás mellett húzódnak, hasonlítanak ama vonalakra, amelyek a térképen az óceánok szélét jelölik, s különböző világos és határozott ábrákat alkotnak, mint például íveket, köröket, hosszú görbéket, spirálisokat stb., s ezek az ábrák minden egyes ujjon mást mutatnak […]. A jobb kézen látható ábrák nem azonosak a bal kéz ábráival.”15

Bár az 1880-as és ’90-es években még a Bertillon-féle antropometria volt az aktuális azonosítási módszer, Twain egyértelmű kritikát fogalmaz meg a mérések egyediségét illetően. Ezzel egyértelműen a bőrfodorszálak egyedisége alapján történő azonosítás mellett teszi le a voksát.

A fenti idézetből még azt is láthatjuk, hogy a Galtonra épülő, ma is használt ujjnyomatminták fajtái (íves, hurkos és örvényes) kezdetlegesen, de megjelennek a leírásban.

A bírósági tárgyalásokon gyakran felmerülő és vitatott kérdéskör a nyommegmaradás témája. Mennyi ideig marad meg egy ujjnyom egy adott felületen? Twain nem fejti ki bővebben ezzel kapcsolatban az álláspontját, de megemlíti, hogy szerinte az üveglapon a bőr finom, tiszta lenyomata addig ott is marad, amíg le nem törlik onnan.

Kiemelkedő fontosságú jelenet, hogy Wilson a bírósági tárgyalásra felnagyította az ujjnyomatokat, hogy mindenki számára szemléletessé tegye az összehasonlítást a gyilkos tőrön talált ujjnyom és a számításba vehetők ujjnyomatai között. Ehhez „pontos és tiszta másolatot készített egypár »adatról«, majd tíz az egyhez arányban felnagyította őket a készülékével”16 . Nagy talányt jelentett, hogy miféle készülékről lehet szó, hiszen ezt nem fejti ki részletesebben a műben. Ennek felgöngyölítésére az eredeti, angol nyelvű szöveghez kellett visszanyúlnunk, így vált egyértelművé, hogy Twain egy pantográfot adott Wilson kezébe.17  Szakmai szemmel nézve nem lehet átsiklani ezen a pontatlanságon, egyértelmű, hogy a fordítás hibájából ered ez a tisztázatlan részlet.

A pantográf egy jezsuita pap által 1603-ban feltalált, eredetileg vonalas rajzok felnagyítására használt eszköz. Működési elve egy paralelogrammán alapul, melynek egyik sarkával végigkövetjük az ábrát, míg egy másik ponthoz erősített ceruza pedig adott arányban felnagyítja a rajzot – ennek segítségével tudta Wilson az ujjnyomatok mintáit tízszeres nagyításban a hallgatóság elé tárni.

Mindkét mű roppant élvezetes, fordulatokban gazdag olvasmányélményt jelentett. A daktiloszkópia számos témakörét – többek közt az alaptörvényeit, az ujjnyomatok fajtáit, a nyomatfelvételt, az eszközöket, az azonosítás folyamatát, a szakértői véleményt – boncolgatja, s teszi ezt szakmailag feddhetetlen, kifogástalan módon. Twain munkásságának mindenképpen méltó helye lenne a daktiloszkópia történetében a módszer népszerűsítése szempontjából.

Mark Twaint valószínűleg lenyűgözné, hogy milyen messzire jutott napjainkban az ujjlenyomatok használata a kriminalisztikában. Amennyiben Galtont tekintjük a daktiloszkópia atyjának, akkor bátran nevezhetjük Twaint az ujjnyom-azonosítás keresztapjának. Nemcsak főhőse, Puddingfejű Wilson, hanem maga az író is minden bizonnyal beírta nevét a dicsőség könyvébe – vagy legalábbis odatette az ujjlenyomatát.18

Jakabné Kernács Mariann, igazságügyi ujjnyomatszakértő, Szabó-Nagy Zsuzsanna, igazságügyi ujjnyomatszakértő, Nemzeti Szakértői és Kutató Központ Daktiloszkópiai Szakértői és Arc-képelemző Intézet, Daktiloszkópiai Szakértői Osztály

  1. Mund, H. – Lünenberg, M.: Whodunit? How fingerprinting has inspired writers. DW, 31 August 2016. https://www.dw.com/en/whodunit-how-fingerprinting-has-inspi­red-writers/a-19516521; Alan McRoberts (ed.): The Fingerprint Sourcebook. National Criminal Justice, US Department of Justice, Washington, 2014.
  2. Twain, M.: Puddingfejű Wilson. Ulpius-Ház, Budapest, 2005, 18. o.
  3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Mark_Twain; https://en.wikipedia.org/wiki/Mark_Twain
  4. Fiala B.: Mark Twain: Üstökös hozta, csitrikből álló gyűjteménye búcsúztatta, a kettő között pedig megszületett az amerikai irodalom. WMN, 2020. április 21. https://wmn.­hu/kult/52681-mark-twain-ustokos-hozta-csitrikbol-allo-gyujtemenye-bucsuztatta-a-ketto-kozott-pedig-megszuletett-az-amerikai-irodalom
  5. Szekernyés T.: Mark Twain és Truman Capote ismeretlen oldala, Alice Sebold könyvének visszavonása. Litera, 2021. december 3. https://litera.hu/magazin/osszealli­tas/mark-twain-feltalalt-truman-capote-bulit-szervezett-es-visszavontak-a-lucky-t.html
  6. Harvey, I.: The Wacky Friendship Between Mark Twain and Nikola Tesla. The Vintage News, 11 January 2019. https://www.thevintagenews.com/2019/01/11/twain-and-tesla/
  7. Romanek J. – Solymosi J.- né – Tauszik N.: Daktiloszkópia 1904–2004. BM Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2004
  8. Kertész I.: Mark Twain és a daktiloszkópia. Magyar Rendőr, 1966/14., 10. o.
  9. Twain, M.: Élet a Mississippin. (Ford.: Benedek M. – Tandori D.). Connect 2 Connect, Budapest, 2014, 135. o. https://mek.oszk.hu/02400/02430/02430.pdf
  10. Wigger, A. P.: The Source of Fingerprint Material in Mark Twain’s Pudd’Nhead Wilson and those Extraordinary Twins. American Literature, 28(4), 1957, pp. 517–520.
  11. Galgóczi T.: Mark Twain: Puddingfejű Wilson. Ekultúra, 2006. január 27. https://e­kultura.hu/2006/01/27/mark-twain-puddingfeju-wilson
  12. Twain (2005): i. m. 214. o.
  13. Galton, F.: Finger Prints. Macmillan, London, 1892. https://galton.org/books/fin­ger-prints/index.htm
  14. Twain (2005): i. m. 18–19. o.
  15. Uo. 240–241. o.
  16. Uo. 233. o.
  17. Twain, M.: The Tragedy of Pudd’nhead Wilson. American Publishing Company, Hartford, 1894. https://www.gutenberg.org/files/102/102-h/102-h.htm
  18. Twain (2005): i. m. 113. o.


Your browser does not support the canvas element.