tudományos-szakmai folyóirat

Az önkéntes visszalépés büntetőjogi megítélése a bírói gyakorlat tükrében – I. rész


Szerző(k): Agócs Petra Márta

Bevezetés

Ha valaki egy tényállásszerű, jogellenes cselekményt valósít meg, és bűnössége megállapítható, azt általában szankció kiszabása követi. Azonban az is elmondható, hogy kriminálpolitikai szempontból bizonyos feltételek mellett a bűncselekmények befejezettségének elmaradásához nagyobb érdek fűződik,1  mint ahhoz, hogy az elkövetővel szemben mindenáron szankció kiszabására kerüljön sor.2  Ennek oka, hogy a visszalépésért „járó” büntetlenség kilátásba helyezése hatékonyabb prevenciós hatást fejt ki, mint a büntetéssel való fenyegetés.3  A jogalkotó így bizonyos – Angyal Pál szavaival élve „jutalomszerű” – előnyök kilátásba helyezésével arra biztatja a bűncselekmény elkövetőjét, hogy ne folytassa a deliktumot, vagy hárítsa el a bekövetkező eredményt.4  Ezen érdekből kifolyólag a büntetőjogban számos helyen megjelennek büntethetőséget megszüntető okok, amelyek közül az egyik az önkéntes visszalépés jogintézménye, amely mind a kísérletnél, mind az előkészületnél szabályozásra került.5  Azonban arra a kérdésre, hogy jelen esetekben pontosan mi minősülhet önkéntesnek, nincs egyértelmű válasz a büntetőjogi dogmatikában,6  valamint a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) sem definiálja az értelmező rendelkezései között, vagy ad támpontokat, így konkrét tartalmát a jogalkalmazó bontotta ki.

Az önkéntesség megítélésével kapcsolatban az egyik legfontosabb joggyakorlati matéria a 4/2002-es Büntető Jogegységi Határozat. Jelen jogegységi foglalja magában az önkéntesség megállapíthatóságának feltételeit, amely nem más, mint a döntően belső indíttatás, és ezzel egyidejűleg a külső körülmények hiánya. Ezen kívül önkéntességet kizáró okokat tartalmaz, többek között ilyen okként nevesíti a leküzdhetetlen valós vagy vélt akadályt. Azonban 2013-ban a Kúria mint harmadfokú bíróság egyik határozatának ratio decidendi­jében arra az álláspontra tért, hogy az önkéntességet nemcsak az elháríthatatlan (leküzdhetetlen) akadály, hanem már a jelentősen nehezítő körülmény is kizárja. Ennek értelmében kevesebb esetben lehetne önkéntes visszalépést megállapítani,7  valamint a kötelezően alkalmazandó fentebb említett jogegységi határozattal sem áll összhangban.

A két legfelsőbb bírói testület által hozott döntés egymással szembehelyezkedik, így ezen széttartó joggyakorlatra való tekintettel a munkám célja a büntetőjogi értelemben vett önkéntesség tartalmának körülhatárolása a 4/2002-es BJE és a joggyakorlat alapján. Ezen kívül célom az is, hogy vizsgáljam a két említett határozat közötti kollíziót, és lehetséges megoldási javaslatot adjak annak feloldására.

Ennek érdekében bemutatom az önkéntes visszalépés hatályos szabályozását, jogpolitikai indokait. Tekintettel arra, hogy a német jogdogmatika számos helyen hasonlóságot mutat a magyarral, kitérek a hazai normatív, jogtudományi és joggyakorlati háttér mellett a német dogmatikára és joggyakorlatra is. Ez azt szolgálja, hogy megállapíthatóak legyenek olyan közös értékek, fogalmi elemek a két ország között, amelyek társadalmi háttértől függetlenül fennállnak.8  Ennek figyelembevételével munkámban különféle német büntetőjogi dogmatikából eredő lehetséges önkéntesség-elméleteket járok körbe.

Mindezt követően azt vizsgálom, hogy a magyar judikatúrában az önkéntes visszalépés megítélése mennyiben felel meg 4/2002-es BJE-ben lefektetett önkéntességi ismérveknek, külön fejezetben kitérve a döntően belső indíttatásra, valamint a külső körülmények hiányára. Továbbá górcső alá veszem az említett jogegységi határozat, valamint a 2013-as kúriai határozat közötti eltéréseket, különös figyelmet fordítva az önkéntességet kizáró okokra, azon belül pedig arra, hogy az elkövetés során a leküzdhetetlen akadály vagy a jelentősen nehezítő körülmény zárhatja ki a visszalépés önkéntességét.

Munkám a fentiek kimerítő bemutatása után megoldási javaslatot tesz a felmerült divergáló bírói gyakorlat megszüntetésére.

Tekintettel arra, hogy az önkéntes visszalépés megítélésének egyes aspektusaiban széttart a joggyakorlat, indokoltnak tartom a témaválasztásom, hiszen ez az egységes joggyakorlat elősegítése érdekében szükséges és hasznos lehet.

Az önkéntes visszalépésről általában

Az önkéntes visszalépés a kísérlet és az előkészület büntethetőségét szünteti meg. Fő célja az, hogy értékelésre kerüljön annak ténye, hogy az elkövető a deliktum következményeit elhárította vagy kisebbre csökkentette.9

A büntethetőséget megszüntető okokon belül törvényben felsorolt egyéb oknak, azon belül is a Btk. általános részében szabályozottnak minősül.10  Ebben az esetben az adott cselekmény bűncselekménynek minősül, fennállnak az elkövetéskor a büntethetőség feltételei, azonban utóbb az önkéntes visszalépés okán megszűnik.11  Az önkéntes visszalépés gyűjtőfogalom: kísérletnél az önkéntes elállást, valamint az önkéntes eredményelhárítást jelenti, illetve az előkészületnél három, lentebb taglalt visszalépő magatartást foglal magában.

Fontos azonban kiemelni, hogy amennyiben a már megvalósított magatartás egyéb bűncselekményt valósít meg, abban az esetben az elkövető azért felelősséggel fog tartozni (maradékbűncselekmény). Csupán azon deliktum vonatkozásában szűnik meg a büntethetősége, amelytől önként visszalépett.12

A kísérlettől való önkéntes visszalépés során objektív oldalon lényeges, hogy eredménybűncselekmények esetén a már megvalósult kísérleti magatartás alkalmas legyen arra, hogy a későbbiekben tényállásszerű eredményt előidézze (akár visszalép tőle, akár nem).13  Tehát ha az elkövető meg sem indította az okfolyamatot, amely az eredményhez vezethetne, akkor az önkéntes eredményelhárítás, mint büntethetőséget megszüntető ok megállapítása fogalmilag kizárt lesz.14

Ezen kívül a joggyakorlatban kialakultak szerint a visszalépő magatartásnak döntő, jelentősen meghatározó szerepe kell hogy legyen az eredmény elmaradásában.15  Így például abban az esetben, ha élet elleni támadás után több órával az elkövető segítséget hív a sérülthöz, az nem tekinthető az eredmény önkéntes elhárításának, holott a sikeres beavatkozás eredményeként a passzív alany életét mégis megmentették.16

Az álláspontot, miszerint a visszalépő magatartásnak jelentősen befolyásoló szerepe kell hogy legyen az eredmény elhárításában, már Finkey Ferenc is elvetette. Mindezt azzal indokolta, hogy a kísérlet fogalmához és lényegéhez nem tartozik szorosan hozzá, hogy mi miatt maradt el a befejezés.17  Ambrus István,18  Belovics Ervin19  és Nagy Ferenc20  sem ért egyet ezzel a felfogással. Álláspontjuk szerint a törvény csak azt a kitételt határozza meg az önkéntes eredményelhárításnál, hogy aktív magatartást kell hogy tanúsítson az elkövető. Ennek pedig okozati összefüggésben kell lennie az eredmény elmaradásával. Az a tény pedig, hogy ez döntő körülményként volt jelen, vagy csupán a véletlennek, a szerencsének köszönhető, nem bír relevanciával.21

Szubjektív oldalon a visszalépés végleges tervfeladást feltételez, amelyeknek a külső körülményekből ki kell tűnnie,22  illetve ennek a végleges tervfeladásnak önkéntesnek kell lennie. Így például abban az esetben, ha csak azért hagyja abba az elkövető a cselekményt, mert elfárad, és folytatni kívánja, önkéntes elállás nem valósul meg.23

Az önkéntesség megítélése vonatkozásában már Wlassics Gyula is felvetett értelmezési problémákat. Véleménye szerint a bírói gyakorlatnak kell kimunkálnia az önkéntesség tartalmát, azonban szükséges lenne hozzá egy törvényi útmutatás.24

Az előkészülettől való önkéntes visszalépés

Az előkészületi cselekményektől való önkéntes visszalépés jogintézményéről csak az 1950. II. törvény (továbbiakban: Btá.) óta beszélhetünk, mivel az 1878. évi V. törvény (továbbiakban: Csemegi-kódex) még nem szabályozta az általános részében az előkészületet, csak jogtudományi kategóriaként létezett.25  Először a Btá. rendelkezett az előkészület törvényi fogalmáról, így itt kapott normatív alapot az előkészülettől való önkéntes visszalépés is.26 A Btá. indokolása szerint az ezen törvényt megelőző szabályozások értelmében az előkészület általában büntetlen maradt,27 csupán ritkán, egyes esetekben nyilvánították büntetendőnek némely deliktum előkészületi cselekményét.28

A Btá. az előkészülettől való önkéntes visszalépés esetén a büntetés korlátlan enyhítéséről, valamint a bűnösség megállapításának és a büntetés kiszabásának mellőzéséről rendelkezett. A későbbi szabályozások azonban már azt tartalmazták, hogy az önkéntes visszalépés megvalósulásakor az elkövető nem lesz büntethető. Ezen elkövetőnek kedvező rendelkezést az 1961. évi V. törvény 11. §-a29  vezette be először.

Ezen jogszabályhely a Btá.-val ellentétben a harmadik bekezdésében már tartalmazta azt a kitételt is, miszerint ha a visszalépésig megvalósult cselekmény már más bűncselekményt képez, akkor azért az elkövető felelősségét meg kell állapítani (maradékbűncselekmény).

Jelenleg az alábbi szabályozást tartalmazza a Btk.:

(2) Nem büntethető előkészület miatt,

a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény elkövetésének megkezdése,

b) aki az elkövetés elhárítása céljából korábbi felhívását, ajánlkozását, vállal­kozását visszavonja, vagy arra törekszik, hogy a többi közreműködő az elkö­vetéstől elálljon, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének megkezdése bár­mely okból elmarad, vagy

c) aki az előkészületet a hatóságnál a bűncselekmény elkövetésének megkez­dése előtt feljelenti.

(3) Ha a (2) bekezdésben meghatározott esetben az előkészület már önmagában is megvalósít más bűncselekményt, az elkövető e bűncselekmény miatt bün­tethető.

Az önkéntes visszalépés a) pontos megvalósulása esetében a büntethetőség megszűnésének két feltétele van: a bűncselekmény megkezdésének, azaz a kísérlet megvalósulásának el kell maradnia, és ennek oka az elkövető önkéntes elállása kell hogy legyen.30  Az elállás maga egy passzív magatartás, amely során a bűncselekmény végrehajtásának folyamata véglegesen megszakad.31

A b) pontos visszalépés esetében is két feltételt szab a jogalkotó. Az első vagylagos: az elkövetőnek vissza kell vonnia a korábbi ajánlkozását, vállalkozását, vagy rá kell bírnia a többi elkövetőt, hogy álljanak el az elkövetéstől. A másik szükséges kritérium itt is a kísérlet elmaradása. Azonban jelen esetben nem releváns az, hogy milyen okból marad el a deliktum elkövetésének megkezdése, tehát az a) ponthoz képest itt nem követeli meg a jogalkotó az okozati összefüggést az önkéntes visszalépés és az elkövetés elmaradása között. Különbség még, hogy ezen magatartások az a) pontos elálláshoz képest aktív magatartást feltételeznek.32  A c) pont pedig akkor is büntetlenséget biztosít, hogyha a deliktum megkezdése, azaz a kísérleti szakba jutása előtt az elkövető az előkészületet feljelenti, mielőtt az a hatóság tudomására jut.33

A maradékbűncselekmény az előkészületnél is relevanciával bír.34  Ha az előkészületi cselekmény egy másik deliktum törvényi tényállásának felel meg, akkor azért az elkövető felelősséggel fog tartozni. Ha például lőfegyvert vásárol az elkövető emberölés szándékával, majd attól önként eláll, és emiatt nem kezdi meg az emberölés kísérletét, annak előkészületéért nem lesz büntethető. Azonban a lőfegyverrel való visszaélés bűncselekményét meg fogja valósítani annak vásárlásával.35

A kísérlettől való önkéntes visszalépés

Hamar felismerést nyert, hogy aki a deliktumot megkezdi, de elkövetésétől annak végrehajtása közben visszalép, nem büntethető ugyanúgy, mint aki cselekményével a kísérleti szakban reked. Az előkészülettel ellentétben a Csemegi-kódex is tartalmazta a kísérlettől való önkéntes visszalépés jogintézményét.36 A szabályozással kapcsolatban abban bíztak, hogy a büntetlenség reménye a potenciális elkövetőket elrettenti a megkezdett cselekmény befejezésétől, és így a deliktumok száma redukálódni fog.37

Lőw Tóbiás szerint a kísérlet megvalósulásának egyik feltétele, hogy a bűncselekmény megvalósulása egy tettes akaratán kívülálló körülmény miatt legyen akadályoztatva. Ebből a contrario az következik, hogyha az elkövető az általa „megkezdett ösvényen továbbhaladás” helyett belső akaratából kifolyólag visszalép a cselekményétől, akkor az adott bűncselekmény vonatkozásában elkövető büntethetősége megszűnik. Ha pedig a visszalépésig megvalósult magatartás önmagában nem képez bűncselekményt, akkor az elállás vissza fog hatni a szándékra és az elhatározásra, és a már megvalósult cselekmény „elveszti criminalis jellegét”.38

A Csemegi-kódex a kísérlettől való önkéntes visszalépés esetére teljes büntetlenséget biztosított. A Btá. azonban a 18. §-ában39 már csak a korlátlan enyhítést, illetve bűnösség és büntetés kiszabásának mellőzését szabályozza, hasonlóan, mint az előkészületnél.

Az 1961. évi V. törvény már ismét teljes büntetlenséget biztosított, és az előző fejezetben kifejtettekhez hasonlatosan behozta a maradékbűncselekmény jogintézményét.40  Ezt követte a régi Btk is.41

A kísérlettől való önkéntes visszalépés jelenleg hatályos intézményét a Btk. 10. § (4) bekezdése tartalmazza, amely szerint

(4) Nem büntethető kísérlet miatt,

a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény befejezése, vagy

b) aki az eredmény bekövetkezését önként elhárítja.

(5) Ha a (4) bekezdésben meghatározott esetben a kísérlet már önmagában is megvalósít más bűncselekményt, az elkövető e bűncselekmény miatt büntethető.

A törvényszöveg alapján megállapítható, hogy a kísérlettől való önkéntes visszalépés egy olyan büntethetőséget megszüntető ok, amely az elkövető személyéhez tapad, a másik elkövetőre nincs kihatással.42  Ezen kívül kiemelendő, hogy az adott cselekmény jogellenességét és bűnösségét nem érinti, csupán büntethetőségi akadályt képez.43  Ha az elkövető önként visszalép, akkor az adott deliktum kísérlete tekintetében teljes mértékben mentesülhet a szankciók alól. Az elkövető azonban felelősséggel tartozik a bűncselekmény kísérletével összefüggésben elkövetett egyéb bűncselekményekért (befejezett maradékbűncselekmények).44

Az is kiolvasható a jogszabályhelyből, hogy az önkéntes visszalépésnek a kísérlet vonatkozásában két megvalósulási formája van: az önkéntes eredmény­elhárítás és az elállás a bűncselekmény befejezésétől. A legfőbb elhatároló ismérv a két visszalépés-fajta között, hogy az elállás passzív, az eredményelhárítás pedig aktív beavatkozást feltételez.45  A kísérlet vonatkozásában azt, hogy mikor melyik visszalépés-forma valósítható meg, az határozza meg, hogy (i) teljes vagy (ii) nem teljes kísérletű bűncselekményekről beszélünk. 46  Utóbbiak esetén a törvényszöveg a) pontja, az önkéntes elállás, előbbiek esetén pedig a b) pontja, az eredményelhárítás lesz irányadó.

Az eredményelhárítás tehát a (i) teljes (befejezett) kísérletű bűncselekmények visszalépő magatartása. Ilyenkor a tettes az elkövetési magatartást teljes mértékben kifejtette, csak az eredmény nem következett be, tehát a megindított okfolyamat minden további elkövetési magatartás kifejtése nélkül már az eredményhez vezet.47

Teljes kísérletű bűncselekmények esetén48  az idézett jogszabályhely b) pontja csak azon deliktumi körökben biztosít lehetőséget az önkéntes visszalépésre, amelyek ún. materiális bűncselekmények,49  vagyis eredményt feltételeznek a deliktum teljes megvalósulásához. Ameddig tehát az eredmény nem következik be a tanúsított magatartás miatt, addig a bűncselekmény kísérletéről beszélhetünk. Ekkor az elkövető még az eredmény bekövetkezése előtt kifejtett cselekményével önként elháríthatja azt, így az adott deliktum vonatkozásában nem lesz büntethető, csak a maradékbűncselekményért. Abban az esetben, ha az elhárító magatartás nem sikeres, a törekvés önmagában nem lesz elég, hogy az elkövető a szankciók alól mentesüljön,50  csupán enyhítő körülményként szolgálhat51 .

A (ii) nem teljes kísérletek esetében az elkövető részben fejti ki az elkövetési magatartást. Ilyenkor a befejezettséget kiváltó okfolyamat már megindult, de az elkövetési magatartás folytatása vagy az elkövetési magatartás egyéb mozzanatainak a realizálása nélkül a befejezettség (akár az eredmény) nem valósulhat meg.52

A fenti törvényszöveg a) pontja szerinti önkéntes elállás tehát azon deliktumok körében fordulhat elő, amelyeknél egy magatartás kifejtésével még nem válhat befejezetté a bűncselekmény (például személyi szabadság megsértése).53  Erre példa a szexuális erőszak, amelynél a befejezettséghez az szükséges, hogy megvalósuljon a 197. § (1) bekezdés a) pontja szerint az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés és a szexuális kényszerítés is.54  Ha ebből még csak a fentebb írt fenyegetés valósult meg, a deliktum kísérleti szakban van, ekkor még helye lehet önkéntes elállásnak, amely a passzivitással már meg is valósul.

Nem teljes kísérlete lehet mind materiális (például zsarolás, amelynek az eredménye a vagyoni hátrány okozása), mind immateriális (előbb említett szexuális erőszak, amelynek nincs eredménye) bűncselekményeknek. Azonban befejezett kísérletű eredménybűncselekménytől nem lehet elállni (emberölés).55

Az önkéntesség meghatározására szolgáló elméletek

Tekintettel arra, hogy nincs törvényben definiálva az önkéntesség, az ismérvek meghatározásának elősegítésére különféle elméletek jöttek létre, amelyek pszichológiai és normatív szempontokat vizsgálnak.56  Ezen koncepciók a német büntetőjogi dogmatikához tapadnak, azonban vizsgálatuk és bemutatásuk pontosabb képet festhet a magyar önkéntességfogalom értelmezéséről. Mindemellett olyan egyetemes értékeket is tartalmazhatnak, amelyek társadalmi háttértől függetlenül fennállnak.

A pszichológiai elmélet szerint a visszalépés önkéntes, ha az elkövető kényszer nélkül cselekedett, és nem önkéntes, ha a körülmények olyan erős nyomást gyakoroltak az elkövetőre, hogy nem volt ezen kívül más lehetősége. A normatív elméletek ezzel szemben a visszalépő cselekmény „indítékát” is vizsgálják: a magatartás csak akkor ítélhető önkéntesnek, ha a visszalépés motivációja a „törvényes útra való visszatérés.”57

A két kategória közötti különbséget az alábbi példával kívánom megvilágítani: az elkövető visszalép, mert úgy látja, hogy figyelik, és számít arra, hogy a bűncselekmény elkövetése esetén hamarosan letartóztatják, és bíróság elé állítják. A pszichológiai elméletek azért utasítják el ezen esetben az önkéntességet, mert az elkövető „kényszerhelyzetben” volt, és gyakorlatilag nem volt más választása, mint a visszalépés. A normatív elméletek ezzel szemben azért, mert az elkövető csupán az adott szituációban számára megfelelően és észszerűen cselekszik, és nem a további, jövőbeli jogszerű magatartásokhoz alkalmazkodás motiválja.58

A következőkben ezen meghatározásokat mutatom be.

Az önkéntességet meghatározó pszichológiai elméletek

A pszichológiai meghatározás alapján önkéntességet akkor kell feltételezni, ha a visszalépő személy „továbbra is ura maradt döntései felett”, csupán nem kívánja befejezni az elkezdett magatartást.59  Az önkéntesség kérdése nem attól függ, hogy a visszalépés indítéka erkölcsileg igazolható-e. Csupán az a tény vizsgálandó, hogy az adott visszalépés a személy választási szabadsága alap­ján döntött-e úgy, hogy a cselekmény abbahagyja, vagy bármilyen egyéb körülmény miatt.60

Ebben az esetben tehát csak az elkövetőnek a konkrét cselekményre vonatkozó döntése releváns: az a döntés, hogy a jogsértést befejezi-e vagy sem. Az elkövető későbbi magatartásának és az annak alapjául szolgáló motívumoknak a jogrenddel való összhangjának nincs jelentősége, mert ezek nem tartoznak a bűncselekmény bűnösségi szintjének vizsgálati tárgyai közé.61

A lelepleződéstől vagy a büntetéstől való félelem a pszichológiai elméletek szerint nem áll az önkéntesség útjában, ha az elkövetőnek még van lehetősége dönteni a bűncselekmény befejezése és a visszalépés között. Ebben az összefüggésben azt is figyelembe kell venni, hogy a cselekmény megszakítása gyakran nem alkalmas arra, hogy az akkor már büntetendő magatartás felfedezését megakadályozza, hanem éppen ellenkezőleg, a lelepleződést akár elő is segítheti. Ilyen eset például, ha az elkövető abbahagyja a sértett fojtogatását, az nagy valószínűséggel segítségért fog kiabálni.

A pszichológiai meghatározások közül az egyik leghíresebb a Frank-formula, amely szerint „önkéntes a visszalépés, ha a tettes azt mondja: én nem akarom a célt valóra váltani, noha megtehetném; nem önkéntes, ha azt mondja: én nem tudok célhoz érni, jóllehet akarnám”.62

Ebből következőleg, ha az elkövetőben az a gondolatmenet zajlik le, hogy „nem tudom elérni a célomat, akkor sem, ha szeretném”, akkor már nem lehet megállapítani az önkéntességet. Ekkor meghiúsult kísérletről beszélünk.63  Ilyenkor igazából már nincs semmi, amitől az elkövető visszaléphetne.64

Ezen kívül Horst Schröder is pszichológiai önkéntességfogalmat határozott meg, álláspontja szerint akkor önkéntes a visszalépés, ha azt az elkövetőt saját, autonóm indítékai vezérlik, azaz ha az elkövető kizárólag belső megfontolások alapján dönt az elállás vagy az eredményelhárítás mellett. Vagyis az adott szituációban nincs jelen semmi olyan külső tényező, amely számára hátrányt okozott az elkövetési magatartás kifejtése során.65

Ezen gondolat továbbvitelével véleménye szerint akkor nem önkéntes a visszalépés, hogyha az elkövetőt „heteronóm motívumok” vezérlik, tehát jelen van a belső motivációin kívül eső körülmény is.66  Azonban én Schröder elméletével nem értek egyet, mivel előfordulhat az is, hogy például az elkövető azért hagyja abba a bűncselekmény megvalósítását, mert egy harmadik személy jelenléte (ami elkövetőn kívüli, külső körülmény) nyugtatóan hat rá, anélkül, hogy őt bármilyen kényszerhelyzet alá helyezné.67

Eberhardt Schmidhäuser pedig az elkövető bűncselekményhez fűződő érdekét teszi meg a döntő kritériumnak, és csak akkor feltételezi az önkéntességet, ha a konkrét bűncselekmény önmagában és a következmények tekintetében még foglalkoztatja a magatartást megvalósító személyt, de ettől függetlenül az elkövetéstől és a lehetséges előnytől – amihez juthatna – elhatárolódik.68  Walter Gropp azonban kritikával illette ezen felfogást, azon indokkal, hogy a cselekmény befejezése a visszalépő számára mindig érdektelenné válik (belső, lelki okból), így Schmidhäuser megkülönböztetése nem adhat egyértelmű megoldást.69

Az önkéntességet meghatározó normatív elméletek

A normatív elméletek az önkéntességet normatív (jogszempontú) perspektíva szerint kívánják értelmezni. Ezek a nézetek értékítéleti dimenziót is magában foglalnak.70  Ekkor egy fiktív „összehasonlítható személyre” hivatkozva jutunk el egy normatív általánosításhoz, bár annak kritériumai részletesebb meghatározása nélkül.71

A fentebb említett elméletek közé tartozik Claus Roxin koncepciója, amit a „bűnöző racionalitásáról szóló” doktrínának is hívnak,72  amely szerint önkéntes visszalépés akkor realizálódik, ha az elkövető egy „átlagos bűnöző” megjósolható magatartásaitól indokolatlanul eltérően cselekszik.

Roxin egy olyan személy szemszögét hívja segítségül, aki hidegen mérlegeli a bűncselekmény konkrét tervének kockázatait és lehetőségeit. Így például ha egyértelmű, hogy csak azért lépett vissza az elkövető, mert a deliktum folytatása esetén lelepleződött volna, nem lesz megállapítható az önkéntesség. De abban az esetben, hogyha hirtelen, meg nem állapítható okból maradt abba a deliktum elkövetése, amely nem magyarázható meg valamely, az elkövető számára előnyös indokkal, akkor az elmélet alapján az önkéntes visszalépés megállapítható.73

Azonban a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (továbbiakban: BGH) elutasította ezen felfogást, mivel az önkéntes visszalépés nem külső nyomáson, belső gátláson alapuló esetei ezen ideológiai megfontolások alapján büntethetőnek nyilváníthatók,74  ha az egy kvázi objektív mérce alapján nem feleltethető meg egy átlagos elkövető várható magatartásának. Szintén felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán „átlagos” vagy „tipikus” bűnözői norma, illetve hogy lehetne az észszerűen várható cselekedeteket meghatározni, mi az a séma, amit a vizsgálatnál követni lehet.75  Véleményem szerint sem teljesen helytálló Roxin elmélete, mivel álláspontom szerint nem, vagy nem minden esetet lefedő módon lehet a különféle elkövetői motivációkból, cselekvésekből absztrahálni egy bűnözőtől „általában elvárható” magatartásmintát. Gropp szerint azonban nem minden esetben jelenti az észszerűtlen viselkedés azt, hogy az elkövető a jogszerű magatartásokhoz térne vissza.76

Gropp maga szintén normatív kiindulópontot választ azzal, hogy az önkéntességet az általa kidolgozott modell alapján „a jövőbeli normabetartásra való hajlandóságként” értelmezi. Így ha Roxin elmélete mellett azt is figyelembe vesszük, hogy a visszalépő cselekmény azért valósult-e meg, hogy az elkövető „visszatérjen a törvényesség talajára”, akkor ezzel a komplexebb vizsgálattal helyesebben lehet megítélni az önkéntességet.77

A normatív elméleteket szintén számos kritika érte. A felfogás valójában ugyanazzal a problémával szembesül, mint a pszichológiai, mert ez az elmélet sem tud egyértelmű és gyakorlatias szabályokat kínálni. Ráadásul a normatív elméleteket még azzal a kritikával is illették, hogy az önkéntességet egy további, a jogban nem létező tulajdonságon (elkövetőtől általában elvárt magatartás) keresztül határozzák meg.78

Álláspontom szerint nem lehet büntetőjogi felelősséget alapítani arra, hogy az elkövető feltételezhetően csak azért lépett vissza a deliktumtól, hogy a későbbiekben „kényelmesebben, jobb körülmények között” tudja elkövetni a bűncselekményt. Bizonyítási nehézségekbe ütközhet, valamint úgy gondolom, hogy ez a deliktum elkövetésének legelső mozzanata, a bűnös gondolat, ami önmagában nem vonhat maga után büntetést.79

A pszichológiai és a normatív elméletek összevetése

Ahogy látható, a pszichológiai és normatív elméletek élesen elkülönülnek egymástól. Viszont mindeközben össze is fonódnak, mivel egy jogszabály a pszichológiai tényeket normatív korlátok között foglalja magában, ugyanígy nincs olyan jogi norma, amely nélkülözhetné a pszichológiai tényeket.80

Adódhatnak azonban olyan esetek, amikor nem mindegyik elmélet alapján határozható meg ugyanúgy az önkéntesség vagy annak hiánya. Ennek szemléltetésére szolgál a BGH 1955-ös ítélete81 .

A tényállás szerint egy férfi a földre tepert egy nőt azzal a céllal, hogy megerőszakolja. A nő – mivel a férfi fizikai fölényben volt – nem védekezett, hanem meggyőzte a támadóját, hogy várjon egy kicsit, hadd pihenje ki magát, és utána már nem kell erőszakhoz folyamodnia. Ezután az elkövető elengedte a nőt, majd mikor később két gyalogos segíteni akart volna neki, az elkövető elmenekült.

A német alsóbb bíróság (Landgericht) ezen cselekményt nem tekintette önkéntes elállásnak, mivel álláspontja szerint az elkövető arra várt, hogy „kényelmesebb módon, büntetőjogi következményektől való félelem” nélkül hajtsa végre a célját, és „valójában nem volt más választása”.82  Azonban a BGH a fentebb leírt pszichológiai elméletekre támaszkodva nem értett egyet ezzel az ítélettel. Álláspontjuk szerint azt kell vizsgálni ilyenkor, hogy az elkövető ura maradt-e a cselekményének, tudta-e volna folytatni, illetve hogy állt-e fent kényszerítő ok. Az, hogy a későbbiekben az elkövetőnek nem kell erőszakhoz folyamodnia a szexuális cselekményhez, nem tekinthető kényszerítő körülménynek, így a BGH önkéntes elállást állapított meg.83

Ha a normatív önkéntességelméletet hívjuk segítségül, vagyis ha azt vizsgáljuk, hogy az elkövető azért állt-e el indokolatlanul a megvalósított magatartástól, hogy „törvényes” útra lépjen, az önkéntesség nem lesz megállapítható. A támadó csak azért hagyta abba a cselekményét, hogy később újra megpróbálhassa. Ebben az esetben a visszalépést megvalósító elhatározás motivációja a normatív elmélet alapján nem lenne „méltó” arra, hogy alkalmazni lehessen ezen jutalomszerű büntethetőséget megszüntető okot.84  Viszont a pszichológiai meghatározás figyelmen kívül hagyja azt, hogy erkölcsileg igazolható-e a visszalépés motivációja, a BGH pedig ennek megfelelően döntött.

Egy 1988-as döntés85  arra világít rá még jobban, hogy a visszalépő cselekmény indíttatása nem kell, hogy morálisan alátámasztható legyen, tehát nem feltétel, hogy a további jogkövetés szándékával maradjon el a bűncselekmény.

A konkrét jogesetben az elkövető A és B személlyel is rossz viszonyban volt, és mindkettőjüket meg kívánta ölni. Indoka az volt, hogy A személy hűtlen volt az elkövetőhöz, és B személlyel lépett félre. Miután felkereste őket, először B személy vonatkozásában kezdte meg az ölési cselekményt, majd amikor A személy felbukkant a tetthelyszínen, mindezt abbahagyta, és mivel A személyre jobban haragudott, helyette vele végzett 17 késszúrással.

A BGH a pszichológiai önkéntességfogalomnak megfelelően úgy értékelte, hogy az elkövető önként visszalépett A személy megölésétől, és csak a maradékbűncselekményért vonta felelősségre az ő vonatkozásában. Ezt azzal indokolta, hogy az elkövető továbbra is véghez tudta volna vinni az ölési magatartást, azonban belső indíttatásból – amelynek (a pszichológiai önkéntességfogalomnak megfelelően) erkölcsi igazolhatósága nem releváns – mégsem fejezte be. Roxin szerint azonban ez normatív alapon nem volt önkéntes, mivel nem tér el egy átlagos, bűnözőtől elvárható magatartástól, és ez nem a törvény szerinti jövőbeli magaviselethez való visszatérést szolgálja. Csak azért hagyta abba a cselekményt B személy vonatkozásában, hogy azt a személyt, akire jobban haragszik, meg tudja ölni. Véleménye szerint ez a viselkedés az elkövető saját tervéhez mérten, annak viszonylatában, teljes mértékben észszerű volt, és nem is a jogszerűség talajára tért vele vissza.86

A témakör részletesebb vizsgálatára a tanulmány a következő részben tér ki, ahol az önkéntes visszalépéssel kapcsolatos magyar joggyakorlatot és a felmerülő divergáló bírói gyakorlatot veszi górcső alá.

Agócs Petra Márta, ügyészségi fogalmazó, Kecskeméti Járási Ügyészség

Az önkéntes visszalépés büntetőjogi megítélése a bírói gyakorlat tükrében – II. rész


Szerző(k): Agócs Petra Márta

Az önkéntes visszalépés a magyar joggyakorlatban

Jelen tanulmány az előző számban megjelent első rész folytatása, amelyben az önkéntes visszalépés alapvető kérdéseit tárgyaltam. A második rész célja a vizsgálat elmélyítése és kiegészítése a magyar joggyakorlat szempontjából. Az önkéntesség fogalmát a Btk. nem határozza meg értelmező rendelkezései között, illetve nem is határolja ezt körül. Az önkéntességhez kapcsolódó különféle német dogmatikából eredő elméletek bemutatása után a következőkben megvizsgálom, hogy a magyar büntetőjogban mely elmélet alapján történik az önkéntesség értékelése. Az egyik legfontosabb magyar jogalkalmazói matéria a 4/2002-es BJE, amely az önkéntes visszalépés ismérveit határozza meg, jogegységi határozat lévén a magyar bíróságok számára kötelező jelleggel.1  A határozat rögzíti, hogy nincs jelentősége annak, hogy a visszalépésre vonatkozó önkéntes akaratelhatározás milyen motívumból fakad, és ez erkölcsileg helyeselhető-e, ezzel elutasítva a normatív önkéntességfogalmat. A contrario értelmezéssel pedig ennek alapján kijelenthető, hogy a magyar büntetőjog a pszichológiai önkéntességfogalmat használja.

A legfelsőbb bírói testület határozatának rendelkező része egy pozitív és egy negatív jelzővel mutat utat az önkéntesség fogalmához. Eszerint akkor lesz önkéntes a visszalépés, ha az elkövető (i) döntően belső elhatározásból hagy fel a magatartás folytatásával, és abban (ii) külső körülmények nem akadályozzák.

A „döntően” szó arra utal, hogy lehetséges olyan eset is, amikor egy harmadik, külső személy jelenléte indítja meg az elkövetőben azt a folyamatot, amelynek következtében a cselekményétől visszalép.

Ezen kívül rögzíti, hogy az önkéntességet kizárja a sértett szívós ellenállása, valós vagy vélt leküzdhetetlen akadály, vagy harmadik személy közbeavatkozása. Ennek alapján megállapítható, hogy a legfelsőbb bírói testület szerint az adott akadálynak, amely külső körülményként felmerül, nem kell objektíve alkalmasnak lennie arra, hogy megakadályozza az elkövetőt a cselekményének folytatásában. Az is elegendő, ha csupán ő a szubjektumában annak véli. Az önkéntességet kizáró akadályt pedig tovább minősíti azzal, hogy meghatározza, hogy leküzdhetetlennek kell lennie.2

Szomora Zsolt szerint a jogegységi határozat tükrében megállapítható, hogy a legfelsőbb bírói testület a „hallgatólagos önkéntességet” ismeri el, mivel a bűncselekménytől való elállásra vonatkozó döntést az elkövetőnek nem kell oly módon kifejeznie, hogy az a környezete és esetleg a bűncselekmény sértettje számára is nyilvánvalóvá váljon.3

A döntően belső elhatározás

Az alábbi fejezetben azt vizsgálom, hogy a judikatúra mikor, milyen körülmények között állapítja meg a döntően belső elhatározást mint önkéntességi ismérvet, illetve hogy mennyiben követi az irányadó 4/2002-es BJE-ben foglaltakat.

2001-ben a bíróság önkéntes visszalépést állapított meg abban az ügyben,

amelyben a terhelt az asztalról felkapta a kést, és azzal a sértett bal mellkasába szúrt. Ezt követően a kést letette, a sebet lemosta és a sértettet egy faházba vitte, majd éjfél táján a sértett hívására ismét megnézte az általa okozott sebét, azt leragasztotta. A sértett könyörgött az elkövetőnek, hogy vigye kórházba, így az másnap reggel értesítette a mentőket, majd a sértett kórházba került, és orvosi segítséggel a kialakult életveszélyt elhárították, és megmentették a sértett életét.4

A másodfokú bíróság az önkéntességet azzal támasztotta alá, hogy habár a sértett kérte meg a vádlottat, hogy hívjon mentőt, a terhelt ezt végső soron a megbánásával összefüggő belső elhatározásából tette. A passzív alany könyörgése ugyan külső körülmény, de ez indította el az elkövetőben a megbánást mint belső folyamatot, amely az önkéntes visszalépéshez vezetett.5  A 4/2002-es Büntető jogegységi határozatban foglaltak szerint pedig elegendő a döntően belső indíttatás, amely jelen esetben is fennállt.

1984-ben a bíróság azt hangsúlyozta egy eseti döntésében, hogy emberölés esetében önkéntes visszalépés akkor valósul meg, ha az elkövető az adott konkrét körülmények között, külső befolyás nélkül még zavartalanul folytathatná a deliktum megvalósítását, azonban ezen szándékát megváltoztatja, és lemond a további elkövetésről.6

Egy 1995-ös bírói döntés pedig amellett foglalt állást, hogy az emberölés kísérletétől való önkéntes visszalépés semmiképpen nem valósul meg, ha az elkövető abban a tudatban hagyja abba az ölési cselekmény kifejtését, hogy a passzív alany már meghalt.

A tényállás szerint az elkövető a sértettet egy kötéllel fojtogatta, majd mikor a passzív alany emiatt elájult, az elkövető – abban a tudatban, hogy a sértett meghalt – elmenekült. A passzív alany nem sokkal utána felébredt, és segítséget kért a közelben lakóktól.

A nyomozás során kiderült, hogy a későbbi vádlott által használt eszköz emberi élet kioltására alkalmas volt, és a testtájékra figyelemmel fennállt a halálos eredmény bekövetkezésének a reális lehetősége.7

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a vádlott nem önkéntesen hagyta abba a sértett nyaka szorítását, hanem azért, mert azt hitte, hogy a sértett már meghalt, így elérte a célját. A terheltet végül emberölés kísérletéért ítélték el.

Ez alapján látható, hogy a döntően belső indíttatás nem valósulhatott meg, mivel az elkövető abban a hitben volt, hogy már véghezvitte a kívánt eredményt. A másodfokú bíróság eljárása során kijelentette, hogy az önkéntes elállás azt jelenti, hogy az elkövető szándéka „megfordul”, legalábbis az elérni kívánt eredmény vonatkozásában megáll, és emiatt nem folytatja tovább a cselekményt. Azonban ebben az esetben azért maradt abba a cselekmény, mert az elkövető azt hitte, hogy már elérte a célját.8

A Kúria 2020-ban pedig az állapította meg, hogy az önkéntes eredmény­elhárítás megállapításához nem szükséges, hogy az eredményt egyedül és kizárólag az elkövető tevékenysége hárítsa el.9  Tehát ez is alátámasztja azt, hogy csak döntő mértékben kell, hogy az önkéntes visszalépés az elkövető indíttatásából származzon, abban szerepet játszhat egy másik személy magatartása is.

Megállapítható, hogy a judikatúra követi a fentebb írt BJE-ben foglaltakat a „döntően belső indíttatás” vonatkozásában. Nem szükséges, hogy csak és kizárólag az elkövetőben képződjön meg az elhatározás, akkor is meg lehet állapítani önkéntességet, ha a sértett kérése indítja meg az elkövetőben ezt a folyamatot. Ezen kívül az sem feltétel, hogy az elkövető kizárólagos tevékenysége folytán lehessen megállapítani a visszalépést.

Elegendő, ha magatartásával bekapcsolódik abba az okfolyamatba, amely adott esetben az eredmény elhárítását idézi elő.10

A külső körülménytől való mentesség megállapítása

Jelen fejezetben azt vizsgálom, hogy a bíróságok valóban a BJE-ben minősített leküzdhetetlen akadályt követelik-e meg ahhoz, hogy az önkéntességet ki lehessen zárni.

Az első vizsgált határozat alapjául szolgáló történeti tényállás szerint

1996-ban a terhelt fegyverrel tervezett elkövetni egy rablást egy kisboltban. A vádlott a pult elé állt, elővette a pisztolyt és a sértettre szegezve és azt kiáltotta: „Ide a pénzt!” A vádlott a nagyobb nyomaték kedvéért a sértett mellé lőtt. A sértett azonban nem mozdult, így a vádlott áthajolt a pulton, és megpróbálta a pénztárgépet kinyitni, a kulcsot azonban nem tudta elfordítani. Ezután felhagyott a próbálkozással, és távozott. A távozás előtt azt kiáltotta a sértett felé, hogy „most így menjek el üresen?”, illetve hogy „ügyes vagy”.

Az elsőfokú bíróság a fenti tényállás alapján fegyveresen elkövetett rablás kísérletét állapította meg. Az elsőfokú bíróság ítéletében felsorolt érvek alapján az önkéntességet az zárta ki, hogy a sértett nem adta át a pénzt, ezután pedig a vádlott megpróbálta azt maga elvenni, azonban nem tudta a pénztárgépet kinyitni.

A Legfelsőbb Bíróság ezzel szemben kifejtette, hogy az elkövető „nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a pénzt elvegye”. A bíróság álláspontja szerint a pénztárgép kinyitásának sikertelensége nem volt olyan külső, elháríthatatlan akadályozó tényező, ami meghiúsította volna a pénz elvételét. A pénztárgépben benne volt a kulcs, megvolt minden objektíve szükséges eszköz ahhoz, hogy kiürítse, valamint a terhelt ismerte is a pénztárgéptípus nyitási technikáját. Ezen körülmények között döntött úgy a vádlott, hogy távozik. Így megállapítást nyerhet, hogy a megkísérelt deliktum befejezésétől való elállás túlnyomóan a vádlott saját belső elhatározásából fakadt.11

Véleményem szerint ebben a helyzetben mind pszichológiai, mind akár normatív szempontból megállapítható az önkéntesség. Előbbire kitérve, a vádlott még tisztában volt azzal, hogy a célját megvalósíthatja, bármiféle egyéb körülmény befolyásától mentesen akként, hogy ismét megpróbálja kinyitni a pénztárgépet, és akkor nagy valószínűséggel már sikerrel jár.

Azonban álláspontom szerint kérdés lehet az, hogy a pénztárgép kinyitásának sikertelensége lehet-e vélt leküzdhetetlen kényszerhelyzet. Tehát olyan külső tényező, ami az adott szituációban nem gátolja meg teljesen a további elkövetést, azonban az elkövető annak feltételezi. Ebben az esetben nem lehetne megállapítani az önkéntes elállást. Ez további mélyebb, az elkövető szubjektumát érintő vizsgálatot igényel az adott ügy kapcsán.

2004-ben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy lopás kísérletétől való önkéntes elállás nem valósul meg, ha a betörésnél használt eszközökkel a nagy zajjal járó próbálkozás ellenére a terheltek nem tudják kinyitni a lakás ajtaját.12  A konkrét tényállás szerint két terhelt lopás céljából elhatározta, hogy lakásokba tör be. Ehhez alkalmas eszközökkel bementek egy társasházba, majd ott megkíséreltek egy lakásba behatolni. Az egyik terhelt eltörte az ajtó egyik zárát, amely zajjal járt, a szemben levő lakásban pedig otthon voltak, így a terheltek egy papírral a kitekintő lyukat kívülről lefedték. A másik zár kinyitását is megpróbálták, azonban ez a közel tíz perces próbálkozás ellenére sem vezetett eredményre, a lakás védőzárát végül nem tudták kinyitni. Ezt követően elhagyták a helyszínt.

A bíróság az önkéntesség hiányát azzal indokolta, hogy a terheltek nem tudták rövid idő alatt, feltűnés nélkül, csendben kinyitni a zárakat, ezért hagytak fel a deliktum elkövetésével. Az elállás nem tekinthető önkéntesnek, az erre vonatkozó szándékuk döntően az előbb felsorolt „zavaró” tényezők (szomszéd jelenléte, zajok), tehát külső akadályozó tényezők hatására alakult ki.13  A bírósági határozat nem tér ki az akadályozó körülmény leküzdhetetlenségére, azonban az a tény, hogy az elkövetők az ajtó védőzárját a megfelelő eszközökkel sem tudták kinyitni, véleményem szerint valós (vagy ha objektíve lehetséges volt, akkor pedig vélt) elháríthatatlan akadályozó tényezőnek minősül.

2003-ban a tényállás szerint a terhelt a környezetéből véletlenszerűen kiválasztott személyeket megzsarolta. Azzal fenyegette meg őket, hogyha nem fizetnek, „gyermeküket saját beteg gyermeke vérével megfertőzi, savval vagy lúggal leönti, megcsonkítja, elcsúfítja”. Arra is felhívta a címzettek figyelmét, hogy a gyermekeket nem tudják állandó felügyelet alatt őrizni, ha pedig a rendőrséget értesítenék, bosszút fog állni társával. Ezek után a levélírást többször megismételte, az egyik személyt telefonon is megfenyegette. Háromból két sértett a leveleket el sem olvasta, eldobta azokat. Ezután a terheltet őrizetbe vették.

A terhelt védekezése során önkéntes elállásra hivatkozott. Azzal indokolta, hogy a fenyegető levelek írását az elkövető saját elhatározásából abbahagyta, és egyik sértett vonatkozásában sem kísérelte meg a levelekben írt összegek tényleges megszerzését.

A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a terhelt cselekményeit mintegy másfél-két hét tartama alatt hajtotta végre, fenyegetéseinek egy részét ezen idő alatt megismételte, utolsó levelét őrizetbe vétele előtt egy nappal továbbította a címzettnek. Az a tény, hogy a fenyegető levelek megírásának idején a követelt összegekhez való hozzájutásért egyéb tevékenységeket nem fejtett ki, nem az önkéntes elállásával voltak összefüggésben, hanem a rendőri közbeavatkozás miatt maradt abba, ami külső akadálynak minősül. 14

A bírói gyakorlat szerint az sem tekintendő a cselekménytől való önkéntes visszalépésnek, ha az elkövető a sértett váratlan viselkedésének köszönhetően kiváltott reakciója miatt hagy fel a cselekmény folytatásával,15  és nem kerülhet sor az önkéntes elállás megállapítására abban az esetben sem, amikor a kialakult, az eltervezetthez képest egy meglepetésszerű helyzet készteti a terheltet meghátrálásra.16

Egy 2006-os bírósági határozat történeti tényállása szerint a terhelt 2003-ban az esti órákban a vasútállomásra ment, hogy hazautazzon. Azonban az utolsó́ vonatot lekéste, ennek köszönhetően pedig megismerkedett meg a sértettel a várakozás során, aki a vasútállomáson egy büfét üzemeltetett. A terhelt és a sértett beszélgetni kezdtek, majd kiderült, hogy a vádlott nem tud hazautazni és így nincs hol éjszakáznia. A sértett ekkor felajánlotta a terhelt számára, hogy töltse nála az éjszakát, és majd másnap hazautazik. A vádlott a felajánlást elfogadta és végül a sértett házában aludt. Másnap reggel azonban a terhelt, amíg a sértett nem figyelt, eltulajdonította annak telefonját. Ezt a sértett később észlelte, amikor már a terhelt eltávozott, majd felhívta a vádlottat, hogy legalább a SIM kártyát adja vissza, amire nem került sor.

A terhelt a későbbiekben előzetes fogva tartásba került, ahol megismerkedett G. J.-vel, akivel elhatározták, hogy megkeresik a sértettet, és szabadulásuk után, annak érdekében, hogy a pénzét megszerezzék, megölik. Ehhez a terhelt egy 15 cm pengehosszúságú kést is megszerzett. A terhelt 2004 decemberében G. J.-vel a sértett házához mentek, majd a terhelt egyedül bement a házba. A sértettnek azt mondta, hogy az egy évvel ezelőtti telefonlopás miatt szeretne bocsánatot kérni. A kezét végig az anorákjában rejtegetett kés markolatán tartotta. Ez a sértettnek feltűnt, és megérdeklődte, miért van ilyen testhelyzetben, a terhelt pedig azt a választ adta, hogy fáj a hasa, és ezért kényszerül ilyen pózt felvenni. A sértett azonban a zavart magatartására tekintettel még egyszer megkérdezte, miért viselkedik így, mire a vádlott elővette a kést, majd a sértett távozásra szólította fel („takarodjon el!”). A vádlott szó nélkül kiment a sértett házából, akinek annyit mondott, hogy „pedig sok pénzt kapott volna érte”.17

Az elsőfokú bíróság a megállapította a terhelt büntetőjogi felelősségét emberölés előkészületének bűntettében, azonban a másodfokú bíróság a terhelt önkéntes visszalépését állapította meg. Az ítélet megváltoztatását arra alapozta, hogy az elkövetés folyamata során nem merült fel semmilyen külső körülmény, amely az önkéntességet kizárhatná. A bíróság álláspontja szerint mivel a terhelt előzetesen ismerte a sértettet és a házát, tudhatta, hogy egyedül él, és nem kellett félnie attól, hogy a cselekményének végrehajtása közben bárki megzavarja. Valamint tekintettel arra, hogy zárt ablakok mellett tartózkodtak, attól sem kellett tartania a terheltnek, hogy a sértett kiabálására, segítségkérésére bárki felfigyel.

A másodfokú bíróság tehát megállapította, hogy a történeti tényállásban nem változott olyan külső körülmény, amely az emberölési magatartástól való önkéntes visszalépést kizárná, és a visszalépő cselekménye döntően belső elhatározásból eredt. A bíróság külön ki is emeli határozatában, hogy az elállás akkor nem tekinthető̋ önkéntesnek, ha a tettes az általa leküzdhetetlennek tartott akadály miatt hagy fel a cselekmény megkezdésével.18  Így jelen bírósági határozat is megfelel a korábban említett 4/2002-es Büntető jogegységi határozatban foglaltaknak, hiszen az önkéntesség kizárásához a leküzdhetetlen külső körülmény jelenlétét követelné meg, amely az fentebb ismertetett jogeset során nem következett be.

Azonban 2013-ban a Kúria harmadfokú bíróságként az eddigi joggyakorlattól eltérő, az önkéntesség tartalmát jelentősen megváltoztató határozatot hozott. A bírósági határozat által megállapított történeti tényállás szerint az elkövető eltervezte, hogy megöli a feleségét, az ehhez szükséges és könnyítő feltételeket biztosította. Amikor még a kísérleti szakba kerülés előtt a terhelt és volt felesége (a sértett) összetűzése közben megjelent a 14 éves gyermekük, aki apja elé állt, lefogta a karjait és felszólította, hogy hagyja abba cselekményét. Gyermeke kérésére a vádlott a bántalmazó magatartást abbahagyta, és kiment a szobából. Ekkor a sértettnek és fiának sikerült az üveges ajtót kulccsal bezárnia, és telefonon hívniuk a rendőrséget.

Jelen ügyben arra az álláspontra helyezkedett a Kúria, hogy az előkészülettől való elállás önkéntességét nemcsak az zárja ki, ha a deliktum elkövetésének megkezdése elháríthatatlan akadály miatt marad el, hanem elég olyan körülmény (gyermek közbeavatkozása) is, amely a bűncselekmény elkezdését szignifikánsan megnehezíti.

A legfelsőbb bírói testület mindezt azzal támasztotta alá, hogy sem a dogmatika, sem az iránymutató határozatok nem határozzak meg azt, hogy az akadály alatt leküzdhetetlen akadályt kell érteni.19

Véleményem szerint jelen indokolás helytelen, hiszen a 4/2002-es Büntető jogegységi határozat, valamint az előbb bemutatott bírósági döntések is tartalmazzák azt, hogy az önkéntességet csak a leküzdhetetlen külső körülmény zárja ki.

Így jelen kúriai határozat teljes mértékben ellentétben áll az említett jogegységi határozattal, amely arra az álláspontra helyezkedik, hogy a vélt vagy valós akadálynak leküzdhetetlennek kell lennie. Ezt pedig helyesen követik az alsóbb bíróságok, amelyek más esetekben is azt hangsúlyozzák, hogy a nehezítő, de leküzdhetetlen akadályt létre nem hozó körülmények nem zárják ki az önkéntességet.20

Az újabb kúriai döntés alapján az önkéntességet kevesebb esetben lehetne megállapítani, hiszen a határozat ratio decidendijét követve a jelentősen nehezítő körülmények jelenlétében már nem lehetne alkalmazni a büntethetőséget megszüntető okot. Így ezen 2013-as döntés nagyban szűkíti a felelősség alóli mentesülés lehetőségét.

Anomália beazonosítása a bírói gyakorlatban

Megállapítható, hogy a bírósági gyakorlatban anomália található az önkéntesség megítélésével összefüggésben. A kötelező erejű 4/2002-es büntető jogegységi határozat enyhébb szabályokat tartalmaz arra az esetre, hogy mikor lehet kizárni az önkéntességet, mivel a leküzdhetetlenséget követeli meg hozzá. Ebből a contrario következtetve minden olyan akadály esetén, amely leküzdhető, még meg lehet állapítani a büntethetőséget kizáró okot.

1. számú ábra: Az önkéntesség kizárása a 4/2002-es BJE szerint

Tehát egy jelentősen nehezítő, de nem leküzdhetetlen feltétel fennforgása esetén még meg lehetne állapítani az önkéntességet a visszalépés során.

Viszont a 324/2013-as kúriai határozat szerint már a végrehajtást jelentősen nehezítő körülmény is okod ad az önkéntes visszalépés lehetőségének elutasítására, így a legfelsőbb bírói testület ez alapján előbb „húzná meg” a büntethetőségi határvonalat. Ebből következőleg az önkéntességet már csak olyan esetekben lehet megállapítani, amikor olyan körülmények merülnek fel az elkövetéskor, amely a bűncselekmény befejezését vagy a kísérlet megkezdését egyáltalán nem, vagy csekély mértékben nehezíti (az 1. számú ábrán: egyéb körülmények).

2. számú ábra: Az önkéntesség kizárása a 324/2013-as határozat szerint

Ennek eredményeképpen az önkéntességet mint normatív alappal nem rendelkező fogalmat a 4/2002-es BJE-hez képest az elkövető hátrányára szűkíti (hiszen az önkéntességet már kevesebb esetben lehetne megállapítani), és ezzel megsérti a nullum crimen sine lege scripta elvét, hiszen a Kúria mint harmadfokú bíróság az elkövető számára kedvezőtlen módon alkalmazná az önkéntesség megítélésével kapcsolatos szokásjogot.21

Valamint álláspontom szerint a nullum crimen sine lege certa elv is sérülni fog. Az említett elv azt szolgálja, hogy az adott norma pontosan legyen megfogalmazva, hogy a címzettjei tisztában legyenek a törvényszöveg tartalmával.22  Az Alkotmánybíróság 1992-es határozata szerint, ha egy jogszabály tör­vényi tényállása túl elvont, általános, akkor az arra ad lehetőséget, hogy a jogalkalmazó saját befolyása szerint szűkítse vagy terjessze ki, amely csorbítja a jogbiztonságot.23  Jelen esetben az önkéntesség Btk.-beli szabályozása nem egyértelmű, hiszen ahogy látható, eltérő jogalkalmazói megoldások születtek az értelmezésével kapcsolatban.

Megjegyzendő, hogy a német joggyakorlat rögzíti, hogy az önkéntes visszalépéssel kapcsolatban fennmaradó kétségeket az elkövető javára kell feloldani.24  Úgy gondolom, ez olyan egyetemes érték, amiről akár a magyar judikatúra is példát vehetne.

Annak következtében, hogy az önkéntességet kizáró akadály mibenlétét (leküzdhetetlen vagy jelentősen nehezítő) nem állapítják meg egyértelműen, a bírói gyakorlat divergál.

Az eltérő értelmezések gyakorlati súlyosságát mutatja, hogy az önkéntesség eltérő értelmezése esetén az elkövetőt büntetőjogi felelősségre is vonhatják, pedig adott esetben akár fel is menthetnék a szankció kiszabása alól.

Az önkéntesség kizárása: leküzdhetetlen akadály,  vagy jelentősen nehezítő körülmény?

Arról, hogy az önkéntes visszalépést a leküzdhetetlen akadály zárja ki, már Finkey Ferenc is írt,25  valamint Heller Erik is ezen álláspontot képviselte.26  Wlassics Gyula szerint a félelem vagy a megbánás miatt, vagy a végrehajtást jelentősen nehezítő tényezők által előidézett visszalépés még büntetlenséget biztosít. Véleménye alapján nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy minden külső körülményben rögtön olyan okot lássunk, amely az önkéntes visszalépést – így a büntetlenséget – kizárja.27  A recens jogirodalomban is található olyan álláspont, amely a judikatúrára támaszkodva a leküzdhetetlen akadályt jelöli önkéntességet kizáró oknak.28

Ami a német ítélkezési gyakorlatot illeti, az ott kialakult bírósági határozatok szerint a magyar judikatúrához hasonlatosan önkéntesség akkor áll fenn, ha az elkövető „továbbra is ura marad a döntésének”, és ezt követően is lehetségesnek tartja a bűncselekmény végrehajtását, és abban negatív feltételként sem külső akadály, sem pszichikai nyomás nem akadályozza.

Így tehát ha az elkövető szempontjából külső esemény olyan akadályt hozott létre, amely elháríthatatlanul (zwingend)29  megakadályozza a bűncselekmény befejezését, akkor önkéntességről nem lehet szó. De az elkövetőt sem kényszerítő körülmény, sem mentális állapot – például saját magatartásától megijedve – nem gátolta meg abban, hogy folytassa a deliktum végrehajtását.30

További fontos, pozitív követelmény a német Szövetségi Bíróság szerint, hogy az elkövető önálló elhatározásból hagyja abba a cselekményét, úgy, hogy szubjektíve, azaz az elkövető a saját körülményeihez mérten még mindig képes legyen megtenni a bűncselekmény befejezéséhez szükséges magatartás(oka)t.31

Az a tény, hogy a visszalépésre irányuló késztetés kívülről éri az adott személyt, vagy hogy a cselekménytől való visszalépés csak egy harmadik személy közbelépése után következik be, önmagában nem kérdőjelezi meg az elkövető döntésének autonómiáját.32  Ez megfelel a magyar bírói jogban kialakult „döntően belső indíttatás” követelményének.

Hangsúlyozást érdemel, hogy a magyar bírósági gyakorlathoz képest a német büntetőbíróságok – azon kívül, hogy egyértelműen meghatározzák, hogy a kizáró tényező csak az elháríthatatlan akadály lehet – indokolásukban arra is utalnak, hogy a létrejött akadály lehet mind fizikai, mind pszichikai. A magyar judikatúra, ha ezen az állásponton is áll, határozataiban nem mutat rá.

Visszatérve a magyar jogi háttérhez, véleményem szerint a „leküzdhetetlenség” és a „jelentősen nehezítő körülmény” fogalompárosának kapcsolatát legjobban a vis compulsiva és a vis absoluta kényszer vagy fenyegetéssel való összehasonlítás mutatja meg.33  Természetesen a két fogalompáros alapjaiban különbözik, azonban logikájukban hasonlítanak, és a kettejük között történő párhuzam megvilágítása elősegíti a leküzdhetetlen és a jelentősen nehezítő körülmények között differenciálást.

A vis absoluta és compulsiva az erőszakos bűncselekményeknél, valamint a kényszer – fenyegetésnél mint bűnösséget kizáró oknál relevánsak.

Ha valaki vis absoluta 34  kényszer alatt áll, akkor az adott személyre olyan (fizikai) erő hat, amely megtöri az ellenállását,35  így a kényszer alatt álló személy számára nem marad döntési lehetőség, hogy mérlegeljen jogszerű vagy jogellenes magatartás megvalósítása között.36  Így ha valaki jogellenes cselekményt hajt végre, de vis absoluta kényszer alatt áll, bűnössége nem lesz megállapítható a Btk. 19. § (1) bekezdése alapján,37  mivel olyan ráhatás éri, amely következtében nem tud mérlegelni kettő (vagy több) magatartás között.38  Hasonlóan hat az egyénre a leküzdhetetlen akadály is az önkéntes visszalépés vonatkozásában. Elháríthatatlan körülmény (például: rendőrség közbelépése) esetén az elkövető nem tud dönteni aközött, hogy a deliktumot befejezze vagy tőle visszalépjen, így voltaképp megtöri az akaratát, és ennek következtében lép vissza a bűncselekmény elkövetésétől.

Ezzel szemben a vis compulsiva kényszer nem hat bénítóan, azzal szemben az ellenállás lehetséges. Az érintett személy „két rossz” közé kerül, és még képes lesz választani aközött, hogy a rákényszerített cselekményt megvalósítsa, vagy tartózkodjon tőle.39  Azonban olyan tényezőnek minősül, aminek hatására a kényszer alatt álló személy mégis az akaratával ellentétes viselkedést fog tanúsítani.40  Így az előző példát használva, ha az adott egyén büntetendő cselekményt követ el egy távolabbi, nem azonnal bekövetkező fenyegetés hatása alatt, akkor az csak a büntetés korlátlan enyhíthetőségére ad lehetőséget.41

Hasonló hatást vált ki a jelentősen nehezítő körülmény is, hiszen az elkövető ennek jelenlétében még be tudná fejezni a bűncselekményt, de a nehezítő akadály mégis arra ösztönzi inkább, hogy visszalépő magatartást tanúsítson (például első próbálkozásra nem tudja kinyitni a pénztárgépet).

A két fogalmi páros közös logikájára építve tehát a vis absoluta feleltethető meg a leküzdhetetlen akadálynak. Ebben az esetben az elkövetőnek nincs választása, a cselekményét mindenféleképpen abba kell hagynia (például: rendőri közbeavatkozás miatt nem tudja folytatni a magatartását).42

A vis compulsiva pedig hasonlóságot mutat az egyéb, jelentősen nehezítő körülményekkel, amelyek nem bénítóan hatnak az elkövetőre, így a deliktumot még be tudná fejezni, azonban a befolyásoló tényezők hatására mégsem teszi.43

Ez alapján akkor elmondható, hogy a Kúria a 324/2013-as határozatában így már nem a vis absolutát, azaz a leküzdhetetlen akadályt határozza meg választóvonalnak az önkéntesség kizárásánál, hanem az annál enyhébb vis compulsivát, azaz a jelentősen nehezítő körülményt. Ez az effektus a német jogtudomány által kimunkált „Vorverlagerung-jelenségnek” felel meg,44  azaz annak, amikor a büntethetőséget egy már kriminalizált deliktum vonatkozásában előbbre telepítik, vagy kiterjesztik.45

3. számú ábra: Az önkéntességet kizáró akadály lehetséges szintjei

Az is kérdés lehet, hogy a leküzdhetetlenséget, elháríthatatlanságot miként lehet értelmezni. Az emberi természet, fizikum különbözőségéből fakadóan minden ember számára mást jelent a leküzdhetetlenség. Ebből fakadóan az következne, hogy nem az általános érvényű leküzdhetetlenséget kellene vizsgálni, hanem minden elkövetőnél szubjektíven kellene megítélni, mit jelent az ő vonatkozásában. A német ítélkezési gyakorlat ezen szubjektív megvalósítást veszi alapul.46

Az anomália lehetséges megoldásai

Az eddig írtak alapján megállapítható, hogy az önkéntességet egy negatív és egy pozitív jelzővel lehet meghatározni. A dogmatika és a jelenlegi magyar joggyakorlat alapján a legfontosabb elemei az alábbiak: (i) (leküzdhetetlen) valós vagy vélt akadálytól való mentesség és a (ii) döntően belső indíttatás.47  Azonban a legfelsőbb bírói testület két különböző álláspontra helyezkedik a határozatai alapján.

Álláspontom szerint kétféleképpen lehetne feloldani a fennálló kollíziót: az egyik megoldás abban állhatna, ha új jogegységi határozatot hozna a legfelsőbb bírói testület annak érdekében, hogy a jelenlegi ellentmondást megszüntesse. Az új jogegységi határozatban szükséges lenne meghatározni az önkéntesség fogalmát, és annak egyes elemeit is részletgazdagon körülírni. Elengedhetetlen továbbá az önkéntességet kizáró tényezők felsorolása is, amely hozzájárulna ahhoz, hogy az önkéntesség határai pontosan lefektetésre kerüljenek. Tekintettel a bemutatott jogtudományi álláspontokra, valamint a 4/2002-es Bün­tető jogegységi határozatra és az ismertetett bírósági határozatokra, véleményem szerint az önkéntességet továbbra is a leküzdhetetlen akadály kellene hogy kizárja.

Az új jogegységi határozat hozatalán kívül az is egy lehetséges megoldási forma, ha a jogalkotó törvényben meghatározza az önkéntesség fogalmát egy értelmező rendelkezésben.

Álláspontom szerint a két megoldási javaslat közül a legcélszerűbb az új jogegységi határozat hozatala. Az önkéntesség szorosan kapcsolódik az elkövető szubjektumához, alapos, sok szempontú vizsgálatot igényel. A lehetséges definíció egyes fogalmi elemei is meghatározásra szorulnak (mit jelent a döntően belső indíttatás, mikor leküzdhetetlen az akadály), így pontosabb körülírást igényel, mint amit egy értelmező rendelkezésben biztosítani lehet. Ebből következőleg egy rövid, tömör önkéntesség-definíció újabb értelmezési problémákat szülne, valamint a hosszú törvénymódosítási folyamat is megkerülhető lenne egy jogegységi határozattal.

Konklúzió

A kutatásom tárgya az önkéntes visszalépés intézményének vizsgálata volt. Az önkéntes visszalépés mint gyűjtőfogalom a kísérlettől, valamint az előkészülettől való visszalépést takarja, azon belül pedig a további, stádiumhoz, illetve bűncselekménytípushoz illeszkedő visszalépő magatartásokat. Az visszalépő cselekmények egyéb ismérvei (objektív alkalmasság, végleges tervfeladás) kétséget kizáróan meghatározhatóak, azonban maga az önkéntesség egzaktan nem definiált sem a jogtudomány, sem a joggyakorlat által.

Bemutattam jelen jogintézmény magyar jogszabályi környezetét, történeti fejlődését. Ezután az önkéntesség meghatározására szolgáló pszichológiai és normatív elméleteket ismertettem, amelyeket a német büntetőjogi dogmatika munkált ki. Pszichológiai szempontból önkéntes az a cselekmény, ahol az elkövetőre nem gyakoroltak a körülmények olyan kényszert, amely nem adott neki más lehetőséget, minthogy az adott cselekménytől visszalépjen. Normatív perspektívából pedig az tekinthető önkéntesnek, ha a visszalépés motivációja a jogkövetés, vagy az elkövető szempontjából a visszalépés számára egy indokolatlan magatartásnak minősül. A két elmélet közötti különbségeket jogesetek elemzésével mutattam be.

A továbbiakban a magyar joggyakorlatot vizsgáltam, annak érdekében, hogy megállapítást nyerhessen, melyik elmélet dominál a jogalkalmazás során.

Ennek eredményeképp arra a következtetésre jutottam, hogy a pszichológiai doktrínát használja a magyar bírósági gyakorlat, a normatívat teljes mértékben elutasítva.

A bírósági határozatok, valamint az egyik legfontosabb jogalkalmazói matéria, a 4/2002-es Büntető jogegységi határozat vizsgálata alapján kijelenthető, hogy az önkéntesség legfontosabb ismérve az akadálytól való mentesség és a döntően belső indíttatás.

A belső indíttatás vonatkozásában a döntően szó azt jelzi, hogy nem szükséges, hogy az elkövető saját elhatározása alapján lépjen vissza, azt kiválthatja akár a sértett könyörgése vagy egy harmadik személy megnyugtató jelenléte is, természetesen amennyiben az nem minősül elháríthatatlan akadálynak. Ezen körülmény pedig nem szükséges, hogy objektíve fennálljon, elég az is, ha az elkövető annak véli.

A joggyakorlat divergál a tekintetben, hogy hol húzódik az önkéntesség határa. A Kúria egy olyan határozatot hozott az előkészület vonatkozásában, amiben kijelenti, hogy az önkéntességet kizáró körülmény nem kizárólag elháríthatatlan akadály lehet, hanem az is elég, ha az elkövetés körülményeit jelentősen megnehezíti. A legfelsőbb bírói testület határozatának ratio decidendije szerint az önkéntes visszalépést mint büntethetőséget megszüntető okot még kevesebb esetben lehetne alkalmazni. A Kúria döntését arra alapozza, hogy sem a jogdogmatika, sem bírósági határozat nem mondta még ki, hogy az akadálynak elháríthatatlannak kell lennie, amely álláspontom szerint helytelen indokolás.

A 4/2002-es kötelezően alkalmazandó, hatályban lévő Büntető jogegységi határozat is tartalmazza azt, hogy az önkéntességet a leküzdhetetlen körülmény zárja ki, valamint számos egyéb alsóbb szintű bírósági határozat. Az önkéntesség fogalmának ily módú szűkítése bármiféle normatív alap nélkül a nullum crimen sine lege scripta elvbe ütközhet, mivel egy szokásjog által kimunkált fogalmat alkalmazna a bíróság az elkövető terhére. Valamint a nullum crimen sine lege certa elv is sérülhet jelen esetben, hiszen a normaszöveg címzettjei a fentebb írtak alapján nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mi is minősül önkéntesnek, így eltérően alkalmazzák azt, ebből következőleg pedig jogbizonytalanság lép fel, ami pedig fenntarthatatlan.

A német judikatúria ezzel szemben egységes álláspontot képvisel ezen kérdéskörben. A vizsgált határozatok alapján megállapítható, hogy országukban a leküzdhetetlen, elháríthatatlan akadály zárja csak ki az önkéntességet, és leszögezik, hogy az önkéntesség kapcsán felmerült kétségeket az elkövető javára kell megoldani.

A fennálló határozatkollízióra az alábbi két megoldási javaslatot tettem. Álláspontom szerint meg lehete szüntetni az anomáliát, ha a Kúria egy új jogegységi határozatot hozna jelen tárgykörben, minden nem teljesen egyértelmű szegmensre kitérve. Különös tekintettel ide tartozik a külső akadály leküzdhetetlenségének követelménye, vagy annak elhagyása.

A másik javaslatom pedig az önkéntesség fogalmának törvénybeli pontos rögzítése, amely a jogalkotó belátása szerint vagy tartalmazza a leküzdhetetlenség kitételét, de tekintettel arra, hogy az önkéntesség szorosan kapcsolódik az elkövetői szubjektumhoz, részletesebb magyarázatot igényelne a tartalma, így célszerűbbnek tartom a jogegységi határozat meghozatalát. Azonban a megoldási kísérlettől függetlenül elmondható, hogy amíg nem tisztázódik le, hogy pontosan hol húzódik az önkéntesség határa és mikor lehet megállapítani ezen büntethetőséget megszüntető okot, jogbizonytalanság fog fennállni.

Dolgozatomat a következő gondolattal zárom:

„[S]okkal czélszerübb, ha a törvény határozottan megmondja, hogy mikor nem büntettetik a kísérlet, mintha a kísérlet fogalmi meghatározásából a contrario kell kiokoskodni, hogy a tettes akaratával történt abbahagyás nem büntetendő, ami könnyen eltérő magyarázatokra s a bírói gyakorlat ingadozására vezetne.”48

Agócs Petra Márta, ügyészségi fogalmazó, Budakörnyéki Járási Ügyészség


Your browser does not support the canvas element.