A leplezett eszközök megítélése az EJEB joggyakorlatában

Bevezetés

A leplezett eszközök alkalmazása alapvetően korlátozza a magán- és családi élet, a magánlakás és levelezés tiszteletben tartásához, s ehhez szorosan kapcsolódva, az információs önrendelkezéshez, az információáramlás szabadságához és a személyes adatok védelméhez való jogot, ezen jogok megsértésének tilalma azonban nem ius cogens, és nem vehetők egy kalap alá az emberi méltósággal, amely soha, semmilyen körülmények között, így háború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén sem sérthető meg.

Egy demokratikus társadalomban nemzetbiztonság, közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében ezen jogok korlátozhatók. (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 8. cikk 2. bekezdés)

A fentiekben felsorolt jogok sérthetetlenségét a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának¹  17. cikke és az Emberi Jogok Európai Egyezményének²  (a továbbiakban: Egyezmény) 8. cikke is tartalmazza.

Azon személyek, akikkel szemben leplezett eszközök alkalmazására kerül sor, az Egyezmény alapján beperelhetik az államot az Emberi Jogok Európai Bíróságánál (a továbbiakban EJEB vagy Bíróság) a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog (8. cikk); a tisztességes eljáráshoz való jog [6. cikk 1. bekezdés, valamint a 3. bekezdés d) pontja], továbbá a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértése (13. cikk) miatt.

Ez utóbbi miatt azért kerülhet sor az állam beperlésére, mert a leplezett eszközök legtöbbnyire az érintett tudta nélkül kerülnek alkalmazásra, ebből adódóan pedig jogorvoslatra lehetőségük nincs.

Az esetek ismertetése előtt általánosságban kijelenthetjük, hogy az EJEB a 8. cikkben szereplő jogokkal (magán- és családi élet, lakás és levelezés tiszteletben tartása) kapcsolatban többször kimondta, hogy azok egy demokratikus társadalomban csak a 8. cikk 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozhatók. A szabályozásnak meg kell felelnie a jogállamiság elveinek, és az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni:

• amikor a beavatkozást elrendelik,
• mialatt a beavatkozást végrehajtják,
• miután a beavatkozást befejezték.

Telefonlehallgatásokkal kapcsolatos ügyek

A Bíróság előtt a 8. cikk megsértése miatt eddig több olyan ügyet tárgyaltak, amelyek telefonlehallgatásokkal voltak kapcsolatosak.

Malone kontra Egyesült Királyság ügy³

James Malone régiségkereskedő volt, orgazdasággal vádolták, az ügy végül a felmentésével zárult. A bűnügyben felhasználták egy olyan titkosan rögzített telefonbeszélgetés adatait is, amelynek beszerzése egy belügyminiszteri utasításon alapult.⁴

A kérelmező az Egyezmény 8. cikkének megsértését állította.

A kormány egyebek mellett arra hivatkozott, hogy „Nagy-Britanniában a bűncselekmények számának növekedése és különösen a szervezett bűnözés térhódítása, a bűnözők bővülő tapasztalatai, könnyű és gyors mozgási lehetősége a telefonok lehallgatása révén történő adatgyűjtést a nyomozás és a súlyos bűncselekmények megelőzése érdekében elengedhetetlen eszközévé teszi”.

A Bíróság – ezt nem vitatva – ismét utalt azokra a kritériumokra, amelyek a hasonló ügyekben a vizsgálat alapját képezik: a beavatkozást belső törvényekben kell meghatározni, annak önmagában véve is meg kell felelnie a jogállamiság elvének, és a szabályozásnak „kellően megismerhetőnek” és az abban rögzített tevékenységnek „észszerűen előreláthatónak” kell lennie. A Bíróság megállapította, hogy az angol jog egyértelmű és kifejezett felhatalmazást adó törvény hiányában nem tekinthető olyannak, amely „összhangban” lenne az Egyezménnyel. Az ügy – és az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának tájékoztatást kérő határozata – nyomán új, a kérdést egyértelműen és kifejezetten szabályozó törvényt fogadtak el az Egyesült Királyságban a távközlések lehallgatásáról, amely „összhangba hozza az Egyesült Királyságnak a közlésekből adatgyűjtésekre vonatkozó jogát az Emberi Jogok Európai Egyezményének az Európai Bíróság ítélete szerinti értelmezésével.”

A hatályos magyar szabályozást tekintve a 2017. évi XC. törvény (a továb-biakban: Be.) 214. § (5) bekezdése szerint leplezett eszköz akkor alkalmazható, ha

• megalapozottan feltehető, hogy a megszerezni kívánt információ, illetve bizonyíték a büntetőeljárás céljának eléréséhez elengedhetetlenül szükséges és más módon nem szerezhető meg,
• annak alkalmazása nem jár az azzal érintett vagy más személy alapvető jogának az elérendő célhoz képest aránytalan korlátozásával,
• annak alkalmazásával bűncselekménnyel összefüggő információ, illetve bizonyíték megszerzése valószínűsíthető.

A lehallgatás⁵  bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz, amelynek alkalmazására a Be. 234. §-ában meghatározott bűncselekmények esetében kerülhet sor. A személyi kör nyomozás során – tehát akiket le lehet hallgatni – a Be. 357. §-a szerint: a) aki bűncselekmény elkövetésével a büntetőeljárás adatai alapján gyanúsítható, illetve b) aki az ügyben gyanúsított.

Magyarországon tehát – a fentiekben felsoroltak szerint – törvény határozza meg a leplezett eszközök alkalmazásának eseteit, a bűncselekményi és a személyi kört is.

Kopp kontra Svájc ügy⁶

Hans W. Kopp kérelmező, svájci ügyvéd, Zürichben él. Felesége, mint szövetségi igazságügy- és rendőrminiszter, a svájci kormány – a Szövetségi Tanács – tagja volt. A kérelmező feleségét azzal gyanúsították, hogy férje ügyvédi irodája egyik kliensének javára szolgáló titkos információkat adott át, ezért lemondott a Szövetségi Tanácsban viselt tisztségéről. Később azonban egy vizsgálat tisztázta, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok voltak. A vizsgálat során a legfőbb ügyész kérésére a Szövetségi Bíróság vádtanácsának elnöke 1989. november 23-án elrendelte a kérelmező telefonvonalainak lehallgatását. A határozat kimondta, hogy a kérelmező, mint ügyvéd által folytatott beszélgetéseket nem szabad figyelembe venni. A lehallgatást 1989. december 19-én felfüggesztették, amikor kiderült, hogy a kérelmező feleségével szembeni gyanú alaptalan. A kérelmezőt 1990. március 9-én levélben tájékoztatták arról, hogy telefonvonalait lehallgatták, azonban az összes beszélgetést rögzítő magnószalagok megsemmisítésre kerültek. A kérelmező telefonvonalainak lehallgatására vonatkozó jogorvoslati kérelmet intézett a Szövetségi Igazságügy- és Belügyminisztériumhoz, amelyet 1992. november 2-án elutasítottak. Ekkor közigazgatási fellebbezést nyújtott be a Szövetségi Tanácshoz, valamint a Szövetségi Bírósághoz közigazgatási jogi jogorvoslati kérelmet. Mindkét jogorvoslati kérelemben a szövetségi büntetőeljárási törvény rendelkezéseire hivatkozott, amelyek tiltják az ügyvédek telefonvonalainak lehallgatását, és panaszolta, hogy visszautasították a lehallgatásról készített dosszié tartalmának megismerésére irányuló kérését. A közigazgatási fellebbezést 1993. június 30-án, a beadványt pedig 1994. március 8-án utasították el. A Bíróság ítélete szerint Svájcban a szövetségi büntetőeljárás kifejezetten tiltja az ügyvédek telefonvonalainak lehallgatását, amennyiben nem gyanúsított vagy vádlott. Ennek célja az ügyvéd és kliensei közötti szakmai viszony védelme a telefonközlések bizalmasságán keresztül. Mindemellett a kérelmező ügyvédi irodájának valamennyi telefonvonalát 1989. november 23-tól december 19-ig lehallgatták, és mint harmadik személyt – nem pedig mint célszemélyt – figyelték meg.

A Bíróság az ítéletben kifejtette, hogy ellentmondást észlelt az ügyvédi tevékenység titkait védő, világosan megfogalmazott törvényszöveg és a jelen ügyben folytatott gyakorlat között. A svájci jog írott, vagy nem írott formája nem jelzi elég világosan az érintett területen a hatóságok diszkrecionális joga terjedelmeit és módozatait. A kérelmező ügyvédi minőségében tehát nem élvezte a demokratikus társadalomban elvárható jogállamiság által megkívánt minimális védelmet sem, ebből következően a 8. cikket megsértették.

Magyarországon a nyomozás során bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz nem alkalmazható a védővel szemben a Be. 357. § (2) bekezdés a) pontja alapján, kivéve ha a védő bűncselekmény elkövetésével a büntetőeljárás adatai alapján gyanúsítható, illetve aki az ügyben gyanúsított.⁷

Tehát a mi mostani szabályozásunk az akkori svájcihoz hasonló. A Be. XLI. fejezete „A leplezett eszközök alkalmazásának eredménye” címmel a 254. § (1) bekezdésében meghatározza, hogy bizonyítékként nem lehet felhasználni a bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz alkalmazásának eredményét, ha az érintett olyan védőként eljáró személy, akivel szemben a Be. 357. §-a alapján bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz nem alkalmazható.

Huvig kontra Franciaország ügy⁸  és a Kruslin kontra Franciaország ügy⁹

Jacques Huvig feleségével, Janinnal egy kereskedelmi céget irányított. Pénzügyi csalás, valamint pontatlan tartalmú okiratok átadása miatt folytattak ellenük büntetőeljárást. A chaumont-i vizsgálóbíró utasítást adott a csendőrségnek, hogy hallgassa le és foglalja jegyzőkönyvbe az érintettek összes kereskedelmi és magánjellegű telefonbeszélgetését. A lehallgatások 1974 áprilisában 28 órán át folytak.

A Huvig házaspár ellen vádat emeltek és 1982 márciusában a chaumont-i bíróság majdnem minden vádpontban bűnösnek találta és elítélte őket. 1983 márciusában a dijon-i fellebbviteli bíróság helybenhagyta az ítéletet és felemelte a kiszabott büntetést. A Semmítőszék (Cour de cassation) 1982 áprilisában utasította el a panaszosok kérelmét.

Jean Kruslin ellen előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben való bűnrészesség és több rendbeli minősített lopás miatt folyt büntetőeljárás.

Az iratokban lévő bizonyítékok között szerepelt egy olyan beszélgetésről készült hangfelvétel is, amelyet a panaszos 1982. június 17-én harmadik személy készülékéről folytatott, és amelynek felvételét a Saint-gaudens-i vizsgálóbíró kért be egy másik eljárás keretében. A Semmítőszék elutasította az érintett erre vonatkozó panaszát.

Jean Kruslin és a Huvig házaspár által benyújtott panasz szerint telefonbeszélgetéseiket az Egyezmény 8. cikkébe ütköző módon hallgatták le.

A bíróság megállapítva, hogy a kérdéses lehallgatásokkal a hatóság beavat-kozott az érintettek levelezésének és magánéletének tiszteletben tartásához való jogába, azt vizsgálta, hogy ezek a beavatkozások jogszerűek voltak-e a 8. cikk 2. bekezdése alapján, így a beavatkozások:

• törvényben meghatározottak voltak-e;
• a kérdéses intézkedések a belső jog szempontjából megalapozottak voltak-e;
• a törvények az érintett személy(ek) által megismerhető(k) volt(ak)-e;
• a következmények előreláthatóak voltak-e, amelyeknek a jogállamiság elvével egyeznie kellett.

Az EJEB a törvényesség kapcsán megállapította, hogy a kérdéses beavatkozásnak a francia jogban törvényi alapja volt. A megismerhetőség sem vetett fel semmilyen problémát.

A francia kormány tizenhét pontban foglalta össze a belső jog által nyújtott garanciákat. Ezek részben a lehallgatások végrehajtására, részben azok eredményeinek felhasználására, végül részben a szabálytalanságok kiküszöbölésének módozataira vonatkoztak, és a Bíróság megállapította, hogy a panaszosokat egyik garanciától sem fosztották meg.

A Bíróság e garanciák közül többet is megfelelőnek tartott, azonban az előreláthatóság követelményének megsértését állapította meg a bíróság, mivel semmilyen jogszabályban nem volt meghatározva

1. a lehallgatható személyek köre,
2. a lehallgatást megalapozó bűncselekmények köre,
3. az intézkedés (lehallgatás) végrehajtásának időtartama,
4. a lehallgatott beszélgetéseket tartalmazó összefoglaló jegyzőkönyvekkel szembeni követelmények,
5. azok az előírások, amelyeket be kell tartani a beszélgetéseket rögzítő eszközök épségének és helyességének megőrzése érdekében, hogy a bíró vagy a védelem esetleg kontrollálni tudja azt,
6. azok a körülmények, amelyek között a felvételeket az eljárás megszün-tetése, vagy felmentő ítélet esetén lehet, vagy kell törölni.

Összefoglalva, az EJEB szerint a francia írott vagy íratlan jog nem mutatta meg elég világosan a vizsgált kérdéskörben a hatóságok szabad mérlegelési jogkörének terjedelmét és gyakorlása módjait.

A két ügy tényeinek idején (1974, illetve 1982) még inkább így volt, következésképpen a panaszosok nem részesültek a demokratikus társadalomban a jogállamiság által megkívánt minimális fokú védelemben.

A Bíróság egyhangúlag marasztaló ítéletet hozott abban a vonatkozásában, hogy az Egyezmény 8. cikkét megsértették.

Amit az előzőekben még nem érintettem a magyar jogi szabályozást illetően, az a leplezett eszközök alkalmazásának időtartama, amely a büntetőeljárásban nyomozás során a Be. 239. § (2) bekezdése szerint összesen 360 napig engedélyezhető. Az engedélyezéssel kapcsolatos szabályok a Be. 235–237. §-aiban találhatók, az utólagos engedélyezésről a 238. §, az alkalmazáskiterjesztésről a 241. §, az engedély visszavonásáról és a leplezett eszköz alkalmazásának megtiltásáról a 242. § tartalmaz részletes szabályokat.

A megszerzett adatokra vonatkozó szabályokat a Be. XL. fejezete tartalmazza, így az, hogy mely adatokat milyen időtartamon belül kell törölni, minősítéssel kapcsolatos szakaszok, illetve a zárt kezelés előírásai is pontosan körülhatároltak az új büntetőeljárási törvényben.

Fedett nyomozókkal kapcsolatos ügyek

Fedett nyomozók igénybevételére a szervezett bűnözés, így a kábítószer-kereskedelem, emberkereskedelem, szervkereskedelem, embercsempészet stb., a terrorista cselekmények elszaporodsága és nagymértékű előrenyomulása miatt egyre gyakrabban került sor.

Ezen ügyekben az Egyezmény 6. cikkében szereplő tisztességes eljárás elvének 1. bekezdésében és a 3. bekezdés d) pontjában foglalt előírások megsértését látták a kérelmezők:

• A 6. cikk 1. bekezése szerint: Mindenkinek joga van arra, hogy független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. Az ügyekben nyilvános tárgyalást kell tartani, kivéve, amikor az Egyezményben felsorolt okok miatt zárt tárgyalásra került sor, azonban az ítéletet ezt követően is nyilvánosan kell kihirdetni.
• A 6. cikk 3 bekezdés d) pontja szerint: Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják.

Ezzel kapcsolatban két esetet ismertetek.

Lüdi kontra Svájc¹⁰

1984. március 15-én Svájcban, Bern kantonban egy vizsgálóbíró a német rendőrség tájékoztatása alapján, amely szerint Ludwig Lüdi Svájcban szándékozik kábítószert vásárolni, megindította a nyomozást és elrendelte telefonbeszélgetéseinek lehallgatását. A rendőri szervek kijelöltek egy ügynököt, akinek feladata volt kiadni magát potenciális kokainvásárlónak. Lüdit az ügynökkel való ötödik találkozást követően 1984. augusztus 1-jén letartóztatták kábítószer-kereskedelem gyanúja miatt. 1985. június 4-én Lüdit a laufoni kerületi bíróság hét vádpontban mondta ki bűnösnek. Az ügynök személyének titokban tartása végett az ügyben illetékességgel rendelkező svájci bíróság nem hallgatta ki őt tanúként, mivel jelentéseiből és a telefonlehallgatások jegyzőkönyveiből egyértelműen kiderült, hogy Lüdi e rendőrtisztviselő közreműködésétől függetlenül jelentős mennyiségű kábítószer szállításában akart volna közvetítő lenni. A fellebbviteli bíróság elutasította a vádlott fellebbezését, és továbbra sem volt hajlandó kihallgatni a rendőrség ügynökét. A Szövetségi Bíróság elutasította Lüdi közjogi panaszát, ugyanakkor elfogadta semmisségi kérelmét, többek között azzal az indokkal, hogy a büntetés kiszabásakor nem vették eléggé figyelembe az ügynök tevékenységének hatásait. Ezek után a fellebbviteli bíróság leszállította Lüdi büntetését. Lüdi az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult és azt sérelmezte, hogy lehallgatták telefonbeszélgetéseit, ezen felül még egy beépített ügynök is manipulálta – és ezzel a magánélethez való jogának (Egyezmény 8. cikk) megsértését látta. Állítása szerint az ügyében hozott ítélet kizárólag az említett ügynök jelentéseire támaszkodik, akit nem hallgattak ki tanúként, amellyel megsértették a tisztességes eljáráshoz való jogát [Egyezmény 6. cikk 3 bekezdés d) pont] azzal, hogy a terhelő tanúnak – jelen esetben a titkosügynöknek – nem tehetett fel kérdéseket.

A Bíróság ítélete szerint a lehallgatást törvény tette lehetővé, mégpedig „a bűncselekmények megelőzése érdekében”. Az EJEB kategorikusan visszautasította azt, hogy Lüdi magánéletének szféráját a beépített ügynök felhasználása jelen esetben (sem magában, sem a telefonbeszélgetések lehallgatásával) nem sértette meg, illetve azt nem érintette. Lüdinek – a Bíróság verdiktje szerint – számolnia kellett azzal, hogy ha a kábítószertörvény hatálya alá eső bűncselekményt követ el, fennáll annak a veszélye, hogy telefonjait lehallgatják és a rendőrség beépített munkatársával találkozik, akinek valójában az ő leleplezése a feladata. Így a Bíróság megállapította, hogy a svájci hatóságok nem sértették meg a 8. cikket. Azonban a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban a Bíróság rögzítette, hogy a bizonyítást elvileg kontradiktórius, nyilvános tárgyaláson, a vádlott jelenlétében kell eszközölni. Ezen elv alól természetesen van kivétel, de az csak a védelem jogának tiszteletben tartásával fogadható el. Lüdi ismerte a beépített ügynököt, ha nem is valódi személyazonosságát, de legalább a külső megjelenését, mivel már találkozott vele.

A Bíróság nem tekintette elégséges indoknak a titkosügynök védelmét, mivel „az ügynökként működő rendőrtisztviselő tárgyaláson történő meghallgatásának mellőzése, jelentésének bizonyítékként történő felhasználása a védekezés jogát jelentősen korlátozza, és sérti a tisztességes eljárás elvét, sérti az Egyezmény 6. cikkének 3/d §-át az 1 §-ával összefüggésben”.

Van Mechelen és társai kontra Hollandia ügy¹¹

A kérelmezők (4 személy) elítélése gyilkossági kísérlet és erőszakkal való fenyegetés útján elkövetett rablás miatt döntő mértékben a rendőrök által szolgáltatott bizonyítékokon alapult, akiknek a személyazonosságát a védelem nem ismerte, és akiknek a magatartását a közvetlen kihallgatás alatt nem figyelhették meg. Az ügyben a bűnösséget megállapító ítéletek rendőri jelentéseken alapultak, amelyek csupán a rendőrök azonosító számát tartalmazták.

Az ítélet elleni fellebbezésben a védelem kérte, hogy a rendőrtisztviselőket idézzék a tárgyalásra. A fellebbviteli bíróság valamennyi tanút megidézte: összesen húsz tanút hallgattak ki, ezek közül tizenegynek a nevét nem közölték a védelemmel. A tizenegy tanút a vizsgálóbíró irodájába idézték meg, míg a védelem és a vád képviselői elkülönített helyiségben tartózkodtak. A helyiség akusztikai berendezés segítségével összeköttetésben volt a vizsgálóbíró irodájával.

Az anonimitásukat megőrző tanúk kijelentették, hogy amennyiben nevük nyilvánosságra kerül, nem tudják a továbbiakban a hivatásukat kifogástalanul ellátni. Valamennyien meg kívánták őrizni anonimitásukat, félve az ellenük vagy családjuk ellen irányuló bosszútól. A vád és a védelem is tehetett fel kérdéseket a tanúknak, a feltett kérdések azonban szóbeli válasz nélkül maradtak, mert a válaszokból a tanúk személyazonossága és a rendőrségi módszerek megállapíthatóak lettek volna, ezért ezekre a kérdésekre írásban adták meg a választ. A fellebbviteli bíróság elutasította védelem által előterjesztett azon indítványt, amely az anonim tanúk újbóli és nyilvános kihallgatására irányult, és mind a négy kérelmezőt bűnösnek találta. Az ítélet a tizenegy anonim tanú vallomásán kívül orvos szakértői véleményeken, tárgyi bizonyítékokon, a rendőrtisztviselők és az azonosított civil állampolgárok tanúvallomásán, a harmadik kérelmező felesége és édesanyja telefonbeszélgetésének kivonatán alapult. Az ügyben egyedül az anonim rendőrtanúk azonosították a kérelmezőket, mint a bűncselekmény elkövetőit.

A Bíróság korábbi ítéleteiben elismerte, hogy a védelem jogainak tiszteletben tartása mellett elvben törvényes lehet a titkos feladatokat ellátó rendőrségi tisztségviselő anonimitásának biztosítása a rendőrhatóság kívánságára, nemcsak a saját és családja biztonsága védelme érdekében, hanem azért is, hogy ne veszélyeztesse feladatai ellátását a jövőbeni nyomozások során.

Ebben az ügyben azonban némileg „pálfordulás” történt: az EJEB szerint, amennyiben a tanúk az állam fegyveres erőihez tartoznak, ezért csak kivételesen szabad őket anonim tanúként kezelni. A Bíróság úgy vélte, a rendőrség működéséhez fűződő szükségszerűség adott esetben nem értékelhető megfelelő magyarázatként, ez pedig ellentétes az Egyezmény 6. cikkébe foglalt fair eljárás elvével.

A magyar büntetőeljárási törvény szerint a fedett nyomozó alkalmazása az ügyészi engedélyhez kötött leplezett eszközök között szerepel. Alkalmazásá-nak feltételeit a Be. 222. § (2) bekezdése határozza meg, amely szerint fedett nyomozó:

1. bűnszervezetbe történő beépülés,
2. terrorista csoportba vagy terrorcselekmény feltételeinek biztosításához anyagi eszközt szolgáltató vagy gyűjtő, továbbá terrorcselekmény el-követését vagy terrorista csoport tevékenységét anyagi eszközök nyúj-tásával vagy egyéb módon támogató szervezetbe történő beépülés,
3. álvásárlás,
4. rejtett figyelés végrehajtása,
5. a 215. § (7) bekezdése alapján az információ továbbítása, vagy
6. a bűncselekménnyel összefüggő információk és bizonyítékok megszerzése

érdekében alkalmazható.

A fedett nyomozó céljának eléréséhez szükséges időtartamra, de legfeljebb 6 hónapra alkalmazható, ami alkalmanként legfeljebb 6 hónappal meghosszabbítható. Az alkalmazás végső időpontja nincs meghatározva a büntetőeljárási törvényben, aminek oka a fedett nyomozó különleges feladatának a célja, hiszen előre soha nem lehet tudni, hogy mikor fejezi be a feladatát a bűnszervezetbe beépült fedett nyomozó, mikor tudja bebizonyítani azt, hogy bűnszervezettel van dolgunk, vagy mikor leplez le egy kábítószer-kereskedőt, mint a feljebb ismertetett Lüdi ügyben.

A Be. 243. § (2) bekezdésében meghatározottak szerint a fedett nyomozó eljárásáról készített jegyzőkönyvet vagy feljegyzést a fedett nyomozó foglalkoztatására feljogosított szerv erre felhatalmazott vezetője írja alá. A jegyzőkönyvet vagy a feljegyzést oly módon kell elkészíteni, hogy abból a fedett nyomozó személyére ne lehessen következtetni.

Fedett nyomozó alkalmazása esetén a végrehajtásról készített feljegyzést és a fedett nyomozó alkalmazására vonatkozó ügyészi engedélyt kell az eljárás ügyirataihoz csatolni,¹²  továbbá fedett nyomozót tanúként kizárólag a fedett nyomozót foglalkoztató szerv álláspontjának megismerését követően lehet kihallgatni. Fedett nyomozó tanúkénti kihallgatására, vagy a személyes jelenlétét igénylő más bizonyítási cselekmény lefolytatására a vádemelés után kizárólag az ügyészség indítványára és akkor kerülhet sor, ha vallomása más módon nem pótolható.¹³

Bírósági szakban, amikor teljes egészében kiteljesedik maga az eljárás – gondolok itt arra, hogy a nyilvánosságnak és a közvetlenségnek itt teljes pompájában meg kell valósulnia –, nem jellemző, hogy akár a pert levezető bíró, akár az ügyész befolyásolni tudná az ügyvédet, aki – ha megtudja, márpedig egy kivétellel megtudhatja¹⁴  –, hogy fedett nyomozó alkalmazására került sor, felpattan, és kéri a fedett nyomozó kihallgatását az ügyben. Erre bizonyos esetekben sor kerülhet, amelyre a jelenlegi magyar szabályozás szintén tartalmaz szabályokat. A fedett nyomozó tanúkénti kihallgatásának elutasítása pedig a fentiekben meghatározott szakasz alapján történik.

A fedett nyomozó a bíróság döntése nélkül különösen védett tanúnak minősül, ha tanúkénti kihallgatása, vagy a személyes jelenlétét igénylő más bizonyítási cselekmény lefolytatása szükséges. A fedett nyomozó különösen védett tanú minőségét a bíróság csak a fedett nyomozót foglalkoztató szerv hozzájárulásával szüntetheti meg.¹⁵

A Be. 255. § (4) és (5) bekezdései szerint „ha a fedett nyomozó részére írásbeli tanúvallomás tételét engedélyezik, a fedett nyomozó más módon leírt vallomását a fedett nyomozót foglalkoztató szerv azon tagja hitelesíti, aki a fedett nyomozó alkalmazásának végrehajtására történő felkészítéséért, a fedett nyomozóval és az alkalmazó szervvel való folyamatos kapcsolattartásért, valamint a fedett nyomozó védelméért felelős. Akadályoztatása esetén ezen személy helyett a felettese jár el”.

Mint láthatjuk, itt nem a megbízott személy helyettese, hanem felettese jár el hitelesítőként, ez pedig a fedett nyomozó személyének/kilétének titokban maradása és biztonsága érdekében szükséges.

Az EJEB gyakorlata tükrében a – teljesség igénye nélkül – bemutatott hatályos magyar büntetőeljárási törvény szabályai alapján véleményem szerint „EU-konformak” lettünk, azaz tanultunk a múlt hibáiból, így talán zökkenőmentes lesz a jövőnk.

A korábbi büntetőeljárási törvényben meglévő kettősség – titkos adatgyűjtés, illetve titkos adatszerzés – eltűnt, egységessé vált a szabályozás (itt most nem tennék kitérőt az előkészítő eljárás szabályaira, mert az a nyomozást megelőző szakasz, amikor még bűncselekmény gyanújáról sem beszélhetünk, azonban az előkészítő eljárás eredménye lehet a bűncselekmény gyanújának megállapítása).

Bízom abban, hogy a jelenlegi jogi szabályozást illetően az Alkotmánybíróság a jövőben nem ismétli meg a 2007. január 24-én kelt, 2/2007. Alkotmánybírósági határozatban foglaltakat, amely a korábbi büntetőeljárási, rendőrségi, ügyészségi stb. törvényben bizonyos, a titkosszolgálati eszközök alkalmazására vonatkozó szabályokról azt állapította meg, hogy azok bizonytalan jogfogalmak, amelyek nem felelnek meg a jogbiztonság és a normavilágosság követelményének.

Befejezés helyett

Tanulmányomban az új Be. előkészítő eljárására vonatkozó szabályozását nem tekintettem át, annak „EU-konform” voltát nem vizsgáltam, mivel a Be. tavaly júliusi hatálybalépésére tekintettel még túl rövid idő telt el ahhoz, hogy az EJEB elé kerülhessenek az ezzel kapcsolatos ügyek.¹⁶