Kulturális javak védelmének reformja az olasz büntetőjogban – II. rész

Szerző(k): Farkas Krisztina

Bevezetés

A Kulturális javak védelmének reformja az olasz büntetőjogban című tanulmány első része feltárta a büntetőjogi védelem általános jellemzőit, bemutatta a reform előtti szabályozás főbb pontjait, kitérve a reform indokaira, majd betekintést nyújtott a büntetőjogi védelem reform utáni szabályozásának általános jellemzőibe. A reform utáni szabályozás első jellemzőjeként a kulturális örökség mint védett jogi tárgy került a középpontba, majd a védelem első szintjét – a közigazgatási normák által biztosított védelmet – jelentő tényállások [jogellenes tevékenység (Opere illecite, art. 169 D.Lgs. 42/2004)¹ ; jogtalan elhelyezés és eltávolítás (Collocazione e rimozione illecito, art. 171 D.Lgs. 42/2004); és a közvetett védelem szabályainak megsértése (Inosservanza delle prescrizioni di tutela indi-retta, art. 172 D.Lgs. 42/2004)] bemutatására került sor. Ezeket a kihágásokként szabályozott tényállásokat a reform előtti szabályozás tartalmazta.

A tanulmány folytatása az olasz büntető törvénykönyvben meghatározott büntetőjogi tényállások elemzésére fókuszál.

Az olasz reform kapcsolódik az Európa Tanács kulturális örökséggel kapcsolatos bűncselekményekről szóló, Nikóziában, 2017. május 3-án kelt egyezmény² (a továbbiakban: Egyezmény) ratifikációjához is. Az Egyezményt Olaszország 2022. április 1-jén ratifikálta, amely során szükség volt a büntetőjogi normák módosítására.³

Az Európa Tanács kulturális örökséggel kapcsolatos bűncselekményekről szóló nikóziai egyezménye

Az Egyezmény a kulturális örökség büntetőjogi védelmének legfontosabb nemzetközi eszközeként van jelen. Kidolgozása számos nemzetközi szervezet – az Európai Unió, az UNIDROIT, az UNESCO és az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala (UNODC) – közötti intenzív együttműködés révén valósult meg.⁴

Számos nemzetközi eszköz létezik a kulturális javak védelmére,⁵ azonban a tárgyalt egyezmény az első, bármely ország számára nyitott olyan nemzetközi szerződés, amely kifejezetten büntetőjogi szempontból kezeli az emberiség közös kulturális örökségét, áthidalva a meglévő nemzetközi jogi keret hiányosságait.⁶

Az Egyezmény a kulturális örökség jelenlegi globális védelmi rendszerét hivatott kiegészíteni a meglévő nemzetközi eszközökkel összhangban, azokra építve, úgymint.

az UNESCO Kulturális javak fegyveres konfliktusok esetén történő védelméről szóló 1954. évi Hágai Egyezményére és kiegészítő jegyzőkönyveire⁷ ;
szintén az UNESCO keretében elfogadott Kulturális javak tiltott behozatalának, kivitelének és tulajdonjog-átruházásának tilalmáról és megakadályozásáról szóló 1970. évi Egyezményre⁸ ;
valamint az Ellopott vagy jogellenesen kivitt kulturális tárgyakról szóló 1995. évi UNIDROIT-egyezményre.⁹

A korábbi egyezményekre építő megközelítésre tudatosan került sor, hogy a kulturális javakkal kapcsolatos bűncselekmények vonatkozásában az összehangolt nemzetközi fellépés fontosságát hangsúlyozzák, és még inkább megkönnyítsék a lehető legszélesebb körű együttműködést valamennyi állam között.¹⁰ Ennek megfelelően még azok az államok is csatlakozhatnak az egyezményhez, amelyek nem tagjai az Európa Tanácsnak, de megfelelnek az Egyezmény 28. cikkének.

Az Egyezmény konkrét célja a kulturális javak megsemmisítésének, megrongálásának és kereskedelmének megelőzése és leküzdése, a kulturális javakat érintő bűncselekményekkel kapcsolatos büntetőjogi rendszer hatékonyságának és reagálóképességének észszerűsítése, valamint az előbb említett nemzetközi együttműködés előmozdítása.

Az Egyezmény a célok megfogalmazását (art. 1) követően első lépésként a kulturális örökség fogalmát határozza meg (art. 2). Az Egyezmény magját az anyagi jogi rendelkezések adják (II. fejezet, art. 3–16).

A kulturális javakkal való kereskedelem jelenségének „dinamikáját” tükrözve, ezek a rendelkezések számos olyan bűncselekményt hivatottak lefedni, amelyek ahhoz a tényhez kapcsolódnak, hogy a békeidőben vagy fegyveres konfliktusok során ellopott vagy jogellenesen kiásott kulturális javakat eltávolításuk után általában titokban külföldre szállítják.

Nem hagyható ki az elemzésből az Egyezmény szerinti kulturális örökség fogalma. A „kulturális örökség elemei” kifejezést ingó és ingatlan elemek vonatkozásában külön határozza meg. A fogalom meghatározását az ingó elemek vonatkozásában az 1970. évi UNESCO-egyezmény, illetve az EU 2014/60. számú irányelve inspirálta,¹¹ azaz nemzetközi szinten a tagállamok által elfogadott fogalomról van szó.¹² Az ingó elemek (kulturális javak) tekintetében „bármely olyan, szárazföldön vagy víz alatt elhelyezkedő vagy onnan eltávolított tárgy, amelyet ezen Egyezményben részes bármely Fél, vagy az 1970. évi UNESCO-egyezményben részes bármely Fél vallási vagy világi okból olyanként minősített, határozott meg vagy jelölt meg kifejezetten, mint ami régészeti, őstörténeti, néprajzi, történelmi, irodalmi, művészeti vagy tudományos jelentőséggel rendelkezik, és az alábbi kategóriák valamelyikébe tartozik: […]” (Egyezmény 2. cikk 2. bekezdés a) pont). Az Egyezmény részletes, a)–k) pontos felsorolást tartalmaz a kategóriák vonatkozásában. Az ingatlan kulturális javak tekintetében szintén az 1970. évi UNESCO-egyezményre utal, valamint az UNESCO 1972. évi egyezményében¹³ szereplő osztályozást követi [2. cikk (2) bekezdés b) pont], miszerint az ingatlan kulturális örökség elemei: műemlékek, épületegyüttesek és helyszínek. A meghatározás az „örökség” tág fogalmát tükrözi, mivel nemcsak a szárazföldön és a víz alatt található világi építményeket foglalja magában, hanem a hívők és közösségek számára spirituális, vallási jelentőséggel bíró értékeket is.¹⁴

Az anyagi büntetőjog címet viselő II. fejezet először is arra kötelezi a részes államokat, hogy kriminalizálják az ingó kulturális javak sérthetetlenségét közvetlenül és szándékosan sértő cselekményeket. Pontosabban, ez a kötelezettség megköveteli az államoktól, hogy a büntetőeljárások során alkalmazzák a vonatkozó nemzeti jogszabályaik rendelkezéseit, és büntetőjogi szankciókat szabjanak ki bizonyos cselekményekre, úgymint:

lopás és a jogellenes eltulajdonítás egyéb fajtái (art. 3);
jogellenes feltárás és eltávolítás (art. 4);
illegális behozatal (art. 5);
illegális kivitel (art. 6);
jogellenes megszerzés (art. 7);
jogellenes forgalomba hozatal (art. 8);
okmányok meghamisítása (art. 9);
megsemmisítés és rongálás (art. 10).

Az Egyezményben foglalt bűncselekmények a határon átnyúló bűnözés sajátos formájaként jelennek meg és a kulturális javak kereskedelmeként ismert jelenség különböző összetevőinek büntethetővé tételét biztosítják. E cikkeket úgy fogalmazták meg, hogy kiegészítsék egymást.¹⁵

Az anyagi jogi rendelkezések a fenti nyolc bűncselekmény miatt kiszabható szankciókat, intézkedéseket is tartalmaznak (art. 14).

A részes államoknak meg kell tenni a szükséges intézkedéseket az Egyezményben említett bűncselekményekre vonatkozó joghatóság megteremtése érdekében (art. 12). Ez a kötelezettség azt jelenti, hogy minden egyes részes fél köteles a belső jogában „minimumszabályokat” megállapítani, amelyek lehetővé teszik ezeknek a bűncselekményeket büntethetőségét, ha azokat a területén követik el.¹⁶

További sajátosság, hogy a jogi személyek bűncselekményekért való felelősségét elismerő jelenlegi jogi trendnek megfelelően az Egyezmény a kulturális javakkal kapcsolatos bűncselekmények esetében az egyéni felelősség mellett a jogi személyek felelősségére is kiterjed. A 13. cikk előírja, hogy a felek állapítsák meg a jogi személy (büntetőjogi, polgári jogi vagy közigazgatási) felelősségét az Egyezményben említett bűncselekményekért, ha azokat a jogi személy javára történő bármely természetes személy követte el, aki akár egyénileg, akár a jogi személy valamely szervének részeként eljárva vezető beosztást tölt be a jogi személyen belül.

Az Egyezmény elismeri a határokon átnyúló bűncselekmények kihívásait, valamint a kulturális javakat érintő bűncselekmények és más bűncselekmények közötti kapcsolatokat. A kulturális javakkal való kereskedelem – természeténél fogva – határokon átnyúló jelenség. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának több határozata szerint¹⁷ a kulturális javakkal folytatott illegális kereskedelem – a fegyver- és kábítószer-kereskedelem után – a szervezett bűnözés egyik legjövedelmezőbb formája, amely többek között a korrupció, a terrorizmus és erőszak finanszírozásához is vezethet.¹⁸ Nem meglepő, hogy a preambulumban elismertek szerint az Egyezmény egyik célja a kulturális javakkal kapcsolatos bűncselekmények megelőzése és leküzdése a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni küzdelem tágabb keretein belül.

Az Ukrajnában zajló fegyveres konfliktus következtében lejátszódó drámai események tükrében nehéz nyomon követni a nemzetközi jog területén bekövetkezett pozitív fejleményeket, tekintettel arra, hogy a kulturális javak gyakran válnak célponttá a fegyveres konfliktusok során, akár szándékosan, akár járulékos károkként.¹⁹ Bár az Egyezményt nem kifejezetten fegyveres konfliktus esetén történő alkalmazásra szánták, azonban a valóságot szem előtt tartva dolgozták ki, mivel mind békeidőben, mind háborús időkben egyre több támadás éri a kulturális javakat, így az Egyezmény e körülmények között is alkalmazható.

Büntetőjogi tényállások

Elöljáróban szükséges megjegyezni, hogy az olasz büntetőjog a bűncselekmény (reato) két formáját különbözteti meg: a bűntettet (delitto) és a kihágást (contravvenzione), továbbá ehhez igazodva határozza meg a kiszabható szankciókat.²⁰ A büntető törvénykönyv²¹ megfogalmazásában „A bűncselekmény bűntett vagy kihágás, a megkülönböztetés alapja az e törvényben meghatározott szankció” (art. 39 c.p.). A megkülönböztetés azonban kizárólag az elnevezésben rejlik.²² A kódex különös része külön könyvben szabályozza a bűntetteket és kihágásokat. A kiszabható szankciók különbözőségén kívül egyéb eltéréseket is meghatároz a jogszabály.²³

A reform egyik sarokköve a kulturális örökséget támadó bűncselekmények büntetési tételeinek szigorítása.

Kihágások

Nemzeti régészeti, történelmi vagy művészeti örökség károsítása

Danneggiamento al patrimonio archeologico, storico o artistico nazionale (art. 733. c.p.)

A reform előtt ezt az egyetlen kifejezetten kulturális javak védelmét szolgáló tényállást tartalmazta a büntető törvénykönyv. Bevezetésekor kiemelkedő jelentőséggel bírt, azonban a gyakorlatban nem vált jelentőssé.²⁴ A reform nem érintette ezt a tényállást, változatlan formában él tovább.²⁵

Talajszonda vagy fémkereső
berendezés jogellenes birtoklása

Possesso ingiustificato di strumenti per il sondaggio del terreno o di apparecchiature per la rilevazione
dei metalli (art. 707bis c.p.)²⁶

A reform által bevezetett tényállás egyértelműen az illegális régészeti kutatások megakadályozására irányul, amely magatartást az art. 175 D.Lgs. 42\2004 még mindig szankcionálja, valamint a kulturális javak lopását azáltal, hogy büntetni rendeli az ilyen tevékenységek végzésére alkalmas eszközök jogosulatlan birtoklását.²⁷ A lopáson túl a tényállásban foglalt magatartások a kulturális örökség elleni bűncselekmények némelyikének elkövetéséhez vezethetnek.²⁸

A jogellenes magatartás megvalósulásához nemcsak az szükséges, hogy a fenti eszközök birtoklása jogellenes legyen, hanem az is, hogy meghatározott helyeken történjen, úgy mint a) régészeti területeken és parkokban; b) régészeti érdekű területeken, ha azokat illetékes közigazgatási szerv külön jogszabályban meghatározza; c) illetve jogszabályok alapján régészeti érdekek előzetes ellenőrzési eljárása hatálya alá tartozó munkálatok területén.

Bűntettek

Kulturális javakra elkövetett lopás

Furto di beni culturali

(art. 518-bis c.p.)

Az Egyezmény 3. cikke a Lopás és a jogellenes eltulajdonítás egyéb formáit rendeli büntetni, amelyeket a büntető törvénykönyv újonnan bevezetett fejezetében több tényállás ölel fel.

Az art. 518-bis c.p. (1) bekezdésének első fele a vagyon elleni bűncselekmények körében szabályozott lopás (Furto, art. 624 c.p.) megfogalmazását veszi át, kiegészítve a speciális elkövetési tárggyal. Ezáltal a kulturális javakra elkövetett lopás kikerült a lopás minősített esetei köréből, önálló tényállást alkotva. Az (1) bekezdés első fele szerint „aki idegen ingó kulturális javakat saját maga vagy mások számára haszonszerzés céljából úgy tulajdonít el, hogy attól, aki birtokolja, elveszi, […]”, azaz olyan kulturális javak eltulajdonítására vonatkozik, amelyek általánosságban mások tulajdonát (magánszemélyek vagy köztulajdon) képezik, és alkalmasak arra, hogy magukban foglalják az ingó kulturális javaknak minősülő javak valamennyi lopását. Az (1) bekezdés második fele vagylagosan az úgynevezett régészeti lopásokra vonatkozik,²⁹ azaz az állam tulajdonát képező kulturális javakra elkövetett eltulajdonítást rendeli büntetni, amennyiben azokat a föld alatt vagy a tengerfenéken találták meg.³⁰ A polgári jog nevesíti az állami tulajdonba tartozó dolgokat, azaz „a történelmi, régészeti, paleontológiai és művészeti értékek, bárki és bárhogyan találja őket a föld alatt” (art. 826 c.c.).³¹

A (2) bekezdésben szabályozott minősítések első köre visszautal a lopás minősített eseteire, miszerint a bűncselekmény súlyosabban minősül, ha az art. 625 (1) bekezdésében említett körülmények közül egy vagy több fennáll. A második kör az elkövető személyére tekintettel határozza meg a súlyosabb minősítést, azaz ha az állam tulajdonát képező, a föld alatt vagy a tengerfenéken talált kulturális javak lopását olyan személy követi el, aki a törvényben előírtak szerint kutatási engedéllyel rendelkezik.

Kulturális javakra elkövetett
sikkasztás

Appropriazione indebita di beni culturali (art. 518-ter c.p.)

A sikkasztás az Egyezmény 3. cikkében foglalt jogellenes eltulajdonítás egyéb formái közé sorolható.³² A jogalkotó a vagyon elleni bűncselekmények körében szabályozott sikkasztás (Appropriazione indebita, art. 646 c.p.) tényállásának megfogalmazását vette át – kivéve természetesen az elkövetés tárgyát –, amely szerint a bűncselekményt az követi el, „aki saját maga vagy mások számára jogtalan haszonszerzés céljából a birtokában lévő idegen kulturális javakat bármilyen okból kisajátítja” (art. 518-ter comma 1 c.p.). A (2) bekezdésben meghatározott minősített eset köre szintén megegyezik a vagyon elleni bűncselekménnyel, azaz a bűncselekmény súlyosabban minősül, ha a szükséges letétként birtokolt dolgokon követik el.

Kulturális javakra elkövetett
orgazdaság

Ricettazione di beni culturali

(art. 518-quarter c.p.)

Az Egyezmény 7. cikke megszerzés elnevezéssel tilalmazza azon magatartásokat, melyek az orgazdaság fogalmi körébe esnek. Eszerint a részes államok kötelezettsége, hogy az ellopott, a jogellenes feltárás és eltávolítás, az illegális behozatal, és illegális kivitel során megtalált, behozott vagy kivitt kulturális javak megszerzése bűncselekménynek minősüljön, ha a megszerzőnek tudomása van az ilyen jogellenes eredetről.

Széles körben ismert, hogy a kulturális javak tekintetében a legtöbb bűncselekményt vagy azért követik el, mert van valaki, aki többnyire valamilyen gyűjtési koncepció alapján szeretne egy bizonyos vagyontárgy birtokába jutni; vagy azért, mert illegális, gyakran nemzetközi szintű nyereség célzatú kereskedelmi tevékenység folyik, amelyet gátlástalan ál-műkereskedők irányítanak. A műtárgyak, régiségek, illetve általában a művészeti értékű tárgyak, régészeti vagy történelmi értékű műtárgyak lopását elsősorban azzal a tudattal követik el, hogy találnak egy személyt, aki hajlandó a lopott tárgyakat átvenni, amely még vonzóbbá teszi az alapbűncselekmény, különösen a lopás elkövetését.³³

Következésképpen a lopott javak felhasználása, az orgazdaság, a pénzmosás, a saját javakra elkövetett pénzmosás is gyakran előfordulnak a gyakorlatban. Erre tekintettel a jogalkotó fenntartotta a XIII. fejezet szerinti vagyon elleni bűncselekmények körében szabályozott magatartások azonosságának biztosítását a VIII-bis fejezetben. Az újonnan bevezetett bűncselekményekre megállapított büntetési tételek azonban jelentősen magasabbak, mint a vagyon elleni bűncselekményeknél.

Orgazdaság bűntettét az követi el, „aki a bűncselekményben való részesség eseteitől eltekintve, maga vagy mások számára jogtalan haszonszerzés céljából bűncselekményből származó kulturális javakat megszerez, elfogad, elrejt, vagy bármely esetben közreműködik azok megszerzésében, átvételében vagy elrejtésében”. Súlyosabban minősül, ha a bűncselekmény rablás (art. 628. comma 3 c.p.) és zsarolás (art. 629 comma 2 c.p.) szerinti bűncselekményből származó kulturális javakra vonatkozik.

A rendelkezéseket akkor is alkalmazni kell, ha az alapbűncselekmény elkövetője nem büntethető, vagy ha az ilyen bűncselekményre vonatkozó vádemelési feltétel hiányzik (art. 518-quarter comma 3 c.p.)

Bűncselekményből származó kulturális javak felhasználása

Impiego di beni culturali provenienti da delitto
(art. 518-quinquies c.p.)

A tényállás a vagyon elleni bűncselekmények köréből a Jogellenes eredetű pénz, javak vagy előnyök felhasználása (Impiego di denaro, beni o utilità di provenienza illecita, art. 648-ter c.p.) bűncselekményből vette a megfogalmazást, miszerint a bűncselekményt az követi el, „aki a bűncselekményben való részesség, valamint az 518-quater³⁴ és 518-sexies³⁵ cikkben meghatározott eseteken kívül a bűncselekményből származó kulturális javakat gazdasági vagy pénzügyi tevékenységre használja fel” (art. 518-quinquies comma 1 c.p.).

Kulturális javakra elkövetett pénzmosás

Riciclaggio di beni culturali

(art. 518-sexies c.p.)

A bűncselekmény szintén a vagyon elleni bűncselekmények körében szabályozott pénzmosás (Riciclaggio, art. 648-bis c.p.) megfelelője. A kulturális javakra történő utaláson kívül azonban a tényállás – ellentétben a vagyon elleni bűncselekménnyel – kifejezetten tartalmazza, hogy nem gondatlan bűncselekményből származó kulturális javakról van szó, azaz „aki nem gondatlan bűncselekményből származó kulturális javakat kicserél vagy átad, vagy azokkal kapcsolatban egyéb ügyleteket hajt végre oly módon, hogy ezzel akadályozza azok bűnös eredetének megállapítását”, pénzmosást követ el. A pénzmosás „nem gondatlan bűncselekményből származó” kifejezést a 648-bis cikkből a 195/2021. számú törvényerejű rendelet törölte, ezáltal kiszélesítve e bűncselekmény alkalmazási körét³⁶

Privilegizált esetként került megfogalmazásra – hasonlóan a pénzmosáshoz –, ha a kulturális javak olyan bűncselekményből származnak, amely legfeljebb öt év szabadságvesztéssel fenyegetett.

Kulturális javakra elkövetett saját pénzmosás

Autoriciclaggio di beni culturali

(518-septies c.p.)

A jogalkotó ebben az esetben is a vagyon elleni bűncselekményekhez nyúl vissza, amikor a saját pénzmosás tényállást követi (Autoriciclaggio, art. 648-ter 1.c.p.)

Az (1) bekezdés azokat a magatartásokat rendeli büntetni, amikor az elkövető a szándékos bűncselekmény elkövetése után gazdasági, pénzügyi, vállalkozói vagy spekulatív tevékenysége során az elkövetésből származó kulturális javakat oly módon használja, helyettesíti, adja át, hogy azzal akadályozza a javak bűncselekményből történő származásának azonosítását, bűncselekményi eredetét.

A (2) bekezdés szerinti privilegizált eset az alapbűncselekmény enyhébb fenyegetettségére tekintettel került megfogalmazásra.

Kulturális javakra vonatkozó
magánokirat-hamisítás

Falsificazione in scrittura privata relativa a beni culturali
(art. 518-octies c.p.)

A jogalkotó – figyelemmel az Egyezményből fakadó kötelezettségre – új bűncselekményi tényállást vezetett be. Az Egyezmény 9. cikke Okmányok meghamisítása címmel ugyanis előírja a részes felek számára, hogy a kulturális javakhoz kapcsolódó hamis és hamisított dokumentumok készítése bűncselekménynek minősüljön a nemzeti jogukban, ha e cselekmények célja az, hogy a javakat legális eredetűként tüntessék fel.

Az olasz szabályozás ennek megfelelően rendeli büntetni, „aki ingó kulturális javakra vonatkozóan részben vagy egészben hamis magánjogi szerződést köt, vagy valódi magánjogi szerződést részben vagy egészben megváltoztat, megsemmisít, elhallgat vagy eltitkol annak érdekében, hogy azt jogszerűnek tüntesse fel.” A (2) bekezdésben meghatározott privilegizált eset szerint büntetendő a hamisított magánokirat olyan személy általi felhasználása, aki nem vett részt a létrehozásában vagy megváltoztatásában.

A tényállás részben egybeesik a 2016-ban hatályon kívül helyezett Magánokirat-hamisítás tényállásával (ex. art. 485 c.p.). Hiányzik azonban az előnyszerzésre vagy károkozásra mint célzatra utalás, valamint az alternatívaként megfogalmazott hamis magánjogi szerződés megkötése és a valódi magánjogi szerződés megváltoztatása mellett magában foglalja a valódi magánokirat megváltoztatásának, megsemmisítésének, elhallgatásának vagy elrejtésének magatartását is, azonban felhasználás nélkül a bűncselekmény egyértelműen konkretizálódott a fenti magatartások tanúsításában, az ingó kulturális javak származásának törvényesnek való feltüntetése céljából.³⁷

Kulturális javak elidegenítésére
vonatkozó szabályok megsértése

Violazioni in materia di alienazione di beni culturali (art. 518-nonies c.p.)

A tényállás az egységes szabályozás, illetve a súlyosabb szankciók érdekében szinte teljes egészében megismétli a korábban a közigazgatási kódexben előírt tényállást (art. 173 D.Lgs. 42/4004), a „párhuzamos polgári jogi szankció” mellett (art. 164 D.Lgs.42/2004). A bűncselekmény három alapesetet ölel fel, amelyek – megegyezően a korábbi szabályozással – a kulturális javak integritását és az elidegenítésük miatti eltűnést/kikerülést hivatottak védeni.³⁸ A bűncselekményt az követi el, „aki

előírt engedély nélkül kulturális javakat értékesít vagy forgalomba hoz;
aki a kulturális javak tulajdonjogának vagy birtoklásának átruházását harminc napon belül – kötelezettsége ellenére – nem jelenti be;
az elővásárlás alá eső kulturális javak elidegenítője, aki a tárgyat az átruházásról szóló értesítés kézhezvételétől számított hatvan napos határidőn belül adja át.”

Az engedélyezés szabályait szintén a közigazgatási norma tartalmazza (art. 55–56 D.Lgs. 42/2004). A korábbi szabályozás az előírt engedély nélküli értékesítést rendelte büntetni, amelyet a jogalkotó kibővített a forgalomba hozatal elkövetési magatartással.³⁹ A 3) pontban foglalt elővásárlási szabályt szintén a D.Lgs 42/2004 határozza meg (art. 61).

Az ítélkezési gyakorlat e konkrét jogsértéssel foglalkozva, a „kulturális javak” fogalmának vizsgálatán túlmenően kiemelte az államnak a kulturális javak (különösen az ingóságok) létezésének és forgalmának megismeréséhez fűződő érdekét. Az államigazgatásnak a kulturális javak tekintetében olyan helyzetbe kell lennie, hogy tudomást szerezzen a javak létezéséről. A bejelentési kötelezettség célja nemcsak a régészeti, történelmi és művészeti örökség megőrzése, megvédése, hanem az államnak a tárgyak azonosításához fűződő érdekét is felöleli, megjegyezve továbbá, hogy az államnak a vagyontárgyak létezéséről való tudomásszerzése nem köthető komolyan az ellenőrzési hatáskör puszta gyakorlásához az állam részéről.⁴⁰

Kulturális javak jogellenes behozalata

Importazione illecita di beni culturali
(art. 518-decies c.p.)

A kulturális javak piacát gyakran jellemzi a határon átnyúló dimenzió. E forgalom szabályozása érdekében a kulturális javakról szóló közigazgatási kódex részletes szabályokat állapít meg, és a büntetőkódex szankcionálja a kapcsolódó jogsértéseket.⁴¹

Az Egyezmény 5. cikke Illegális behozatal cím alatt rendeli büntetni az olyan kulturális javak szándékos behozatalát, amelyek behozatala a nemzeti jogban azért tiltott, mert a javakat a) más államban ellopták; b) a feltárás helye szerinti állam jogszabályainak megsértésével „kiásták” és a kiásás helye szerinti államból kivitték; vagy c) azon állam jogszabályainak megsértésével vitték ki, amely a kulturális javakat az Egyezmény 2. cikke értelmében „kulturális” javaknak minősítette. Mindhárom esetben az elkövetőnek tudatában kell lenni, hogy az adott kulturális javakat az érintett másik állam jogát megsértve lopták el, találták meg vagy vitték ki az országból.

Az olasz szabályozás ettől eltérően két esetkört fogalmaz meg, miszerint a bűncselekményt az követi el, „aki – az 518-quater, 518-quinquies, 518-sexies és 518-septies cikkekben meghatározott bűncselekményekben való bűnrészesség esetét kivéve – a bűncselekményből származó kulturális tárgyat engedély nélkül lefolytatott kutatás eredményeként hoz be, amennyiben a kutatás helye szerinti állam joga előírja; vagy más államból a kulturális örökség védelméről szóló törvényt megsértve kivitt kulturális javakat hoz be.”

A rendelkezés, bár nem a kulturális örökség védelmét célozza, egyértelműen a kulturális javak tiltott kereskedelme elleni küzdelemhez kíván hozzájárulni, amely az Egyezmény fő célkitűzése.⁴²

Kulturális javak jogellenes kivitele vagy exportja

Uscita o esportazione illecite di beni culturali (art. 518-undecies c.p.)

Az Egyezmény 6. cikke Illegális kivitel címen előírja, hogy a kulturális javak szándékos kivitele bűncselekménynek minősüljön, ha a nemzeti jog alapján a kivitel tilos, vagy arra engedély nélkül került sor. A tényállás, amely bizonyos módosításokkal átveszi a hatályon kívül helyezett art. 174 D.Lgs 42/2004 rendelkezését, szintén két tényállást tartalmaz. A jogszerű kivitel szabályait a közigazgatási kódex tartalmazza (art. 65–69 D.Lgs. 42/2004).

Az első tényállás a konkrétan felsorolt kulturális értékek határon túli szabad forgalmára vonatkozó tanúsítvány nélküli kivitelt, valamint az exportra vonatkozó engedély nélküli kivitelt szankcionálja. A lista nem teljesen azonos a korábbi art. 174 D.Lgs 42/2004-ben szereplővel, azonban szélesebb alkalmazási kört biztosít, továbbá kiemelendő, hogy a szankciók mértékét a jogalkotó megduplázta. A (2) bekezdés további jogellenes magatartást fogalmaz meg, ha a kiviteli vagy export engedéllyel rendelkező személy a megadott határidőig az ország területére nem tér vissza.

A kulturális javak forgalma heves viták tárgyát képezi, mivel a nemzeti kulturális örökség védelmének igénye és a kulturális javak nemzetközi forgalmában a határok lebontására irányuló törekvések ütköznek (a kulturális internacionalizmus, sőt a kultúra mint eszményi érték aligha fogadja el a határokat).⁴³

Ehhez a világméretű rendszerhez való teljes alkalmazkodásig a német doktrína két lehetséges modellt határozott meg a kulturális javak exportjára vonatkozóan, a kettő közötti választás az egyes országok történelmi eseményeitől és történelmi-művészeti örökségük gazdagságától függ. Az első elv az „Erlaubnis mit Verbotsvorbehalt” (engedélyezés tiltás mellett), a második pedig a „Verbot mit Erlaubnisvorbehalt” (tiltás engedélyezés mellett) formában foglalható össze. Az előbbi a tulajdonos szabad kezdeményezését veszi alapul; a második kimondja, hogy a kivitel fő szabály szerint tilos, és csak különleges esetekben engedélyezhető.⁴⁴

Gian Paolo Demuro meglátása szerint egyrészt bármennyire is nehéz ezt a kívánatosnak tartható fejlődést sematizálni, számos európai állam – köztük a leggazdagabb művészeti értékekkel rendelkező országok, úgymint Olaszország, Görögország, Franciaország, Németország, Portugália és Spanyolország – jogszabályai a második típusú rendszer felé tendálnak. Másrészt kevesebb korlátozás van érvényben mind az exportra, mind az importra vonatkozóan olyan országokban, mint Japán és az USA, bár az utóbbi időben ezekben az államokban is megfigyelhető egy protekcionista tendencia.⁴⁵

Kulturális vagy természeti javak megsemmisítése, eltüntetése, rongálása, elcsúfítása, beszennyezése vagy jogellenes felhasználása

Distruzione, dispersione, deterioramento, deturpamento, imbrattamento e uso illecito

di beni culturali o paesaggistici

(art. 518-duodecies c.p.

Az Egyezmény 10. cikke Megsemmisítés és rongálás cím alatt előírja a) pont alatt az ingó vagy ingatlan kulturális örökségi elemek jogellenes megsemmisítésének vagy megrongálásának bűncselekménnyé minősítését a tulajdonjogtól függetlenül; b) pontban az ingó vagy ingatlan kulturális örökségi elemek bármely részének részben vagy egészben történő jogellenes eltávolítását az Egyezmény 5., 6. és 8. cikkében foglalt körülmények között történő behozatal, kivitel vagy forgalomba hozatal céljából.

Az art. 518-duodecies különböző magatartásformákat rendel büntetni, amelyeket korábban részben vagy egészben büntető törvénykönyv szabályozott, majd a reform során a jogalkotó módosította vagy hatályon kívül helyezte. Az (1) bekezdés azt szankcionálja, „aki a saját vagy mások tulajdonát képező kulturális vagy természeti javakat megsemmisíti, eltünteti, megrongálja, illetve részben vagy egészben használhatatlanná teszi.” A (2) bekezdésben megfogalmazott privilegizált eset a kevésbé súlyos magatartásokról rendelkezik, azaz „aki – az első bekezdésben említett esetek kivételével – a saját vagy mások kulturális vagy természeti javait elcsúfítja, beszennyezi, a kulturális javakat történelmi vagy művészeti jellegükkel össze nem egyeztethető, illetve megőrzésüket vagy integritásuk sértő használatra fordítja.”

Az (1) bekezdés első fele emlékeztet a vagyon elleni bűncselekmények körében szabályozott rongálás (Danneggiamento, art. 635 c.p.) tartalmára, azonban túlmutat rajta, miszerint már nemcsak a kulturális javak fizikai értelmében vett sérülése büntetendő, hanem abban az értelemben is, hogy megfosztják attól a jelentésétől, attól a képességtől, amely a kulturális javak jellegének lényegét alkotja. További érdekes újítás, hogy a kár a saját vagyontárgyat is érintheti; a rendelkezés azt mutatja, hogy a jogalkotó a vagyontárgyak tulajdonától függetlenül figyelembe veszi azok belső értékét.⁴⁶

Kulturális és természeti javak
pusztítása és fosztogatása

Devastazione e saccheggio di beni culturali e paesaggistici (art. 518-terdecies c.p.)

A tényállás szintén az Egyezmény 10. cikk (1) bekezdésében előírt követelményhez kapcsolódik. A jogalkotó megismétli a büntető törvénykönyv 419. cikkében szabályozott Pusztítás és fosztogatás bűncselekmény első bekezdésében leírt esetet, azzal a további pontosítással, hogy a cselekmény tárgyának pontosan kulturális vagy természeti örökségnek kell lennie. A bűncselekményt az követi el, „aki kulturális vagy természeti örökséget, illetve kulturális intézményeket és helyeket érintő pusztítást vagy fosztogatást követ el”.

Az ítélkezési gyakorlat szerint ebbe körbe tartozik „bármilyen módon végrehajtott cselekmény, amely rombolást, pusztulást vagy akár kárt okoz – akármilyen átfogó, válogatás nélküli, nagymértékű és mélyreható is – jelentős mennyiségű ingó vagy ingatlan vagyontárgyat érintően, oly módon, hogy az nemcsak egy vagy több személy vagyonának károsodását és ezzel együtt a magántulajdon sérelméből eredő társadalmi kárt, hanem a közrend konkrét megsértését és veszélyeztetését is jelenti, azaz a polgári élet rendjét vagy szabályos menetét fenyegető konkrét sérelmet és veszélyt.”⁴⁷

A kulturális intézmények és helyek azonosítása során az art. 101 D.Lgs. 42/2004-ra kell hivatkozni, amelyeket az (1) bekezdés a következőképpen határozza meg: múzeumok, könyvtárak, levéltárak, régészeti területek, parkok és műemléki épületegyüttesek, megadva azok (2) bekezdésben található meghatározását.

Művészeti alkotások hamisítása

Contraffazione di opere d’arte (art. 518-quaterdecies c.p.)

A bűncselekmény a korábban az art. 178 D.Lgs. 42/2004-ben meghatározott, a 2022. évi refommal hatályon kívül helyezett tényállásnak felel meg, azonban lényegesen magasabb büntetési tétellel.

A jogszabályhely széles körű szabályozást takar, három tényállásban (4 bekezdésben) ölt testet. Az első a festmények, szobrok, grafikák, antik tárgyak, történelmi vagy régészeti értékek haszonszerzési céllal történő hamisítását, megváltoztatását vagy másolását rendeli büntetni. A második az előzőhöz kapcsolódóan azt szankcionálja, „aki anélkül, hogy részt vett volna a hamisításban, megváltoztatásban vagy másolásban; hamisított, módosított vagy másolt festményeket, szobrokat, grafikákat, antik tárgyakat, történelmi vagy régészeti értékeket eredetiként forgalomba hoz, forgalomban tart, az állam területére behoz vagy más módon forgalomba hoz.” A harmadik tényállás a (3)–(4) bekezdésben az előző két tényállás alapján készült, a felsorolt kulturális értékek hitelesítését és akkreditálását minősíti bűncselekménnyé.

Kiemelendő, hogy az art. 518-quaterdecies c.p. értelmében a VIII-bis címben meghatározott tényállások akkor is alkalmazandók, ha a cselekményt külföldön követik el, feltéve hogy a cselekmény tárgya nemzeti kulturális érték. A jogalkotó – ismét a kulturális javak tárgyát képező bűncselekmények gyakori transznacionális jellegéből kiindulva – magáévá tette az úgynevezett védelmi elvet, kivételt képezve a büntetőjog területi korlátai alól, és az olasz joghatóságot akkor is érvényesíti, ha a bűncselekményt részben vagy egészben külföldön követik el.⁴⁸

Az ezt követő art. 518. quinquiesdecies pontosítja és behatárolja az előző rendelkezés hatályát, és rendelkezik azon esetekről amikor a hamisítási szándékot a magatartás módja miatt ki kell zárni.⁴⁹ Az art. 518-quaterdecies szerinti művészeti alkotások hamisítása esetén az elkövető nem büntethető (Casi di non punibilità), ha a hamisított művészeti alkotáson írásbeli megjegyzéssel, vagy ha a másolat vagy utánzat jellege vagy mérete miatt az nem lehetséges, a kiállítás vagy eladás időpontjában tett nyilatkozattal kifejezetten kijelenti, hogy az alkotás nem eredeti. Ugyanúgy alkalmazandó a rendelkezés az olyan művészi restaurálásokra, amelyek nem rekonstruálták döntően az eredeti művet.

Zárógondolatok

A kulturális javak védelme Olaszországban kiemelkedő jelentőséggel bír, ennek legutóbbi fejleménye a 2022. évi reform, amely a kulturális örökség közvetlen büntetőjogi védelmét biztosítja. A korábbi szabályozás a magánvagyon rendszerén alapult, amelyben a vagyontárgy kulturális jellege a tulajdonos rendelkezési és élvezeti jogának puszta korlátozását jelenti, az eszmei (kulturális) érték pedig pusztán járulékos jellegű. Az átmenet a büntetőjogi védelem rendszerébe közjogi rendszert feltételez, amely a kulturális javak olyan fogalmát veszi alapul, amelyben az eszmei érték új jogi értéket képez, így közvetlen védelmet kell képeznie az állami vagy magántulajdonra való tekintet nélkül, akár a tulajdonos által elkövetett esetleges jogsértésekkel szemben is.

A kulturális örökség – mint önállóan védett érték – központi szerepét a jogalkotó a büntető törvénykönyvbe újonnan bevezetett VIII-bis fejezettel, az abban foglalt széles körű szabályozással, valamint a szankciók szigorításával kívánta elérni.

Az új szabályozást örömmel és várakozással fogadták mind az elmélet, mind a gyakorlat képviselői. Demuro is kétségkívül üdvözölte a reformot, azonban több aggályt is felvetett, amelyek elsősorban a VIII-bis fejezet, a büntető törvénykönyv egyéb rendelkezései, illetve a közigazgatási kódex normái közötti koherencia hiányára vonatkoznak.⁵⁰ A szabályozás 2022. március 23-i hatálybalépését követő közel egy év óta gyakorlati tapasztalatok még nem állnak rendelkezésre. Az elkövetkező évek tapasztalatai, az esetlegesen felmerülő problémák alapján lehet majd részleteiben értékelni a reformot, és tovább haladni a jogalkotó által kijelölt úton.

Farkas Krisztina PhD, Legfőbb Ügyészségre kirendelt ügyész

Kulturális javak védelmének reformja az olasz büntetőjogban – I. rész

Szerző(k): Farkas Krisztina

Bevezetés

Olaszország a világ egyik leggazdagabb kulturális örökségét tudhatja magáénak, mind a javak mennyisége, mind azok sokfélesége tekintetében, ebből fakadóan ezeket az értékeket sértő, illetve veszélyeztető cselekmények elleni küzdelem terén az élen jár. A védelem különböző területeken és szinteken jelenik meg, komplex és egyben sajátos rendszert hozva létre.

A jogi szabályozás tekintetében a több jogágon átívelő jogi szabályozás figyelhető meg, így a védelem az alkotmányjog, a közigazgatási jog, a polgári jog és a büntetőjog rendelkezéseiben ölt testet. A büntetőjogi védelem két pilléren nyugszik: a büntetőjogi normákon és a világon egyedülálló sajátos rendőri szerv, a csendőrség keretén belül működő speciális egység, a Csendőrség Kulturális Javak Védelmével foglalkozó Parancsnoksága (Comando Carabinieri per la Tutela del Patrimonio Culturale)¹ tevékenységén.²

A kulturális értékek védelme nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is megjelenik, így a nemzetközi jogi normák, illetve az Európai Unió dokumentumai is jelentőséggel bírnak. A büntetőjogi védelem szempontjából legjelentősebb nemzetközi dokumentum az Európa Tanács kulturális örökséggel kapcsolatos bűncselekményekről szóló, Nikóziában, 2017. május 3-án kelt egyezménye.³ Az egyezmény két szempontból aktuális. Egyrészt Olaszország 2022. április 1-jén ratifikálta az egyezményt (bár már 2017. október 24-én aláírta), hatálybalépése pedig az olasz ratifikációhoz köthető.⁴ Eddig összesen hat állam ratifikálta, amely alacsony számnak tekinthető. A másik, sokkal jelentősebb szempont, hogy az egyezmény ratifikációjához a büntetőjogi szabályozás módosítására is szükség volt,⁵ melynek eleget téve a jogalkotó a kulturális örökség elleni bűncselekményekre vonatkozó fejezetet iktatott be az olasz büntető törvénykönyvbe.⁶ A 2022. március 9-én kelt 22. számú törvénnyel a jogalkotó a kulturális örökség büntetőjogi védelmének mélyreható reformját vitte véghez.⁷ A reformot azonban elsősorban nem a ratifikáció indokolta, hanem a szabályozás ellentmondásosságának, inkoherenciának megszüntetése, amelynek érdekében korábban már több törvényjavaslat benyújtására sor került. A büntetőjogi védelem a normák olyan együttesét jelentette, amelyek különbözők voltak származásukat, rendszerbeli elhelyezésüket, tartalmukat és céljukat tekintve, így nem csoda, hogy a szabályozás széttöredezett, inhomogén volt.⁸ A ratifikáció új impulzust adott, mintegy megteremtette a lehetőséget, kipárnázta az utat a reform felé, túllépve a korábbi törvényjavaslatok útvesztőin.

A tanulmány két részben mutatja be a reform által bevezetett szabályozást, összevetve a korábbival, rámutatva annak hiányosságaira, jellemzi az olasz rendszer sajátosságait, kitér továbbá a nikóziai egyezmény jelentőségére, főbb rendelkezéseire a reform tükrében. Végül a reform következtében megvalósított büntetőjogi védelem magyar szabályozással történő összehasonlítására kerül sor.

A büntetőjogi védelem általános jellemzői, a reform előtti szabályozása

A kulturális javak védelme alapvetően két jogterület – a közigazgatási jog és a büntetőjog –, egyúttal két kódex – a „Kulturális és természeti javak védelméről szóló 2004. évi 42. számú törvényerejű rendelet”⁹ és a Büntető Törvénykönyv – között oszlik meg.¹⁰ A jogalkotó 2004-ben kodifikálta az addig különböző jogszabályokban, szétszórtan elhelyezkedő szabályozást, amely lépés mérföldkőnek számított.¹¹ A D.Lgs. 42/2004 közigazgatási és büntetőjogi normákat egyaránt tartalmazott, ezen belül meghatározta az alapvető fogalmakat (így a kulturális örökség, a kulturális javak és a természeti javak fogalmait), az alapvető elveket, valamint a kulturális javakat veszélyeztető és sértő cselekmények ellen írt elő közigazgatási és büntetőjogi szankciókat.

A kulturális javak elleni cselekmények egyrészt kihágások voltak, amelyeknek általános jellemzője, hogy kevésbé súlyosak és nem okoznak kárt, de a védett értéket veszélyeztetik. Ezek a kihágások – egy kivétellel – a közigazgatási kódex szerint voltak büntetendők (art.¹² 169–172. D.Lgs 42/2004). Bűntettként viszont olyan súlyosabb cselekmények minősültek, amelyek a közigazgatási szabályok megsértésén túl a védett értéket is károsítják.¹³ A büntető törvénykönyvben ezek a kulturális javakat sértő bűncselekmények a vagyon elleni bűncselekmények körében voltak büntetendők. A kihágásként–bűntettként történő szabályozás indokait a jogalkotó a reform során is zsinórmértékül használta, így a hatályos szabályozás is ezen felosztás mentén halad. Ezt a típusú megoldást Francesco Salamoné „hibrid” természetűnek nevezte.¹⁴

Meg kell említeni, hogy a büntetőjogi védelem közvetett és közvetlen formában ölt testet.¹⁵ A közvetett védelem a javak magánjogi jellegéből és kulturális értéket képviselő karakteréből indul ki, lényegében a tulajdonnal való rendelkezésnek a határait jelöli ki. Ezeknek a bűncselekményeknek más a jogi tárgyuk (tulajdon elleni bűncselekmények), és a kulturális javak a minősített esetek körében jelennek meg. A közvetlen védelem ezzel szemben független a javak magánjogi vagy közjogi jellegétől, sőt maga a tulajdonos is védelmet nyújt. Azokat a büntetőjogi tényállásokat öleli fel, amelyeknek védendő jogi tárgyai kifejezetten a kulturális javak, maga a bűncselekmény elnevezése is utal a közvetlen védelemre.

A támadó magatartások legsúlyosabb formái a kulturális javak megsemmisítése és eltüntetése, amelyek ellen a büntető törvénykönyv a vagyon elleni bűncselekmények körében – elsősorban a lopás és rongálás tényállások által – nyújtott védelmet.¹⁶ A vagyon elleni bűncselekmények közül több bűntett tartozott ide, amelyek elkövetési tárgya a D.Lgs 42/2004 art. 10-ben meghatározott kulturális javak körébe tartozó dolog volt. A büntető anyagi kódex nem védett kifejezetten a kulturális értékek elleni támadásokkal szemben (kivéve az egy kifejezetten erre irányuló kihágást), amely a rendszer komoly hiányosságaként volt értékelhető.

A konkrét tényállások felsorolását a hatályos szabályozással együtt a következő alfejezet táblázatba foglalva tartalmazza, amely alapján a két szabályozás, a reform által bevezetett újítások áttekinthetők.

A büntetőjogi védelem reform utáni szabályozása

Általános jellemzők

A kulturális örökséget védő büntetőjogi rendelkezések aktualizálására és átszervezésére vonatkozó első kísérlet egészen a XV. jogalkotás ciklusig¹⁷ (azon belül 2007-ig) nyúlik vissza.¹⁸ A reformot megtestesítő 2022. évi 22. számú törvényt egy hosszú, még a korábbi jogalkotási ciklusban¹⁹ kezdődő folyamat részeként, a bizottságok közötti különböző módosítások után, március 9-én fogadták el, majd március 23-án lépett hatályba.

A gyakorlatban felmerült kritikus pontok, a nemzetközi normák fejlődése és a témával kapcsolatos megváltozott társadalmi érzékenység fényében a rendszer racionalizálására irányuló beavatkozásra volt szükség, amelyet nem lehetett tovább halogatni, és amelynek célja a kulturális örökség szerves, autonóm és közvetlen védelmének bevezetése volt a jogrendszerbe, amely rendszer jobban összhangban van az olasz alkotmányban deklarált²⁰ kulturális örökség védelmének alkotmányos elvvel.²¹

A reform átalakította a kulturális örökség védelmére vonatkozó büntetőjogi szabályozást azzal a céllal, hogy a szankcionálás szigorításának irányába mutatóan újradefiniálja a védelem szerkezetét. A védendő jogi tárgy azonossága egységes normarendszert igényel, erre tekintettel a reform egységes büntetőjogi védelmet kíván nyújtani. A jogalkotó új, önálló (VIII-bis) címet iktatott be a büntető törvénykönyvbe „A kulturális örökség elleni bűncselekmények” elnevezéssel, amely számos újonnan bevezetett rendelkezést tartalmaz. A jogalkotó a reformmal a nikóziai egyezmény nyomán, az egyezményből eredő nemzetközi kötelezettségek fényében is, új bűncselekményeket és új súlyosító körülményeket vezetett be azokra az esetekre, amikor a bűncselekmény tárgya a kulturális örökség, valamint szigorította büntetési tételeket. Egyúttal számos, a 42/2004. számú törvényerejű rendeletben szabályozott tényállást helyezett hatályon kívül.

Gian Paolo Demuro olasz büntetőjogász az alábbiak szerint foglalja össze a reform főbb pontjait:

a reform a két kódex között megosztott – súlyosabbnak tekintett – bűncselekményeket a büntető törvénykönyvbe helyezi, új bűncselekményeket vezetve be;
olyan technikát követ, amely nem a magatartáson, hanem a bűncselekmény tárgyának sajátosságán alapul;
a vagyon elleni bűncselekmények körébe tartozó alapesetekhez képest megemeli a törvényi szankciókat;
súlyosító (és enyhítő) körülményeket vezet be, ha a bűncselekmények tárgya kulturális javak;
rendelkezik a jogi személyek felelősségéről az új címben szereplő bűncselekmények elkövetésével kapcsolatban.²²

Salamoné azon jellemzése, miszerint a büntetőjogi védelem közigazgatási és büntetőjogi normák által történő biztosítása egy hibrid rendszert eredményez, ma is érvényes.²³

A következő táblázat a reform előtti és utáni büntetőjogi normákat veti össze.

A reform előtti szabályozás – 2022. március 22-ig

A reform utáni szabályozás – 2022. március 23-tól

D.Lgs. 4/2004

Kihágások:

Jogellenes tevékenység

– Opere illecite, art. 169.

Jogellenes használat

– Uso illecito art., 170.

Jogtalan elhelyezés és eltávolítás

– Collocazione e rimozione illecito, art. 171.

Közvetett védelem szabályainak megsértése

– Inosservanza delle prescrizioni di tutela

indiretta, art. 172.

Régészeti leletek feltárása szabályainak megsértése

– Violazioni in materia di ricerche archeologiche,

art. 175.

D.Lgs. 4/2004

Kihágások:

Jogellenes tevékenység

– Opere illecite, art. 169.

Jogtalan elhelyezés és eltávolítás

– Collocazione e rimozione illecito, art. 171.

Közvetett védelem szabályainak megsértése

– Inosservanza delle prescrizioni di tutela

indiretta, art. 172.

Bűntettek:

Elidegenítés szabályainak megsértése

– Violazione in materia di alienazione, art. 173.

Jogtalan kivitel vagy behozatal

– Uscita o esportazione illecite, art. 174.

Az állam tulajdonát képező kulturális javak jogellenes birtoklása

– Impossessamento illecito di beni culturali

appartenenti allo Stato, art. 176.

Jogellenesen kivitt kulturális javak visszaszerzésében együttműködés

– Collaborazione per il recupero di beni culturali,

art. 17.7

Művészeti alkotások hamisítása

– Contraffazione di opere d’arte, art. 178.

Büntető törvénykönyv

Kihágás:

Nemzeti régészeti, történelmi vagy művészeti

örökség károsítása

– Danneggiamento al patrimonio archeologico,

storico o artistico nazionale, art. 733. c.p.

Bűntettek:

Magánlakásban és dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntette

– Furto in abitazione e furto strappo art. 624bis c.p.

Rongálás bűntette

– Danneggiamento, art. 635 c.p.

Büntető törvénykönyv (bűntettek, folyt.)

Idegen dolog elcsúfításának és bepiszkításának bűntette

– Deturpamento e imbrattamento de cose altrui,

art. 639 c.p.

Orgazdaság

– Ricettazione, art. 648 c.p.

Pénzmosás

– Riciclaggio, art. 648bis c.p.

Jogellenes eredetű pénz, javak vagy előny használatának bűntette

– Impiego di denaro, beni o utilità di provenienza

illecita, art. 648-ter c.p.

Büntető törvénykönyv

Kihágások:

Nemzeti régészeti, történelmi vagy művészeti

örökség károsítása

– Danneggiamento al patrimonio archeologico,

storico o artistico nazionale, art. 733. c.p.

Talajszonda vagy fémkereső berendezés jogellenes birtoklása

– Possesso ingiustificato di strumenti per il

sondaggio del terreno o di apparecchiature

per la rilevazione dei metalli, art. 707bis c.p.

Bűntettek:

Kulturális javakra elkövetett lopás

– Furto di beni culturali, art. 518-bis c.p.

Kulturális javakra elkövetett sikkasztás

– Appropriazione indebita di beni culturali,

art. 518-ter c.p.

Büntető törvénykönyv (bűntettek, folyt.)

Kulturális javakra elkövetett orgazdaság

– Ricettazione di beni culturali, art. 518-quarter c.p.

Bűncselekményből származó kulturális javak felhasználása

– Impiego di beni culturali provenienti da delitto,

art. 518-quinquies c.p.

Kulturális javakra elkövetett pénzmosás

– Riciclaggio di beni culturali, art. 518-sexies c.p.

Kulturális javakra elkövetett saját pénzmosás

– Autoriciclaggio di beni culturali, 518-septies c.p.

Kulturális javakra vonatkozó magánokirat-hamisítás

– Falsificazione in scrittura privata relativa

a beni culturali, art. 518-octies c.p.

Kulturális javak elidegenítésére vonatkozó szabályok megsértése

– Violazioni in materia di alienazione
di beni culturali, art. 518-nonies c.p.

Kulturális javak jogellenes behozalata

– Importazione illecita di beni culturali,

art. 518-decies c.p.

Kulturális javak jogellenes kivitele vagy exportja

– Uscita o esportazione illecite di beni culturali,

art. 518-undecies c.p.

Kulturális vagy természeti javak megsemmisítése, eltüntetése, rongálása, elcsúfítása, beszennyezése vagy jogellenes felhasználása

– Distruzione, dispersione, deterioramento,

deturpamento, imbrattamento e uso illecito,

di beni culturali o paesaggistici

art. 518- duodecies c.p.

Kulturális és természeti javak pusztítása és fosztogatása

– Devastazione e saccheggio di beni culturali e

paesaggistici, art. 518-terdecies c.p.

Művészeti alkotások hamisítása

– Contraffazione di opere d’arte,

art. 518-quaterdecies c.p.

Az új cím kódexen belüli elhelyezése nem ideális, Demuro szerint jobb lett volna a környezet elleni bűncselekményeknek szentelt (VI-bis) címmel együtt vagy közvetlenül után beiktatni, azonban a VIII-bis cím a közgazdaság, az ipar és a kereskedelem elleni bűncselekményeket tartalmazó VIII. címet követi.²⁴

További újítás azon alapbűncselekmények katalógusának kibővítése, amelyek a jogi személyek 2001. évi 231. számú törvényerejű rendelet²⁵ szerinti felelősségét megalapozzák.²⁶ A reform az alábbi két szakasz beiktatásával kívánta biztosítani a védelmet:

Kulturális örökség elleni bűncselekmények (Delitti contro il patrimonio culturale 25-septiesdecies D.Lgs.231/2001.); és
Kulturális javakra elkövetett pénzmosás, kulturális és természeti javak pusztítása és fosztogatása (Riciclaggio di beni culturali e devastazione e saccheggio di beni culturali e paesaggistici 25-duodevicies D.Lgs. 231/2001.).

A szabályozás kibővítette azon bűncselekmények jegyzékét, amelyek a szervezetek felelősségét vonják maguk után, amennyiben a kulturális örökség elleni bűncselekményeket az ő érdekükben vagy előnyükre követik el. Felmerül a kérdés, hogy mit tehet egy jogi személy, hogy megelőzze a kulturális örökség elleni bűncselekmények elkövetésének kockázatát?²⁷

A reform a „kiterjesztett” elkobzás alkalmazási körét is jelentős mértékben módosította (815-octiesdecies c.p., 240-bis. c.p.).

Szintén újdonság, hogy a VIII-bis cím rendelkezései akkor is alkalmazandók, ha a nemzeti kulturális örökség sérelmére elkövetett bűncselekményt külföldön követik el.

A kulturális örökség (mint védett jogi tárgy)

Alapvető kérdés a kulturális örökség (patrimonio culturale) mibenlétének meghatározása. A reform nem alkot önálló definíciót, hanem a már említett D.Lgs. 42/2004 2. §-ára hivatkozik.²⁸ A kulturális örökség gyűjtőfogalom, ezen belül meg kell különböztetni a kulturális javak (beni culturali) és a természeti javak (beni paesaggistici) fogalmi körét. A fogalom egyszerűnek tűnik: „A kulturális örökséget a kulturális javak és természeti javak alkotják” (art. 2. comma²⁹ 1 D.Lgs 42/2004).

Ezt az általános megfogalmazást a kódex a későbbiekben részletesen kifejti, így a kulturális javakra vonatkozóan az art. 10–11, a természeti javakra pedig az art. 134 tartalmaz először egy általános fogalmat, majd részletes, de nem kizárólagos felsorolást. A kulturális javak általános fogalma szerint annak tekinthető „Minden ingatlan és ingó dolog, amelyek az art. 10 és 11 D.Lgs 42/2004 értelmében művészeti, történelmi, régészeti, etnoantropológiai, levéltári és könyvtári értéket hordoznak; valamint egyéb, törvény vagy törvény felhatalmazása alapján a civilizáció értékét tanúsító eseményekre vonatkozó jogszabály által értékeknek minősülnek” (art. 2 comma 2 D.Lgs 42/2004), míg „A természeti javak az ingatlanok és az art. 134-ben meghatározott területeken lévő olyan ingatlanok, amelyek a terület történelmi, kulturális, természeti, morfológiai és esztétikai értékét fejezik ki, valamint törvény vagy törvény felhatalmazása alapján egyéb jogszabály által meghatározott egyéb javak” (art. 2 comma 3 D.Lgs 42/2004).

A kulturális javak (beni culturali) általános fogalma beépült az olasz köznyelvbe, különböző jelentéstartalmakkal, azok pontos meghatározása nélkül.³⁰ Az olasz szaknyelvben a hatvanas évektől kezdve terjedt el a használata.³¹

A már említett nikóziai egyezmény szintén meghatározza a kulturális örökség fogalmát. A definíció elemzésére, valamint az olasz és magyar szabályozással történő összehasonlítására a tanulmány következő részében kerül sor.

A védelem első szintje – a közigazgatási normák által biztosított védelem

A D.Lgs. 42/2004 továbbra is tartalmaz közigazgatási és büntetőjogi normákat. A kódexben meghatározott legsúlyosabb cselekmények a reform következtében a büntető törvénykönyvbe kerültek, ezek a tényállások továbbra is a védelem kezdeti szintjét jelentik. A védelem alapvetően az absztrakt veszély technikáján keresztül valósul meg.³²

A szankcionált magatartások többsége alapvetően különféle, engedély nélkül végzett tevékenységekből áll. Olyan cselekményekről van szó, amelyek végrehajtása különleges óvintézkedéseket, illetve speciális szakmai ismereteket, kompetenciákat igényel, tekintettel arra, hogy a kulturális javakat egyediségük, romlandóságuk és megismételhetetlenségük jellemzik. Az olyan magatartásokban, mint a kulturális javak elpusztítása, eltávolítása, módosítása, restaurálása vagy a régészeti javak kutatása, a jogalkotó továbbra is elismeri az absztrakt veszélyt. Ezt a védelmet két tényállás fémjelzi: a jogellenes tevékenység (Opere illecite art. 169.), és a reform előtt a régészeti leletek feltárása szabályainak megsértése (Violazioni in materia di ricerche archeologiche art. 175).³³

Jelenleg az alábbi három tényállásban ölt testet ez a típusú védelem, a „büntető szankciók” című fejezetben.

Jogellenes tevékenység (Opere illecite, art. 169.)

A jogellenes tevékenység a kulturális javakon végzett különböző, engedély nélküli munkálatokat, fizikális módosításokat rendeli büntetni, így

a lebontást, eltávolítást, átalakítást, helyreállítást vagy bármilyen jellegű munka végzését;
a főfelügyelő engedélye nélkül épületek freskóinak, címereinek, feliratainak, tabernákulumainak és egyéb díszítményeinek eltávolítását, akár közszemlére van téve, akár nincs, még akkor is, ha a jogszabály által előírt nyilatkozatot nem tették meg;
a kulturális javak jelentős károsodásának elkerülése érdekében sürgős esetben ideiglenes munkálatok végzését anélkül, hogy a közigazgatási hatóságot haladéktalanul értesítenék vagy anélkül, hogy a lehető legrövidebb időn belül megküldenék a végleges munkák terveit engedélyezésre; illetve
a közigazgatási hatóság által kiadott, a munkálatok felfüggesztésére vonatkozó végzés be nem tartását.

Jogtalan elhelyezés és eltávolítás (Collocazione e rimozione illecito, art. 171.)

A tényállás a kulturális javak állagának megőrzését, korrekt kezelését hivatott biztosítani, miszerint büntetni rendeli

a kulturális javak rendeltetési helyükön nem a közigazgatási hatóság által megjelölt módon való biztosítását; továbbá
az illetékes közigazgatási hatóság tájékoztatásának elmulasztását a kulturális javaknak a lakóhelyváltozástól függő mozgásáról, vagy a közigazgatási hatóság által adott előírások be nem tartását annak érdekében, hogy a javak a szállítás során ne sérüljenek meg.

A közvetett védelem szabályainak megsértése (Inosservanza delle prescrizioni
di tutela indiretta, art. 172.)

A tényállás szintén a közigazgatási normák megsértését rendeli büntetni. Egyrészt a minisztérium által előírt közvetlen védelem szabályaink megsértését szankcionálja, melyek a kulturális értékek integritásának, vagy károsodásának veszélye esetére előírt intézkedések, szabályok megsértését ölelik fel (art. 45. comma 1), másrészt az úgynevezett biztonsági intézkedések szabályainak megsértését rendeli büntetni (art. 46. comma 4).

A védelem második szintje – a büntetőjogi normák által biztosított védelem

A büntetőjogi normák két kihágásban és tizenhárom bűntettben öltenek testet. A reform előtt a tényállások az elkövetési tárgy jellegére tekintettel vagy a bűncselekmény minősített eseteként kerültek megfogalmazásra, közvetett védelmet biztosítva. Ezzel szemben a hatályos szabályozás közvetlen védelmet nyújt a kulturális örökséget sértő, illetve veszélyeztető magatartások ellen.³⁴

Zárógondolatok

A kulturális javak büntetőjogi védelmét folyamatos kritikák érték, a szabályozás megérett a reformra. Ebből következően nem meglepő, hogy mind az elméleti, mind a gyakorlati szakemberek nemcsak üdvözlik, támogatják az a reformot, hanem nagy várakozással tekintenek rá; elfogadása mérföldkőnek tekinthető. Demuro még a jogszabály elfogadása előtt hangsúlyozta, hogy „az országunk rendkívüli kulturális örökségének megfelelő és valóban hatékony védelmi rendszert hozna létre”.³⁵ Szintén Demuro-t idézve, „az újítások lényegesek mind érdemi szinten, mind pedig a nyomozás és a tárgyalás során, és lefedik az összes lehetséges bűncselekményt”.³⁶

Az új szabályozás a kulturális javak rendszerszintű, egyben közvetlen védelmét teremtette meg.³⁷

A kulturális örökségvédelmi rendszer újítása egyben elgondolkodtat a büntetőjog általános része és a különös része közötti, a büntető törvénykönyv és a kiegészítő jogszabályok közötti, a közvetlen védelem és a közvetett védelem közötti, a büntetések, illetve közigazgatási szankciók közötti szerepéről és feladatairól.

Paliero „Minima non curat praetor” című, 1985-ben megjelent könyvében³⁸ felvetett ezen kérdések ma is aktuálisak.³⁹ E reflexiók alapja a védett tárgy sajátossága, amelynek jellemzői képesek megszabni a büntetőjog beavatkozásának szerepét, korlátait és technikáit, egy progresszív, hatékony védelmi rendszert keresve.

A bevezetett újítások mindennapi alkalmazása a jogalkalmazó előtt álló feladat. A gyakorlati tapasztalatok által lehet majd értékelni a reformot, a gyakorlat és az esetlegesen felmerülő problémák feltárása alapján lehet továbbmenni a jogalkotó által kijelölt úton.

Amennyiben a reform beváltja a hozzáfűzött reményeket, a komplex és koherens szabályozás révén a jól működő szervezetrendszer még hatékonyabbá válhat.

A reform által bevezetett újítások nemcsak Olaszország számára bírnak jelentőséggel, hanem útmutatóként szolgálhatnak más államok, így hazánk számára is.

Farkas Krisztina PhD, Legfőbb Ügyészségre kirendelt ügyész

Vádkorrekció a büntetőeljárásban, különös tekintettel a magyar és a német megoldásra

Szerző(k): Farkas Krisztina, Kiss Anna

A hazai büntetőeljárási jog egy új jogintézménnyel, az ún. kiegészítő pótmagánváddal lett gazdagabb, amely a vádkorrekció eszközeként kíván fellépni a korrupcióval, a közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kiemelt bűncselekmények, a közpénzek és az uniós pénzek jogellenes felhasználása ellen. Mivel nem rendelkezik gyökerekkel a magyar büntetőeljárási jogban, ezért a magyar Be. nóvumként vezette be. Tanulmányunkban ezt az új megoldást kívánjuk elhelyezni a vádkorrekciós eszközök rendszerében, bemutatva annak alapvető jellemzőit, kitérve a német jog által kínált megoldásra is.

Járulékos magánvád

A járulékos vagy szubszidiárius magánvád a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi vádmonopóliumot áttörő jogintézmény, a sértetti vádképviselet sajátos formája, amikor a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében magánszemély érvényesíti a bírói úthoz való jogát. Az ügyészi tétlenség korrekciójára egyes államokban¹ a járulékos magánvád (mellékmagánvád és pótmagánvád) intézményeit vezették be. Mindkét esetben csak a természetes személy sértett élhet ezzel, és csak azoknál a bűncselekményeknél, ahol van sértett.

A jogintézmény gyökerei a skót és az azt recipiáló osztrák jogi szabályozásra nyúlnak vissza. Skóciában a vád képviselete, csakúgy, mint Európa legtöbb jogrendszerében, az ügyészség feladata volt. A vádmonopólium korrekciójaként viszont megengedték, hogy a sértett a vád képviseletét átvegye. Lényegében ezt a megoldást² követi az 1896. évi Bp.³ , amikor lehetőséget ad a sértettnek, hogy közvádlói tétlenség esetén a vádat tovább vigye, és pótmagánvádlói minőségben eljárjon a büntetőperben. Erre a jogintézményre itt is az ügyészi vádmonopólium korrekciója miatt volt szükség: akkor, amikor az ügyész, bár „a bűnperre törvényes ok van, nem emel vádat, vagy az emelt vádat parancsoló ok nélkül elejti, akkor mulasztása, illetőleg a helytelen vádelejtés teljesen útját fogja vágni a büntető igazságszolgáltatás menetének”⁴ .

Mellékmagánvád

A mellékmagánvád az ügyésszel együtt végzett sértetti vádképviselet. Két fajtája létezik: az együttes és a kisegítő magánvád. Az előbb említett típus a főmagánvádhoz kapcsolódik. Azt az esetet szabályozza, amikor a magánvádas eljárásban a közvádló „belép” az eljárásba, de ez a sértett vádlói pozícióját nem érinti, mivel továbbra is megilletik őt az ügyféli jogok; az ügyész mellett gyakorolja a vádló jogait. A kisegítő magánvád esetében a közvádra üldözendő bűncselekményeknél, az ügyész mellett a sértett részt vehet a vád érvényesítésében. Ennek speciális esete a vádkikényszerítés, amely nálunk „kiegészítő pótmagánvád”-ként híresült el.

Pótmagánvád

A pótmagánvád közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi tétlenség ellenszere abból a célból, hogy a magánszemély érvényesíthesse a bírói úthoz való jogát.

2022 novemberében a magyar jogászok „kiegészítő pótmagánvád”-nak nevezték el azt az új jogintézményt, amit a média „vádkikényszerítés”-nek hív, a törvény viszont inkább csak körbeírja ezt. A Be. alapján ez egy olyan sajátos jogintézmény, amely meghatározott – a közhatalom gyakorlásával és a közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt – bűncselekmények esetében ad lehetőséget a bírósági útra. Abban az esetben, ha a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a feljelentést elutasítja, vagy az eljárást megszünteti, akkor felülbírálati indítvány útján a bírósághoz lehet fordulni a nyomozás elrendelése, folytatása iránt, feltéve hogy a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a felülbírálati indítványnak nem adott helyt.

Németország

A mellékmagánvád Németországban lényegében a kisegítő magánváddal azonos. Lehetőséget biztosít a sértettnek a vádmonopóliummal szemben bizonyos korrekcióra. Nem azt jelenti, mint nálunk a pótmagánvád, amikor a sértett az ügyész tétlensége miatt, a közvádló helyett – és nem mellette – jár el. Németországban nincs lehetőség pótmagánvádra. Ehelyett a vádkikényszerítés működik. (Korábban nálunk is felmerült ennek a lehetősége, de ezt a jogszabály megfogalmazói – Király Tibor, Bárd Károly stb. – elvetették, és helyette a pótmagánvád jogintézményét vezették be.)

Az StPO⁵ 172. §-a értelmében, ha az ügyész megszünteti a nyomozást, akkor a sértettnek jogában áll ún. „vádkikényszerítési” eljárást kezdeményezni, amelynek következtében – rendszerint – ugyanúgy sor kerül bírósági eljárásra, mintha az ügyész már eredetileg is vádat emelt volna. E processzusnak egyébiránt a gyakorlatban nincs nagy jelentősége, mindazonáltal „sokat mondó jogalkotói gesztusként” értékelhető a sértett irányába.

A vádkikényszerítési eljárásról (Das Klageerzwingungsverfahren: StPO 172–177 §)

Az eljárás kettős célt szolgál. Egyrészt a legalitás elvének bírói kontrolljaként funkcionál, másrészt a sértett védelmét szolgálja⁶ , konkrétan azon sértetti érdeket, hogy megtörténjen a vádemelés, és eljusson az ügy a bírósági szakaszba.

Az ügyészség vádmonopóliuma nem sérül, mivel nem a kérelmező emel vádat, hanem a bírósági határozat meghozatalára irányuló kérelemmel az érhető el, hogy az ügyészség kénytelen legyen vádat emelni.⁷ Az eljárás Detlef Burhoff megfogalmazásában egy „közbenső fellebbezésnek tekinthető a bírósági szakasz felé vezető úton”⁸ .

A sértett sem minden bűncselekmény esetében élhet ezzel a lehetőséggel. Kizárt a magánvádas eljárásban, továbbá akkor, ha az ügyész az StPO diverziós rendelkezési alapján [153. (1) bek.; 153a § (1) bek. 1., 7. mondat; 153b § (1) bek.; 153c–154 § (1) bek.; 154b §; 154c §] szünteti meg az eljárást. A vádkikényszerítéssel folytatott eljárás tehát kivételes esetekre korlátozódik.⁹ Gyakorlati jelentősége az eljárásnak relatíve csekély, inkább a preventív hatása bír jelentőséggel.¹⁰ Évente mintegy 2500 vádkikényszerítési eljárás van folyamatban a tartományi felsőbíróságokon.¹¹ Ezek közül csak kevés sikeres (az eljárások kb. 10%-a), ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a kérelem általában nem felel meg az StPO 172 § (3) bekezdésében foglalt tartalmi követelményeknek.¹²

Az eljárásra a tartományi felsőbb bíróságok rendelkeznek hatáskörrel.

Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata ellen [StPO 170. § (2) bek. 1. mondat] a sértett a határozat közlésétől számított két héten belül jogosult panasszal élni.

Az eljárás három szakaszból áll. Elsőként az ügyész az eljárást megszünteti, és az arról szóló határozatát közli a gyanúsítottal [StPO 170. § (2) bek., 2. mondat] és a sértettel (StPO 171. §). Ezt követően, a határozat közlésétől számított két héten belül a sértett jogosult panasszal élni [StPO 172. § (1) bek., 1. mondat]. Az ügyészség a határozatot orvosolhatja (StPO 172. §), vagy az ügyész felterjeszti a panaszt a Legfőbb Ügyészségre. A Legfőbb Ügyészség is kétféle döntést hozhat: helyt ad a panasznak, vagy elutasítja azt.¹³ A harmadik szakaszban a sértett az elutasító határozat ellen a közléstől számított 1 hónapon belül kérelmet nyújthat be a bírói döntés iránt a tartományi felsőbírósághoz [StPO 172. § (2)–(4) bek.]. A bírósági határozat iránti kérelemben fel kell tüntetni azokat a tényeket, amelyek a vádemelést megalapozzák, és meg kell jelölni a bizonyítékokat. A bíróság döntésének előkészítéseként a bíróság nyomozást rendelhet el, vagy más bíróságot megkereshet [StPO 173. § (3) bek.].

A legvégső fórum a tartományi felsőbíróság. Ez vagy elutasítja a kérelmet (StPO 174. §), vagy elrendeli a vádemelést (StPO 175. §). Az utóbbi esetben mondható el, hogy a vádkikényszerítési eljárás sikerre vezetett, és a bíróság elrendelő határozata alapján sor kerül a vádemelésre.

Ha nincs elegendő ok a vádemelésre, a bíróság elutasítja a kérelmet [StPO 174. § (1) bek.]. Ha a bíróság a vádlott meghallgatását követően a kérelmet megalapozottnak találja, akkor dönt a vádemelésről. E határozat végrehajtásáért az ügyészség felel (StPO 175. §). A bíróság határozatának tartalmaznia kell az ügyész számára elengedhetetlen vádirati elemeket.

Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata elleni formális panasz mellett a sértettnek lehetősége van az általános, az ún. szolgálati felügyeleti panasz (Dienstaufsichtsbeschwerde, StPO 176. §) benyújtására is, ha az ügyész nem orvosolta a panaszt. Ez jóval rugalmasabb szabály, sem időhöz, sem formához nincs kötve, illetve nem csak a sértett élhet vele.¹⁴

Németországban az ügyészi korrekcióként jelen lévő mellékmagánvád nem jelenti a szerepek újraosztását. Bár ezen esetekben a sértettet ügyféli jogok illetik, az ügyész szerepe ugyanúgy megmarad. Amikor bevezették Németországban a mellékmagánvád jogintézményét, akkor ezt azért tették, hogy elismerjék: bizonyos bűncselekmények esetén a sértett személyisége mélyebben és jobban sérül, ezért különleges jogokra van szüksége. Az aktív részvétellel elégtételt kap a sértett az államtól. Közvetlenül hallhatja a vádlott vallomását, védekezését és benne a saját szerepére, illetve a közreható magatartására tett utalásokat, ezekkel szemben szemtől szemben védekezhet.

A mellékmagánvádlóként eljáró sértett tehát ügyfél, akit a jelenléti jog mellett általános indítványozási és kérdezési, valamint az iratokba való betekintési jog illet meg. Ez utóbbit jogi képviselő útján gyakorolhatja.

A mellékmagánvádra jogosult sértettek helyzetét tovább erősíti a bíróság azon kötelezettsége, hogy a sértettet értesítenie kell a tárgyalás kitűzésének idejéről. A sértettnek joga van továbbá arra is, hogy kérésére tájékoztassák őt az eljárás kimeneteléről. Az ezzel kapcsolatos szabályozások viszont már egy következő kérdéskörbe, a tájékoztatási jogokhoz tartoznak.

Magyarország

Pótmagánvád

Korábban a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) 2004 szeptemberében a 3/2004. számú jogegységi határozatában egyrészt kimondta, hogy az államnak a vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásában helye van pótmagánvádnak, feltéve hogy a jogintézmény törvényben meghatározott feltételei fennállnak. Kimondta másrészt, hogy az államot – mint sértettet – pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, amelynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez lehet állami vállalat (Ptk. 31. §), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §), vagy költségvetési szerv (Ptk. 36. §). A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek [Ptk. 31. § (6) bek. és 36. § (2) bek.] terjeszthetik elő.

A jogegységi határozat egyértelműen deklarálja, hogy az ügyészség, egyrészt helyzetéből adódóan, másrészt pedig a 3/2004. (II. 17.) AB határozatnak megfelelően, széles körű függetlenséggel rendelkezik. Ezért szükséges, hogy az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is elismerjék a pótmagánvádlói jogosultságot. Az ügyészség tévedése vagy mulasztása e nélkül ugyanis nem orvosolható. A bírák véleménye szerint a jogalkotó erre is gondolt, amikor visszaállította a pótmagánvádat, mert – a jogállami követelményeknek megfelelően – szűkíteni akarta az ellenőrizhetetlen hatalom körét.

Az Alkotmánybíróság 2005 novemberében, a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatával megsemmisítette a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE határozatát, mert azt alkotmányellenesnek találta. A döntés értelmében az állami szerv pótmagánvádlóként nem léphet fel a büntetőeljárásokban.

A határozat indokolásából megtudjuk, hogy az ügyészség mellett más állami szerv azért nem képviselheti a büntetőeljárásban a vádat, mert ez a vádlói közhatalom megkettőződéséhez vezetne, és sértené az ügyészségnek az Alkotmányban kijelölt helyét, valamint a hatalommegosztás elvét.

Az Alkotmányból eredő követelmény, hogy az ügyészségen kívül más közhatalmat gyakorló állami szervezet ne kerülhessen vádlói pozícióba. Amennyiben ilyen szervet pótmagánvádlóként beengednénk az eljárásba, akkor ezzel azt érnénk el – hangsúlyozza a határozat –, hogy az államhatalom akkor is felléphetne, ha az Alkotmányban erre feljogosított ügyészség azt indokolatlannak és alaptalannak tartja. Ez pedig jogállamban nem megengedhető, mert az államhatalom túlsúlyához vezet.

Természetesen nincs annak akadálya – jegyzi meg zárójelben az Alkotmánybíróság –, hogy közhatalommal rendelkező állami szervezet sértett magánfélként fellépjen, és polgári jogi igényt terjesszen elő.

Kiegészítő pótmagánvád

Új fejezetet nyitott a történelem a Be. életében, és 2022 november 15-től új fejezettel (CV/A) egészült ki a kódex, amely egyfajta vádkikényszerítést jelent, bár a jogszabály nem nevezi nevén az új jogintézményt, hanem meghatározott, kiemelt bűncselekmények esetén történő eljárásnak nevezi (Be. 817/A–W. §)

A jogintézmény bevezetésére az Európa Bizottság jogállamisági jelentése kapcsán került sor. A Bizottság a jelentésben Magyarország felé ajánlásokat fogalmazott meg – többek között – a korrupció, a közpénzek, illetve az uniós pénzek jogszerű felhasználását sértő cselekmények elleni büntetőjogi igényérvényesítés ellenőrzöttebb, hatékonyabb fellépése érdekében.¹⁵

Az új jogintézményt „A kondicionalitási eljárással összefüggésben a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosításáról” szóló 2022. évi XLI. törvény iktatta be külön eljárásként – nem véletlenül – a pótmagánvádas eljárást követően, a vádkorrektumok egyik eszközeként.

Az eljárás kétféle konstrukciót tartalmaz. Az első rész egyfajta vádkikényszerítési eljárást takar, amely a büntetőeljárás lefolytatását elutasító nyomozó hatósági vagy ügyészségi döntés bírósági korrekcióját jelenti eljárási eszközökkel, aminek következtében a nyomozás a megfelelő irányban folytatódik. A szabályozás második része ezen túlmenően „kívülálló” személyek számára biztosítja, hogy közösséget érintő kiemelt bűncselekmények esetén vádindítvány benyújtásával bírósághoz forduljanak és a vádat képviseljék, amennyiben az állami bűnüldöző szervek arra nem hajlandóak, vagy ezt nem látják megalapozottnak.¹⁶

Az új fejezet pontos címe: Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén. Ezek a kiemelt bűncselekmények az alábbiak:

a korrupciós bűncselekmények (kivéve az enyhébben minősülő eseteket);
a hivatali visszaélés, kivéve ha azt a törvényben felsorolt intézmények nem vezető beosztású hivatalos személye követte el;
a vagyon elleni bűncselekmények Be. által kiemelt tényállásai;
a költségvetést károsító, a Be.-ben felsorolt bűncselekmények;
a versenyt korlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban.

A meghatározott bűncselekményekkel összefüggésben elkövetett bűnszervezetben való részvétel és pénzmosás esetén is folytatható az eljárás.

A sértett és a feljelentő mellett más természetes és jogi személy, tehát „kívülállók” is benyújthatnak felülbírálati indítványt azzal, hogy a sértett és a feljelentő prioritást élveznek. Nem illeti viszont meg a fenti bűncselekmények esetében sem az adott ügy bíróság elé vitelének joga

a terheltet;
a védőt;
az állami vagy közhatalmat gyakorló szervet.

A Be. értelmében a felülbírálati indítványt előterjesztő, illetve a vádindítvány képviseletére jogosult személy jogi képviselete kötelező, és nemcsak az indítványt, hanem bármilyen észrevételt, bejelentést is a jogi képviselő útján lehet megtenni.

Nincs helye felülbírálati indítvány benyújtásának, ha a feljelentett vagy a terhelt fiatalkorú, valamint akkor sem, ha az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét gyermekkor vagy kóros elmeállapot zárja ki, továbbá a bűncselekmény elkövetésével fedett nyomozó, a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv tagja vagy titkosan együttműködő személy gyanúsítható megalapozottan, és az ügyészség ezért utasította el a feljelentést vagy szüntette meg az eljárást.

A felülbírálati indítvány benyújtására a jogszabály egy hónapot biztosít. A sértett és a feljelentő esetében ez határidő a nem anonimizált határozat kézbesítésekor kezdődik, a kívülállóknál pedig akkor (feltéve, hogy a sértett vagy a feljelentő nem élt ezzel a jogával), amikor az anonimizált határozat megjelenik a határozatot hozó szerv hivatalos oldalán.

A felülbírálati indítványt meg kell indokolni és ahhoz csatolni lehet a rendelkezésre álló, az indítványozó álláspontja szerint az ügyben bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas adatokat, iratokat, nyilatkozatokat.

A határozatot hozó szerv kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga korrigálja a határozatot, azaz azt hatályon kívül helyezi, és a nyomozást elrendeli, vagy az eljárás folytatását rendeli el; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, az iratokat a felettes szervhez felterjeszti.

A felettes szerv szintén kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga dönt a határozat korrekciójáról; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, akkor az indítványt, az ahhoz csatolt iratokat és az ügyiratokat, az indítvánnyal kapcsolatos esetleges észrevételeivel együtt megküldi a bíróságnak.

A felülbírálatról a nyomozási bíró hoz döntést (Budai Központi Kerületi Bíróság Nyomozási Bírói Csoportjának nyomozási bírája jár el kizárólagos illetékességgel), így valósul meg a feljelentést elutasító vagy eljárást megszüntető határozat eddig nem létező bírói felülvizsgálatának a lehetősége.¹⁷ A szabályozás új abban a tekintetben is, hogy a nyomozási bírónak arról kell döntenie, hogy a nyomozó hatóságnak vagy az ügyészségnek az eljárás lefolytatásának elutasításáról szóló határozata, az abban tett megállapítások megalapozottak-e, illetve teljeskörűek-e.¹⁸ A nyomozási bíró mérlegelési szempontjai kapcsán a másodfokú bíróságnak az elsőfokú ítélet felülbírálatával kapcsolatban szabályozott szempont- és fogalomrendszerét veszi alapul.¹⁹

A bíróságnak a döntésre egy hónap áll rendelkezésre (kivételes esetekben három hónap). A bíróság – az eljárás előző szakaszaihoz hasonlóan – 1) az indítványt elutasítja; vagy 2) ha a felülbírálati indítvány eredményes, a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi és az eljárás folytatását elrendeli. Utóbbi esetben, ha az ügyészség vagy nyomozó hatóság újfent megszüntető határozatot hoz, ismételt felülbírálati indítványt nyújtható be, de már csak a korábban felülbírálati indítványt előterjesztő személy által. Az ismételten megalapozott felülbírálati indítvány esetén nyílik meg a lehetőség az előterjesztő számára, hogy vádindítványt nyújtson be. Az előterjesztő „laikus vádlóként” képviseli a vádat a bírósági eljárásban, a szükséges jogi tudást a kötelező jogi képviselet biztosítja.

A Be. általános szabályaitól eltérő rendelkezések vonatkoznak továbbá a vádindítvány megalapozottságának vizsgálatára, a bírósági eljárás szabályaira, a fellebbezésre, a bűnügyi költségre és a rendkívüli jogorvoslatokra (utóbbinak azok alkalmazását kizárja).

Az eljárás során végig rövid határidőket tűz a törvény az eljárás időszerűségének biztosítása érdekében. További jellemző, hogy a jogalkotó az eljárás teljes menetében nagy hangsúlyt fektet a személyes adatok védelmére. Szintén fontos szempont a kötelező jogi képviselet.

Alkotmányossági kérdések a vádkorrekcióval kapcsolatban

Az eljárás a vádkorrekció egyik eszközeként két vonatkozásban vet fel alkotmányossági kérdést, ezért az Országgyűlés az elfogadott, de még ki nem hirdetett törvényt megküldte az Alkotmánybíróságnak előzetes normakontrollra. A szabályozással kapcsolatos alkotmányossági kérdés szerint az ügyészségen kívül más személy azon jogosultsága, hogy vádat emeljen valakivel szemben a bíróság előtt, összhangban van-e az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdésében deklarált ügyészségi vádmonopólium elvével. A princípium szerint az ügyészség mint közvádló az állami büntetőigény kizárólagos érvényesítője. A vádkorrektívum bevezetésének alkotmányos lehetőségén túl felmerül annak a vádmonopóliumhoz való viszonya. Az Alkotmánybíróság az indítvány alapján a 28/2022. (XI. 8.) AB határozatában értékelte az új korrekciós szabályozás alapjait.

Az új szabályozás dogmatikai, eljárásjogi szempontból a pótmagánvádas eljáráshoz áll legközelebb, így a jogalkotó és az Alkotmánybíróság is kiemelt figyelmet szentelt az Alkotmánybíróság pótmagánvádas eljárás kapcsán korábban kialakított alkotmányossági szempontjainak.²⁰ Az AB gyakorlatában a vádkorrekció (pl. pótmagánvád) mellett foglalt állást. Az Alkotmánybíróság joggyakorlata szerint az ügyész közvádlói monopóliuma járhat a sértettek érdekeit befolyásoló hátrányos következményekkel, amely hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja a jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere.²¹

Az új szabályozás nem helyettesíti az ügyészség közvádlói funkcióját, azt csak kiegészíti, illetve szükség esetén kiterjeszti, s mint ilyen, az ún. vádkorrektívumok kategóriájába tartozik.²² A vádkorrektívumnak minősülő eljárás jellegét vizsgálta az Alkotmánybíróság. A pótmagánvád kapcsán korábban is kifejtette, hogy az Alaptörvény 29. cikkében rögzített kizárólagosság az állam „elsőbbségét” fejezi ki a büntetőigény érvényesítése tekintetében. Ha az állam e jogával nem kíván élni, úgy ez a kizárólagosság is megszűnik. Ugyanakkor, ha az ügyészség az állam e jogával élni kíván, úgy az ügyészség kizárólagos hatáskörrel rendelkezik, vagyis más állami szerv ilyenfajta jogosítványokat nem gyakorolhat az ügyészségen kívül.²³ Az Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban kiemelte, hogy „[a] pótmagánvád a modern kontinentális államok büntetőeljárási modelljeit jellemző ügyészi vádmonopólium korrektívumának egyik formája […] A büntetőigény érvényesítésére vonatkozó felhatalmazás kizárólagosságát ugyanakkor maga a jogalkotó oldotta fel a pótmagánvád jogintézményének bevezetésével”²⁴ . A jogalkotót nem köti tehát olyan alkotmányos követelmény, amely a pótmagánvád mint vádkorrektívum kizárólagos alkalmazását írná elő, vagyis a vádmonopóliumból származó esetleges anomáliák ellensúlyozására a jogalkotó egyéb vádkorrektívumot is alkalmazhat.²⁵

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ha az ügyészség az újonnan bevezetett eljárásban úgy foglal állást, hogy nincs helye az állami büntetőigény érvényesítésének, és ha ilyen esetben a jogalkotó más – nem közhatalmat gyakorló – jogalanynak mégis biztosítja a bíróság előtti fellépés lehetőségét, azzal nem sérül a vádmonopólium Alaptörvényben foglalt követelménye.²⁶ A pótmagánvád intézményére vonatkozóan megfogalmazott alkotmányos követelmény szerint azonban egyetlen közhatalmi funkcióval rendelkező szervezet sem veheti át az ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi jogkörét. A közhatalommal nem rendelkező természetes és jogi személyek fellépésének lehetősége más: ezekben az esetekben fogalmilag nem lehet szó a vádlói közhatalom megkettőzéséről.²⁷

Zárógondolatok

A jogalkotó egy egyedi és a magyar jogrendszerben eddig nem ismert eljárásjogi lehetőséget teremtett a közpénzek védelme érdekében fellépő jogalanyok számára, hogy a felülbírálati indítvány, illetve a vádindítvány benyújtásával büntetőigény érvényesítőjeként lépjenek fel, és a bíróság eljárását kezdeményezzék.²⁸ Az eljárás az Alkotmánybíróság döntése értelmében megfelel az alkotmányossági követelményeknek. (Kérdés persze, hogy a bonyolultan megfogalmazott eljárási szabályok között, akár ügyvéd segítségével, eligazodhat-e a fellépni kívánó polgár, és el tud-e jutni a bírói útig.)

Egy többlépcsős eljárásról van szó, amelyben a határozatot hozó nyomozó hatóságnak, ügyészségnek több lépcsőben alkalma van a határozatának korrekciójára. A jogintézmény – mintegy „kiegészítő pótmagánvádként” – ötvözi a pótmagánvád, az actio popularis, valamint a vádkikényszerítés jegyeit.

A magyar állampolgárok számára idő kell, hogy tudatosuljon a Be. által kínált új lehetőség. A szabályozás bonyolultságát, illetve a kérelmező „laikus” voltát hivatott ellensúlyozni a jogi képviselet kötelezővé tétele, illetve a jogalkotó által nyújtott más garanciák.

Az eljárás bevezetésével több lehetőség kínálkozhat arra, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetése ne maradjon jogkövetkezmények nélkül, és a bűncselekmények feltárására újabb csatornák nyíljanak – de ne feledjük, minden jog annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A jogállamiság elérése és megtartása ugyanis nemcsak a szabályozáson múlik, hanem azon is, hogy a kitűzött célok megvalósítása nem ütközik legális akadályba.

Az eljárás hatékonyságát a gyakorlati tapasztalatok alapján később lehet majd értékelni.

Farkas Krisztina PhD, Legfőbb Ügyészségre kirendelt ügyész, Kiss Anna PhD, tudományos fő-munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Könyvismertetés Kiss Anna A sértett szerepe a büntetőeljárásban című könyvéről

Szerző(k): Farkas Krisztina

2018 decemberében jelent meg Kiss Anna A sértett szerepe a büntetőeljárásban című monográfiája az Országos Kriminológiai Intézet kiadásában. A szerző több mint két évtizede foglalkozik a témával, annak hazai szakértőjeként ismerjük.

A sértett néhány évtizede került a büntetőeljárás érdeklődésének a fókuszába. Hazánkban elsőként Kratochwill Ferenc foglalkozott a témával az 1980-as évek végén, amely szerepet Kiss Anna vállalta fel az 1990-es évek közepétől kezdve, és folytatja mind a mai napig. A szerző legújabb monográfiája nemcsak eddigi munkáit összegzi, hanem a könyv megjelenése előtt alig pár hónappal hatályba lépett büntetőeljárási törvény – a 2017. évi XC. törvény – vonatkozó rendelkezéseit is értékeli. A szerző azonban nemcsak saját munkáit szintetizálja, hanem a sértett szerepének teljes körű, komplex bemutatására vállalkozik. Az utóbbi időben számos tanulmány született a témában, mondhatni divatossá vált a sértettel foglalkozni, mégis hiányzott a téma a teljes körű, komplex bemutatása. A szerző munkájával ezt az űrt pótolta.

A szerző a monográfia előszavában felvállalja a műve célját: a büntetőeljárásban sértettként fellépő áldozat szerepét kívánja elemezni, ezzel összefüggésben pedig más kérdéseket is felvet. Céljai között a sértett nehéz helyzetének bemutatása mellett az is szerepel, hogy egyfajta kitekintést nyújtson a jogszabályi változásokra, összehasonlítva a múlt és a jelen megoldási módjait. A szerző a sértetti jogok bemutatásán túl fel kívánja hívni a figyelmet a mindennapi jogalkalmazás nehézségeire.

A monográfia négy nagy fejezetből áll, melyek az alábbiak:

Első fejezet: A sértett jogai a legalitás és az opportunitás elveire épülő eljárási rendszerekben
Második fejezet: A sértetti jogokra vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumok
Harmadik fejezet: A resztoratív igazságszolgáltatásról
Negyedik fejezet: A sértett helyzetének változása a hazai büntetőeljárásban

A fejezetek címei is kifejezik, hogy a szerző négy különböző szempontból tárja fel a sértett helyzetét: elsőként a témát elméleti szempontból közelíti meg, majd annak nemzetközi hátterét mutatja be, azt követően a resztoratív szemléletet helyezi a középpontba, legvégül a sértett jogszabályok által körülhatárolt eljárási helyzetét elemzi. Látható, hogy a téma teljes körű, több oldalról történő megközelítés révén nyújt teljes képet. Az egyes területekkel kapcsolatosan felteszi a megválaszolandó kérdéseket, a válaszokat pedig következetes érvrendszerrel indokolja.

A mű jól tagolt, könnyen átlátható, külön érdeme, hogy a fejezetek önálló tanulmányoknak is tekinthetők, külön-külön is értékelhetők, azonban mégis egységet alkotnak, szintézis vonható le belőlük. Az olvasót segítik az egyes fejezetek végén található összegzések, amelyek a téma áttekintését és egyben könnyebb megértését szolgálják, s egyben a monográfia esszenciáját is hordozzák.

Figyelemre méltó a mű végén található Summary is. Azt gondolná az olvasó, hogy a szokásos módon egy rövid, angol nyelvű összegzést tart a kezében. Jobban beletekintve, már az oldalszámból (27 oldal) sejthető, hogy annál többről van szó. A szerző mintegy önálló tanulmánynak is tekinthetően fogalmazta meg a sértettre vonatkozó alapvető kérdéseket, nemzetközi összehasonlítást is folytatva a témában.

Az első fejezetben taglalt legalitás-opportunitás kérdésköre a büntetőeljárási jogban régóta vita tárgyát képezi. Mindkét elv tartalmára számos megfogalmazás, felfogás született. A szerző helyesen ítélte meg, hogy a legalitásra és az opportunitásra épülő eljárási rendszerek áttekintése azért szükséges, mivel a kettő közötti választástól is függ, hogy a sértettnek a jogalkotó milyen jogosítványokat biztosít. Lényeges kérdés, hogy vajon melyik kedvez jobban a sértettnek. A szerző azt a hipotézist vizsgája felül, miszerint a tiszta legalitás elvének megvalósulásakor nem szükséges, hogy a sértett széles ügyféli jogosítványokkal rendelkezzen, hiszen minden esetben az állam érvényesíteni fogja a büntetőjogi igényt. A szerző megállapítja azonban, hogy a legalitás-opportunitás fogalompár mára elveszítette eredeti jelentését, mivel a korábbiakhoz képest jelentése tágult, így a hipotézis, miszerint a legalitás jobban kedvez a sértettnek, hamis, napjainkban már nem alkalmazható. Ennek okát igyekszik a fejezet feltárni.

A második fejezet a sértetti jogokra vonatkozó nemzetközi dokumentumokat ismerteti, elemzi, kitérve a hazaiakra is. Ebben a fejezetben a szerző önmaga által megfogalmazott célja annak vizsgálata, hogy a Be. megfelel-e a dokumentumokban foglaltaknak, valamint ezek betartása esetén vajon tényleg erősödik-e a sértett eljárásjogi helyzete. Az iránymutatások bemutatása során látható, hogy mind az ENSZ, mind az Európa Tanács és az Európai Unió is zászlajára tűzte a sértettek védelmét, a dokumentumok széles tárháza jellemzi ezt a területet, magában foglalva kötelező és iránymutató jellegűeket egyaránt. A sértettre vonatkozó nemzetközi dokumentumok több témakört érintenek. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket a szerző öt nagyobb csoportra osztotta: 1) a sértett eljárásjogi helyzete; 2) a tanúvédelem; 3) a kártérítés és a jóvátétel kérdése; 4) az áldozatok segítése: kártalanítás, kárenyhítés; és 5) az áldozattá válás megelőzése.

A harmadik fejezet a kriminológia területére kalauzolja az olvasót. A reszto-ratív igazságszolgáltatásról című fejezet az igazságszolgáltatás különböző modelljeiből indul ki (Packer, Roach), majd áttér a hagyományos büntetések kontra alternatív büntetések kérdéskörére, felsorolja a hagyományos igazság-szolgáltatást ért támadásokat. Fontos alfejezetként tekinthető a resztoratív igazságszolgáltatás fogalmainak az elemzése (dekriminalizáció, legalizálás, depönalizáció, diverzió). Az utolsó alfejezet a mediáció, a tettes–áldozat-egyezség és a jóvátétel témakörével foglalkozik. Ebben a részben a szerző alapvetően arra kereste a választ, hogy milyen esélyei vannak a resztoratív igazságszolgáltatásnak a hagyományossal szemben. A helyreállító eljárási formák valóban jobban figyelembe veszik-e a sértett (és a terhelt) érdekeit, tényleg kedvezőbb feltételeket teremtenek-e számukra?

A negyedik fejezetben, a monográfia középpontjában a sértett hazai jogszabá-lyokban foglalt helyzetének bemutatása és elemzése áll. Már a fejezet terjedelme is kifejezi a szerző szándékát, mivel míg az előző három fejezet összesen 100 oldal körül mozog, addig ez önmagában kb. 150 oldalt tesz ki. A szerző azonban nem csupán a hatályos jogszabályokat ismerteti, hanem annak dinamikáját helyezi előtérbe, amelynek során kitér a jogalkalmazói gyakorlatban felmerülő és a sértett jogainak törvényes korlátozására további lehetőséget teremtő kérdésekre is. Elsőként a sértett fogalma, az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve szempontjai és a büntetőeljárási reform hatása kerülnek terítékre, majd az 1998. évi XIX. törvény és a 2017. évi XC. törvény által bevezetett, a sértett eljárási helyzetét erősítő jogosítványok elemzése következik. A sértett pozíciói és a sértett általános jogi helyzete alfejezetek széles körűen mutatják be a hatályos rendelkezéseken kívül a korábbi Be. kódexek rendelkezéseit, az összehasonlító módszert alkalmazva.

A monográfia utószavában a szerző három kérdés köré fűzi fel gondolatait. Egyrészt arra keresi a választ és egyben ennek tárja fel okait, hogy a jogszabályban foglalt jogok érvényesítése a gyakorlatban miért marad el. Másrészt a Roach-féle büntetési modell érvényesülését fedezi fel a hatályos eljárásunkban, végül pedig a jogállami büntetőeljárás tartópilléreinek fontosságára hívja fel a figyelmet.

A monográfia nemcsak átfogó és egyben hasznosítható ismereteket nyújt, hanem egyfajta komplex rálátást, látásmódot közvetít az olvasó felé. Jó szívvel ajánlom Kiss Anna monográfiáját nemcsak azoknak, akik minél többet szeretnének megtudni a sértettről, hanem minden olyan elméleti vagy gyakorlati szakembernek, aki érdeklődik a büntetőeljárás aktuális kérdései, legújabb tendenciái iránt.