A konszenzus kriminalisztikája

Szerző(k): Fülöp Ádám, Rimóczy István

Bevezetés

Büntetőeljárási kódexünk¹ számos olyan jogintézményt hozott létre, amelyek a terhelt együttműködésére építenek. Ez a tanulmány nem ezen jogintézményekkel mint a hatóságok és a terheltek együttműködésének eredményeivel, hanem az oda vezető úttal: a konszenzus kialakulási folyamatával foglalkozik. Ez a folyamat döntően nem jogi, hanem kriminalisztikai jellegű, sikere ezért nem az ügyész jogi ismereteinek, hanem kriminalisztikai szemléletének függvénye. Tanulmányunk e szemlélet összetevőit kutatja.

A terhelti együttműködés jelentősége

A terhelti együttműködés széles területen érvényesülhet, a beismerés indokolatlan előtérbe helyezését csupán az inkvizíciós hagyomány diktálja.² Az együttműködésnek szerepe lehet az igazságnak megfelelő tényállás megállapítása (a–c. pontok) és az igazságos jogkövetkezmények meghatározása (d–f. pontok) során, emellett az igazságszolgáltatás gazdaságos működésének egyik alapját is képezi (g. pont). Megítélésünk szerint a következő területek emelendők ki, hangsúlyozva, hogy nem fontossági sorrendről van szó:

a terhelti vallomás bizonyíték a terhelttel szemben,
a vallomás bizonyíték mások felelősségének tisztázására,
a vallomástétel védekezési alkalom,
az őszinte beismerés az első lépés a reszocializáció felé,
lehetőség a helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatásra,
a beismerés enyhítő körülmény,
a gazdaságos igazságszolgáltatás egyik alapja, perökonómiai csodafegyver.

Ad a) Mára már megtört az a felfogás, amely a beismerő vallomás jelentőségét túlértékelte. A beismerés a jogállami büntetőeljárásban ugyanis csak akkor igazán értékes, ha beilleszkedik a bizonyíték-összességbe, és a terhelt azt önszántából tette.³ Az első feltétel hatásosságát növeli, ha a vallomás tettes-tudomást tartalmaz (vagyis olyan adatokat, amelyeket csakis az elkövető ismerhet)⁴ , a másodikét pedig az, ha a terhelt a bíróság előtt is megismétli azt, egyben vállalja tettének következményeit is. A nyomozási vallomás bíróság előtti megismétlése garanciát jelent a beismerés kikényszerítése ellen, míg a más bizonyítékkal való alátámasztás a koncepciós bírósági eljárást hivatott megakadályozni.⁵

A beismerő vallomás kitüntetett szerepe a bizonyításban viszont – még ha a bizonyítékok királynőjeként már elméletileg el is vesztette trónját⁶ – nem vitatható. „Az elkövető az a személy, aki jól ismeri a bűncselekmény indítékait, célját, lefolyásának részleteit, ő az, aki sok esetben egyedül tudja megmondani az eltulajdonított értékek, az elkövetési eszközök, a bűncselekmény áldozatának elrejtési helyét. Ebben van az igazságnak megfelelő, tényekkel alátámasztott, őszinte beismerő vallomás jelentősége.”⁷ Megszerzése iránt ezért akkor is indokolt erőfeszítéseket tenni, ha a vádemeléshez szükséges bizonyítékok egyébként rendelkezésre állnak.

Ad b) Gyakori eset, hogy a tettestársak vagy más bűncselekmények elkövetőinek azonosítására a terhelt által szolgáltatott információn kívül nincs más eszköz. Az is, hogy a társak pontos szerepét a gyanúsított vallomásának hiányában nem lehet tisztázni. Ahhoz, hogy az ilyen személyek felelősségét is megállapítsák, nyomatékos társadalmi érdek fűződik, hiszen Beccaria óta ismert, hogy a büntető anyagi jog visszatartó ereje döntő mértékben függ attól, hogy a szankció társadalmi mértékben elkerülhető-e vagy sem. A terhelt társaira vagy más bűncselekmények elkövetőire nézve terhelő vallomásának megszületése ezért közérdeknek mondható. A feltáró vallomás szerephez juthat emellett akkor is, ha a gyanúsítottak közé ártatlan személy került be, aki nem tud, vagy nem akar hatékonyan védekezni.

Ad c) Az ügyész azért is érdekelt a terhelttel való kommunikációs kapcsolat létrejöttében, mert az igazság megtalálása szempontjából a kontradiktórius eljárás rendkívül előnyös. A célszerű vádelőkészítési és -képviseleti munka elengedhetetlen feltétele a védekezés egyértelművé tétele, mivel csak így lehet azt cáfolni vagy elfogadni. Helyes ezért a terhelt vallomását nemcsak bizonyítéknak, hanem védekezési alkalomnak is tekinteni.⁸ A bizalmatlanul bezárkózó, védekezését a bírósági eljárásra tartogató terhelt nyomozási vallomásra való rábírása így kölcsönösen érdekelt felek együttműködéseként is felfogható.

Nem lehet eleget hangsúlyozni Kertész Imre gondolatát: „A gyanúsított kihallgatásának célja nem a beismerés, hanem az igazságnak megfelelő vallomás elérése.”⁹

Ad d) A lelkén könnyítő terhelt hasonló katarzist élhet át, mint a vallásos ember gyónáskor. A bűnösség elismerése a megbánás, a becsületes útra térés első jele.¹⁰

Ad f) Ha a terhelt a beismeréssel nem nyer semmit, de elveszíti az esetleges felmentés lehetőségét, nem motivált a beismerésre. A beismerést ezért nagy nyomatékú enyhítő körülményként kell figyelembe venni, és még nagyobb nyomatékkal az egyéb együttműködést (felderítési és bizonyítási együttműködés, jóvátétel). Különösen fontos, hogy a többterheltes ügyekben az együttműködő és az együtt nem működő terhelt helyzete közötti különbség jelentős legyen. Közismert, hogy az amerikai vádalkuk sikerének is a lényegesen csökkenő büntetés a titka.¹¹ Csak első látásra paradox tehát, valójában nagyon is logikus, hogy a terhelti együttműködés jelentős enyhítő körülménykénti kezelése nem csak terhelti, de ügyészi érdek is.

Ad g) Az eljárások gyorsításának érve mögött az igazságszolgáltatás „katasztrófaelmélete” áll: ha nem gyorsítunk és egyszerűsítünk, összeomlik az igazságszolgáltatás.¹² Sokszor talán el is túlozzák ennek jelentőségét. A gyorsaság ugyanis önmagában nem igazi érték, csak akkor, ha nem jár kisebb hatékonyságú eredménnyel. Hatása áttételes: azáltal érvényesülhet, hogy segít időt és energiát megtakarítani, és így más bűnügyeket is megoldani. Kétélű fegyver, mert az „akárhogy is, csak elintézni” elve diszfunkciókhoz vezet.

A konszenzus létrejöttének előfeltételei: egyező érdekek és megfelelő szemlélet

Koncepciónk szerint a fenti hét terület mindegyike közös érdeke a vádnak és a védelemnek. Mítosz csak, hogy a felek között „természetes” ellentétek vannak, mivel az ügyész mindig a szigort képviseli¹³ , a terhelt pedig mindig el akarja kerülni a következményeket. Farkas Ákos ekként idézi Thomas Weigend német büntetőjogászt: „Az a tézis, hogy a büntetőeljárás során az állami igazságszolgáltatás és a terhelt mint egy párbaj két résztvevője a kompromisszum megkötésének minden lehetősége nélkül állnak egymással szemben, soha nem volt teljesen igaz – írja Thomas Weigend. Attól az időponttól kezdve ugyanis, amikor a terhelt a büntetőeljárás során személyenként, sajátos (és kikényszeríthető – F. Á.) eljárási jogok alanyaként (és nem mint az eljárás tárgya – F. Á.) jelenik meg, a büntetőeljárás elkerülhetetlenül kommunikációs folyamattá is válik, amely magában rejti mind a vita, mind a részleges vagy teljes kompromisszum lehetőségét.”¹⁴

A terhelti együttműködési hajlam kiváltásának tehát első előfeltétele, hogy a hatóságok a terheltet ne az eljárás tárgyának, hanem alanyának tekintsék, és felismerjék, hogy a büntetőeljárás kommunikációs folyamat, amelynek sikere közös érdek.

Talán paradoxnak tűnhet, de a terhelt ismeri ezt fel legkönnyebben. Az igazságos büntetőeljárás sikere ugyanis nem feltétlenül ellentétes a terhelt érdekével. Számtalan tapasztalat utal arra, hogy a terheltek nagy része nem kívánja elkerülni a jogkövetkezményeket, ha azokat igazságosnak tartja, nem a méltányos jogkövetkezményektől tart, hanem az indokolatlan szigortól, a hatósági túlkapástól. Ennek elhárítása az együttműködést rendszerint önmagában is megteremtheti. Ellenérdekeltté teszi viszont a terheltet a megbélyegzés, a bűnözőként való bánásmód, amelyet még a tényleges bűnözők sem szívesen viselnek el, nemhogy az eseti, szituatív bűncselekményt elkövetők.

A védők érdekeltsége változékony. Egy részük – aki időarányosan kapja a díját – ellenérdekeltté válhat a gyors befejezéssel szemben. A meghatalmazott védők piaca jelenleg átrendeződik, és várható a gyors megoldások tarifájának emelkedése.

A védőt az is érdekeltté teheti az együttműködésben, hogy sokkal kellemesebb az ügyész szobájában – esetleg egy csésze kávé mellett – megoldani az ügyet, mint a tárgyalásra felkészülni, arról nem is beszélve, hogy a sikeres alkut mindig saját sikerének tudja beállítani ügyfele előtt, miközben az esetleges hanyagság és inkompetencia is rejtve maradhat.¹⁵

Az ügyész sem érzi okvetlenül érdekeltnek magát. Az együttműködés egyes formái (különösen az egyezség) ugyanis azonnali pótlólagos munkaterhet ered-ményeznek, és ez a befektetés csak akkor éri meg, ha saját későbbi munkájában nagymértékű tehercsökkenéshez vezet. Hiába várható a konszenzuális elemek előretörésétől az ügyészi munkateher összességében vett csökkenése, mivel bizonyos területeken ez éppenséggel növekedéssel jár,¹⁶ az összesített csökkenő hatás így nem egyenlő mértékben teszi az egyes ügyészeket érdekeltté. Láng László általánosan érvényes szabályként fogalmazza ezt meg: „[Az] eljárás valódi egyszerűsödése akkor várható reálisan, ha az eljárást folytató személyek mindegyikének legalább kis mértékben egyszerűsödik a munkája.”¹⁷

További ügyészi érdek a felmentési kockázat csökkentése és az elfogadható szankció elérése.¹⁸ Az elsőt a vádemelés elkerülésével is el lehet érni (ellentmondásos bizonyítékok esetén különösen), de a másodikat sok esetben szinte kizárólag együttműködéssel (gondoljunk a bizonyítási eljárásba belefulladó ügyekbe, amelyek végén a marasztaló ítélet sem hoz elfogadható szankciót). Az együtt-működés fő területe ezért a nagy felmentési kockázatú, illetve tárgyuknál fogva jól elhúzható, bonyolult ügyek csoportja.

Az ügyésznek érdekeltsége mellett megfelelő szemléletre is szüksége van. A sok évtizedes hagyományok miatt a magyar ügyészi kar a hierarchikus igazságszolgáltatás körülményei között szocializálódott, amelynek középpontjában a konfrontáció elkerülhetetlensége, a kommunikáció és a mérlegelés hiánya, az utasítások dokumentált teljesítése áll.¹⁹ Ez a szemlélet gátolja az együttműködésre alapozott jogintézmények kihasználását.

A szemlélet részeként a nyomozó hatósággal való koordinált együttműködés célszerű formái is fejlesztendők. A siker záloga ugyanis a nyomozókkal való hatékony együttműködés, amelynek érdekében megfelelő légkört kell teremteni, a hatalmi szó mit sem ér. Nélkülözhetetlen a megfelelő vitakultúra kialakítása is.²⁰ Igen fontos az is, hogy az ügyész saját tevékenységi terepét ne tekintse a nyomozástól időben is elkülönülőnek, azt követő jellegűnek, hanem már a nyomozás minél korábbi részében maga kezdeményezze az együttműködést.²¹ Erre nincs esély a nyomozó hatósággal kialakított nagy hatásfokú együttműködés nélkül.

A konszenzus kriminalisztikája mint önállósodó tudományterület(?)

A fentiek alapján azt a tézist állíthatjuk fel, hogy az igazságszolgáltatás fő céljainak – igazság, igazságosság – elérésére a konfrontatív, hagyományos bírósági tárgyalást is magába foglaló büntetőeljárás kevéssé alkalmas, emellett kevésbé gazdaságos is. A tárgyalás szerkezete nem alkalmas a terhelti együtt-működés kialakítására.²² A krimináltaktika ajánlásai (az együttműködési szándék felkeltése, az igazmondási készség kialakítása) a tárgyaláson használhatatlanok,²³ a tárgyalás tipikusan a terhelt nélkül – ma már sokszor távollétében –, saját logikája szerint folyik. Olyan – talán túlzó, de nem minden alapot nélkülöző – elmélet is létezik, amely szerint a tárgyalásnak nem is az igazság kiderítése, hanem a terhelt megbélyegzése a fő feladata. A labeling-elmélet a tárgyalást rituálénak, „degredációs ceremóniának” tekinti, melynek során a vádlottat deviáns elemmé fokozzák le.²⁴ Ez a felfogás a neoklasszikus iskolától – és a napi gyakorlattól – sem áll távol.²⁵

Az ügyészi kar nagyobb része ugyanakkor – eltekintve a nyomozó ügyészektől – a bíróságon sajátította el a terhelttel való kommunikáció gyakorlatát, az együttműködési hajlam felkeltésének és kihasználásának gondolata ezért sem mélyülhetett el. Az új büntetőeljárási kódex sikere a krimináltaktika ajánlásainak ügyészi szempontú alkalmazását igényli, mégpedig annak az igen lényeges különbségnek a figyelembevételével, hogy a kihallgatást végző nyomozóval szemben az ügyész legálisan ígérhet meg a terheltnek számos kedvezményt, köztük a büntetés nagyarányú csökkentését is. Ezt tehát az ügyészi karnak el kell sajátítania.

Ilyen tudományterület illetve gyakorlat (a konszenzus ügyészi krimináltakti-kája) még nem önállósodott, de reméljük, hogy a fentiek meggyőzik az Olvasót annak szükségességéről. Jóslatunk szerint e tudománynak legalább két területe lesz. Az első a nyomozó hatósággal való kapcsolattartás, amely a krimináltaktika nyomozás tervezésével kapcsolatos ajánlásaiból indul ki. A másik a terhelttel és a védővel való kommunikációt tárgyaló rész, melynek alapját a (nyomozási) krimináltaktika kihallgatásról szóló tanai fogják alkotni. A következő fejezetekben ezekről mutatunk be néhány gondolatébresztőnek szánt elképzelést.

A nyomozó hatósággal való együttműködés a felkészülés során

Általánosan igaz, hogy a terhelti kihallgatást végző személyeknek az ügy anyagából felkészültnek kell lenniük, és az sem árt, ha meghallgatott egyén személyiségét is – amennyiben erre módjuk van – előzetesen tanulmányozzák.²⁶ Fokozottan igaz ez az együttműködő terhelttel való egyeztetésre.

Az alapos megismerés érdekében az iratolvasáson túl célszerű ezért a terhelttel történő megbeszélésbe bocsátkozást megelőzően a nyomozóval részletesen meg-vitatni az ügyet, és ennek során azt is megállapítani, hogy mi az, amit az ismert adatokból kiindulva, a rendelkezésre álló eszközökkel és módszerekkel nem lehet felderíteni és bizonyítani. Ez fogja meghatározni az egyik lehetséges célkitűzést, a felderítési információ- és bizonyítékszerzés területét.

A nyomozóval folytatott konzultációt célszerű kötetlen és oldott formában lefolytatni, ennek során bevonni az együttműködés céljába. Ez kulcsfontosságú, mert a terhelti együttműködés hasznossága döntő mértékben függ attól, hogy azt a nyomozó hatóság is ki fogja-e használni. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a nyomozó hatóságban olyan érzés keletkezzen, hogy az együttműködés csak az ügyész (és a bíró) munkáját könnyíti meg, az övét nem, miközben a terhelt meg nem érdemelt kedvezményeket kap.

Melyik terhelttel működjünk együtt?

Úgy gondoljuk, hogy észszerű határok között mindenkivel érdemes lehet együtt-működni, aki erre hajlandó. Ez még akkor is így van, ha az ügyész megítélése szerint a terhelttel szemben már összegyűltek a vádemeléshez szükséges bizonyítékok, és akkor is, ha már kialakult együttműködés egy másik terhelttel. Sőt, az „együttműködési láncreakció” (a kedvezményekért való versenyfutás) kiváltása a lehető legkívánatosabb.

Több terhelt esetében a „célszemély” kiválasztásáról nyomatékosan javasolt kikérni a nyomozó véleményét is. Ebben a döntésben elsősorban a következőket mérlegeljük:

milyen előnyöket biztosíthat számunkra az együttműködés (különösen: miről tud a terhelt vallomást tenni),
milyen a terhelt jelleme (így például hajlamos-e vallomását megváltoztatni),
milyen előnyei és hátrányai lehetnek a terhelt számára az együttműködésnek (például van-e oka félni a társaitól, komoly büntetés vár-e rá stb.),
várható-e együttműködésétől láncreakció beindulása.

Általában azzal a terhelttel célszerű együttműködésre törekedni, akitől az igazságnak megfelelő vallomás várható, aki jobban észlelhette az eljárást érdeklő eseményeket, és ezért helyesebb vallomást tehet.²⁷ Az együttműködés szempontjából viszont nincs perdöntő jelentősége a terhelt által elkövetett bűncselekmény büntetési tételének, nincs akadálya annak sem, hogy nagyobb tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetőjével működjünk együtt a kisebb súlyú cselekmények elkövetőivel szembeni bizonyítékszerzés céljából.²⁸

Az eljárás mely részében indokolt a terhelti együttműködés kezdeményezése?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hatóságok a tervezésben nem kalkulálnak a terhelttel való együttműködés lehetőségével. Ez a konfrontációra építő hagyományok miatt alakul így. Tartja magát az a modell, hogy a gyanúsításra csak az elvégezni kívánt valamennyi eljárási cselekményt követően, mintegy a nyomozás lezárásaként kerítenek sort. A gyanúsított vallomásra bírására ezek után nem fektetnek kellő hangsúlyt, sőt a terhelttel való együttműködést elutasítják. Ezt helytelen beállítódásnak tartjuk. A terhelt az a személy, aki a legtöbb és legpontosabb tudással rendelkezik a bűncselekményről, vallomását ezért, hacsak lehet, be kell szerezni.

Be kell ezért látni, hogy az együttműködésen alapuló jogintézmények hatékony kihasználása azt kívánja, hogy a gyanúsított bevonása az eljárásba a szokásosnál korábban történjen meg. Ez az előfeltétele annak, hogy a nyomozó hatóság további erőfeszítéseit a terhelt támogatni tudja.

Mikor jön el tehát az idő a konszenzuskereső kapcsolatfelvételre? Először is le kell szögezni, hogy a terhelti oldalról érkező – esetleg korainak látszó – együttműködési hajlandóság automatikus elutasítása jelentős hiba. Minden ilyen esetben gondolni kell arra is, hogy az ügyész elzárkózó magatartása más terhelteket is visszatarthat a későbbi egyeztetési kísérletektől. Célszerűbb ilyenkor azzal lezárni a megbeszélést, hogy később még visszatérünk rá.

Hangsúlyozni kell azt is, hogy a terhelti oldalról érkező egyeztetési kéréseket nem formai, hanem tartalmi értékelés alá kell vonni. Gyakori, hogy „egyezség kötése” céljából kér a terhelt kapcsolatfelvételt, aminek akkor is célszerű eleget tenni, ha az egyezség jogintézményét az adott ügyben nyilvánvalóan nem lehet alkalmazni. Ilyenkor sem kizárt az együttműködés valamely más jogintézmény keretében való létrejötte. A terhelti kezdeményezést ezért célszerű csupán kapcsolatfelvételi kérésnek tekinteni, amelynek tartalmát a szóbeli megbeszélés során kell körvonalazni.

A törvény a gyanúsítástól kezdve bármikor megteremti a lehetőséget az ügyészi kezdeményezésre. A megfelelő időzítés elsősorban attól függ, hogy milyen adatbázis áll a nyomozás rendelkezésére, és ez hogyan aránylik a felderítendő tények területéhez. Különösen abban a helyzetben lehet gyümölcsöző, ha a terhelt cselekvősége már tisztázottnak tűnik, de társainak azonosítása még nem történt meg, vagy szerepük bizonyíthatósága kétséges. Ugyanígy akkor, ha a terhelt szerepe nagy vonalakban ugyan tisztázott, de a részletekre nézve nem szerezhetők további adatok (nem világos az elkövetés módja, az okozott kár pontos összege, az eltulajdonított dolgok holléte stb.). Ilyenkor a vádemelésre együttműködés hiányában is sor kerülhet, de az igazságszolgáltatási célok csak töredékesen érhetők el. Az együttműködésnek szinte minden helyzetben lehet értelme.

Hogyan viszonyul a szokásosnál hamarabb történő gyanúsítás ajánlása ahhoz a szabályhoz, hogy egyezség esetén a beismerendő tényállást az ügyész határozza meg (a tényállási alku tilalma)? Hogyan viszonyuljon az ügyész a későbbi bizonyítás esetleges tényállást módosító hatásához?

Véleményünk szerint az ügyésznek arra a megállapításra kell jutnia, hogy a bizonyíték-összesség alapján jelenleg megállapítható tényállás megegyezik a terhelt által előadni kívánt vallomással, és ehhez azt a prognózist kell fűznie, hogy a tényállás – a terhelt cselekvőségét illetően – a későbbi bizonyításra tekintettel előre láthatóan nem fog megváltozni.²⁹ Vagyis a terhelti beismerés szerepe a bizonyíték-összesség erősítése (és nem a bizonyítékok pótlása), amely nem teszi lehetővé az egyéb szilárd bizonyítékok negligálását. Ez az anyagi igazság primátusát jelenti az ügyész céljai között.³⁰ A szabályok helyes értelmezése tehát nem ellentétes a gyanúsítás előrehozatala ajánlásával.

A felkészülés befejezése

Az ügyész és az általa vezetett kisebb-nagyobb csoport akkor mondhatja, hogy felkészült a terhelttel való megbeszélések megkezdésére, ha a) egyértelműen kirajzolódtak az esetleges együttműködés céljai; és b) körvonalazódott a terhelt számára nyújtható maximális kedvezmények köre is.

Ami a célokat illeti, tisztán kell látnunk abban a vonatkozásban, hogy „mindössze” az eljárásunk egyszerűsítését, gyorsítását kívánjuk-e elérni (gyakorlatunkban ezt 1-es típusú együttműködésnek nevezzük), vagy a terhelt jelentős mértékű együttműködésével a tényállás részletesebb vagy szélesebb körű megismerésére és bizonyítására törekszünk (ezt nevezzük 2-es típusúnak). Utóbbit csakis a nyomozó hatósággal együtt lehet kidolgozni.

A terhelt számára nyújtandó kedvezmények maximális nagysága nagyon sok tényezőtől függ, ezért rendszerint nem is lehetséges a megbeszélés előtt pontosan rögzíteni. Gyakorlatunk szerint ezért a vezető ügyész – javaslatunk figyelembevételével – csak azt a határvonalat jelöli ki a tárgyalások megkezdése előtt, amelyet semmiképpen nem szabad átlépni. Ennek – ha a büntetési nem rögzített – nem kell feltétlenül mértéket tartalmaznia, ilyenkor a törvényi határok az irányadóak (például „fegyházbüntetéshez kell ragaszkodni”). Ha a büntetési nem nem rögzített, elegendő lehet annak meghatározása, hogy milyen elvárást kell támasztani a terhelttel szemben (például „ha hajlandó megnevezni a bűntársát, nem kell szabadságvesztéshez ragaszkodni, de a büntetés legyen közepesen súlyos”). Elképzelhető az együttműködés jogi formájára irányuló utasítás is (például „ha a beismerés mellett teljes jóvátételre is hajlandó 3 hónapon belül, inkább feltételes ügyészi felfüggesztést helyezzünk kilátásba”). A végső döntés jóváhagyást kíván.

Az alkufolyamat során az elkövetett bűncselekményért reálisan kapható büntetésből, és nem ideáinkból kell kiindulni a kedvezmények meghatározása esetén. Ha ugyanis az együtt nem működő terheltek a reális büntetést fogják megkapni, kiderülhet, hogy az együttműködők ehhez képest nem részesültek kedvezményben. Egy ilyen helyzet híre ellene hat a későbbi együttműködéseknek.

A terhelttel való együttműködés a megbeszélések lefolytatása során

A gyümölcsöző együttműködés alapja, hogy a folyamat kezdetén kialakítandó együttműködési hajlandóság az eljárás során végig fennmaradjon. A kezdetektől arra kell ezért törekedni, hogy a terhelt és védője ne az ügyész egyoldalú diktátumaként éljék meg a puhatolózó tárgyalást, hanem kölcsönös vitafórumként tekintsenek rá, melynek során számíthatnak arra, hogy ugyan ész-szerű keretek között, de érdekeiket elismerik és figyelembe veszik.

Mindezt úgy kell elérni, hogy terheltben végig fennmaradjon az ellenőrzöttség érzése is, vagyis annak tudata, hogy az ügyész nem bármiféle együttműködésben érdekelt, hanem kizárólag az igazságnak megfelelő tényállást és igazságos jogkövetkezményt hajlandó elfogadni.³¹

E két követelmény egyidejű érvényesítése nem könnyű, mert az első azt követeli meg, hogy az ügyész egyenrangú partnerként bánjon a terhelttel és a védővel, míg a második azt, hogy részben megőrizze hatósági jellegét. Ez csakis udvarias, ámde határozott és tárgyilagos modorban kivitelezhető. Ennek elsajátítása igen fontos.

Kik vegyenek részt a megbeszélésen?

A hatóság oldaláról az alábbi személyek jelenléte nélkülözhetetlen:

A tárgyalások folytatására teljes felhatalmazással bíró személy. Személye az egész eljárás szempontjából kiemelten fontos, mert ő jelenti a garanciát a terhelt számára, hogy a hatósági oldal megbízható. A terhelti együttműködési készség létrejötte és elmélyülése alapvetően függ attól, hogy a hatóság részéről ki a vezető.

Az ügyet részletekben is jól ismerő személy. Csak ilyen személy jelenlétében kelthető fel az ellenőrzöttség érzése, ami a valótlan állítások kiszűrését biztosítja.
Az együttműködés keretében elérhető célok felmérésében részt vevő „külső” személyek. Ezek tipikusan más ügyekben eljáró ügyészek és nyomozók, akik az ügykapcsolatok miatt érdekeltek a terhelttel való együttműködésben. Az ilyen típusú koordináció a hatóságok részéről is szemléletváltást igényel: a megszerezhető információ, illetve bizonyíték közös, az egyezséget pedig az egész igazságszolgáltatás érdekében kötik.

A fenti személyi kategóriák közötti határok elmosódhatnak. Bár magától értetődik, érdemes kiemelni, hogy a vezető kivételével a többi személy nemcsak ügyész, hanem a nyomozó hatóság(ok) tagja is lehet.

A terhelt részéről a védőn felül célszerű lehet a Be. 59. § (1) bekezdésében meghatározott segítőjének részvétele abban a körben, ahol a törvény szerint nincs kizárva. Ez megnyugtatóan hat, ezért segíti a bizalom megteremtését.

Hogyan kezdjük el?

Az első beszélgetést célszerű tárgyilagos helyzetismertetéssel kezdeni. Ennek célja egyrészt annak biztosítása, hogy a terhelt érezze a szakszerű hatósági munka légkörét, másrészt a bizalom megteremtése azért, hogy őszintén tudjon beszélni. Fontos az is, hogy a megbeszélés kereteit körvonalazó ügyész az ellenőrzöttség érzésének létrejöttéhez is hozzájárul.

A tájékoztatás a következőkre terjed ki:

Az első és legfontosabb annak hangsúlyozása, hogy ami történik, egy jogilag szabályozott, teljesen legális eljárás, amelyre – ha szükségünk van rá – a megfelelő engedélyt is megkaptuk. Ki kell zárni a terhelt részéről annak távoli gyanúját is, hogy az ügyész korrupcióra készül.
Bevált gyakorlatunk szerint tájékoztatjuk a terheltet, hogy nyíltan, őszintén, következmények nélkül beszélhet, nem készül jegyzőkönyv, így amit most mond, az nem lesz felhasználható az eljárás során.
Mindig érdemes hangsúlyozni – többször is –, hogy a hatóságok kizárólag az igazságra kíváncsiak, ezért amit az ügyész mond, az semmiképpen nem értelmezhető akként, hogy valamely ártatlan személyre nézve valótlan tartalmú vallomást kívánunk beszerezni. Sőt a helyzet fordítva áll: ha kiderül, hogy valótlan vallomást tett, az egyezség érvényét veszti, miközben vallomása ellene is felhasználható marad.
Célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy az együttműködés szigorúan önkéntes, és az részbeni is lehet. Nem zárunk ki például olyan kikötést, hogy a terhelt megtagadhatja a vallomástételt hozzátartozói vagy olyan személyek vonatkozásában, akiktől fél. Az ilyen kikötések tehát jogában állnak, de az ügyészség részéről cserébe kevesebb kedvezményre számíthat.
Helyes, ha figyelmeztetjük a terheltet arra, hogy kérdéseket tehet fel, és javaslatokat is tehet – bármire. Ha például ajánlatunk bármilyen okból nem nyeri el a tetszését, azt ne tekintse azonnal az együttműködés meghiúsulásának, inkább jelezze a problémáját és tegyen konstruktív javaslatot.
Fontos a büntető törvénykönyv legfontosabb rendelkezéseinek érthetően előadott ismertetése is, különösen abban a tekintetben, hogy milyen büntetés irányadó, és milyen enyhítési lehetőségek lehetségesek a különböző típusú együttműködések esetén. Ha a végrehajtandó szabadságvesztés nem kerülhető el, ezt le kell szögezni, egyben jelezni, hogy annak mértéke azonban nagyban függ az együttműködéstől.
Ajánlott az álláspontunk szerint megállapítható tényállás lényeges elemeit a terhelt számára bemutatni, és külön-külön tisztázni azzal kapcsolatos nézőpontját: „El fogja-e ismerni, hogy…”, „Tagadja-e majd, hogy…”. Erre azért is szükség van, mert a terheltek jelentős része nincs tisztában a terhére rótt részletes tényekkel, annak ellenére sem, hogy azokat a gyanúsításban közlik velük.

Hogyan alkudjunk?

Felfogásunk szerint a jó alkudozási stratégia fő jellemzője, hogy kizárólag az előzetesen rögzített célt tartja szem előtt, ahhoz ragaszkodik, de minden egyéb tekintetben rugalmas.

Ennek jegyében a gyanúsított speciális kéréseit sem célszerű automatikusan elutasítani, de „meg kell kérni az árát”, vagyis más szankciót vagy egyéb kötelezettség teljesítését kell kikötni. Talán meglepő megoldás, ha a teljesítendő kötelezettség meghatározását a terheltre bízzuk, vagyis mi szólítjuk fel őt javaslattételre (különösen bevált ez a jóvátétel módjának meghatározásánál). Szintén előfordult gyakorlatunkban az alternatív büntetési ajánlat is, melynek során a terheltre bíztuk a két – egyenlő súlyú – jogkövetkezmény közüli választás lehetőségét.

Véleményünk szerint az elvtelen – vagyis indokolatlanul engedékeny – alku elkerülésének legbiztosabb módja nem a rugalmatlan ragaszkodás valamely szankcióhoz (ez inkább csak a konszenzus elkerülésére vezet), hanem a „valamit valamiért” elv következetes betartása.

A folyamat lezárása után

A sikeres együttműködést követő időszakra nézve is tehetők ajánlások az ügyész számára. Indokolt például az eljárást úgy szervezni, hogy az egyezség megkötését követően azonnal történjék meg a kialkudott beismerő vallomás felvétele, és a kihallgatáson célszerű az ügyész részvétele is.

Nem szabad elfelejteni, hogy a terhelt pszichológiai kapcsolatban áll az ügyésszel, amelynek része a bizalom és az ellenőrzöttség érzése is. Ezeket pedig a vallomástétel során fel kell használni.³²

Összefoglaló gondolatok

A konszenzus – ha helyesen alakítják ki – jobban szolgálhatja az igazságot, az igazságosságot és a gazdaságosságot, mint a klasszikus konfrontatív eljárások. Az ehhez szükséges, együttműködésre építő ügyészi szemlélet összetevőit a következőkben foglalhatjuk össze.

A hatóságok és a védelem közti – széles értelemben vett – együttműködés közös érdeknek tekinthető, a konfrontáció legtöbbször elkerülhető. Az együtt-működésnek szinte minden helyzetben lehet pozitív hozadéka, azt nem esetlegesként, hanem mindennaposként célszerű megközelíteni.³³ A siker záloga a terhelttel és a nyomozó hatósággal folytatott kommunikáció hatékonysága. A terhelttel folytatott helyes kommunikációban az egyenrangú felekre jellemző stílus az ellenőrzöttség tudatát fenntartó hatósági jelleggel keveredik, a modor udvarias és tárgyilagos. Az alkudozást nem „vásári komédiaként”, hanem az igazságért, az igazságosságért és a gazdaságosságért való munkaként kell fel-fogni. Az együttműködésnek nem kell a büntetőjogi szigor elenyészéséhez vezetnie, a „valamit valamiért” elv következetes alkalmazása biztosítja a büntető törvénykönyv céljainak a szokásosnál akár jobb megközelítését is.

Az együttműködés nem csodaszer, önmagában nem oldja meg az igazságszolgáltatás problémáit. A hozzáértő ügyésznek azonban a konfrontációnál nagyobb távlatokat nyithat.

Fülöp Ádám alügyész; Rimóczy István vezetőhelyettes ügyész, Nyíregyházi Járási Ügyészség