Végrehajtás után¹

A hatalmas asztali lámpa fénye beterítette az iratokat, lefolyt az asztalról, szét a szűkös ügyészi szoba padlóján. A sarokban már halványult az ereje, de ott, ahol ő ült, rágörnyedve a szanaszét heverő papírokra, szinte érezte, ahogy a hideg fény végigfolyik a mellkasán, le a szúró gyomra felé, majd lecsöpög a lábain. Azok nem a fény miatt fáztak annyira. Ilyenkor estére már minden szén elégett az iroda sarkában lapuló kályhában.

Reggel óta fájt a feje, kicsit kapart a torka is. 1955 novembere hidegnek és esősnek ígérkezett, napok óta érezte a meghűlés tüneteit. Ma pedig enni sem tudott rendesen. Hajnalban ment a kivégzésre, és az éjjel szemernyit sem aludt. A bíró azt mondta, hogy majd megszokja. Mintha ez megszokható lenne.

Az asszony mindent bevallott a tárgyaláson. Elmondta, hogyan oltotta ki az életüket, hogy az első gyereket az esőfogó dézsában fojtotta meg, a másiknak vánkost szorított az arcához. Bevallotta, de nem bánta meg. Szenvtelen arccal sorolta a két nap történését, mintha könyvből olvasná, mintha szerepet mondana. A védője visszafogott igyekezettel vette számba a nő életét kísérő körülményeket, melyek az életfogytig tartó fegyházbüntetés kiszabása mellett voltak hivatottak felsorakozni. Az öreg ügyvéd néhány évvel korábban retorikát tanított az egyetemen. Mindig felkészülten, csillogó szemmel beszélt a hivatásukról: a beszéd, és az olvasás-írás képessége teszi őket emberré, de ahogy a szavaikat formálják, attól válnak a szakmájuk meghatározó személyiségévé, attól válnak jogásszá. Előadásainak energiája magával ragadta őket, fordulatait beleszőtték az egyetemi évek esti fröccsök melletti beszélgetéseibe.

Senki sem tudja, igazából mi történt az öreggel. Felforgató magatartása miatt 4 éve elbocsátották az egyetemről, azóta a tárgyalóteremben küzd azért, hogy az ártatlanság vélelme felülkerekedjen védencei rossz osztályhelyzetén.

De ebben az ügyben nincs sok feladata. Röviden vázolta, hogy a nőt rossz sorsa, szerencsétlen gyermekkora vezette ebbe az élethelyzetbe. Bár a szocialista társadalomban megszűntek azok az okok, amelyek korábban a prostitúciót kiváltották, a testüket áruba bocsátó nők és az alkohol által befolyásolt egyének azok, akik általában bűncselekményeket követnek el. Ez ugyan nem szolgál indokul tetteikre, de a büntetés kiszabásakor mindenképpen figyelemre méltó tényező.

A régi, kopott bútorokkal berendezett hivatali szobában egyre hidegebb volt. Megdörzsölte lüktető halántékát. Egészen forró, valószínűleg lázas lehet. Ivott egy korty vizet a vastag falú pohárból. Enni is kellene, a fiókban ott van még az ebédre hozott kenyér és kolbász, de az evés gondolatától is összerándult a gyomra. Majd ha hazaér, megeszi, amit a felesége főzött. Nincs más dolga, már csak az iratokat kell összerendeznie az irattárazáshoz.

Gyomorbajos lesz. Korábban, mint az apja, aki tavaly halt meg, és aki nagyon büszke volt rá, bár igazából ezt neki soha nem mondta. Az anyja mesélte el, hogy a halála közeledtével egyre többször emlegette őt. A falujából kevesen jutottak idáig. Kevesen mentek egyetemre, kevesen költöztek a városba, és kevesen kaptak ilyen tekintélyes beosztást.

A rablógyilkosságok, kocsmai szurkálások mellett ez az ügy különlegesnek számított. Egy anya nem öli meg a gyerekeit. Lehet, hogy halni hagyja őket, mint a háború alatt nem egyszer történt. Érdektelenné válik a sorsuk iránt, mert a saját sorsa is alig érdekes számára. De puszta kézzel elvenni azt az életet, amit világra hozott, fölfoghatatlan bűn.

Az egész város felfortyant. Nemcsak a csecsemőgyilkosság miatt, nemcsak mert a nő a nyomozás során vallotta be, hogy már korábban is elpusztított egy gyereket. Hanem mert kurva volt. Olyan, akinek nincs helye az új idők új társadalmában. Dologtalan, züllött életmódot folytató közveszélyes munkakerülő, aki könnyen szerzett pénzzel élősködik a dolgozó népen.

A tárgyaláson rengetegen voltak, mindenki látni akarta a csecsemőgyilkos anyát, akinek áldozatai titkos kéjből származó, de felnőve a társadalmat építeni képes gyermekek voltak. A cirkusz azonban rövid lett, a per egy nap alatt lezajlott. Az önkéntes beismerésen alapuló vallomás egyértelműen igazolta a vádat, melyet az ítélet mindenki megelégedésére erősített meg. A vallomás tömör volt és érzelemmentes. De a bíró szerint az érzelemmentesség alapvető ismérv olyanok esetében, akik ellenszolgáltatásért, személyválogatás nélkül létesítenek nemi kapcsolatot. Senkiben nem hagyott kétséget, hogy milyen büntetést érdemel egy ilyen.

Egyedül számára maradt kétséges a miért.

A felesége nehezen szokta meg a városban. Sokat hallotta tőle, hogy bárcsak maradtak volna falun. Itt minden sokkal hangosabb, sokkal büdösebb, szürkébb és lélektelenebb. De amikor megszületett a fiuk, korábban, mint kellett volna, és a szülés menete rossz irányba fordult, az anya és a gyermek életét az a segítség mentette meg, amihez otthon nem jutottak volna időben.

A gyerek születése után mindketten megváltoztak. A feleségének a gyerek lett mindennél, nála is fontosabb. Őt viszont a körülöttük kialakuló, egyre nyomasztóbb légkör foglalkoztatta, és a kétségeit, félelmeit egy ideje már vele sem tudta megosztani. Lassan némultak bele a világ változásába és a házasság változatlanságába.

Hátradőlt a széken, a nyikordulás hangját a szék illesztékei adták, de akár a csigolyái is lehettek volna. Az utóbbi időben úgy érezte, hogy már nem csak levegőt nem kap, de a szobák is kisebbek lettek. A tárgyalóterem összezsugorodik, nem tudja kiegyenesíteni a gerincét, és csak akkor érzi, hogy igazán él, amikor hazamegy a falujába, és szerszámot ragadhat a két kezébe. A földet forgatja, új életet vet, termést arat, gondolatok nélküli fáradtságig.

Az akta, amit most irattárba fog helyezni, három ember haláláról szól. Két gyermek és az anyjuk teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen haláláról. Mert soha az egész eljárás során nem derült ki, mi vezette ezt a nőt, hogy a két kezével oltsa ki a gyermekei életét. Miért fogant meg két idegen férfitől, akik most ki tudja, merre járnak. Hogyan jutott oda, hogy a testét áruba bocsássa. Milyen körülmények között nőtt fel, hova született. De ezeket meg kellett volna tudni, fel kellett volna deríteni.

Mert mindegyik ügy mögött hús-vér emberek vannak. Érző, esendő emberek, akik a szabályokat képesek követni, vagy próbálják nem megszegni, de alakulhat úgy az életük, hogy választás nélkül maradnak.

Persze a Ne ölj! parancsolata ősrégi, és nem a folyamatosan alakuló társadalmi változások előírása. És neki soha nem szokott kétsége felmerülni az igazság tűpontosan körülírható, megalapozottan megállapítható tényállása felől. Ebben az ügyben azonban valahogy hiányzott valami. A nő egyenes tartása, tiszta tekintete, ahogy a szemükbe nézve beismerte, mit tett, minden ugyanazt sugallta: egyszerűen nem tehetett mást. Ahova született, ahol felnőtt, ahova jutott, minden egy rajta kívül álló mozgás eredménye volt. Csak egy bábu volt, mellyel mások lépdeltek az ostáblán. Lehetőségek nélkül, egyedül.

És ő megsajnálta ezért.

Az egyetemi évek után vörös diplomával a kezében és az igazságra éhes, mindent felfalni vágyó lelkesedésével nagyon gyorsan felfigyelt rá a proletárdiktatúra. A jelentésekben igyekvő és fejlődőképes fogalmazóként szerepelt, aki nagy munkabírással és párthűséggel veszi ki részét a szocialista törvényesség érdekében folytatott osztályharcból. Ügyészi vizsgáját figyelemre méltó felkészültséggel tette le, kinevezése után pedig azonnal nehéz jogi és politikai megítélésű ügyeket látott el eredményesen. Eleinte a járási ügyészségen tűnt ki a közellátás biztonsága ellen elkövetett bűnügyek feldolgozásában tanúsított lankadatlan szorgalmával, melyért jutalmul két évvel később már a megyei államügyészségen teljesíthetett szolgálatot a politikai ügyekkel foglalkozó csoportban. A Legfőbb Ügyészség felállításának évében politikai helytállásáért 300 forint pénzjutalomban részesítették. Az előterjesztésben így szerepelt: „felismerve annak a jelentőségét, hogy a politikai bűnügyek mielőbbi befejezéséhez milyen rendkívüli érdekek fűződnek, áldozatos és megfeszített munkával egészen kimagasló számban dolgozza fel a reá szignált ügyeket, anélkül azonban, hogy a tőle megszokott színvonalas kidolgozás tekintetében engedményeket tett volna”.

Egy fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés volt az utolsó ügy, melynek nyomozását végigkísérte, majd áthelyezését kérte a bírói felügyeleti osztályra. Nagy tárgyalótermi gyakorlata és a kérelemből áradó eltökéltsége a főügyészt is meggyőzte. Amikor az áthelyezést röviddel csoportügyészi kinevezés is követte, a személyügyi aktában az előrelépés egyik indokaként a nagy elvi és politikai szilárdsága került megjelölésre.

És ő valóban rendíthetetlenül, szilárd eltökéltséggel végezte a munkáját, az utasításokat megfelelően végrehajtva, kérdések nélkül. Legalábbis olyan kérdések nélkül, amelyeket feltett volna másoknak. Mert kérdésekkel tele volt a lelke, egy ideje pedig kétségekkel is. Agyagként rakódtak rá az egymás után megkeményedő rétegek, amik a véleményét bent tartották, a kívülről jövő erőktől pedig elszigetelték a lelkét.

A négy évvel ezelőtti igazságügyi reformot követően – kiemelve alkalmasságát a jövő generációjának képzésére – instruktornak jelölték ki egy akadémista ügyész mellé. A Bírói és Államügyészi Akadémia egyéves gyorstalpalóján végzett káderek szakmai fejlődéséhez előírták, hogy velük szemben építő kritikával kell fellépni, hibáik lefaragásával magabiztos szerénységre nevelve őket. Mint minden feladatát, ezt is komolyan vette, ami ekkor majdnem a jövőjére nézve járó következménnyel járt. A mellé osztott, korábban fodrászként dolgozó, majd a proletárhatalmat hűségesen szolgáló lánglelkű ügyész jellemzésében ugyanis mindazt leírta, amit vele egy szobában, közös ügyeken dolgozva megtapasztalt. Hogy az elvtárs igen élénk a politikai, ideológiai fejtegetések terén, vádbeszédeiben azonban az ügy jogi vonatkozásaival alig foglalkozik. Hajlamos a kisebb ügyek jelentőségét eltúlozni, a fogalmazás, helyesírás terén pedig esetében súlyos nehézségek mutatkoznak.

A főügyész szobájának bőrkanapéja mellett állva hosszasan hallgatta, hogyan kellene viselkednie. Hogy a régi rendszert jól ismerő, és emiatt kötelező önkritikát gyakorló káder milyen példát mutasson az új rendszert építő ifjú szakemberek előtt.

Mint egy vulkánkitörés után megszilárdult láva, ekkor került rá az utolsó réteg. Kemény, feltörhetetlen. Soha többé nem fog hibázni. Ezek után mindig tudni fogja, hogy mi a feladata a proletariátus hatalmának hatékony megerősítése érdekében, az igazságügy új elveinek kidolgozásában és szervezetének átalakításában.

De ezt a nőt megszánta. Képviselte a vádat ellene, a legsúlyosabb ítéletet kérte, és vette tudomásul, ami csak lehetséges. Végignézte a kivégzését. De sajnálta őt a sorsa miatt, amit ugyanúgy nem választott, mint ebben a világban sokan mások.

Megint belenyilallt a fájdalom a gyomrába, a feje pedig egyre jobban dobolt a láztól. Haza kellene menni, mielőtt még jobban átfázik. Összerendezte az iratokat, és az asztal sarkára tette, ahonnan másnap majd irattárba kerülnek. Lekapcsolta az asztali lámpát, felállt, felvette a kabátját és elindult kifelé. Az ajtóból visszafordulva látta, hogy az utcai lámpa fénye az iratokra vetül. Halványan, szinte melegen megvilágítva a sokat forgatott papírokat.

Lenyomta a kilincset és arra gondolt, hogy holnap biztosan jobban lesz. A következő év őszén talán nem jön ennyire korán a hideg. Ha jobban odafigyel magára, mint az apja, több ideje lesz, mint neki. A szocialista gazdaság egyre jobb teljesítményt fog elérni, és így a bűnözés is visszaszorul. Ő pedig végezheti azt a hivatást, amire felesküdött. Amiben hitt. Vagy amiben talán majd ezután még hinni tud.

A kivégzést pedig megszokja.

Hipp Katalin osztályvezető ügyész, Fővárosi Főügyészség.