A feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet

Az elítéltek feltételes szabadságra bocsátása és reintegrációs őrizetének engedélyezése kapcsán a hazai büntető anyagi jog és a büntetés-végrehajtási jog két olyan jelentős jogintézményéről van szó, amelyek helyes alkalmazásához alapvető társadalmi érdek fűződik.

A két jogintézmény – amellett, hogy bizonyos hasonlóságot is mutat – több tekintetben jelentősen különbözik egymástól.

A feltételes szabadság a büntető anyagi jog – komoly hagyományokkal bíró – olyan eleme, amelynél a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság eltekinthet a büntetés meghatározott részének végrehajtásától. Ezzel szemben a – 2015. április 1. napjával a büntetés-végrehajtási jogba beiktatott – reintegrációs őrizet tartama alatt a büntetés végrehajtása folyamatos, de annak módja – a progresszivitás és normalizáció követelményeinek megfelelően – a szabad élethez jobban igazodik. Olyan átmeneti eszköz, ami adott esetben jól kiegészítheti azt a kétpólusú rendszert, ahol az elítélt vagy teljes izolációban (bv. intézetben) van, vagy teljesen szabadon, időszakos ellenőrzés mellett (feltételes szabadság).

A reintegrációs őrizet – amelynek tartama a szabadságvesztésbe beszámít – az elítélt szabadságának teljes elvonását megszünteti, de mozgási szabadságát és a tartózkodási helye szabad megválasztásának jogát korlátozza.

A szabadságvesztés végrehajtásának célja és elvei

Mivel mindkét jogintézmény kizárólag a szabadságvesztés céljának és elveinek következetes figyelembevétele mellett alkalmazható, ezért azok részletes vizsgálata előtt megkerülhetetlen ezen elvek és célok rövid áttekintése. A szabadságvesztés végrehajtásának célja az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtásának célja pedig a társadalom védelme érdekében az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése.¹

A szabadságvesztés céljának fentiek szerinti fogalmi meghatározása különbséget tesz a határozott idejű és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés között, ugyanakkor komplex módon jeleníti meg a jogintézmény kettős célját. Egyrészt rögzíti azt a primer szakmai feladatot, ami a személyiség olyan kedvező irányba való fejlesztését jelenti, amely elősegíti, hogy az elítélt szabadulása után a társadalom jogkövető tagjává váljon. Másrészt tükrözi, hogy operatív feladatként jelenik meg az elítélt biztonságos megőrzése, ami az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítésének szükségképpeni velejárója. A törvény adekvát célfogalmat határoz meg a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetére, amely nem lehet más, mint a társadalom védelme.

A szabadságvesztés végrehajtásának elveit a Büntetés-végrehajtási Kódex² (a továbbiakban: Bv. tv.) 83. §-ának (4)–(8) bekezdései részletezik. Ezek közül a normalizáció elve azt az elvárást juttatja kifejezésre, hogy a végrehajtás során – a szabadságvesztés végrehajtási fokozatára, a bv. intézet rendjére és biztonságára figyelemmel – törekedni kell arra, hogy az elítélt életkörülményei közelítsenek a szabad élet általános körülményeihez, és ezáltal a szabadságvesztés káros hatásai enyhíthetők, illetve ellensúlyozhatók legyenek. A szabadságvesztés-büntetés vonatkozásában elvi éllel jelenik meg az a kritérium, hogy a büntetőelem, a valódi büntetés a szabad élettől való megfosztásban, azaz a „bebörtönzésben” jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy a személyi szabadságtól való megfosztáson túl az elítélt életkörülményeiben bekövetkező és a büntetéssel szükségszerűen együtt járó, az életrend meghatározottságából adódó körülményeket közelíteni kell a szabad élet viszonyaihoz. E közelítés során a bíróság ítéletében meghatározott végrehajtási fokozatra vonatkozó jogszabályok és a rendelkezésre álló szociálpolitikai adottságok meghatározó jelentőséggel bírnak. Mindebből az következik, hogy a normalizáció kiteljesedésének mértéke minden országban másként alakul. E tekintetben a nemzetközi kötelezettségvállalásokból eredő minimális körülményeket azonban biztosítani kell.

Az izoláció biztosítása mellett a büntetés-végrehajtási szervezet egyik fő feladata a társadalomba való beilleszkedés elősegítése, amely azt jelenti, hogy az elítélt szabadulásakor olyan élethelyzetben legyen, és olyan attitűddel rendelkezzen, hogy képes legyen és belső meggyőződésből akarjon is a társadalom hasznos tagjává válni. Ennek elérésére csak egyénre szabott, individualizált módszerekkel van lehetőség annak érdekében, hogy a számára legmegfelelőbb és leghatékonyabb szakmai protokoll legyen alkalmazható. A végrehajtás egyéniesítésének elve nyilván nem jelentheti azt, hogy az intézet minden egyes elítéltet egyedi módon kezeljen, de szükségessé teszi az elítéltek nemek és fokozatok szerinti elkülönítésén túl személyiség-adekvát életkori, kriminológiai, biztonsági, nevelési és egészségügyi szempontok szerinti csoportképzését, azaz a hatékony rezsimrendszer működtetését is.

Jelentős motivációs tényezőként jelenik meg a fokozatosság, mert ezen alapelv tartalommal való kitöltése teszi lehetővé egy pozitív értelemben vett „reintegrációs karrier” bejárását a fogvatartott számára. A progresszivitás elve a gyakorlatban ezért azt jelenti, hogy amennyiben a fogvatartott aktívan és együttműködően részt vesz a számára felkínált reintegrációs programokban, azzal előkészítheti azt, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel összhangban intézeten belüli életkörülményei differenciáltabbá válhatnak. Gyakorlatilag a fogvatartott börtönön belüli sajátos és viszonylagos szabadságának változása a jogkövető magaviseletének, illetve a jogszabályban meghatározott feltételek teljesülésének függvénye. A „mozgás lehetősége” természetesen azt is jelenti, hogy adott esetben az enyhébből a szigorúbb körülmények közé is kerülhet a fogvatartott. A progresszivitás és az egyéni aktivitás szorosan összefügg, mert ez utóbbi a progresszív jogintézmények alkalmazásának egyik kritériuma, másrészről egyik támpontja lehet annak a szempontrendszernek, amely alapján az egyén visszaesési kockázata és ezen keresztül a reintegrációs hajlandósága prognosztizálhatóvá válik. Nem elég az, hogy az elítélt megtartsa az intézet szabályait, hanem a kötelező és a szabadon választható reintegrációs programokban is együtt kell működnie.

Az elítéltet a szabadságvesztés végrehajtása során csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben lehet elkülöníteni a társadalom tagjaitól. Az izoláció elvének érvényesítése mellett az elítélt számára biztosítani kell a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését. A szabadságvesztés végrehajtása során biztosítani kell, hogy az elítélt önbecsülése, személyisége, felelősségérzete fejlődhessen, és ezáltal felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre. Ezzel szorosan összefügg, hogy az elítéltet kizárólag a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékű korlátozásoknak lehet alávetni. Ezen elv alkalmazásának szem előtt tartása mellett a szabadságvesztés végrehajtása során a büntetés-végrehajtási szervezet az elítélt életébe csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben avatkozik be.³

A feltételes szabadságra bocsátás

A jogintézmény a kriminálpedagógia eszköztárában foglal helyet, ugyanis a büntetés-végrehajtás rendjének megtartására ösztönzi az elítéltet, s ezáltal segíti a büntetés-végrehajtási szervek munkáját is. A feltételes szabadságon lévő elítélt felügyelete és annak kilátásba helyezése, hogy újabb bűncselekmény elkövetése vagy súlyos magatartási szabályszegés esetén a büntetését folytatnia kell, mind olyan befolyásoló tényezők, amelyek szintén segítik az elítélt nevelését és reszocializálását. A korábbi szabadulás reménye az elítéltek viselkedését, magatartását pozitívan befolyásolja, melynek hatása folytatódik a feltételes szabadság tartama alatt is.

A feltételes szabadságra bocsátás intézménye a nevelés gondolatának elterjedésével az elítéltnek a társadalomba való fokozatos visszavezetése, a szabad életbe történő beilleszkedés elősegítése érdekében alakult ki. A bíróság számára korrekciós lehetőség, az elítélt számára pedig perspektívát nyújt, ugyanakkor átmenetet és próbatételt is jelent a társadalomba való visszailleszkedéshez. Ennek során az elítéltet azzal a feltétellel helyezik szabadlábra, hogy amennyiben újabb bűncselekményt nem követ el és a számára előírt magatartási szabályokat megtartja, büntetése hátralévő részét nem kell letöltenie. A feltételes szabadságra bocsátással a szabadságvesztés-büntetés ténylegesen végrehajtandó része csökken, azonban jogi értelemben a szabadságvesztés szerves része, az eredménytelen feltételes szabadság ugyanis nem számít be a szabadságvesztés tartamába.

Az alkalmazás kapcsán határozottan és egyértelműen rögzíteni szükséges, hogy az nem automatizmus, a lehetőség nem jelent alanyi jogot arra, hogy az elítélt a szükséges várakozási idő után ténylegesen szabaduljon. Az alapügyben eljáró bíróság kizárólag a kedvezmény lehetőségéről dönt, illetve csupán deklarálja a törvényi rendelkezést.⁴ A törvényben meghatározott „várakozási” idő eltelte kizárólag azt jelenti, hogy az eljáró bíró megvizsgálja az engedélyezés feltételeit, majd azokat mérlegelve dönt az engedély megadása vagy megtagadása tárgyában. Tekintettel arra, hogy a helytelen alkalmazás súlyos következményekkel járhat, ezért a bíróságnak komoly körültekintés mellett kell meghoznia felelős döntését. Az engedély megadására kizárólag akkor kerülhet sor, ha az megalapozottan szolgálja a büntetés célját. Ellenkező esetben éppen maga a bírói döntés jelenhet potenciális veszélyt a társadalomra.

A feltételes szabadságra bocsátás szabályai gyakran változtak, alkalmazására hol szigorúbb, hol enyhébb előfeltételek mellett kerülhetett sor. Az utóbbi időben több olyan jelentős tárgyi súlyú élet, testi épség elleni bűncselekmény elkövetéséért elítélt vonatkozásában is sor kerülhetett a jogintézmény alkalmazására, ami – a büntetési célok érvényesülése tekintetében – komoly aggályokat ébresztett. Ezért a társadalom védelmének igénye szükségessé tette a vonatkozó jogi szabályozás ismételt átgondolását. 2019. év végén az igazságügyi miniszter átfogó kormányzati vizsgálatot kezdeményezett. A vizsgálat alapján a Kormány számára jelentés készült, amelyben feladatként került meghatározásra, hogy az Igazságügyi Minisztérium vizsgálja felül a feltételes szabadságra bocsátás szabályozását, különösen a feltételes szabadságra bocsátásról való döntés során vizsgálható, vizsgálandó körülményeket, és azzal összefüggésben a Büntető Törvénykönyv vagy egyéb jogszabályok szigorításának indokoltságát. A vizsgálat eredményeként 2020. június 9. napján a Kormány T/10953 számon törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos személy elleni erőszakos bűncselekmények áldozatainak fokozottabb védelme érdekében.⁵ Ezzel párhuzamosan a Kúria elnöke által 2020. évre vonatkozóan felállított öt joggyakorlat-elemző csoport egyike a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit is vizsgálatának tárgykörébe vonta a büntetés-végrehajtási bírói gyakorlatban.⁶

Az alkalmazás feltételei és a kizáró okok

A feltételes szabadságra bocsátás büntető anyagi jogi feltételeit a Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.)⁷ 38. §-ának (1)–(3) bekezdése tartalmazza. Alkalmazásának objektív időbeli, valamint az elítélt magatartásával kapcsolatos szubjektív feltételei egyaránt vannak. A feltételes szabadságra bocsátás feltételeire vonatkozó törvényi rendelkezéseket a Bv. tv. 188–190. §-ai részletezik. Ezen szabályozást a jogalkotó 2019. január 1-jei hatállyal pontosította.⁸ A feltételes szabadságra bocsátás célja a büntetés anyagi jogi jogszabályban meghatározott céljával átfedést tartalmaz, és bár a korábbi normaszöveg széles mérlegelési lehetőséget biztosított a jogalkalmazó számára, ennek ellenére – konkrét jogszabályi rendelkezés hiányában – adott volt a lehetőség egy szűkebb jogértelmezésre. A bírói gyakorlat nem volt egységes abban a tekintetben, hogy a büntetés céljának megvalósulása körében vizsgálandó-e az elkövetett bűncselekmény jellege és a kiszabott büntetés, vagy kizárólag a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás vehető figyelembe. A feltételes szabadságra bocsátás elsődlegesen a speciális prevenciót szolgáló intézmény, azonban nem hagyható figyelmen kívül a Btk. 79. §-a alapján, hogy a büntetés célja alapvetően a társadalom védelme, ezért nem mellőzhető ennek vizsgálata a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezéséről való döntés alkalmával sem. A jogintézmény alkalmazásáról a büntetés-végrehajtási bíró (a továbbiakban: bv. bíró) a büntetés-végrehajtási intézet (a továbbiakban: bv. intézet) előterjesztése alapján⁹ – összetett szempontrendszert figyelembe véve – dönt.

A feltételes szabadság engedélyezésének objektív feltétele a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetés bíróság által meghatározott részének, illetve életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a bíróság által meghatározott tartam letöltése. A Btk. a feltételes szabadság legkorábbi időpontját nem a végrehajtási fokozathoz, hanem az elkövető előéletéhez igazítja. Tekintettel arra, hogy azok az elkövetők, akik korábban még nem követtek el vagy csak viszonylag régebben követtek el olyan bűncselekményt, amely miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték őket, nagy valószínűséggel könnyebben és hamarabb visszailleszkednek a társadalomba és törvénytisztelő életmódot folytatnak, ha korábban feltételes szabadságra kerülhetnek. Feltételezhető, hogy az ő vonatkozásukban a feltételes szabadság is eredményesen telik el. A határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját vagy – a törvényben meghatározott esetekben – azt, hogy a feltételes szabadság lehetősége kizárt. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a jogalkotó nem zárja ki, annak legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad, visszaeső esetén háromnegyed részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. Különös méltánylást érdemlő esetben – öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy – a törvényben meghatározott esetkör kivételével – az elítélt már a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ennek célja, hogy a nem bűnöző beállítottságú elkövetők minél hamarabb visszailleszkedhessenek a társadalomba. Ezen rendelkezés – alkalmazásának a személyükben rejlő fokozott társadalomra veszélyességre tekintettel – a többszörös visszaesőkkel szemben nincs helye.

A jogintézmény alkalmazásának szubjektív feltételét nem a Btk., hanem a Bv. tv. 188. § (1) bekezdésének b) pontja tartalmazza. Ennek értelmében a feltételes szabadságra bocsátásnak akkor van helye, amennyiben alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. A jogalkotó – a hatályos szabályozás alapján – arra nézve is rendelkezik, hogy a szubjektív feltétel szempontjából a bv. bírónak mit kell vizsgálat tárgyává tennie.¹⁰ Ilyennek kell tekinteni különösen:

• az elítélt által elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetés tartamát és a büntetésből még végrehajtásra váró részt;
• az elítélt büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartását;
• az elítéltnek a bűncselekménnyel okozott hátrány jóvátételét eredményező vagy azt célzó magatartását; valamint
• az elítélt törvénytisztelő életmód folytatására vonatkozó készségét.

A korábbi szabályozáshoz képest a törvény egyértelművé teszi, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében való döntés meghozatalakor értékelni kell az elkövetett bűncselekmény büntetési célokhoz, illetve az elítéltnek az elkövetett bűncselekményhez való viszonyát. Ez nem jelenti azt, hogy a bv. bíró felülmérlegelné vagy újraértékelné azokat a körülményeket, amelyeket a perbíró a büntetéskiszabásakor értékelt. A speciálprevenciós célok érvényesülésének vizsgálatakor az elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetést és a még végrehajtásra váró tartamot együttesen kell vizsgálni, amely egyúttal viszonyítási alap is abban a tekintetben, hogy az elítélt a büntetés kiszabását követően milyen magatartást tanúsított. Ez utóbbi körben a megbánásnak van kiemelkedő jelentősége, melyre utalhat az, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása alatt tett-e bármit, ami az okozott sérelem vagy kár reparálását szolgálja a sértett irányába, ideértve a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését, a megítélt polgári jogi igény teljesítését vagy a teljesítés megkezdését.

A jogalkotó fenntartja a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás értékelését, ami alatt a végrehajtás rendjének való megfelelés, vagyis a fenyítések és jutalmazások, továbbá a reintegrációs programokban való előrehaladás értendő. A törvénytisztelő életmód folytatására való készség tág kategória. Nyilvánvaló, hogy pusztán az elítélt börtön-konform viselkedése, a fogva tartás rendjét és biztonságát sértő magatartástól való tartózkodása önmagában nem adhat kellő alapot a pozitív következtetés levonására. Ebben a körben értékelhető az elítélt jövőbeli lakhatására, foglalkoztatására, életmódjára vonatkozó elképzeléseiről szóló nyilatkozata, az ezzel összefüggésben benyújtott igazolások, a meghallgatás idején beszerzett bűnügyi nyilvántartási adatok vagy a pártfogó felügyelői vélemény. Vizsgálható továbbá az elítélt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását követően a végrehajtás megkezdéséig, illetve a kényszerintézkedések hatálya alatt töltött idő beszámítása folytán a szabadlábon lévő elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról szóló döntésig terjedő időben tanúsított magatartása. A törvényi szinten megjelenő mérlegelési szempontrendszer komplex vizsgálatának előírásával a jogalkotó célja egy egységes, a vonatkozó elvárásoknak és a megalapozott társadalmi igénynek megfelelő jogalkalmazási gyakorlat kialakítása volt.¹¹

A fentiek szerinti feltételek meghatározása mellett a törvény további olyan körülményeket (kizáró okokat) is meghatároz, melyek fennállása esetén a jogintézmény alkalmazására nem kerülhet sor. A jogalkotó megítélése szerint a büntetés célja a szabadságvesztés-büntetés teljes kiállása nélkül nem elérhető azzal az elkövetővel szemben, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. Nem bocsátható továbbá feltételes szabadságra az elítélt a 3 hónapi minimális tartam letöltése előtt sem. Ennek indoka, hogy az elítéltnek a meghatározott minimumot le kell töltenie a bv. intézetben ahhoz, hogy megalapozottan állást lehessen foglalni a feltételes szabadságra bocsáthatóság kérdésében. Ezen időtartamba azonban beszámít az előzetes fogva tartásban töltött idő is. Hasonló módon kizárja a törvény a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét azon elítélt esetén is, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, további kizáró körülmény a többszörös visszaesés, amennyiben a szabadságvesztést fegyházfokozatban kell végrehajtani, valamint az erőszakos-többszörös visszaesés. Ezen elkövetői körnél ugyanis a feltételes szabadság lehetőségének megadása eleve indokolatlan, illetve célszerűtlen, mivel nincs kellő alap annak feltételezésére, hogy a büntetés célja a büntetés teljes tartamának kiállása nélkül is elérhető.¹²

A feltételes szabadság alkalmazását kizáró okok körét a jogalkotó – a 2020. évi CVIII. törvény által – tovább szigorította. A Btk. 38. §-át kiegészítő módosítás célja, hogy a legsúlyosabb emberi élet vagy testi épséget sértő bűncselekmény, valamint a hozzátartozó sérelmére elkövetett jelentős tárgyi súlyú személy elleni bűncselekmény elkövetője határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén a törvény erejénél fogva legyen kizárva a feltételes szabadság kedvezményéből. A törvény kétfokozatú szabályozást vezet be. A legsúlyosabb esetekben, a más ember életének szándékos kioltásával elkövetett bűncselekmények tekintetében semmilyen különös méltánylást érdemlő körülmény nem oldhatja fel a törvényi tilalmat. A hasonló elkövetési körülmények, az elkövető és a cselekmény társadalomra veszélyességének hasonlóan magas foka miatt, az élet ellen irányuló bűncselekményeken túl, a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos, legalább nyolcévi szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetői esetében is indokolt, hogy fő szabályként érvényesüljön a feltételes szabadság lehetőségének kizárása. A méltánytalan helyzetek elkerülése érdekében azonban a jogalkotó megteremti az egyéni körülmények értékelésének kivételes lehetőségét. Bizonyos, különös méltánylást érdemlő esetekben (kísérlet vagy előkészület, részesség, korlátlan enyhítés alkalmazása stb.) lehetővé teszi, hogy a bíróság továbbra is rendelkezhessen a feltételes szabadság alkalmazásáról. Erre akkor lesz mód, amennyiben az elkövetés körülményeire, az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokára vagy egyéb büntetéskiszabási körülményekre figyelemmel a büntetés célja pártfogó felügyelet elrendelésével és külön magatartási szabály meghatározásával elérhető. A nemzetközi egyezményekben meghatározott azon elvárásra figyelemmel, amely szerint a szabadságelvonás fiatalkorúval szemben csak végső eszköz lehet, esetében a feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezések csak akkor alkalmazhatók, ha a tizenhatodik életévét betöltötte és tíz évi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélik. A módosítás csak a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetéseket érinti, annak érdekében, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetések köre ne bővüljön.

Egy szankció annál inkább képes elérni célját, betölteni rendeltetését, minél rövidebb idő telik el a jogerős határozat meghozatala és a szankció végrehajtásának megkezdése között. A foganatba vétel időszerűségéhez alapvető törvényességi, hatékonysági és garanciális érdekek fűződnek. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatták, hogy a korábbi években folyamatosan csökkent a végrehajtandó szabadságvesztést önként megkezdők aránya, ezért a jogalkotó az elítéltek ezen mulasztását igen szigorúan szankcionálja. A Bv. tv. ezáltal is erősíteni kívánja a felhívási tevékenység kötött rendjét, továbbá megfelelő visszatartó erőt kíván biztosítani arra nézve, hogy valaki kivonja magát a végrehajtás alól. A Bv. tv. 87. §-ának (1) bekezdése ezért kimondja, hogy azt az elítéltet, aki a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, ki kell zárni a feltételes szabadság kedvezményéből. A szankció súlyára is figyelemmel, az elítéltet a szabadságvesztés megkezdésére irányuló felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban erre figyelmeztetni kell. A perbíróságot és a bv. bírót terhelő figyelmeztetési kötelezettség egyúttal az elítélt jogaként is jelentkezik, mert jogosult megismerni a jogaira és a kötelezettségeire vonatkozó rendelkezéseket. A végrehajtás ezen általános rendelkezése nem üresíthető ki, és különösen visszás volna ez olyan alapvető kérdésben, mint a feltételes szabadságra bocsáthatóság elveszíthetősége. Következésképpen a végrehajtási jogi okból eredő feltételes szabadságra bocsáthatóságból való kizárás csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó perbírósági határozat, büntetés-végrehajtási felhívás az ez irányú kioktatási kötelezettséget tartalmazta. Ennek elmaradása esetén – a bírói gyakorlat szerint – a kedvezményből történő kizárásra nem kerülhet sor.¹³

Az önhibájából mulasztó elítélt tehát – feltéve, hogy erről megfelelően tájékoztatták – feltételes szabadságra nem bocsátható. A szabadságvesztés megkezdésére az elítéltet – azon eset kivételével, amikor a végrehajtás iránt azonnal intézkedni kell – a BVOP¹⁴ hívja fel. Ha a szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívás az elítéltnek azért nem volt kézbesíthető, mert ismeretlen helyre távozott, a BVOP haladéktalanul megkísérli az elítélt tartózkodási helyének a felkutatását, ha ez nem vezet eredményre, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását.

Amennyiben az elítélt a szabályszerűen kézbesített felhívás ellenére nem jelent meg a bv. intézetnél, a BVOP haladéktalanul intézkedik az elítélt elővezetése iránt. Ha az elővezetés nem járt eredménnyel, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását. Az elítélt elővezetését követő foganatba vételkor a bv. intézet – a Bv. tv. 55. §-ának (1) bekezdése alapján – köteles előterjesztést tenni a bv. bíróhoz, akinek a kompetenciájába tartozik az elítélt önhibájának megítélése. A bv. bírónak a határozat meghozatalát megelőzően részletesen meg kell vizsgálnia, hogy az elítélt mulasztása ténylegesen önhibának minősül-e, ami bírói mérlegelést igénylő kérdés. Azon értékelési elvek és szempontok szerepeltetését, amelyek mentén eldönthető, hogy az elítélt valóban önhibájából nem kezdte meg szabadságvesztése letöltését a kijelölt időpontban, a jogalkotó nem tartotta szükségesnek jogszabályban rögzíteni, az minden esetben a bv. bírói eljárás mérlegelésének eredménye. Így például a súlyos eszméletvesztéssel járó betegség vagy súlyos baleset bekövetkezése nyilván olyan vis major jellegű akadálynak tekinthető, amelynek fennállása az önhibát kizárja. A bv. bíró döntését az előterjesztés érkezésétől számított 15 napon belül köteles meghozni, amelyben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás kizártságát, vagy a kizárás lehetőségét mellőzi. Ez utóbbi esetben a bűnügyi költséget az állam köteles viselni.

Az esedékesség és az előkészítés

A feltételes szabadság esedékessége azt az időpontot jelenti, amikortól az elítélt legkorábban részesülhet e jogintézmény nyújtotta kedvezményben. A feltételes szabadság akkor válik esedékessé – feltéve, hogy annak alkalmazása nem kizárt – amikor a törvényi várakozási idő eltelt. Az esedékesség időpontja előtt kerül sor a feltételes szabadságra bocsátás előkészítésére és elbírálására. Az esedékesség sajátos esete, amikor az elítélt az előzetes fogva tartásban, illetőleg a házi őrizetben töltött időre figyelemmel, már az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésének időpontjában feltételes szabadságra bocsátható. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátásról soron kívül kell határozni.

A feltételes szabadságra bocsátás előkészítése mindazon intézkedések megtéte-lét, eljárási cselekmények elvégzését jelenti, amelyek ahhoz kellenek, hogy a bv. bíró a megalapozott érdemi döntés meghozatalához szükséges ismeretekkel rendelkezzen. Az előkészítéshez tartozik a bv. intézet által elkészített előterjesztés (értékelő vélemény és javaslat)¹⁵, indokolt esetben a pártfogó felügyelői vélemény beszerzése, valamint az elítélt meghallgatása. A feltételes szabadság felőli döntés alapvető kihatással van a ténylegesen letöltendő szabadságvesztés mértékére, ezért garancia fűződik ahhoz, hogy engedélyezéséről a bíróság dönthet. Amint arra az előzőekben már utaltam, a feltételes szabadságra bocsátásról a bv. bíró dönt a bv. intézet előterjesztése alapján, az elítélt meghallgatását követően.

Az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó előterjesztés elkészítése előtt. A vélemény a személyi és büntetés-végrehajtási adatokon kívül kiterjed az elítélttel kapcsolatos fontosabb eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazására és fegyelmezésére, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre. A bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékessége előtt három hónappal, illetve ha ennél kevesebb idő áll rendelkezésre, haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak. Az előterjesztést hivatalból minden olyan elítélt ügyében el kell készíteni, aki a törvény értelmében nincs kizárva a feltételes szabadságból. Az előterjesztésben fel kell tüntetni, ha az elítélttel szemben büntetőeljárás van folyamatban, más ügyben letartóztatását rendelték el, illetve ha más ügyben végrehajtandó szabadságvesztés, közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás vár végrehajtásra.

A Bv. tv. a bv. intézet kizárólagos hatáskörébe utalja a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos előterjesztés megtételét a bv. bíróhoz. A jogalkotó azonban lehetőséget biztosít az elítélt vagy a védő számára arra, hogy kezdeményezzék a jogintézmény alkalmazását, de csak azt követően, amennyiben a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra. A Bv. tv. e téren átvette a Bv. tvr.¹⁶ azon korábbi rendelkezését, melyet 2006. április 1. napjával a 2006. évi LI. törvény – az Alkotmánybíróság 248/B/1998. AB határozatában foglaltakra is figyelemmel – vezetett be. A kérelmet a bv. intézet – értékelő véleményével és javaslatával – 30 napon belül továbbítja a bv. bíróhoz. Ha azonban az elítélt vagy védője egy éven belül új körülményre való hivatkozás nélkül ismételten terjeszt elő kérelmet, úgy a bv. intézet az általa készítendő értékelő vélemény és javaslat elkészítését mellőzheti. Értelemszerűen magát a kérelmet ez esetben is továbbítani szükséges – 8 napon belül – a bv. bíróhoz, akinek arról határoznia kell. A törvény ezzel biztosítja, hogy a visszaélésszerű joggyakorlás ne eredményezze a büntetés-végrehajtási szervezet tevékenységének indokolatlan és aránytalan megnehezítését.

A megalapozottabb döntés előkészítése érdekében a bv. bíró a határozat meghozatala előtt – feltéve, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig rendelkezésre álló idő legalább két hónap – elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Ebben a pártfogó felügyelő leírja a terhelt személyiségét és életviszonyait jellemző tényeket és körülményeket, különösen családi körülményeit, egészségi állapotát, esetleges káros szenvedélyeit, lakhatási körülményeit, iskolai végzettségét, szaktudását, munkahelyét, ennek hiányában a foglalkoztatására vonatkozó adatokat, jövedelmi, vagyoni viszonyait, bemutatja a feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között fennálló kapcsolatot. A pártfogó felügyelő tájékoztatást ad a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőségekről, egészségügyi, illetve szociális intézményi ellátási lehetőségéről, javaslatot tehet egyedi magatartási szabály elrendelésére. A pártfogó felügyelő véleményének elkészítése érdekében az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt legalább két hónappal a bv. intézetben meghallgatja, és vele ettől az időponttól kezdődően rendszeresen érintkezhet. A bv. bíró a döntésének meghozatala előtt – a Bv. tv. 57. §-ának (3) bekezdése alapján – meghallgatja az elítéltet, iratok alapján nem határozhat. A meghallgatás időpontjáról a bv. intézetet, a fiatalkorú elítélt törvényes képviselőjét, az ügyészt, a védőt, valamint – ha meghallgatása szükséges – a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelőt is értesíti. Ha a feltételes szabadságra bocsátásról való döntéshez a szükséges adatok hiányoznak, de rövid időn belül azok beszerezhetők, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése helyett a meghallgatást elnapolja, és arra új határnapot tűz ki. Amennyiben a döntéshez bizonyítás felvétele szükséges, a bv. bíró tárgyalást tart, amelyen az ügyész és a védő részvétele kötelező.

Az elbírálás

A bv. intézet előterjesztése alapján a bv. bíró az elítélt meghallgatását követően határoz a feltételes szabadságra bocsátásról. Ennek során megvizsgálja az objektív és a szubjektív feltételek fennállását, továbbá:

• az elítélt személyiségét,
• személyi és családi körülményeit,
• vagyoni helyzetét,
• befogadó környezetét,
• korábbi életfelfogására és életvezetésére vonatkozó adatokat, valamint
• azt, hogy az elítélt ellen van-e újabb büntetőeljárás folyamatban.¹⁷

Az újabb büntetőeljárás – ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában – önmagában nem feltétlenül jelenti akadályát a feltételes szabadság engedélyezésének, azonban az egyéb körülményekkel együtt a bv. bíró azon meggyőződésének kialakulásához vezethet, hogy további szabadságelvonás szükséges a büntetés céljának eléréséhez.

A jogintézmény alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, amennyiben az elítélt személyiségének, a büntetés-végrehajtás alatt tanúsított magatartásának, a szabadulásra való felkészülésének vizsgálata után, továbbá valamennyi jogszabályi körülmény részletes és alapos elemzését követően az a meggyőződés alakul ki a bv. bíróban, hogy további szabadságelvonás nélkül is remény van az elítélt társadalmi beilleszkedésére, az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodására. A bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását nem tagadhatja meg arra való hivatkozással, hogy az elítéltnek olyan, más szabadságvesztést is le kell töltenie, amely – a quasi halmazati viszony hiánya miatt – nem foglalható összbüntetésbe; ilyen esetben azonban a szabadságvesztések folyamatos végrehajtása során a feltételes szabadság addig nem kezdhető meg, amíg az elítélt a szabadságvesztés-büntetését tölti.

Amennyiben a bv. bíró azt észleli, hogy az elítéltet a feltételes szabadság kedvezményéből ki kellett volna zárni, az első fokon eljárt bíróságot keresi meg a szükséges eljárás lefolytatása érdekében, és a határozat megküldéséig saját eljárását felfüggeszti. A bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg az elítélt pártfogó felügyeletét rendelheti el és számára külön magatartási szabályokat írhat elő. A feltételes szabadság tárgyában hozott bv. bírói határozattal szemben az elítélt, a védő, valamint az ügyészség fellebbezést jelenthet be, melynek a feltételes szabadság megkezdésére halasztó hatálya van. A gyakorlati tapasztalatok tanulsága szerint, a megalapozott ügyészi fellebbezések olyan elítéltek feltételes szabadságra bocsátását akadályozhatják meg, akik esetében a jogintézmény alkalmazása nem állna összhangban a büntetés céljával, a társadalom védelmével.¹⁸ Azt az elítéltet, akit feltételes szabadságra bocsátottak, annak esedékessége napján szabadon kell bocsátani, kivéve, ha a nem jogerős végzés ellen az ügyészség az esedékesség napjáig fellebbezést jelentett be.¹⁹ A fenti két rendelkezésből az következik, hogy az ügyészi fellebbezés halasztó hatálya csak akkor érvényesül, ha a fellebbezést – akár a meghallgatáson történő részvétel során – a feltételes szabadság esedékessége napjáig bejelentik.

Az engedély megadása nem minden esetben jelenti az elítélt automatikus szabadlábra helyezését. Előfordulhat ugyanis, hogy a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező határozat kelte és a szabadítás határideje között az elítéltet letartóztatásba helyezik, vagy újabb szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátást kiszabó bírósági határozat nem hajtható végre, az elítélt nem bocsátható szabadon. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt súlyos fegyelmi vétséget követett el, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti.²⁰

A nemleges bv. bírói döntés nem jelenti azt, hogy az elítélt egyszer s mindenkorra elesett e kedvezménytől. A Bv. tv. 57. §-ának (6) bekezdése értelmében ugyanis, ha a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét később újból megvizsgálhatja. Ilyen esetben elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, de úgy ítéli meg, hogy az elítélt később feltételes szabadságra bocsátható, felhívja a bv. intézetet, hogy az általa meghatározott időpontban tegyen újabb előterjesztést. Az újabb előterjesztésre akkor kerülhet sor, ha az öt évet meg nem haladó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább három hónap, az öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén pedig a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább hat hónap eltelt. A törvény az ismételt előterjesztés legkorábbi időpontját határozza csak meg, tehát a bv. bíró, az ügy konkrét körülményeire figyelemmel, távolabbi időpontot is megjelölhet a végzésében. Az elítélt magatartásában tartósan bekövetkezett, lényeges változásra figyelemmel, a bv. intézet ismételten előterjesztést tehet, ha a bv. bíró – feltételes szabadságra bocsátást mellőző – határozatától számítva hat hónap már eltelt és az elítélt magatartásában tartósan kedvező változás következett be.

Az életfogytig tartó szabadságvesztés külön szabályai

Külön szabályok vonatkoznak az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsáthatóságra (Btk. 42–45. §). Az ilyen elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a szabadságvesztésből letöltötte a bíróság által meghatározott időtartamot és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. Az életfogytig tartó szabadságvesztés határozatlan tartamú, mivel tartalmaz határozatlansági mozzanatot – ugyanis az elítélt élete végéig is tarthat, aminek az időpontja bizonytalan – valódi értelemben azonban mégsem tekinthető határozatlan tartamú szabadságvesztés-büntetésnek. A bíróság az ilyen elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kétféleképpen rendelkezhet: vagy meghatározza annak legkorábbi időpontját, vagy kizárja annak lehetőségét. Nincs mód a feltételes szabadságra, ha az elítéltet ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, vagy az ítélőbíróság ennek lehetőségét kizárta. A Btk. 44. §-ának (1) bekezdése határozza meg azon bűncselekményeket, amelyek elkövetése esetén a bíróság élhet a kizárás lehetőségével, ezzel szemben – a (2) bekezdés alapján – kötelező a kizárás, amennyiben az elkövető erőszakos-többszörös visszaeső, vagy a meghatározott bűncselekményt bűnszervezetben követte el. Ha nem kizárt a jogintézmény alkalmazása, annak legkorábbi időpontja legalább 25, de legfeljebb 40 év, az engedélyezett feltételes szabadság tartama pedig legalább 15 év. Differenciált szabályozást tartalmaz a törvény a feltételes szabadságra bocsáthatóságra nézve az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt újabb elítélése esetére (Btk. 45. §).

Amennyiben a bv. bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre elítélt feltételes szabadságra bocsátása vonatkozásában nemlegesen döntött, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a későbbiekben – először legkésőbb két év múlva, azt követően pedig évente – meg kell vizsgálnia. A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Büntető Kollégium vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban hozta meg 2015. július 1. napján a 3/2015. BJE határozatát. Ebben a Kúria elvi éllel mutatott rá arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásának lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek – törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő – bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) esetjoga, alkotmánybírósági döntés és a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adnak okot. Hangsúlyozta továbbá, hogy nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv döntése folytán, törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésnek megfelelő határozat meghozatala nem közvetlenül az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) mint ítélkezésre szolgáló anyagi vagy eljárási jogszabály alapján, hanem az emberi jogi szerv döntésének alapulvételével, annak magyar jogrendszerbe beillesztésével, a büntetőeljárásról szóló törvény szerinti felülvizsgálati eljárás lefolytatásával, az egyezménysértéssel nem érintett hatályos jogszabályok alkalmazásával történik.²¹

A Bv. tv.-t módosító 2014. évi LXXII. törvény teremtette meg a hazai jogrendszerben az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében alkalmazható kötelező kegyelmi eljárás szabályait. A törvény ezen rendelkezései rögzítik, hogy a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek esetében különleges, nem kérelemre induló kegyelmi eljárást kell lefolytatni. Ezzel biztosítja a magyar jogrendszer az EJEB 2014. május 20. napján – a Magyar kontra Magyarország ügyben – hozott ítéletében kifejtett elvárás érvényesülését. A Bv. tv. 46/A–H. §-ai tartalmazzák a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására vonatkozó szabályozást. A 40 évi szabadságvesztés letöltését követő kötelező kegyelmi eljárás lefolytatása természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt vagy az arra jogosult más személy az általános szabályok szerint kegyelmi kérelmet nyújtson be, vagy az arra jogosult hivatalból kegyelmi eljárást kezdeményezzen.

Az EJEB aggályosnak ítélte a Bv. tv. hatályos szabályozását, mert véleménye szerint túl hosszú időnek, 40 évnek kell eltelnie a felülvizsgálatig. Ez szerinte jelentősen hosszabb az általa egy korábbi ítéletében javasolt legfeljebb 25 évnél. Az Igazságügyi Minisztérium ezzel összefüggésben rámutatott arra, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés az Európa Tanács más részes tagállamában is alkalmazott szankció, továbbá az EJEB más esetben elfogadta a 30 évet, vagy akár az annál hosszabb időszakot követő felülvizsgálat lehetőségét. Álláspontja szerint a bíróság által kifogásolt – a köztársasági elnök szabad mérlegelési lehetőségét biztosító – kegyelmezési eljárási rend korrekt és tisztességes, és más részes államban is hasonlóképpen alkalmazandó. A minisztérium azt is hangsúlyozta, hogy a tényleges életfogytiglan megfelel a nemzetközi szerződéseknek, és Magyarországon is beváltotta a hozzáfűzött reményeket, erős visszatartó erővel és magas társadalmi támogatottsággal bír. Magyarország Alaptörvénye értelmében tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. A bírói gyakorlatban a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést általában emberölés minősített esetei miatt szabják ki, tehát olyan brutális bűncselekmények esetén, amikor előre kitervelten vagy nyereségvágyból ölnek meg valakit, esetleg több embert ölnek meg, netán gyermek az áldozat.

A reintegráció jogintézménye

A szabadságvesztés céljának elérése érdekében az elítélteket a bv. szerv által biztosított általános vagy egyéniesített reintegrációs tevékenységbe kell bevonni. Ennek során törekedni kell az elítélt önbecsülésének és felelősségérzetének kialakítására, fejlesztésére, a szabadulás után a munkaerő-piaci és a társadalmi életbe való beilleszkedésének elősegítésére. A reintegráció magába foglal minden olyan programot, tevékenységet, amely elősegíti, támogatja a társadalomba történő visszailleszkedés hatékonyságát, a visszaesés esélyének minimalizálását, akár kizárását is. A reintegrációs program fogalmára nézve a Bv. tv. 82. §-ának 5. pontja tartalmaz értelmező rendelkezést, eszerint az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó programok, foglalkozások.

Az elítéltek társadalmi beilleszkedését elősegítő reintegrációs tevékenységet a végrehajtásért felelős szerv – önállóan vagy más szervezetekkel együttműködve – az elítéltek munkáltatása, munkaterápiás foglalkoztatása, továbbá általános, illetve középfokú iskolai oktatása, felsőfokú tanulmányok végzése, szakképzése, szakmai gyakorlat megszerzése, valamint egyéb reintegrációs programok által biztosítja, és az elítélt személyéhez igazodó szakmai módszerekkel végzi.²²

A reintegráció keretében nem csak szigorúan a bv. intézetben szervezett tevékenységekre kell fókuszálni, hiszen a bv. szervek más szervekkel együttműködve eredményesebben szolgálják a büntetés-végrehajtás céljának megvalósítását. A reintegráció számos programot foglal magában. A leglényegesebbek azok, amelyek a társadalomban is a legnagyobb jelentőséggel bírnak, így a szakképzés, oktatás, valamint a munkavégzés. Az elítélt szabadulása után várhatóan eredményesen tud alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, ha fogva tartása idején képesítést szerez és munkát végez. Az oktatás és a munkavégzés mellett a szabadidő hasznos eltöltése is sarkalatos pontja a reintegrációnak. A szabadidős tevékenységek megfelelő szervezése, lehetőségek teremtése a fogva tartás rendje és biztonsága szempontjából is kiemelkedő, hiszen a rendkívüli események számát csökkentheti, ha az elítélt hasznosan és hatékonyan használja fel a szabadidejét. A szabadidő felhasználása kapcsolódik a kapcsolattartási formákhoz is, hiszen itt kell lehetőséget teremteni a család, a majdani befogadó környezet és az elítélt kapcsolatának fennmaradására. A család a reintegrációs tevékenységet is erősíti, támogatja. A családi kapcsolatok erősítésén túl a bv. intézet keretei között a szabadidő művelődéssel, sporttal tölthető el eredményesen. Mindezeken túl a vallási szertartások, lelki gondozás szerepe jelentős lehet a reintegrációs célok elérésében.

A reintegrációs őrizet

A reintegrációs őrizet a bv. intézet tartós elhagyásával járó, progresszív végrehajtási forma.²³ A jogintézmény bevezetésével a büntetés-végrehajtás eszköztára jelentősen bővül a progresszív szabadságelvonás, a normalizáció és a sikeres társadalmi visszailleszkedés elősegítése tekintetében. Azok a jogerősen elítéltek, akik reintegrációs őrizetbe kerülnek, korlátozottan visszanyerik személyi szabadságukat, távozhatnak a bv. intézetből, de csak a bv. bíró által kijelölt házba, lakásba, amelyet csak meghatározott esetekben hagyhatnak el. A társadalmi visszailleszkedés ilyen módon lépcsőzetesen valósul meg, a teljes szabadságelvonás és a felelős önálló életvezetés közé belép egy az állami szervek által felügyelt életszakasz.

A reintegrációs őrizet elrendelésére a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bírónak. A jogintézmény alkalmazásának elrendelését a szabadságvesztés végrehajtása alatt egy alkalommal az elítélt vagy védője is kezdeményezheti. Az alkalmazásra olyan elítélt esetében van mód, akit első alkalommal ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre, és öt évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztését fogház- vagy börtönfokozatban tölti. A reintegrációs őrizetbe helyezés további feltétele, hogy azt az elítélt vállalja, feltéve hogy nem a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték el. A reintegrációs őrizet elektronikus távfelügyeleti eszközök alkalmazása mellett biztosítható. A jogalkotó kizárta a jogintézmény alkalmazásának lehetőségét, ha az elítélttel szemben további szabadságvesztést kell végrehajtani, vagy a folyamatban lévő büntetőügyben elrendelt letartóztatást a szabadságvesztés végrehajtásának idejére megszakították. Akkor sem jöhet szóba az engedélyezés, ha a fogva tartás során biztosított reintegrációs őrizetet az elítéltnek felróható okból megszüntették, vagy az egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztésből legalább három, az egy évet meghaladó tartamú szabadságvesztésből legalább hat hónapot nem töltött le. Kizárt továbbá a reintegrációs őrizet abban az esetben is, ha a megjelölt lakás az elektronikus távfelügyeleti eszköz elhelyezésére alkalmatlan, és amennyiben a bíróság az elítélt kiutasításáról rendelkezett. Fiatalkorú reintegrációs őrizetének a fentieken túli alkalmazási feltétele a szabadságvesztés végrehajtása alatt legalább egy alkalommal családi terápián vagy családi konzultáción való részvétel, továbbá a törvényes képviselő hozzájárulása az elektronikus távfelügyeleti eszköz telepítéséhez, és nyilatkozata a lakhatás, valamint a fogvatartott kísérése tekintetében.²⁴

A reintegrációs őrizet elrendelése esetén a bv. bíró jelöli ki az elítélt tartózkodási helyéül szolgáló lakást. A végzésben meghatározza, hogy a kijelölt lakás és a hozzá tartozó bekerített hely milyen – elsősorban a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítását szolgáló, munkavégzési vagy gyógykezelési – célból és milyen időtartamban hagyható el. Az eljárást a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes bv. bíró folytatja le, eljárására egyebekben a Bv. tv. 57–59. §-ait kell alkalmazni. Amennyiben a reintegrációs őrizet alatt az elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kell dönteni, és a bv. intézet az előterjesztésben a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezésére tesz javaslatot, a bv. bíró az elítélt meghallgatását mellőzheti.

Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt a reintegrációs őrizet magatartási, illetve az elektronikus távfelügyeleti eszköz vállalt alkalmazási szabályait megszegte, az elektronikus távfelügyeleti eszközt megrongálta vagy használhatatlanná tette, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, a reintegrációs őrizetet megszünteti és megteszi a szükséges intézkedéseket a szabadságvesztés fennmaradó részének a letöltése érdekében. Az ilyen elítélt magatartását, a bv. bíró által meghatározott magatartási szabályoknak és az elektronikus távfelügyeleti eszköz alkalmazási szabályainak a betartását, valamint a társadalmi reintegrációs folyamat előrehaladását a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő ellenőrzi.

Az ügyészségi jogalkalmazási tapasztalatok szerint a reintegrációs őrizet a jogintézmény bevezetése óta eltelt időben összességében az elítéltek társadalomba való visszailleszkedése terén hasznos és eredményes eszköznek bizonyult. A végrehajtási hely elhagyásának engedélyezése kapcsán azonban a jogintézmény céljával összhangban nem álló jogalkalmazói gyakorlat kialakulása is tapasztalható volt. Előfordul ugyanis, hogy az elítélt számára – törvényi maximum hiányában – lehetővé vált, hogy akár napi tizenkét órát meghaladó időtartamra is elhagyhassa a végrehajtás helyéül szolgáló lakást. Az is megtörtént, hogy az elítélt munkavégzés céljából változó munkahelyre, akár az egész megye területére nézve elhagyhatta a kijelölt lakóhelyét. Arra is volt példa, hogy a kijelölt lakóhely elhagyásának engedélyezésére olyan okból került sor, ami a jogintézmény céljával nem volt összeegyeztethető. Az ilyen határozatok kiüresítik a reintegrációs őrizet jogintézményét és lehetetlenné teszik a büntetés céljának megvalósulását. Tekintettel arra, hogy a fentiek szerinti jogalkalmazói gyakorlat ügyészi eszközökkel eredményesen nem volt alakítható, a Legfőbb Ügyészség a hatályos törvényi szabályozás módosításának megfontolását javasolta a jogalkotónak.

Konklúzió

A feltételes szabadságra bocsátás és a reintegrációs őrizet kapcsán összefoglalva megállapítható, hogy azok egyaránt jogrendszerünk fontos jogintézményei. Alkalmazásukra meghatározott törvényi feltételek fennállása esetén, alapos előkészítés után, számos körülmény komplex mérlegelését követően meghozott felelős döntés alapján kerülhet sor. Helyes gyakorlatuk jól kiegészítheti az izolált végrehajtást, hozzájárulva a progresszivitás és normalizáció követelményeinek érvényesüléséhez. Rendeltetésüket azonban – a konkrét jogi szabályozástól függetlenül – csak akkor tölthetik be, amennyiben azok alkalmazására mindig a büntetés céljának messzemenő figyelembevételével kerül sor.

Lajtár István PhD, legfőbb ügyészségi tanácsos, közjogi legfőbb ügyész helyettes, c. egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar