Mikszáth Kálmán és a honvédgyilkosok ügye – Az a fekete folt egyik motívumáról
A magyar irodalom óriásává lett Mikszáth Kálmánnak az 1881-ben megjelent elbeszéléskötete, A tót atyafiak s a hamarosan napvilágot látott A jó palócok hozta az első elismerést. E művekben felvidéki szülőföldjének élményei, hangulatai tükröződnek, az ottani emberek szerepelnek.
Az elsőként kiadott kötet négy elbeszéléséből az egyik Az a fekete folt, amelynek főhőse a brezinai számadó juhász (bacsa), Olej Tamás, aki lánya elárulása miatt bűnhődik majd. A több motívumot felsorakoztató novella egyik eleme, amikor Anika énekel és ekkor az „akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…
Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza”.
A dalt hallván „Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy »háború« zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt […] vagy most is az még, mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orvkezek által haltak meg Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan”. Az elbeszélésben a továbbiakban többször is említésre kerül Záhony, mivel Olej azt hiszi, hogy ő lehet lánya ismeretlen széptevője.
A novella egészét tekintve jelentőséggel nem bíró motívum valós tartalmú, egy 1849 telén honvédtisztek sérelmére elkövetett rablógyilkosságot idéz fel, amelyért 1871-ben vonták felelősségre az elkövetőket a szegedi várban lefolytatott bűnperek egyikében.
Magyarország egyes részein a Kiegyezést követően jelentősen megromlott az addig is hiányos közbiztonság. Napirenden voltak a súlyos bűncselekmények: útonállások, fosztogatások, lopások, rablások, élet, testi épség elleni tettek. Megjelentek az államot jelképező intézmények, a vasutak és a posták elleni támadások.
A bűnözés felszámolására a kormány a rendkívüli felhatalmazással bíró királyi biztost, gróf Ráday Gedeont rendelte az ország déli területeire. A feladatait megszabó 1869. januári belügyminiszteri rendelet a legveszélyeztetettebbnek Szeged, Kecskemét, Szabadka városok, a kiváltságos Kiskunság, továbbá Csongrád és Csanád vármegyék területét nevezte, ahol elsődlegesen kell a közbiztonságot helyreállítani. A felhatalmazás szabad kezet adott a királyi biztosnak a teendő intézkedésekre. A kitűzött célt illetően meghatározta, hogy a közbiztonság helyreállítása akként érhető el, ha az „elkövetett merényletek tettesei felfedeztetvén s elfogatván, haladéktalanul a büntető igazság kezeibe szolgáltatnak át, s ennek folytán további gonosztettek elkövetése ellen visszarettentő példák adatnak”.
Az 1869 elejétől a szegedi várban berendezkedett királyi biztosság vizsgálói hosszú évekre, évtizedekre visszamenően végeztek kutatásokat, folytattak nyomozásokat addig ismeretlen vagy el nem bírált bűncselekmények miatt. Erre azért volt lehetőség, mert a korabeli – a modern polgári jogrendszer megoldásaival nem rendelkező –, alapvetően a szokásokon alapult hazai büntetőjog nem alkalmazta az elévülés intézményét.
A különböző bűncselekmények gyanújával vagy olykor csak sejtelmével letartóztatottak vallomásai számos esetben addig nem ismert vagy nem bizonyított ügy vizsgálatához adtak anyagot. Ilyenként merült fel a még két évtizeddel korábban Szeged térségében talált ismeretlen holttestek kérdése.
Az akkori mérgesi puszta erdős részén – ma a Csongrád megyei Ruzsa község területe – 1849 decemberében egy csősz egy 30 év körüli, erős testalkatú férfi hullájára akadt. Ezt az akkori szegedi rendőrhatóságnak bejelentvén, a vizsgálat soráni boncolás megállapította, hogy az ismeretlen személy életét egy puskagolyó oltotta ki. A hó elolvadása után 1850 februárjában e helytől „mintegy puskalövésnyire” egy másik holttestet is találtak, amely egy szintén 30-as korú, hosszú szőke bajuszú férfié volt. E holttestet felboncolva kiderült, hogy az áldozat halálát ütés s „különösen a fejnek szétzúzása idézte elő”.
A tettesek kipuhatolása iránti vizsgálatoknak azonban eredménye nem lett: a más bűncselekmények alapján két ízben, 1850-ben és 1859-ben is elfogott három kiskunhalasi gazdaember, Gáspár Mihály, Lefánti István, valamint Czifra Zsemberi István tagadása ellenében bizonyíték nem volt, velük szemben emiatt felelősségre vonásra nem került sor.
A bűntényre viszont 1870-ben fény derült Gáspár „által, ki a kir. biztosság által egyéb bűntényekért befogatván, midőn látta, hogy úgy is úszik, fölébredt lelkiismerete, s e borzasztó bűnére nézve is töredelmes vallomást tett. Ennek folytán fogatott be a másik két élő tettes”.
A nyilvánosságra hozott vizsgálatról részletesen tudósított a helyi és az országos sajtó: a Szegedi Híradó, A Hon, a Politikai Ujdonságok és más lapok folyamatosan írtak az eljárás állásáról, így ezek alapján annak minden mozzanata felidézhető.
Az egyik tudósítás a korabeli hangulatot tükrözően, a cselekmény megítélését illetően szégyenletesnek nevezte az ügyet, mivel „szégyenpír futja el arcunkat, midőn e vallomást tesszük. Hogyne! midőn az eset nem kisebb, mint a szabadságharc két menekülő bajnokának, két honvéd törzstisztnek 1849-ben a mérgesi erdőben történt meggyilkolása s megrablása – magyar emberek által”.
Az eljárás során 1870. augusztus elején a terhelteket elvitték helyszínelésre a mérgesi pusztán levő azon helyre, ahol annak idején a két áldozat maradványait fellelték. A Szegedi Híradó tudósítása szerint a „gazok, mint halljuk, mindent bevallottak, s most az ő útmutatásuk nyomán fölveszik az áldozatok pormaradványait”.
A lap néhány hét múlva, október 2-án tudatta, hogy ezen „undorító bűneset tettesei ellen szept. 29-én indíttatott meg a főbenjáró [vagyis halálbüntetés kiszabását lehetővé tevő] per a vádlevél beadásával”.
Napok teltével a vád tartalmát is közölte az újság: eszerint „1849-dik évi nov. 30-án este két idegen érkezett Gáspár Mihály nevű vadkerti lakos kocsiján Lefánti István halasi lakos, akkor a piritói pusztán gulyás cserényéhez, kik közül az egyik kis termetű, de erős barna ember, egy szemére hibás, német vasastiszti kabátban, a másik magasabb, szőke, hosszú bajúszú, rövid dolmányba öltözve s mindkettő duplapuskákkal fölfegyverkezve, éjjeli lakást kértek. Lefánti István szívesen látta őket, s beszéd közben megértette tőlük, hogy üldözött, menekülő honvédek, kiket bizonyos Bagi tanyáján a vadászkatonák megérezvén, onnan minden holmijuk, kocsijuk s lovaik hátrahagyásával futniok kellett s útközben a köncsögi pusztán ültek kocsira. Felszólíták azután gazdájukat, hogy nem tudna-e nekik vételre jó lovakat ajánlani, mit is L. I. megígért. Másnap odavetődött Czifra Zsemberi István, a gazdának ismerőse, s ez a társaságba vegyülvén, különösen a lóvétel körüli közbenjárásra ajánlkozott, az út folytatására pedig a következő éjjel sötétét ajánlá. Napközben azonban Lefánti, Gáspár és Czifra Zsemberi István, különösen ez utóbbinak fölszólítására összebeszéltek, hogy a két utast, kiknél sok pénzt vettek észre, megölik s pénzüket elveszik; és Zsemberi I. koholt ürügy alatt időközben eltávozva, még egy negyedik társat, Meskó János harkai pusztai bérlőt is megszerezte a borzasztó terv kiviteléhez. Késő estig együtt boroztak a vendégekkel s éjfél körül indult csak el a két utas kocsin, melyen a lovakat Gáspár hajtotta. Lefánti és Zsemberi pedig lóháton, Meskó János csak útközben egy erdőszélnél csatlakozott hozzájuk. Mikor már a mérgesi pusztára értek a szegedi határban, igen sötét volt, annyira, hogy utat tévesztve a buckák közt, a kocsi feldőlt, minek következtében elhatározták a virradatot azon helyen bevárni s addig is lefeküdni. A hosszú bajúszú magasabb idegen a fölemelt kocsiba, míg a másik kisebb barna ember a kocsi hátuljánál a földre feküdt le s elaludtak. A távolibb ment négy kisérő pedig ez időpontot fölhasználva, megosztott munkával Gáspár és Meskó a kocsin fekvőt lefogták, sőt az utóbbi vallomása szerint előbb belelőttek s azután megfojtották, a földön fekvőt Lefánti és Zsemberi vállalván magukra, Lefánti magával hozott és seréttel töltött pisztolyával rálőtt, de az felugorván, futásnak eredt, mire Zsemberi az utas saját fegyverével utána lőtt s agyon is lőtte. Ezután következett a kifosztás, minek eredménye a tettesek vallomása szerint 1200 frt értékű német bankó és 1200 frt magyar bankó volt, melyen egyenlően megosztoztak, az utasok ruháját és iratait pedig nagyrészben egy pusztai kútba vetették s földdel eltakarták […] A megölt egyének kiléte iránt tartott vizsgálatból kiderült, hogy a kisebb, barna, hibás szemű honvéd Gracza Antal, Hont megye bozóki járásának szolgabírája és a szabadságharcban guerilla csapatvezér volt, a másik hosszú bajúszú pedig ennek hajdan iskolatársa, elválhatlan barátja és fegyvertársa, Záhony István, felsődacsolámi jegyző”.
A királyi biztosság által felderített bűnügyek elbírálására az igazságügy-miniszter által delegált Pest-Pilis-Solt vármegyei törvényszék a szegedi várban 1870. október 16-án kezdte meg a 150 férőhelyes teremben hatalmas hallgatósági és sajtóérdeklődés mellett az ügy tárgyalását, majd 18-i ülésén hozta meg döntését.
A sajtó által közölt ítélet szerint „Lefánti István halasi születés, r. kath. 62 éves, nős, 5 gyermek atyja sat., Meskó János vadkerti születés, evang. 59 éves, nős, 6 gyermek atyja sat., Gáspár Mihály, vadkerti születés, evang. 50 éves, nős és 7 gyermek atyja, sat; Mind a hárman 1849. évi december 1-je és 2-ika közti éjjel a szegedi határbeli mérgesi pusztán Graca Antal és Záhonyi István Hont megyei sülyki, illetőleg felsődacsolámi illetőségű menekült honvédtisztek ellen elkövetett rablógyilkosságban bűnösöknek találtatván, kötél általi halálra ítéltetnek. Ezenkívül Graca Antal és Záhonyi István örökösei részére egyenlő arányban összesen 1200 pengő frt kárnak, s 40-40 pengő frt vérdíjnak, az állampénztár részére pedig 61 frt 85 kr. eddigi, valamint az ezután felmerülendő eljárási költségeknek megfizetésében egyetemlegesen, […] védő ügyvédeik részére külön-külön 40 frt védődíjnak, valamint élelmezési költségeiknek megfizetésében fejenként marasztalnak”.
Az indokolás szerint bebizonyosodtak a vád állításai, mivel tanúvallomás, továbbá „Szeged sz. kir. város fenyítő törvényszékétől f. évi 781. sz. a. közlött vizsgálati iratok és illetőleg hivatalos orvosi látletet, és a királyi vizsgálóbíróság részéről f. évi aug. hó 9-én a helyszínén fölvett szemlejegyzőkönyv által pedig igazolva van, miszerént azon helyen, hol a vádlottak önvallomásaik szerént a rablógyilkosságot elkövették, 1849. évi dec. hó, illetőleg 1850-ik évi február hó folytán erőszakos halállal kivégzett két férfinak hullája megtaláltatott”. Így a vádnak megfelelően ítélte el a bíróság a büntetett előéletű vádlottakat.
Az ítélet elleni fellebbezéseknek helyt adva a pesti királyi ítélőtábla 1871 januárjában húsz-húsz évi börtönt szabott ki, majd a Curia február végén az elsőfokú ítéletet hagyta jóvá. A halálbüntetések végrehajtására azonban nem került sor, 1871 májusában királyi kegyelem folytán az elítéltekkel szemben a szabadságvesztés maradt hatályában. Ennek végrehajtására júliusban szállították el a terhelteket, akik majd az illavai fegyházban fejezték be életüket.
Ez a mikszáthi elbeszélésben említettek tényalapja. Az, hogy a szerző honnan szerzett tudomást a honvédtisztek ügyéről, nem megítélhető. A már említett sajtótudósítások révén az áldozatok története honti szülőföldjükön és Mikszáth szomszédos Nógrádjában ismertté válhatott, s amelyről az író is hallhatott. Továbbá 1878-tól a Szegedi Napló munkatársaként tevékenykedve a néhány év előtti eljárás történetéről értesülhetett a városban, olvashatta a korabeli sajtóban megjelent tudósításokat a perről, amely áldozatainak alakjait beemelte novellájába.
Míg a nagy író csupán célzott a történetre elbeszélésében, addig a hajdani per közvádlója, Tóth Mór (1834–1902) részletesen megörökítette a bűnügyet Gracza és Záhony halála című, a Pesti Hírlap 1894. október 28-i számában közölt visszaemlékezésében. Később a történetet rövidebben a Karcagon 1897-ben Jó madarak címmel kiadott bűnügyi elbeszéléskötetének Honvédgyilkosok című novellájában is közzétette. A szegedi vár számos perében eljárt egykori Pest-Pilis-Solt vármegyei tiszti alügyész a hajdani vizsgálat személyes emlékei és iratai alapján idézte meg az eljárást: ebből meg lehet ismerni a maradványok feltalálásának, a terhelti vallomásoknak, a lefolytatott helyszíni szemlének, az áldozatok azonosításának és az ítélethozatalnak, az elítéltek sorsának történetét.
A volt közvádló munkáiban elismerését fejezte ki Mikszáthnak, hiszen írása révén a szabadságharc két alakja ismertté lett és akiket „ragyogó tolla támasztott föl az utókor számára”. Saját magának csupán annyit tulajdonított, hogy „amiket én leírtam, azok csak szomorú tények”.
A bűnügy a környezetét is alakította: az áldozatok feltalálásának helyén még a XIX. században tölgyeket ültettek, amik hatalmasra növekedve a mai napig „hót fák” elnevezéssel ismertek, illetve tiszteletükre 1913-ban részint közadakozásból, részint a város hozzájárulásával emlékoszlopot állított Szeged, Ruzsa község központi parkjában pedig kopjafa őrzi a meggyilkolt honvédek emlékét.
Nánási L. PhD, ügyész, Bács-Kiskun Megyei Főügyészség
A Barbárok tényalapjai
A magyar szépirodalom ismert, nagy hatású darabja Móricz Zsigmondnak először a Pesti Napló 1931. április 12-i számában, majd számos további kiadásban megjelent Barbárok című elbeszélése.
E művet sokan sokféle szempontból elemezték. A kortárs Kosztolányi Dezső a Nyugat 1932. májusi számában közölt ismertető kritikájában írta, hogy „vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk egészében, nézegetjük mondatait, sőt központozását is s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan, amilyen. Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való”. A novella tartalmának ismertetése után pedig megállapította, hogy „csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik s a költő embereket formál, életet varázsol a semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda”.
Azt, hogy honnan is származhatott a mű, Péter László irodalomtörténeti dolgozatában a Kiskunság folyóirat 1968/1–2. számában széleskörűen elemezte. A Barbárok forrásait illetően rámutatott arra, hogy a történet valamely eleme, a mű hangulata már különböző szerzőknél felbukkant: így a hajdani szegedi várbeli perben ügyvédként eljárt Reizner Jánosnak a kecskeméti bűnbandáról írt visszaemlékezésében (1899), valamint Békefi Antal Másli (Sötét idők 1887), Móra István Párbaj (Szegedi Napló 1895), Tömörkény István Oda a juhász (Pesti Hírlap 1899) című novelláiban. Kifejtette, hogy a magyar folklórból, továbbá más népek irodalmából ismertek olyan motívumok, amelyek Móricz írásába beépültek. Az ugyancsak a móriczi művek keletkezéstörténetét vizsgáló Cséve Annának 1999-ben megjelent Tragédia. Szegény emberek. Barbárok című könyvében tett megállapítása szerint a szerző lehetséges kútfői „egybeesnek a Kerek Ferkó, az Erdély-trilógia, a Rózsa Sándor regény forrásaival”, s közölte az előzménynek tekintett alkotások szövegeit.
Az irodalomtörténészi munkákon túl megtörtént az elbeszélés jogi szempontú elemzése is Fejesné Varga Zitának a Debreceni Jogi Műhely 2016/3–4. számában megjelent írásában.
E tanulmányok eszmefuttatások a Barbárok ősforrásáról, történetének tényalapjairól azonban mit sem tudnak, holott azok a mai napig rendelkezésre állnak. Ezek pedig az 1869-től gróf Ráday Gedeonnak, a korabeli Belügyminisztérium rendőri osztálya vezetőjének mint királyi biztosnak az irányításával működött „az alsó-tiszai vidéken megzavart közbiztonság helyreállítása iránti intézkedések és az ezzel egybefüggő bűnügyi elővizsgálatok” végzésére felhatalmazott hatóság által kinyomozott bűncselekmények ügyeiben végzett ügyészi és bírósági munkáról szóló tudósítások.
Magyarország egyes részein a Kiegyezést követően jelentősen megromlott a közbiztonság. A későbbi perek ügyésze – a majdani kiváló jogtudós, akadémikus – Edvi Illés Károly ezt az állapotot úgy összegezte, hogy a „városi lakos éppúgy, mint a pusztai és falusi gazda, a szegénység és a vagyonos osztály egyként védtelen állapotban látszottak lenni a tolvajok, rablók és rablógyilkosok ellen, kik egy egész nagy vidéket uraltak”.
Az 1869. január 13-i belügyminiszteri rendelet Arad, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Pest és Torontál vármegyéket, a Jászkun Kerületet, valamint Szeged, Szabadka és Kecskemét szabad királyi városokat jelölte ki a királyi biztosság működési körzetül. A felhatalmazás szabad kezet adott a királyi biztosnak a teendő intézkedésekre, a kitűzött célt illetően pedig meghatározta, hogy a közbiztonság helyreállítása akként érhető el, ha az „elkövetett merényletek tettesei felfedeztetvén s elfogatván, haladéktalanul a büntető igazság kezeibe szolgáltatnak át, s ennek folytán további gonosztettek elkövetése ellen visszarettentő példák adatnak”.
Ráday Szegeden rendezte be főhadiszállását. Az itteni vár biztonsága, börtönhelyiségei, a szigorú fegyelem alatti lengyel katonák által adott körülmények között a királyi biztosság 1869 januárjában kezdte meg működését.
A vizsgálók évekre visszamenőleg áttekintették a területen történt bűncselekmények korábbi nyomozási anyagait. Intézkedések történtek a gyanúval terhelhetők személyleírásának, lakóhelyének megismerésére. Ráday a felderítések érdekében jelentős összegű díjakat tűzött ki. A sikeres bűnüldözés érdekében nem álltak meg az egyes cselekmények elkövetőinél, hanem törekedtek a felbujtók, orgazdák és más segítők leleplezésére is, így „új meg új, régen elkövetett s titokban maradt bűntény derült ki. Az egyszer megtalált fonalat csak gombolyítani kellett, hogy mindig több bűntény, s ezekkel együtt több bűnös derüljön ki”.
A terheltek jelentős része fogságba került a várba. Itt a bűntársakat elszigetelték, az egymással és a külvilággal való kapcsolattartást megakadályozták. A vizsgálatok során a cél a fő bizonyítéknak tekintett beismerés megszerzése volt. Ezen túl tanúkihallgatások, szembesítések, helyszíni szemlék, lefoglalások, bűnjelek, boncolások, orvosi vélemények járultak hozzá a tényállások megállapításához. A királyi biztosság tekintélyes vagyont zárolt a kártérítések, büntetések érdekében.
A sikeres felderítések során derült fény két, évekkel korábban Kecskemét környékén elkövetett élet elleni bűncselekményre, amelyek bizonyításának eredményeként 1871 őszén vádemelésekre, majd egy év múlva az elkövetők elítélésére került sor.
A királyi biztosság nyomozásait követően a bűnügyekben eljárt bíróság működése élénk figyelem alatt állt, amelynek főszereplője a kor gazdag sajtója volt. A fővárosban szerkesztett, országos terjesztésű napilapok éppúgy, mint a helyi vagy környékbeli folyóiratok, részletesen beszámoltak az egyes ügyekről, az eljárások menetéről. A szegedi várban tartott tárgyalások nyilvánosak voltak, hatalmas közönség- és sajtóérdeklődés mellett folytak. A lapok munkatársai rögzítették az elhangzottakat, tudósításaik napokon belül megjelentek az újságokban. A nyilvánosság felhasználása tudatosan történt, hiszen a vádiratok közlése, a bűnesetek leírása, a tárgyalások kitűzése, az ítéletek közzététele hozzájárult az igazságszolgáltatás megismertetéséhez, az elrettentéshez, a jövőbeni megelőzéshez, így a közbiztonság erősítéséhez.
A korabeli sajtóban megjelent írások egyben az ún. Ráday-korszak megismerésének is fontos forrásai, mivel az eljárások iratai a későbbiekben alapvetően elvesztek, megsemmisültek, a megmaradtak pedig lappanganak. A tudósítások jelentős része szó szerint közölte a bűncselekmények miatti vádiratokat, majd jegyzőkönyvi pontossággal örökítették meg a tárgyalásokat. Ebben élen járt a Jókai Mór főszerkesztésében kiadott A Hon című lap, amely naponta kétszer, reggeli és esti kiadásaiban gyorsan tudósított a történésekről. Az ún. kecskeméti bűnbanda ügyeiben történt vádemelésekről hírt adó 1871. november 18-i reggeli szám tudatta, hogy „a vádleveleket az eljáró tiszti ügyész szívességéből bírjuk, s miután azokban a tényálladékok a megejtett vizsgálat alapján hitelesen és röviden vannak előadva, szóról szóra közöljük”.
E vádiratok közül a napilap 1871. december 24. és 29-i reggeli számaiban közölte a „Bodri Péter kecskeméti lakos és hasonnevű fia ellen 1865. évi nyáron elkövetett rablógyilkosság”, továbbá a „Német György és Kontra János kecskeméti juhászok ellen 1864. évi tavasszal elkövetett rablógyilkosság” leírásait. Később pedig az 1872. szeptember 2. esti és 4-i reggeli kiadásokban a szegedi várba delegált aradi királyi törvényszéknek az ügyekben augusztus 30-án és szep-tember 2-án tartott tárgyalásainak anyagai jelentek meg.
A bíróság által megállapított tényállások teljesen egybeestek a vádakban foglaltakkal. Ezek lényege szerint a kecskeméti Bajdor János és két társa előzetes megbeszélésüknek megfelelően 1864 tavaszán egy éjjel rárontottak a bugaci puszta Virágpap-erdei részén alvó ismerős Német György juhászra és bojtárjára. Néhány „súlyos ütést” mértek áldozataik fejére, majd kötőfékekkel megfojtották őket. A holttesteket a nyakukon hagyott kötelekkel a helyszínen eltemették, majd egy végrehajtás során már lefoglalt kb. 120 birkát és a szamarakat elhajtották, a kutyákat lelőtték. Az elkövetők cselekményük után elhíresztelték, hogy Német az adóssága miatt szökött meg. Mivel Bajdort rövidesen elfogták más bűncselekmény gyanújával, ezért az osztozkodásból kimaradt, de bűntársaitól ígéretet kapott annak pótlására. Erre 1865 nyarán került sor, amikor megbeszélés szerint a három bűntárs a kecskeméti Vágójárásban megtámadta az ismerős Bodri Péter juhászt és 13 éves fiát. A gyermek a nyakszirtjére mért botütésbe halt bele, míg az ütésektől eszméletlen apját a nyakára kötött zsineggel fojtották meg. A holttestek helyszíni elföldelése után az elkövetők kb. 300 birkát és a szamarakat, kutyákat elhajtották, a juhászok felszerelését (suba, szolgavas, fazék, ásó, zsák) elvitték, majd a zsákmányt felosztották. A néhány nappal később a férjét kereső Bodri feleségének azt mondta Bajdor, hogy az a nyájpénz miatt valahová eltávozott. Az apának és fiának maradványait 1867 húsvét táján találta meg két juhász, s a szemléjük során a feleség hozzátartozóit ismerte fel a maradványokban, amelyekről orvosi szakvélemény is készült. A királyi biztosság által 1869-től folytatott nyomozás eredményeként kézre került gyanúsítható személyek közül az első bűncselekmény helyszínét Bajdor mutatta meg a vizsgálónak, majd sor került a holttestek exhumálására, a maradványok orvosi vizsgálatára, a tetemek nyakán talált kötőfékek bűnjeli lefoglalására.
A törvényszék e két eseten túl a kecskeméti bűnbanda főalakját, Bajdor Jánost és két tettestársát, valamint más ügyekkel érintett egyéb bűntársait számos más bűncselekmény miatt bűnösnek mondta ki és 1872. szeptember 21-én őt életfogytiglani börtönre, a fenti ügyekben is szerepelt Muzslai Jánost halálra, míg a többit hosszabb ideig tartó szabadságvesztésekre ítélte. A jogerős határozat 1874 áprilisában született, amikor a Curia mint legfőbb ítélőszék Bajdort halálra ítélte. Ennek végrehajtására azonban nem került sor, mert Ferenc József uralkodói kegyelemből életfogytiglani fegyházra változtatta a szegedi várban tárgyalt ügyekben hozott halálbüntetéseket.
Megállapítható, hogy a móriczi elbeszélésben írt bűncselekmény minden része szerepelt a korabeli bűnügyi tudósításokban, annak tényalapjait képezte.
A novella egy elemét szükséges még megvilágítani, nevezetesen a terhelt beismerő vallomásának születését, amelyet az író a művében központi szerepet betöltő és az elkövetés eszközeként is feltüntetett derékszíjnak a lefogott – Bajdorból lett – Gajdor általi megpillantásához kötött. Ez elsőként az eljárásokról több esetben beszámolt Fővárosi Lapok 1872. december 15-i számába került közzétételre. Az írás szerint a „vizsgálóbíró tudta, hogy Bajdor babonás; egy este maga elé vezetteté, s így szólott hozzá: Bajdor János, maga miatt már hosszabb idő óta nem alhatom; Bodri Péter lelke, kit megöltek, minden éjjel fölkeres s azzal fenyeget, hogy nem hagy nyugodni, míg magának a nyakára nem akasztom azt a kötelet, mellyel megfojtották. Ezzel egy kötelet vetett Bajdor nyakába, s visszavitette börtönébe. A bíró eljárása oly hatással volt Bajdorra, hogy egy éjjel, midőn az óra éjfélt ütött, félelmes kiáltással rohant börtönének ajtajához, bevallotta bűneit, s kijelölte a helyet, ahol Bodri Péternek s tizennégy éves fiának holttestét elásta”.
Ezen tudósítást később alátámasztotta a hajdani perek egyik ügyészeként eljárt már említett Edvi Illés Károly írása, amely 1906-ban jelent meg a Budapesti Hírlap 1906. június 3-i számának II. mellékletében, Emlékeim a szegedi várból címmel.
Móricz korának sajtója is megemlékezett időnként az évtizedekkel korábban történtekről. A Világ című napilap már a szerző halála után, 1923 tavaszán folytatásokban közölte Edvi Illésnek a fenti című – a korábbiaknál lényegesen bővebb – memoárját. Az április 19-i számban újból megjelent a Bodri-féle bűnesetre és Bajdor idézett vallatására vonatkozó emlékezés. A hajdani bűncselekmények a múltidézés jegyében elkövetési helyük sajtójában is közlésre kerültek. A Kecskeméti Közlöny 1928. május 4-én és 9-én A betyárvilág végnapjai Kecskeméten című sorozatában az egykori jegyzőkönyvekre hivatkozással tette közzé Német György és bojtárja, továbbá Bodri Péter és fia meggyilkolásának történeteit.
Az írót ismerő későbbi kiváló szegedi néprajztudós Bálint Sándornak a Kortárs 1967/9. számában megjelent közleménye szerint Móricz tanulmányozta a hajdani betyárvilággal kapcsolatban megjelent sajtót, műveket, emlékezéseket. Lányának, Virágnak az Új Írás 1979/11. füzetében közölt egyező emlékezése szerint apja szegedi tartózkodásai során a könyvtárban rendszeresen olvasta az e korszakkal foglalkozó írásokat.
Így találkozhatott is a novellájában írtak tényalapjairól szóló tudósításokkal. De végeredményben ennek nincs jelentősége, hiszen a szerző tollából a magyar szépirodalom egy remekműve született. Mint Móricz Zsigmond vallotta 1934. december 16-i naplójegyzetében: „Mi az enyém a Barbárokban? A közlés művészete. A leleményt készen kaptam összes motívumában. Az egész mesét, s belső fordulatait, s bizonyára azt is mind nekem tulajdonítják.”
Nánási L. PhD, Bács-Kiskun megyei főügyész