tudományos-szakmai folyóirat

A reintegráció Magyarországon, különös tekintettel az elítéltek vallásgyakorlására


Szerző(k): Pintér Bálint, Nagy Anita

Bevezetés

Egy súlyos bűncselekmény elkövetése nem marad nyomtalanul, következmények nélkül. Az elkövetővel szemben olykor olyan joghátrányt is érvényesítenek, hogy éveket kell letöltenie egy büntetés-végrehajtási intézetben. Azonban több szempontot is érdemes figyelemmel kísérni. Nemcsak arra összpontosítani, milyen eszközök állnak rendelkezésre az intézetben töltött idő alatt, hanem mi az, ami igazán elő tudja készíteni az elítéltek társadalomba való visszailleszkedését. Ezért vizsgáljuk a vallásszabadság, vallásgyakorlás lehetőségének biztosítását, hogy mennyiben járulhat hozzá ennek a hosszú folyamatnak az eredményességéhez. A 13/2001 (V. 14.) AB határozat szerint az elítélt nem lehet tárgya a büntetés-végrehajtásnak, hanem alanya, akinek jogai és kötelezettségei vannak.1 Tanulmányunkban áttekintjük, hogy a vallásszabadság mint alapjog hogyan tud realizálódni az elítéltek intézeten belüli, egyéni és közösségi élete során. Ehhez szorosan hozzájárul a börtönlelkészek feladatköre is, akiknek speciális jogállásuk van. Végül ismertetünk pár mozgalmat, rámutatva a vallási részleg jelentőségére is, amelyek teret, keretet adnak az utógondozásnak is.

A reintegráció fogalmi tisztázása

Egy fontos alaptétellel kezdünk. Nem beszélhetünk reintegrációról bűncselekmény elkövetése nélkül. Bizonyos helyzetekben nemcsak szabadságvesztés büntetésének fenyegetettsége áll fenn, hanem kiszabásra is kerül a büntetés, amelyet büntetés-végrehajtási intézetben hajtanak végre. A Büntető Törvénykönyv meghatározza a büntetés általános célját, méghozzá, hogy a társadalom védelme érdekében az elkövető más, újabb bűncselekményt ne kövessen el.2 Ezzel összefüggésben a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) részletesebben szabályozza a fogalom elemeit és azok mélységeit. A 83. § első bekezdésében a jogalkotó a joghátrány érvényesítéséről szól, amelyet az ügydöntő határozatban rögzítettek, illetve végrehajtása során annak elősegítéséről, hogy sikeresen, eredményesen visszailleszkedhessen az elítélt a társadalomba, és annak jogkövető tagjává válhasson. Külön kitér azokra is, akiknél a feltételes szabadság lehetősége kizárt, ők az életfogytig tartó szabadságvesztés elszenvedői, ahol még fokozottabb cél a társadalom védelme. A másik kiemelt törvényi rész a 164. § (1) bekezdése, amely pontosan rögzíti, hogy az elítéltnek fel kell ismernie az általa elkövetett bűncselekményt, annak társadalomra való veszélyességét, illetve mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy azok következményeit lehetőségei szerint enyhítse.3 Katalán Gergely Tamás a büntetési cél triászáról, hármasságáról ír: az elítélt társadalmi reintegrációjáról, az ismételt bűnelkövetés speciális prevenciójáról, illetve a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítéséről.4 Azonban a közbeszédben összemosódnak a fogalmak, hiszen mintegy szinonimaként használatos a reintegráció, a reszocializáció és a rehabilitáció. A reszocializáció a normák, az egyén társadalmi életben való hatékony részvételhez szükséges szabályok elsajátítását jelenti. Ezzel szemben a reintegráció fogalma szűkebb, hiszen megelégszik csupán az elítélt negatív irányba való megváltozásának megakadályozásával. A reszocializáció azonban még szükségesnek tartja tehát azon ismeretek elsajátítását, amelyek megfelelőek és elegendőek a társadalmi életben való hatékony részvételhez.5 Amit még ide szoktak „keverni”, az a rehabilitáció. Fliegauf Gergely is megvilágítja a fogalmak közti különbséget. Álláspontja szerint a rehabilitáció célja inkább fizikai és pszichikai állapot szinten tartása és javítása.6 Sokkal szélesebb eszköztárral rendelkezik, hiszen a nevelés mellett egyúttal egészségügyi és pszichológiai módszerekkel is rendelkezik.7 Összességében megállapítható, hogy jogdogmatikailag a reintegráció fogalmában részben benne vannak mind a reszocializáció, mind pedig a rehabilitáció fogalmi elemei, azonban nem moshatók össze, tisztán kell látni a különbségeket.

A reintegráció intézményi szereplői: KKMI, KEK és a reintegrációs programok

A reintegráció fogalmának megvilágítását követően annak intézményesített eszközeiről is érdemes említést tenni. A KKMI a Központi Kivizsgáló és Módszertani Intézet. Ennek az intézménynek az agglomerációs szervezeti egységei a Kockázatelemzési és Kezelési Rendszer alapján vizsgálatokat végeznek. Ezek nem mások, mint a reintegrációs programok kiválasztása, az elítéltek kockázatelemzései, valamint egyéb döntéseket elősegítő vizsgálatok. Ebben már szerepel is a KEK mozaikszó kibontása, vagyis a Kockázatelemzési és Kezelési Rendszer, amely összetett szakmai rendszer, mivel értékeli az elítéltek fogva tartási, visszaesési kockázatait, illetve kezeli azokat.8 Azért született az igény egy egységes kockázatelemzési rendszer kialakítására, hiszen így végigkísérik az elítéltet a büntetés megkezdésétől a befejezéséig, megfelelő információkkal ellátva, hogy mennyire valószínűsíthető az elítélt szabadulás utáni jogkövető magatartása. Tulajdonképpen egy prediktív mérőeszköz, amely segít a gyűjtött ismeretek függvényében, azok kiértékelését követően az egyéniesített döntések meghozatalában.9

Folyamatábra: A KEK-rendszer működésének összefoglalása

Forrás: Forgács: i. m. 184. o., 13. számú ábra

A KEK-rendszernek több állomása van. Nagyon fontos az első, ami a befogadás és megismerés. A vármegyei intézetek kivételével a befogadó részlegen kell elhelyezni az elítélteket. Az első benyomás jelentősen meghatározza a jövőbeli büntetés-végrehajtási intézet és a fogvatartott közötti kapcsolat minőségét. Egyfajta nyitány a kölcsönös együttműködés alapjainak a megteremtéséhez, a hivatali, személyközi bizalom kiépítéséhez, amely elengedhetetlen a reintegráció folyamatának eredményességéhez. Egyben felkészítik az elítélteket a szabadságvesztés letöltésére, megismertetik velük az intézet rendjét és szabályait. A felkészítés egyénileg és csoportosan is történhet.10 A folyamat összetettségének szemléltetését segíti az előző oldalon látható folyamatábra.
Ehhez a folyamatábrához viszont elengedhetetlen egy aktualizáló helyesbítés. Már nem létezik rezsimbe sorolás, hanem helyette kreditrendszer van. Amint az elnevezés is mutatja, ez krediteken alapul, amelyeket gyűjthet az elítélt. A kreditértéken alapul az előmeneteli rendszer, amelynek lényege, hogy az összegyűjtött kreditek alapján egy kedvezőbb kategóriába kerülhet az elítélt a kezdeti besoroláshoz képest.11 Nemcsak a KKMI- és KEK-rendszerek segítik elő a reintegráció folyamatát, hanem nagy jelentőséggel rendelkeznek az azt elősegítő programok is. Ezek célja például a személyiség és szociális készségek fejlesztése vagy a munkaerő-piaci integráció elősegítése.12 Melyek ezek a programok pontosan? Az elítélt oktatása, szakmai képzése, munkáltatása, szabadidős vagy közművelődési tevékenység, kapcsolattartás, valamint ezekhez kapcsolódó jutalmazás és fenyítés.13 Külön érdekesség, hogy az oktatásban való részvétel 16. év betöltéséig kötelező. A nemzeti köznevelésről szóló törvény szerint ez a 23. életévig meghosszabbítható, azonban a Bv. tv. alapján a felső korhatár 21 évet jelent.14

Az intézetben végzett munkavégzés kötelező, azonban nem minősül munkaviszonynak, hanem teljes mértékben az intézet keretei és rendje szerint szabályozott. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem minősül kényszermunkának, illetve az elítéltek számára nem jelenthet stigmatizációt, nem hordozhatja a társadalmi rosszallás jegyeit.15 A kapcsolattartás megvalósulhat az intézet által biztosított telefonnal, csomag küldésével/fogadásával, látogatók fogadásával és levelezéssel. Az elítéltek jutalmazása pedig tükrözi az együttműködési hajlandóságot. Ezzel szemben a fenyítés célja a biztonság helyreállítása, illetve példa statuálása a többiek számára, hogy visszatartsa őket újabb fegyelemsértés elkövetésétől.16 Egyértelműen látszik tehát, hogy az elítélteknek nemcsak kötelezettségei, hanem ugyanúgy jogai is vannak. A jogok lehetőségeket hordoznak. Ebből a szempontból nem a joghátrány kerül a középpontba, hanem az, hogy az adott intézeti keretek között az elítélt a legteljesebb módon tudjon fejlődni, ezzel előkészítve és felkészítve a szabadulását követő társadalmi reintegrációra.

Vallásgyakorlás a büntetés-végrehajtási intézetben

A vallás szabad gyakorlását, megélését, lehetőségének kibontakoztatását fontos elősegíteni és előkészíteni az elítélt eredményes reintegrációja szempontjából. Az alapjog gyakorlásának, megélésének a büntetés-végrehajtási intézet keretei között eltérő lehetőségei és korlátai vannak, lehetnek.
Vallásszabadság mint alapjog
A jogforrások vertikális hierarchiájának logikáját követve már az Alaptörvény kifejti, hogy a gondolat-, lelkiismeret – és vallásszabadsághoz mindenkinek joga van.17 A 2011. évi CCVI. törvény is rögzíti, hogy mindenkit megillető alapvető jog. Az Alaptörvényhez képest itt az a többlet, hogy a lelkiismereti vagy vallási meggyőződés megválasztása, elfogadása, megvallása, kinyilvánítása, annak megváltoztatása, illetve gyakorlása miatt senkit sem érhet sem előny, sem hátrány, vagyis sem pozitív, sem negatív diszkrimináció.18 A Bv. tv. specifikusan ír a vallásszabadságról, amely abban áll, hogy szűkíti a kört, ugyanis az elítéltekre koncentrál. Az elítéltek is szabadon tehetik meg a vallási és lelkiismereti meggyőződés megválasztását, megváltoztatását, gyakorlását. Azonban egy személyes reláció is megjelenik, hiszen a törvény a gondozás kifejezést használja. Ez a gondozás, gondoskodási lehetőség vonatkozhat egyházi személyre, egyházi jogi személyre, vallási egyesület vallásos szertartást hivatásszerűen végző tagjára, vagy vallási egyesület által megbízott más személyre. Az elítélt még könyveket, írásos anyagokat, kegytárgyakat is magánál tarthat, amennyiben ezek elősegítek a vallásának szabad gyakorlását.19

Továbbá segíti a tájékozódást és a jogi megalapozást a 6/2014. (XII. 19.) IM rendelet, amely szerint a vallás gyakorlása nem lehet eseti, spontán jellegű, hanem a büntetés-végrehajtási intézet házirendje szerint meghatározott helye, ideje és módja van, a törvényben meghatározott jogok, kötelezettségek gyakorlásával összhangban. Sem elvenni, sem túlterjeszkedni nem szabad. Az elítéltnek van kezdeményezési jogköre például egyházi személlyel. A kapcsolat létesítése, fenntartása szigorúan ellenőrzés nélkül valósulhat csak meg. Ez garantálja a személyes, bizalmi viszony jellegének kialakulását. Így kontroll nélkül, szabadon, önként tudnak egymással kapcsolódni.
Az IM rendelet felállít egy korlátot is, hiszen az elítélt vallásának gyakorlása semmilyen módon és minőségben nem sértheti a fogva tartás rendjét és biztonságát.20 Tehát a vallásszabadság sérthetetlen és elidegeníthetetlen, minden ember veleszületett joga, így az állam nem vonhatja el, mert nem alkotott jog, illetve maga az ember sem mondhat le róla.21 Az alapvető jogok érvényesülhetnek egyrészt az egyén és állam, másrészt egyén és más egyének vagy egyének csoportja közötti viszonylatban. Bármelyiket is nézzük, feltételezi a kölcsönös tiszteletben tartást. Még alapvető, rendezett, normális élethelyzetekben sem akadálymentes ezek megvalósulása, mivel kiszámíthatatlan társadalmi viszonyok vannak.22 Az elítélteknek pedig alapvetően sajátos joghelyzetük van, úgynevezett büntetési kényszerjog, hiszen az Alaptörvényben nevesített alapjogokat szemlélve egyesek szünetelnek, mások korlátozottan vannak jelen, vagy éppen módosulnak.23 Például szünetel a személyes szabadság, a gyülekezés joga. Korlátozódik a sajtószabadság vagy a véleménynyilvánítás szabadsága. Azonban amelyekre nincs hatással a fogva tartás, nem módosulnak: az emberi élethez és méltósághoz, a testi, lelki egészséghez való jog, illetve a gondolat-, lelkiismeret – és vallásszabadság.24 A teljes, feltétel nélküli szabadságot a következő AB-határozatban lévő gondolat is alátámasztja: „Az állam nem kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével […]”.25 Amit még mindenképp tisztázni kell, hogy mi a különbség a vallásszabadság és a lelkiismeret szabadsága között, hiszen ránézésre hasonlónak tűnik mindkettő. Tény, hogy a fogalmak összefüggnek egymással, mégsem azonosak. A lelkiismeret nem azért szabad, mert az embernek mint szuverén alanynak lehetősége van arra, hogy az eszmei áramlatok között szabadon döntsön, hanem mert az emberi életnek ez a területe Istennek van fenntartva, ezért ezt az ember nem korlátozhatja. Ha pedig vallásszabadságra gondolunk, akkor nagyon nehéz annak tartalmának meghatározása, mivel az vallásonként eltérő, változó. A 4/1992. (II. 12.) AB határozat megerősíti a vallásszabadságnak azt az elemét, hogy bárki élhessen meggyőződése szerint.26 Összességében megállapítható, hogy fontos a vallásszabadság a büntetés-végrehajtási intézetben, azonban önmagában ez nem garantál semmilyen felmentést az intézet belső rendjének megtartása alól. Bizonyos szintű korlátok mellett, ebben a sajátos helyzetben van lehetőségük az elítélteknek a vallásszabadság megélésére. A vallás sokkal több, mint előírt, kötelező magatartási szabályok előírása. Erőteljes, meghatározó szerepet tölt be az ember személyiségének kialakulásában, formálásában. Az elítélt egy olyan értékstruktúrával találkozik, amelyet valamilyen oknál fogva korábban egyáltalán nem ismert, vagy ismert, csak nem helyesen.27

Az elítéltek vallásgyakorlása

Az elítélt a saját helyzetét kilátástalannak látja, talán ebből és ebben van még inkább egyfajta vallásra való fogékonyság.28 Mindennek az alapja a beismerés. Az elítéltnek folyamatosan egyre tisztábban kell látnia a saját állapotát, hogy miért van itt, mit követett el pontosan, annak milyen következményei lettek, és az általa elkövetett bűncselekmény során mennyire realizálódott a társadalomra való veszélyesség.29 Az egyházak aktív résztvevői a reintegráció folyamatának. Azonban van egy érdekes alap-paradoxon. A büntetés-végrehajtási intézet fő feladata a világtól való elzárás, ugyanakkor a fogvatartott társadalomba való visszavezetése is cél.30 Az elzárás, a világtól való szeparáció a társadalom védelmét, a visszavezetést pedig többek között a vallásszabadság gyakorlásának biztosítása is szolgálja. Tulajdonképpen kettős célkitűzésű. Teológiailag az elítélt szívének a megnyerése, hitre jutása. Végrehajtási értelemben pedig a visszaesések csökkentése, az elítéltek kezelhetőségének elősegítése. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy az intézetnek nem az elsődleges célja a hitre való nevelés, de tétlen sem maradhat. Eklatáns példa ez az állam és az egyház együttműködésére. Az Alaptörvény VII. cikke szerint az egyház és állam alapvetően különváltan működnek. Nincs előírva az együttműködés kötelezettsége, de hangsúlyozza a VII. cikk, hogy az egyház együttműködhet az állammal, de csakis akkor, ha közösségi célokat szándékoznak közösen megvalósítani. Az Országgyűlés dönt a vallási közösség kérelme alapján, az együttműködés feltételeit pedig sarkalatos törvény határozza meg.31 Jelen esetben az egyház és az állam, vagyis az intézet közös célkitűzése az elítéltek reintegrációjának minél hatékonyabb módon való kísérése.
A törvény ugyan ilyen csoportokat nem nevesít, viszont megkülönböztetjük a vallásgyakorlás egyéni és közösségi megélésének dimenzióit. Az egyéni megéléshez soroljuk az elítélt által magánál tartott könyveket, tárgyakat, kegytárgyakat, az egyházi személy általi lelkigondozást és a magánimát. A közösségi aspektushoz pedig az istentiszteletet, szentmisét említjük meg. Mindezeken túl egy vegyes kategóriát képez az imádság.
A fogvatartott magánál tarthat könyveket, kegytárgyakat, írásos anyagokat. Viszont feltétel, hogy ezek elengedhetetlenek, szükségesek legyenek a vallásgyakorláshoz, tehát például segítik a ráhangolódást, elmélyülést. Természetesen előzetesen mindent meg- és átvizsgálnak. Például egy keresztnél gondosan átnézik, van-e sérülést okozó jellege.32 A kegytárgyaknál pedig azt, hogy szükségesnek minősül-e egyáltalán a vallásgyakorlás szempontjából. Még egyházi személy állásfoglalása is kérhető.33 Mint fentebb említettük, az imádság vegyes besorolású, hiszen nemcsak közösségi összejöveteleket értünk alatta, hanem az elítélt magánimáit is. Az istentisztelet, szentmise megszervezése kétségtelen többletfeladatot ró az intézetre, hiszen kötelezettsége az azon való részvétel biztosítása.34 Ez pedig nem akárhol valósulhat meg. Nem folyosón vagy tágasabb cellában, hanem egy erre a célra kialakított kápolnában. Reintegráció szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hiszen teret ad a börtönlelkész szolgálatának, közös imádságnak és vallásos programok lebonyolításának. Sokat jelenthet az elítélteknek, hiszen itt megvalósulhat az interaktív beszélgetés, lelki elcsendesedés. Egy olyan hely, ahol az intézet megszokottságából kicsit ki tud szakadni és azt érezheti, hogy jó itt lenni.35 A szentmisék, istentiszteletek során a keresztény hit a bűnbánatra akar elvezetni, ez azt jelenti, hogy a hit segít a bűn, vagyis az elkövetett bűncselekmény miatti fájdalmat megélni. Gyökeres életváltozás pedig nincs bűnbánat nélkül.36 A szentmisék alkalma során igehirdetés történik, amely során a Szentírásból felolvas részeket, részleteket egy pap vagy teológiát végzett, megbízott személy. Ehhez gondolatokat fűz, ezt követően esetleg a fogvatartottak is bekapcsolódhatnak.

Speciális helyzetnek számít például az intézeten belüli házasság. Fogva tartás ideje alatt sem rendkívüli és szokatlan. A keresztelés már ritkábban fordul elő.37 Az elítéltek intézetben, büntetésük idejének letöltése során tehát kínálkozik lehetőség a vallásszabadság mint alapjog gyakorlására. Elkezdődhet valami új az életükben, másképp láthatják önmagukat, saját helyüket a világban. Valószínűbb így, hogy lesz reményük, céljuk, ami megalapozhatja a társadalmi közösségbe való újra beilleszkedést, a lelki egészség kialakítását, fenntartását. Lelkileg egészséges embernek lenni pedig annyit jelent, hogy jó kapcsolatban vagyunk önmagunkkal, személyi és természeti környezetünkkel.38 Eötvös József már 1838-ban hangsúlyozta egyik művében39 , hogy a hit képes igazán és örökre jobbítani, amely vigasztalással közelít. Részben oktatja az intézetben lévőket, kiszabadulásukat követően pedig gondoskodik a jólétükről.40

A (börtön)lelkész tevékenysége, jogállása a reintegrációban

A lelkész egységes megnevezését használjuk, ugyanis felekezetektől eltérően lehet például lelkipásztor, parókus. Milyen szerepben van egyáltalán a lelkész a reintegráció folyamatában? Mentálhigiénés, lelkigondozó vagy pszichoterápiás funkció? A fogalmi különbségek részletes bemutatása nélkül, a legközelebb a lelkigondozói minőség áll. Tágabb értelemben mindenki lelkigondozónak tekinthető, aki az egész emberrel foglalkozik. Szűkebb nézőpontból pedig az egyház megbízásából végzett gondozás az adott egyházon belül. Hátterét a pasztorálpszichológia adja, amely a teológia és pszichológia határmezsgyéjén helyezkedik el. A lelkigondozó elsődleges feladata a bajba jutott ember problémáinak felismerése, megismerése, meghallgatás, odafigyelés, döntéseinek támogatása és a belső erőforrások kiaknázása. Ebben a segítői formában különleges, hogy az általános párbeszédre jellemző kétszemélyes kapcsolat kibővül háromszemélyessé, hiszen maguk közé engedik Istent, akiben a viszonyuk gyökerezik, és akihez érkezik. A lelkész szerepe összetett, amelyben legnagyobb és legtisztább részben a lelki gondozás jelenik meg.41 Ez a szerep nem egyszerű foglalkozás, szakma, mesterség, hanem egy hivatás, hiszen a teljes személy vesz részt a folyamatban, ezért speciális küldetéstudattal jár, amely hátterében az Istenbe vetett hit áll, az embertársak elkötelezett szolgálata. Bagdy Emőke szakpszichológus és pszichoterapeuta találó kifejezése erre a „hivatásszemélyiség”. Egy hosszú fejlődési folyamat következménye, amely során a hivatásra megérik az adott személyiség.42 A másik kérdés, hogy a lelkész szolgálata jogi szempontból állami vagy egyházi-e. Tulajdonképpen mindkettő. A kettős jogállás igazolható a 8/2017. (VI. 13.) IM rendelet, illetve a 2015 évi XLL. törvény alapján. Az IM rendelet 1. § (1) bekezdésében ez áll: „börtönlelkész: az az egyházi személy, illetve az az egyházi vagy felekezeti elöljáró által e feladattal megbízott személy, aki rendszeres jelleggel börtönlelkészi szolgálat körébe tartozó tevékenységet végez.” Ebből látszik, hogy az egyház által megbízott, kirendelt személy a lelkész, vagyis vitathatatlan az egyházzal való jogviszonya.43 Míg a 2015. évi XLL. törvényben olvasható, hogy a börtönlelkész rendvédelmi igazgatási jogviszonnyal rendelkezik. Abban az esetben, ha kirendelik, visszarendelik, vagy munkaköri leírását meghatározzák, módosítják, csakis az egyházi, felekezeti elöljáróval való egyeztetés alapján kerülhet erre sor.44

A tevékenysége szolgálat, amelyet a 8/2017. (VI. 13.) IM rendelet meg is határoz. A mise, istentisztelet, bibliaóra és a szent könyvek tanulmányozása. Mindezek az elítélt vallásgyakorlását biztosítják. A szertartások mindig egy adott időpontban vannak, az intézet parancsnokával való előzetes egyeztetés alapján. Természetesen a börtönlelkésztől nem várható el, hogy saját maga szervezze meg a szertartásokat, az elítéltek kíséretét. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka gondoskodik erről, vagyis közöttük szoros együttműködésnek kell lennie.45 Nemcsak istentiszteletet említ a rendelet, hanem vallásgyakorlást erősítő különböző vallási foglalkozásokat is. Noha nincs nevesítve, de gondolni lehet például biblia-imaórára, könyvek tanulmányozásához szorosan kapcsolódó hitoktatásra. Ezen oktatás során kialakul az elítéltnek egy hittanismereti tudásbázisa, ezáltal kap(hat) erkölcsi útmutatást. A leghatékonyabbak a kiscsoportos foglalkozások, mert nemcsak jelen vannak, mint egy szentmisén, hanem annak aktív résztvevői.46 A személyes beszélgetés a lelki gondozás legközvetlenebb megnyilvánulása. A lelkész jelenléte már üzenet. Nem jogászként, felügyelőként, nem orvosként, hanem Isten szolgájaként van jelen. Fontos a türelmes meghallgatás, az együttérzés, ami nem jelent egyetértést. A beszélgetések során a lelkész feladata arra rámutatni, hogy az ítélethozatallal még nincs elintézve a bűn kérdése. Elsősorban abban segít az elítéltnek, hogy önmagának ne hazudjon. Lassan kell éreztetnie, hogy a féligazság nem igazság, hanem hazugság. Csak akkor tud elindulni egy eredményes folyamat, ha önmaga és a lelkész előtt képes lesz a teljes igazság kimondására.47 Ha pontokba szedve szeretnénk megközelíteni a börtönpasztoráció jellemzőit, a következők lennének azok:48 – középpontban az emberi méltóság;
– a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka és az egyházak közötti szoros együttműködés;
– a társadalomba való visszavezetés támogatása;
– visszaesés megakadályozása, társadalmilag helyes erkölcsi irányok mutatásával;
– ökumenikus szellemiség.
Látható, hogy a lelkész szerepköre nagyon összetett és olyan határterületen dolgozik, ahol az egyházi és büntetés-végrehajtási logika néha találkozik, gyakran ütközik, mégis egymást kiegészítve működik.

Vallási részlegek, egyéb mozgalmak

Az elítélt a Befogadási és Fogvatartási Bizottság (BFB) döntése alapján kerülhet vallási részlegbe, feltéve, hogy az intézetnek van együttműködési megállapodása a vallási közösséggel. A törvény feltételeket szab. Legfeljebb három évnek kell hátralennie a várható szabadulásig. Írásban vállalja a részleg működési szabályainak megtartását, illetve a börtönlelkész véleményének kikérésével a reintegrációs tiszt javaslatot tesz. Elsősorban azok számára hozták létre, akik meghatározott vallást követnek. Az elhelyezés akkor szűnik meg, ha annak időtartama alatt büntetőeljárás indul, vagy az elítélt saját maga írásban kérelmezte, hogy a vallási részleg működésére vonatkozó szabályokat nem tartja be, illetve súlyos, ismételt fegyelmi vétséget követ el.49 Végül pedig egyes vallási mozgalmak is hozzájárulhatnak az elítéltek eredményes reintegrációjához. Nemcsak az intézet falai között találkozhatnak ezekkel, hanem az egyházban is hangsúlyos a jelenlétük. Ilyen például a Börtöncursillo, a Mécses Szeretetszolgálat és az Alpha kurzus. A három közül röviden kiemeljük most a Mécses Szeretetszolgálatot50 . Ennek különlegessége abban áll, hogy bárki vallási elköteleződés nélkül jelentkezhet a „mecsesbp@gmail.com” e-mail címen keresztül. Megadja az elérhetőségét, ír magáról röviden egy bemutatkozást és azt, hogy honnan hallott erről az illető. Ez egy szolgálat, méghozzá levelezőszolgálat. Lényege, hogy levelezés útján anonim módon lehet kapcsolódni az elítélttel. Ez segíthet az elítéltnek embernek maradni, vagy éppen elindíthatja életének kisebb-nagyobb változását. Ezt a szolgálatot megerősíti a 8/2017. (VI. 13.) IM rendelet 3. § (3) bekezdése: „Az elítéltek és az egyéb jogcímen fogvatartottak lelki gondozása történhet az egyházi jogi személy által fenntartott levelezőszolgálat keretében is.” Ebben az esetben az intézet nem is a konkrét személlyel történő levelezést engedélyez, hiszen annak személye ebben a mozgalomban anonim, hanem magát a levelezést.51 Számos lehetőség kínálkozik az elítélt számára a büntetés-végrehajtási intézetbe belépéstől a szabadulást követő állapotaiban, hogy a legteljesebb módon megélhesse a vallásszabadságot. Mezey Barna azt írja: „A börtönben lenni annyi, mint állni a hitért”.52 Ez a hit lehet az életbe, az elítélt önmagába vagy a világba való hit újjászületése.

Összegző gondolatok

A vallásszabadság a büntetés-végrehajtás területén nem csupán egy a számos alapjog közül, hanem olyan jog, amely az emberi méltóság lényegi tartalmával áll összefüggésben. Ugyan a vallás gyakorlása a lehető legszűkebb körben, szigorú feltételek mellett korlátozható, de tartalmilag nem lehet kiüresíteni.53 A vallásgyakorlás, vallásszabadság lehetőségének biztosítása nem privilégium, hanem a jövőbeli jogkövető magatartás előkészítése, az elítélt szabadulását követő társadalomba való újra beilleszkedésének támogatása, tehát reintegrációs eszköz. Közvetlen hozzájárul a visszaesések megelőzéséhez is, ami állami érdek.
A börtönlelkész kettős jogállása nem jogtechnikai ellentmondás, hanem jogi szükségszerűség. Ez a kettősség egyensúlyt teremt az alapjog védelme és az intézet rendje között, biztosítva, hogy a vallásszabadság gyakorlása mind tartalmában, mint formailag megvalósulhasson a büntetés-végrehajtás zárt környezetében.
Mindezek alapján megállapítható, hogy ennek a jognak a gyakorlása nem csupán alkotmányos elvárás, hanem a reintegráció eredményességének egyik kiemelt feltétele.
Ferenc pápa emberséges gondolataival zárjuk tanulmányunkat:
„Vigyétek el magatokkal az ablakok és a látóhatár képét és intézkedjetek, hogy országaitokban a börtönöknek mindig legyen ablaka és látóhatára, még a számomra vitatható életfogytiglan büntetés esetében is.”54

Pintér Bálint joghallgató, Miskolci Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar; Nagy Anita, PhD, egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Büntető-eljárásjogi és büntetés-végrehajtásjogi Tanszék, Bűnügyi Tudományok Intézete


Your browser does not support the canvas element.