A jövedéki bűnözés és a pénzmosás kapcsolata a kábítószer-büntetőjog tükrében

Szerző(k): Fülöp Ádám Máté, Rimóczy István

Problémafelvetés

A büntetőjogi szabályozás hagyományai szerint a jövedéki bűnözés régóta három bűncselekményi típus keretei között volt értékelendő:

az adóbevételeket csökkentő, csalásszerű bűncselekmények (adócsalás, csempészet, jövedékkel visszaélés, költségvetési csalás)¹ ,
utólagos bűnkapcsolat (jövedéki orgazdaság, orgazdaság)² ,
előkészületi cselekmény (jövedékkel visszaélés elősegítése)³ .

A 1. és 2. pontokban írt típusok közötti elhatárolás ismérvei hosszú idő alatt sem váltak a gyakorlatban egyöntetűvé. A bizonytalanság állandósulásának több oka is feltételezhető. Kiemelkedik ezek közül, hogy a jövedéki bűnözés nem azonos mértékben jellemzi az ország egész területét. A cigarettacsempészet középpontja az ukrán-magyar, kisebb mértékben a román-magyar határszakasz, és az illegális dohányfeldolgozás is inkább az ország keleti részén, a dohánytermesztő vidékeken jellemző. A probléma ezért területileg partikuláris érdeklődésre tart számot, a központi iránymutatások is kevésbé jellemzőek, a kúriai döntésekben sem jelenik meg volumenének megfelelő szinten, sőt a kommentárirodalom sem foglalkozik mélyen a kérdéssel.⁴

Az illegális áruk forgalmazásával kapcsolatos bűncselekmények emellett nem tartoznak az egyszerűen megítélhetőek közé.⁵ Ez még a drogbűnözés esetében is bizonytalan joggyakorlatot eredményez, annak ellenére, hogy ezen a területen jogegységi döntés is született (1/2007. BJE). Ignácz György a Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett 152 kábítószerrel kapcsolatos határozat vizsgálata alapján azt állapította meg, hogy a helybenhagyási arány mindössze 9,86% volt, a minősítés megváltoztatásának aránya pedig 67,1%, ami a szerző álláspontja szerint arra utal, hogy a felsőbírósági gyakorlat nem orientálja megfelelően az elsőfokú bíróságokat, egyebek között azért, mert maga sem egységes.⁶ Bár ennek kapcsán nem állnak rendelkezésünkre konkrét adatok, feltehető, hogy ez a helyzet a jövedéki bűnözésre is jellemző.

A két szakterület egymásra gyakorolt hatása sem mondható erősnek, holott az általuk használt büntetőjogi fogalomkészlet – különösen az elkövetési magatartások nagymértékű átfedése folytán – és a kriminológiai hasonlóság ezt indukálhatná. Ennek okai között valószínűleg az is szerepet játszhat, hogy a gazdasági és a drogbűnözés jelentős részben eltérő hatóságok, illetve elkülönülő szervezeti egységek feladatkörébe tartozik (a nyomozó hatóságok például különböznek).

Nem kedveznek az egységes gyakorlatnak az illetékességi szabályok sem, sőt elmondható, hogy azok ellenérdekek keletkezéséhez vezethetnek. Lengyel Tibor például komoly illetékességi vitákra utal tanulmányában, megemlítve, hogy az adózatlan jövedéki termékek szállításán avagy otthoni tartásán tetten ért elkövetők ügyének orgazdaságkénti minősítése a tettenérés helyén illetékes hatóságoknak érdekében állt, mivel a megszerzés helyének – aránytalanul sokszor egy keleti megyének – az illetékességét alapozta meg.⁷ Megjegyzi továbbá a szerző, hogy a minősítéshez fűződő érdekek akár a hatásköri elosztást is befolyásolhatták.⁸ Mindennek következtében az orgazdaság – a szerző szavaival – „praktikus” minősítés volt,⁹ és ez a következetes minősítési gyakorlat ellen hathatott.

Az orgazdaság tényállásának megszűnése miatt létrejött helyzetben ezért felmerült az igény arra, hogy a két bűncselekménytípus elhatárolását a rutinból kitörve a jogértelmezés módszereivel kíséreljük meg újra elvégezni, így szilárd jogi alapokra helyezkedve válaszoljuk meg azt a kérdést is, hogy milyen szerepet kell a pénzmosásnak¹⁰ játszania a jövedéki bűnözés megítélésében. A kérdés jelentős, hiszen a jövedéki bűncselekmények mintegy harmadát eddig orgazdaságként minősítették.¹¹ Jelentős továbbá azért is, mert a pénzmosás 2021. január 1. napjától hatályos, lényegesen kibővített tényállásának alapcselekménytől való elhatárolása is a felmerülő kérdések közé tartozik.¹²

Kutatási módszerek, főbb megállapítások

Ignácz György módszerével azonosan kutatást végeztünk az eakta.birosag.hu elektronikus felületén az anonimizált bírósági határozatok között „költségvetési csalás”, „orgazdaság”, „cigaretta”, „dohány” kulcsszavak segítségével a keleti ré-gió¹³ és a főváros bíróságainak ítéletei között.

Áttekintettünk mintegy 360 különböző bírósági döntést, főként az elkövetett cselekmények jogi minősítése szempontjából, de – kihasználva a lehetőséget – mellékesen a büntetéskiszabási gyakorlatot is összehasonlítottuk.¹⁴

Első megállapításként rögzíthetjük, hogy a jövedéki termék belföldi, adózás nélküli előállítása kapcsán a joggyakorlatban bizonytalanság nem tapasztalható, azt egységesen költségvetési csalásként minősítik¹⁵ az eljáró hatóságok. Nem okoz problémát az országhatáron csempészet során tetten ért tettes cselekményének jogi minősítése¹⁶ sem, ezt a cselekményt a gyakorlat a Btk. 396. § (1) bekezdés a) pontjába ütközteti.¹⁷

Nem beszélhetünk azonban egységes gyakorlatról a más által jövedéki adózás alól elvont, jellemzően a határon át becsempészett, a belterületen birtokolt – sokszor kereskedelmi mennyiségű – jövedéki termékre elkövetett bűncselekmények megítélése kapcsán. A Fővárosi Törvényszék például egy eseti döntésében¹⁸ arra mutatott rá, hogy a jövedéki termék adóraktári engedély hiányában történő birtoklása adófizetési kötelezettséget keletkeztet, ezért a birtoklást is magába foglaló magatartás költségvetési csalást valósít meg – függetlenül attól, hogy azokra korábban mások is követtek-e el bűncselekményt. Ezzel ellentétes ítélkezési gyakorlat figyelhető meg ugyanakkor például a Nyíregyházi Törvényszék egyes döntéseiben,¹⁹ amelyek a dolog bűncselekményből származó mivoltának tulajdonítottak elsődleges jelentőséget, függetlenül attól, hogy a birtokos pontosan milyen magatartást fejtett ki.

A gyakorlat feltérképezése mellett áttekintettük a szabályozás történeti alakulását, amelynek során a jogszabályi szöveg változásaiból a jogalkotói cél alakulására próbáltunk következtetést vonni. Megítélésünk szerint abból kiindulva, hogy a törvény az egyes bűncselekményi típusok elkövetési magatartásait miként változtatta meg, nagy biztonsággal következtetni lehet a jogalkotói akarat azon irányára, hogy az utólagos bűnkapcsolatként értelmezett bűncselekménytípus kezdetben igen széles alkalmazási köre szűküljön, az adócsalásszerű típusé pedig bővüljön. A gyakorlat azonban ezt nem érzékelte és nem követte egyöntetűen, ehelyett sokszor „praktikus” érvek mentén döntött a minősítést illetően. Ennek példájaként tekinthetünk a Kúria Bfv.I.1.134/2018. számú döntésére, melyet a Kúria honlapján „Orgazdaság a cigarettacsempészés” címmel tettek közzé. Az ügyben elítéltek egy része arra adott megbízást, hogy más részük Ukrajnából csempésszen az országba cigarettát, amit Angliában kívántak értékesíteni. A döntés lényege szerint ez a cselekmény egyrészt kimeríti az orgazdaság tényállását (hiszen kétségkívül megszerezték az árut, és haszonszerzési céljuk is volt), másrészt a helyes minősítésnek amúgy sem volt kihatása a büntetésre, ezért a felülvizsgálat nem vezethetett eredményre.

A döntés ugyanakkor nem ad választ a felmerült elvi kérdésre: ha a történeti tényállás két bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti (jelen ügyben a költségvetési csalás tényállása is kimerült, hiszen az országba történő csempészés is a tényállás része volt), akkor milyen szempontok irányadóak az elhatárolásnál?

A történeti áttekintés után megkíséreltük a kétféle bűncselekményi típus dogmatikai elhatárolásának ismérveit meghatározni. Végezetül pedig – a büntetőjogi fogalmak egységéből kiindulva – a drogbüntetőjog gyakorlatában kialakult tükörbe állítottuk be a jövedéki bűnözés vitás kérdéseit, majd eredményeinket általánosítottuk a pénzmosás és az illegális áruk forgalmazásával megvalósuló alapcselekmények elhatárolását illetően.

A szabályozás történeti alakulása

A kétféle típusú bűncselekmény elkövetési magatartásainak szabályozását az alábbi táblázatban foglaltuk össze.

	adóbevétel-csökkentő bűncselekmény	más által adózás alól elvont jövedéki termékre elkövetett bűncselekmény
2001–2011	előállít, megszerez, tart, forgalomba hoz, kereskedik (a csempészet önálló bűncselekmény)	megszerez, tart, felhasznál, forgalomba hoz, kereskedik (a vámorgazdaság önálló bűncselekmény)
2011–2020	ugyanaz (kiegészítve a csempészettel)	megszerez, elrejt, elidegenítésében közreműködik
2021–	ugyanaz (csempészettel)	a pénzmosás magatartásai? vagy: nincs ilyen bűncselekmény?

Mint látható, a 2001–2011 közötti időszakban két különbség volt a két bűncselekménytípus elkövetési magatartásai között: a jövedéki termék előállítása csak jövedékkel visszaélésnek, míg felhasználása csak jövedéki orgazdaságnak volt minősíthető, a többi magatartás viszont azonos volt. Ezt a két magatartást közelebbről megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az előállítás a jövedéki termék forgalmazási láncának szükségszerűen az első eleme (ezért nem lehet utólagos bűnkapcsolat tárgya), a felhasználás pedig az utolsó (ezért nem lehet adócsalásszerű alapcselekmény tárgya). Minden más magatartás a forgalmazási lánc első és utolsó állomása közé esik, és a jogalkotó azokat mindkét bűncselekménytípus tényállásába beillesztette. Feltehető, hogy az előállítás és a felhasználás kapcsán ezt csupán azért nem tette meg, mert azok a forgalmazási láncban elfoglalt helyük alapján nem voltak mindkét tényállásba beilleszthetők (nem lett volna olyan élethelyzet, ami kimerítette volna például az előállítással elkövetett jövedéki orgazdaságot).

A bűncselekmények tehát ebben a szabályozásban a magatartások alapján lényegében nem különböztek, a két bűncselekménytípus közötti egyetlen elhatárolási ismérv ezért az volt, hogy a jövedéki orgazdaságot más által jövedéki adózás alól elvont termékre követték el, a jövedékkel visszaélést pedig nem.²⁰

Összevetve ezt a szabályozást a modern kábítószer-büntetőjoggal, a következőket állapíthatjuk meg.

A kábítószerre kifejtett magatartás az elkövető céljától függően különböző büntetőjogi minősítést alapozhat meg (fogyasztói vagy kereskedői), és e megkülönböztetésnek nagyon komoly következményei vannak.

A jövedéki termékek esetében viszont az eltérő minősítés alapja kizárólag más személy előző magatartása lehetett, és a minősítés változása rendszerint nem vezetett eltérő büntetési tételhez (csak a minősített esetek határain egy-egy szűk sávban). Míg tehát a drogbűnözésben a magatartás pontos körvonalazása esszenciális jelentőségű, a jövedéki bűnözés gyakorlatában ennek sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítottak, ellenben elterjedt az a szemlélet, hogy a forgalmazási lánc első és további elemei közötti különbségtételnek van egyedüli minősítési jelentősége.²¹

Ennek a büntetőjogi különbségtételnek az elvi okát – amelynek nyilván a jövedéki szabályozás logikájából kellett (volna) erednie – a gyakorlat nem kutatta. Talán ezért sem tudatosult, hogy a jövedéki orgazdák magatartásai a jövedéki adóról szóló 2016. évi LXVIII. törvény (a továbbiakban: Jöt.) szerint ugyanúgy adóbevétel-csökkenést okoztak, mint a jövedékkel visszaélés, mivel az adózatlan jövedéki termékkel való kereskedés mindig is adófizetési kötelezettséget vont maga után.²²

Valójában tehát a Jöt. szabályaiból nem volt levezethető az adócsalásszerű és az utólagos bűnkapcsolatszerű jövedéki bűnözési típusok megkülönböztetése. Ha a jogalkotó az elhatárolási ismérvtől eltekintett volna, jövedékkel visszaélés címén szankcionálható lett volna a jövedéki orgazdaság címén büntetett összes magatartás. A jövedéki orgazdaság ezért dogmatikai szempontból speciális volt a jövedékkel visszaéléshez képest, miközben ennek a specialitásnak nem volt különösebb büntetőjogi – például büntetéskiszabási – jelentősége²³ .

A szabályozás tehát nem a háttérjogszabály logikájára épült, bonyolult volt, és a minősítésnek nem volt különösebb hatása a szankcióra sem. Az alapbűncselekmény és az utólagos bűnkapcsolat megkülönböztetése ezért felesleges volt.

A distinkció gyakorlati következménye annak az elvnek a kialakulása lett, hogy fő szabályként a jövedéki orgazdaságot kell megállapítani, ha nincs arra utaló adat, hogy „a terhelt vonta el a terméket az adózás alól”²⁴ . Ez a szóhasználat félrevezető volt, hiszen, ha a jövedéki orgazdák is adóbevétel-csökkenést okoztak, akkor ők is elvonták a terméket az adózás alól, csak nem elsőként.

A 2011–2020 közötti időszak szabályozása a két bűncselekménytípus különbözőségét fenntartotta (a jövedéki adózás alóli elvont termékeket kiegészítve a vámellenőrzés alól elvontakkal), de egy újabb elhatárolási ismérvet is hozott a régi fenntartása mellett: az orgazdaság tényállásában nem értékelt forgalmazási magatartásokat. Mindez a történeti értelmezés alapján azt jelentette, hogy a jövedéki termékek forgalomba hozatali cselekményei és a kereskedési cselekmények – a korábbi szabályozással ellentétben – nem értékelhetők orgazdaságként, mert a forgalmazási magatartásokat csak a költségvetési csalás tényállása tartalmazza. A gyakorlatban azonban – folytatva a korábbi években kialakult rutint – az első ismérv továbbra is irányító hatást gyakorolt, és a hatóságok a forgalmazási cselekményeket is gyakorta minősítették orgazdaságként. Ehhez a teljes tényállás egy részét – a forgalmazást – meg kellett fosztani a jelentőségétől, arra a tényre redukálva a tényállást, hogy a terméket megszerezték, illetve tartották. Ezt az eljárást nevezhetjük redukciónak. Hasonlóan jártak el, mint a mondabeli Prokrusztész: annak érdekében, hogy a történeti tényállás beleférjen a törvényi tényállásba, annak egy részét – az ókori történetnél maradva – „lefűrészelték”.

Ismételten hangsúlyozandó, hogy a Jöt. alapján az orgazdák maguk is okoztak vagyoni hátrányt a költségvetésnek, ahogyan a költségvetési csalás elkövetői. Továbbra is fennállt tehát a specialitás elve:²⁵ a jövedéki termékekre elkövetett orgazdaság címén büntetett valamennyi magatartás szankcionálható lett volna költségvetési csalás címén is. Ez a gyakorlatban is pregnánsan mutatkozott meg azokban az esetekben, amikor az első elhatárolási ismérv alapján ugyan a cselekményt az orgazdaságba kellett volna besorolni (mert a jövedéki terméket korábban már egy másik személy is elvonta az adózás alól), de nem volt igazolható a saját vagy harmadik személy javára fennálló haszonszerzési célzat.²⁶ Ilyenkor az orgazda magatartása „visszakerült” a költségvetési csalásba, és ezzel a gyakorlat számára is egyértelművé tette, hogy a más által adózás alól (már) elvont termékre is elkövethető költségvetési csalás.

Immáron tehát két elhatárolási ismérv volt, amelyek közül a jogalkalmazónak bizonyos helyzetekben választania is kellett, mivel mindkettőt nem lehetett egyszerre alkalmazni. Az alapcselekmény és az utólagos bűnkapcsolat megkülönböztetése tehát már nem „csupán” felesleges, de kifejezetten zavaró lett, mivel olyan viták melegágyává vált, amelyeknek nem volt különösebb büntetéskiszabási jelentőségük (de a hatásköri és illetékességi szabályok folytán az eljáró hatóság meghatározásában igen).

A 2001 és 2020 közötti történeti áttekintés alapján a fejlődés ívét a fentiek alapján a következőkben foglalhatjuk össze. A szabályozás oldalán az alapcselekmény és az utólagos bűnkapcsolat – valójában felesleges – megkülönböztetése kezdetben a forgalmazási lánc egészére kiterjedt, majd 2011-ben leszűkült, mivel a forgalmazási magatartások az orgazdaság törvényi tényállásából hiányoztak. A gyakorlat azonban ezt a szűkülést nem vette következetesen figyelembe, az nem tudatosult teljeskörűen.

A kérdés ezek után az, hogy a 2021-től hatályos törvény folytatta-e az utólagos bűnkapcsolati kör további szűkítését, vagy ellenkező kanyart véve a 2011 előtti szabályozáshoz tért vissza.

A törvény az orgazdaság tényállását már nem tartalmazza. Ez nem jelentett dekriminalizációt, mert az eddig orgazdaságként pönalizált tényállások más címen továbbra is büntetendők. A vagyon elleni bűncselekményekből származó dolgok egyértelműen a pénzmosás tárgyai lettek. A jövedéki termékek kapcsán viszont nem ennyire egyértelmű, hogy a büntetendőség alapját a költségvetési csalás vagy a pénzmosás törvényi tényállásában kell-e keresnünk. Ha ugyanis arra jutunk, hogy a jogalkotó végre feladta az eddig is problematikus első elhatárolási ismérvet (az adózás alóli korábbi elvonás tényét), akkor azt is meg kell állapítsuk, hogy a jövedéki termékek teljes forgalmazói láncolatának minősítése egységessé vált, és költségvetési csalás címén büntetendő valamennyi cselekmény. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a jövedéki büntetőjog orgazdaságszerű tényállást ma már nem tartalmaz (vagyis az utólagos bűnkapcsolatok szűkülésében mutatkozó történeti fejlődés elért a végpontjához). Ha viszont továbbra is ragaszkodunk az adózás alóli „első elvonás” különleges jogi megítéléséhez, akkor a pénzmosás széles körű alkalmazására kell sort keríteni (vagyis de facto visszatérünk a 2011 előtt hatályos szabályozáshoz). Ehhez alapos érvekre van szükség azok után, hogy az orgazdaság specialitását megalapozó tételesjogi rendelkezés (miszerint az orgazdaság elkövetési tárgya a „jövedéki adózás alól elvont termék”, illetve a „költségvetési csalásból származó vámellenőrzés alól elvont nem közösségi áru”) hatályát vesztette.

Véleményünk szerint ilyen nyomatékos érvek nem hozhatók fel. Az általános szabályok alapján ugyanis az adózás alól elvont jövedéki termékek nem rendelkeznek speciális tulajdonságokkal a más bűncselekmény útján létrejött dolgokhoz képest (mint amilyen a kábítószer, a hamis pénz, a hamis bankkártya és azonosító okmány stb.). A pénzmosást ezért ugyanolyan elvek alapján kell elhatárolni a jövedéki termékre elkövetett költségvetési csalástól, mint más alapcselekményektől (mint például a kábítószer-kereskedelem, a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítása, a pénzhamisítás stb.).

Mindezeket a megállapításokat azért is indokolt hangsúlyozni, mert a jövedéki bűnözés megítélésének mintegy húsz éves hagyományai éppen ellentétes rutinra épülnek.

A két bűncselekményi típus elhatárolási ismérvei és a pénzmosáskénti minősítés

Vizsgáljuk meg még egyszer a két bűncselekménytípus megkülönböztetésére irányuló magyarázatokat, és kíséreljük meg azokat a 2021. január 1. utáni időszak büntetőjogi rendelkezéseire is alkalmazni.

Felvethető, hogy a jogi tárgy különbözősége az elhatárolási ismérv. Eszerint a költségvetési csalás jogi tárgya az állami költségvetés érdekeinek védelme, az orgazdaság/pénzmosás jogi tárgya pedig a költségvetés érdekeit sértő cselekmények elleni fellépés eredményessége. Ez a különbségtétel azonban ugyanabba a problémába ütközik, mint a vagyoni hátrányra alapozott megkülönböztetés: a jövedéki termékekre kifejtett magatartások után minden elkövetőnek önálló adófizetési kötelezettsége keletkezik, függetlenül attól, hogy mások korábban fejtettek-e már ki az adott árura elkövetési magatartásokat. Ebből következően minden magatartás közvetlenül is sérti a költségvetés érdekeit.

Egy másik elterjedt elhatárolási ismérv a költségvetési vagyoni hátrány okozása. A magyarázat hiányossága, hogy a Jöt. az adózatlan jövedéki termékekre elkövetett magatartások széles köréhez adófizetési kötelezettséget fűz (előállítás behozatal, megszerzés, szállítás, felhasználás, forgalomba hozatal, sőt még a puszta birtoklás is).²⁷ Az utólagos bűnkapcsolat ezért nem határolható ezen az alapon.

A következő elhatárolási ismérvként a célzatosság miatti specialitásra (volt) szokás hivatkozni. Eszerint, mivel a megszerzés és a tartás a költségvetési csalás és az orgazdaság azonos elkövetési magatartásai, a bűncselekmények elhatárolása ezek alapján nem, csak a haszonszerzési célzat alapján lehetséges: ha az kimutatható, a cselekmény orgazdaság, ha nem, költségvetési csalás. Ennek kritikája abból indult ki, hogy bár a törvény a költségvetési csalás tényállásában nem szabályoz haszonszerzési célzatot, az lényegében mindig fellelhető, hiszen a bűncselekményt azért követik el, hogy csökkenjen a köz-teherfizetési-kötelezettség. A célzatot tekintve tehát az orgazdaság gyakorlatilag nem különbözik a költségvetési csalástól.

Talán még fontosabb ellenérv, hogy a haszonszerzési célzatra alapozott specialitás nem értelmezhető a „forgalomba hoz” és „kereskedik” elkövetési magatartásokra, mivel azok csak a költségvetési csalás tényállásában szerepelnek. A forgalomba hozatal emellett gyakorlatilag elképzelhetetlen haszonszerzési cél nélkül (még soha nem tapasztaltunk az ügyintézés során olyan tényállást, hogy valaki „áron alul” osztogatta volna a csempészcigarettát), a kereskedés pedig fogalmilag célzatos. Az orgazdaság tehát a forgalmazási cselekmények esetében nem speciális a költségvetési csaláshoz képest. Sőt, minthogy az orgazdaság nem is értékel forgalmazási magatartásokat, a forgalomba hozatal és a kereskedés csak azáltal értékelhető az orgazdaság keretei között, hogy a tényállást a megszerzésre, illetve tartásra redukáljuk.

A 2021. január 1. napjától hatályos törvény kapcsán a célzatra alapozott specialitási elmélet további problémába ütközik, ugyanis a pénzmosás törvényi tényállása sem értékel haszonszerzési célzatot. A specialitás elve alapján így véleményünk szerint nem lehet kellően megmagyarázni a pénzmosás különbözőségét a költségvetési csalástól. Minden adózatlan jövedéki termékre kifejtett pénzmosási magatartás egyben kimeríti a költségvetési csalás törvényi tényállását is, és ez fordítva is helytálló.

Végső konklúziónk alapján már a (jövedéki) orgazdaság elhatárolása sem volt lehetséges ellentmondások nélkül a csalásszerű jövedéki bűncselekményektől, azonban az adózatlan jövedéki termékekre elkövetett pénzmosás világos elhatárolási ismérv hiányában különösen ellentmondásos. Nem változtat ezen, hogy az adózatlan jövedéki termék is értelmezhető bűncselekményből származó vagyonként, vagyis a pénzmosás tárgyaként. Az a tény ugyanakkor, hogy az elkövetési tárgyra már elkövettek egy bűncselekményt, nem elegendő egy magatartás utólagos bűnkapcsolattá való minősítéséhez. A más által forgalomba hozott kábítószer megszerzője például voltaképpen bűncselekményből származó vagyont szerez meg (a kábítószernek is van piaci értéke), ennek pénzmosáskénti minősítése azonban fel sem merül, mivel ez a jogértelmezés kiüresítené a kábítószer-kereskedelem és -birtoklás szabályait. Ugyanígy vonatkozik ez más bűncselekményekből származó, vagyoni értékkel bíró dolgokra, például a hamis pénzre, a hamis termékjelzésű árukra stb. A jövedéki bűnözés kapcsán ugyanez a helyzet: az adózatlan jövedéki termékek forgalmazására vonatkozó büntetőjogi szabályokat is kiüresítené a pénzmosáshoz sorolás.²⁸ Az adózatlan jövedéki termékekre kifejtett magatartások ezért véleményünk szerint a költségvetési csalás tényállási elemei, és nem a pénzmosás keretében értékelendők.

Kivételként fogalmazható meg az az eset, ha az adózatlan jövedéki termék vagyon elleni bűncselekmény tárgya volt. Erre egyébként olykor sor kerül, így az elmúlt években Nyíregyházán fegyveres rablást és betöréses lopást is követtek el csempészcigaretták eltulajdonítása érdekében. Nézetünk szerint ilyenkor a vagyon elleni bűncselekmény elkövetője lopásért (rablásért stb.) felel, mivel magatartása közvetlenül – az egyébként költségvetési csalást elkövető – sértett tulajdonjogát támadja.²⁹ Ha azonban pótlólagosan forgalomba hozatali magatartást is kifejt, a költségvetési csalás valóságos anyagi halmazatot képez, mivel ez a magatartása már nem értékelhető a vagyon elleni bűncselekmény tényállásában.

Tehát a jogalkotó az orgazdaság bűncselekményének megszüntetésével és a pénzmosás szabályainak egyidejű átalakításával az orgazdaság tényállását kettéosztotta: a vagyon elleni bűncselekmények utólagos bűnkapcsolatait beépítette a pénzmosásba, míg az adózatlan jövedéki termékeket (és a csempészett vámárut) kivette az utólagos bűnkapcsolatok elkövetési tárgyainak köréből. A jövedéki bűnözés ezzel „háromosztatúból” „kétosztatúvá” vált (költségvetési csalás és jövedékkel visszaélés elősegítése).

Ez nem jelenti azt, hogy a jövedéki termékek kereskedelmével kapcsolatban nem valósulhatna meg pénzmosás, hiszen a költségvetési csalásból befolyó pénzeszközök és más anyagi javak „moshatóak”, sőt a kriminológiai tapasztalatok szerint azokat mossák is. De véleményünk szerint az adózatlan termék maga – eltekintve attól a szűk körű kivételtől, ha arra vagyon elleni bűncselekményt követtek el – a költségvetési csalás elkövetési tárgyát képezi.

Egyes tevékenységek büntetőjogi minősítése a kábítószer-büntetőjog tükrében

Lengyel Tibor többször idézett tanulmánya széles teret szentel annak, hogy az adózatlan jövedéki terméket járművel szállító vagy lakásán tároló személy magatartását hogyan kell helyesen minősíteni. A szerző elsősorban az „automatikus” orgazdaságkénti minősítést vonja kritika alá, illetve azzal szemben hoz fel érveket, hogy a terhelt helyszíni nyilatkozatai képezzék a minősítés ténybeli alapjait. Kérdés, hogy az orgazdaság megszűnése után milyen elkövetési magatartásként ítélendők meg az egyes – eddig sokszor orgazdaságnak minősített – tevékenységek.

Az elkövetési magatartások jelentős mértékű átfedése miatt véleményünk szerint a kábítószer-bűnözés megítélése kapcsán kialakult elvek a jövedéki bűnözésben is alkalmazhatók. Nincsenek elfogadható érvek azzal a megállapítással szemben, hogy a teljesen azonos elkövetési magatartások (előállít, megszerez, tart, forgalomba hoz, kereskedik) ugyanazt jelentik mindkét illegális áruval kapcsolatban. Azon elkövetési magatartások kapcsán pedig, amelyek csak a kábítószer-büntetőjogban szerepelnek („futárkodás”: az ország területére behoz, az ország területén átvisz, az országból kivisz, továbbá: fogyaszt, termeszt – vagyis kivétel nélkül fogyasztói magatartások), abból indulhatunk ki, hogy ezek is értelmezhetőek a jövedéki bűnözésre nézve, bár a jogalkotó ezen a területen nem különböztette meg azokat. Ez nyilván arra vezethető vissza, hogy ezeknek a magatartásoknak – szemben a drogbüntetőjoggal – nem kívánt speciális (privilegizált) büntetőjogi megítélést biztosítani.

A drogbűnözés tanulsága, hogy az egyes elkövetési magatartások nem elkülönítve, hanem a stádiumtan és az elkövetői minőségek kombinációi szerint egymással való kapcsolatukban értékelendők. A „termesztés” vagy „előállítás” fogyasztói típusú magatartásai például forgalomba hozatal (célja) esetében a forgalomba hozatal előcselekményeinek minősülnek, a továbbértékesítő megrendelésére történő előállítás pedig a forgalomba hozatalhoz nyújtott bűnsegélynek. Ennek a felfogásnak a következménye, hogy a kábítószer-büntetőjogban – szemben a jövedéki büntetőjog gyakorlatával – elfogadhatatlan a tényállásnak a fogyasztói magatartásokra (termesztés, előállítás stb.) történő redukciója, ha a teljes történeti tényállás szerint ezek kereskedői magatartások részcselekményei voltak. Ehhez képest igen logikátlan, hogy a jövedéki bűnözésben éppen ez a markáns jogalkalmazói gyakorlat: a nagy mennyiségű, több százezer cigaretta megtöltésére elegendő fogyasztási dohány kapcsán például a haszonszerzési célból való megszerzésre való redukció³⁰ , amelynél a haszonszerzés célja a legális, adózott terméknél olcsóbb beszerzési árból adódik, és nem a további haszonnal való továbbértékesítés céljából.

Álláspontunk szerint tehát a kábítószer-büntetőjogban kialakult és a Kúria 57. BK véleményében is megjelenő „redukció-tilalom” általános elv, az illegális árukkal kapcsolatos valamennyi bűncselekmény kapcsán alkalmazandó. Jelentése pedig abban összegezhető, hogy:

a történeti tényállás szerint kifejtett elkövetési magatartás a stádiumtan és az elkövetői minőségek valamennyi kombinációja alapján a törvényi tényállás több elkövetési magatartása alá is szubszumálható lehet (így a magatartás más személy magatartásához fűződő részességként és előkészületként vagy kísérletként is minősíthető lehet);
ezek közül választva az a helyes minősítés, amelyik a történeti tényállás szerint megállapítható elkövetési magatartás egészére figyelemmel – vagyis redukciója nélkül – állapítható meg.

Másként fogalmazva: az adott konkrét magatartás a forgalmazási lánc azon elemeként értékelendő, amelynek részét alkotta vagy amelyhez részességgel csatlakozott, akkor is, ha a törvényi tényállásban meghatározott más magatartást is kimerített, de olyan pótlólagos magatartásra is sor került, amely ez utóbbi magatartás keretei között már nem értékelhető. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, eltűnik a különbség a fogyasztói és a kereskedői magatartások között.

Lássuk, hogy a redukciótilalom alkalmazása milyen eredményre vezet egyes gyakori helyzetek megítélésekor a 2021. január 1. utáni jogszabályi környezetben.

Az egyik vitatott kérdés a „futárkodás” megítélése. Az „országba történő behozatal” megállapítása a kábítószer-bűnözésben a következetes redukció-tilalom miatt ritka, hiszen ez a fogyasztói magatartás csak akkor állapítható meg, ha az elkövető a behozatal előtt vagy után nem fejt ki kereskedői típusú magatartást. A csempész szerepe nem értékelhető a megbízójától elkülönítve.³¹ Ha az eladó bízza meg a csempészettel, magatartása forgalomba hozatali vagy kereskedelmi tevékenységnek minősül, és ugyanez a helyzet, ha a vevő bízza meg, de mást is tesz, mint a behozatalt és a meghatározott személy részére történő átadást.³² A csempész nem is szerzi meg az árut, mert rendszerint csupán rövid időre veszi birtokba az árut³³ , nem rendelkezik felette,³⁴ ezért megszerzés kifejtése miatt – annak ellenére, hogy birtokában van az áru – nem büntethető. Ugyanez vonatkozik az „ország területén átvisz”, az „országból kivisz” magatartásokra, vagyis megállapításuk kizárólag a megbízóhoz kapcsolódva lehetséges, önállóan – megszerzés, tartás miatt – nem, és csak akkor, ha semmilyen módon nem kapcsolódik kereskedői magatartáshoz (például azáltal, hogy a futár tudomása szerint is kereskedőt szolgál ki).

A jövedéki büntetőjog ugyanakkor a drogbüntetőjoghoz képest kitüntetett jelentőséget tulajdonít az országba való becsempészésnek [Btk. 396. § (1) bekezdés], ami a futár önálló tettességét vonja maga után. Bonyolítja a helyzetet, hogy a magyar határok részben az Unió külső határai is. Kérdés, hogy a materiális szempontból a forgalomba hozatal, illetve kereskedés részének minősíthető, országhatáron átívelő futárkodás jogi szempontból is beolvad-e a forgalomba hozatalba, illetve a kereskedésbe [így a forgalmazási célú csempészet is a Btk. 396. § (6) bekezdése szerint minősítendő], avagy a jövedéki terméket továbbértékesítési célból megrendelő kereskedő magatartása minősítendő a csempészet felbujtásának (ami az utóbb történtek figyelmen kívül hagyását jelenti). Mindkét megoldás mellett hozhatók fel érvek. Nem tartjuk ugyanakkor helyesnek, ha a két szereplő felelősségét eltérő minősítés mellett állapítjuk meg [akként, hogy a futárt az országba való behozatal („csempészet”) útján elkövetett költségvetési csalás [Btk. 396. § (1) bekezdés a) pont] tetteseként, a vevőt pedig orgazdaként vagy a költségvetési csalás más alakzatának tetteseként vonják felelősségre.

A belterületi futárkodásra – vagyis arra az esetre, ha a futár az ország területén veszi át az árut és belföldön is kézbesíti – a jogalkotó nem határozott meg fogyasztói magatartást („szállít”)³⁵ , ezért büntetése kivétel nélkül a megbízóhoz kapcsolódva lehetséges.

A határon átívelő futárkodásra vonatkozó fenti megfontolások a jövedéki termékkel való belterületi futárkodásra is érvényesek.³⁶ Mivel a jogalkotó a jövedéki termékek kapcsán sem határozott meg „szállítás” elkövetési magatartást, a belterületi futárkodást is a forgalomba hozatal/kereskedés részeként, a megbízó magatartásához csatlakozva kell(ene) megítélni, vagyis forgalomba hozatalként, illetve kereskedésként. A gyakorlatban ez sokszor másként alakul.³⁷

A behozott árut a határ közelében rendszerint „pihentetik”, „deponálják”, sokszor olyan személy ingatlanán, aki nem vett részt a határon való áthozatalban, vagyis a csempészet tényével csak utóbb szembesül. A drogbűnözésben a raktározást a forgalomba hozatal részeként értékelik (lebukás esetén a forgalomba hozatal kísérleteként), míg a jövedéki bűnözés gyakorlatában eddig igen sokszor orgazdaságként.³⁸

Véleményünk szerint a deponáló is költségvetési csalást követ el, amely nem az országba történő behozatal utócselekményeként, hanem a forgalomba hozatal/kereskedés részeként bírálandó el.

A becsempészett áru vevőjét kriminológiai értelemben szokás „orgazdaként” említeni, jogi értelemben azonban – a futárral azonos okokból – ő is forgalomba hozatalt/kereskedést követ el, ha továbbértékesítési célból vásárolt. A gyakorlatban korábban ezzel ellentétben elterjedt az orgazdaságkénti minősítés, olyannyira, hogy az ítéletek rendszerint nem is tartották szükségesnek a minősítés részletes indokolását.³⁹

Ki követi el tehát a „megszerzést”, illetve a „tartást”? Azok, akik nem követnek el forgalmazást, vagyis a végső fogyasztók. Erre utal az is, hogy a „felhasznál” elkövetési magatartást már 2011 óta nem tartalmazza egyik törvényi tényállás sem a jövedéki bűnözés területén, vagyis a felhasználás csakis a megszerzésen keresztül lehet büntethető. Ugyanez a helyzet az „előállít” magatartás kapcsán: csak saját célú dohányaprítás esetében maradhat meg a minősítés ennél, ha ahhoz forgalomba hozatali cél járul, a drogbüntetőjog gyakorlatával egyezően forgalmazást kell megállapítani.

A fentieket összefoglalva úgy tűnik, hogy a kábítószer-büntetőjogi gyakorlatot alkalmazva az adózatlan jövedéki termék birtoklása (ennek részeként szállítása), illetve előállítása a forgalomba hozatali/kereskedési céltól függően bírálandó el: a célzat megléte esetén a forgalomba hozatal/kereskedés részcselekményéről, míg hiánya esetén előállításról, megszerzésről illetve tartásról van szó.

Összegzés

Nézetünk szerint a jövedéki büntetőjog háromosztatúsága – vagyis előkészületi, adócsalásszerű és utólagos bűnkapcsolati bűncselekményekre való felosztása – nem törvényhozói kényszerűség.⁴⁰ Mivel a jövedéki szabályozás igen széles körben fűz adófizetési kötelezettséget az adózatlan jövedéki termékekre kifejtett magatartásokhoz (mégpedig függetlenül attól, hogy korábban az adott termékre már más is kifejtett-e ilyen magatartást, vagy sem), az „adózás alóli elvonást” többen, egymás után, láncolatosan is elkövethetik. Ennek következtében az utólagos bűnkapcsolatok büntetőjogi definiálása ezen a területen mellőzhető, az adócsalásszerű törvényi tényállás a szankcionálásra elegendő.

Ezért a 2001–2011 közötti szabályozás felesleges elhatárolási ismérvet (más által adózás alól elvont termék) vezetett be. A 2011–2020 közötti szabályozás ezt további szemponttal, az elkövetési magatartással bővítette (mivel a forgalmazási magatartásokat az orgazdaság nem tartalmazta). A két ismérv viszonyát a gyakorlat nem tudta tisztázni, egyes esetekben az egyiknek, máskor a másiknak adott elsőbbséget.

A „jövedéki orgazdaság” és a („jövedéki”) orgazdaság megszűnése utáni helyzetben álláspontunk szerint nem hozhatók fel nyomatékos érvek az adózatlan jövedéki termék, illetve a vámellenőrzés alól elvont nem közösségi áru specialitása mellett, mivel az ezt megalapozó tételesjogi rendelkezés megszűnt. A jövedéki büntetőjog ezért kétosztatúvá vált, az utólagos bűnkapcsolat megszűnt. Az adózatlan jövedéki termékekre elkövetett cselekmények tehát álláspontunk szerint költségvetési csalást (illetve ritkán vagyon elleni bűncselekményt) alapoznak meg, pénzmosás tárgyai nem lehetnek.

Ez nem jelenti a – sokszor komolyan szervezett, óriási befektetésekre alapozott – jövedéki bűnözés és a pénzmosás közismert és szükségszerű kapcsolatának tagadását, csupán azt, hogy a pénzmosás tárgya a jövedéki bűnözésből befolyó vagyon és nem a jövedéki termék.

Úgy gondoljuk, hogy véleményünket a kábítószer-büntetőjog gyakorlata is alátámasztja, és általánosítva, más illegális árukra elkövetett bűncselekmények vonatkozásában is helytálló lehet az alapcselekmény és a pénzmosás elhatárolása során. A pénzmosás és az illegális áruk forgalmazását megvalósító bűncselekmények magatartásai átfedik egymást, elkövetési tárgyuk (például a jövedéki termék, a hamis termékjelzésű áru, a hamis pénz) pedig megfeleltethető a pénzmosás tárgyának (büntetendő cselekményből származó vagyon). Elhatárolásukat ezért nem lehet egyszerűen arra alapozni, hogy az áru az első tettesi magatartást követően már bűncselekményből származik. Ez kiüresítené az alapcselekmény törvényi tényállását (ahogyan a gyakorlat ténylegesen hajlamos volt a költségvetési csalás tényállását az orgazdaság javára szűkíteni), míg az utólagos bűnkapcsolatokat – Lengyel Tibor szellemes kifejezésével – „adócsaló orgazdákkal” népesítené be. Másként fogalmazva: a pénzmosáshoz képest a forgalmazással elkövetett bűncselekményeket kell speciálisnak tartani.

Fülöp Ádám Máté, alügyész, Debreceni Regionális Nyomozó Ügyészség; Rimóczy István, veze-tőhelyettes ügyész, Nyíregyházi Járási Ügyészség

A konszenzus kriminalisztikája

Szerző(k): Fülöp Ádám, Rimóczy István

Bevezetés

Büntetőeljárási kódexünk¹ számos olyan jogintézményt hozott létre, amelyek a terhelt együttműködésére építenek. Ez a tanulmány nem ezen jogintézményekkel mint a hatóságok és a terheltek együttműködésének eredményeivel, hanem az oda vezető úttal: a konszenzus kialakulási folyamatával foglalkozik. Ez a folyamat döntően nem jogi, hanem kriminalisztikai jellegű, sikere ezért nem az ügyész jogi ismereteinek, hanem kriminalisztikai szemléletének függvénye. Tanulmányunk e szemlélet összetevőit kutatja.

A terhelti együttműködés jelentősége

A terhelti együttműködés széles területen érvényesülhet, a beismerés indokolatlan előtérbe helyezését csupán az inkvizíciós hagyomány diktálja.² Az együttműködésnek szerepe lehet az igazságnak megfelelő tényállás megállapítása (a–c. pontok) és az igazságos jogkövetkezmények meghatározása (d–f. pontok) során, emellett az igazságszolgáltatás gazdaságos működésének egyik alapját is képezi (g. pont). Megítélésünk szerint a következő területek emelendők ki, hangsúlyozva, hogy nem fontossági sorrendről van szó:

a terhelti vallomás bizonyíték a terhelttel szemben,
a vallomás bizonyíték mások felelősségének tisztázására,
a vallomástétel védekezési alkalom,
az őszinte beismerés az első lépés a reszocializáció felé,
lehetőség a helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatásra,
a beismerés enyhítő körülmény,
a gazdaságos igazságszolgáltatás egyik alapja, perökonómiai csodafegyver.

Ad a) Mára már megtört az a felfogás, amely a beismerő vallomás jelentőségét túlértékelte. A beismerés a jogállami büntetőeljárásban ugyanis csak akkor igazán értékes, ha beilleszkedik a bizonyíték-összességbe, és a terhelt azt önszántából tette.³ Az első feltétel hatásosságát növeli, ha a vallomás tettes-tudomást tartalmaz (vagyis olyan adatokat, amelyeket csakis az elkövető ismerhet)⁴ , a másodikét pedig az, ha a terhelt a bíróság előtt is megismétli azt, egyben vállalja tettének következményeit is. A nyomozási vallomás bíróság előtti megismétlése garanciát jelent a beismerés kikényszerítése ellen, míg a más bizonyítékkal való alátámasztás a koncepciós bírósági eljárást hivatott megakadályozni.⁵

A beismerő vallomás kitüntetett szerepe a bizonyításban viszont – még ha a bizonyítékok királynőjeként már elméletileg el is vesztette trónját⁶ – nem vitatható. „Az elkövető az a személy, aki jól ismeri a bűncselekmény indítékait, célját, lefolyásának részleteit, ő az, aki sok esetben egyedül tudja megmondani az eltulajdonított értékek, az elkövetési eszközök, a bűncselekmény áldozatának elrejtési helyét. Ebben van az igazságnak megfelelő, tényekkel alátámasztott, őszinte beismerő vallomás jelentősége.”⁷ Megszerzése iránt ezért akkor is indokolt erőfeszítéseket tenni, ha a vádemeléshez szükséges bizonyítékok egyébként rendelkezésre állnak.

Ad b) Gyakori eset, hogy a tettestársak vagy más bűncselekmények elkövetőinek azonosítására a terhelt által szolgáltatott információn kívül nincs más eszköz. Az is, hogy a társak pontos szerepét a gyanúsított vallomásának hiányában nem lehet tisztázni. Ahhoz, hogy az ilyen személyek felelősségét is megállapítsák, nyomatékos társadalmi érdek fűződik, hiszen Beccaria óta ismert, hogy a büntető anyagi jog visszatartó ereje döntő mértékben függ attól, hogy a szankció társadalmi mértékben elkerülhető-e vagy sem. A terhelt társaira vagy más bűncselekmények elkövetőire nézve terhelő vallomásának megszületése ezért közérdeknek mondható. A feltáró vallomás szerephez juthat emellett akkor is, ha a gyanúsítottak közé ártatlan személy került be, aki nem tud, vagy nem akar hatékonyan védekezni.

Ad c) Az ügyész azért is érdekelt a terhelttel való kommunikációs kapcsolat létrejöttében, mert az igazság megtalálása szempontjából a kontradiktórius eljárás rendkívül előnyös. A célszerű vádelőkészítési és -képviseleti munka elengedhetetlen feltétele a védekezés egyértelművé tétele, mivel csak így lehet azt cáfolni vagy elfogadni. Helyes ezért a terhelt vallomását nemcsak bizonyítéknak, hanem védekezési alkalomnak is tekinteni.⁸ A bizalmatlanul bezárkózó, védekezését a bírósági eljárásra tartogató terhelt nyomozási vallomásra való rábírása így kölcsönösen érdekelt felek együttműködéseként is felfogható.

Nem lehet eleget hangsúlyozni Kertész Imre gondolatát: „A gyanúsított kihallgatásának célja nem a beismerés, hanem az igazságnak megfelelő vallomás elérése.”⁹

Ad d) A lelkén könnyítő terhelt hasonló katarzist élhet át, mint a vallásos ember gyónáskor. A bűnösség elismerése a megbánás, a becsületes útra térés első jele.¹⁰

Ad f) Ha a terhelt a beismeréssel nem nyer semmit, de elveszíti az esetleges felmentés lehetőségét, nem motivált a beismerésre. A beismerést ezért nagy nyomatékú enyhítő körülményként kell figyelembe venni, és még nagyobb nyomatékkal az egyéb együttműködést (felderítési és bizonyítási együttműködés, jóvátétel). Különösen fontos, hogy a többterheltes ügyekben az együttműködő és az együtt nem működő terhelt helyzete közötti különbség jelentős legyen. Közismert, hogy az amerikai vádalkuk sikerének is a lényegesen csökkenő büntetés a titka.¹¹ Csak első látásra paradox tehát, valójában nagyon is logikus, hogy a terhelti együttműködés jelentős enyhítő körülménykénti kezelése nem csak terhelti, de ügyészi érdek is.

Ad g) Az eljárások gyorsításának érve mögött az igazságszolgáltatás „katasztrófaelmélete” áll: ha nem gyorsítunk és egyszerűsítünk, összeomlik az igazságszolgáltatás.¹² Sokszor talán el is túlozzák ennek jelentőségét. A gyorsaság ugyanis önmagában nem igazi érték, csak akkor, ha nem jár kisebb hatékonyságú eredménnyel. Hatása áttételes: azáltal érvényesülhet, hogy segít időt és energiát megtakarítani, és így más bűnügyeket is megoldani. Kétélű fegyver, mert az „akárhogy is, csak elintézni” elve diszfunkciókhoz vezet.

A konszenzus létrejöttének előfeltételei: egyező érdekek és megfelelő szemlélet

Koncepciónk szerint a fenti hét terület mindegyike közös érdeke a vádnak és a védelemnek. Mítosz csak, hogy a felek között „természetes” ellentétek vannak, mivel az ügyész mindig a szigort képviseli¹³ , a terhelt pedig mindig el akarja kerülni a következményeket. Farkas Ákos ekként idézi Thomas Weigend német büntetőjogászt: „Az a tézis, hogy a büntetőeljárás során az állami igazságszolgáltatás és a terhelt mint egy párbaj két résztvevője a kompromisszum megkötésének minden lehetősége nélkül állnak egymással szemben, soha nem volt teljesen igaz – írja Thomas Weigend. Attól az időponttól kezdve ugyanis, amikor a terhelt a büntetőeljárás során személyenként, sajátos (és kikényszeríthető – F. Á.) eljárási jogok alanyaként (és nem mint az eljárás tárgya – F. Á.) jelenik meg, a büntetőeljárás elkerülhetetlenül kommunikációs folyamattá is válik, amely magában rejti mind a vita, mind a részleges vagy teljes kompromisszum lehetőségét.”¹⁴

A terhelti együttműködési hajlam kiváltásának tehát első előfeltétele, hogy a hatóságok a terheltet ne az eljárás tárgyának, hanem alanyának tekintsék, és felismerjék, hogy a büntetőeljárás kommunikációs folyamat, amelynek sikere közös érdek.

Talán paradoxnak tűnhet, de a terhelt ismeri ezt fel legkönnyebben. Az igazságos büntetőeljárás sikere ugyanis nem feltétlenül ellentétes a terhelt érdekével. Számtalan tapasztalat utal arra, hogy a terheltek nagy része nem kívánja elkerülni a jogkövetkezményeket, ha azokat igazságosnak tartja, nem a méltányos jogkövetkezményektől tart, hanem az indokolatlan szigortól, a hatósági túlkapástól. Ennek elhárítása az együttműködést rendszerint önmagában is megteremtheti. Ellenérdekeltté teszi viszont a terheltet a megbélyegzés, a bűnözőként való bánásmód, amelyet még a tényleges bűnözők sem szívesen viselnek el, nemhogy az eseti, szituatív bűncselekményt elkövetők.

A védők érdekeltsége változékony. Egy részük – aki időarányosan kapja a díját – ellenérdekeltté válhat a gyors befejezéssel szemben. A meghatalmazott védők piaca jelenleg átrendeződik, és várható a gyors megoldások tarifájának emelkedése.

A védőt az is érdekeltté teheti az együttműködésben, hogy sokkal kellemesebb az ügyész szobájában – esetleg egy csésze kávé mellett – megoldani az ügyet, mint a tárgyalásra felkészülni, arról nem is beszélve, hogy a sikeres alkut mindig saját sikerének tudja beállítani ügyfele előtt, miközben az esetleges hanyagság és inkompetencia is rejtve maradhat.¹⁵

Az ügyész sem érzi okvetlenül érdekeltnek magát. Az együttműködés egyes formái (különösen az egyezség) ugyanis azonnali pótlólagos munkaterhet ered-ményeznek, és ez a befektetés csak akkor éri meg, ha saját későbbi munkájában nagymértékű tehercsökkenéshez vezet. Hiába várható a konszenzuális elemek előretörésétől az ügyészi munkateher összességében vett csökkenése, mivel bizonyos területeken ez éppenséggel növekedéssel jár,¹⁶ az összesített csökkenő hatás így nem egyenlő mértékben teszi az egyes ügyészeket érdekeltté. Láng László általánosan érvényes szabályként fogalmazza ezt meg: „[Az] eljárás valódi egyszerűsödése akkor várható reálisan, ha az eljárást folytató személyek mindegyikének legalább kis mértékben egyszerűsödik a munkája.”¹⁷

További ügyészi érdek a felmentési kockázat csökkentése és az elfogadható szankció elérése.¹⁸ Az elsőt a vádemelés elkerülésével is el lehet érni (ellentmondásos bizonyítékok esetén különösen), de a másodikat sok esetben szinte kizárólag együttműködéssel (gondoljunk a bizonyítási eljárásba belefulladó ügyekbe, amelyek végén a marasztaló ítélet sem hoz elfogadható szankciót). Az együtt-működés fő területe ezért a nagy felmentési kockázatú, illetve tárgyuknál fogva jól elhúzható, bonyolult ügyek csoportja.

Az ügyésznek érdekeltsége mellett megfelelő szemléletre is szüksége van. A sok évtizedes hagyományok miatt a magyar ügyészi kar a hierarchikus igazságszolgáltatás körülményei között szocializálódott, amelynek középpontjában a konfrontáció elkerülhetetlensége, a kommunikáció és a mérlegelés hiánya, az utasítások dokumentált teljesítése áll.¹⁹ Ez a szemlélet gátolja az együttműködésre alapozott jogintézmények kihasználását.

A szemlélet részeként a nyomozó hatósággal való koordinált együttműködés célszerű formái is fejlesztendők. A siker záloga ugyanis a nyomozókkal való hatékony együttműködés, amelynek érdekében megfelelő légkört kell teremteni, a hatalmi szó mit sem ér. Nélkülözhetetlen a megfelelő vitakultúra kialakítása is.²⁰ Igen fontos az is, hogy az ügyész saját tevékenységi terepét ne tekintse a nyomozástól időben is elkülönülőnek, azt követő jellegűnek, hanem már a nyomozás minél korábbi részében maga kezdeményezze az együttműködést.²¹ Erre nincs esély a nyomozó hatósággal kialakított nagy hatásfokú együttműködés nélkül.

A konszenzus kriminalisztikája mint önállósodó tudományterület(?)

A fentiek alapján azt a tézist állíthatjuk fel, hogy az igazságszolgáltatás fő céljainak – igazság, igazságosság – elérésére a konfrontatív, hagyományos bírósági tárgyalást is magába foglaló büntetőeljárás kevéssé alkalmas, emellett kevésbé gazdaságos is. A tárgyalás szerkezete nem alkalmas a terhelti együtt-működés kialakítására.²² A krimináltaktika ajánlásai (az együttműködési szándék felkeltése, az igazmondási készség kialakítása) a tárgyaláson használhatatlanok,²³ a tárgyalás tipikusan a terhelt nélkül – ma már sokszor távollétében –, saját logikája szerint folyik. Olyan – talán túlzó, de nem minden alapot nélkülöző – elmélet is létezik, amely szerint a tárgyalásnak nem is az igazság kiderítése, hanem a terhelt megbélyegzése a fő feladata. A labeling-elmélet a tárgyalást rituálénak, „degredációs ceremóniának” tekinti, melynek során a vádlottat deviáns elemmé fokozzák le.²⁴ Ez a felfogás a neoklasszikus iskolától – és a napi gyakorlattól – sem áll távol.²⁵

Az ügyészi kar nagyobb része ugyanakkor – eltekintve a nyomozó ügyészektől – a bíróságon sajátította el a terhelttel való kommunikáció gyakorlatát, az együttműködési hajlam felkeltésének és kihasználásának gondolata ezért sem mélyülhetett el. Az új büntetőeljárási kódex sikere a krimináltaktika ajánlásainak ügyészi szempontú alkalmazását igényli, mégpedig annak az igen lényeges különbségnek a figyelembevételével, hogy a kihallgatást végző nyomozóval szemben az ügyész legálisan ígérhet meg a terheltnek számos kedvezményt, köztük a büntetés nagyarányú csökkentését is. Ezt tehát az ügyészi karnak el kell sajátítania.

Ilyen tudományterület illetve gyakorlat (a konszenzus ügyészi krimináltakti-kája) még nem önállósodott, de reméljük, hogy a fentiek meggyőzik az Olvasót annak szükségességéről. Jóslatunk szerint e tudománynak legalább két területe lesz. Az első a nyomozó hatósággal való kapcsolattartás, amely a krimináltaktika nyomozás tervezésével kapcsolatos ajánlásaiból indul ki. A másik a terhelttel és a védővel való kommunikációt tárgyaló rész, melynek alapját a (nyomozási) krimináltaktika kihallgatásról szóló tanai fogják alkotni. A következő fejezetekben ezekről mutatunk be néhány gondolatébresztőnek szánt elképzelést.

A nyomozó hatósággal való együttműködés a felkészülés során

Általánosan igaz, hogy a terhelti kihallgatást végző személyeknek az ügy anyagából felkészültnek kell lenniük, és az sem árt, ha meghallgatott egyén személyiségét is – amennyiben erre módjuk van – előzetesen tanulmányozzák.²⁶ Fokozottan igaz ez az együttműködő terhelttel való egyeztetésre.

Az alapos megismerés érdekében az iratolvasáson túl célszerű ezért a terhelttel történő megbeszélésbe bocsátkozást megelőzően a nyomozóval részletesen meg-vitatni az ügyet, és ennek során azt is megállapítani, hogy mi az, amit az ismert adatokból kiindulva, a rendelkezésre álló eszközökkel és módszerekkel nem lehet felderíteni és bizonyítani. Ez fogja meghatározni az egyik lehetséges célkitűzést, a felderítési információ- és bizonyítékszerzés területét.

A nyomozóval folytatott konzultációt célszerű kötetlen és oldott formában lefolytatni, ennek során bevonni az együttműködés céljába. Ez kulcsfontosságú, mert a terhelti együttműködés hasznossága döntő mértékben függ attól, hogy azt a nyomozó hatóság is ki fogja-e használni. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a nyomozó hatóságban olyan érzés keletkezzen, hogy az együttműködés csak az ügyész (és a bíró) munkáját könnyíti meg, az övét nem, miközben a terhelt meg nem érdemelt kedvezményeket kap.

Melyik terhelttel működjünk együtt?

Úgy gondoljuk, hogy észszerű határok között mindenkivel érdemes lehet együtt-működni, aki erre hajlandó. Ez még akkor is így van, ha az ügyész megítélése szerint a terhelttel szemben már összegyűltek a vádemeléshez szükséges bizonyítékok, és akkor is, ha már kialakult együttműködés egy másik terhelttel. Sőt, az „együttműködési láncreakció” (a kedvezményekért való versenyfutás) kiváltása a lehető legkívánatosabb.

Több terhelt esetében a „célszemély” kiválasztásáról nyomatékosan javasolt kikérni a nyomozó véleményét is. Ebben a döntésben elsősorban a következőket mérlegeljük:

milyen előnyöket biztosíthat számunkra az együttműködés (különösen: miről tud a terhelt vallomást tenni),
milyen a terhelt jelleme (így például hajlamos-e vallomását megváltoztatni),
milyen előnyei és hátrányai lehetnek a terhelt számára az együttműködésnek (például van-e oka félni a társaitól, komoly büntetés vár-e rá stb.),
várható-e együttműködésétől láncreakció beindulása.

Általában azzal a terhelttel célszerű együttműködésre törekedni, akitől az igazságnak megfelelő vallomás várható, aki jobban észlelhette az eljárást érdeklő eseményeket, és ezért helyesebb vallomást tehet.²⁷ Az együttműködés szempontjából viszont nincs perdöntő jelentősége a terhelt által elkövetett bűncselekmény büntetési tételének, nincs akadálya annak sem, hogy nagyobb tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetőjével működjünk együtt a kisebb súlyú cselekmények elkövetőivel szembeni bizonyítékszerzés céljából.²⁸

Az eljárás mely részében indokolt a terhelti együttműködés kezdeményezése?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hatóságok a tervezésben nem kalkulálnak a terhelttel való együttműködés lehetőségével. Ez a konfrontációra építő hagyományok miatt alakul így. Tartja magát az a modell, hogy a gyanúsításra csak az elvégezni kívánt valamennyi eljárási cselekményt követően, mintegy a nyomozás lezárásaként kerítenek sort. A gyanúsított vallomásra bírására ezek után nem fektetnek kellő hangsúlyt, sőt a terhelttel való együttműködést elutasítják. Ezt helytelen beállítódásnak tartjuk. A terhelt az a személy, aki a legtöbb és legpontosabb tudással rendelkezik a bűncselekményről, vallomását ezért, hacsak lehet, be kell szerezni.

Be kell ezért látni, hogy az együttműködésen alapuló jogintézmények hatékony kihasználása azt kívánja, hogy a gyanúsított bevonása az eljárásba a szokásosnál korábban történjen meg. Ez az előfeltétele annak, hogy a nyomozó hatóság további erőfeszítéseit a terhelt támogatni tudja.

Mikor jön el tehát az idő a konszenzuskereső kapcsolatfelvételre? Először is le kell szögezni, hogy a terhelti oldalról érkező – esetleg korainak látszó – együttműködési hajlandóság automatikus elutasítása jelentős hiba. Minden ilyen esetben gondolni kell arra is, hogy az ügyész elzárkózó magatartása más terhelteket is visszatarthat a későbbi egyeztetési kísérletektől. Célszerűbb ilyenkor azzal lezárni a megbeszélést, hogy később még visszatérünk rá.

Hangsúlyozni kell azt is, hogy a terhelti oldalról érkező egyeztetési kéréseket nem formai, hanem tartalmi értékelés alá kell vonni. Gyakori, hogy „egyezség kötése” céljából kér a terhelt kapcsolatfelvételt, aminek akkor is célszerű eleget tenni, ha az egyezség jogintézményét az adott ügyben nyilvánvalóan nem lehet alkalmazni. Ilyenkor sem kizárt az együttműködés valamely más jogintézmény keretében való létrejötte. A terhelti kezdeményezést ezért célszerű csupán kapcsolatfelvételi kérésnek tekinteni, amelynek tartalmát a szóbeli megbeszélés során kell körvonalazni.

A törvény a gyanúsítástól kezdve bármikor megteremti a lehetőséget az ügyészi kezdeményezésre. A megfelelő időzítés elsősorban attól függ, hogy milyen adatbázis áll a nyomozás rendelkezésére, és ez hogyan aránylik a felderítendő tények területéhez. Különösen abban a helyzetben lehet gyümölcsöző, ha a terhelt cselekvősége már tisztázottnak tűnik, de társainak azonosítása még nem történt meg, vagy szerepük bizonyíthatósága kétséges. Ugyanígy akkor, ha a terhelt szerepe nagy vonalakban ugyan tisztázott, de a részletekre nézve nem szerezhetők további adatok (nem világos az elkövetés módja, az okozott kár pontos összege, az eltulajdonított dolgok holléte stb.). Ilyenkor a vádemelésre együttműködés hiányában is sor kerülhet, de az igazságszolgáltatási célok csak töredékesen érhetők el. Az együttműködésnek szinte minden helyzetben lehet értelme.

Hogyan viszonyul a szokásosnál hamarabb történő gyanúsítás ajánlása ahhoz a szabályhoz, hogy egyezség esetén a beismerendő tényállást az ügyész határozza meg (a tényállási alku tilalma)? Hogyan viszonyuljon az ügyész a későbbi bizonyítás esetleges tényállást módosító hatásához?

Véleményünk szerint az ügyésznek arra a megállapításra kell jutnia, hogy a bizonyíték-összesség alapján jelenleg megállapítható tényállás megegyezik a terhelt által előadni kívánt vallomással, és ehhez azt a prognózist kell fűznie, hogy a tényállás – a terhelt cselekvőségét illetően – a későbbi bizonyításra tekintettel előre láthatóan nem fog megváltozni.²⁹ Vagyis a terhelti beismerés szerepe a bizonyíték-összesség erősítése (és nem a bizonyítékok pótlása), amely nem teszi lehetővé az egyéb szilárd bizonyítékok negligálását. Ez az anyagi igazság primátusát jelenti az ügyész céljai között.³⁰ A szabályok helyes értelmezése tehát nem ellentétes a gyanúsítás előrehozatala ajánlásával.

A felkészülés befejezése

Az ügyész és az általa vezetett kisebb-nagyobb csoport akkor mondhatja, hogy felkészült a terhelttel való megbeszélések megkezdésére, ha a) egyértelműen kirajzolódtak az esetleges együttműködés céljai; és b) körvonalazódott a terhelt számára nyújtható maximális kedvezmények köre is.

Ami a célokat illeti, tisztán kell látnunk abban a vonatkozásban, hogy „mindössze” az eljárásunk egyszerűsítését, gyorsítását kívánjuk-e elérni (gyakorlatunkban ezt 1-es típusú együttműködésnek nevezzük), vagy a terhelt jelentős mértékű együttműködésével a tényállás részletesebb vagy szélesebb körű megismerésére és bizonyítására törekszünk (ezt nevezzük 2-es típusúnak). Utóbbit csakis a nyomozó hatósággal együtt lehet kidolgozni.

A terhelt számára nyújtandó kedvezmények maximális nagysága nagyon sok tényezőtől függ, ezért rendszerint nem is lehetséges a megbeszélés előtt pontosan rögzíteni. Gyakorlatunk szerint ezért a vezető ügyész – javaslatunk figyelembevételével – csak azt a határvonalat jelöli ki a tárgyalások megkezdése előtt, amelyet semmiképpen nem szabad átlépni. Ennek – ha a büntetési nem rögzített – nem kell feltétlenül mértéket tartalmaznia, ilyenkor a törvényi határok az irányadóak (például „fegyházbüntetéshez kell ragaszkodni”). Ha a büntetési nem nem rögzített, elegendő lehet annak meghatározása, hogy milyen elvárást kell támasztani a terhelttel szemben (például „ha hajlandó megnevezni a bűntársát, nem kell szabadságvesztéshez ragaszkodni, de a büntetés legyen közepesen súlyos”). Elképzelhető az együttműködés jogi formájára irányuló utasítás is (például „ha a beismerés mellett teljes jóvátételre is hajlandó 3 hónapon belül, inkább feltételes ügyészi felfüggesztést helyezzünk kilátásba”). A végső döntés jóváhagyást kíván.

Az alkufolyamat során az elkövetett bűncselekményért reálisan kapható büntetésből, és nem ideáinkból kell kiindulni a kedvezmények meghatározása esetén. Ha ugyanis az együtt nem működő terheltek a reális büntetést fogják megkapni, kiderülhet, hogy az együttműködők ehhez képest nem részesültek kedvezményben. Egy ilyen helyzet híre ellene hat a későbbi együttműködéseknek.

A terhelttel való együttműködés a megbeszélések lefolytatása során

A gyümölcsöző együttműködés alapja, hogy a folyamat kezdetén kialakítandó együttműködési hajlandóság az eljárás során végig fennmaradjon. A kezdetektől arra kell ezért törekedni, hogy a terhelt és védője ne az ügyész egyoldalú diktátumaként éljék meg a puhatolózó tárgyalást, hanem kölcsönös vitafórumként tekintsenek rá, melynek során számíthatnak arra, hogy ugyan ész-szerű keretek között, de érdekeiket elismerik és figyelembe veszik.

Mindezt úgy kell elérni, hogy terheltben végig fennmaradjon az ellenőrzöttség érzése is, vagyis annak tudata, hogy az ügyész nem bármiféle együttműködésben érdekelt, hanem kizárólag az igazságnak megfelelő tényállást és igazságos jogkövetkezményt hajlandó elfogadni.³¹

E két követelmény egyidejű érvényesítése nem könnyű, mert az első azt követeli meg, hogy az ügyész egyenrangú partnerként bánjon a terhelttel és a védővel, míg a második azt, hogy részben megőrizze hatósági jellegét. Ez csakis udvarias, ámde határozott és tárgyilagos modorban kivitelezhető. Ennek elsajátítása igen fontos.

Kik vegyenek részt a megbeszélésen?

A hatóság oldaláról az alábbi személyek jelenléte nélkülözhetetlen:

A tárgyalások folytatására teljes felhatalmazással bíró személy. Személye az egész eljárás szempontjából kiemelten fontos, mert ő jelenti a garanciát a terhelt számára, hogy a hatósági oldal megbízható. A terhelti együttműködési készség létrejötte és elmélyülése alapvetően függ attól, hogy a hatóság részéről ki a vezető.

Az ügyet részletekben is jól ismerő személy. Csak ilyen személy jelenlétében kelthető fel az ellenőrzöttség érzése, ami a valótlan állítások kiszűrését biztosítja.
Az együttműködés keretében elérhető célok felmérésében részt vevő „külső” személyek. Ezek tipikusan más ügyekben eljáró ügyészek és nyomozók, akik az ügykapcsolatok miatt érdekeltek a terhelttel való együttműködésben. Az ilyen típusú koordináció a hatóságok részéről is szemléletváltást igényel: a megszerezhető információ, illetve bizonyíték közös, az egyezséget pedig az egész igazságszolgáltatás érdekében kötik.

A fenti személyi kategóriák közötti határok elmosódhatnak. Bár magától értetődik, érdemes kiemelni, hogy a vezető kivételével a többi személy nemcsak ügyész, hanem a nyomozó hatóság(ok) tagja is lehet.

A terhelt részéről a védőn felül célszerű lehet a Be. 59. § (1) bekezdésében meghatározott segítőjének részvétele abban a körben, ahol a törvény szerint nincs kizárva. Ez megnyugtatóan hat, ezért segíti a bizalom megteremtését.

Hogyan kezdjük el?

Az első beszélgetést célszerű tárgyilagos helyzetismertetéssel kezdeni. Ennek célja egyrészt annak biztosítása, hogy a terhelt érezze a szakszerű hatósági munka légkörét, másrészt a bizalom megteremtése azért, hogy őszintén tudjon beszélni. Fontos az is, hogy a megbeszélés kereteit körvonalazó ügyész az ellenőrzöttség érzésének létrejöttéhez is hozzájárul.

A tájékoztatás a következőkre terjed ki:

Az első és legfontosabb annak hangsúlyozása, hogy ami történik, egy jogilag szabályozott, teljesen legális eljárás, amelyre – ha szükségünk van rá – a megfelelő engedélyt is megkaptuk. Ki kell zárni a terhelt részéről annak távoli gyanúját is, hogy az ügyész korrupcióra készül.
Bevált gyakorlatunk szerint tájékoztatjuk a terheltet, hogy nyíltan, őszintén, következmények nélkül beszélhet, nem készül jegyzőkönyv, így amit most mond, az nem lesz felhasználható az eljárás során.
Mindig érdemes hangsúlyozni – többször is –, hogy a hatóságok kizárólag az igazságra kíváncsiak, ezért amit az ügyész mond, az semmiképpen nem értelmezhető akként, hogy valamely ártatlan személyre nézve valótlan tartalmú vallomást kívánunk beszerezni. Sőt a helyzet fordítva áll: ha kiderül, hogy valótlan vallomást tett, az egyezség érvényét veszti, miközben vallomása ellene is felhasználható marad.
Célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy az együttműködés szigorúan önkéntes, és az részbeni is lehet. Nem zárunk ki például olyan kikötést, hogy a terhelt megtagadhatja a vallomástételt hozzátartozói vagy olyan személyek vonatkozásában, akiktől fél. Az ilyen kikötések tehát jogában állnak, de az ügyészség részéről cserébe kevesebb kedvezményre számíthat.
Helyes, ha figyelmeztetjük a terheltet arra, hogy kérdéseket tehet fel, és javaslatokat is tehet – bármire. Ha például ajánlatunk bármilyen okból nem nyeri el a tetszését, azt ne tekintse azonnal az együttműködés meghiúsulásának, inkább jelezze a problémáját és tegyen konstruktív javaslatot.
Fontos a büntető törvénykönyv legfontosabb rendelkezéseinek érthetően előadott ismertetése is, különösen abban a tekintetben, hogy milyen büntetés irányadó, és milyen enyhítési lehetőségek lehetségesek a különböző típusú együttműködések esetén. Ha a végrehajtandó szabadságvesztés nem kerülhető el, ezt le kell szögezni, egyben jelezni, hogy annak mértéke azonban nagyban függ az együttműködéstől.
Ajánlott az álláspontunk szerint megállapítható tényállás lényeges elemeit a terhelt számára bemutatni, és külön-külön tisztázni azzal kapcsolatos nézőpontját: „El fogja-e ismerni, hogy…”, „Tagadja-e majd, hogy…”. Erre azért is szükség van, mert a terheltek jelentős része nincs tisztában a terhére rótt részletes tényekkel, annak ellenére sem, hogy azokat a gyanúsításban közlik velük.

Hogyan alkudjunk?

Felfogásunk szerint a jó alkudozási stratégia fő jellemzője, hogy kizárólag az előzetesen rögzített célt tartja szem előtt, ahhoz ragaszkodik, de minden egyéb tekintetben rugalmas.

Ennek jegyében a gyanúsított speciális kéréseit sem célszerű automatikusan elutasítani, de „meg kell kérni az árát”, vagyis más szankciót vagy egyéb kötelezettség teljesítését kell kikötni. Talán meglepő megoldás, ha a teljesítendő kötelezettség meghatározását a terheltre bízzuk, vagyis mi szólítjuk fel őt javaslattételre (különösen bevált ez a jóvátétel módjának meghatározásánál). Szintén előfordult gyakorlatunkban az alternatív büntetési ajánlat is, melynek során a terheltre bíztuk a két – egyenlő súlyú – jogkövetkezmény közüli választás lehetőségét.

Véleményünk szerint az elvtelen – vagyis indokolatlanul engedékeny – alku elkerülésének legbiztosabb módja nem a rugalmatlan ragaszkodás valamely szankcióhoz (ez inkább csak a konszenzus elkerülésére vezet), hanem a „valamit valamiért” elv következetes betartása.

A folyamat lezárása után

A sikeres együttműködést követő időszakra nézve is tehetők ajánlások az ügyész számára. Indokolt például az eljárást úgy szervezni, hogy az egyezség megkötését követően azonnal történjék meg a kialkudott beismerő vallomás felvétele, és a kihallgatáson célszerű az ügyész részvétele is.

Nem szabad elfelejteni, hogy a terhelt pszichológiai kapcsolatban áll az ügyésszel, amelynek része a bizalom és az ellenőrzöttség érzése is. Ezeket pedig a vallomástétel során fel kell használni.³²

Összefoglaló gondolatok

A konszenzus – ha helyesen alakítják ki – jobban szolgálhatja az igazságot, az igazságosságot és a gazdaságosságot, mint a klasszikus konfrontatív eljárások. Az ehhez szükséges, együttműködésre építő ügyészi szemlélet összetevőit a következőkben foglalhatjuk össze.

A hatóságok és a védelem közti – széles értelemben vett – együttműködés közös érdeknek tekinthető, a konfrontáció legtöbbször elkerülhető. Az együtt-működésnek szinte minden helyzetben lehet pozitív hozadéka, azt nem esetlegesként, hanem mindennaposként célszerű megközelíteni.³³ A siker záloga a terhelttel és a nyomozó hatósággal folytatott kommunikáció hatékonysága. A terhelttel folytatott helyes kommunikációban az egyenrangú felekre jellemző stílus az ellenőrzöttség tudatát fenntartó hatósági jelleggel keveredik, a modor udvarias és tárgyilagos. Az alkudozást nem „vásári komédiaként”, hanem az igazságért, az igazságosságért és a gazdaságosságért való munkaként kell fel-fogni. Az együttműködésnek nem kell a büntetőjogi szigor elenyészéséhez vezetnie, a „valamit valamiért” elv következetes alkalmazása biztosítja a büntető törvénykönyv céljainak a szokásosnál akár jobb megközelítését is.

Az együttműködés nem csodaszer, önmagában nem oldja meg az igazságszolgáltatás problémáit. A hozzáértő ügyésznek azonban a konfrontációnál nagyobb távlatokat nyithat.

Fülöp Ádám alügyész; Rimóczy István vezetőhelyettes ügyész, Nyíregyházi Járási Ügyészség