Birkanyárs

– Tegnap megint a vádlottal vacsoráztam – folytatta Geoff.

– Mármint álmában, ugye?

– Persze – nézett rá enyhe undorral. Hogy is juthat eszébe ilyen kérdés?

– Jó, jó, csak tudja, szeretem pontosan tisztázni a dolgokat, ilyen a munkám.

– Az enyém is – mondta Geoff, és ezen váratlanul összenevettek. Valóban, talán jobb lett volna, ha mégis a kamaszkori álmánál marad az apjáé helyett, és most a másik fotelben ülne, és ő lenne ilyen nyugodt. Végül is sok hasonlóság van kettejük hivatása között. Az alap ugyanaz: kérdezni, tisztázni, megérteni és rendet tenni, de akkor mi is a különbség? Hogy ezen az oldalon van a feszültség és a probléma, a másikon a nyugalom? Hogy nem kell bizonyítani?

– Jó kérdés, nem gondolja, hogy a vádlott pont ugyanezt hiszi magáról?

– Úristen, hangosan gondolkodtam?

– Ezért van itt, nem?

Ismét nevetni próbált, de nem úgy sikerült, mint az előbb. Valóban, ez a poén is ült. De azért elég ijesztő gondolat, hogy már azt sem tudja kontrollálni, mikor mondja ki a gondolatait. Az irodában is ezt teszi a beosztottak előtt?

– Máskor is szoktam?

– Nem sűrűn, de örülök, hogy most megtette. Maga szerint mit gondol önről a vádlott?

Most hálás volt a visszaterelésért. Így is kell ezt, tisztázzuk csak előbb ezt az egyszerű kérdést, térjünk vissza a bonyolultabbra majd később, ha elértünk egy részeredményt. Terelgessen csak, az a munkája. Az enyém is. A résre nyitott ablakon át megcsapta az orrát a tenger illata. Legalább ez meg az enyhe tél olyan ebben a furcsa városban, mint odahaza.

– Értem, mire akar kilyukadni. A vádlott ül a cellájában, csak a tárgyalásokra jön ki, amikor én nekilátok faggatni, és azt hiszi, hogy minden problémámat hátrahagyva, szabadon és nyugodtan megyek haza a tárgyalóteremből, csak ő van bezárva, erre gondolt? Én pedig itt ülök magánál, és irigylem, amiért csak az én problémáimmal foglalkozik, aztán hazamegy… Vagy maga is ül valakinél ugyanígy, és elmondja, milyen érzéseket keltettem magában?

Most a másik nevetett, picit bólintott is hozzá, de nem hagyta elvinni magát.

– Akkor ugyanazt csináljuk?

– Magának nem szabad minősítenie engem, igaz? Tehát nem. Akármit gondol rólam, nem mondhatja a szemembe. Viszont nem is kell rám bizonyítania semmit.

– Maga sokszor mégis ugyanúgy ellenáll, mint egy vádlott. Ami engem illet, csak azt akarom elérni, hogy maga bizonyítson be dolgokat saját magának.

– De ha nem sikerül, akkor azt fogom hinni, hogy eredménytelenül végzi a munkáját. Az én vádlottam pedig csak örül, ha sikertelen vagyok. Sőt, pont ez a célja.

– Visszatérhetünk egy pillanatra az álmához?

Már megint terel, mint egy pásztorkutya, gondolta Geoff. Még nem akar belemenni a fő témába, megint a részletkérdésekre megy rá. Én is így csinálnám.

– Térjünk – mondta.

– Mit ettek?

– Ezt a nyársas birkaizét, tudja, aminek ember ki nem tudja mondani a nevét, nemhogy megjegyezni.

– Csevapcsicsát?

– Azt, honnan tudja?

– Nagyapám arról a vidékről származott.

– Én csak birkanyársnak hívom. – Hirtelen furcsán kezdett nézni a másikra. Milyen lehet egy ember, akinek a nagyapja még azon a vad vidéken nőtt fel, ahol csak hírből ismerik a tengert? A vidéken, amelynek a borzalmas története miatt most itt kell ülnie?

– Evett már ilyet ébren is?

– Egyszer – felelte Geoff, és adott magában tíz pontot a kérdésre, mintha a tárgyalóteremben ülne. – A feleségem csinálta, már az ideköltözésünk után, valami új barátnőjétől kapta a receptet. De ő tett bele sertéshúst is. És nem sült el jól.

– Odaégett?

– Nem, kiváló volt. Csak én nem örültem neki, mert a vádlott pont akkor verte ki harmadszor a balhét, hogy ilyent akar enni, de színtiszta birkából ám, nem keverve semmivel, ahogy egyesek szokták, mert neki sérülnek a jogai, ha nem eheti a nemzeti ételét. Mindig kitalál valamit, amivel hülyét csinál a bíróságból vagy az ügyészekből, és igazán jól csinálja. Előző nap pont ezzel a birkanyárssal jött, és erre meg a feleségem ezt teszi elém az asztalra. Hát csoda, ha kiakadtam?

– És hogy reagált erre a felesége?

– Hmm, mit is mondott? „A helyettes főügyész úr igazán otthagyhatná néha a tárgyalóteremben a munkáját, és lehetne itthon a családjával is.”

– Gyakran szólítja magát helyettes főügyész úrnak?

– Azt hiszem, olyankor, amikor a szememre akarja hányni, hogy ide kellett költöznünk az ügy miatt – adta meg a következő tíz pontot. Megjelent előtte az az arckifejezés, amit mostanában egyre többször látott, és rájött, hogy ezúttal jobb, ha ő tereli vissza a beszélgetést.

– De nem ezért hoztam elő az álmomat.

– Hanem?

– Valahogy a halottakra került a szó, arra a mérhetetlenül sok halottra. Először csak a húsdarabokat kezdtem el sorba rakni, aztán kiborítottam a sót az asztalra, és mondtam, nézze, mindegyik darabka egy halott, itt hevernek ezerszám, tízezer szám, nincs is annyi só itt, és ezekről mind maga tehet, maga is… Erre ő felvett egy sókristályt, az orrom alá tolta, és azt kérdezte: „Ennek itt mi a neve?” Nem tudtam megmondani. „És ennek?” – kérdezte egy másikra. Azt sem. „Nincs nevük, nincs nevük!” – kiabált. „Azt sem tudja, hogy hívják őket, kik ők, és azt állítja, hogy én tehetek a halálukról?” Aztán felvett még egyet. „Tudja, hogy ez hányat ölt meg közülünk? Mit akar maga egyáltalán számonkérni rajtam? Még azt se tudja bizonyítani, hogy léteznek!” Ezzel bekapta mind a hármat, és ivott rájuk. Na, itt ébredtem fel.

– És igaza volt?

– Erre most rá kellene vágnom, hogy nem, ugye? De valamilyen értelemben mégis…

– Milyen értelemben?

– Ezt csinálja a valóságban is, állandóan beleköt minden szóba, kifordítja őket, ellentámadásba megy át, hitelteleníteni próbálja a tanúkat és az ügyészeket, még a bírókat is. És a jelek szerint sikerült elérnie, hogy itt kössek ki magánál. A vádat képviselő ügyészi csoport vezetője pszichoterápiába jár. Saját magát emészti el a vádlott helyett, és gyomorgörccsel megy be a terembe. Ha így vesszük, igaza van, hiszen azt teszi, ami számára hatékony.

Az ülés nem zárult látható eredménnyel, csak véget ért, éppen úgy, mint a tárgyalási napok többsége. Geoff kisétált a mólóra. Hagyta, hogy a hullámok felfröccsenjenek rá a hideg szélben, nem lépett hátra előlük. Ez itt a valóság, az meg ott, amiről a teremben nap nap után beszélnek, valami szörnyű rémálom. Talán a vádlottnak van igaza. Ilyesmi nem történhetett Európában a század utolsó évtizedében. Egy szélroham most az arcába csapta a vizet, és megérezte a szájában a sót, amiről megint az álma jutott eszébe. Úristen, hány halottat nyelt le éppen? Térdre rogyott, és a kövekre hányt. Két felé sétáló fiatal nő undorral fordult vissza a móló közepéről. Legalább tél van, gondolta, farmerban és kabátban vannak, és nem látszik ki a hajuk a kendő alól. Mennyivel megalázóbb lenne ugyanez, ha csak egy vállpántos ruhácskában lennének! A gondolatot magának sem tudta megmagyarázni, ahogy a nőknek sem, hogy ez nem az, aminek látszik… Ha nem ismertetik a vádat, hogy lehet ellene védekezni?

Érezte, hogy a valóság talaja csúszósabb alatta, mint ezek a vízmosta kövek. Talán nem is terápián lenne a helye, hanem már a diliházban. Visszaindult, s öreg barátjára, a tengerre bízta, hogy lemossa szégyenét. Bár így hagyhatná hátra az egészet!

Jobbkor nem is szólhatott volna a mobilja. Harold volt, régi otthoni kollégája.

– Szevasz, öregfiú! Alkalmas időben hívlak?

– Természetesen! Mit tehetek érted?

– Emlékszel a Jacobson-ügyre? Tudod, az orrba verős. Te képviselted a vádat.

– Hát lehet azt elfelejteni?

– No, kicsit lassan halad az ügy másodfokon, és most a védője az elsőfokú tárgyalás eljárási hibáira hivatkozik. Kéne egy kis segítség.

– Harold, talán tudod, hogy évekkel ezelőtt a kontinensre költöztem.

– Persze, hogy tudom! Szólítsalak inkább helyettes főügyész úrnak? (Összerándult.) És hogy halad az ügyed? (Most már nulla pontos kérdés, rögtön az elején még érhetett volna valamit.)

– Azt hiszem, elég sokat hallhatsz róla a tévében.

Jacobsont meg a többi pitiáner garázdát el kéne engedni, és a fontos ügyekre koncentrálni. Beverte két ember orrát, és felgyújtott egy kukát, nagy dolog! Azok ketten védekezhettek vagy el is szaladhattak volna, a kuka árát meg rég megtérítette. Futballhuligánnak angol mércével mérve elég harmadrangú, nem lehet egy jelenséget illusztrálni vele. Csak az idejüket vesztegetik, és most már az övét is.

– Tudsz nekem néhány kérdésre válaszolni? (Ezek szerint most nem gondolkodott hangosan.)

– Sajnálom, öregem, de tartok tőle, hogy ezt most nélkülem kell megoldanotok, az iratok alapján. Nem hiszem, hogy megbízhatóan emlékeznék a részletekre.

Háromszor is megnyomta a gombot a telefonon, ottmaradt az ujján a lenyomata. Aztán a dühe ijedtségre váltott, ahogy rájött, hogy az imént az áldozatokat hibáztatta. Ez már a terápia hatása, hogy kívülről nézi a saját gondolatait, de a peré, hogy léteznek ezek a gondolatok. Relativizálta annak a tettnek a súlyát, amiért ő maga citálta bíróság elé Jacobsont! Mintha a vádlott befészkelte volna magát az agyába, elkezdett az ő fejével gondolkodni. Talán nem is volt nulla pontos Harold kérdése, valamire mégiscsak ráhibázott. Hirtelen melegséget érzett iránta. Hiszen ebben a különös, idegenül vibráló városban, ahol annyi nemzetközi intézmény van, annyi nációból valókkal kell együtt dolgoznia, mégiscsak eszébe idézte, hogy beszél az angol az angollal, és képes volt visszafogottan elutasítani őt.

Anglia irányába fordult. Valahol ott van azok mögött a házak mögött. Körülnézett, hogy van-e a közelben bárki, aztán a terapeutáját maga elé képzelve fennhangon megkérdezte:

– Hogy lehet ezek után még kukagyújtogatókat és orrbeverőket megvádolni?

Választ úgysem kapna, ha ott lenne is a másik.

Március eleje volt, de a tél csak nem akart eltakarodni, enyhülés nem jött sehonnan. Geoff befészkelte magát a fotelba, és várta a következő kérdést.

– Mitől olyan különleges ez az ügy és ez a vádlott?

Nem erre számított. Hol élt ez az ember mostanáig, hogy ilyet kérdez?

– Hogy érti ezt?

– Nézze, nyilván én is nézek tévét, de ilyenkor úgy kell tennem, mintha nem néznék. Csak a saját nézőpontja érdekel. Magának mitől különleges?

– Értem. Hát kezdjük a legkézenfekvőbbel. Egyetlen vádlottam van, és több mint négy éve csak vele foglalkozom. Máskor ennyi idő alatt több száz ügy átmegy a kezeim között.

– Már több száz embert börtönbe küldhetett volna.

– Nem ez a lényeg. Vannak kollégáim, akik ezt teszik, őket iparos ügyészeknek hívjuk. De ez egy hivatás.

– Mitől lesz az?

– Hogy közben több száz áldozatnak meg családtagnak szolgáltatunk igazságot.

– És ebben a négy évben hánynak sikerült?

– Eddig egynek sem. Ha be tudjuk fejezni ezt a pert, akkor több tízezernek. De ha nem, akkor egynek sem. Akkor veszendőbe megy az egész. Négy vagy öt vagy hány év az életemből. Az egész csapatoméból.

– És ez mitől függ?

– Csak az időtől. Az idő nekünk is dolgozik, meg ellenünk is, érti? Sok vádpont, sok szenvedés, sok tanú. De a tanúkat sokkal nehezebb beidézni egy nemzetközi perben, és volt már olyan is, aki meghalt, mielőtt sorra került volna. Közben meg a vádlott is öregszik, és mire megkapja az életfogytig-lanját, egyre kevesebbet fog érni. Ő pedig húzza az időt.

– Hogy tudja húzni?

– Sokféleképpen, de a legnagyobb trükkje, hogy saját magát védi. Ez az ügy másik különlegessége. A bíróság pedig megengedte ezt neki. Így aztán folyton időt kap a felkészülésre, mégpedig egyre többet, mert az egészségi problémáira hivatkozik, és a bíróság mindent bevesz. Félnek, nehogy szó érje a ház elejét. Ezek a hatalmasok mind ilyenek, amíg szabadon garázdálkodnak, addig makkegészségesek, aztán mikor pert indítunk, egyszer csak egészségi állapotuk támad, és jogaik lesznek tőle.

– Eszerint gyengének tartja a bíróságot? Ők tehetnek erről a helyzetről?

– Nem lett volna szabad megengedniük, hogy magát védje. Így kettős szerepben bármit megtehet, és még azt is, amit nem tehetne, mert hagyják neki, hogy mindenféle politikai nyilatkozatokat tegyen. Bárkit rágalmazhat, sértegethet, nevetségessé tehet… Egy ilyen nemzetközi bíróságon nincsenek íratlan szabályok, írottak is alig, félig ismeretlen a pálya, sok minden menet közben alakul. Mintha egy olyan küzdelmet vívnánk, ahol nekem a birkózás szabályait kell követnem, neki meg a pankrációét.

– Akkor ez a baj, hogy bizonytalan az eljárásrend?

– Igen, mert így a vádlott bármekkora pimaszságot megengedhet magának, senki nem meri rendreutasítani. Sőt, ki se vezethetik, mert ő a védő is. Idejönnek a tanúk, akik sérültek, bizonytalanok, egyszerre próbálnak emlékezni és felejteni, ő pedig részleteket választ ki a történetükből, amikbe belekötve apró ellentmondásokba kergetheti őket, és így hitelteleníti az egész vallomásukat. Kiáll egy tanú, elmondja, hogyan ölték meg a fiát, a testvérét, a férjét, én meg előre tudom, hogy ő hamarosan azt fogja kérdezni, hogy tud-e a tanú fordított irányú atrocitásokról, amikor az övéi támadták meg a vádlott embereit. Aztán szónoklatot tart róla, hogy nem is őt akarjuk elítélni, hanem a népét, és ezután tér rá, hogy ez a bíróság nem is illetékes az ügyben, még csak nem is bíróság, hanem egy politikai szervezet.

– Előre tudja, mi fog következni?

– Vele kelek és fekszem, és vele álmodom. Ismerjük egymás észjárását és gondolatait, sokszor előre tudjuk, mi lesz a másik reakciója. Akár be is tudnánk ugrani egymás helyére vagy szerepet cserélni, akkor is menne. Néha már úgy kezdek gondolkodni, mint ő, ez a legijesztőbb. Mert annyira logikusan csinálja. Nem tudom, én vagyok-e még én. Sőt, talán ő csinálja jobban kettőnk közül, mert ő meg tud maradni egy vádlottnak, aki megjátssza az ártatlan áldozatot, ahogy a szerepe diktálja, érti?

– És maga?

– Látja, itt ülök, terápiára járok… Ez nem klasszikus ügyészi szerep. Kívülről úgy látszik, mintha eljutottam volna a szakma csúcsára, a kollégáim irigyelnek, de közben életem legnagyobb kudarcát élem át.

– Miből gondolja, hogy ez kudarc? Még bármi lehet a végkimenetele.

– Tudja, volt egy ügyem még otthon, amit akkor véresen komolyan vettem, egy garázdaság. Nemrég azon gondolkodtam, hogy ez után a per után tudok-e még valaha hittel és őszintén büntetést kérni olyan emberekre, akik kukákat gyújtanak fel egy futballmeccs után. Pedig ha itt elbukom, akkor lehet, hogy csak ez marad. De mondhatom még ügyésznek magam, vagy csak egy kétszemélyes párharc résztvevőjének? Még abban az ügyben járok el, amivel megbíztak, vagy már kreáltam egyet magamnak? Már nem mindig tudom, hogy az áldozatok igazságát keresem-e vagy a sajátomat. Mi ez, ha nem kudarc?

– És mi a saját igazsága?

– Hogy legyőzzem őt, és megmutassam neki a rendet. A jog rendjét. De talán éppen ezzel ástam meg a saját síromat. Amire a legbüszkébb voltam, az eddigi legnagyobb eredményemmel.

– Mi lenne az?

– Talán tudja… Nem, most mondta, hogy nem szabad tudnia. Szóval a vádlottat három ügyben állították a bíróság elé, három országban elkövetett bűncselekményekért.

– És melyik a maga ügye?

– Hát ez az, hogy mind a három! Mert én értem el a csapatommal, hogy egyesítsék őket. Kicsit azt akartam csinálni, amit maga szokott.

– Mit szoktam én csinálni?

– Amikor beleütközik valami nehéz és bonyolult problémába, amiről azt gondolja, hogy még nem állunk rá készen, akkor elterel valami egyszerűbb kérdés felé, amit ha tisztázunk, akkor lesz egy lépcsőfokunk, hogy feljebb lépjünk… Látom ám, hogy ezt csinálja, mert én is ezt szoktam. És amiket a vádlott Koszovóban elkövetett, azok egyszerűbb ügyek voltak, egyértelműbbek. Erre a lépcsőre akartam ráépíteni a horvátországi, aztán meg a boszniai ügyeit, azok a legkeményebbek. Azt gondoltam, hogy így felépítek egy lépcsős piramist, és összekapcsolva az ügyeket meg tudom mutatni a rendszer jellemrajzát, a történelmi igazságot, hogy különböző eszközökkel ugyanazt csinálták mindenhol.

– Szóval egyesítette a három ügyet.

– Nem én, hanem a bíróság. Én csak kiharcoltam. De ezzel csak a bírósággal szemben értem el eredményt, nem a vádlottal szemben. Tudja, ezért nagyon sokan kritizáltak engem, és mostanában azon rágódom, hogy nem nekik volt-e igazuk.

– Miért?

– Mert ha külön tárgyaljuk a hármat, akkor a koszovói ügyben már lenne ítélet. Lenne egy bíróság által kimondott részigazság, ha első fokon is. És az egy eredmény, ha nem is akkora.

– Így pedig egyben lesz, csak később.

– Ha lesz. Tudja… Tudom, nem tudja. A vádlott most a saját védőjeként azt próbálja elérni, hogy adjanak szabadságot neki, és engedjék Moszkvába gyógykezelésre, mert neki vérnyomása van, meg emberi jogai. Ez a bíróság meg lehet, hogy gyávaságból elengedi, nehogy őket vádolják jogsértéssel. De mindenki tudja, hogy akkor sose jön vissza, és sose lesz folytatása a pernek. Akkor kicsúszik a kezeink közül, és nem lesz semmilyen ítélet még az egyszerűbb ügyben sem. Lehet, hogy az én nagyívű stratégiám lesz az oka, hogy elmarad az igazság feltárása, és senki nem írja meg az áldozatok történetét?

– Személyes felelősségének érzi az áldozatok ügyét?

– Azzá vált, amikor elfogadtam a megbízást, ez nem érzés kérdése. De egyelőre több kárt okoztam, mint hasznot. Megidéztem tanúkat, túlélőket meg a halottak hozzátartozóit, és kitettem őket a vádlott féktelen könyörtelenségének. Sokan közülük összeomlottak, és nemhogy igazságot nem kaptak, de még nyomorultabbul érzik magukat. Idejöttek egy földről, ahol sosem jártam, és nem is értem a szokásait. Én meg bedobtam őket az arénába egy profi gladiátor elé, s mindezt a semmiért. Mi ez, ha nem kudarc?

A következő szombaton, míg a tojás készült a reggelihez, már elképzelte, ahogy egyedül kiül a kertbe egy vastag pokróccal, és a nyugágyban, forró teát kortyolgatva tanulmányozza az iratokat. Megint a vádlottat látta maga előtt, amint őszinte felháborodással ezt kérdi:

– Ügyész úr, maga Srebrenicáról akar kérdezni? Engem, aki ott se voltam? És pont itt, Hollandiában? Hány hollandot vádolt meg az ügyben?

Ebből könnyen lehetett volna legalább nyolcpontos kérdés, de Geoff hirtelen ráérzett, hogy egy őszinteségi rohammal élét veheti.

– Ön teljesen jogos kérdést tett föl – válaszolta. – Ez még egy nagy közös adósságunk, hogy Hollandia szerepét is kivizsgáljuk majd egy másik perben. Vádlottként azonban nyilván tudja, hogy most az ön felelősségét igyekszünk bizonyítani a népirtásban, védőként pedig, hogy ez a kettő egymástól függetlenül is megáll, és nem hivatkozhat a másik ügyre.

A telefonja ugyanabban a pillanatban szólalt meg, mint a tojás megfőttére figyelmeztető konyhai csengőóra. Elsötétült arccal hallgatta, aztán csak ennyit mondott a feleségének:

– Kapcsold be a tévét, kérlek!

– Mi történt?

– Kitolt velem a szemétláda. Mindjárt bemondják, csak előbb értesítik a családot.

Épp végeztek a reggelivel, mikor a hírolvasó a Nemzetközi Törvényszék közleményét ismertette: Slobodan Milošević volt jugoszláv elnököt hágai cellájában reggel holtan találták. Az első vizsgálatok szerint halálát szívinfarktus okozta, az önkezűséget kizárták.

– Miért tolt ki veled? Megkapta, amit megérdemelt, és börtönben halt meg.

– De ártatlanul! Végig az időt húzta, és ő nyert. Most már soha senki nem fogja elítélni, és a per megszűntével senki nem fogja többé hitelt érdemlően kivizsgálni az egész történetet. Hosszú életfogytiglant érdemelt volna jogerős ítélettel, nem ezt a végszó nélküli kilépést. Ki fog már most az áldozatoknak igazságot szolgáltatni? Én azt akartam, és elbuktam. Nekik legfeljebb a káröröm marad, de az hamar elmúlik. Nekem pedig elveszett négy év az életemből.

– Neked? – A tányér mintha a szokottnál hangosabban csattant volna a mosogatógépben.

Nem figyelt, mert a kárörömről bevillant előtte egy kép, ahogy Milošević kaján arccal forgatja a nyársat, és ő maga a birka rajta. Hogy elhessegesse, a mellette heverő laptop után nyúlt, és felesége rosszalló pillantásától kísérve a leveleit kezdte nézegetni. A legfrissebb Haroldtól érkezett, aki sosem zavarta volna őt szombaton telefonálással.

„Szevasz, Geoff! Jacobson kifogásait elutasították, és tegnap másodfokon súlyosbították az ítéletet az eredeti indítványod szerint. Nem dolgoztál hiába!”

– Mit fogunk most csinálni? – kérdezte a felesége, miközben lecsukta Geoff orra előtt a laptop fedelét, és mélyen a szemébe nézett.

– Hát, még egy kis idő elrendezni a dolgokat, aztán, gondolom, hazamegyünk. Azt hiszem, nyugdíjba megyek, és ezentúl csak humanitárius ügyekkel foglalkozom. Megengedhetjük magunknak, hogy pro bono ügyeket vállaljak. És igen, már értem, be kell utaznom a volt Jugoszláviát végre. Hogy mondhatod ma, hogy ismered Európát, ha nem jártál Koszovóban és Boszniában? És leginkább Srebrenicában?

– Nem jól értett a helyettes főügyész úr – húzta odébb a laptopot a nő. Mozdulata felidézett egy régi, ifjonti pillanatot, amikor egy egész kisasztalt lökött odébb, hogy ne legyen semmi közöttük, s az évek során ez a jelenet közös történetük kezdetévé nemesedett. – Pedig ez a százpontos kérdés volt! Mi mit fogunk csinálni, Geoffrey?

Geoff most észrevette az asszony ráncait. Nem négy évet öregedett közben, gondolta, és végre megértette a kérdést.

– Először is talán egy birkanyársat ebédre. Gyere, süssük meg együtt! – nyújtotta a kezét.

Az Ügyészek Országos Egyesülete 2020. évi novellaíró pályázatának első helyezett műve. A zsűri tagjai – a 2015-ös pályázattal egyezően – Lőrinczy Judit, Fürcht Pál és Benczur Csaba voltak. A másik két díjnyertes pályamű az Ügyészek Lapja következő számaiban lesz folytatólagosan olvasható.