Nemzetközi elvárások hatása a büntetések végrehajtására – összehasonlító elemzés

Állami kötelezettség az emberi együttélést, a szabadság rendjét szavatolni; azonban mindenki szabadsága csak addig terjedhet, míg más jogaiba nem ütközik. Az emberi jogok az emberrel vele született jogok, a jogi szabályozás ilyennek ismeri el őket, egyben természetesen erkölcsi kötelességek is, amelyeket mindenkinek, „minden személynek” kötelessége tiszteletben tartani. A „minden személy” fogalmába természetesen beleértendő a büntetés-végrehajtási jogviszonyban álló személy is. A társadalom minden más személyével egyenjogú ő maga is, egyazon emberi méltósággal, mint akinek akár joga van a bűnhődés révén való reintegrációra a társas-társadalmi kapcsolatban, relációban; a társadalom összes többi tagjával ugyanazon méltóságú személyként kapcsolatba lépni.¹  A jogi helyzete a büntetés tartalmától függően esik korlátozás alá a büntetés végrehajtásának ideje alatt, így egyes jogai a büntetés tartama alatt szünetelnek, más jogai a büntetés jellegétől függően korlátozás alá esnek. Ezeket, valamint ezek mértékét szigorúan csak törvény írhatja elő egy jogállamban, hiszen alaptörvényi jogok korlátozásáról van szó. Egyetlen jogágazat intézményének tudományos igényű kutatója sem szakíthatja el vizsgálatait a kötelező alaptörvényi és a kapcsolódó nemzetközi jogi forrásoktól.²

A nemzetközi jog forrásai közül azokat, amely szerződésekhez az adott állam csatlakozott, vagyis amit elismert, jogszabályban teszi közzé. Magyarországon az Alaptörvény T cikk (3) bekezdésének rendelkezése azt írja elő, hogy „Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel”. Ebből is következik, hogy az ország alaptörvényével nem lehet ellentétes a nemzetközi szerződés, tehát ennek vizsgálatakor elsőbbsége az alaptörvénynek van, ami szinkronban áll a német alkotmánybíróság közelmúltban hozott határozatával is. Az Alaptörvény Q cikk (2) bekezdése szerint „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségének teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját”. Ez azonban nem az Alaptörvény megváltoztatásának kötelezettségét, hanem az összhangra törekvést jelenti az Alaptörvény primátusának fenntartásával, hiszen az Alaptörvényen alapul az adott országban a nemzetközi szerződés, egyezmény léte is. Az Alaptörvény normatív tartalmai az Alkotmánybíróság határozataiban kerülnek értelmezésre és kifejtésre:³  a bíróság fontossági sorrendben az élethez és az emberi méltósághoz való jogot egyes más jogok anyajogává nyilvánította⁴ , s mint egymással egységet alkotó abszolút jogokat, a hierarchia csúcsára helyezte.

Magyarországon a büntetés-végrehajtási jogi garanciák tehát alaptörvényi megerősítést kaptak, az Alaptörvény által emelt korlátokat az állami büntetőhatalom sem lépheti át.

Az igazságszolgáltatás hatékony érvényesülésének fokmérője a kiszabott büntetések végrehajtása. A jogszabályon alapuló, ítéletben kiszabott büntetés jogkorlátozó vagy jogfosztó. Az egyes büntetés, büntetőjogi intézkedés szerint a terheltet börtönben, fogdában fogva tartják, vagy kitiltják, kiutasítják és eltiltják egyes alapvető jogaitól. A büntetőjogi felelősségre vonás során az alkotmányos alapelveknek és jogoknak, a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak, valamint a követelményeknek a társadalom védelmével szinkronban történően kell érvényesülniük.

Az európai országok igyekeztek az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB), az Európai Közösség Bírósága (a továbbiakban: EKB), valamint az Európa Tanács kínzás és más kegyetlen, embertelen, megalázó büntetések vagy bánásmódok megelőzésére alakult bizottsága (a továbbiakban: CPT) gyakorlati állásfoglalásainak, ajánlásainak – az európai uniós szabályokra és határozatokra is figyelemmel – megfelelően alakítani jogi szabályozásukat. Az ezredfordulótól lezajlott jogharmonizáció során szem előtt tartották azt, hogy szempont legyen a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, a törvényeit megsértőtől; de ugyanilyen szempont legyen a végrehajtás során a bűnelkövető védelme is a társadalom haragjától, a hatóság egyes megtévedt tagjainak esetleges önkényes eljárásától. A büntető felelősségre vonás során is az alkotmányos alapelveknek és jogoknak az érvényesülésére törekedtek.

Az ember szabadságjogait az állam csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja – de annyiban köteles is korlátozni és szabályozni – amennyiben azt a közjó és a társadalom egysége, békessége és fejlődésének érdeke megköveteli. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából (3., 5., 6. és 9. cikk), a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából, az Emberi Jogok Európai Egyezményéből (a továbbiakban: EJEE), a kínzás elleni egyezményből, az Alapjogi Chartából stb. vezethetők le a fogvatartottakhoz vagy bebörtönzöttekhez kapcsolódó alapelvek. A végrehajtás ideje alatt egymás mellett élnek a minden állampolgárt megillető jogok és kötelességek, valamint büntetés végrehajtása során keletkezett speciális jogok és kötelességek is. Az állampolgári jogok és kötelességek annyiban érvényesülhetnek, amennyiben nem ellentétesek a büntetés céljával, aminek konkrét tartalmat a büntetés-végrehajtási jogszabályok adnak. Ez az elítéltek és más fogvatartottak jogi helyzetének a legérzékenyebb pontja, itt kell megtalálni az optimális határt. Az állampolgári jogokat – a negatív mellékhatások kizárása végett is – csak olyan mértékben szabad korlátozni, amilyen mértékben a törvények megengedik és ez elkerülhetetlen. Nemcsak a jogok deklarálásáról, hanem azok gyakorolhatóságáról is szó van.

Az emberhez hozzátartozik a méltósága is, amelynek értelmezése a jog számára soha nem volt egyszerű; az élethez való joghoz kapcsolódik. Az elismert jogok, szabadságok és elvek első csoportja a „méltósághoz, élethez való jog” (személyi sérthetetlenséghez való jog; az emberi méltósághoz és bánásmódhoz való jog; a kínzás, vagy embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma; a rabszolgaság és kényszermunka tilalma).⁵  Az emberi méltóságot alapértéknek tekintik Európában, de máshol a világon is.

A fogva tartás tényéből következően a fogvatartott életszükségleteiről, emberi mivoltából fakadó szükségletéről a fogva tartónak kell gondoskodnia alkotmányos kötelezettsége folytán. A bánásmód annak a részéről valósul meg, aki az adott szabály megtartásáért felelős; mindig egy hierarchikus, alá-fölé rendeltségi viszonylatban lehet értelmezni. Vannak objektív elemei (elhelyezési körülmények, a higiéniai viszonyok minősége, az élelmezés, az egészségügyi és anyagi ellátás színvonala stb.) és szubjektív elemei (a személyi állomány fogvatartottakhoz viszonyulásának irányultsága – hangnem, bántalmazás, megalázás stb. –, a fogvatartottak egymás közötti viszonyainak kontrollálása – bántalmazás, kihasználás stb. –, a napi elfoglaltságok biztosításának színvonala és mértéke – szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, sport, művelődés stb. –, a fogvatartotti jogok biztosításának megfelelősége; ügyeik, panaszaik, kérelmeik intézésének színvonala).

Az EJEB gyakorlatából kiszűrhető a fogva tartási feltételekhez kapcsolódó joggyakorlat egyik fejleményeként az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára és az EJEE-re hivatkozás során az utóbbinak a 3. cikkére való utalás. Az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályokból (jelenleg az ET miniszteri bizottsága 2006/2. sz. ajánlásával kiadott van hatályban, előtte két hasonló tartalmú volt) kitűnik – ehelyütt kell megjegyezni, hogy a CPT mindig is azt vallotta –, hogy a szabadságvesztésnek olyan anyagi és erkölcsi körülmények között kell megvalósulnia, amelyek biztosítják az emberi méltóság tiszteletben tartását. Az EJEE 3. cikke értelmében biztosított segítségnyújtás nem korlátozódik kizárólag a fizikai bántalmazás esetére, hanem kiterjed a börtönélet objektív feltételeire is. Az EJEB valamennyi fogvatartott vonatkozásában az emberi méltóságot szavatoló börtönkörülményekhez fűződő jogokat érvényesíti – nemcsak alapelvi szinten, hanem a későbbiek során több ítéletén keresztül is – azokban az esetekben, amikor a fogvatartott közös cellán belül csak szűk személyes élettérrel rendelkezik, és amikor a higiéniai feltételek is hiányosnak mutatkoznak. Az EJEB mindazonáltal mérsékeli saját ítélkezési gyakorlatát, ha a cellában lévő életfeltételek szabadabb mozgási lehetőséget biztosítanak a fogvatartott számára a nappali időszakban. A magán- és családi élet tiszteletben tartása ugyancsak nagyobb hangsúlyt kapott. Erre az utal, hogy „a fogvatartottaknak segítséget kell nyújtani a családtagjaikkal fenntartott tényleges kapcsolatok ápolásában”. Ehhez kapcsolódik a levelezéshez való jog is, hogy ez megfelelően „hozzáférhető” és „előrelátható” lehessen. Ez azonban nem így van, amikor a fogvatartottakra kényszerített megszorítások a börtön belső utasításaiból származnak, amely utasítások nem publikusak és nem hozzáférhetők, vagy amikor a szóban forgó jogszabály túl tág mozgásteret biztosít a hatóságok számára, azaz megelégszik azzal, hogy beazonosítja „azon személyek csoportját, akiknek levelezését ellenőrzése alá lehet vonni és az illetékes bíróság nem figyel oda az intézkedés időtartamára vagy azon okokra, amelyek ezt az intézkedést indokolják”. Ugyanez a helyzet, amikor a levelezésbe való beavatkozás körrendeletre alapozódik. A körrendelet nem tekinthető azonosnak azzal a „törvénnyel”, amelyre a 8. § hivatkozik.⁶  Így van ez nem egy nyugat-európai országban. Magyarországon viszont ez törvényben meghatározott, s nem egy – nem közzétett – belső körrendeletben, intézkedésben kerül szabályozásra. A magyarhoz hasonló megoldások tekinthetők jogállaminak.

A CPT jelentései mértékadóak, így érdemes arra emlékeztetni, hogy a CPT már hosszabb ideje úgy tekinti, miszerint a fogvatartottak emberi méltóságának tiszteletben tartása objektíven mérhető minimális feltételek teljesüléséhez köthető. Ha a fogvatartottak elhelyezésével kapcsolatban a bizottságnak az embertelen bánásmód megelőzésére szolgáló hivatkozási normáiból indulunk ki, van némi toleranciaküszöb is abban az esetben, amikor egy cellán belül több elítéltet helyeznek el, azzal a megkötéssel, hogy a börtönben nem alakíthatók ki sokférőhelyes hálóhelyek, még akkor sem, ha egyébként nagy a zsúfoltság. Ily módon a CPT egy elítéltre minimum 6 négyzetmétert tekint elfogadhatónak, kettőre legalább 9 négyzetméternek kell jutnia, és az ezen felüli létszámra fejenként 4 négyzetméterrel többnek. Ezek a minimális elfogadható területi értékek. A CPT, nevezetesen a 2006-os franciaországi látogatása után, a tapasztalt körülmények hatására azt javasolta a francia hatóságok részére, hogy a börtönök túlzsúfoltságának megszüntetése érdekében dolgozzanak ki egy stratégiát a „Specifikus ajánlások alapelvei és a Büntetés-végrehajtási európai szabályok” alapján.⁷  Még általánosabban fogalmazva, az elvárás az volt, hogy egy olyan büntetés-végrehajtási törvényt alkossanak, amely tartalmazza a börtönbüntetésre vonatkozó európai normákat.

Az emberi jogok európai biztosa Franciaországról írt jelentésében úgy vélte, hogy nem lehet megkerülni a fogvatartottak emberi- és családi kapcsolattartásával, közjogi társadalombiztosítási ellátásával, szavazójoguk börtönben történő gyakorlásával, méltányos munkadíjazásával, a fegyelmi eljárás és a magánzárkában történő elkülönítés időtartamának lényeges lecsökkentésével összefüggő kérdések tanulmányozását. Kiemelte, hogy az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályok olyan alapot jelentenek, amelyet be kellene tartani és mihamarabb végre kellene hajtani.⁸

Az EJEB a Varga és társai kontra Magyarország elleni ügyben 2015-ben ún. „pilot”-ítéletet hozott⁹  azzal, hogy a fogvatartottak rendelkezésére álló mozgástér és egyéb nem megfelelő körülmények együttesen olyan mértékű szenvedést okoztak a panaszosoknak, amely meghaladta a fogva tartással szükségszerűen együtt járó szenvedés mértékét.

Az élettérre, mozgástérre vonatkozó mérce eltérő volt, nemcsak a CPT és az EJEB között, hanem az EJEB-nél az egyes ügyekben is, sőt a zárkában lévő be-rendezések által elfoglalt helyet illetően is.

Ezek után, függetlenül attól, hogy egyszeri ajánlásokról van szó, az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályok egy modern büntetés-végrehajtási kódex alapján állnak, amelyet már azért sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ezen szabályok az EJEB joggyakorlatához, a CPT által kialakított szoros standardokhoz és az Európa Tanács más egyéb, büntetés végrehajtását érintő ajánlásaihoz igazodnak. Az EJEB elmarasztaló ítéleteiben hivatkozik az európai büntetés-végrehajtási szabályokra, a CPT ajánlásaira, ami közvetett módon kényszerítő jelleget kölcsönöz az utóbbiaknak. Ezen szabályok ily módon kikényszerítik az általuk szorgalmazott belső elvek alapján álló normákhoz történő igazodást. A CPT-ajánlások önmagukban nem büntető, marasztaló jellegűek, az egyes államoknak szólnak. Jogkövetkezményei az EJEB határozatainak vannak. Az EJEB viszont nem egyszer a CPT jelentéseire és ajánlásaira is hivatkozik.

Nagyobb nyilvánosságot kapott 1999-ben és 2000-ben a francia börtönökről készült szenátusi és képviselőházi jelentésekről szóló előadások sorozata. Különösen az ún. előzetesházak túlzsúfoltságára hívták fel a figyelmet, elítélően, amely túlzsúfoltsághoz társult az épületek elavultsága és alkalmatlansága, aminek következtében az ártatlannak vélt személyekkel szembeni bánásmód rosszabb, mint amiben az elítéltek részesülnek – állapították meg. A börtönök között Franciaországban és Magyarországon is vannak olyanok, amelyek még a régi gazdasági, kereskedelmi központokban épültek, több mint 100 évesek, ezért tűnnek elavultnak Franciaországban és hazánkban is egyaránt. Természetesen vannak új börtönök is mindkét országban. Franciaországban a börtönben az egyenlőtlenség felerősödése is sújtja a már amúgy is hátrányos helyzetben lévő börtönlakókat – tartalmazták a jelentések. Hangsúlyozták továbbá a börtönök reformjának szükségességét, és realista intézkedések megtételét szorgalmazták (ilyenek például a büntetés-végrehajtási intézetek felújítása; a család fogadásának javítása és az elítéltek családi kapcsolatainak fenntartására irányuló erőfeszítések; a munkához fűződő jog elismerése; folyamatos ügyvédi jelenlét biztosítása és a fogvatartottaknak nyújtott ügyvédi támogatás megerősítése a börtönökben; a börtönök ellenőrzésére hivatott szervezet létrehozása stb.). A Franciaországról szóló jelentések hangsúlyozták továbbá, hogy véget kell vetni a börtönben lévő önkénynek, amely részben a hiányzó jogszabályi hivatkozások, valamint a túlzottan nagyszámú belső szabályozási rendelkezések és sokasodó körrendeletek következménye.

A börtönbüntetés letöltésére szolgáló intézetek felügyeletét ellátó főfelügyelő a maga részéről kiemelte, hogy milyen fontos a fogvatartottak emberi méltóságának tiszteletben tartása, és megállapította többek között, hogy a motozások esetében a biztonsági igény felülkerekedett a magánszféra tiszteletben tartásának elvárásán, és hogy a cellákban megjelenő promiszkuitás a börtönök túlzsúfoltságának tudható be. Ez is a magánszféra sérelmével jár, ami a börtönökben megnyilvánuló erőszak kiváltó oka.

A büntetés-végrehajtás a kontinentális nyugat-európai országokban is fokozatosan beépült a büntető-igazságszolgáltatás rendszerébe, korábban kizárólag a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozó közigazgatási szakasznak tekintették. A bíróság bevezetése a területre mindig csak részleges volt, megkérdőjelezték létjogosultságát; úgy tűnt, hogy a büntetést kiszabó ítéletre korlátozódhatott a bíróság munkája. 1978-ban a francia büntetőeljárási törvény 706/83-1 szakasza kimondta, hogy „a büntetés-végrehajtási bírói határozatok bírósági igazságszolgáltatási intézkedések”. Ez a helyzet Belgiumban, de különösen Magyarországon a szervezeti elhelyezés következtében is. Tehát Magyarország ebben sincs a nyugat-európai országoktól lemaradva.

A fő cél az volt, hogy az elítélt személynek bizonyos garanciákat biztosítson, ami magában foglalta a büntetés-végrehajtási bíró határozatának átalakítását joghatósági aktusokra.

Az elítéltek számára legkedvezőbb annak a megerősítése, hogy a büntetőeljárás során biztosított garanciákat a végrehajtási fázisban is biztosítani kell: így az elítélt személy jogosult legyen a büntetés végrehajtásának egyéniesítésére, ezért az EJEE 6. cikke, vagy az egyes országok büntetőeljárási törvényei alapján tisztességes eljárás megindítását kérheti.

Az úgynevezett tisztességes eljárás fogalmát a büntetőeljárásokra kell értelmezni és alkalmazni, ami a büntetőfázisban, vagyis a büntetés-végrehajtás során már nem áll fenn (legalábbis az intézkedések meghozatalakor), a büntetés-végrehajtási döntések arányának kis részére értelmezhető szigorú formában.

Az a társadalom, amelyik büntetőjogi rendszerét az emberi jogok alapelveihez közelíti és pragmatikus megközelítéssel célozza meg közbiztonságának jobb védelmét, törekszik a fogva tartás alternatív eszközeinek fejlesztésére és hitelessé tételére.

1998. december 17-i határozatában az Európai Parlament (a továbbiakban: EP) sajnálatát fejezte ki „különösen az egy évnél enyhébb büntetésekre alkalmazandó helyettesítő büntetések alacsony száma igénybevétele miatt, amelyek a büntetések nagyobb többségét teszik ki az Európai Unió szinte valamennyi országában”. Az EP kedvezően foglalt állást a börtön alternatív intézkedéseinek és a helyettesítő büntetéseknek a különböző rendszerekbe való elterjedése mellett, amelyek a büntetés-végrehajtás biztosításának rugalmas eszközei. Ezért felkérte a hatóságokat, hogy pontosan meghatározott és kodifikált kritériumok alapján alkalmazzák a félszabadság és a büntetések félig szabad rendszerben történő végrehajtásának rezsimjeit, valamint úgy járjanak el, hogy ezek a rezsimek a polgárok számára a biztonság és az elítéltek felelősségének légkörében alkalmazhatók lehessenek.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága különösen elkötelezte magát a fogva tartás alternatíváinak előmozdítása mellett, amely kimondottan hasznos mind a bűnelkövető, mind pedig a közösség számára, mivel a bűnelkövető folytathatja választott tevékenységei gyakorlását és vállalhatja társadalmi felelősségeit. Az Európa Tanács (a továbbiakban: ET) úgy vélte, hogy a büntetőjogi szankcióknak inkább „a közösségben való, mint elkülönítési folyamat révén történő végrehajtása hosszú távon a társadalom jobb védelmét biztosíthatja, természetesen a sértett, vagy a sértettek érdekeinek védelmével”¹⁰ . Az 1999. szeptember 30-án a börtönök zsúfoltságáról és a büntetés-végrehajtás inflálódásáról¹¹  elfogadott ajánlásában az ET egy sor olyan rendelkezésre tett ajánlást, amely az elkövetők bezárásától új irányba próbálta a büntetőpolitikát terelni. Úgy vélték, hogy a szabadságtól való megfosztást csak a legvégső büntetésnek vagy intézkedésnek lenne kívánatos tekinteni, és ezért csak olyan esetekre rendelni, amikor a bűncselekmény súlyossága minden más büntetést vagy intézkedést nyilvánvalóan alkalmatlanná tenne. Az EP szerint a büntetés-végrehajtási kapacitás kiterjesztése inkább rendkívüli intézkedésként lenne kívánatos, mivel fő szabályként nem alkalmas arra, hogy tartós megoldást jelentsen a zsúfoltság problémájára. Az Európa Tanács felkérte a tagállamokat, bátorítsák az ügyészeket és a bírákat arra, hogy a lehető legszélesebb mértékben alkalmazzák a fogva tartás helyett és mellett az úgynevezett közösségben alkalmazott büntetések és intézkedések alternatív formáit. Arra is biztatta a tagországokat, hogy vizsgálják meg egyes bűncselekmények dekriminalizálásának, vagy olyan módon történő átminősítésének célszerűségét, hogy ne tegyék szükségessé szabadságvesztés-büntetés kiszabását.

A nyugat-európai országok hatóságainak többsége részéről megfigyelhető volt egyfajta ambivalens magatartás tanúsítása az európai szervezetek ajánlásaira válaszul, bátorítva egyrészt a bezárás alkalmazását, mint az olyan cselekményekkel szemben adandó egyedüli büntetőjogi választ, amelyeket nyilvánosan helyteleníteni kívánnak, egészen addig a szintig eljutva, „hogy ha nincs börtön, akkor büntetés sincs”.

A büntetőjogi represszió erősödésének tendenciája több törvény révén nyilvánult meg az igazságszolgáltatás orientációját és programozását illetően. Franciaország – a 2002. szeptember 9-i törvény óta – megerősítette a letartóztatás lehetőségeit, egészen a bűnismétlések kezeléséről szóló 2005. évi december 12-i törvényig, amely a bűnismétlők számára a börtönbüntetések szisztematizálására (rendszerezésére) törekedett, jelesül azzal, hogy megszüntette a büntetés végrehajtásának próbára bocsátáshoz kötött felfüggesztése harmadszorra kiszabható lehetőségét. Tovább szaporodtak a büntetőjogi tényállások és súlyosító körülmények annak a kriminalizálási folyamatnak a keretében, amely a társadalmi élet szinte valamennyi szektorát érintette.

A francia igazságügyi miniszter 2006-ban – miután látogatást tett az egyik fogházban – síkra szállt azért, hogy milyen nagy jelentősége van a fogva tartás alternatíváinak és a büntetések átalakításának, és úgy értékelte, hogy a börtönt az olyan legsúlyosabb cselekményekre kell fenntartani, amelyek személy ellen irányulnak, és amelyek a társadalmi békét veszélyeztetik.

Az ezt követően kiadott körlevél felkérte az ügyészségeket és a bírákat, hogy szélesebb körben vegyék igénybe és szabják ki az alternatív intézkedéseket, gyorsított eljárás keretében, és kiemelve erényeiket a bűnismétlés megelőzésének vonatkozásában, a „szociális-nevelési nyomon követés”, a „büntetés individualizálódása, egyéniesítése”, és „a sértettek érdekeinek figyelembevétele” révén.

Az úgynevezett közösségi szankciók alkalmazása – így a közösségi felügyelet alatt álló elkövetők száma – az utóbbi évtizedekben gyorsan nőtt Európában. Akár a büntetőeljárás alternatívájaként, akár saját jogú közösségi büntetésként vagy szabadságvesztés utáni feltételes szabadság részeként, sokkal többen vannak, mint a fogvatartottak. Egyes becslések szerint mintegy 2 millióan vannak börtönben Európában, és körülbelül 3,5 millióan részesülnek valamilyen formájú közösségi szankcióban. Az a tény, hogy szinte az összes foglyot (végső fokon) szabadon bocsátják gyakran valamilyen formájú felügyelet alatt, természetesen azt is jelenti, hogy sok „szabadságvesztés-büntetés” jár együtt közösségi alapú felügyelettel, míg az ellenkezőjével nem ez a helyzet.

Szakembereket foglalkoztató kérdés, hogy a korábbi elítélések és hatásosságuk alkotják-e a börtönbe történő visszatérés legerősebb előrejelzőjét. Vagyis értelmezhető-e a bűnelkövető korábbi büntetéseinek a nyomon követése, a korábbi elítélések elemzése egyfajta eljárási módként, referenciaként a büntetés-végrehajtás számára?

Több európai országban is kutatások voltak, vannak ezen a téren, így Magyarországon is.

Az elmúlt évtizedekben a rendőrségi nyilvántartások elszaporodása figyelhető meg.

A bűnügyi nyilvántartás elsősorban a bűnügyi előéletre vonatkozó adatokat tartalmazza. Kevés adat nyújt felvilágosítást az érintett személy állapotáról: csak a nemét, az életkorát és az állampolgárságát adja meg. A büntetés-végrehajtási adatok alig gazdagabbak (családi állapot, foglalkoztatás, vagy a munkahelyek hiánya), s különösen gondot okoz, hogy ezek az információk „statikusak”: az első időpontban (a börtönből való kijövetel) fennálló helyzetre vonatkoznak. Ezek kevés információt nyújtanak a későbbi életpályáról: egyáltalán nem ismerjük a megfigyelt személy társadalmi-gazdasági jellemzőit és azok alakulását, és a megfigyelt viselkedését sem. Ennyiben nem meglepő, hogy a bűnügyi információknak kiemelkedő helyük van az eredményekben, de óvakodnunk kell ennek az információnak a túlértékelésétől.

A kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőire kiszabott szabadságvesztések esetén a nemzetközi ajánlásokban (nem kötelező határozatokban) az esetleges börtönártalmak csökkentése érdekében a nyitott börtönök és nyitott rezsimű intézetek alkalmazása gyakran szerepel, mint ami a társadalomba visszailleszkedést is elősegíti. Magyarországon az enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) keretében az ide helyezett elítéltek hétvégéken – a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka által meghatározottan – 24-48 órára az intézetből eltávozhatnak, látogatójukat az intézeten kívül fogadhatják, külső munkahelyen felügyelet nélkül dolgozhatnak. Bizonyos kivételekkel más elítéltek is részesülhetnek jutalomként kimaradásban, rövid tartamú eltávozásban is, amely idő beszámít a szabadságvesztés tartamába.

Franciaországban egyetlen nyitott börtön van, a Casabianda. A Casabianda börtön Korzika keleti partján helyezkedik el a tengerparton, területe 1500 hektár. Lényegében mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységekkel foglalkoznak, amelyekhez az építőipari mesterséggel kapcsolatos néhány műhely társul. Férőhelyeinek száma 190; kihasználtságának mutatója 90%. A második világháború után, 1948-ban létesített intézményt eredetileg a (nácikkal való) kollaborálás miatt elítéltek befogadására szánták, de miután a kollaboránsok közkegyelemben részesültek, a börtönbe főleg olyan elítéltek kerültek, akiknél a szökési kockázat csekély volt. Jellemzően ebben a börtönben a családon belüli szexuális bűncselekmények elkövetőit tartják fogva. Ez fontos szempont, mivel ezeket a fogvatartottakat más börtönökben gyakran feketelistára tesznek, rendszeresen gyötrik és stigmatizálják. Mindez elmélyíti félelmüket a zárt börtönbe való visszatéréstől.

A büntetés-végrehajtási birtokot országút szeli ketté, ami elősegíthetné a szökéseket; de nincs szökés és öngyilkosság sem fordult elő. Azonban a börtön városközponttól való távolsága korlátozza a társadalmi vagy egészségügyi szolgáltatásokhoz jutást. Ezen kívül a szárazföldtől való elszigeteltség nehezebbé teszi az új fogvatartottak beilleszkedését. Ehhez adódik még a Casabiandába elsődlegesen irányított börtönnépesség öregedése; valamint az, hogy ezt a börtönt a francia jogi és büntetés-végrehajtási körökben kevéssé ismerik, ami szintén nem motiválja a döntéshozókat abban, hogy az új fogvatartottakat ide küldjék.

Mindenesetre ennél a börtönnél a bűnismétlési mutatót alacsonyabbnak becsülik a nemzeti átlagnál, és a napi átlagos költség is alacsonyabb.

Franciaországban két kísérlet is volt, amelyet bezárás követett.

Az oermingeni börtöniskolát 1947-ben nyitották meg a 18–24 éves korú fiatal felnőtt elítéltek, később pedig a gyermekkorúak fogadására is. Célja a fiatal fogvatartottak képzése, kétkezi munkára nevelése volt: hegesztés, falrakás, asztalos- és gipszmunka, gépi szerszámkészítés, vasbeton-szerelés stb. Több szakaszt terveztek: megfigyelés (másik börtönbe átkerülés után), nevelés-képzés, különálló kerti lakrészben való elhelyezés, s végül fél-szabadság.

A nyitott rendszert az 50-es évek végén vezették be, a szögesdrót-akadályok megszüntetésével. Magában a – főleg a fiatal – büntetés-végrehajtási népességben bekövetkezett változások (fegyelmezetlenség, növekvő számú szökés a 80-as években) a börtön bezárását okozták.

A ré-i erődközpontot Ré szigetén, 1981-ben hozták létre 20-30 fogvatartotti csoport fogadásának céljából, akiket az erőd támfalainak újjáépítésével, továbbá a környező polgármesteri hivatalok számára történő munkavégzéssel bíztak meg. Igazgatási szempontból a Saint-Martin-de-Ré-i börtön alárendeltségében működő központ bizonyos mértékű autonómiát élvezett, amely lehetővé tette, hogy az intézmény nyitott börtön jogállással rendelkezzék: a fogvatartottaknak a külső helyszínekhez igazodó „profillal” kellett rendelkezniük, a büntetésükből hátralévő időnek még legalább 12 hónapnak, és legfeljebb 6 évnek kellett lennie. A vezető személyzeti ellátottság rendkívül korlátozott volt: egy állandó vezető, egy fogvatartási vezető és egy munkavezető. A központ átalakította és újrahasznosította egy volt nyári tábor épületeit, de a szökéseket megakadályozó, igazi biztonsági rendszer felszerelése nélkül. Az intézményben azonban a bizalom légköre uralkodott, ami jó tapasztalat volt mind a személyzet, mind pedig a fogvatartottak számára, akik büszkék voltak arra, hogy történelmi műemléket állítanak helyre, bár többségüknek egyáltalán nem volt tapasztalata a kőművességben. 250 fogvatartott lakott ott.

A központot 1987-ben bezárták 3 fogvatartott szökése miatt; mert egyikük golyóval megölt egy csendőrt, amikor próbált elrejtőzködni.

Belgiumban négy olyan intézet van, amelyik nyitott fogva tartási rezsimet alkalmaz. Ezek alacsony fokozatú biztonsági berendezéssel vannak felszerelve; önkéntesen elfogadott fegyelmi szabályokon alapulnak, és minimalizálják a kényszereszközök alkalmazását.

2008-ban az összesen 31 büntetés-végrehajtási intézetre átlagosan és 9813 fogvatartottra számítva a nyitott fogva tartási rezsim a fogvatartottak 6%-át fogadta be. Ők azonban nem részesültek azonos bánásmódban. Például a saint-huberti börtönben különbséget tettek a munkáltatásban vagy oktatásban résztvevők és az ezekben részt nem vevő (tétlen) fogvatartottak között; az utóbbiak nem jutottak akkora szabadsághoz és szabadidős tevékenységhez, mint az előbbiek.

A nyitott börtönök termelő tevékenység keretében többnyire mezőgazdasági termékeket állítottak elő, de kertészeti, asztalosipari, fémipari és konyhai árukat is. A belga igazságügyi minisztérium elsőbbséget adott a fogvatartottak olyan mesterségekre történő képzésének, amelyekből hiány van az országban.

2008-ban a zárt börtönökben 15-en követtek el öngyilkosságot Belgiumban – a nyitott rezsimben egyet sem. A mintegy 60 szökés kétharmada viszont nyitott intézetekből történt.

Belgiumban a marneffe-i börtön „szolgáltatói” intézet az ország négy börtöne közül. A Marneffe-i Büntetés-végrehajtási Központ tulajdonképpen iskola, bizonyos eredetiséget mutat: „szolgáltatóként” viselkedik, amely ügyfelekhez (bírók, ügyészek, igazságügyi alkalmazottak, sértettek, fogvatartottak, a társadalom) fordul. Ez a koncepció a nyitottbörtön-feladatok meghatározását és a feladatok ellátásához stratégiák kidolgozását foglalja magában. A fogvatartottak többnyire a büntetésük végén járnak, és a munkaerőhiánnyal küzdő szektorokban való képesítést szereznek: a képzések a börtönben kezdődnek, azután pedig szabadulás után folytatódnak. A közreműködők a szomszédos településekről érkeznek.

Jóllehet a munkák többségében mezőgazdasági jellegűek, az egyéb gazdasági tevékenységek mintegy 40 férőhelyet biztosítanak a gyártóműhelyekben vagy az építőipari szektorban. Az előállított áruk jó részét a büntetés-végrehajtási adminisztrációnak szánják, például bútorokat, ami lehetővé teszi a fogva tartási költségek csökkentését. Csak az olyan intézet, amelyik nagy terekkel rendelkezik a tevékenységek számára (gyártóműhelyek, külső vállalkozásokkal való partnerség, a termékek raktározására, munkagépek és szállítóeszközök tárolására stb.), képes arra, hogy nyitott rezsimű fogva tartást működtessen.

A marneffe-i börtönben érdekes sporttevékenység is folyik: a „Handi-randó”, ahol fogyatékkal élő személyek csoportjait fogvatartottak kísérik és segítik kirándulásaik során. A börtönvilág és a fogyatékkal élők közötti találkozás emberiességi szempontból igen előnyös minden egyes résztvevő számára. A Marneffe korábbi igazgatója az intézmény filozófiáját ezekkel a szavakkal határozta meg: a fogvatartottak „egyik lába a börtönön belül van, a másik meg kívül”.

A nyitott börtönrezsim Európában a következőképpen alakul:

• a nyitott fogva tartási rezsim férőhelyeinek száma az országos összes büntetés-végrehajtási férőhelyek számához viszonyítva Franciaországban 0,37%, Belgiumban 7,28%;
• a nyitott fogva tartási rezsimű intézetek száma az ország összes büntetés-végrehajtási intézetének számához viszonyítva Belgiumban 12,9%, Franciaországban 0,52%.

A nyitott fogva tartási rezsim férőhelyeinek száma Európát tekintve a legmagasabb Finnországban: 32,85%. A nyitott rezsimű intézetek aránya: 41,31%. Ez utóbbi Luxemburgban (50%) és Ausztriában (39,02%) is magas.

Tagadhatatlan, hogy a „büntetés-végrehajtás” és a „biztonság” egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ebből kiindulva a börtönbüntetéshez való viszonyunk során ezt kellő hangsúllyal figyelembe kell venni, legyen szó akár a visszaesés elleni hatékony küzdelemről, vagy akár az elítéltek társadalomba való visszailleszkedésének biztosításáról. Számos vizsgálat bizonyította, hogy megfelelő környezeti és támogatási rendszer nélkül ez a két célkitűzés nem érhető el. A börtönbüntetés valamennyi alternatívája – amely utánkövetést ír elő, és támogatást biztosít az elítélt társadalomba való visszailleszkedéséhez – képes a bűnismétlés veszélyét mérsékelni.

Vókó György DSc, professzor emeritus, igazgató, Országos Kriminológiai Intézet