Ady és Holmes

Bevezetés

Teljesen elfogadom, hogy Ady világképének „valamennyi – nyelvi, esztétikai, líra-történeti, költői-szereptudati, eszmei, nemzettudati, politikai – összetevőjét a maga történelmi alakulásával együtt is számba venni, s befogadói konszenzust teremteni képes Ady-könyv vagy tanulmány sose készülhet el”¹. Márpedig ha ez igaz, akkor a múltat vizsgáló ember két dolgot tehet csupán. Vagy feladja az egészet, és a történetiségnek a lehetőségét is tagadó álláspontra helyezkedik, vagy a saját érdekeit, céljait bevallja, és nem retteg attól, hogy ez kiderül. Persze Adyhoz nyúlni már önmagában is bátorság kell, nem csupán azért, mert a „kié is tulajdonképpen Ady” vita olyan politikai harcterekre vezet, ami veszélyes, hanem azért is, mert Ady összetett, bonyolult, kavargó és mély. Csak igen komoly tudással és nyitott lélekkel megismerhető, vagy talán még úgy se. Amikor tehát mégis szemezgetek ebből a sajnálatosan rövid, de annál értékesebb életműből, be kell vallanom érdekeltségeimet és megindokolni bátorságomat. Előbbi a szeretet és a tisztelet, utóbbi indoka pedig talán az lehet, hogy csupán felvillantani kívánok néhány olyan pillanatot Ady életéből, amelyek kriminalisztikatörténeti párhuzamok révén felkelthetik a rendészettudomány és a kriminalisztika művelőinek érdeklődését Ady lírája és prózája iránt. Kicsit belecsöppenhetnek abba a világba, amikor (és ezt ők már biztos ismerik) rendőr eleink – a hazai kriminalisztika egyik első mérföldkövének számító – Endrődy Géza nyomozástani könyvével²  ismerkedtek, vagy éppen Dánoson, a Szarvas csárdában négy ember élete odaveszett.³

A szeretet már a középiskolában fogant, bár akkor még – talán megbocsátható – leginkább a tankönyvben szereplő költő arcképe, szemei, a fekete-fehér képről is sugárzó „indus” bőrszíne fogott meg. Később persze jött a líra is, elsősorban a Léda-versek, majd látogatásom (látogatásunk) a Fiumei úti temetőben, aztán a merengés a „Pece-parti Párizsban”⁴ , immár a gyerekeimmel. Amikor ennek a néhány oldalnak a gondolata megfogant, és verseit, tárcáit, tudósításait újraolvastam, – érdekes módon – ismét Ady képe lebegett előttem, immár egyre több apró részlettel kiegészülve, vagy éppen életre kelve, amint a Müllerei előtt szalvétára írja beszámolóját a soros színházi előadásról, vagy, ahogy a „bodegában” Dankó Pista vállát veregetve szomorúan énekel.

A tisztelet, halálának századik évfordulóján – a múltat és okokat kutató kriminalistaként – már nemcsak a lírájának, hanem a sorok mögött lélegző Gondolkodónak is szól, kiterjesztően pedig mindazoknak, akik a múlt megismertetése – az Ady-életút összeállítása és folyamatos gazdagítása – révén a jelen és jövő Magyarországáért munkálkodtak és munkálkodnak ma is.

Ady és a párbaj

A becsületért vívott lovagi párharcok megjelenése a 16. századra tehető, és a szereplők hite az isteni igazságszolgáltatásból eredt. Később a nemesség, amely a lovagi értékrend örökösének tekintette magát, a becsületén esett sérelem szinte kizárólagos elégtételének a párbajt fogadta el. Hiába igyekezett az államhatalom – a kezéből kicsúszni látszó igazságszolgáltatás miatt – tiltani azt, a tiltás sokáig eredménytelen maradt, talán azért is, mert a közvélemény a párbajt nem vállalókat megbélyegezte. A 19. század közepétől aztán Európa számos országában egyre csökkent a párbajok száma. Nem így történt ez azonban a dualista Magyarországon. A kapitalista viszonyok sajátságos hazai megjelenésével ugyanis kialakult egy új társadalmi kategória: az úriember. Ahhoz, hogy valaki úriemberré váljon, nem kellett ugyan már nemesi származás, de a nemesi értékrend elfogadása igen. Ebben pedig benne foglaltatott a párbajozás is.⁵

Párbajellenes írások már korábban is megjelentek, de az ellenzők mozgalommá csak a 20. század elején szerveződtek. Megfigyelhető, hogy a párbajellenes tevékenység mindig akkor kapott újabb löketet, amikor egy-egy tragikus párbajeset borzolta fel a kedélyeket. A párviadalt ellenzők számos kiadványban, röpiratban adtak hangot a véleményüknek.

Ady életében is furcsa kettősséget tapasztalhatunk a párbajozás kapcsán. Még fiatalon ugyanis két alkalommal is párbajozott, illetve volt „kénytelen” kardpárbajra kiállni. Később ugyanakkor nem csak írásaiban, de társadalmi szereplőként is fellépett a párbaj ellen.

Az első párbajra 1898-ban került sor, amikor Ady még joghallgató volt Debrecenben. Kihívója barátja, korábbi zilahi gimnáziumi társa és akkori, debreceni hallgató-társa. Az ok pontosan nem ismert, de vélhetően valamilyen „komoly diákcsíny” lehetett. Adynak a párbajt megelőző napig kard sem volt a kezében, akkor is a két bajvívó közös barátja – aki később a párbajt is vezette – mutatta meg Adynak a legelemibb vágásokat és látta el jó tanácsokkal: „vágj összevissza, ha félsz, hunyd be a szemed”. A duell – mily meglepő – Ady „harcképtelenné tételével” zárult.⁶  A két fél azonban később továbbra is jó barát maradt, sőt lakótársak is lettek. A párbaj nem kapott nagy nyilvánosságot, így a jog asztalára sem került, ekképpen de jure büntetlen maradt. A büntetés máshonnan érkezett, ugyanis ha nem is a párbaj miatt, de talán az ahhoz vezető életmód okán Ady kimaradt az órákról és fel is hagyott a jogi tanulmányokkal. Nem sokkal később, immár a Debreczeni Hírlap munkatársaként jegyzi „Egy lövés után” című, a párbajt elítélő írását, amelyben a leírt kettősségre jellemzően (és talán még a friss párbaj emlékeire is visszagondolva) írja: „Hát mit se tehetünk e ragályos kór ellen, melyet elvben mind elvetünk, kenyérszegéskor mind elősegítünk?”

Ady második (és egyben utolsó) párbaja nem sokkal később, 1899 májusában történt, néhány nappal azután, hogy Adytól megjelent a Hírlapban a „Jogászpárbajok” című írás. Ebben Ady beszámolt arról a hírről, hogy az eperjesi Jogakadémia tanárai közzétették, hogy aki párbajozik, az nem lehet tovább hallgatójuk. „Hiteles” statisztikai adatokra hivatkozva írta, hogy Debrecenben hetente 9-11 jogászpárbaj történik. Talán éppen a cikk miatt is, ez a párbaja már sajtónyilvánosságot kapott, és – mivel a hatóságok is tudomást szereztek róla – bírósági ügy lett a vége. A debreceni Törvényszéken tett vallomásában Ady elismerte, hogy május 1-jén, egy színházi előadás nézőjeként, ittasan véletlenül egy tartalékos huszár tiszthelyettes bérelt székére ült. Úgy nyilatkozott, hogy bocsánatot kért, amire a szék bérlője a mögötte lévő sorban foglalt helyet. Az első felvonás végén azonban némi gúnyt vélt felfedezni a tartalékos katona hangjában, ezért jól hallhatóan azt mondta, hogy „ha nem tetszik az eljárásom, állok rendelkezésére”⁷ .

A közismerten jó kardvívó hírében álló tartalékos huszár, Geréby Pál végül kardpárbajban megsebesítette Ady fejét. Többek szerint Adyt a súlyosabb fejsérüléstől csak dús haja mentette meg. Ady harcosságát dicsérendő meg kell említeni, hogy a viadalban Geréby is megsérült, igaz felmerült az is, hogy saját kardpengéje sértette egy parád (védés) kapcsán.

A törvényszék végül bűnösnek mondta ki mindkettőjüket, és Gerébyt 8 napi, Adyt 5 napi államfogházban letöltendő büntetésre ítélte, súlyosító tényezőként értékelve, hogy milyen csekélységen szólalkoztak össze. Érdekességként megemlítendő, hogy Geréby később jó barátja lett a költőnek, és egy alkalommal, annak párizsi tartózkodása során ott is meglátogatta.

Ady a párbajvétség miatti büntetését a szegedi államfogházban töltötte le 1902 júliusában. Ekkor már Nagyváradon dolgozott, és éppen polgárpukkasztóan szerelmes volt a nála jóval idősebb, Novák (művésznevén Rienzi) Mária „sanzonett királynő”-be. A hölgy (akinek sokak szerint Ady a „halálos csókot” köszönheti) pedig minden nap sürgönyt küldött a fogházba a költőnek „Imád Máriád” szöveggel…

Ady panoptikuma

Nem a szegedi volt Ady egyetlen börtönélménye. 1903-ban az akkor 26 éves költőt három nap fogházbüntetésre (és 10 korona pénzbüntetésre) ítélték „Egy kis séta” című publicisztikájáért, amit a Nagyváradi Friss Újságban jelentetett meg 1901. április 22-én. A cikkben Ady a nagyváradi kanonoksor palotái lakóinak életvitelét („legmihasznább és legingyenélőbb emberek”) kritizálva, a társadalmi megosztottság és a klérus kontra hívők között feszülő egyenlőtlenség miatti elégedetlenségét helyezte rövid „sétája” középpontjába. A Debrecenből induló, majd Nagyváradon újságíróskodó Ady akkortájt a Szabadság című lapnál dolgozott. De a cikk nem ebben a lapban – ami nem hivatalosan a Tisza-dinasztia házi lapja volt – jelent (jelenhetett) meg, hanem a már említett Nagyváradi Friss Újságban, aminek főszerkesztője, Halász Lajos – tartalékos tisztként – éppen egy hadgyakorlat miatt nem tartózkodott Nagyváradon. Ez utóbbi ugyanakkor nem feltétlenül lehetett oka a cikk cenzúrázatlanságának, hiszen Halász Ady jó barátja volt, és 48-as lapja, valamint Tisza-ellenessége alkalmas miliőt teremtettek a kritikus hangvételű írásnak.⁸

A millennium utáni századelő kavargó világát élénken figyelő, fiatal és mély érzésű zsurnalista-poéta hamar a „viharágyú” kezelésébe kezdett.⁹  Várad értelmisége, főképp a fiatalabb, haladó felfogású nemzedék pedig itták sorait. Rövidesen a Nagyváradi Naplóhoz került, aminek a tulajdonosa, Fehér Dezső amolyan házi vállalkozásként működtette a lapot (a szerkesztőség is a lakása egy részében került kialakításra). Ady rendszeresen Fehéréknél ebédelt (főként hétvégente), a házikoszt egyben reggelije is volt, hiszen a lapzárta utáni, barátokkal eltöltött éjszakai élményvadászat gyorsan a mindennapjai részévé vált, amelynek végpontjaként többször a Pece utcai „kaszárnya-gésáknál” kötött ki. Amellett azonban, hogy kereste, hajtotta a keserű hajnali melankóliát, rendszeresen olvasott, tanult, értelmiségiekkel érintkezett. Csaknem „dendi” módon öltözködött, gőz- és a termálvizes fürdőbe járt.¹⁰

Az „Egy kis séta” megjelenése után a nagyváradi káptalan tagjai feljelentették Adyt becsületsértés miatt. A per híre hamar terjedt és megosztotta nem csak Nagyvárad,¹¹  de az ország lakosságát is. Adyt védőként Dési Géza képviselte, aki korábban a Nagyváradi Napló felelős szerkesztője is volt. Első fokon a Törvényszék, majd a Királyi Ítélőtábla is a fent jelölt büntetésre és mellékbüntetésre ítélte Adyt, aki védője útján semmisségi panaszt nyújtott be a Kúriához. Ezt elutasították. Korabeli leírások (és Adynak a per alatt megjelent zsurnalisztikája) alapján a költő nehezen tudott belenyugodni abba, hogy három napot kell ülnie sajtóvétség miatt.

Mielőtt Ady bevonult a Királyi Ügyészség nagyváradi fogdájába, engedélyt kért rá, hogy írhasson, dolgozhasson bent is. Az ügyész minden engedélyt megadott, így Ady nemcsak ceruzával, papírral, olvasnivalóval, hanem – kintről, barátai révén – napi koszttal is bőségesen el volt látva, sőt utóbbiból még rabtársainak is juttatott. A börtönnapokat megörökítő írásában így ír: „[Az] a bolond ötlet tartott ébren az egyik rab-éjszakán, vajon nem úgy lehetne-e csak az emberiséget örök gyötrelmétől megváltani, ha börtön-mintára rendeznők be az emberi társadalmat? Nem tagadom: ez az ötlet még most is tetszik nekem, s nem tartom úgy magamban nagyon bolondosnak. A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem – a bibliáról, koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?”¹²  Ha nem is benthami (vagy foucaulti) gondolatok, de talán azokhoz hasonlóan, a tökéletes börtönről, tökéletes társadalomról való elmélkedés tanúbizonyságai.

Ady és a Lázadó Krisztus

Ami a közvéleményt (és talán az Ady-kutatókat is) alapvetően megosztotta a per kapcsán, az az antiklerikalizmus és/vagy vallásosság, illetőleg e két fogalom, tulajdonság összeegyeztethetősége. Ebben nem kívánnék állást foglalni, inkább – kriminalisztikatörténeti érdekességként – kitérnék néhány gondolat erejéig József Attila (hasonlóan megosztó) perére. József Attila alig 19 éves volt, amikor „Lázadó Krisztus” című verse megjelent a Kékmadár című irodalmi folyóiratban és még nem volt 21, amikor az emiatt indított büntetőperben (istenkáromlás) a Magyar Királyi Kúria végül felmentette.¹³  A költő védője a kor híres kriminalistája, Vámbéry Rusztem, a nemzetközileg elismert orientalista és akadémikus Vámbéry Ármin fia volt. Vámbéry Rusztem előszeretettel pártfogolt fiatal költőket. Védőbeszédében azzal érvelt, hogy a vers valójában egyáltalán nem istenkáromló – sőt, valójában az Istenbe vetett mély hit kifejeződése.¹⁴  „Ezek a fiatal költők egész más metaforákat használnak, és a tizenkilenc esztendős versíróknak költeményeit érthetetlennek találják az öregebbek. De ez még nem lehet bűne a fiatal íróknak” – mondta.¹⁵  És az érvelés végül sikerre vezetett. A nagy kérdés, hogy mi lett volna a fiatal József Attila sorsa, ha nem egy ilyen széles műveltségű, a művészetekben is jártas (és azt értő!), az éppen akkor teret nyerő kriminológia egyik hazai népszerűsítője (és alakítója) képviseli a perben? Egy olyan tudós, aki szerint „Politikai, vagy vallásos meggyőződés époly kevéssé lehet a tudományos igazság keresésének a korlátja, mint esztétikai, vagy erkölcsi érzés. Scientia non noscit patrem, non noscit matrem, sed noscit veritatem et Deum immitatur…”¹⁶ . Ezek után talán nem meglepő, hogy Ady korábban milyen lelkesedéssel és szeretettel írt Vámbéry Árminról, az apáról, amikor a Franklin Társulat kiadta Vámbéry önéletrajzát:¹⁷  „[A] koldus kis zsidó fiú, kinek gúnyosan mondta a szerzetesprofesszor: »Mósele, minek tanulsz? Nem volna jobb, ha sakternek mennél?« győzedelmesen áttörte magát az életen. Fejedelmek barátja lett. Tudásával, küzdelmével, eredményeivel az egész világon becsületet szerzett a magyar névnek […]”¹⁸ .

József Attila már tizenévesen Ady hatása alá került. Talán ismerte Ady nagyváradi fogva tartásáról szóló azokat a tudósításokat is, amelyben a költőnek kintről érkező, bőséges élelemről írtak. Első kihallgatását követően ugyanis – mikor még fogházbüntetéssel fenyegették – így írt nővérének, József Jolánnak: „Mindenesetre Makón fogom leülni, mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót és jó dolgom lesz: ismerem az egész kapitányságot. János bácsi is. Azt mondja, hogy ez nem baj, ő is ült fogházban, államfogházban, sőt börtönben is: az a fontos, hogy ne lopásért vagy csalásért üljön az ember, és ebben igaza van.”¹⁹

Zárógondolatok

Már a címmel is arra próbáltam utalni, hogy a tanulmány csupán egy elfogultságtól sem mentes szűk és talán sajátságos keresztmetszet Adyról és Ady koráról. Igazából nem is egy teljes keresztmetszet, hanem inkább csak amolyan „bemetszés” ebbe a forrongó életműbe és korszakba, amely révén azonban előbukhatnak olyan tanulságok, érdekességek, amik gondolkodásra serkenthetik a témában egyébként nem szakavatott olvasót is.

Hogy Ady egyébként olvasott-e Sherlock Holmes történeteket? Lehet. Az azonban biztos, hogy látott színre vitt novellákat, hiszen a Vígszínház egyik ilyen bemutatója kapcsán Holmes-szal való képzeletbeli budapesti találkozásáról ír. Invitálja Holmes-t az előadásra, aki azonban azzal utasítja vissza, hogy ő ugyan csak egy egyszerű detektív, aki hiúsága okán eltűri ugyan, hogy Conan Doyle írjon róla, de az irodalom nála egészen más: Shakespeare, Shaw, Wilde és Ibsen.²⁰  És bár mindez csak a képzelet szüleménye volt, de talán néha tényleg kell az irodalom ismerete, szeretete (és persze sok minden más) is ahhoz, hogy valaki sikeres nyomozó, kriminalista legyen…

Angyal M. r. ezredes med., PhD, Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság