Egy a valóság és ezer a ruhája…Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról – II. rész
2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében rendezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának.
A tudományos rendezvény előadásainak jelentős részéről már számot adtunk a korábbi lapszámban, ehelyütt Rimóczy István „Együttműködés a bűnösséget be nem ismerő terhelttel a bizonyítás kereteinek meghatározásában, a nem vitatott tények értékelése” címmel megtartott prezentációjának rövid összefoglalóját, valamint a hármas sorszámú, a „Perkoncentráció, együttműködési lehetőségek a bíróság bizonyítási eljárásában” elnevezésű szekció munkájának eredményeit adjuk közre. A Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyészének előadását azért is tartjuk különösen fontosnak, mert az előadó a bizonyítás kérdéskörének olyan aspektusaival foglalkozott, amelyek a tudományos gondolkodás és a gyakorlati szakemberek szempontjából is relevánsak; a tágabban értelmezett kriminalisztika aspektusából pedig megkerülhetetlenek. Noha a bizonyítás kérdése gyakorta kerül nagyító alá, legtöbbször vagy a praktikus relevanciája vagy az elméleti vetülete szorul háttérbe. Jelen előadás, éppen kettős szemlélete okán, hiánypótlónak tekinthető.
Rimóczy István az előkészítő ülés új szerepének speciális funkciójáról beszélt: az érdemi tárgyalás előkészítés, vagy közkeletűbb kifejezéssel élve a perkoncentráció bizonyítás elméleti alapjairól és a gyakorlati megvalósítás előtt tornyosuló akadályokról. Az előadása elején Rimóczy meglehetősen pesszimista véleményt fogalmazott meg, amely szerint a perkoncentráció gyakorlata a mai napig nem alakult ki, és jelenleg sem látszanak olyan erőfeszítések, amelyek azzal kecsegtetnének, hogy a jövőben ez bármikor is megtörténjen. Felfogása és tapasztalatai szerint a problémát részben az okozza, hogy „az előkészítő ülésen jellemzően egyfajta »hangulatvesztés« következik be, ha elmarad a terhelt beismerése”. Ezekben az esetekben az eljárás a régi reflexek alapján folytatódik, vagyis a bíróság egy távolabbi időpontra tűzi ki a tárgyalást, ahol megkezdődik a mindent átfogó, teljes körű bizonyítás, amire azonban nem minden esetben lenne szükség. Ennek a teljes körű bizonyítás-felvételnek pedig az lesz – az egyik – negatív hozadéka, hogy az ítélethozatal napja szükségtelenül kitolódik, ami az eljárások elhúzódásához vezet.
Az előadó az előbbiek nyomán a „jó” perkoncentráció szükségességéről, a megvalósítás feltételeiről és azokról a szemléletbeli gátakról beszélt, amelyek akadályozzák a jogintézmény sikerét.
A perkoncentráció megfelelő alkalmazását akadályozó okokat, és az azok megoldására tett javaslatait Rimóczy István tíz pontban foglalta össze.
Elsőként a jogalkalmazók hiányos bizonyításelméleti műveltségét jelölte meg problémaként. Rimóczy felfogása szerint az egyetemi oktatásban háttérbe szorultak a bizonyításelmélettel fogalakozó stúdiumok, így a gyakorló jogásztársadalomból egyre inkább hiányzik az a tudás, hogy hogyan lehet észszerűen vitatkozni a bizonyításról. A tudásbeli deficitet továbbképzésekkel, posztgraduális képzésekkel lehetne – és kellene is – pótolni, ennek hiányában ugyanis nagy eséllyel indulunk el a túlbizonyítás vagy a nem releváns tények bizonyításának irányába.
A második nehézség az, hogy a beismerés jelentőségét a látványos eredményeknek is köszönhetően túlértékeltük, ami miatt a védekezés pontos megismerése és kategorizálása elsikkadt. Ha ugyanis a beismerés „elmarad”, a védekezés megismerésére sem az ügyészség, sem a bíróság nem fordít kellő energiát. Holott a védekezés kategorizálása közelebb vihetné az eljáró hatóságokat a releváns tények kijelöléséhez, és nem jutnánk arra – a gyakran – téves következtetésre, hogy a terhelt be nem ismerését vagy tagadását tekintjük a védekezésnek. Pedig a nem beismerés, vagy a szimpla tagadás és a védekezés nem ugyanaz a fogalom.
Rimóczy emlékeztetett arra, hogy a kriminalisztika tudománya nyolcféle védekezési formát különböztet meg. Ezeknek mindössze egynegyede – vagyis kettő – az, ahol a vád tagadása effektíve megjelenik. Az ügyészség és a bíróságok feladata tehát az lenne, hogy a vádlott által elmondottakat, a vádlott pontos szavait helyesen értelmezze; gondosan mérlegelve az elhangzottakat, illetőleg – nem mellékesen – az el nem hangzottakat is vizsgálja annak érdekében, hogy azonosíthatóvá válhassanak a védekezés fehér foltjai, esetleges logikai hibái. A vádlott ki nem mondott állításai ezen túl alapjaiban határozhatják meg a bizonyítás későbbi terjedelmét, mert az a szituáció is könnyen előfordulhat, hogy a vádlott valójában nem vitatja a tényállást, csak a mértékes ügyészi indítványban szereplő büntetést tartja túlzottnak. Ilyen (és ehhez hasonló esetekben) pedig elegendő lenne például a büntetéskiszabási körülményekre bizonyítást felvenni, amely nagyban megkönnyítené és lerövidítené a bizonyítási processzust. A bizonyítás ugyanis, ha nem csak a vádlott által sérelmezett pontokra koncentrál, túlterjeszkedik azon a körön, amely az ügy gyors és hatékony megítélése szempontjából feltétlenül szükséges lehet.
Az előadó harmadik kérdésként az igazság és a hatékonyság közötti – látszólagos – ellentmondás feloldásával foglalkozott. A probléma azonosítását megkönnyíti, ha megfogalmazzuk a releváns kérdéseket.
Ezek szerint:
- Biztosak lehetünk-e abban, hogy akkor tekinthető egy eljárás igazságosnak, ha minden tényre lefolytatjuk a teljes körű bizonyítást?
- Feltétlenül szükség van olyan adatok bevonására, amelyek nélkül a tényállás – a rendelkezésre álló adatok alapján is – tökéletesen alátámasztható lenne?
Rimóczy István szerint a kérdésekre egyértelmű válasz adható: korántsem. Nem feltétlenül jelenti ugyanis az igazságról való lemondást, ha nem folytatunk minden tényre kiterjedő, teljes körű bizonyítást. Példaként említette azt a tévhitet, hogy a végeláthatatlan iratismertetéseket ekvivalensnek tekintjük a bizonyítással, de ez – a látszattal ellentétben – nem a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás, hanem az eljárás korábbi szakaszában készült iratok tartalma alapján történő ténymegállapítás.
A vezetőhelyettes ügyész negyedik pontként a teljes körű bizonyítás helyett a relevancia-alapú gondolkodás meghonosítását szorgalmazta. Az előkészítő ülésen folyó perkoncentráció lényege az lenne, hogy a tényeket és a hozzájuk tartozó bizonyítási rendszert szelektáljuk, és kettéválasszuk őket a vitatott és a beismert tényekre, bizonyítékokra. Ezzel a módszerrel látványosan fel lehetne gyorsítani az eljárásokat, hiszen ha a nem vitatott tényeket az ügyiratok tartalma alapján adottnak tekintjük, akkor már csak a vitatott tényekre kellene lefolytatni a tárgyaláson a bizonyítást. Az ügyre tartozó (releváns) tények meghatározása azért is kulcsfontosságú, mert ennek eredményeként lehet kiszűrni azokat a tényeket, amelyek nem tartoznak a vád tárgyához, így azokra nem is kell bizonyítást felvenni. A gyakorlatból vett példák (pl. százas nagyságrendben felvett tanúvallomások) azt mutatják, hogy ennek a munkának az elmaradása abszurd bizonyítási helyzetekhez és túlbizonyításhoz vezet.
Szorosan összefügg az előbbi kérdésekkel, ötödik pontként, az előkészítő ülésre történő alapos felkészülés problémaköre. Abban az esetben ugyanis, ha az eljárás résztvevői az előkészítő ülést nem tekintik meghatározó jelentőségűnek, nem tudják meghatározni a releváns tényeket és a szükséges bizonyítás kereteit, terjedelmét, módját, eszközeit stb. Egyszersmind – és ez tekinthető a hatodik problémának – nem kezelik „helyén” az előkészítő ülés intézményét, amelyet védekezési fórum helyett kizárólag beismertetési fórumként értelmeznek. A koncepcionális változáshoz azonban komoly szemléletbeli változásra lenne szükség mind az ügyészségek, mind a bíróságok részéről.
Az előkészítő ülés ugyanis mindenképpen sokkal többnek tekinthető egy „kvázi” beismertetési fórumnál, minthogy – a perkoncentráció alkalmazásával és helyes értelmezésével – ehelyütt lenne megismerhető a terhelt védekezése. Ezt két, az eljárás szempontjából kiemelkedően fontos praktikus és pragmatikus „elv” is alátámasztja; nevezetesen: „Ha van védekezésed, akkor mondd el, mert anélkül nincs igazság. Ha van védekezésed, akkor mondd el most, mert anélkül nincs hatékonyság.” Vagyis – és ezen a ponton visszaérkeztünk a harmadik kérdésként feltárt problémakörhöz – az igazság és a hatékonyság távolról sem egymással ellentétes fogalmak, hanem – helyes és józan pervezetés esetén – sokkal inkább egymást kiegészítő és feltételező megközelítési módok. A vádlott védekezésének érdemi feltárása, az általa megfogalmazott tények helyes „megfejtése” pedig egyszerre szolgálja a hatékonyságot és a büntetőeljárás igazságosságát is.
Rimóczy István szerint ide tartozik még az a probléma is, hogy a vádlott megbízzon annyira a hatóságokban, hogy már az előkészítő ülésen közölje a védekezését. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a vádlott nincs kellő bizalommal a hatóságok felé, a jelenlévőkre ellenségként tekint, és nem remélheti azt, hogy az általa elmondottak érdemben befolyásolhatják az eljárás kimenetét, akkor az előkészítő ülés nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Ez természetesen korántsem a vádlottal való cinkosságot vagy elvtelen együttműködést jelenti, hanem a hatóságok józan belátását, racionális kooperációját a sikeres bizonyítás és a reális szankció kiszabása érdekében.
Hetedik csomópontként az előadó „az érzelmek korlátozása és az együttműködési hajlam felkeltése” pontban fogalmazta meg álláspontját. A sikeres kommunikációval ritkán foglalkozunk az igazságszolgáltatás territóriumán belül. A kommunikációs képességeket – kiváltképpen a humán szakmákon belül – természetes adottságnak tekintjük, vagy pedig egy a jogtudomány határain kívül lévő tudásnak, aminek nincsen közvetlen hatása a büntetőeljárásra. Holott a hatékony kommunikáció – szó szerint – perdöntő lehet, minthogy a sikeres perkoncentrációnak feltétele az, hogy a vádlott érzelmeit, indulatait megfelelően tudjuk kezelni. A kriminalisztikatudomány bőséggel ad ajánlásokat a terhelti együttműködés megszerzésére, kialakítására. Így elvárható kívánalom lehet, hogy az igazságszolgáltatás szereplői tudatosan készüljenek mind a kérdések megfogalmazására, mind a terhelti válaszok alapos meghallgatására, hiszen a terhelti együttműködés egyik fajtája az, amikor a terhelt előadja a védekezését.
Nyolcadik szempontként a tiszta és informatív kommunikáció jelent meg Rimóczy István előadásában, amelynek kiemelt szerepe lehet a terhelti együttműködés kialakításában. Gyakorta megtapasztalható jelenség, hogy a terhelti figyelmeztetések nem olyan módon hangzanak el, hogy az valamennyi vádlott számára egyértelmű legyen. Ahhoz, hogy a vádlottak valóban értsék, hogy mi zajlik a büntetőeljárás keretében, nélkülözhetetlen lenne az egyszerű és érthető nyelvezet. A vádat és annak bizonyítékait ismertető ügyésszel szemben természetesen ugyanezek az elvárások fogalmazhatóak meg. A vád felolvasása helyett – amely a bevett módja a vád ismertetésének – célravezetőbb lenne, ha az ügyész a vádlott személyiségéhez, iskolázottságához, intelligenciaszintjéhez igazodva ismertetné a vád lényegét. A vezetőhelyettes ügyész tapasztalatai alapján ezzel a módszerrel nagyon sok félreértés lenne megelőzhető.
Rimóczy István – utolsó előtti aspektusként – egy nagyon lényeges dologra hívta fel a figyelmet, amelyben alapvetően téves gyakorlat alakult ki a hazai bíróságokon. Noha a legtöbb ember a bírósági tárgyalásokat – az amerikai filmek nyomán – egy pergő szócsataként képzeli el, Magyarországon a tárgyalótermekben szinte „kívül esik” a bírósági etiketten egy erőteljes „adok-kapok játékba” belemenni. Különösen igaz ez a védelemnek az ügyésszel folytatott kommunikációjára, amelyben a visszafogott tárgyilagosság sokkal inkább zsinórmértéknek tekinthető, mint a szenvedélyes viták. Természetes, hogy a vád és a védelem közötti viszonyt nem kell hogy ellenséges attitűd jellemezze: a kölcsönös tiszteleten nyugvó perbeli ellenféli pozíció azonban immanens velejárója kellene hogy legyen az ügyeknek, ami egyébként – szükségszerűen – előmozdítaná a sikeres perkoncentrációt is. Az ügyész és a védő közötti intenzív párbeszéd ugyanis időben felszínre hoz(hat)ná azokat a kritikus kérdéseket, a vád szempontjából releváns és érzékeny pontokat, amelyek – alkalmanként – a szigorú tárgybeliséghez ragaszkodva, elsikkadnak.
Végül, de nem utolsó sorban az előadó a határozott és célravezető pervezetés hiányáról beszélt. Ez leggyakrabban abban jelentkezik, hogy a bíróságok – legalábbis a per első szakaszában – minden bizonyítási indítványnak helyt adnak, ami mind elvi, mind praktikus szempontból kérdéseket vethet fel. A bíróságok – feltehetően – a prejudikáció vádjától igyekeznek ilyen módon szabadulni, és azt kívánják jelezni, hogy mind a vádképviselet, mind a védelem indítványaira nyitottak; az ügy kimenete korántsem eldöntött: minthogy az a bírósági tárgyalás keretében folyamatosan formálódik. Ennek azonban az lesz a következménye, hogy a bíróság olyan tényekre is bizonyítást vesz fel, amelyek se nem vitatottak, se nem relevánsak. A hazai igazságszolgáltatásban az egyik feladat tehát éppen az lenne, hogy elfogadjuk: a szakmai sztenderdek szerint folytatott célratörő pervezetés – ideértve az elkésett, illetve szükségtelen bizonyításra irányuló indítványok elutasítását is – nem jelent prejudikációt.
Összegezve a vezetőhelyettes ügyész által elmondottakat, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az eredményes perkoncentráció érdekében elsősorban kulturális változásokra lenne szükség, egyszersmind a hivatásrendek közötti együttműködés megerősítésére, tekintettel arra, hogy külön-külön nem tudjuk a perkoncentráció jogszabályi kereteit tartalommal kitölteni. A kulturális változások alatt sok tekintetben kommunikációs, valamint viselkedés- és attitűdbeli változások értendők. A tiszta, egyszerű és közérthető információközlés a vádlottak irányába, illetve a szenvedélyesebb viták a felek közt előmozdíthatják a hatékonyabb információáramlást, ami pozitívan befolyásolhatná a perkoncentrációt, és a bizonyítás sikerességét. Az ügyészek, védők, vádlottak, valamint a bíróságok aktívabb jelenléte a tárgyaláson; az elhangzott, illetve az elhallgatott információk gondos mérlegelése ugyanis hozzásegíthetné a büntetőeljárás szereplőit ahhoz, hogy a bizonyítás célirányosabb, lényegre törőbb és koncentráltabb legyen.
Az előadások után a konferencia szekcióülésekkel folytatódott, amelyeken az ún. panelbeszélgetések mellett lehetőség nyílt interaktív párbeszéd kialakítására a hallgatósággal. A szekcióülések közül ehelyütt a harmadik szekció munkájának eredményeit adjuk közre, amely Rimóczy István előadásához csatlakozva vizsgálta a perkoncentráció elméleti lehetőségeit, feltételeit, és a jogalkalmazás során felhalmozott tapasztalatok alapján annak gyakorlati akadályait.
A panelbeszélgetés résztvevői Herke Csongor (PTE, ügyvéd); Fülöp Tamás (BÜK); Tóth M. Gábor (BÜK); Schmidt Péter (Kúria); Szalai Géza (FÍT); Kardos Andrea (FT); Gasz Péter (Fővárosi Főügyészség) és Fedor Kristóf (Budapesti VI–VII. Kerületi Ügyészség) voltak. A beszélgetést Vass Péter (IM) moderálta.
A panelbeszélgetés felvezetéseként a résztvevők röviden összefoglalták az előkészítő ülésen történő terhelti beismeréssel, illetve a be nem ismerő terhelt esetében alkalmazható perkoncentrációval kapcsolatos legfontosabb gondolataikat. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az előkészítő ülés jelentősen hozzájárult az eljárások egyszerűsítéséhez, gyorsításához azzal, hogy a beismerő vádlottak esetében tárgyalás nélkül befejezhető a büntetőügy.
A védők két tényezőt tartottak hangsúlyosnak. Egyrészt elmondták, hogy a beismerésre mindenképpen vádlotti jogosultságként kell tekinteni; másrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a beismerés időzítése távolról sem irreleváns. A vádlott célja nyilvánvalóan az, hogy „pont jókor” tegyen beismerő vallomást, a védőnek pedig tulajdonképpen ebben kellene segítséget nyújtania. A beismerő vallomás megfelelő időzítése azonban korántsem evidens, ugyanis az ügy szempontjából megjósolhatatlan, hogy ezzel vajon a védő ténylegesen a védence érdekét szolgálja-e. A perkoncentrációval kapcsolatban általános megállapításként az hangzott el, hogy az a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy nem megfelelően működik, amelynek az egyik lehetséges okaként éppen azt nevesítették a résztvevők, hogy a vádlottnak, illetve a védelemnek nem feltétlenül fűződik érdeke a perkoncentrációhoz, mivel az eljárás további menete szempontjából sok a bizonytalanság. A védelem részéről egyfajta „jövőbelátást” várna el a jogintézmény, nevezetesen azt, hogy megjósolja a védő, hogy jár jobban a vádlott: ha az előkészítő ülésen beismer, vagy akkor, ha évek múltán születik meg a jogerős döntés. A panelbeszélgetésen több olyan konkrét ügyet is említettek a védők, ahol az előkészítő ülésen beismerő vádlott sokkal „rosszabbul járt”, mint az, aki kitartott a tagadása mellett, és a hosszú tárgyalási folyamat végén, részben az időmúlásra tekintettel, méltányosabb büntetést kapott.
Az eredeti jogalkotói szándék arra irányult, hogy az előkészítő ülésen be nem ismerő vádlottak közreműködhessenek a további bizonyítás kereteinek meghatározásában, ezáltal aktívan alakíthassák a büntetőeljárás további menetét. A panelbeszélgetés résztvevői szerint az eredeti szándékhoz képest a valóság csökevényesnek tekinthető, mert csak a bizonyítási eszközök kirekesztésére és a bizonyítás mikéntjére vonatkozó indítványok előterjesztésének gyakorlata tekinthető megfelelőnek. Az előkészítő ülésen tett terhelti beismerő vallomások (a vádlottak 42%-a tesz beismerő vallomást) és azok bíróság általi elfogadásának (a bíróságok a beismerő vallomásokat 92%-ban elfogadják) alakulása kapcsán pedig az került felszínre, hogy az nagyban függ a nyomozati munka minőségétől, illetve az ügy bonyolultságától. Az előkészítő ülésen jellemzően a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőitől várható beismerő vallomás.
A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy a bíróság önhatalmúlag nem tagadhatja meg a beismerő vallomás elfogadását, ha az elfogadás törvényi feltételei teljesülnek. Ha mégis előfordulna ilyen eset, akkor csak az Alkotmánybírósághoz lehetne fordulni jogorvoslatért.
A workshop második szakaszában a tárgyaláson tett beismerő vallomások kérdésköre került terítékre. A kérdés az volt, hogy vajon miért következik be radikális csökkenés a beismerések számában. A statisztikák szerint a tárgyaláson már csak a vádlottak 12%-a tesz beismerő vallomást, és ezeket a bíróságok csak 60%-ban fogadják el. A gyakorlati szakemberek szerint a statisztikai mutatók leginkább azzal magyarázhatók, hogy az elhúzódó pereskedésbe a vádlottak egy része „belefárad”, másrészt a bizonyítás eredménye alapján egyes vádlottak belátják, hogy nem tudnak eredményesen védekezni, illetve tartanak attól, hogy a további bizonyítás során újabb terhelő bizonyítékok kerülnének elő. A tárgyaláson tett beismerő vallomásokhoz fűződő negatívabb bírói hozzáállás szintén az újabb terhelő bizonyítékok felbukkanásával magyarázható.
A panelbeszélgetés során a legélesebb vita azzal kapcsolatban bontakozott ki, hogy az ún. mértékes ügyészi indítvány elfogadható-e, kívánatos lenne-e a tárgyaláson, illetőleg, ha igen, milyen feltételek mellett? A megengedő álláspontot képviselők fő érve az volt, hogy a bizonyítás eredményeként jelentősen módosulhat a vád, amire újabb ügyészi indítvánnyal lehetne reagálni. Az ellenzők szerint ez aztán tényleg a „pecsétnyomó” szerepre kárhoztatná a bíróságokat.
A panelbeszélgetés és az ahhoz kapcsolódó hozzászólások alapján a szekcióülés munkájának legfőbb tanulsága akként foglalható össze, hogy a perkoncentrációt szolgáló egyes új jogintézmények csak akkor lehetnek működőképesek, ha azokhoz minden résztvevő szerint kellő garanciák társulnak és a terhelt (védő) számára kellő mértékű kedvezmény társul. Ezen feltételek teljesülése nélkül hiú remény minden pozitív várakozás.
A résztvevők álláspontja szerint a hatályos jogi környezetben több okból nem érdemes „erőltetni” a perkoncentrációt. Egyrészt, mert jelenleg nincs garancia arra, hogy a korábban valósnak elfogadott tényeket a felek utóbb nem kezdik el vitatni, ezért a tárgyaláson ellehetetlenülhet a bizonyítás. Másrészt a terheltnek nem érdemes a vád állításainak valóságát elfogadnia, illetve érdemi védekezéssel segítenie a bizonyítást, mert az nem jár számára tényleges előnnyel.
A szekcióülés munkája a többvádlottas ügyekben felszínre került problémák megvitatásával zárult. A résztvevők álláspontja szerint a szabályozás a gyakorlatban sok feszültséget hordoz magában, ezen belül sok gondot okoz az ügyek elkülönítéséből vagy egyben tartásából következő érdekellentét. A szabályozást érintő kritikaként azt hozták fel, hogy a beismerő vádlott későbbi vallomásmegtagadási, vagy meg nem tagadási szabályai eltérők aszerint, hogy vádlottként, vagy tanúként hallgatják ki az eljárásban, holott tartalmilag ugyanazt tudja hozzátenni a bizonyításhoz.
Összegzésként elmondható, hogy az Igazságügyi Minisztérium által szervezett konferencia több szempontból is kiemelkedően eredményes volt. Egyrészt erősítette a hivatásrendek közötti párbeszédet, másrészt olyan – alkalmanként – érzékeny és kritikus kérdéseket is nagyító alá vett, amelyeket ritkán elemez együttesen a tudományos közélet. A perkoncentráció, valamint az előkészítő ülés kapcsán megfogalmazódó dilemmák pedig jól illusztrálták azt, hogy az egyes hivatásrendek mennyire más szemszögből tekintenek ugyanarra az eljárásra, és mennyire eltérő preferenciák rajzolódnak ki egy-egy kérdés kapcsán. A rövid, ámde célratörő közös gondolkodás jól illusztrálta az „egy a valóság, de ezer a ruhája…” mondás igazságát. A színvonalas szakmai tanácskozás után csak remélni tudjuk, hogy sok hasonlóan konstruktív párbeszédre számíthatunk a közeljövőben.
Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosz-tott bíró, Igazságügyi Minisztérium.
Egy a valóság és ezer a ruhája… Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról
2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében ren-dezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának. A szakmai rendezvényt az előzetes várakozásnak megfelelően kiemelt érdeklődés övezte, ahol a klasszikus hivatásrendek mellett a nyomozó hatóságok és a büntetőeljárásjog-tudomány képviselői is megjelentek.
A rendezvényt Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke nyitotta meg, aki – mintegy előrevetítve az egész napos program legfontosabb üzenetét – az igazság bizonytalan és megfoghatatlan voltáról beszélt. Míg ugyanis a természettudomány számára a kétszer kettő igazsága megdönthetetlen, a jog világában effajta stabilitással soha – vagy csak igen ritkán – találkozhatunk, hiszen a jog emberi történeteket, egyéni sorsokat kíván bekeretezni, a saját eszközrendszere szerint értelmezni. Az igazság azonban még egy jogszabály interpretációjában sem lehet teljes egészében objektív, minthogy a törvényi szabályozásra is mindenki a saját nézőpontjából tekint.
Kónya István, miniszteri biztos Hauer Pál egy 1930-as évekből származó gondolatával kezdte köszöntő beszédét, amelyben a jogtudós arról tett hitet, hogy a terhelt beismerő vallomásának előmozdítása sokkal inkább a törvényhozó feladata kell hogy legyen, mint a nyomozó hatóságoké. Ugyanakkor a beismerő vallomás is rejt magában veszélyeket. Kónya ehelyütt egy régi történetet idézett fel, amely szerint egy halálra ítélt férfi a bitófa alól azzal a jó tanáccsal szolgált a bámészkodó tömeg felé, hogy: „Soha ne ismerj be!”
Jancsó Gábor, az IM büntetőjogi jogalkotásért felelős helyettes államtitkára az anyagi és alaki igazság közti distinkcióra hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárás fókuszában a bűnösség megállapításának kérdése áll. Azonban a bűnösség csak oly módon állapítható meg, ha a törvény megfelel a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeinek, biztosítja a fékek és ellensúlyok rendszerét. Az eljárási törvény egyik fő célja a hatékonyság növelése volt, de – és ehelyütt Jancsó Tóth Mihály professzorra hivatkozott – mindez csak akkor bír relevanciával, ha az eljárás egészét és az eljárás szereplőit az „őszinteség és az okosság” jellemzi.
A konferencia plenáris ülésének első előadója Czine Ágnes alkotmánybíró asszony volt. Előadását korábbi konferenciaélményeinek felidézésével kezdte, ahol a fiatal tudósok feladata az volt, hogy rövid, 5 perces üzenetekben foglalják össze, amit a saját kutatási témájuk tekintetében a legfontosabbnak tartanak. Opcióként megjelent a tabló készítése vagy esetleg egy póló viselése is, amelyen néhány szóban fogalmazhatták meg az őket foglalkoztató szakmai kérdések esszenciáját. Az alkotmánybíró asszony arra jutott, hogy a büntető-eljárásjogi törvény legfontosabb elemeiként a pólójára az alábbi a három szó lenne ráírva: „terhelti együttműködés, garanciák, tisztességes eljárás”.
Az előadó rámutatott arra, hogy Európában a terhelti együttműködés intézménye az utóbbi évtizedekben egyre fontosabbá vált, amire jó példa a 2001-ben Franciaországban bevezetett vádalku. Ugyanakkor a vádalku alkalmazása korántsem korlátozódik Európára, köztudottan az Amerikai Egyesült Államokban örvend a legnagyobb népszerűségnek, ahol az ügyek mintegy 96%-a oldódik meg ily’ módon. Köztudott azonban, hogy az amerikai jogintézmény szignifikáns módon eltér a magyar jogban ismert terhelti együttműködési variációktól.
Noha hazánkban korábban is voltak kezdeményezések arra nézve, hogy az eljárásjogi gondolkodásunkba beépüljenek a rugalmasabb jogi megoldások; az ún. ötödik eljárásjogi törvény „lemondás a tárgyalásról” nevű jogintézménye nem tudott igazán gyökeret verni Magyarországon. Az új büntetőeljárásjogi törvényben viszont nagyon nagy hangsúlyt kapott a beismerés, az időszerűség és a pergazdaságosság elveinek hatékonyabb érvényesülése céljából. A törvényalkotás ars poeticája is ezzel szinkronban fogalmazható meg: különbséget kell tenni beismerő és a be nem ismerő vádlottak, és a velük szemben folytatott eljárások között.
Az előadó két jogintézményt tartott érdemesnek kiemelni ebben a körben: az egyezséget és az ún. mértékes ügyészi indítványt. Noha – elvi szinten – az egyezség kapott nagyobb hangsúlyt, a valóság rácáfolt a jogalkotói szándékra, hiszen az ügyeknek mindössze 2–4%-a oldódik meg ekképpen. Ezzel szemben – a legfőbb ügyész úr parlamenti beszámolója alapján – 2020-ban 8778 vádlott vonatkozásában született ún. mértékes indítvány előkészítő ülésen, ami a vádemeléses ügyek 38,7%-át tette ki, vagyis a gyakorlat gyorsan és érdemben reagált az új jogintézményre. Ugyanakkor említést érdemel az is, hogy a jogalkotó sem került a jogalkalmazói gyors reakcióval szemben lépéshátrányba, hiszen kétszer módosította a jogszabályt, amelynek során a pergazdaságosság szempontjai mellett komoly szerepet kapott a garanciák erősítése is.
Czine Ágnes a továbbiakban elsősorban a garanciák fontosságára hívta fel a figyelmet, két közelmúltban hozott alkotmánybírósági határozat tükrében. Az egyik a 19/2021. (V. 27.) AB határozat volt, amelyben egy a vádlott által elfogadott és a bíróság által jóváhagyott mértékes indítvány volt a bírói beadvány tárgya. Az eljárás során a bíróság eljárási hibákat követett el, részben elmaradt figyelmeztetések formájában, részben pedig a tekintetben, hogy a bíróság bizonyítást is felvett, amelyek relatív eljárási szabálysértésnek minősültek. Bár az új Be. értelmében a felülvizsgálat másodfokon sok szempontból egyszerűbbé vált, az eljárási szabálysértések teljes körű vizsgálatára a másodfokú bíróság jogosultsága nem terjedt ki. A kérdés az volt, hogy az a szabály, amely lehetővé teszi a másodfokú bíróság felülvizsgálati tevékenységét abszolút eljárási hiba esetén, ámde nem engedi meg relatív eljárási hiba esetén, összhangban áll-e a tisztességes eljárás elvével. Az Alkotmánybíróság vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy a terhelt önrendelkezése korlátozható, azonban ez a korlátozás aránytalan. Az Alkotmánybíróság által megállapított mulasztásos alkotmánysértést a jogalkotó végül a 2021. március 1-jén hatályba lépett törvénymódosítással küszöbölte ki.
A másik döntés a 26/2021. (VIII. 11.) AB határozat volt, amely a bírói pártatlanság követelményének érvényesülését vizsgálta. Kérdésként itt az merült fel, hogy az előkészítő ülésen eljáró bíró eljárhat-e később egy olyan többvádlottas ügyben, ha az egyik vádlottra nézve már ügydöntő határozatot hozott. Az Alkotmánybíróság elé vitt ügyben a bíróság a nem beismerő vádlottak ügyében az ügyet elkülönítette, azonban azt találta aggályosnak, hogy az ügy vizsgálata során már „elveszítette” a pártatlanságát a többi vádlottra nézve is.
Az Alkotmánybíróság a kérdést a pártatlanság objektív és szubjektív tesztjeinek eszközeivel vizsgálta. Az AB többször kifejtett álláspontja szerint, a pártatlanság objektív tesztjén az az eljárás bukik el, ahol az eljárás egyik szereplője többletjogosítványt kap vagy összemosódnak az eljárási szerepek; a szubjektivitást pedig a bíró elfogulatlansága zárhatja ki. Ehelyütt az objektív teszt volt a releváns. Az AB nem értett egyet a beadvány azon állításával, hogy az előkészítő ülésen hozott döntés megingatná a bíróság pártatlanságát, minthogy az előkészítő ülés megtartása nem egy lehetőség, hanem a bíróság törvényi kötelezettsége. Egyszersmind releváns volt az is, hogy az előkészítő ülés nem önálló része a büntetőeljárásnak, ellentétben a nyomozási szakasszal. A párhuzam annak kapcsán merült fel, hogy a nyomozási bíró nem vehet részt az ügy érdemi elbírálásában.
Előadásának végén Czine Ágnes az előkészítő ülés kapcsán felmerülő leggyakoribb kérdéseket vázolta fel, amelyek részben a mértékes ügyészi indítványok, részben az előkészítő ülés során használható bizonyítási eszközök tárgyában fogalmazódtak meg.
A második előadást Belovics Ervin büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes tartotta, aki az új Be. elsődleges céljaként az eljárások időszerűségét jelölte meg. Előadásának homlokterében ehhez kapcsolódóan a terhelti együttműködés problémaköre állt, amelynek a szabályai – meglátása szerint – az új törvényben „meglehetősen koherensek”. A legfőbb ügyész helyettes hangsúlyozta, hogy noha nyilvánvalóan akadnak olyan elemek a jogszabályban, amelyeket jobban ki lehetne használni, de az bizonyosan megállapítható, hogy a jogalkotó kiváló munkát végzett akkor, amikor felépített egy olyan rendszert, amelynek az elemei nagyszerűen illeszkednek egymáshoz.
Az előadó két jogintézményt vett nagyító alá: az egyezséget és a mértékes ügyészi indítványt. Az előadó hangsúlyozta, hogy ezek korántsem ekvivalensek, kiváltképpen azért nem, mert a mértékes ügyészi indítvány nem tekinthető speciális egyezség-formának.
Az egyezség vonatkozásában először az ügyészségi statisztikákat ismertette, melyek szerint: 2018 második félévében 34-szer, 2019-ben 91-szer és 2020-ban 58 esetben került sor egyezség benyújtására, úgy, hogy az adott években 47 ezer és 50 ezer között mozgott a vádemelések száma. A védelem 2018-ban 677-szer, az ügyészség 62-szer, 2019-ben a védelem 1293-szor, a vádhatóság 124-szer kezdeményezte a jogintézmény alkalmazását, 2020-ban pedig ugyanezek a számok a következők voltak: 902 és 29. A statisztikai adatok értelmében tehát egyértelműen a védelmi kezdeményezések dominálnak, ugyanakkor az is megállapítható a bűnügyi adatgyűjtés alapján, hogy egyes megyékben az ügyészség egyáltalán nem kezdeményezte az egyezséget. A védelmi kezdeményezésekkel való egyet nem értés átlagosan 75–80%-os volt a vádhatóság részéről. Az előadó álláspontja szerint egy jogintézmény jelentőségét azonban nem az alkalmazásának gyakorisága adja, hanem az aktuális problémamegoldó szerepe. Ez pedig azért fontos, mert az egyezség igen nagy arányban járulhatna hozzá az állam büntetőjogi igényének az érvényre juttatásához, mégpedig a materiális igazság talaján.
Nagyobb problémának látta azonban a legfőbb ügyész helyettes a jogszabályban a 2020. évi XLIII. törvény által bevezetett módosításokat, minthogy az egyezség a bűnösség beismerésére jogintézmény tartalma 2021-ig megfelelt a címben foglaltaknak, azonban ez a törvénymódosítás olyan változást eredményezett a jogszabályban, amely a cím és tartalom közötti összhangot megbontotta. Belovics Ervin szerint így épp a jogintézmény lényege veszett el, hiszen az eredeti jogalkotói szándék arra vonatkozott, hogy az a terhelt élvezzen előnyt, aki az eljárás olyan pontján tesz beismerő vallomást, amikor a nyomozó hatóság a materiális igazság megállapítása tekintetében szorult helyzetben van.
Belovics Ervin szerint a gyanúsítotti együttműködésnél nem a büntetés enyhítése jelenti az ellensúlyt, hanem a feljelentés elutasítása, illetőleg az eljárás lehetséges megszüntetése, amely lehetőségek a 2020-as törvénymódosítás előtt is rendelkezésre álltak (pl. az eljárás megszüntetése olyan bűncselekmények tekintetében, amelynek az alacsony tárgyi súlya miatt az elkövető felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége, feltételes ügyészi felfüggesztést követő eljárás megszüntetés, vagy a magánfél polgári jogi igényének kielégítése közvetítői eljárás keretein belül stb.). És a struktúra – véleménye szerint – így volt teljes.
Az egyezség tekintetében elmondható, hogy az eredeti jogalkotói szándék nyilvánvalóan jó volt, a kérdés az, hogy miért nem alkalmazták szélesebb körben. Ennek a népszerűtlenségnek a legfőbb ügyész helyettes szerint több oka van, amelynek kapcsán hivatkozott Tóth Mihály professzor úr véleményére is, aki szerint az ügyészség az egyezség intézményét nem az eredeti jogalkotói szándéknak megfelelően alkalmazza, mert ha egy ügy befejezése megnyugtatóan prognosztizálható, akkor az ügyészség azt feltételezi, hogy az egyezséggel nem nyerhet semmit, vagyis nem bocsátkozik tárgyalásba. Tóth Mihály szerint azonban az egyezség megkötésekor az ügyészségnek azt kellene mérlegelnie, hogy a jogintézmény alkalmazásával mennyi időt és energiát takaríthatna meg, nem pedig az ügy bizonyíthatóságát. Belovics Ervin álláspontja szerint azonban nem az idővel és energiával történő takarékosság az egyes jogintézmények alkalmazásának a célja, minthogy a büntető igazságszolgáltatás korántsem „fuldoklik” az ügyekben. Az ügyek száma az elmúlt 10 év alatt harmadára csökkent (a korábbi 600 ezer ügyről mára stabilan 200 ezer alattira csökkent az eljárások száma), ráadásul a leterheltséget szignifikánsan csökkentette az új Be. is, amelynek diverziós megoldásai bizonyos körben rendkívül hatékonynak mondhatók. A másodfokon lévő eljárások száma is maximum 20%-át teszik ki a tíz évvel ezelőtti számoknak. A legfőbb ügyész helyettes szerint téves az a közkeletű állítás is, hogy az ügyek maguk lettek bonyolultabbak vagy nehezebbek, ez még a költségvetési csalások esetében sem igaz.
Az előadó ezután Hegelre hivatkozott, aki szerint „a büntetés logikai szükségszerűség, és nem más, mint a bűncselekmény elkövetésében megnyilvánuló jogrend tagadásának a tagadása”. A büntetés proporcionalitásának az alapja pedig a tett-arányosság. A beismerés pedig – mondta Belovics Ervin – a terhelt részéről akkor lehet az enyhítés alapja, ha a bűnösségre is kiterjedő tényfeltáró jellegű beismerést jelent. Az előadó idézte Békés Ádámot, aki úgy fogalmazott, hogy az egyezségre nem szabad úgy tekinteni, mint a terhelt büntetéséhez vezető útra, amelynek során az állam részlegesen lemond a büntetőigényéről. A legfőbb ügyész helyettes ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértett, és hangsúlyozta, hogy az állam nem mond le a büntetőigényéről, és az sem lehet cél, hogy a terheltek jobb körülmények közt feleljenek az elkövetett bűncselekményért.
A prezentáció második felében a mértékes ügyészi indítványról osztotta meg gondolatait az előadó. Az indítvány a korábbi Be. szerint is a törvényes vád eleme volt, az eltérés az, hogy most már az ügyészség a büntetés mértékére is indítványt tehet legkésőbb az előkészítő ülésen. Kérdés, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni a mértékes indítványnál az ügyészségnek. Belovics Ervin véleménye szerint azokat a tényezőket, amelyek a büntetés kiszabása tekintetében relevánsak. Ezt a Btk. természetszerűen meghatározza: kiemelkedő jelentősége a bűncselekmény tárgyi súlyának és az elkövető társadalomra veszélyességének van. Ez azonban akkor – és csak akkor – lehetséges, ha a tényállás teljes egészében felderített és a bizonyítás anyaga is rendelkezésre áll. Ilyen esetben valóban a rapid befejezés a cél, azonban a rendelkezésre álló anyagokat kétszer kell végiggondolni: a beismerést is figyelembe véve, illetve a beismerést kiemelve a gondolkodás rendszeréből. Mindezekre tekintettel a beismerés okán az indítvány csak csekély mértékben tartalmazhat enyhébb büntetést, illetve intézkedést, mint a nélkül.
Mi tehát a mértékes ügyészi indítvány lényege? Az általa feltett kérdésre az előadó Franz von Liszt büntetőnormával kapcsolatban megfogalmazott hasonlatával válaszolt, mely szerint a mértékes indítvány a terheltek „Magna Charta”-ja, mert a bűnelkövetőt védi azzal, hogy előre számíthat a büntetésre, és a bíróság nem szabhat ki az ügyészi indítványnál súlyosabbat, enyhíteni azonban enyhíthet rajta. Abban az esetben, ha az előkészítő ülésen a vádlott javára értékelendő új tény merül fel, az előadó azt sem tartotta kizártnak, hogy az ügyészség a vádlott javára módosítsa az indítványát.
Belovics Ervin előadásának zárószakaszában arról beszélt, hogy az ismertetett jogintézmények – ellentétben több szerző véleményével – alapvetően nem hordoznak alku-jelleget, a lényegük semmiképpen sem ebben érhető tetten. A mértékes ügyészi indítványban alku, kölcsönös engedmények nem képzelhetők el, hiszen ez a jogalkalmazásnak a piaci viszonyok közé történő süllyedését jelentené. A jogintézmény ezzel együtt jelenlegi formájában is nagyon sikeres, 2020-ban 12 887 vádlottat érintett előkészítő ülés, ebből 8397-szer a bíróság ítéletet is hozott, amelyből 6600 jogerőre emelkedett. Fontos megjegyezni, hogy 2194 esetben volt az ügyészi indítványnak megfelelő a bírósági ítélet, 1620 esetben a vádlott számára kedvezőbb döntés született, 34 esetben pedig – törvénysértő módon – a terhelt számára kedvezőtlenebb volt a bírói döntés, mint az ügyészségi indítványban foglaltak.
Elméleti aggályként felmerült még bizonyos szerzőknél az ügyész-bíráskodás lehetősége a büntetéskiszabás vonatkozásában. Belovics Ervin ezt azzal hárította el, hogy ezekben az esetekben a büntetéskiszabásra a terhelt és a védő beleegyezésével kerül sor, az ő együttműködésük esetén valósítható meg, ha a terhelt beismer és lemond a tárgyaláshoz való jogáról, ráadásul – természetszerűen – ezekben az esetekben is a bíróság hozza meg a végső döntést.
A következő előadó Gimesi Ágnes Zsuzsanna kúriai tanácselnök asszony volt, aki a „Bűnösség beismerése az előkészítő ülésen” című előadását azzal kezdte, hogy az eljárásgyorsítási célt egyértelműen az előkészítő ülés szolgálja a leginkább, amelynek az új jogszabály megszületésével valós tartalma lett. Ez két dolgot jelent: az egyik az, hogy ha a terhelt beismer, a büntetőeljárás befejezhető és ügydöntő határozat is hozható; ráadásul fő szabály szerint a vádirat kézbesítésétől számított 3 hónapon belül kerül sor az előkészítő ülésre. Az eljárási határidő persze leginkább egyvádlottas ügyek esetében tartható, de még többvádlottas ügyekben is érzékelhetően gyorsabb lett az eljárás. A másik tartalmi elem pedig a bizonyítás kereteinek előzetes meghatározása. Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint tehát a jogalkotó egy ideális helyzetet teremtett, mert vagy nagyon hamar jogerős döntés születik az ügyben, vagy a perkoncentráció lesz nagyon jó, és a bizonyítás menete effektív.
Az előadó ezt követően a bűnösséget beismerő vádlottra helyezte a hangsúlyt prezentációjában. A kérdéskörrel kapcsolatban szerinte van egy alapvető probléma, amely hosszan foglalkoztatta a szakmai közvéleményt: a bűnösség beismerésében fogalmilag nincsen benne sem az, hogy beismerő vallomás, sem az, hogy beismerő nyilatkozat. Sokáig az jelentette tehát a problémát a joggyakorlatban, hogy elegendő-e egyetlen nyilatkozat a bűnösség beismerésére, és a bíróság eldönti, hogy ezt elfogadja vagy sem; vagy ahhoz, hogy a Be. 504. § (2) bekezdés szerinti feltételeket vizsgálni tudjuk, az is szükséges, hogy a terhelt vallomást tegyen. Az alapprobléma – ennek folytán – azonban az lett, hogy van-e bizonyítás az előkészítő ülésen. A korábbi generációk számára axióma volt, hogy bizonyítani csak a tárgyaláson lehet, a tárgyaláson kívül bizonyítás nincsen. Az előkészítő ülésen azonban – már a 2020. XLIII. törvény előtt is – lehetővé vált bizonyítás, méghozzá a korlátozott bizonyítás. Már a Be. 502. § (3) bekezdés korábbi megfogalmazása is úgy szólt, hogy a bíróság a vádlottat az előkészítő ülésen kihallgatja. A terhelti vallomás azonban bizonyítási eszköz, vagyis a bíróság bizonyítást vesz fel.
A jogszabálymódosítás viszont pontosította az előkészítő ülés és a bizonyítás kapcsolatát, mert jelezte, hogy az előkészítő ülés jellegére figyelemmel hallgatja ki a terheltet. Mit jelent ez a jelleg? Azt, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell, fennáll-e a beismerés elfogadásának a lehetősége. Ha összevetjük az előkészítő ülésre vonatkozó rendelkezéseket a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályokkal, és ott a terhelt vallomásával, azt látjuk, hogy azt a Be. 184. és 185. §-a két részre osztja, nevezetesen: a személyes adatok meghallgatása, személyazonosítás; valamint a figyelmeztetések a vallomásával kapcsolatban. Az előadó szerint ez azért releváns, mert a terhelt, amikor beismeri a bűnösségét, már a vallomásának keretében teszi. Ahhoz tehát, hogy a bűnösségét vizsgálni tudjuk, a terheltnek vallomást kell tennie, erre nézve nem lehet ugyanis nyilatkoztatni azt megelőzően, hogy a törvényi figyelmeztetés elhangozna. A jogalkotó ezt az előkészítő ülésnél is nagyon korrekt módon szabályozta.
Mire terjed ki tehát a bizonyítás az előkészítő ülésen? A terhelti nyilatkozatra, illetve azokra a tényekre, amelyekre a Be. 504. § (2) bekezdésében foglaltak értelmében szükség van.
A tanácselnök asszony szerint a fő kérdés az, hogy mi történik a terhelt törvényi figyelmeztetések után tett nyilatkozatai alapján. Az egyik verzió, hogy megtagadja a vallomástételt. A másik verzió, hogy nem tagadja meg, és azt mondja, elismeri a bűnösségét. Elegendő-e ennyi? Ez alapján az egy mondat alapján látnoknak kellene lennie az eljáró bírónak annak megállapítására, hogy mit gondol a terhelt, illetve eleget tett-e a feltételeknek, ugyanis az, hogy egy rövid nyilatkozatban kijelenti, hogy beismeri a bűnösséget, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a terhelt valóban tisztában van a jogi nyilatkozatának természetével és annak jogkövetkezményeivel. Ehhez mindenképpen hosszabb kommunikációra van szükség, néhány mondatból ez értelmezhetetlen. Gimesi Ágnes Zsuzsanna előadásában egy nagyon praktikus példával hívta fel a figyelmet az értelmezési nehézségekre: azt javasolta, hogy a jelenlévők adják oda olyan hozzátartozóiknak a terheltnek szóló figyelmeztetéseket, akik nem jogászok. Saját tapasztalata az volt, hogy az egyébként magasan képzett rokonai számára sem volt egyértelmű első olvasásra annak tartalma.
A következő aggályos pont a terhelt beszámítási képességének, illetve a vallomás önkéntességének a kérdése. Abban az esetben, ha a terhelt először az előkészítő ülésen ismer be, akkor ezek a feltételek sem állapíthatók meg, mert nem tudjuk, hogy mi motiválta a beismerésben. A motiváció problémaköre pedig releváns. Egyrészről a terheltet a mértékes indítvány motiválhatja, másrészről az is, hogy – az iratok áttekintése alapján – belátta, nem érdemes tagadnia, mert a bizonyítékok zárt láncolata alapján a bűnössége megállapítható és az idő múlása sem biztos, hogy a javára értékelhető. Az előadó ez utóbbi opciót azért hangsúlyozta különösen, mert szerinte egy jó védőnek az is a feladata, hogy vizsgálja, van-e értelme belemenni egy hosszadalmas bizonyításba és a terheltet hosszasan az eljárás hatálya alatt tartani, ha lehetőség van a bűnösség beismerésére. Ebben természetesen mindig a terhelt kell hogy döntsön, de a reális opciókat fel kell vázolnia a védelemnek, és szembesítenie kell a vádlottat a rendelkezésre álló bizonyítékokkal.
Az előadó tapasztalata szerint a beszámítási képességgel kapcsolatban felmerülő észszerű kétely megítélése tekintetében jelentkezik a hivatásrendek közötti eltérés. Az ügyészség szerint ugyanis egy közepes mértékben korlátozott beszámítási képességgel rendelkező terhelt esetében nem áll fenn a beismerő nyilatkozat elfogadásának lehetősége. A Kúria ettől eltérő álláspontot képvisel, amikor eseti döntésében mondta ki, hogy ha rendelkezésre áll a terhelti beismerés és a szakértői vizsgálat értelmében enyhe vagy közepes fokban korlátozott a beszámítási képessége, ez nem zárja ki, hogy a beismerő nyilatkozat érvényes legyen. Abban az esetben azonban, ha nem mond többet, minthogy a „beismerem a bűnösségem”, ez nem elegendő ahhoz, hogy megállapítást nyerjen, a nyilatkozat időpontjában milyen volt a beszámítási képessége, mennyire volt tisztában azzal, hogy a nyilatkozata milyen jogkövetkezményekkel jár.
A nyilatkozat elfogadásának harmadik feltétele az, hogy összhangban van-e az iratok tartalmával a terhelt beismerése, és egyértelmű-e a beismerése. Ha a nyomozási iratok alapján ez vélelmezhető, akkor ez további problémát nem okoz. Az azonban releváns, hogy az ítéletet valósághű tényállásra kell alapítani, vagyis ha pusztán egy bűnösségre vonatkozó beismerő nyilatkozat áll a bíróság rendelkezésére, akkor ez a harmadik feltétel is erősen vitatott lehet.
Ha ellenben a vádlott nem pusztán nyilatkozik, hanem vallomást tesz, akkor van egy másik korlát is: egyrészt, hogy mennyit mondhat, másrészt, hogy mire kell kiterjednie ennek a vallomásnak. A „mennyit mondhat” kérdésében nincs probléma, mert felfelé nincs ún. mennyiségi korlát. A jogalkotói koncepció azt támasztja alá, hogy itt érdemi védekezését teljes egészében előterjesztheti, mert ha tárgyalásra kerül a sor, akkor az előkészítő ülésen tett vallomása felhasználható. A másik kérdés az előadó szerint már problematikusabb, nevezetesen, hogy mire kell kiterjednie a beismerésének. Elméletileg három lehetőség áll fenn: az első a vádirati tényállás beismerése; a másik, hogy nemcsak a tényállásra vonatkozóan kell elismerni, hanem a minősítés tekintetében is; a harmadik verzió szerint pedig el kell ismerni a tényállást és olyan tény nem lehet a vallomásában, amely a bűnösségét kizárná.
Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint a második opciót már a Be. 6. §-a kizárja, hiszen egyértelműen a bíróságot is csak a vádirati tényállás köti, a bűncselekmény minősítése nem; így a terhelt beismerése sem lehet a minősítéshez kötve. Vagyis a vádelv e tekintetben is érvényesül. A probléma ezért itt úgy merül fel, hogy a vádirat tanulmányozása során a bíróságnak vizsgálnia kell a vádtól eltérő minősítés lehetőségét is. A bíróságnak egy hónapon belül döntenie kell arról, hogy a vádtól eltérő minősítés fennáll-e, és a vádirat kézbesítésétől számított három hónapon belül kell kitűznie a nyilvános ülést. Elvileg tehát ebben a három hónapban már tud dönteni a bíróság a vádtól eltérő minősítésről.
Harmadik opcióként azt vázolta fel a tanácselnök asszony, amikor a vádlott a tényállást ismeri el, és nem vitatja a bűnösségét. Ebben az esetben a beismerés elvileg már elfogadható lehetne, de nem mindig elegendő. Az érvelés alátámasztására felhozott példa szerint a terhelt költségvetési csalást követett el, amelyet áfa-csalásokkal valósított meg, a terhelt nem vitatja a tényállást, ténybelileg teljesen beismer, azonban azt állítja, hogy nem szándékosan követte el a cselekményt, hiszen minden iratot átadott a könyvelőjének. Itt tehát a szándék tekintetében van bizonytalanság, noha ez az ügy büntetőjogi megítélését érdemben nem befolyásolja, hiszen az ügyvezető felelősségre kiterjed az adóbevallásra. Ugyanakkor mégiscsak vitat valamit a terhelt, ezért – a tanácselnök asszony álláspontja szerint – ez a fajta beismerés nem tekinthető teljes értékű beismerő nyilatkozatnak.
Előadásának végén Gimesi Ágnes Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy az előkészítő ülések jegyzőkönyveinek olyannak kell lenni, amelyből az eljárás lényegi mozzanatai, az eljárás során elhangzott figyelmeztetések és a vádlott beismerő nyilatkozaton túlmutató megjegyzései is rekonstruálhatók legyenek, mert különben az eljárás jogszerűsége aligha állapítható meg.
A plenáris következő előadója Rimóczy István, a Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyésze volt, aki a perkoncentráció szempontjából vette nagyító alá a bizonyításelmélet kritikus kérdéseit. Tekintettel arra, hogy előadásának témája szorosan kapcsolódott a perkoncentrációt taglaló délutáni workshop témaköréhez, előadását a következő lapszámban dolgozzuk fel, a szekcióülés tanulságaival együtt.
A plenáris ülés utolsó előadója Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke volt, aki a védő kulcsfontosságú szerepének ismertetésével kezdte mondanivalóját. Király Tiborra hivatkozott, aki szerint a büntetőeljárás szükségszerűen magában hordozza az állami szereplők túlsúlyát, amelyet egyedül a védő – kötelezően elfogult szerepköre – tud némileg ellensúlyozni. Bánáti szerint a konszenzuális eljárásjogi lehetőségek fő célja az eljárás gyorsítása volt, amely az eljárásjogi gondolkodásba már a 90-es évekbe beivódott, a gyorsítás oltárán viszont eljárási garanciák sokaságát áldozták fel.
A „mostani” kodifikáció viszont az alábbi gondolattal indult: „A büntetőeljárás gyorsítása, hatékonyságának növelése továbbra is meghatározó eleme kell hogy legyen a jogalkotásnak, azonban a gyorsítás érdekében történő esetleges egyszerűsítés nem eredményezheti az eljárási elvek és garanciák csorbítását.” Egyszersmind a törvény miniszteri indokolása hangsúlyozza, hogy a védő eljárása a nyomozásban különösen fontossá válik, ezért a törvénynek a lehető legszélesebb jogosítványokat kell biztosítania a védő számára az eljárási cselekményekben való közreműködésre: az iratok megismerésére, az indítványtételre stb.
Az elnök úr felhívta a figyelmet arra, hogy ez a második rész a kodifikációs folyamat során bizony egyre inkább háttérbe szorult, és vissza lett nyesegetve. A védői jogok nagyfokú kiszélesedése tehát illuzórikus, hiszen a nyomozási cselekmények döntő részénél az ügyvéd jelen sem lehet, például a tanú vagy a terhelt-társ kihallgatása során. Külön problémát jelent az a tendencia is, hogy a bizonyítékok mérlegelése során nagyon gyakran hangzik el a bíróságok részéről, hogy az ügydöntő határozatot a nyomozás során tett vallomásra alapozzák, tekintettel arra, hogy az időben közelebb volt a bűncselekményhez. A gond ezzel „mindössze” annyi, hogy ekkor sem a terhelt-társ, sem a védő nem volt jelen, vagyis alapvető garanciális aggályok keletkeznek.
A felsorolt kérdések közül az előadó egyet külön is fontosnak tartott kiemelni, nevezetesen a védelem iratmegismerési jogosultságát. Noha a jogalkotás teljes körű iratmegismerésről beszélt, álláspontja szerint a valós állapotok ettől nagyon távol állnak, még akkor is, ha az vitán felüli, hogy ez a jogosultsága a védőnek az új Be. hatására valóban szélesebb lett. A nyomozó hatóság visszatartási joga szinte korlátlan, hiszen nincsen ezzel szemben panaszjogosultság.
Bánáti előadásának központi állítása az volt, hogy a terheltnek a tisztességes eljáráshoz való joga akkor nem sérül, ha biztosított számára a tájékozottsághoz és az önkéntességhez való jog.
A tájékozottság tekintetében az előadó szerint az mondható el, hogy a védelemnek a nyomozás során korlátozott az iratmegismerési joga, így a tárgyaláson a védő teljes mértékben lépéshátrányban van az ügyészhez képest. Az egyezséghez kapcsolódó dilemma tehát itt akként merül fel, hogy a védő egy ilyen helyzetben kell hogy tanácsot adjon a védencének; kössön, vagy ne kössön egyezséget. Ilyenkor a védő kétféle rosszat tehet: a körülmények mérlegelésével azt tanácsolja, hogy kössön a vádlott egyezséget; majd a vádlott a „börtönakadémián” megkapja a kioktatást, hogy az ügyvéd hibázott, és a végén szembefordul a védőjével. A másik rossz, ennek az ellenkezője, amikor „lebeszéli” az egyezségről, azonban a vádlottat végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Ennél a helyzetnél – Bánáti szerint – már csak egyetlen rosszabb van, amikor a megkötött egyezséget a bíróság nem hagyja jóvá. A probléma ebben a körben az, hogy a jóvá nem hagyott egyezség esetén az iratok korlátozás nélkül a bíróság elé kerülnek, amely viszont a tisztesség eljárás elvébe ütközik.
A konferencián több ízben felmerült az a dilemma, hogy miért kerül sor ilyen alacsony számban egyezségek megkötésére. A már korábban elhangzott érvek mellett Bánáti János szerint érdemes megjegyezni, hogy a Covid19-pandémia nagyon rosszat tett azoknak a „bimbódzó” együttműködéseknek, amelyek kezdtek volna kialakulni az ügyészségek és az ügyvédek között. Az nyilvánvaló, hogy önmagában a két fél együttműködésének technikai-elvi paramétereit sem egyszerű meghatározni: négyszemközt legyenek vagy ne, legyen ott a vezető ügyész vagy ne legyen stb.; Bánáti János szerint azonban bizalom nélkül ezek az együttműködések életképtelenek, amelyeket viszont írásban nem lehet kialakítani. A bizalomhoz személyes jelenlét kell, és ennek vetett gátat a Covid-járvány.
Az egyezség kapcsán Bánáti János felvetette még a jogi személy bevonásának lehetőségét az egyezség körébe. A probléma ugyanis az, hogy a mértéktelen officialitás miatt a gazdasági bűncselekményeknél (amely mára szinte kizárólag a költségvetési csalásokra redukálódott) az 50 vádlott az átlagszám. Az ügyek tehát korántsem mondhatók egyszerűnek, ugyanakkor a jogi személyeknek az egyezségbe történő bevonásával könnyebb lenne a kártérítés megállapítása, ha a cégnél keletkezik a kár.
Az ügyvédi kamara elnöke ezután áttért a mértékes ügyészi indítvány kérdésének elemzésére. Elsőként a perkoncentráció kérdésére utalt, minthogy a korábbi Be. a tárgyalási részvételi jogosultságból kötelezettséget csinált, ami nagyban megnehezítette a tárgyalás lefolytatását, hiszen értelmetlen volt 40-50 vádlottnak a tárgyalás egészén jelen lenni. Az új Be. egyik legfontosabb változtatása tehát az volt, hogy a jogalkotó belátta: a tárgyaláson való részvétel a vádlott joga, de erről a jogosultságról joga van lemondani is, egyszersmind a vádlott arról is lemondhat, hogy a bizonyítási eljárást lefolytassák vele szemben. Ugyanakkor szerinte nem lehet megfeledkezni arról, hogy a Be. szabályozása alapvetően az egyvádlottas, hovatovább alkalmanként az egycselekményes modellre épül. A valóság azonban távolról sem egyvádlottas ügyekről szól, kivált’ gazdasági ügyekben.
A mértékes ügyészi indítványok kapcsán Bánáti János pesszimizmusának adott hangot, hiszen az ügyészségi indítványok mértéke sok esetben meghaladja a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlatát is. Ha ez a tendencia marad – fogalmazott – nem nagyon lehet számítani a statisztika javulására. A mértékes indítványok elfogadásának egyik leggyakoribb oka szerinte az, hogy a terhelt nem kíván 4-5 vagy akár 8 évig büntetőeljárás hatálya alatt állni, minthogy ehhez súlyos jogkövetkezmények fűződnek.
A többvádlottas ügyekre visszatérve, az ügyvédi kamara elnöke elmondta, hogy szerinte a vonatkozó AB határozat nem mondható szerencsésnek, hiszen vannak ügyek, ahol a beismerő és a tagadó vádlott bűncselekménye szorosan összefügg. A probléma abban áll, hogy a beismerés korántsem ún. objektív tényekre, „fekete-fehér” kérdésekre vonatkozik, hanem olyan dolgokra, amelyekben való döntés szubjektív megítélésen múlik, hogy a bűncselekményt a terhelt elkövette, avagy sem. Abban az esetben viszont, ha a beismerő vádlott elfogadja a mértékes indítványt, az ügy rá nézve lezárul; a másik vádlott pedig benne marad az ügyben és érvelni próbál. A bíróság nehéz helyzetbe kerül, ugyanis adott esetben olyan vádlott vonatkozásában kell megállapítani azt, hogy nem követte el a bűncselekményt, akinek a társára nézve a bűnösséget már korábban – a mértékes indítványra tekintettel, egy beismerő vallomás alapján – megállapította. Vagyis: a saját korábbi döntését kellene felülvizsgálnia. Bánáti János szerint ez a diszkrepancia a tisztesség eljárás követelménye szempontjából aggályokat vet fel.
Bánáti János az előadása zárásaként arról beszélt, hogy a perkoncentráció kérdése kapcsán is mintha megfeledkeznénk a védői szempontokról. A bizonyítási indítványok az eljáró védők részéről nem véletlenszerűek, és korántsem mindegy, hogy ezeket a védő mikor jelenti be. Tekintettel arra, hogy a bizonyítás annak előrehaladtával változhat, fejlődhet, elágazhat – a kötelezően elfogult védőnek – a bizonyítási eljárás irányára tekintettel kell mozgósítania az érveit. Az a felvetés, hogy a több ezer oldalas nyomozási irat kézhez kapásakor a védő már egy teljesen kész koncepcióval rendelkezzen a bizonyítás egészére nézve, amit az eljárás elején elő is tár, életszerűtlennek tekinthető, és ellentétben állhat a vádlott érdekeivel. A bizonyítékok haladéktalan előterjesztésének a követelménye tehát védői szempontból azt jelenti, hogy akkor kell előterjeszteni a releváns bizonyítékokat, amikor az a terhelt érdekében haladéktalanul szükséges.
***
Az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében megrendezett konferencia legfőbb tanulsága – egyetértve Bánáti János köszöntő szavaival – talán úgy foglalható össze, hogy a törvény által megfogalmazott, célként tételezett igazságról sokszor más az elképzelése a jogalkotónak, a jogtudomány képviselőinek és más a jogalkalmazóknak. Az értelmezés azonban a hivatásrendek számára sem egynemű, mert mást fognak igazságnak tekinteni a nyomozó hatóságok tagjai, az ügyészek és a bírák, és egészen mást a védők. A hivatásrendek közötti nézetkülönbségek különösen az olyan „sláger témák” körül élesedtek ki, mint a mértékes ügyészi indítvány szerepe, vagy a többvádlottas ügyekkel kapcsolatos kérdések. A hivatásrendek képviselői között ugyanakkor egy őszinte, a másik véleményét tiszteletben tartó, termékeny párbeszéd alakult ki, amely azzal a reménnyel töltötte el a résztvevőket, hogy a nyitva hagyott vitákat a jövőben közös megelégedéssel lehet lezárni.
Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosztott bíró, Igazságügyi Minisztérium.