A Barbárok tényalapjai
A magyar szépirodalom ismert, nagy hatású darabja Móricz Zsigmondnak először a Pesti Napló 1931. április 12-i számában, majd számos további kiadásban megjelent Barbárok című elbeszélése.
E művet sokan sokféle szempontból elemezték. A kortárs Kosztolányi Dezső a Nyugat 1932. májusi számában közölt ismertető kritikájában írta, hogy „vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk egészében, nézegetjük mondatait, sőt központozását is s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan, amilyen. Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való”. A novella tartalmának ismertetése után pedig megállapította, hogy „csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik s a költő embereket formál, életet varázsol a semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda”.
Azt, hogy honnan is származhatott a mű, Péter László irodalomtörténeti dolgozatában a Kiskunság folyóirat 1968/1–2. számában széleskörűen elemezte. A Barbárok forrásait illetően rámutatott arra, hogy a történet valamely eleme, a mű hangulata már különböző szerzőknél felbukkant: így a hajdani szegedi várbeli perben ügyvédként eljárt Reizner Jánosnak a kecskeméti bűnbandáról írt visszaemlékezésében (1899), valamint Békefi Antal Másli (Sötét idők 1887), Móra István Párbaj (Szegedi Napló 1895), Tömörkény István Oda a juhász (Pesti Hírlap 1899) című novelláiban. Kifejtette, hogy a magyar folklórból, továbbá más népek irodalmából ismertek olyan motívumok, amelyek Móricz írásába beépültek. Az ugyancsak a móriczi művek keletkezéstörténetét vizsgáló Cséve Annának 1999-ben megjelent Tragédia. Szegény emberek. Barbárok című könyvében tett megállapítása szerint a szerző lehetséges kútfői „egybeesnek a Kerek Ferkó, az Erdély-trilógia, a Rózsa Sándor regény forrásaival”, s közölte az előzménynek tekintett alkotások szövegeit.
Az irodalomtörténészi munkákon túl megtörtént az elbeszélés jogi szempontú elemzése is Fejesné Varga Zitának a Debreceni Jogi Műhely 2016/3–4. számában megjelent írásában.
E tanulmányok eszmefuttatások a Barbárok ősforrásáról, történetének tényalapjairól azonban mit sem tudnak, holott azok a mai napig rendelkezésre állnak. Ezek pedig az 1869-től gróf Ráday Gedeonnak, a korabeli Belügyminisztérium rendőri osztálya vezetőjének mint királyi biztosnak az irányításával működött „az alsó-tiszai vidéken megzavart közbiztonság helyreállítása iránti intézkedések és az ezzel egybefüggő bűnügyi elővizsgálatok” végzésére felhatalmazott hatóság által kinyomozott bűncselekmények ügyeiben végzett ügyészi és bírósági munkáról szóló tudósítások.
Magyarország egyes részein a Kiegyezést követően jelentősen megromlott a közbiztonság. A későbbi perek ügyésze – a majdani kiváló jogtudós, akadémikus – Edvi Illés Károly ezt az állapotot úgy összegezte, hogy a „városi lakos éppúgy, mint a pusztai és falusi gazda, a szegénység és a vagyonos osztály egyként védtelen állapotban látszottak lenni a tolvajok, rablók és rablógyilkosok ellen, kik egy egész nagy vidéket uraltak”.
Az 1869. január 13-i belügyminiszteri rendelet Arad, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Pest és Torontál vármegyéket, a Jászkun Kerületet, valamint Szeged, Szabadka és Kecskemét szabad királyi városokat jelölte ki a királyi biztosság működési körzetül. A felhatalmazás szabad kezet adott a királyi biztosnak a teendő intézkedésekre, a kitűzött célt illetően pedig meghatározta, hogy a közbiztonság helyreállítása akként érhető el, ha az „elkövetett merényletek tettesei felfedeztetvén s elfogatván, haladéktalanul a büntető igazság kezeibe szolgáltatnak át, s ennek folytán további gonosztettek elkövetése ellen visszarettentő példák adatnak”.
Ráday Szegeden rendezte be főhadiszállását. Az itteni vár biztonsága, börtönhelyiségei, a szigorú fegyelem alatti lengyel katonák által adott körülmények között a királyi biztosság 1869 januárjában kezdte meg működését.
A vizsgálók évekre visszamenőleg áttekintették a területen történt bűncselekmények korábbi nyomozási anyagait. Intézkedések történtek a gyanúval terhelhetők személyleírásának, lakóhelyének megismerésére. Ráday a felderítések érdekében jelentős összegű díjakat tűzött ki. A sikeres bűnüldözés érdekében nem álltak meg az egyes cselekmények elkövetőinél, hanem törekedtek a felbujtók, orgazdák és más segítők leleplezésére is, így „új meg új, régen elkövetett s titokban maradt bűntény derült ki. Az egyszer megtalált fonalat csak gombolyítani kellett, hogy mindig több bűntény, s ezekkel együtt több bűnös derüljön ki”.
A terheltek jelentős része fogságba került a várba. Itt a bűntársakat elszigetelték, az egymással és a külvilággal való kapcsolattartást megakadályozták. A vizsgálatok során a cél a fő bizonyítéknak tekintett beismerés megszerzése volt. Ezen túl tanúkihallgatások, szembesítések, helyszíni szemlék, lefoglalások, bűnjelek, boncolások, orvosi vélemények járultak hozzá a tényállások megállapításához. A királyi biztosság tekintélyes vagyont zárolt a kártérítések, büntetések érdekében.
A sikeres felderítések során derült fény két, évekkel korábban Kecskemét környékén elkövetett élet elleni bűncselekményre, amelyek bizonyításának eredményeként 1871 őszén vádemelésekre, majd egy év múlva az elkövetők elítélésére került sor.
A királyi biztosság nyomozásait követően a bűnügyekben eljárt bíróság működése élénk figyelem alatt állt, amelynek főszereplője a kor gazdag sajtója volt. A fővárosban szerkesztett, országos terjesztésű napilapok éppúgy, mint a helyi vagy környékbeli folyóiratok, részletesen beszámoltak az egyes ügyekről, az eljárások menetéről. A szegedi várban tartott tárgyalások nyilvánosak voltak, hatalmas közönség- és sajtóérdeklődés mellett folytak. A lapok munkatársai rögzítették az elhangzottakat, tudósításaik napokon belül megjelentek az újságokban. A nyilvánosság felhasználása tudatosan történt, hiszen a vádiratok közlése, a bűnesetek leírása, a tárgyalások kitűzése, az ítéletek közzététele hozzájárult az igazságszolgáltatás megismertetéséhez, az elrettentéshez, a jövőbeni megelőzéshez, így a közbiztonság erősítéséhez.
A korabeli sajtóban megjelent írások egyben az ún. Ráday-korszak megismerésének is fontos forrásai, mivel az eljárások iratai a későbbiekben alapvetően elvesztek, megsemmisültek, a megmaradtak pedig lappanganak. A tudósítások jelentős része szó szerint közölte a bűncselekmények miatti vádiratokat, majd jegyzőkönyvi pontossággal örökítették meg a tárgyalásokat. Ebben élen járt a Jókai Mór főszerkesztésében kiadott A Hon című lap, amely naponta kétszer, reggeli és esti kiadásaiban gyorsan tudósított a történésekről. Az ún. kecskeméti bűnbanda ügyeiben történt vádemelésekről hírt adó 1871. november 18-i reggeli szám tudatta, hogy „a vádleveleket az eljáró tiszti ügyész szívességéből bírjuk, s miután azokban a tényálladékok a megejtett vizsgálat alapján hitelesen és röviden vannak előadva, szóról szóra közöljük”.
E vádiratok közül a napilap 1871. december 24. és 29-i reggeli számaiban közölte a „Bodri Péter kecskeméti lakos és hasonnevű fia ellen 1865. évi nyáron elkövetett rablógyilkosság”, továbbá a „Német György és Kontra János kecskeméti juhászok ellen 1864. évi tavasszal elkövetett rablógyilkosság” leírásait. Később pedig az 1872. szeptember 2. esti és 4-i reggeli kiadásokban a szegedi várba delegált aradi királyi törvényszéknek az ügyekben augusztus 30-án és szep-tember 2-án tartott tárgyalásainak anyagai jelentek meg.
A bíróság által megállapított tényállások teljesen egybeestek a vádakban foglaltakkal. Ezek lényege szerint a kecskeméti Bajdor János és két társa előzetes megbeszélésüknek megfelelően 1864 tavaszán egy éjjel rárontottak a bugaci puszta Virágpap-erdei részén alvó ismerős Német György juhászra és bojtárjára. Néhány „súlyos ütést” mértek áldozataik fejére, majd kötőfékekkel megfojtották őket. A holttesteket a nyakukon hagyott kötelekkel a helyszínen eltemették, majd egy végrehajtás során már lefoglalt kb. 120 birkát és a szamarakat elhajtották, a kutyákat lelőtték. Az elkövetők cselekményük után elhíresztelték, hogy Német az adóssága miatt szökött meg. Mivel Bajdort rövidesen elfogták más bűncselekmény gyanújával, ezért az osztozkodásból kimaradt, de bűntársaitól ígéretet kapott annak pótlására. Erre 1865 nyarán került sor, amikor megbeszélés szerint a három bűntárs a kecskeméti Vágójárásban megtámadta az ismerős Bodri Péter juhászt és 13 éves fiát. A gyermek a nyakszirtjére mért botütésbe halt bele, míg az ütésektől eszméletlen apját a nyakára kötött zsineggel fojtották meg. A holttestek helyszíni elföldelése után az elkövetők kb. 300 birkát és a szamarakat, kutyákat elhajtották, a juhászok felszerelését (suba, szolgavas, fazék, ásó, zsák) elvitték, majd a zsákmányt felosztották. A néhány nappal később a férjét kereső Bodri feleségének azt mondta Bajdor, hogy az a nyájpénz miatt valahová eltávozott. Az apának és fiának maradványait 1867 húsvét táján találta meg két juhász, s a szemléjük során a feleség hozzátartozóit ismerte fel a maradványokban, amelyekről orvosi szakvélemény is készült. A királyi biztosság által 1869-től folytatott nyomozás eredményeként kézre került gyanúsítható személyek közül az első bűncselekmény helyszínét Bajdor mutatta meg a vizsgálónak, majd sor került a holttestek exhumálására, a maradványok orvosi vizsgálatára, a tetemek nyakán talált kötőfékek bűnjeli lefoglalására.
A törvényszék e két eseten túl a kecskeméti bűnbanda főalakját, Bajdor Jánost és két tettestársát, valamint más ügyekkel érintett egyéb bűntársait számos más bűncselekmény miatt bűnösnek mondta ki és 1872. szeptember 21-én őt életfogytiglani börtönre, a fenti ügyekben is szerepelt Muzslai Jánost halálra, míg a többit hosszabb ideig tartó szabadságvesztésekre ítélte. A jogerős határozat 1874 áprilisában született, amikor a Curia mint legfőbb ítélőszék Bajdort halálra ítélte. Ennek végrehajtására azonban nem került sor, mert Ferenc József uralkodói kegyelemből életfogytiglani fegyházra változtatta a szegedi várban tárgyalt ügyekben hozott halálbüntetéseket.
Megállapítható, hogy a móriczi elbeszélésben írt bűncselekmény minden része szerepelt a korabeli bűnügyi tudósításokban, annak tényalapjait képezte.
A novella egy elemét szükséges még megvilágítani, nevezetesen a terhelt beismerő vallomásának születését, amelyet az író a művében központi szerepet betöltő és az elkövetés eszközeként is feltüntetett derékszíjnak a lefogott – Bajdorból lett – Gajdor általi megpillantásához kötött. Ez elsőként az eljárásokról több esetben beszámolt Fővárosi Lapok 1872. december 15-i számába került közzétételre. Az írás szerint a „vizsgálóbíró tudta, hogy Bajdor babonás; egy este maga elé vezetteté, s így szólott hozzá: Bajdor János, maga miatt már hosszabb idő óta nem alhatom; Bodri Péter lelke, kit megöltek, minden éjjel fölkeres s azzal fenyeget, hogy nem hagy nyugodni, míg magának a nyakára nem akasztom azt a kötelet, mellyel megfojtották. Ezzel egy kötelet vetett Bajdor nyakába, s visszavitette börtönébe. A bíró eljárása oly hatással volt Bajdorra, hogy egy éjjel, midőn az óra éjfélt ütött, félelmes kiáltással rohant börtönének ajtajához, bevallotta bűneit, s kijelölte a helyet, ahol Bodri Péternek s tizennégy éves fiának holttestét elásta”.
Ezen tudósítást később alátámasztotta a hajdani perek egyik ügyészeként eljárt már említett Edvi Illés Károly írása, amely 1906-ban jelent meg a Budapesti Hírlap 1906. június 3-i számának II. mellékletében, Emlékeim a szegedi várból címmel.
Móricz korának sajtója is megemlékezett időnként az évtizedekkel korábban történtekről. A Világ című napilap már a szerző halála után, 1923 tavaszán folytatásokban közölte Edvi Illésnek a fenti című – a korábbiaknál lényegesen bővebb – memoárját. Az április 19-i számban újból megjelent a Bodri-féle bűnesetre és Bajdor idézett vallatására vonatkozó emlékezés. A hajdani bűncselekmények a múltidézés jegyében elkövetési helyük sajtójában is közlésre kerültek. A Kecskeméti Közlöny 1928. május 4-én és 9-én A betyárvilág végnapjai Kecskeméten című sorozatában az egykori jegyzőkönyvekre hivatkozással tette közzé Német György és bojtárja, továbbá Bodri Péter és fia meggyilkolásának történeteit.
Az írót ismerő későbbi kiváló szegedi néprajztudós Bálint Sándornak a Kortárs 1967/9. számában megjelent közleménye szerint Móricz tanulmányozta a hajdani betyárvilággal kapcsolatban megjelent sajtót, műveket, emlékezéseket. Lányának, Virágnak az Új Írás 1979/11. füzetében közölt egyező emlékezése szerint apja szegedi tartózkodásai során a könyvtárban rendszeresen olvasta az e korszakkal foglalkozó írásokat.
Így találkozhatott is a novellájában írtak tényalapjairól szóló tudósításokkal. De végeredményben ennek nincs jelentősége, hiszen a szerző tollából a magyar szépirodalom egy remekműve született. Mint Móricz Zsigmond vallotta 1934. december 16-i naplójegyzetében: „Mi az enyém a Barbárokban? A közlés művészete. A leleményt készen kaptam összes motívumában. Az egész mesét, s belső fordulatait, s bizonyára azt is mind nekem tulajdonítják.”
Nánási L. PhD, Bács-Kiskun megyei főügyész