A képzelet kockázata Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége

2019 őszén jelent meg Sylvia Plath emlékezetére, az életművét, élettörténetét és betegségét feldolgozó könyv, A képzelet kockázata címmel.¹ A kötetet Gerevich József pszichiáter szerkesztette, aki több más szakemberrel (pszichiáterrel, pszichológussal, irodalomtörténésszel, nyelvésszel, kultúrtörténésszel, költővel, műfordítóval) együtt szerzője is a könyvnek.

A kötet nem aszerint tagolódik, hogy irodalomtörténész, pszichológus vagy pszichiáter írta-e a tanulmányt, bár a harmadik egységnél, amely Plath betegségével foglalkozik, ez a szempont mégis megjelenik: a kötet szerzői közül itt a pszichiáterek kaptak arra lehetőséget, hogy elemezzék a költő betegségét. Az első két fejezetben (Életmű; Élettörténet) ugyanakkor vegyesen fordulnak elő írások a pszichológus, az irodalomtörténész, a nyelvész, a költő és műfordító, továbbá a kultúrtörténész tollából.

A kötetben megjelenő tanulmányok részben szakértői vélemények is. Ezek Sylvia Plath életben maradása esetén a büntetőeljárás bizonyítékaként szerepelhettek volna, mivel a házban alvó kiskorú gyerekek élete is veszélyben forgott, amikor Plath a konyhában magára nyitotta a gázcsapot.

Ahogy a könyv egyik tanulmányában Moretti Magdolna pszichiáter Plath terápiájának bemutatását követően felidézi a Firestone és Catlett szerzőpárosnak a költő halála után 35 évvel megjelent cikkét² arra vonatkozóan, vajon mi történne, ha a költőnő a páciensük lenne. Tudnának-e neki olyan terápiát nyújtani, amely lehetővé tenné, hogy átvészelje életének nehéz szakaszait úgy, hogy életben is maradjon?

És vajon mi történne abban a büntetőeljárásban, ahol Sylvia Platht, ha életben maradt volna, felelősségre vonnák, mert a gáz két gyermekét is megölhette (vagy megölte) volna. (Ahogy tette ezt Assia Wevill a négyéves Shura Hugheszal – Ted Hughes harmadik gyerekével. A sors fintora ugyanis, hogy aki miatt Plath elvált, hat évvel később ugyanúgy, ugyanazzal a módszerrel vetett véget életének, mint Sylvia.)

A kötet írásai szakértői véleményként is megállnák a helyüket egy képzeletbeli büntetőeljárásban. (Persze minden írás több ennél; tudományos kutatás is egyben a „képzelet kockázatá”-ról.)

Bollobás Enikő a Maszk és én – és a betegség (A lélek sérülései Sylvia Plath költészetében) című írásában megjelenik, hogy tíz évvel a halála előtt „Plath magán viselte a súlyos depresszív zavar számos jegyét. […] A későbbi diagnózisok a depresszión kívül több egyéb betegséget is felsorolnak, köztük a bipolaritást és az abból eredő impulzív viselkedési rohamokat, a dührohamokban megnyilvánuló személyiségzavart, valamint a kezdeti skizofréniát” (19. o.).

Bókay Antal tanulmányában (Énteremtéskudarcok a vallomásos költészetben; Sylvia Plath és József Attila.) Sylvia Plath Daddy (Apu) című verse és József Attila Kései siratója párhuzamosan jelenik meg, azt a kérdést kutatva, hogy az öngyilkosság és a halál vajon a sors által kijelölt úton található, vagy a patológiának van ehhez köze, mely utóbbihoz az ödipális és primer narcisztikus traumatizáltság visz a traumatikus emlék feldolgozhatatlansága által. Plath költészetében a megjelenő önéletrajzi részletek arra utalnak, hogy a költő „mint maszkokat állítja azokat, amelyeket aztán majdnem természetfeletti képességgel bíró amatis persone emel fel”³ (48. o.). Bókay szerint Plath maszkja „a személyes sorsot meghatározó elfojtott képzeteket, affektusokat tartalmazó ödipális/preödipális történés nyoma” (48. o.).

A vallomásos költészet fontossága abban rejlik, hogy „megvilágította az Én patológiás töréseit, addig nem érzékelt titkait” (77. o.). Az elemzett versek a költői fantázia világán belül, a szülők elvesztése miatt vagy elveszejtése végett érzett fájdalomra, agresszivitásra épülnek. Az ödipális viszony különlegessége az a lehetetlenség, hogy „[e]gy rég halott szülőhöz köt, akit megölni vagy éppen feltámasztani kellene. Az ödipális énkonstrukció mögött folyamatosan heterogén hatások, traumatikus, preödipális kínok sejlenek fel, és teszik mindkét költő életét megoldhatatlanná” (77. o.).

A kötet következő írása Lázár Júlia – költő és műfordító, Plath verseinek is az egyik fordítója – tollából származik, aki a következő kérdést teszi fel: Kié a gyilkos arc? Tanulmányának címe egyben kutatása tárgya is.

Plath Szilfa című versét idézve, Lázár Júlia utal a „magányos bűnök”-re, melyek „ölnek, ölnek, ölnek”. Vajon miféle bűnökről van itt szó? – kérdezi a szerző, és nem csak kérdezi, de választ is keres rá.

Demjén Zsófia nyelvészként közelít Plath depressziójához. Tanulmányának címe: Mit mond a nyelv Plath depressziójáról?

Ún. „narratív fordulatot”⁴ említ (94. o.), amikor azt hangsúlyozza, hogy ma már egyre inkább fontosnak tartják azokat a szövegeket, amelyek a betegektől származnak, és saját betegségükről számolnak be. Számos kutatás bizonyítja, miszerint „annak ismerete, hogy a betegek miként tekintenek saját betegségükre, javíthatja a nekik nyújtott egészségügyi ellátást, és a gyógyulási esélyeik is jobbak lesznek”⁵ (94. o.).

Demjén Zsófia a költő szerkesztetlen naplójegyzeteit vizsgálja különféle nyelvi elemzések segítségével, hogy jobban érthető legyen Plath betegsége. Megállapítása szerint „Plath számára a depresszió igen összetett és időnként ellentmondásos tapasztalat, amelyben az apátia és a belső zűrzavar egyaránt jelen van. Az én meghasad és foglyul ejti egy olyan állapot, amelyből nincs szabadulás. Az intenzív figyelem középpontjába az én kerül, az ember önmagába fordul, és a világot sokkal negatívabbnak és polarizáltabbnak látja, mint az általában elfogadott” (122. o.). Rámutat továbbá arra is, hogy ez a nyelvi módszer nemcsak Plath esetében használható, hanem általában más betegeknél is.

Az Életmű című első rész zárótanulmányát Ocsovai Dóra írta Magzatvíztől a hullámsírig címmel. Alcíme: A víz poétikája Sylvia Plath életművében. A tanulmány öt nagy témát jár körül:

• Az életben tartó víz: a pozitív konnotációkhoz társul;
• Az erőszakos víz: az agresszív gondolatok megtestesítője;
• A felkorbácsoló víz: az élet vággyal teli élvezetére utal;
• A félelmetes víz: az élet viszontagságait jelképezi;
• A gyógyító víz: a megoldás, azaz a halál metaforája Plath életművében és életében is.

Ocsovai Dóra a kötet második része (Élettörténet) számára is írt egy tanulmányt Isten és ördög címmel. Ez az írás a férj (Ted Hughes) kettős (jótékony és gátló) szerepét kutatja Sylvia Plath életében és halálában.

A közvélemény évtizedekig Ted Hughest okolta Plath öngyilkossága miatt, s ezt az is alátámasztotta, hogy a „szerető”, aki miatt tönkre ment Sylvia és Ted házassága, hat évvel Sylvia halála után ugyanúgy vetett véget életének, mint a költőnő, kinyitotta a gázcsapot, ahogy erre már korábban utaltam, és ebbe a tragédiába Teddel közös gyermekük (Hughes harmadik gyereke) is belehalt.

Ocsovai tanulmánya éppen azt kutatja, vajon volt-e Hughes-nak szerepe Plath korai halálában.⁶ Rámutat arra, hogy Plath „kései verseiben és személyes írásaiban egyaránt markánsan kirajzolódik vonásagressziója, amit a mindennapokban addig minden jel szerint valószínűleg elfojtott” (215. o.). A szüleivel szemben elfojtott agressziója többnyire a verseiben szublimált, de a férjét a hétköznapok valóságában is érték támadások: amikor például kiderült Plath számára, hogy megcsalja őt Ted Hughes, akkor féltékenységi rohamában tört-zúzott, kéziratokat égetett el (215. o.).

Az Élettörténet című részben Ocsovai Dóra idézett tanulmánya mellett kapott helyett Matuszka Balázs, Fabó Kinga és Zsédel Krisztina egy-egy írása. Utóbbi A kreativitás „ára” címet kapta, és a szuicid magatartás, valamint a kreativitás lehetséges összefüggéseivel foglalkozik itt a szerző (Zsédel Krisztina) a pszicho-biográfiai elemzések segítségével.

Zsédel szerint Plathnál a szuicidum legfontosabb prediktív tényezői jelennek meg, melyek az alábbiak:

• affektív zavar,
• komorbid szorongásos zavar,
• korábbi öngyilkossági kísérlet, valamint
• a személyiség súlyos érintettsége.

Plath öngyilkossága és a korábbi kísérlet is „elsősorban érzelmi depedenciában nyilvánult meg. Ennek egyszerre okai és következményei az élettörténeti eseményei, melyek szintén prediszponálhatnak az öngyilkosságra” (272. o.).

Fabó Kinga Személyiségvázlat Syilvia Plathról című tanulmányában Plath hat legfontosabb személyiségjellemzőjét vizsgálja (252. o.). Ezek az alábbiak:

• Sylvia oszcillált a függőség és a függetlenség pozíciói között;
• Élete a halál perspektívájában telik;
• Hétköznapi viselkedését neuraszténiás létezési mód határozza meg (pl. fáradékonyság, ingerlékenység, alacsony kudarctűrő képesség);
• Végletek között élt (pl. érzéketlenség és túlérzékenység);
• Tárgyfóbia (pl. a szövegeiben a tárgyak csapdákká válnak);
• Ambivalencia jellemzi.

Matuszka Balázs írása, amely a kötet második részét indítja, Az élménytől az indulatig címet kapta, és a tragikus sorsú költő szüleivel szembeni érzelmeinek az elaborációjáról szól; az életrajz és Plath művei mellett a szerző dokumentumokat is elemez. A tanulmány célja annak bemutatása, vajon a szüleihez köthető ambivalens érzések milyen élettörténeti eseményeken alapulnak a költőnél, és milyen traumatikus gyermekkori élmények következtében alakulhattak ki. A szerző a tanulmány végén megállapítja, miszerint Plath életében az apa kulcsfontosságú szerepet töltött be: Ottó Plath halála meghatározó kérdés egyrészről Sylvia Plath művészetében, másrészt pedig a költő pszichiátriai megbetegedésének megértésében is. (186. o.)

A képzelet kockázata című könyv harmadik része Plath betegségéről szól, és a pszichiáter szerzők tanulmányait közli.

Németh Attila tanulmányának a címe: Sylvia Plath pszichiátriai betegsége. Németh szerint Sylvia Plath esetét vizsgálva a költőnél „bipoláris II. affektív zavar, valamint kevert típusú személyiségzavar (hisztrionikus, borderline és narcisztikus vonásokkal) állapítható meg. A pszichológiai tényezőknek az epizódok kiváltásában és súlyosságában szerepük volt, de önmagukban egy stabil személyiségnél nem vezettek volna (súlyos) depresszióhoz vagy öngyilkossághoz. A mai tudásunk szerint fenntartó gyógyszeres terápiával, (hangulatstabilizáló beállításával) és pszichoterápiás vezetéssel (kognitív viselkedésterápiával vagy interperszonális pszichoterápiával, szükség esetén krízisintervencióval) lehetett volna biztosítani pszichés egyensúlyát. Ezek a terápiás eszközök azonban az ’50-es években még nem álltak rendelkezésre, és Sylvia Plathnak Angliában nem volt pszichiátere, akihez terápiás segítségért fordulhatott volna”⁷ (305. o.).

Moretti Magdolna Sylvia Plath egyik verséből kölcsönözte tanulmánya címét: Lábamhoz füvek hordják kínjuk (A hold és a tiszafa⁸).

Moretti Plath portréját festi meg, és a költő mellé állítja a családtagokat, a terapeutákat, akiket nemcsak hűen ábrázol, hanem elképzeli azt is, vajon miképpen alakult a hátramaradottak sorsa. Elkerülhetetlen a „miért” és a „mi lett volna” kérdések megfogalmazása. Így Moretti tanulmánya a tragikus sorsú költő pszichiátriai kezelését részletezi úgy, hogy nyomon követi Plath életének, terápiájának mozzanatait. Plath „terápiáját” 1950 nyarán indítja és végig követi haláláig úgy, hogy közben meg-megáll egy pillanatra, és a költő élettörténetének fontos mozzanatain túl kitekint az orvos és betege kapcsolatára is, a terápia több szakaszára, de a kezelőorvos sorsára is.

Moretti tanulmánya bemutatja Plath terápiáját a mai korból nézve, így egyfajta képzeletbeli kezelést mutat be, idézve Firestone és Catlett cikkét⁹, akik Plath személyiségét befelé fordulónak (inward) írják le. „E típus jellemzői között szerepel többek között az öngyűlölet, a cinizmus, az addiktív szerhasználat. Plath nagyon kritikus volt, időnként sokat ivott, és a férfiakkal szemben agresszíven viselkedett. Anyja önmegtagadása Sylviában bűntudatot, egyben lekötelezett-ségérzést ébresztett. Tévesen hitte az anya mártíromságát szeretetnek, ugyanakkor nem érezte szeretve magát […]. Az apa halálát sokszor gondolta szuicídiumnak, ebbe az anya a passzivitásával beleegyezett. Valójában mindkét szülőt gyűlölte az apa elvesztéséért” (326. o.). Firestone és Catlett úgy gondolják, hogy Plath addiktívan kötődött a szeretteihez. Elképzelt kötődés áll fenn ebben az esetben, hiszen valódi közelségről nem beszélhetünk. Bár Plath vágyott a szimbiózisra, de másfelől félt is a kötődéstől; főleg egy házasságban, ugyanis viszolygott a konvencionális házasélettől. (326. o.)

Plath démona azt akarta, hogy Sylvia legyen tökéletes példakép, vagy tűnjön el. Plath kényszerítette magát, hogy tökéletes legyen. Ezek negatív szülői introjektumok voltak. Plath általában „élesen kritikus […] volt másokkal, ez elidegenítette önmagától és a többiektől is. Tudatában volt személyisége kettősségének, ezzel kapcsolatban ő maga »árnyékénről« vagy »dupláról« beszélt” (327. o.).

Moretti azzal zárja tanulmányát, hogy reméli, Plath képzeletbeli terápiája „a mai tudásunk alapján, családi rendszer-szemléletben, traumafókusszal (a strukturális disszociáció elméleti alapjaival)” (339. o.) segíti majd a pszichiátereket a szuicidális páciensek kezelésénél.

A kötet utolsó írása a szerkesztő, Gerevich József tollából származik. A tanulmány címe: A törött nyakú szarvas. A cím Plath álmára utal, ahol az apja szobrászként jelenik meg, és egy szarvas vasszobát önti, de az alkotáson repedések lesznek, és a szarvas nyaka eltörik. Bár megszületik a mű, de törött nyakkal az állat életképtelen, ezért agyon kell lőni. Felébredve Plath az apját hibáztatja a rossz alkotásért. Gerevich szerint ez a „Pygmalion-történet rövid és frappáns összefoglalása Sylvia Plath élettörténetének” (343. o.).

A szerkesztő-szerző a kollégáihoz hasonlóan több kérdéskört érint:

• Pszichiátriai betegségben szenvedett-e Sylvia Plath? (344–358. o.)
• Megtalálható-e Sylvia Plathnál az ún. „öndestruktív triász”; bipoláris betegség, vonásagresszió, depedencia? (358–371. o.)
• Sylvia Plath írói tevékenységének volt-e terápiás hatása? (371–373. o.)
• Miben rejlik Sylvia Plath „vallomásossága”? (374–378. o.)
• Milyen mértékben tükrözi Sylvia Plath életműve az életét? (379–383. o.)

Gerevich tanulmányának végén megállapítja, hogy bár több megfelelés is található a költő élete és a műveiben leírtak között, a személyiséget mégis az „elhallgatások, torzítások, szándékos vagy tudattalan megtévesztések jellemzik. Különösen az a törekvése, hogy megírjon kedvező végkimeneteleket, és reménykedjen abban, hogy élete »átcsúszik« az elképzelt valóságba” (383. o.).

Kiss A. PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI