Mikszáth Kálmán és a honvédgyilkosok ügye – Az a fekete folt egyik motívumáról

A magyar irodalom óriásává lett Mikszáth Kálmánnak az 1881-ben megjelent elbeszéléskötete, A tót atyafiak s a hamarosan napvilágot látott A jó palócok hozta az első elismerést. E művekben felvidéki szülőföldjének élményei, hangulatai tükröződnek, az ottani emberek szerepelnek.

Az elsőként kiadott kötet négy elbeszéléséből az egyik Az a fekete folt, amelynek főhőse a brezinai számadó juhász (bacsa), Olej Tamás, aki lánya elárulása miatt bűnhődik majd. A több motívumot felsorakoztató novella egyik eleme, amikor Anika énekel és ekkor az „akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza”.

A dalt hallván „Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy »háború« zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt […] vagy most is az még, mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orvkezek által haltak meg Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan”. Az elbeszélésben a továbbiakban többször is említésre kerül Záhony, mivel Olej azt hiszi, hogy ő lehet lánya ismeretlen széptevője.

A novella egészét tekintve jelentőséggel nem bíró motívum valós tartalmú, egy 1849 telén honvédtisztek sérelmére elkövetett rablógyilkosságot idéz fel, amelyért 1871-ben vonták felelősségre az elkövetőket a szegedi várban lefolytatott bűnperek egyikében.

Magyarország egyes részein a Kiegyezést követően jelentősen megromlott az addig is hiányos közbiztonság. Napirenden voltak a súlyos bűncselekmények: útonállások, fosztogatások, lopások, rablások, élet, testi épség elleni tettek. Megjelentek az államot jelképező intézmények, a vasutak és a posták elleni támadások.

A bűnözés felszámolására a kormány a rendkívüli felhatalmazással bíró királyi biztost, gróf Ráday Gedeont rendelte az ország déli területeire. A feladatait megszabó 1869. januári belügyminiszteri rendelet a legveszélyeztetettebbnek Szeged, Kecskemét, Szabadka városok, a kiváltságos Kiskunság, továbbá Csongrád és Csanád vármegyék területét nevezte, ahol elsődlegesen kell a közbiztonságot helyreállítani. A felhatalmazás szabad kezet adott a királyi biztosnak a teendő intézkedésekre. A kitűzött célt illetően meghatározta, hogy a közbiztonság helyreállítása akként érhető el, ha az „elkövetett merényletek tettesei felfedeztetvén s elfogatván, haladéktalanul a büntető igazság kezeibe szolgáltatnak át, s ennek folytán további gonosztettek elkövetése ellen visszarettentő példák adatnak”.

Az 1869 elejétől a szegedi várban berendezkedett királyi biztosság vizsgálói hosszú évekre, évtizedekre visszamenően végeztek kutatásokat, folytattak nyomozásokat addig ismeretlen vagy el nem bírált bűncselekmények miatt. Erre azért volt lehetőség, mert a korabeli – a modern polgári jogrendszer megoldásaival nem rendelkező –, alapvetően a szokásokon alapult hazai büntetőjog nem alkalmazta az elévülés intézményét.

A különböző bűncselekmények gyanújával vagy olykor csak sejtelmével letartóztatottak vallomásai számos esetben addig nem ismert vagy nem bizonyított ügy vizsgálatához adtak anyagot. Ilyenként merült fel a még két évtizeddel korábban Szeged térségében talált ismeretlen holttestek kérdése.

Az akkori mérgesi puszta erdős részén – ma a Csongrád megyei Ruzsa község területe – 1849 decemberében egy csősz egy 30 év körüli, erős testalkatú férfi hullájára akadt. Ezt az akkori szegedi rendőrhatóságnak bejelentvén, a vizsgálat soráni boncolás megállapította, hogy az ismeretlen személy életét egy puskagolyó oltotta ki. A hó elolvadása után 1850 februárjában e helytől „mintegy puskalövésnyire” egy másik holttestet is találtak, amely egy szintén 30-as korú, hosszú szőke bajuszú férfié volt. E holttestet felboncolva kiderült, hogy az áldozat halálát ütés s „különösen a fejnek szétzúzása idézte elő”.

A tettesek kipuhatolása iránti vizsgálatoknak azonban eredménye nem lett: a más bűncselekmények alapján két ízben, 1850-ben és 1859-ben is elfogott három kiskunhalasi gazdaember, Gáspár Mihály, Lefánti István, valamint Czifra Zsemberi István tagadása ellenében bizonyíték nem volt, velük szemben emiatt felelősségre vonásra nem került sor.

A bűntényre viszont 1870-ben fény derült Gáspár „által, ki a kir. biztosság által egyéb bűntényekért befogatván, midőn látta, hogy úgy is úszik, fölébredt lelkiismerete, s e borzasztó bűnére nézve is töredelmes vallomást tett. Ennek folytán fogatott be a másik két élő tettes”.

A nyilvánosságra hozott vizsgálatról részletesen tudósított a helyi és az országos sajtó: a Szegedi Híradó, A Hon, a Politikai Ujdonságok és más lapok folyamatosan írtak az eljárás állásáról, így ezek alapján annak minden mozzanata felidézhető.

Az egyik tudósítás a korabeli hangulatot tükrözően, a cselekmény megítélését illetően szégyenletesnek nevezte az ügyet, mivel „szégyenpír futja el arcunkat, midőn e vallomást tesszük. Hogyne! midőn az eset nem kisebb, mint a szabadságharc két menekülő bajnokának, két honvéd törzstisztnek 1849-ben a mérgesi erdőben történt meggyilkolása s megrablása – magyar emberek által”.

Az eljárás során 1870. augusztus elején a terhelteket elvitték helyszínelésre a mérgesi pusztán levő azon helyre, ahol annak idején a két áldozat maradványait fellelték. A Szegedi Híradó tudósítása szerint a „gazok, mint halljuk, mindent bevallottak, s most az ő útmutatásuk nyomán fölveszik az áldozatok pormaradványait”.

A lap néhány hét múlva, október 2-án tudatta, hogy ezen „undorító bűneset tettesei ellen szept. 29-én indíttatott meg a főbenjáró [vagyis halálbüntetés kiszabását lehetővé tevő] per a vádlevél beadásával”.

Napok teltével a vád tartalmát is közölte az újság: eszerint „1849-dik évi nov. 30-án este két idegen érkezett Gáspár Mihály nevű vadkerti lakos kocsiján Lefánti István halasi lakos, akkor a piritói pusztán gulyás cserényéhez, kik közül az egyik kis termetű, de erős barna ember, egy szemére hibás, német vasastiszti kabátban, a másik magasabb, szőke, hosszú bajúszú, rövid dolmányba öltözve s mindkettő duplapuskákkal fölfegyverkezve, éjjeli lakást kértek. Lefánti István szívesen látta őket, s beszéd közben megértette tőlük, hogy üldözött, menekülő honvédek, kiket bizonyos Bagi tanyáján a vadászkatonák megérezvén, onnan minden holmijuk, kocsijuk s lovaik hátrahagyásával futniok kellett s útközben a köncsögi pusztán ültek kocsira. Felszólíták azután gazdájukat, hogy nem tudna-e nekik vételre jó lovakat ajánlani, mit is L. I. megígért. Másnap odavetődött Czifra Zsemberi István, a gazdának ismerőse, s ez a társaságba vegyülvén, különösen a lóvétel körüli közbenjárásra ajánlkozott, az út folytatására pedig a következő éjjel sötétét ajánlá. Napközben azonban Lefánti, Gáspár és Czifra Zsemberi István, különösen ez utóbbinak fölszólítására összebeszéltek, hogy a két utast, kiknél sok pénzt vettek észre, megölik s pénzüket elveszik; és Zsemberi I. koholt ürügy alatt időközben eltávozva, még egy negyedik társat, Meskó János harkai pusztai bérlőt is megszerezte a borzasztó terv kiviteléhez. Késő estig együtt boroztak a vendégekkel s éjfél körül indult csak el a két utas kocsin, melyen a lovakat Gáspár hajtotta. Lefánti és Zsemberi pedig lóháton, Meskó János csak útközben egy erdőszélnél csatlakozott hozzájuk. Mikor már a mérgesi pusztára értek a szegedi határban, igen sötét volt, annyira, hogy utat tévesztve a buckák közt, a kocsi feldőlt, minek következtében elhatározták a virradatot azon helyen bevárni s addig is lefeküdni. A hosszú bajúszú magasabb idegen a fölemelt kocsiba, míg a másik kisebb barna ember a kocsi hátuljánál a földre feküdt le s elaludtak. A távolibb ment négy kisérő pedig ez időpontot fölhasználva, megosztott munkával Gáspár és Meskó a kocsin fekvőt lefogták, sőt az utóbbi vallomása szerint előbb belelőttek s azután megfojtották, a földön fekvőt Lefánti és Zsemberi vállalván magukra, Lefánti magával hozott és seréttel töltött pisztolyával rálőtt, de az felugorván, futásnak eredt, mire Zsemberi az utas saját fegyverével utána lőtt s agyon is lőtte. Ezután következett a kifosztás, minek eredménye a tettesek vallomása szerint 1200 frt értékű német bankó és 1200 frt magyar bankó volt, melyen egyenlően megosztoztak, az utasok ruháját és iratait pedig nagyrészben egy pusztai kútba vetették s földdel eltakarták […] A megölt egyének kiléte iránt tartott vizsgálatból kiderült, hogy a kisebb, barna, hibás szemű honvéd Gracza Antal, Hont megye bozóki járásának szolgabírája és a szabadságharcban guerilla csapatvezér volt, a másik hosszú bajúszú pedig ennek hajdan iskolatársa, elválhatlan barátja és fegyvertársa, Záhony István, felsődacsolámi jegyző”.

A királyi biztosság által felderített bűnügyek elbírálására az igazságügy-miniszter által delegált Pest-Pilis-Solt vármegyei törvényszék a szegedi várban 1870. október 16-án kezdte meg a 150 férőhelyes teremben hatalmas hallgatósági és sajtóérdeklődés mellett az ügy tárgyalását, majd 18-i ülésén hozta meg döntését.

A sajtó által közölt ítélet szerint „Lefánti István halasi születés, r. kath. 62 éves, nős, 5 gyermek atyja sat., Meskó János vadkerti születés, evang. 59 éves, nős, 6 gyermek atyja sat., Gáspár Mihály, vadkerti születés, evang. 50 éves, nős és 7 gyermek atyja, sat; Mind a hárman 1849. évi december 1-je és 2-ika közti éjjel a szegedi határbeli mérgesi pusztán Graca Antal és Záhonyi István Hont megyei sülyki, illetőleg felsődacsolámi illetőségű menekült honvédtisztek ellen elkövetett rablógyilkosságban bűnösöknek találtatván, kötél általi halálra ítéltetnek. Ezenkívül Graca Antal és Záhonyi István örökösei részére egyenlő arányban összesen 1200 pengő frt kárnak, s 40-40 pengő frt vérdíjnak, az állampénztár részére pedig 61 frt 85 kr. eddigi, valamint az ezután felmerülendő eljárási költségeknek megfizetésében egyetemlegesen, […]  védő ügyvédeik részére külön-külön 40 frt védődíjnak, valamint élelmezési költségeiknek megfizetésében fejenként marasztalnak”.

Az indokolás szerint bebizonyosodtak a vád állításai, mivel tanúvallomás, továbbá „Szeged sz. kir. város fenyítő törvényszékétől f. évi 781. sz. a. közlött vizsgálati iratok és illetőleg hivatalos orvosi látletet, és a királyi vizsgálóbíróság részéről f. évi aug. hó 9-én a helyszínén fölvett szemlejegyzőkönyv által pedig igazolva van, miszerént azon helyen, hol a vádlottak önvallomásaik szerént a rablógyilkosságot elkövették, 1849. évi dec. hó, illetőleg 1850-ik évi február hó folytán erőszakos halállal kivégzett két férfinak hullája megtaláltatott”. Így a vádnak megfelelően ítélte el a bíróság a büntetett előéletű vádlottakat.

Az ítélet elleni fellebbezéseknek helyt adva a pesti királyi ítélőtábla 1871 januárjában húsz-húsz évi börtönt szabott ki, majd a Curia február végén az elsőfokú ítéletet hagyta jóvá. A halálbüntetések végrehajtására azonban nem került sor, 1871 májusában királyi kegyelem folytán az elítéltekkel szemben a szabadságvesztés maradt hatályában. Ennek végrehajtására júliusban szállították el a terhelteket, akik majd az illavai fegyházban fejezték be életüket.

Ez a mikszáthi elbeszélésben említettek tényalapja. Az, hogy a szerző honnan szerzett tudomást a honvédtisztek ügyéről, nem megítélhető. A már említett sajtótudósítások révén az áldozatok története honti szülőföldjükön és Mikszáth szomszédos Nógrádjában ismertté válhatott, s amelyről az író is hallhatott. Továbbá 1878-tól a Szegedi Napló munkatársaként tevékenykedve a néhány év előtti eljárás történetéről értesülhetett a városban, olvashatta a korabeli sajtóban megjelent tudósításokat a perről, amely áldozatainak alakjait beemelte novellájába.

Míg a nagy író csupán célzott a történetre elbeszélésében, addig a hajdani per közvádlója, Tóth Mór (1834–1902) részletesen megörökítette a bűnügyet Gracza és Záhony halála című, a Pesti Hírlap 1894. október 28-i számában közölt visszaemlékezésében. Később a történetet rövidebben a Karcagon 1897-ben Jó madarak címmel kiadott bűnügyi elbeszéléskötetének Honvédgyilkosok című novellájában is közzétette. A szegedi vár számos perében eljárt egykori Pest-Pilis-Solt vármegyei tiszti alügyész a hajdani vizsgálat személyes emlékei és iratai alapján idézte meg az eljárást: ebből meg lehet ismerni a maradványok feltalálásának, a terhelti vallomásoknak, a lefolytatott helyszíni szemlének, az áldozatok azonosításának és az ítélethozatalnak, az elítéltek sorsának történetét.

A volt közvádló munkáiban elismerését fejezte ki Mikszáthnak, hiszen írása révén a szabadságharc két alakja ismertté lett és akiket „ragyogó tolla támasztott föl az utókor számára”. Saját magának csupán annyit tulajdonított, hogy „amiket én leírtam, azok csak szomorú tények”.

A bűnügy a környezetét is alakította: az áldozatok feltalálásának helyén még a XIX. században tölgyeket ültettek, amik hatalmasra növekedve a mai napig „hót fák” elnevezéssel ismertek, illetve tiszteletükre 1913-ban részint közadakozásból, részint a város hozzájárulásával emlékoszlopot állított Szeged, Ruzsa község központi parkjában pedig kopjafa őrzi a meggyilkolt honvédek emlékét.

Nánási L. PhD, ügyész, Bács-Kiskun Megyei Főügyészség