Becsület csorbítására alkalmas tényállítások megítélése a hatósági eljárásokban¹

¹

„Az 1878. évi V. tc. (Csemegi Kódex) hatályba lépésétől töretlen az a bírói gyakorlat, amely szerint a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, az ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozat, tényállítás nem büntethető még akkor sem, ha az tartalma alapján egyébként a becsület csorbítására alkalmas volna.”²

A Legfelsőbb Bíróság fent idézett indokolásával – a BH 2004. 267. számú határozatára hivatkozva – megerősítette gyakorlatát, amely szerint a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban, az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, az ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozatok nem jogellenesek, ekként társadalomra veszélyesség hiányában a rágalmazás vagy a becsületsértés vétségét nem valósítják meg.³  A két határozat indokolását áttekintve azonban egyik sem ad dogmatikai magyarázatot arra a következtetésre, hogy más körülmények között megvalósított – egyébként becsületcsorbításra alkalmas és tényállásszerű – cselekmény miért nélkülözi a társadalomra veszélyességet. Ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.186/2007. számú határozatában is utal, első kodifikált büntető törvénykönyvünkként a Csemegi-kódex 266. §-a tételes szabályként rögzítette, hogy nincs helye büntetőeljárásnak, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt vagy a gyalázkodó kifejezést a hatóság előtt folyamatban lévő ügyben állítják, illetve használják.⁴  Ezt a rendelkezést azonban az 1961. évi V. törvény⁵  már nem vette át, így annak hatálybalépésétől kezdődően büntetőkódexünk erre vonatkozó normaszöveget nem tartalmaz, azonban a bírói gyakorlat továbbra is következetesen alkalmazza azt. Figyelembe véve, hogy a döntés nem új következtetésen nyugszik, joggyakorlatunk pedig tételesen alkalmazza a tézisként megfogalmazottakat, vizsgálatom arra irányul, hogy hatályos szabályozásunkban történő alkalmazása dogmatikailag mivel igazolható.

A társadalomra veszélyesség és a védett jogi tárgy szerepe

A joggyakorlatban megjelenő döntések,⁶  illetve az e kérdéssel foglalkozó iskolák álláspontjai, a tézisként kiemelt határozatban megfogalmazott; „a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozat, tényállítás” büntetendőségét társadalomra veszélyesség hiányában zárják ki. Ennek okán, a dogmatikai tisztázás érdekében, először a materiális jogellenességgel, illetve annak általam ekvivalens fogalmaként alkalmazott társadalomra veszélyességgel érdemes foglalkozni. Amint arra Belovics Ervin és Hollán Miklós is rámutatott, a jogellenesség fogalma hazai jogirodalmunkban először a nullum crimen sine lege elvet megtestesítő, pusztán formális, jogszabállyal ellentétes definícióként jelent meg.⁷  A szovjet fennhatóság azonban a magyar büntető törvénykönyvre is rányomta bélyegét. Az 1950. évi II. törvényünkben⁸  (Btá.) megjelent a szovjet jogban analógia alkalmazására lehetőséget biztosító társadalomra veszélyesség. Eredetével ellentétben azonban, a kiterjesztő értelmezés helyett, a definíció hazánkban a bűncselekmény-fogalom részévé vált, és a Btá. hatálybalépésétől kezdődően valamennyi kódexünk töretlenül alkalmazza azt.⁹

A jelenleg hatályos törvénykönyvünkben¹⁰  a bűncselekmény definíciójának önálló eleme a társadalomra veszélyesség. Ennek okán a cselekmény tényállásszerűsége ellenére, a deliktum megvalósítása szempontjából a társadalomra veszélyességnek minden esetben külön vizsgálat tárgyát kell képeznie. Ahogy azt Mészáros Ádám is kifejtette, a jogalkalmazó a konkrét cselekményt az absztrakt törvényi tényállás alá vonja, és meggyőződik a büntetőjogi felelősség fennállásáról.¹¹  Ha ugyanis egy tevékenység vagy mulasztás ugyan tényállásszerű, ugyanakkor a jogellenesség mégis hiányzik, akkor bűncselekmény elkövetését nem lehet megállapítani. E körben a joggyakorlat egységes, és a társadalomra veszélyesség hiányát mondta ki a Legfelsőbb Bíróság többek között a Bf.V.1090/2001., a BH 1996.7.347., a BH 2001.7.307., a BH 2009.5.131. és az EBH 2018. B.1. számú döntéseiben. Ahogy arra Belovics Ervin is rámutatott, az ilyen jellegű, társadalomra veszélyesség hiányát megállapító döntések meghozatalára csak akkor kerülhet sor, ha nincs a törvényben kodifikált vagy a bírói gyakorlat által kialakított jogellenesség hiányán alapuló kizáró ok.¹²

A társadalomra veszélyességet kizáró okok rendszerét áttekintve, a törvényben nevesített és a bírói gyakorlat által kialakított kizáró okokat különböztetjük meg. A jogirodalom ma már egységes annak megítélésében, hogy a büntetőjogi felelősség a tettes javára szűkíthető. Filó Mihály konklúziója szerint, szemben azzal, hogy a felelősségre vonás pozitív feltételeit – a nullum crimen sine lege scripta elvének megfelelően – kizárólag a törvény tartalmazhatja, a negatív feltételek alakítására az ítélkezési gyakorlatnak is lehetősége van.¹³  Miután pedig a kizáró okok alkalmazása az elkövetők számára kedvező, ezért azok a legalitás elvével nem állnak ellentétben.¹⁴  Nagy Ferenc álláspontja szerint a tényállásszerű, jogellenes magatartást az érték vagy érdek sérelme, illetve veszélyeztetése alapozza meg. Ezért egy jogellenességet kizáró ok elfogadásához két oldal mérlegelését kell elvégezni. Így a pluralista nézet alapján az adott cselekmény által sértett jogi tárgy (a társadalmi megbecsülés) szembekerülhet egy másik, fontosabb érdekkel (a hatósági jogok gyakorlásával), ekkor pedig a fontosabb érdek kiszorítja a gyengébbet.¹⁵  Lényegét tekintve hasonló következtetést fogalmazott meg Békés Imre is, megállapítva, hogy a materiális jogellenességet kizáró okok „nem a társadalmi érdekek sérelmének a hiányára épülnek, hanem a jogrend kivételes engedélyére”¹⁶ .

A jogrend azonban nemcsak tilalmakat, hanem megengedő normákat is tartalmaz.¹⁷  Témánkat tekintve ilyen megengedő, illetve kötelezettséget teremtő előírás többek közt a hamis tanúzás tényállása¹⁸  – amely az ügy lényegére vonatkozó valótlan vallomás, vagy való elhallgatása révén a valós tények közlésére kötelezi a tanút –, vagy a terhelti vallomástétel, amely tilalmaként a hatályos büntetőeljárási törvény¹⁹  a hamis vádat és a kegyeleti jog hamis tényállítással történő megsértését rögzíti²⁰ . Ezek a normák azonban nemcsak a büntetőjogban, hanem valamennyi jogágban gyökerezhetnek. Így például a Ptk. 5:6. §-ában nevesített önhatalom alapján a birtokos – a birtok megvédéséhez szükséges mértékben – önhatalommal is felléphet a tilos önhatalommal szemben. Ennek büntetőjogi elfogadása pedig a jogrendszer egységének elve miatt szükséges. A kifejtettekre tekintettel egyetértek Belovics Ervinnel²¹  és Nagy Ferenccel,²²  hogy az összes kizáró ok felsorolása sem törvényben, sem tudományos munkában nem lehetséges.

Hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése

A kérdéskört taglalva Nagy Ferenc²³ , illetve hozzá hasonlóan a Gellér Balázs – Ambrus István szerzőpáros²⁴  is a hivatásbeli jogok gyakorlásából és kötelezettségek teljesítéséből mint társadalomra veszélyességet kizáró okból vezetik le a bevezetőben megjelölt cselekmény büntetendőségének kizártságát. Nagy Ferenc meglátása szerint a hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése a Btk.-ban, illetve más törvényben nem szabályozott, a gyakorlat által kimunkált és szokásjogilag rögzült jogellenességet kizáró okok.²⁵  Ezzel szemben más szerzők nem különítik el önálló büntetendőséget kizáró okként a hivatásbeli jogok gyakorlását és kötelezettségek teljesítését, hanem azt a jogszabály engedélyének kategóriáján belül helyezik el.²⁶  Belovics Ervin álláspontjában kifejti, hogy e jogok gyakorlását és kötelességek teljesítését külön kizáró okként tárgyalni szükségtelen. Ennek oka, hogy a jogok gyakorlása és a kötelességek teljesítése, akár absztrakt, akár konkrét engedélyen alapulnak – ha a jogrend egységének elvéből következnek –, akkor az annak megfelelő nem büntető anyagi jogi regula szerinti magatartás a deliktum megállapítását társadalomra veszélyesség hiányában nem eredményezheti.²⁷

Mindkét nézetre alkalmazandó Nagy Ferenc azon összegzése, hogy „a jogellenességet kizáró okok […] olyan írott vagy íratlan megengedő jogi tételek […], amelyek a tényállásszerű cselekmény jogellenességének ellentmondanak […], vagy az elmulasztott cselekmény jogszerűségét […] megalapozzák és indokolják”²⁸ . Hiszen a hivatásbeli jogok gyakorlása vagy a kötelezettségek teljesítése akár írott normán, akár íratlan jogi tételen alapulnak, bűncselekményt nem eredményezhetnek, mert a büntető törvénykönyv tényállását más jogszabályok leronthatják.

A dogmatika megosztottságát illető állásfoglalás tekintetében, a témánkat érintő vizsgálat körében több szempontból is hibásnak találom a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlásaként meghatározott kizáró okot. E körben a Nagy Ferenc által felsorolt tevékenységek közé:

• a szakértői tevékenység keretében történő tényközlések, ténymegállapítások, valamint
• a peres felek jogi képviselőinek tényelőadásai

tartoznak.²⁹  Nagy Ferenchez hasonlóan, a Gellér Balázs – Ambrus István szerzőpáros is a hivatásbeli jogok és kötelezettségekhez mint bíró alkotta kizáró okokhoz sorolja az ügyvédi vagy védői tevékenység során, a hatóságok előtti eljárásban, illetve az ügyfél képviseletében kifejtett becsületsértést, rágalmazást és kegyeletsértést.³⁰

A fent megjelölt szerzők következtetésével azért nem értek egyet, mert az érintett jogok és kötelezettségek jogszabályon alapulnak. A peres felek jogi képviselőinek tényelőadása vonatkozásában – a teljesség igénye nélkül – a polgári és munkajogi ügyekben a polgári perrendtartás irányadó, amely a Pp. 65. §-a révén csupán azt határozza meg, hogy a perben meghatalmazottként ki jogosult eljárni. Ebből következően a képviselet terjedelmét illetően a Ptk. 6:17. §-a az irányadó. Az érintett normaszöveg kimondja, hogy a képviseleti jog kiterjed mindazon cselekmények elvégzésére és jognyilatkozatok megtételére, amelyek a képviselettel elérni kívánt cél érdekében szükségesek. Miután pedig az így tett nyilatkozat vagy benyújtott keresetlevél során a jogi képviselőt az általa képviselt személyek jogai illetik meg, tevékenysége a képviselt személyhez hasonlóan jogszabályi engedélyen alapul. A büntetőeljárási törvény ezt egyszerűbben oldotta meg. Akár a meghatalmazott képviselőt, akár a védőt nézzük, mindkét esetben – a csekély saját jogosultságaként nevesített jogkört leszámítva – a képviselt személy eljárási törvény szerinti jogosultságait gyakorolja. Ebből adódóan, akár a sértett meghatalmazott képviselőjének, akár a terhelt védőjének tényelőadásait vesszük alapul, ugyanúgy kell minősülniük, mint az általuk képviselt személyek tényelőállításainak. Következésképpen pedig feleslegesnek tartom e körben a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlására vonatkozó külön kategória létrehozását, különös tekintettel arra, hogy e kizáró ok egyes személyekre, így például a peres felekre, a feljelentőre vagy a tanúra nem terjed ki.

Az előző bekezdéshez hasonlóan, a szakértő kötelezettségégének teljesítése szintén jogszabályon alapul, ezért a szakértői tevékenység külön kategóriába történő kiemelését ugyancsak szükségtelennek találom. Az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény 47. § (4) bekezdése előírja, hogy a szakvéleménynek tartalmaznia kell a szakmai ténymegállapításokat, valamint a szakértő véleményét is. Kizárólag a büntetőeljárást érintve, a Be. 200. § (1) bekezdés a) pontja előírja annak jogkövetkezményét is, ha a szakértő a közreműködést vagy a véleménynyilvánítást a megtagadás következményeire történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja. Következésképpen a szakértői tevékenység keretében történő tényközlések, ténymegállapítások büntetendőségét jogszabály engedélye zárja ki.

Aggályok a társadalomra veszélyességet kizáró ok

alkalmazásával kapcsolatban

A hatóságok előtti eljárásban kifejtett, az ügy tisztázása érdekében, azzal összefüggő, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentes tényállításokkal kapcsolatos dogmatikai aggályomat elsődlegesen nem a fent kifejtett hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése, illetve jogszabály engedélye közti vita képezi, hanem a joggyakorlatban következetesen hivatkozott jogellenességen alapuló kizáró ok.³¹  A Kúria (illetve korábban Legfelsőbb Bíróság) határozataiban jogellenesség hiánya miatt zárja ki az ilyen jellegű tényállítások büntetendőségét.³²  Meglátásom szerint azonban ezek dogmatikailag tévesek. Egy cselekmény társadalomra veszélyességének vizsgálata ugyanis csak akkor válik szükségessé, ha az érintett tevékenység vagy mulasztás tényállásszerű lesz. Jelen esetben a rágalmazás elkövetési magatartása a becsület csorbítására alkalmas tény állítása, híresztelése vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata. Ennek okán, ahogy azt a Kúria is megállapította a BH 2013. 204. számú eseti döntésében, a tényállás-vélemény elhatárolását követően annak kérdésében kell állást foglalni, hogy a tény alkalmas-e a becsület csorbítására.

„Ha a megnyilatkozás tényállítás (híresztelés stb.), akkor kell azt vizsgálni, hogy a becsület csorbítására objektíve alkalmas-e. Ha a tényállítás becsületcsorbí-tásra objektíve nem alkalmas, akkor a cselekmény nem tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény.

Ha a tényállítás becsület csorbítására objektíve alkalmas, akkor a cselekmény tényállásszerű. Ekkor kell vizsgálni a jogellenességét.

A becsületcsorbításra egyébként objektíve alkalmas tényállítás (híresztelés stb.) nélkülözi a jogellenességét

– ha hivatalos személy által a hivatali hatáskörben ügyintézés során és azzal összefüggésben történt (ami nem más, mint a hivatásbeli kötelesség teljesítése);

– ha ügyfél által peres, vagy más jogilag szabályozott (hatósági) eljárásban, jogosultság, illetve kötelezettség gyakorlása során, az adott eljárás tárgyát képező ügy érdemével összefüggésben történt; ideértve a hatósági ügyet megindító magatartást (beadványt) is;

– ha a véleménynyilvánítás (bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága alá tartozik és hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, annak e minőségére tekintettel történt.”³³

A fenti határozat, és az erre a gondolatmenetre építkező, korábban hivatkozott döntések valójában azt mondják ki, hogy különbséget kell tenni becsület és becsület, azaz a védett jogi tárgy és az elkövetési magatartás által használt becsület között. Hiszen, ha a hatóság, hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, e minőségére tekintettel ki lehet zárni a jogellenességet, akkor a védett jogi tárgynak eltérően kell védelmet biztosítania a közszereplő és az ilyen státusszal nem rendelkező személy közt. Nem beszélve továbbá azon személyekről, akik tűrési kötelezettsége az üzleti élet világában felmerülő közéleti kérdések kapcsán tér el.³⁴  Amennyiben tehát a védett jogi tárgy által definiálható becsület eltérne az elkövetési magatartás által alkalmazott becsülettől, akkor a közügyeket érintő tényközlések és véleménynyilvánítások jelentős része tényállásszerű lenne. Figyelembe véve az érintett megnyilvánulások számát, illetve a közügyre vonatkozó véleménynyilvánítás kiemelt jelentőségét, a jelenleg fennálló gyakorlatot dogmatikailag tévesnek tartom. E helytelen joggyakorlat meglátásom szerint az Emberi Jogok Európai Egyezményének az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt kihirdetésétől, és az EJEB gyakorlatának átvételétől kezdődően áll fenn. E törvény 1993. április 7. napján lett kihirdetve, mely az azt követő 8. napon lépett hatályba. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatával megsemmisítette az 1978. évi IV. törvény 232. §-át (a hatóság vagy hivatalos személy megsértése tényállást), e deliktum passzív alanyi köre is a rágalmazás és becsületsértés passzív alanyai közé olvadt. Meglátásom szerint innentől kezdődően, az EJEB gyakorlatából eredően, a közügyekben kifejtett véleménynyilvánításokra tágabb tűrési kötelezettség vonatkozott, amelyhez a jogi tárgy igazodott, azonban a joggyakorlat figyelmen kívül hagyta ezt a változást. Az elkövetési magatartás értelmezéséhez azóta is az évtizedek óta fennálló becsület csorbításra alkalmas objektív határvonalat követjük. Amennyiben azonban a becsület csorbítására alkalmasságot nem egy objektív határvonal szerint, hanem az adott ügyben megjelenő védett jogtárgy szerinti becsületnek megfelelően alkalmaznánk, akkor a joggyakorlat változása révén nem lennének tényállásszerűek a közügyekben és a hatóságok előtti eljárásban tett azon megnyilvánulások, amelyek büntetendőségét jelenleg e téves dogmatikai következtetés miatt a társadalomra veszélyesség hiányában lehet kizárni.

Álláspontom szerint ugyanis azok a megnyilvánulások alkalmasak a becsület csorbítására, amelyek a két deliktum jogi tárgyát sértik. Ennek megfelelően a rágalmazás elkövetési magatartása – másképp megfogalmazva – a védett jogi tárgy sérelmére vagy veszélyeztetésére alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata. Ez azt jelenti, hogy az elkövetési magatartás mindig visszautal a védett jogi tárgyra, amely az érintett megnyilvánulástól, passzív alanytól, közügy jellegétől (stb.) függően tartalmában eltérő lehet.

Védett jogi tárgy

A Btk. 4. § (2) bekezdésében definiált társadalomra veszélyesség az ott felsorolt általános jogi tárgyak révén rögzíti a büntetőjog által védelemben részesített értékeket és érdekeket. Materiális értelemben ugyanis csak olyan cselekvés eredményezheti a jogellenesség megállapítását, amely valamely tényállás jogi tárgyát sérti vagy veszélyezteti.³⁵

Funkcióját tekintve a jogi tárgy egyrészt egy rendszerezési és tájékozódási pont, azonban elsődleges szerepét illetően egy olyan védett értéket definiál, amelynek sértését vagy veszélyeztetését a jogalkotó a büntetőjog eszközével szankcionálja. A rágalmazás deliktumának ez a védett értéke a társadalmi megbecsülés, amely tartalmát tekintve az érintett személyről – pontosítva a tulajdonságairól, magatartásáról, személyes értékeiről – kialakított, illetve a környezetében róla kialakult kedvező értékítéletét, elismertségét jelenti.³⁶

A társadalmi megbecsülés mint jogi tárgy az emberi méltóság és jó hírnév védelmének büntetőjogi védőbástyája. A védett értéket a két alapjog véleménynyilvánítással szembeni, a szükségesség-arányosság tesztjének megfelelően korlátozott része képzi. Az alapjogkorlátozási klauzula funkcióját illetően Pozsár-Szentmiklósy Zoltán világít rá arra, hogy ez egyfajta zsinórmértékként értelmezhető, amely választ ad a korlátozás megengedhető módjára, terjedelmére, súlyára vonatkozóan.³⁷  Vizsgálatunk szempontjából releváns, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke a véleménynyilvánítás szabadságáról rendelkezik. E cikk első bekezdése definiálja a véleményszabadságot, azonban a korlátozások miatt számunkra a második bekezdés érdekesebb.

„E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban […] mások jó hírneve vagy jogai védelme […] céljából.”³⁸

A korlátozhatóságból következően kérdésként merül fel, hogy az ügy tisztázása során elhangzó, azzal szoros összefüggésben álló, gyalázkodástól és szükségtelen becsmérléstől mentes tényállítások korlátozása szükséges-e egy demokratikus társadalomban, mások jó hírnevének védelme érdekében. Ennek vizsgálatát hazánk bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága is a szükségesség-arányosság tesztje szerint végzi. Az elemzésre vonatkozóan Kiss Barnabás kifejti, hogy az eljárás első mozzanataként arról születik határozat, hogy a korlátozásnak létezik-e jogszerű célja, majd annak vizsgálata következik, hogy a korlátozás eszközei arányosak-e a jogszerűen követett céllal. A döntéshez e két kritérium együttes teljesülése sem elegendő, ha nem áll fenn olyan nyomós társadalmi érdek, amely feltétlenül megkövetelné a jogkorlátozást.³⁹  Pozsár-Szentmiklósy Zoltán tanulmányában részletesebben fejti ki az arányosság típusú tesztet. Az arányosság vizsgálatakor először egy célkitűzés fogalmazódik meg az alapjog korlátozására. Ekkor kerül sor a korlátozást érintő célkitűzés elfogadhatóságának vizsgálatára, vagyis arra, hogy a jogkorlátozás eszköze alkalmas-e a kitűzött cél elérésére. Ezt követően a szükségesség körében azt kell vizsgálni, hogy célkitűzés elérhető-e más, kevésbé korlátozó módon, végül pedig az arányosság vizsgálatakor a célkitűzés fontosságának és a jogsérelem súlyának összevetése történik.⁴⁰  E következtetés összhangban áll az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB határozatában kimunkált szükségesség-arányosság tesztjével:

„Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.”⁴¹

Ennek vizsgálata a hatóság előtti eljárásokban elkövetett becsületcsorbításra alkalmas tényállítások esetén következőképpen néz ki.

A rágalmazás jogi tárgya – a társadalmi megbecsülés révén – a passzív alany emberi méltóságát és jó hírnévhez való jogát védi. A jogi tárgy által megfogalmazott célkitűzés más személy e két alapjogának védelme a becsület csorbítására alkalmas tényeket megfogalmazó véleménynyilvánításokkal szemben. Tehát az a kérdés, hogy sor kerülhet-e a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására az ügy tisztázása érdekében felmerülő, az azzal szoros összefüggésben álló, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentes tényállítások vonatkozásában.

1. A véleményszabadság korlátozása a kitűzött cél elérésére alkalmas, mert az emberi méltóság és jó hírnév védelme a büntetőjog eszköze által oltalomban részesül.
2. Miután a kitűzött cél az lenne, hogy még az ügy tisztázása érdekében se hangozzanak el olyan tények, amelyek a passzív alany társadalmi megbecsülését sértenék, ezért a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása szükséges.
3. Meglátásom szerint a szükségesség-arányosság tesztje jelen vizsgálatnál az arányosság körében bukik meg, ugyanis az e körre kiterjedő véleményszabadság semmiképp sem tekinthető fontosabbnak a tényállások tisztázásánál, a bíróságok megalapozott döntéseinek meghozatalához szükséges működésénél, vagy akár a törvényben előírt kötelezettségek teljesítésénél. A tanúkat– akár a Pp.-t, akár a Be.-t vesszük alapul – igazmondási kötelezettség terheli, ha az ügy lényegére vonatkozóan hallgatnák el a valóságot, akkor a hamis tanúzás bűncselekményét is megvalósítanák.

Konklúzió

A tézisként felvetett bírósági határozatban megfogalmazottak szerint tett tényállítás valóban nem büntetendő. Annak dogmatikai alapja azonban álláspontom szerint eltér a jogirodalom és a joggyakorlat által alkalmazottaktól. A kérdéskörrel a jogirodalom a hatósági eljárásokban végzett szakértői tevékenység keretében történő tényközlések és ténymegállapítások, valamint a peres felek jogi képviselőinek tényelőadásai vonatkozásában foglalkozik. Az ezt képviselő szerzők azonban a feljelentő, sértett, tanú, terhelt ügy tisztázása érdekében szükségtelen gyalázkodástól, becsmérléstől mentes, de becsület csorbítására alkalmas nyilatkozatainak, tényállításainak dogmatikai alapjára nem térnek ki. Miután pedig a felek jogi képviselőit – lényegét tekintve – az általuk képviselt személyek jogai illetik meg, ezért álláspontom szerint indokolatlan e kérdéskört a jogszabály engedélyétől különválasztani. Hasonlóan aggályos a szakértő ténymegállapításait érintő tevékenység vonatkozásában a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlásának megállapítása is. A szakértői tevékenységről szóló törvény ugyanis a szakvélemény kötelező tartalmi elemének tekinti a szakmai ténymegállapítások és vélemények rögzítését, a Be. pedig jogkövetkezmény alkalmazását helyezi kilátásba a közreműködés vagy véleménynyilvánítás jogosulatlan megtagadása esetén. Így pedig a szakértő kötelezettségei törvényen alapulnak, közreműködése pedig – természetesen a szakértő jogaira vonatkozó eltérésekkel – a tanúéhoz hasonlítható. A joggyakorlatot illetően a Kúria (korábbi döntéseiben Legfelsőbb Bíróság) következetesen ugyan becsület csorbítására alkalmasnak, azonban jogellenességet nélkülözőnek találta a hatóságok előtti eljárásban tett azon nyilatkozatokat és tényállításokat, amelyek az ügy tisztázása érdekében szükségtelen gyalázkodástól, becsmérléstől mentesek. Ennek oka vélhetően a rágalmazás jogi tárgyában és az elkövetési magatartásban definiált becsület eltérő értelmezésében keresendő. Másképp ugyanis nem lenne lehetséges, hogy egy megnyilvánulás tényállásszerű, mégis jogellenességet nélkülöző legyen.

Tekintettel azonban arra, hogy a Kúria, illetve a bírói gyakorlat is határozatainak jelentős számában a rágalmazás jogi tárgyának a becsületet jelöli meg,⁴²  valójában azt mondja ki, hogy kétféle becsület létezik. Van egy elkövetési magatartás szerinti becsület, amely mindenkire ugyanúgy értelmezendő, illetve van egy jogi tárgy szerinti becsület, amely a passzív alanytól, az elkövetés helyétől, a közügy jellegétől és számos egyéb körülménytől függően eltérő. Azon túlmenően, hogy a joggyakorlat ezzel az elkülönítéssel irreálisan sok jogszerű megnyilvánulást minősít tényállásszerűnek, indokolatlanul zárja ki az alapjogok érvényesülését is a tényállásból. E gyakorlati megközelítés azt eredményezi, hogy a társadalomra veszélyesség hiányán alapuló kizárás kivételes jellege a rágalmazás-becsületsértés tényálláspárnál megszűnt, valamint egy elfogadhatatlan ellentmondás jött létre a jogi tárgy és tényállás azonos fogalma közt. Ennek kialakulása a 36/1994. (VI. 24.) AB határozathoz köthető, amely alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette az 1961. évi V. törvény óta hatályban lévő, a határozat keltezésekor 1978. évi IV. törvény 232. §-ában rögzített „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” tényállást. Magyarország ugyanis ebben az időben csatlakozott az 1993. évi XXXI. törvényben kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, és igyekezett megtalálni a hazai jogi szabályozás és az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata közötti összhangot. Ennek eredményeképpen azonban változott az 1978. évi IV. törvény 179. és 180. §-ában továbbra is hatályban lévő rágalmazás és becsületsértés, valamint ezek védett jogi tárgyának tartalma, amellyel egyezően az elkövetési magatartásban definiált becsületnek is át kellett volna alakulnia. Azáltal ugyanis, hogy a becsület közügytől, közéleti szereplői jellegtől, illetve ilyen státusszal nem rendelkező személytől függően eltér, a szükségesség-arányosság tesztje szerint mozgó jogi tárgynak a hatósági eljárásban elkövetett, üggyel szoros összefüggésben álló, szükségtelen becsmérléstől és gyalázkodástól mentes tényállásokat is asszimilálnia kellett volna. Hiszen a szükségesség-arányosság tesztjének determinálására is a rendszerváltást követően került sor, amit a 30/1992. (V. 26.) AB határozat fogalmazott meg. Ebből adódóan pedig, álláspontom szerint, tévesen alkalmazta (és alkalmazza jelenleg is) a bírói gyakorlat a jogellenesség hiánya szerinti kizárást azokban a hatósági eljárásokban, amelyekben a fent kifejtett kritériumok megvalósulnak. Helyesen alkalmazva ugyanis az elkövetési magatartásban rögzített becsületnek követnie kellene az adott megnyilvánulás szerinti védett jogi tárgyat.

A kifejtettekre tekintettel meglátásom szerint egy becsületfogalmat kellene alkalmazni. Így az elkövetési magatartás mindig a védett jogi tárgyhoz alkalmazkodna, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve az emberi méltóság és jó hírnévhez való jog konkurálásából adódóan, a megnyilvánulás közügy jellegétől, vallomástételi vagy hivatásbeli kötelezettségtől, illetve egyéb okoktól függően eltérne. Az ennek megfelelő, egységes becsületfogalom alkalmazása azt is eredményezné, hogy csak azok a tényállítások lehetnének becsület csorbításra alkalmasak, amelyek átlépik a szükségesség-arányosság tesztje szerinti határvonalat. Jelenleg ugyanis, ha valaki hatósági eljárásban az ügy tisztázása érdekében, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentesen tényt állít, a rágalmazás jogi tárgyát nem sérti, azonban cselekménye tényállásszerű lesz.

A kifejtett dogmatikai vitától függetlenül megállapítható, hogy ha a hatósági eljárásban az érintett személy – akár a sértett – gyakorolja feljelentési, bejelentési, észrevételezési, indítványtételi, vallomástételi jogát, tanúként tesz vallomást, szakértőként foglalja szakvéleménybe ténymegállapítását, feltéve hogy azt az ügy tisztázása érdekében, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentesen teszi, rágalmazást nem valósít meg. Amennyiben ugyanis a nyilatkozatot a fenti kritériumok szerint teszik, akkor eljárási pozíciótól függetlenül az ilyen jellegű megnyilvánulások nem esnek a véleményszabadság szükségesség-arányosság tesztje szerinti korlátozás alá, ugyanis annak megszorítása a célkitűzés fontosságának és a jogsérelem súlyának összevetése alapján nem arányos.

Gyulay Dániel, PhD hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskola