A forenzikus azonosság fuzzy halmaza¹

¹

Bevezetés

A forenzikus tudományok a bűnfelderítés során felmerülő természettudományos, műszaki-technikai jellegű kérdések általános elvi megoldásával szolgálják a büntetőjog-tudományt.²  A gyakorlatban a forenzikus szakértő az a személy, aki ezeket az ismereteket tudományos szinten fejezi ki a hatóság előtt.³  Feladata e körben sokszor a forenzikus azonosításra irányul, azaz két vagy több objektum viszonyának az egyediesítésére.⁴

Az azonosságot kimondó forenzikus következtetéseket a formális logika mentén haladva viszont ellentmondásossá teszi az a tény, hogy azokat a szakértő különböző körülmények között keletkezett, rögzített és kezelt objektumok sajátosságainak az előzetes elemzése, összehasonlítása és értékelése révén alkotja meg.⁵  Jelen tanulmány keretében ezért annak az elméleti kérdésnek a megválaszolására törekszem, hogy milyen logika rejlik a forenzikus azonosság jelensége mögött?

A fenti kérdés megválaszolásának a forenzikus tudományok terrénumában metodológiai jelentősége van.⁶  A forenzikus azonosság mögött rejlő logikának a feltárása mutat rá ugyanis azokra az axiómákra, amelyeket a forenzikus szaktudományok hivatottak leírni a kauzális folyamatok feltárása révén. A kriminalisták feladatát viszont lényegesen megnehezíti, hogy a szóban forgó axiómák olyan elméleti sarokigazságok, amelyeket teljes indukció keretében nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni.⁷

Kutatási matéria és módszer

A forenzikus azonosítás elméletének bővítése érdekében magyarázó kutatást végeztem a kriminalisztika, a büntetőjog-tudomány, a filozófia és a logika területén. Ennek során a forenzikus azonosság mögött rejlő logika feltárására törekedtem. Miután felkutattam és értelmeztem a kvalitatív adatokat, úgymint a releváns szakirodalmat, jogszabályokat és jogeseteket, ok-okozati összefüggést állapítottam meg a forenzikus azonosítás és a fuzzy halmazok elmélete között.

Kutatási eredmények

Forenzikus vagy kriminalisztikai azonosítás? Azonos vagy nem-azonos?

A forenzikus tudományok kifejezést az angolszász jogrendszerre épülő országokban kezdték használni kezdetben a büntető, majd később a polgári jogszolgáltatás segédtudományainak is a jelölésére, rendszerezésére.⁸  A kontinentális európai jogrendszerekben ezzel szemben a krimináltechnika körébe sorolták a szóban forgó ismeretanyagot.⁹

Tudományos terminológiai és rendszerezésbeli kérdésem viszont ezzel még koránt sincsen tisztázva. A helyzetet ugyanis bonyolítja, hogy a kriminalisztika fogalma az angolszász szerzőknél a forenzikus tudományok egyik ágazataként a tárgyi bizonyítékokra terjed ki,¹⁰  míg a kontinentális európai szerzőknél a krimináltechnika, azaz valamennyi forenzikus tudomány mellett a nyomozati cselekményeket is magában foglaló diszciplínaként jelenik meg.¹¹  Az említett nyelvterületeken ezért eltérő értelmezés tulajdonítható a forenzikus és kriminalisztikai azonosításnak. Ennek legeklatánsabb példája, hogy a kontinentális európai jogrendszerekben kriminalisztikai azonosítást nem csupán az adott forenzikus szakterület tudományos ismeretanyagát elsajátított szakértő, de akár laikus személyek, így például nyomozók és tanúk is végezhetnek.¹²

A forenzikus azonosítás differentia specificáját ezért leginkább a szakértői bizonyítás fogalma érzékelteti mindkét jogrendszerben. A forenzikus azonosítás gyakorlati feladatának megoldása viszont csak biztos elméleti alapokon lehetséges.¹³  A forenzikus tudományok mai differenciáltsága és specializálódása ugyanis atomizálással fenyeget. Ennek ellensúlyozása érdekében folyamatosan fel kell tárnunk az összefüggést egyes szaktudományok között. A forenzikus tudományoknak a belső összefüggéseken alapuló rendszerezése tudniillik nem csupán áttekintést nyújt, hanem az egyes szaktudományok művelői között is szorosabbra fűzi a kapcsolatot.¹⁴  Legyen szó tehát az angolszász értelemben vett forenzikus azonosításról, vagy a kontinentális európai értelemben vett krimináltechnikai azonosításról, egy dolog biztos: diszciplináris jellegű művelésük első és egyben legfontosabb elméleti kérdéskomplexumát az azonosság és nem-azonosság azonosságának kérdésköre képezi.

Az azonosság és nem-azonosság azonossága

Lételmélet vagy ismeretelmélet?

Mi az anyagi világ és az emberi tudat egymáshoz fűződő viszonya? A filozófia alapkérdése ez, egyrészt azért, mert felöleli a világ jelenségeinek két szélső pólusát – az anyagi és a szellemi jelenségeket –, másrészt újból és újból állásfoglalásra készteti a valóságot elsajátító embert gyakorlati tevékenységéből és tudatából kiindulva. A filozófusok e kérdés megválaszolása során két nagy táborra szakadnak. Az idealisták táborát alkotják azok, akik szerint a szellem, míg a materialistákét azok, akik szerint a természet az eredendő.¹⁵

Az anyag és az eszme viszonyának problematikája az elsődlegesség kérdésköre mellett implicite magában foglalja a megismerhetőség kérdéskörét is. Nevezetesen azt, hogy a megismerő miként sajátítja el, vagy egyáltalán elsajátíthatja-e a világot? Első ránézésre úgy tűnhet, hogy e kérdés megválaszolása megkerülhetetlenül szükséges a primátus kérdésének eldöntéséhez. Mert ahhoz, hogy a világegész természeti vagy szellemi meghatározottságában állást tudjunk foglalni, először arról kell megbizonyosodnunk, hogy a világ megismerhető-e, s valóban megismerés-e a megismerésünk, nem holmi illúzió. Csakhogy a megismerés lehetőségének tagadása éppúgy megismerés, mint annak állítása. Hiszen mindkettő számot tart arra, hogy általános érvényű igazságként fogadják el.¹⁶

Következésképpen minél inkább tagadjuk az igazság létét, annál feltétlenebb igazságként tekintünk arra a tételre, hogy nincs igazság. Az igazság elvont tagadásával ily módon közvetlenül állítjuk az igazságot. Ha a tartalmilag állított tételünk (nincs igazság) teljes bizonyossággá válik, akkor a forma (bizonyított igazság) szükségképpen megcáfolja a tartalmat. Ha pedig a forma nem bizonyít, akkor a tartalomból sem válhat általános érvényű igazság. A megismerhetőség kérdését ezért nem tekinthetjük előbbre valónak a primátus kérdésénél. Ellenkező esetben olyan paralogizmusba kerülünk, amelyben a forma és a tartalom kölcsönösen lerontja egymást.¹⁷

A filozófiai alapkérdés fő oldalának ily módon nem az ismeretelméleti, hanem a lételméleti oldal tekintendő. Annál is inkább, mert a megismerőnek először el kellett sajátítania bizonyos mértékig a világot ahhoz, hogy felhalmozott tapasztalatai alapján a megismerés természetét is a kutatási tárgyává tegye. A megismerés lehetőségének kérdése ezért szükségképpen előfeltételezi a világ természetének kutatását.¹⁸  S éppígy a forenzikus azonosítás terrénumában: az azonosító objektumok egyedi viszonyának megismerhetősége szükségképpen előfeltételezi az azonosítandó objektum természetének a kutatását.

Formális vagy dialektikus logika?

Az azonosságot kimondó forenzikus következtetéseket a formális logika mentén haladva ellentmondásossá teszi az a tény, hogy azokat a szakértő különböző körülmények között keletkezett, illetve rögzített jelenségek sajátosságainak az előzetes elemzése, összehasonlítása és értékelése révén alkotja meg.¹⁹  Elvégre a hagyományos formális logika ellentmondási elvét Arisztotelész a következőképpen definiálta: „Lehetetlen, hogy egy és ugyanaz az állítmány egy és ugyanazon alanyhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban […] hozzá is tartozhassék, meg nem is”²⁰ . Ezt az elvet viszont csak és kizárólag azokra az esetekre vonatkoztathatjuk, amikor arról van szó, hogy egy fogalmat mint alanyt megillet-e valóban egy állítmány vagy sem. Közelebbről: amennyiben az azonosító objektumok sajátosságainak az azonosságáról vagy különbözőségéről van szó, akkor két, egymással kontradiktórikus ellentétben álló ítélet nem lehet együtt igaz. Mert ebben az esetben „valami vagy A, vagy nem-A: harmadik eset nincs”²¹ . A forenzikus azonosítás elméletének logikai gyökerei ezért a filozófiai dialektikában keresendők.

A filozófiai dialektika őseredeti típusa a görög fejlődésdialektika, illetve a mellette fellépő emanációs dialektika, amelyek csak abban az értelemben tekinthetők naivnak, hogy nem támaszkodtak és javarészt nem is támaszkodhattak még szaktudományos adatokra, illetve elméletekre, ami egyben a spontaneitásukat is megmagyarázza. A fejlődésdialektika képviselőiként Anaximenész és Hérakleitosz már az i.e. VI. században olyan jelenségekre hívta fel a figyelmet, mint a mennyiségi változások minőségi különbségbe való átmenetelére, illetve az ellentétekre mint a mozgás és a fejlődés hajtóerejére.²²

Platón ugyan nem szakított teljesen e hagyománnyal, viszont nála vette kezdetét a dialektika egy új, meglehetősen problematikus történelmi típusa, az emanációs dialektika, ami fejtetőre állította a fejlődési folyamatot. Ami korábban az egyszerűtől ment a bonyolult felé (alulról-felfelé futó determináció), az immáron a leggazdagabbnak tartott eszmei létezőtől haladt a legelemibbnek tartott és az eszmei létező melléktermékeként kezelt anyagi létező felé (felülről-lefelé futó determináció).²³

A középkori fejlődésben uralkodó emanációs jelleg nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy az újkori szaktudományos haladás képviselőinek körében lealacsonyítsa a dialektikát. Csakhogy nem minden emanáció dialektikus, ahogy nem minden dialektika emanációs. Éppen az újkor elején kezdték a jelentős materialisztikus irányultságú gondolkodók visszavenni az emanációs dialektikában kidolgozott elemeket a materialista fejlődésdialektikába. Így történt ez például Giordano Bruno és Gottfried Wilhelm Leibniz esetében is, akik mély kritikával gyümölcsöztették idealista előfutáruk, Nicolaus Cusanus tételeit.²⁴

A középkor utolsó és az újkor első jelentős gondolkodója, Cusanus szerint „a világmindenség hármas: és nincs benne semmi, ami ne lehetőségből, ténylegességből és összekapcsoló mozgásból alakulna eggyé. Egyikük sem állhat fenn a másik nélkül függetlenül, ezért a dolgok mindenben a legkülönbözőbb fokozatok szerint és egymástól különbözően vannak jelen. Így a mindenségben nem létezhet két olyan dolog, ami mindenben teljesen egyenlő”²⁵ . Ha tehát a számokban fölfelé vagy lefelé haladva ténylegesen eljutunk a legnagyobbhoz vagy a legkisebbhez, akkor még nem értük el azt a legnagyobbat vagy legkisebbet, amelynél nagyobb vagy kisebb ténylegesen ne lenne lehetséges. A ténylegesség ugyanakkor nem lehet szám, elvégre az minden szám eredete, mert a legkisebb, továbbá minden szám vége, mert a legnagyobb. A számolásban tehát nem juthatunk el a tulajdonképpeni legnagyobbhoz vagy legkisebbhez, mert az ellentétek összekapcsoló mozgásuk révén egybeesnek.²⁶

Jóllehet a Cusanus-féle ellentétek egybeesésének elvéből először az a helyes tétel következik, hogy a világegyetem végtelen, egyben az a hamis tétel is, hogy az strukturálatlan. Az emanációs jelleg ily módon a dialektika korlátját képezi, hiszen a felső eszmei determinációból való kiindulás azt nem engedi kibontakoztatni.²⁷  A valódi változást e körben „az azonosság és nem-azonosság azonosságának”²⁸  tétele hozta, amivel a fejlődésdialektika eljutott addig a határig, ameddig idealista talajon egyáltalán eljuthatni.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel logikája egyben lételmélet is, melyben immáron nem az ellentétek egybeesésére, hanem az ellentétek egységére helyeződik a hangsúly. Az egymást kizáró pólusok nem esnek egybe a különbség nélküli elvont azonosságban, mert az egység azokat fenntartja viszonylagos önállóságukban. A konkrét azonosság a tagadás mozzanatát nem csupán magán viseli, hanem magában is hordozza azáltal, hogy saját elemeinek az önállóságát tagadva, új, szintetikus egységbe foglalja össze őket (). Az anyagi világ (egyes) jelenségei nemcsak azonosak (különös), hanem nem-azonosak (általános) is önmagukkal.²⁹  A kontradiktórikus és kontrárius ellentéteknek eme dialektikus egységében viszont mindig ott rejlik a bizonytalanság valamely foka, amelynek megoldásában a „fuzzy halmazok” alapgondolata látszik kibontakozóban.³⁰

Megoldható vagy megoldhatatlan maradványproblematika?

Az egyes, különös, általános kategóriái a valóság olyan anyagi meghatározásai, determinációs fokai, amelyeket a szaktudományok hivatottak leírni tárgy-specifikus módon.³¹  Így a forenzikus tudományok számára sem lehet közömbös annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az azonosítandó objektum (egyes) sajátosságainak a mennyiségi (különös) változása milyen minőségi (általános) határok között történik?

A materiális lételmélet e kérdés kapcsán az azonosítandó objektum () generikus általánosában () jelöli ki azt a logikai alapot, amely szabatosan és szükségszerűen határozza meg az azonosító objektumban rejlő tartalmat; azt, hogy a kérdéses nyom melyik azonosítandó objektumtól származhat egyáltalában. De nem bármelyik azonosítandó objektumtól, hanem csak az illetékes forenzikus szaktudomány által szabatosan meghatározott „fuzzy” halmazon belüli objektumtól.

A fuzzy halmazelmélet atyja, Lotfi Asker Zadeh szerint „…fuzzy halmaz, egy olyan nem, ami fajok skálájából áll. […] megfelelő kiindulópontot nyújt egy olyan koncepcionális keret felépítésére, amely […] természetes utat kínál az olyasfajta problémák megoldására, melyekben a pontatlanság forrása sokkal inkább a fajok pontosan meghatározott voltának hiányában, mint inkább a véletlen változókban rejlik”³² . S minthogy a forenzikus tudományok nem a véletlenek, hanem a törvényszerűségek uralma révén operálnak, a fuzzy halmazelmélet kifejezetten alkalmas lehet az individualizáció maradvány-problematikájának megoldására.

A forenzikus tudományok fejlődési folyamatában kimutatható, hogy a fejlettebb eszközök alkalmazásával korlátozottabbá válik a bizonytalanság, de nem szűnik meg teljesen. A forenzikus tudományok mindig is operáltak a bizonyosság fokával. A tudományos horizont kitágulása révén viszont napjainkban még inkább meg tudják mondani, hogy mi az érvényességi köre ennek a még hozzá nem fért ismeretnek. Utóbbira viszont nem szabad egy megoldhatatlan maradványproblémaként tekintenünk. Éppen ellenkezőleg, el kell ismernünk az individualizáció folyamatában a pozicionális irracionalitást, „a megismerhetőség szempontjából nehezen hozzáférhető, de az összfolyamat szempontjából fogalmilag és gyakorlatilag mégis megragadható és kezelhető jelenségeket”³³ . A maradék ily módon nem megismerhetetlen, hanem az adott fejlettségi fokon még nem ismert.

Érdemes ezen a ponton felelevenítenem, illetve kutatási témámra alkalmaznom Nicolai Hartmann elméletét, aki szerint az emberi gondolkodás hajlamos kiterjeszteni a cél-eszköz viszonyt a valóság olyan köreire, ahol céltudatos tevékenységről nem beszélhetünk. E naiv antropomorfizmus mögött az ember természettel szembeni tehetetlensége áll, amelynek a nyomára csupán a tudományos gondolkodás bukkanhat rá: „legtöbbször nagyon jól megérti az ember, hogy a »véletlen« nem eshetett meg másként, és ettől már csak egy lépésnyire van az a belátás is, hogy a maga módján »szükségszerű«, azaz kauzálisan szükségszerű. De éppen ez a vakon szükségszerű az, ami vele váratlanul megtörténik, megesik”³⁴ . A véletlennek a fogalmát viszont csak az ellentétére, a szükségszerűségre vonatkoztatva lehet definiálni, amely nem önmagában elszigetelve, hanem események sokaságában képes megmutatkozni.

A forenzikus azonosság fuzzy halmaza

Minthogy a tömegméretű események nomotetikus megragadására a valószínű-ségszámítás matematikai formalizmusa kínál számszerű mértéket, az idiogra-fikus megközelítésre támaszkodó büntetőeljárás terrénumában is egyre inkább megfogalmazódik a kérdés: Mennyiben egyedi az „egyedi”?

A tradicionális (morfológiai ismérveket kutató) forenzikus tudományok számára a daktiloszkópiai azonosítás elmélete szolgált metodológiai mintaként: az azonosítandó objektum minősége szempontjából mindaddig egyedi az azonosító objektumok sajátosságainak viszonya, amíg ez utóbbiak mennyiségbeli különbözősége nem mutat olyan mértékű változást, ami már az azonosítandó objektum minőségi átalakulásához vezetne.³⁵  Csakhogy a tudományos megismerésben is sor kerül minőségi átalakulásokra, amelyek következtében egyre több különbözőséget vél felfedni ott, ahol korábban azonosságot látott, és fordítva.³⁶

A makroszkopikus mérettartományban érvényes empirikus összefüggések mellé a 20. század végére felsorakoztak a mikro- és szubmikrotartománybeli valószínűségi összefüggések.³⁷  A nagy érzékenységű vizsgálati módszerek pedig minden korábbinál szigorúbb követelményeket támasztottak az azonosítási következtetések ellenőrizhetőségével szemben: az alkalmazott forenzikus módszer általános elfogadottságát felváltotta a módszertani megbízhatóság kritériuma, amelynek az élvonalába a bayesiánus megközelítésmód lépett.³⁸

E folyamat még az áltudományos bélyeget is rányomta a forenzikus tudományok azon tradicionális szegmensére, amely a sajátosságok pontosan nem definiálható, empirikus halmazára támaszkodik az individualizációs szint elérése érdekében: „Jelenleg nincs olyan elmélet vagy adat, amely alátámasztaná azt a kapcsolatot, mely szerint minden objektum egyedileg képezi le tulajdonságainak sajátos halmazát, amelyet egy tapasztalt forenzikus szakértő azonosítani lenne képes. Az állításuk ugyanis meghaladja tudományuk valódi állását. Ez a fajta eltúlzottság – kiegészülve a laikusok hiszékenységével – a klasszikus oka annak, hogy a közjogi bizonyíték doktrínája magasabb küszöbértéket társít a szakvélemények elfogadásához. […] A forenzikus azonosítás tudományai nyomban segíthetnek magukon, ha mellőzik az eltúlzott, végleges következtetéseket az enyhébb, tudományosan igazolható, valószínűségi következtetések érdekében.”³⁹  Michael Saks és Jonathan Koehler, továbbá az individualizáció téveszméjét hirdető kriminalisták viszont figyelmen kívül hagyják, hogy a gyakorlat mindig ellenőrzi a szaktudományos eredményt.

A daktiloszkópiai azonosítás elméletének ontológiai jellegét bizonyítja, hogy tételei a tudományos-technikai fejlődés okozta változó körülmények közepette is megőrizték érvényességüket.

Mi sem bizonyítja ezt jobban az Egyesült Államok ítélkezési gyakorlatánál: „Módszertani szigorításának köszönhetően számos reformer hivatkozik a Daubert standardokra annak érdekében, hogy a tárgyalótermet megszabadítsa az áltudományoktól. […] Meglehetősen kevés bizonyítékot találni arra, hogy a Daubert-trilógia elfogadása rendszerszintű hatással bírna a szakértők kirendelésére. […] nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy Daubert miért nem bír rendszerszintű hatással”⁴⁰ . Mindez a forenzikus azonosság mögött rejlő fuzzy logikának köszönhető.

A matematikai logika ugyanis a forenzikus azonosítás terrénumában nem a matematikából csinált logikát, hanem a logikából matematikát: a forenzikus azonosítás tárgyai és az alkalmazott elemzési módszerek egy része lehetőséget biztosít a sajátosságok gyakoriságmegoszlásának számszerűsítésére, míg más részük „nem a hagyományos matematikai értelemben alkotnak fajokat. Ennek ellenére továbbra is fontos szerepet játszanak az emberi gondolkodásban, különös tekintettel a mintafelismerésre”⁴¹ . A bayesiánus megközelítésnek így napjainkban már általános kritikáját képezi, hogy forenzikus alkalmazása olyan numerikus a priori valószínűségi értékekre támaszkodik, amelyeket meglehetősen nehéz, költséges, időigényes vagy pusztán lehetetlen kísérleti úton meghatározni.⁴²

A gyakorlatban ezért sokszor elkerülhetetlen a szakértők által közzétett szubjektív valószínűségi becslések alkalmazása. Az Egyesült Államok Nemzeti Kutatási Tanácsa (National Research Council) szerint „különösen fontos mellőzni a számok használatát, ha az egyes összefüggések nem értelmezhetők egyértelműen, mert azok a pontosság hamis benyomását kelthetik. Ugyan a mennyiségi kockázatértékelés segíti az összehasonlítást, az mégis illuzórikussá vagy félrevezetővé válhat a számok indokolatlan használatával”⁴³ . Számos tanulmány ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a valószínűségi kifejezések pontbecslései megoszlanak az alanyok között, a valószínűségi bizonytalanság verbális formában kifejezve pontosabb becsléseket képes nyújtani több tulajdonság előfordulási gyakoriságát illetően.⁴⁴  Mindez arra enged következtetni, hogy a forenzikus tudományok terrénumában is hasznos lenne a valószínűségi kifejezéseket bevonni a valószínűségi modellekbe.

Michel Foucault jól világított rá a fenti problémára, mondván, hogy a társadalomban számos olyan színtér létezik, így különösen a büntető igazságszolgáltatás, „ahol megformálódik az igazság, ahol meghatároznak bizonyos számú játékszabályt – bizonyos szubjektivitásformák, tárgyterületek, tudástípusok létrejöttét meghatározó játékszabályt –, s ebből következően, ha számot vetünk velük, megalkotható az igazság külső, külszíni története”⁴⁵ . Az alkalmazott tudományos eredmények végső próbája viszont – Hartmannal egyetértve – az alkalmazhatóság és a praxis.⁴⁶  Elvégre a bizonytalanságok bizonyosságai mellett a jogalkalmazó feladata, hogy megállapítsa a szakvélemény bizonyító értékét, összevetve azt az adott ügyben rendelkezésre álló adatokkal és bizonyítási eszközökkel. A jogtudományban ily módon a szubjektív elemek kapnak teret. Ugyan a pozitív jog ezt a szubjektivitást igyekszik kiküszöbölni, a büntetőeljárás is valahol a bizonytalanságok közepette keresi a bizonyosságot: az adott fokon elérhető legjobb megoldást. Az egyetlen helyes döntés ugyanis nem létezik, csupán az, ami az adott kor adott feltételei között a legmegalapozottabb, mind ténybelileg, mind jogilag.

A morfológiai és szubsztanciális nyom fogalmát ezért nem szabad egymástól mechanikusan elválasztanunk. Elkülönítésük alapjául az ügy szempontjából releváns információtartalmuk szolgál: amennyiben ez tükrözött alaki tulajdonság, akkor morfológiai nyomról, ha pedig anyagi, akkor szubsztanciális nyomról (anyagmaradványról) beszélünk.⁴⁷  A hangsúlyt tehát itt nem arra kell helyeznünk, hogy a szubsztanciális nyomok a bizonyítás során önmagukon kívül az azonosító objektumot reprezentálják, elvégre hiába ismerjük az azonosító objektum anyagi tulajdonságait, ha nincsenek olyan referenciasajátosságok, amelyek mennyiségi és minőségi értékelése alapján valós következtetést lehetne levonni az azonosító objektumok viszonyának az egyediségére nézve.

Ez az az objektív dialektikus viszony, amelynek jelentőségére Edmond Locard már a kölcsönös nyomhagyás tételeinek tárgyalása során is felhívta a bűnügyi tudományos közösség figyelmét.⁴⁸  Mert igaz ugyan, hogy a kölcsönös nyomhagyás keretében egyszerre válik lehetővé az azonosító objektumok és az azonosítandó objektum tradicionálisan haladó vizsgálata mellett az ellentétes irányú azonosítási kapcsolat vizsgálata; azt szükségképpen a forenzikus azonosítás tradicionálisan haladó folyamatának kell megelőznie. Másképp fogalmazva: kétségtelen, hogy egy úton oda is meg vissza is végigmehetünk, de vissza csak akkor, ha előbb odamentünk.

Az azonosítandó objektumok egyedi azonosító ismérvei ugyanis a körülmények hatására állandó változásban vannak, amely folyamatot az azonosítást lehetővé tevő viszonylagos állandóság stádiumai szakítanak félbe.⁴⁹  Következésképpen ahhoz, hogy a múltban keletkezett nyom eredete vonatkozásában azonosítási következtetést tudjunk levonni, előbb a nyomképző generikus általánosát, változási lehetőségeinek lehetséges halmazát kell nomotetikusan megismernünk. Csakis így vagyunk képesek eldönteni, hogy „x A-hoz tartozik-e vagy sem”⁵⁰ .

Konklúzió

Jelen tanulmány keretében arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a forenzikus azonosítás elmélete milyen logika mentén képes megoldani azt az ellentmondást, amely két vagy több individuális jelenség viszonyának az individualizációjából fakad. A kriminalisztika, a büntetőjog-tudomány, a filozófia és a logika területén végzett magyarázó kutatásom során arra a következtetésre jutottam, hogy a forenzikus azonosságot kimondó forenzikus következtetések mögött fuzzy logika rejlik.

Kutatási eredményeimnek metodológiai jelentősége van, amely az alábbi ismeretekkel gazdagítja a forenzikus azonosítás elméletét:

• Az angolszász és az európai kontinentális jogrendszerek differenciáltságára tekintettel a szakértői bizonyítás képezi a forenzikus tudományok differentia specificáját, amelynek az azonosítás elmélete nyújt önálló diszciplináris jelleget.
• A forenzikus azonosítás elmélete keretében az ismeretelmélet kérdését nem tekinthetjük előbbre valónak a lételmélet kérdésénél, mert az azonosító objektumok egyedi viszonyának megismerhetősége szükségképpen előfeltételezi az azonosítandó objektum természetének a kutatását.
• A forenzikus azonosítás ontológiája az őseredeti görög fejlődésdialektikában gyökerezik, amelynek középkori, emanációs korlátját a cusai vonalon haladó Hegel volt képes áttörni az azonosság és nem-azonosság azonosságának tételével, amelyből a fuzzy halmaz alapgondolata is eredeztethető.
• A forenzikus tudományok fejlődési folyamatában kimutatható, hogy a fejlettebb eszközök alkalmazásával korlátozottabbá válik a bizonytalanság, de nem szűnik meg teljesen. Az ebből fakadó maradványproblematika megoldható, ha az individualizáció során elismerjük a pozicionális irracionalitást: azt, hogy a maradék nem megismerhetetlen, de az adott fejlettségi szinten még nem ismert.
• A daktiloszkópiai azonosítás elméletének nem áltudományos, hanem ontológiai jellege van, mert tételei a tudományos-technológiai fejlődés ellenére is megőrizték érvényességüket. Az azonosítandó objektumok egyedi azonosító ismérvei ugyanis fuzzy halmazt képeznek.
• A morfológiai és szubsztanciális nyom fogalmát a forenzikus azonosítás terrénumában nem szabad mechanikusan elválasztanunk egymástól. Ugyan mindkettő rejt magában szubjektív elemeket, releváns információval szolgálhatnak az ügy szempontjából.
• Az igazságszolgáltatás a társadalom olyan színtere, ahol a praxis ellenőrzi az alkalmazott forenzikus tudományok megállapításait, összevetve azt az ügyben rendelkezésre álló egyéb adatokkal és bizonyítási eszközökkel.

A fentebb felsorakoztatott téziseim elméleti hidat képeznek a forenzikus azonosítás és a fuzzy halmazelmélet területe között, egyúttal megindokolják a fuzzy-megközelítések feltörekvő jelenlétét a forenzikus adatfeldolgozás körében. A forenzikus azonosítás jövőképe ily módon a fuzzy szakértői rendszerek irányába mutat.

Czebe András, egyetemi tanársegéd, Széchenyi István Egyetem, Deák Ferenc Állam- és Jogtu-dományi Kar, Bűnügyi Tudományok Tanszék