Beszámoló Ambrus István habilitációs előadásairól

2021. október 20-án tartotta meg Ambrus István habilitációs előadásait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A büntetőjogi tanszéken oktató egyetemi docens két nyilvános előadása A bűnismétlés értékelése a büntetőjogban, különös figyelemmel a „három csapás” szabályozására és a Digitalizáció és büntetőjog (Digitalisation and the Criminal Law) címet viselte.

A habilitációs eljárás részét képezi két nyilvános előadás megtartása: a pályázók az általuk oktatott jogterület egy témájáról, valamint egy általuk kutatott tudományos témakörről tartanak előadást, amelyeket a Szakmai Bírálóbizottság és a hallgatók is értékelnek. A bírálóbizottság elnöke Lévay Miklós egyetemi tanár (ELTE ÁJK); bírálói Jacsó Judit egyetemi tanár (ME ÁJK) és Bartkó Róbert habilitált egyetemi docens (SZIE Deák Ferenc ÁJK); tagjai Nagy Marianna és Hack Péter egyetemi tanárok (ELTE ÁJK) voltak.

I.

Elsőként a habilitációs (tantárgyi) előadás megtartására került sor. Ennek jellege egyetemi tanóráéhoz hasonlít, de az időkeretet tekintve kilencven helyett csupán negyvenöt perc áll a pályázó rendelkezésére. Ambrus István tantárgyi előadásának témájául a bűnismétlést választotta, ezen belül is kiemelten foglalkozott a „három csapás” jogintézményének büntetőjogi szabályozásával.

Az előadás a bűnismétlés fogalmának tisztázásával kezdődött. Az ontológiai, bűncselekménytani, büntetéstani jelentés felvázolása után a visszaeséssel kapcsolatos szabályozási dilemmákról esett szó. Ezt követte a visszaesés hatályos jogi megjelenésének vizsgálata a Büntető Törvénykönyv vonatkozó definícióinak ismertetésével. A visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső és erőszakos többszörös visszaeső kategóriáinak elhatárolását követően az előadás példák bemutatásával folytatódott, szemléltetve, hogy más-más jogkövetkezmények vonatkoznak általában a visszaesőkre, illetve külön-külön a visszaesés egyes kategóriáira.

Ezt követően a habilitáns rátért a „három csapás” szabály bemutatására. Ezen büntetéskiszabási eszköz lényege, hogy a bűnelkövetőt az általa megvalósított harmadik bűncselekmény esetén szigorú és diszkrecionális jogalkalmazói döntést nem engedő szankcióval sújtja. Közvetett előzményként a Constitutio Criminalis Carolina rendelkezésére, közvetlen előzményként az Egyesült Államok és Szlovákia megoldásaira utalt. Ezzel összefüggésben kiemelte, hogy a „három csapás” intézményének (“three strikes ʻand you’re out’ rule”) valamely változata az Egyesült Államok tagállamai több mint felének jogrendszerében megjelent. Ugyan a jogintézményt a közvéleményben a bűnözés visszaszorítására alkalmas eszközként értékelik, az előadó utalt a jogirodalom kritikus hangjaira az 1995-ben Kalifornia államban történt Pizza-case felvázolásával. Ebben a konkrét esetben az elkövető – bár a sorrendben harmadikként elkövetett bűncselekményét semmiképpen sem lehetett erőszakosként értékelni – mégis 25 év szabadságvesztést kapott egy szelet pizza ellopásáért.

Az amerikai példa után a hazai szabályozás bemutatása következett. Az előadó két részre bontotta az előadás ezen szakaszát. Elsőként kifejtette, hogy a magyar szabályozás részét képezte a „halmazati három csapás” intézménye, amely 2010 és 2014 között volt hatályban. E körben kiemelte, hogy a jogintézményt a 23/2014. (VII. 15.) AB határozat semmisítette meg, majd az Alkotmánybíróság megállapításainak segítségével elemezte a megsemmisített rendelkezésekkel kapcsolatban felmerült alkotmányos problémákat: 1) Egyrészt a „halmazati három csapás” sértette a jogbiztonság elvét. Nem egyeztethető össze ugyanis a jogbiztonság alkotmányos követelményével az, hogy az eljáró hatóságok diszkrecionális döntési jogköre miatt elbírálhatták az ügyeket egy, de akár több eljárásban is, mivel ezzel kiszámíthatatlanná tették, hogy az elkövető ügyében alkalmazásra kerülnek-e a súlyosabb halmazati büntetéskiszabási szabályok. 2) Másrészt ezen jogintézmény kizárhatja az arányos büntetés lehetőségét is. Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint „[A]z egyes bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai együttesen szolgálják a jogállami legális büntetés funkcióját: a szankcióval történő arányos és megérdemelt viszonzást. Az arányos és megérdemelt viszonzás szolgálhatja a preventív büntetési célokat.”¹  Ahogy az előadásban is kiemelésre került, a „halmazati három csapás” nem szolgálta a szükséges, arányos és ultima ratio-jellegű büntetéskiszabást.

Ezt követően a jelenleg is hatályban lévő, az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó „három csapás” intézményének bemutatása, és az e körben felmerülő alkotmányossági és jogalkalmazási kérdések körüljárása következett. A habilitáns véleménye szerint a fent említett aggályok felvethetőek a Btk. 90. § (2) bekezdésében található szabály tekintetében is. A törvény szövege szerint az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik, amennyiben pedig e határ meghaladja a húsz évet, vagy a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Látható tehát, hogy a hivatkozott szakasz a kötelező jelleg miatt kizárja az egyéniesítés lehetőségét. E ponton utalt a már korábban említett 23/2014. (VII. 15.) AB határozat azon megállapítására, amely szerint ezen büntetéskiszabási eszköz „indokolatlanul korlátozza a bíróságok alkotmányos működését a büntetőjog területén azzal, hogy elvonja a bírói mérlegelést, és ezáltal nem teszi lehetővé a bírói egyéniesítést”. Az előadó felhívta a figyelmet arra is, hogy a jogintézmény diszkrepanciát teremt a Btk.-n belül: a törvény 80. § (1) bekezdése szerint „[A] büntetést az e törvényben meghatározott keretek között, céljának szem előtt tartásával úgy kell kiszabni, hogy az igazodjon a bűncselekmény tárgyi súlyához, a bűnösség fokához, az elkövető társadalomra veszélyességéhez, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez.” Ugyanakkor a 90. § (2) bekezdésének utolsó fordulata következtében fel sem merül a mérlegelés lehetősége, mivel a jogalkalmazó a feltételek együttes megléte esetén köteles kiszabni az életfogytig tartó szabadságvesztést; tehát ezen két szabály egyazon törvényben való szereplése dogmatikai ellentmondásokhoz vezet.

Említésre került egy jogszociológiai szempont is, amely a jogintézmény meghonosításának célját és lehetséges jogalkalmazásbeli következményeit veti össze. Ambrus szerint ugyan a jogintézmény célja a szigorítás, illetve – mint abszolút határozott szankció – az egységes jogalkalmazás megteremtése, e célokkal ellentétes folyamatokat indíthat el. Egy korábbi művében kifejtett álláspontját fenntartva elmondta, hogy „az ítélkező […], ha a büntetés kiszabásakor nem mérlegelhet, ezt feltehetően ott fogja elvégezni, ahol erre még legutoljára lehetősége van: tehát a bűncselekmény minősítésénél. Az efféle kötelező szankciós szabályokba tehát bele van kódolva, hogy a büntetőjogi minősítést tévútra viszik[…]”² . A szerző az emberölés és a halált okozó testi sértés bűncselekmények példáján keresztül érzékeltette, hogyan befolyásolhatja a minősítést ez a bírók kezét megkötő büntetéskiszabási szabály: adott esetben az emberölés helyett halált okozó testi sértésnek minősíthetik az adott bűncselekményt, annak érdekében, hogy ne kelljen életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést kiszabni, avagy fordítva; azért, hogy mégis azt szabjanak ki.

A habilitáns a hazai szabályozással foglalkozó részt az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó jogértelmezési kérdés elemzésével zárta. Először felsorolta a releváns büntetőjogi szabályokat, kezdve a feltételes szabadságra bocsátás kizárásának mérlegelést igénylő és kötelező eseteivel, illetve az ezen két bekezdéssel együtt értelmezendő, az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó 90. § (2) bekezdéssel. A Btk. 44. § (1) bekezdése felsorolja azokat a bűncselekményeket, amelyek elkövetése esetén a jogalkalmazónak lehetősége van kizárni az elkövetőt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből, és – amennyiben a bíró így dönt – tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést szabható ki. A 44. § (2) bekezdése két esetet jelöl meg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből való kötelező kizárásra, az egyik az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozik, a másik a bűnszervezetben történő elkövetést foglalja magában. Ambrus felhívta a figyelmet a következő problémára: az erőszakos többszörös visszaesővel szemben a Btk. 90. § (2) bekezdése alapján kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a 44. § (2) bekezdés a) pontja miatt kötelező-e kizárni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét akkor, ha az erőszakos többszörös visszaesőkénti elítélést megalapozó bűncselekmény nem szerepel a mérlegelést igénylő esetek között, tehát önmagában nem alapozná meg a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. E körben releváns a Kúria 3/2020. számú büntető jogegységi határozata, amelyből az előadó a következő megállapítást tartotta kiemelten fontosnak: a Btk. 90. § (2) bekezdése alapján életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt erőszakos többszörös visszaeső feltételes szabadságra bocsátható, „automatizmushoz nem járulhat eleve egy újabb automatizmus, ha már az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásához is egyfajta automatizmus útján jutunk el”³ . Tehát, ahogy az előadáson is hallható volt, szükséges lenne kiegészíteni a 44. § (2) bekezdésének a) pontját is az azt megelőző bekezdés taxációjára való visszautalással.

Az előadást nemzetközi és európai jogi kitekintés zárta. Az Egyesült Államok jogrendszerére visszatérve az előadó e körben az amerikai Alkotmány 8. módosítását emelte ki, amely tiltja a szokatlan és kegyetlen büntetéseket, valamint megemlítette a Solem kontra Helm-ügyet (1983), a kötelező halálbüntetés alkotmányellenességének körében a Roberts kontra Louisiana-ügyet (1977) és a Miller kontra Alabama-ügyet (2012), amellyel kapcsolatban kimondták, hogy a fiatalkorú elkövetővel szemben kötelezően kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányellenes. Az előadás keretes szerkezetet kapott azáltal, hogy a kaliforniai szabályozás ismét szóba került. 2003-ban az Ewing kontra California-ügyben ugyan kimondták, hogy az ottani „three strikes”-szabály nem sérti a 8. alkotmánymódosítást, mégis, néhány évvel ezelőtt, az amerikai államban is enyhítettek a szabályozáson. Az előadó az európai joggyakorlatból a Vinter és mások kontra Egyesült Királyság-üggyel kapcsolatban kiemelte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha nem ad megfelelő időben lehetőséget a felülvizsgálatra. A Harkins és Edwards kontra Egyesült Királyság-üggyel kapcsolatban pedig fontosnak tartotta kiemelni, hogy az ítélet szerint akkor is fennáll az egyezménysértő jelleg, ha a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak lehetőség, de amennyiben kötelező kiszabni azt, az EJEB megítélése szerint lényegesen nagyobb eséllyel minősülhet kirívóan aránytalan büntetésnek.

II.

A habilitációs eljárás programja délután a Digitalizáció és büntetőjog című tudományos előadással folytatódott. A habilitáns – az eljárási szabályoknak megfelelően – prezentálta a témát felölelő monográfiáját.⁴  Az előadás a kutatási előzmények bemutatásával kezdődött, majd a könyv felosztásának megfelelően az elemzett témakörök és tézisek vázlatos bemutatása következett. Az előadás központi részét a mesterséges intelligencia és a büntetőjog kapcsolatával foglalkozó rész képezte, majd a kutatásban rejlő további felhasználási lehetőségek következtek, amit az angol nyelvű összefoglaló zárt.

A kutatás előzményei között szerepelt a korai tanulmányok mellett az Egység és halmazat: Régi dogmatikai kérdés, új megközelítésben című 2014-es monográfia és a Gellér Balázzsal közösen írt A magyar büntetőjog általános tanai I. című tankönyv. Ide sorakoztak fel a habilitált további, a téma szempontjából meghatározó – például a zaklatás bűncselekményének dogmatikai, gyakorlati elemzéséről szóló; a mesterséges intelligencia kérdéseivel foglalkozó; az önvezető járművekről az újfajta közlekedési eszközökkel kapcsolatos kérdések vizsgálatáról szóló – impozáns publikációi.⁵

Az előadás – ahogy a monográfia is – általános és különös részre tagolódott. Az általános rész egyrészt a bűncselekménytannal foglalkozott: magában foglalta a bűncselekmény-fogalom újragondolását; az elkövetési tárgy új tudományos fogalmát; a kvázi nyitott törvényi tényállás tanát; az előkészület expanziójának értékelését és az alkalmatlan kísérlet megítélését. Foglalkozott továbbá a kógens szankciós szabályok klasszifikációjával és joggyakorlatra gyakorolt hatásával, az automatizált (algoritmikus) jogalkalmazás lehetőségével és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének potenciálisan megnövekedő szerepével.

Az általános részt a különös rész követte, amelyben szó volt terminológiai kérdésekről és definiálási lehetőségekről; a digitális bűncselekmények szorosabb és tágabb értelmű deliktumokra való felosztásáról; valamint a digitalizáció új kihívásairól.

A habilitáns szerint jelenleg fogalmi zavar uralkodik az e kör(ök)be sorolható bűncselekmények(et) tekintve. A „számítógépes”, a „kiber”, az „internetes” és az „informatikai” terminusok hagyományosan, az „IT”, a „virtuális”, a „high-tech” és a „technológiai” elnevezések pedig újonnan váltak jellemzővé a jogirodalomban. Ambrus István a „digitális bűncselekmények” szóösszetételt tartja a legszerencsésebb választásnak, de a – kriminológiai fogalomként gyakran használt – „kiber” jelzőt is megfelelőnek értékeli. A definíciókat tekintve Ambrus bevezette a szoros értelmű (sajátképi) digitális bűncselekmények és a tágabb értelmű (nem sajátképi) digitális deliktumok felosztást. Előbbieket véleménye szerint kizárólag a virtuális térben vagy elektronikus formában, illetve eszmeileg létező tárgyak és eszközök kapcsán lehet elkövetni. Utóbbiak szerinte offline is létező bűncselekményeket foglalnak magukban, amelyek elkövetése a 21. században egyre inkább áttevődött az online térbe, ahol könnyebben, gyorsabban és nagyobb volumenben is megvalósíthatóak. Mindkettőre hozott példákat is.

1) A szoros értelmű digitális bűncselekmények közé sorolhatók az információs rendszer elleni bűncselekmények, a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel kapcsolatos bűncselekmények és az adattal kapcsolatos bűncselekmények. E felosztás során az előadó kitért olyan tárgykörökre is, amelyek jelenleg még nem bírnak számottevő büntetőjogi relevanciával, ugyanakkor könnyen lehet, hogy a büntetőjogászok részéről szükséges lesz figyelni a felmerülő jogi problémákat: ilyen az etikus hacking, a kriptovaluták és a drónok kérdésköre. 2) A tágabb értelmű digitális bűncselekmények közé sorolandók a gyermekpornográfiát, a zaklatást, a vagyon elleni kriminális cselekményeket, a pénzmosást és a közzététellel megvalósuló deliktumok. E körben a habilitált szintén említett olyan jelenséget, amely jelenleg még nem nevezhető nagy volumenű büntetőjogi problémának, de a jövőben esetlegesen azzá válhat: ilyen a fake news problémaköre.

Az előadó a Különös részt a digitalizáció új kihívásainak lehetséges területeivel zárta: ezek a – későbbiekben kiemelt témaként kifejtésre került – mesterséges intelligencia és robotika; az önvezető járművek; az új közlekedési eszközök (e-roller és segway); valamint az új típusú szexuális bűncselekmények (deep-fake, revenge porn, upskirting, cyberflashing).

A tudományos előadás kiemelt témaköre a mesterséges intelligencia (MI) és a büntetőjog kapcsolatáról szólt. A habilitáns hangsúlyozta, hogy ezen terület az élet olyan megkerülhetetlen, szerves részévé vált, amellyel kapcsolatban a jogászok feladata nemcsak a saját elméleti paradigma kialakítása, hanem a polgárokat és jövőbeli jogalkalmazást segítő jogszabályi keretek kialakítása is. Az MI-nek a joggyakorlatban, de a jogalkotásban (például de lege ferenda javaslatoknál), továbbá a büntetőjog-tudományi kutatásoknál és az oktatás során is szerepe lehet. A prezentáció bevezető diáján az Európai Bizottság 2018 áprilisában kiadott közleményéből szerepelt idézet: „A mesterséges intelligencia már nem science fiction, hanem mindennapi életünk része. A mesterséges intelligencia valósággá vált.”⁶

Az előadó megemlített továbbá egy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos szabályozást érintő új fejleményt is: 2021 tavaszán elkészült az európai Mesterséges Intelligencia Kódex (Artificial Intelligence Act) tervezete.⁷

A mesterséges intelligencia szabályozásánál természetesen felmerül a definiálás kérdésköre is. Ambrus kiemelte, hogy a definíciós kísérletek között alapvetően az a különbség, hogy törekednek-e egy valamennyi tudományterületen alkalmazható interdiszciplináris meghatározásra vagy sem, rábízva a definiálást a jövő kutatóira. Az egyik megoldás, hogy leírjuk a mesterséges (minden olyan jelenség, amely nem valamilyen biológiai folyamat/evolúció eredménye, hanem emberi tudás terméke) és az intelligencia (emberi módon cselekvés) szavakat. A másik út, hogy mindent mesterséges intelligenciának tartunk, amit a jog ekként szabályoz (ez az ún. normatív definíció).

Az MI jellemzőinek ismertetése az autonóm cselekvéssel kezdődött. Az előadó kiemelte, hogy különbséget kell tenni a csupán automatizmusok alapján működő, illetve a valóban autonóm módon cselekvő eszközök, a robotok között. Előbbiekre példaként említette az olyan gépeket, amelyek egy programozott szempontrendszer alapján hoznak döntést – ezen döntések előre kiszámíthatóak –; utóbbiak tekintetében pedig az olyan robotokat emelte ki, amelyek indeterminisztikusan, tehát az emberi gondolkodást modellezve hoznak döntést. Az MI második jellemzőjeként a habilitáns a deep learning, azaz az öntanulás tulajdonságát említette, ami arra utal, hogy az MI az alapját képező algoritmus működése során az ember által kiszámíthatatlan, előre meg nem határozható eredményre juthat. Végül különbséget tett az „erős” és a „gyenge” MI között. Ambrus István szerint jelenleg ugyanis csupán az utóbbi áll rendelkezésünkre – például az önvezető járműveknél és a gépi sakknál –, ám a szoros értelemben ember módjára gondolkodó MI (tehát az „erős” változat) egyelőre még nem létezik.

A habilitáns a definíciós kísérletek és a jellemzők bemutatása után rátért az MI büntetőjogilag releváns területeinek ismertetésére. Véleménye szerint az MI többek között a személyiségijog-sértések, a csalások, a tőzsdei műveletek, a pénzmosás, a terrorizmus finanszírozása és a kábítószer-kereskedelem, valamint a közlekedés körében elkövetett bűncselekmények tekintetében bír kiemelt jelentőséggel. Az MI generálta jogsértések megtörténtekor kérdésként merül fel, hogy kit tekintünk a bűncselekmény tettesének, kit terhel a büntetőjogi felelősség? Amennyiben elfogadjuk, hogy szükség van az MI miatti állami reakcióra, a felelősségi formát tekintve többféle modell áll rendelkezésünkre. Ezek a következők:

• Direct Liability Model (az MI önálló felelőssége);
• Perpetration-by-Another Liability Model (közvetett tettességszerű elkövetés);
• Command Responsibility Model („elöljárói” felelősség);
• Natural-Probable-Consequence Liability Model (gondossági kötelességszegés).

Ha az MI-t magát tekintjük felelősnek a jogsértésért, problémát jelent a felróhatóság (bűnösség) hiánya, ugyanis a Btk. 4. § (1) bekezdésében foglalt bűncselekmény-fogalom kizárólag természetes személy büntetőjogi felelősségre vonását teszi lehetővé. A második, a közvetett tettességgel operáló modell az „emberi operátor” felelősségre vonása mellett foglal állást, amennyiben az operátor eszközként használja fel az MI-t a bűncselekmény tárgyi oldalának megvalósításához. E körben a habilitáns felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar büntetőjogi rendszerben e modell bevezetéséhez több korrekcióra is szükség lenne. A harmadik és negyedik modell alapján az üzembentartó vagy a tulajdonos, illetve az MI gyártója felelne a jogsértésért, előbbi megoldás a katonai büntetőjogból ismerős elöljárói, fokozott felelősséggel rokonítható; utóbbi a magánjogias, a jogi személy felelősségét felvető változat.

Az angol nyelvű összefoglaló előtti utolsó szakasz az MI kapcsán felmerülő bűncselekményekről szólt. E körben leggyakoribb Ambrus szerint az információs rendszer vagy adat megsértésének tényállása, de itt említhető az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás, a személyes adattal visszaélés, a minősített adattal visszaélés, valamint az üzleti titok megsértése is. A hagyományosan offline előforduló, de a digitalizáció következtében online is egyre elterjedtebb zaklatás szintén megvalósítható az MI segítségével: különösen a Btk. 222. § (1) bekezdésében található, háborgatással megvalósuló esetkörben lehet jelentősége, ugyanakkor a (2) bekezdésben szabályozott, fenyegetéssel megvalósuló alakzat elkövetését is elősegítheti. Az MI a gyermekpornográfia elkövetésének megkönnyítésében és szexuális erőszak szimulálásában is szerephez juthat, esetlegesen kriminogén hatást gyakorolva az ember sérelmére elkövetett szexuális típusú bűncselekmények vonatkozásában.

***

Ambrus István habilitációs és tudományos előadását nagy érdeklődés fogadta, mind a személyes, mind az online jelenlétet tekintve. A tudományos előadás végén a hallgatóságnak és a Szakmai Bírálóbizottságnak lehetősége volt kérdéseket feltenni. Elsőként arra vonatkozóan érkezett kérdés, hogy a habilitáns véleménye szerint a magyar büntetőjog mely tényállásoknál rendelkezik megfelelő válaszokkal a digitalizáció jelentette kihívásokra, és melyek azok a joghézagok, amelyeket szükséges lenne új tényállásokkal kitölteni. Ambrus válaszában kifejtette, hogy véleménye szerint elsősorban a meglévő keretek használatára kell törekedni, és csak egy-egy olyan kérdés van, amely jelen pillanatban módosítást vagy új tényállások alkotását igényelné. Utóbbira vonatkozóan példaként említette azokat a jogsértéseket, amelyek alapvetően az emberi méltóságot érintik, de a szexuális önrendelkezés jogát is támadják. További kérdésként elhangzott, hogy az említett felelősségi formák közül a habilitáns melyiket tekinti a legmegfelelőbbnek. Az előadó differenciált szabályozást tartana ideálisnak. Példaként hozta fel az önvezető autókat: álláspontja szerint az önvezetés különböző szintjeinek megfelelően másképpen felelne az a vezető, aki csupán az automatikus parkolás idejére használja az önvezető funkciót, illetve másképpen felelne az, aki önvezető módban tesz meg nagyobb utakat. Különösen szigorúan szankcionálná azokat a vezetőket, akik balesetet okoznak, mivel egyáltalán nem figyelnek az útra, vagy például elmulasztják a rendszer szoftverének megfelelő frissítését.

Grund Anna Borbála, PhD hallgató, ELTE-ÁJK Büntetőjogi Tanszék. Témavezető: Ambrus István habilitált egyetemi docens.