Biblioterápia a büntetés-végrehajtási intézményekben

Szerző(k): Kiss Anna

A biblioterápiai foglalkozások sajátosságai a zárt intézményekben

A zárt intézményekben, különösen a büntetés-végrehajtási rezsimekben (továbbiakban: börtön) lévő emberek esetében is nagyon jól működik a biblioterápia, amelynek a segítségével az elítéltek képesek lesznek arra, hogy fejlődjön az önismeretük, a szövegértésük és a kommunikációjuk. Az elítéltek a szépirodalom segítségével megérthetik és feldolgozhatják a saját tettüket, felismerhetik a bűncselekmény következményeit, és az empátia megerősítése együtt járhat azzal, hogy átéljék a másnak okozott fájdalmat. Az irodalmi szöveg biblioterápiás feldolgozásakor az elkövetőnek lehetősége lesz arra, hogy vállalja a felelősséget a jogellenes magatartásáért. A szöveg olvasása, közös feldolgozása segíti a bűnhődés átélését, ez pedig szükséges ahhoz, hogy később önkéntesen helyrehozzák a bűncselekménnyel okozott kárt. A szövegeken keresztül az elkövetők kifejezhetik saját érzéseiket, levezethetik a bennük lévő feszültségeket, és nem utolsó sorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Mindezek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig visszailleszkedjenek a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és az sem kevésbé fontos cél, hogy később elkerüljék a visszaesést. A csoportos biblioterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ami által elérhető, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmakat egymásnak.

Számos szakirodalom szól a biblioterápia zárt intézményben történő hasznosságáról Magyarországon is, és több szakember sikeresen alkalmazza ezt a módszert a hazai börtönökben, többek között Béres Judit, Csorba-Simon Eszter, Rezsőfi Johanna és Kovács Zsuzsanna.

Béres Judit és Csorba-Simon Eszter fejlesztő biblioterápiája a magyar börtönökben

Béres Judit és Csorba-Simon Eszter több csoportnak is tartott fejlesztő biblioterápiát a pécsi Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetében (továbbiakban: fk. börtön).¹

A felhasznált szövegek között többnyire irodalmi művek² szerepeltek, de előfordultak dalszövegek is.

Örkény István Ki mit tud című egypercesét az alábbi kérdések mentén dolgozták fel:

Mi a véleményük a műben szereplő férjről?
Van-e olyan tulajdonságuk, képességük, amelyről a társaik nem tudnak?
Mennyi idő alatt lehet megismerni valakit?
Mit tartanak fontosabbnak: a belső értékeket vagy a külsőségeket?
Mi alapján döntik el, hogy kivel barátkoznak?
Az elhallgatás hazugságnak számít-e?
Kinek a hibája, hogy nem derült fény erre a tudásra?
Mennyire tartják megfelelőnek a kommunikációt a házaspár között?
Miért nem beszélt a nő a tehetségéről?
Mi a különbség az elhallgatás, a hazugság és a füllentés között? Hazudtak-e már, és ha igen, miért?³

A terapeuták szerint a csoport a belső értékek prioritásából indult ki, ehhez képest a külsőségek másodlagosak – vallották a csoport tagjai, mert „bárki meg tudja játszani magát, olyan tulajdonságokat mutatva, amik nem felelnek meg a valóságnak”.⁴

A csoporttagok abban is egyetértettek, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni, mert meg kell ismerni valakit ahhoz, hogy véleményt formálhassunk róla. Mennyi időt vesz ez igénybe? Erre nem tudtak egyértelműen válaszolni:

„Egyesek szerint rögtön lehet látni valakin, hogy milyen ember is valójában (ez viszont ellentmondásban állt azzal, amit korábban állítottak), mások szerint évek elteltével is okozhatnak egymásnak meglepetést az emberek – utalva ezzel a történetben szereplő házaspárra. Az elhallgatás, a füllentés és a hazugság közötti különbségeket is nagyon finoman tudták árnyalni. Úgy gondolták, hogy míg az előbbi kettővel sokszor a másikat akarjuk megkímélni egy számára fájdalmas információtól, vagyis jót szeretnénk tenni neki, addig a hazugsággal saját érdekeinket védjük, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ezzel kit sértünk meg. Bár azt nem tagadták, hogy hazudtak már számukra fontos személynek. A füllentést és az elhallgatást elfogadhatónak tartották, olyan cselekvésnek, melyet akarva-akaratlanul, de mindenki elkövet.”⁵

A foglalkozáson a novellában szereplő házaspár kapcsán előkerült a férfi-nő kapcsolat és a bizalom kérdése, valamint a kommunikációs nehézségek problémája. Érdekesen alakult a csoport tagjai közötti beszélgetés azért is, mivel a csoporttagok kétharmada roma származású volt, így előkerültek a kulturális különbségek a mélyben gyökerező tradíciók kapcsán.

„Érdekes volt megfigyelni, hogy az eltérő kultúra milyen mértékben befolyásolta véleményüket a nők jogairól és a párkapcsolatról. Bár az is egyértelmű, hogy a háttérben nem annyira a személyes tapasztalat és tudás dominál, hanem az otthon látott szokás továbbviteléről van szó. Azokra a kérdésekre, hogy adott szituációkban miért viselkednek az adott módon, nem tudtak egyértelmű választ adni, nem tudták megindokolni. Ezt látták a környezetükben, ezért így helyes. Az emberek önkéntelenül tovább viszik a környezetükben látott jó és rossz példákat, bár nem ismerik a hagyományok gyökerét és okait.”⁶

Petőfi Sándor verse (Az álom) kapcsán a valóságtól elrugaszkodott állapot megbeszélése került elő az alábbi kérdések segítségével:

Szoktak-e álmodni?
Miről?
Mit tesznek/tennének meg álmukban, amit ébren nem mernek?
Mi a helyzet a rémálmokkal?
Ki emlékszik a rémálmaira, mik volt azok?
Mi a különbség álom és álom között?
Mit tehetünk azért, hogy elérjük az álmainkat?
Milyen tulajdonságok kellenek hozzá?

Ez a foglalkozás kicsit nehezen indult, mert inkább csak általánosságokban tudtak gondolkodni, mint például, hogy családot szeretnének, meg házat, és biztos munkát.

Arra a kérdésre, hogy milyen az álomnő, kiderült, hogy mennyire mást gondolnak a férfi-női kapcsolatról.

„Az egyik elítélt leírása alapján az álomnő okos, szép és visszafogott életet él. Erre társa úgy reflektált, hogy ez tényleg álom, mert nincs olyan nő, aki ennek a három feltételnek megfelelne. Ebből a kijelentésből további viták alakultak ki, majd a félreértések megbeszélése után a következőre jutottak (szinte valamennyi foglalkozáson felmerült ez a téma): a nőnek otthon van a helye, el kell végeznie a házimunkát és a gyereknevelést, és nem járkálhat el csak úgy, az esetleges megcsalás pedig megbocsáthatatlan. Ellenben ha férfiról – vagyis róluk – van szó, akkor teljes szabadságban részesülnek.”⁷

A foglalkozássorozat alatt, Béres Juditék „elmondása” alapján, ha nem is változott sokat a csoport tagjainak a véleménye a nő szerepét illetően, legalább valamennyire árnyaltabbá vált – később ugyanis azt is hozzátették a nőkről alkotott egyoldalú véleményükhöz, hogy azért akadnak kivételek is.⁸

Somlyó György novellájának a címe, amit a következő alkalommal a csoportban feldolgoztak: Mese arról, ki hogyan szeret. A téma, ahogy a mű címéből is kiderül, a szeretet volt. Ez bármilyen kapcsolatnál jó téma lehet, ezért vitték be ezt a szöveget a csoportba, hogy megfelelő beszélgetési alapot nyújtson. Az alábbi kérdések mentén dolgozták fel a szöveget:

Milyen az országútra tévedt nyúl/milyen az oroszlán stb.
Ki melyik példával tud azonosulni? Elégedettek-e azzal?
Melyik példával értenek egyet, és szerintük melyik nem vezet semmi jóra?
A saját ismeretségi körükből tudnak-e olyan példát mondani, amivel nem értenek egyet?
Mi a szeretet?
Hogyan lehet kimutatni?
Milyen szerepet kap az életükben a szeretet?
Hogyan mutatják ki, ha valakit szeretnek?⁹

A szeretetről a börtönben lévők nem beszélnek, ez számukra tabu. Nem mutathatják ki az érzéseiket, mert akkor a többiek előtt gyengének tűnnek. Így ezt a szöveget az eredeti terveknek megfelelően nem tudták feldolgozni, áttértek olyan dalszövegekre, amelyekre a fogvatartottak fogékonyabbak voltak.¹⁰

Rezsőfi Johanna biblioterápiája a börtönben

Rezsőfi Johanna pszichológus és biblioterapeuta a Budapesti Fegyház és Börtön pszichoszociális körletrészén elhelyezett felnőtt férfi elítéltek közül szervezett egy nyolcfős csoportot, és nyolc alkalommal tartott nekik biblioterápiai foglalkozást.

A téma főleg a yalomi értelemben vett belső szabadság volt, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás kérdéseit járták körül a csoportban. A szabadság mellett még más egzisztenciális kérdésekről is szó esett, mint például a halál és az egyedüllét.¹¹

A csoport tagjai képesek voltak koncentrálni a bevitt szövegre, a szöveget megértették és egymásra is tudtak figyelni: mindig türelmesen végighallgatták a másikat. Problémát leginkább az jelentett, hogy a saját érzelmeiket nehezen tudták kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakadt a disputa, de ilyenkor a csoportvezető segített nekik abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát, vagyis „az egymással való párbeszéd igényelt támogatást”.¹²

A csoportvezető a foglalkozássorozat közepén, vagyis a negyedik alkalommal érezte úgy, hogy jobban bevonódott a csoportba, mint kellett volna, mert észrevette, hogy hozzá beszélnek, rá néznek, neki címzik a mondandójukat, és ez az egymás közötti párbeszéd rovására megy, de egy kis segítséggel ezt a feszültséget is fel lehetett oldani. A végére ez a foglalkozás is jól sikerült, mert létrejött a párbeszéd a csoporttagok között.¹³

A foglalkozások egy részén dolgoztak csak fel szépirodalmat, a források között szerepelt dalszöveg és saját vers is. A szépirodalmi szövegek között lírai és epikai alkotások is voltak: vers, levél és mese. Utóbbi Lázár Ervin prózáját jelentette, A kalapba zárt lány címűt, ez kedvelt szövege a biblioterápiás foglalkozásoknak. Erdős Virág Katalinka szállj el című verse szerepelt a lírai alkotások közül a biblioterápián. A harmadik irodalmi mű pedig Kafka egyik válogatott részleteket tartalmazó szövege volt, a Levél Apámhoz című alkotásból. A többi foglalkozáson pedig nem irodalmi szövegek szerepeltek.¹⁴

Lázár Ervin meséjére (A kalapba zárt lány) a második foglalkozáson került sor. A szöveg felolvasása előtt a csoportvezető általános iránymutatásként arra hívta fel a csoporttagok figyelmét, hogy a mese felolvasása után, a sajátélménynél bármit megoszthatnak egymással, ami a mű kapcsán eszükbe jut. A szöveg feldolgozása viszont konkrét kérdések segítségével történt:

Mi a kalap?
Miért lehetett egészen eddig „hajadonfőtt” a lány?
Mit jelenthet átvitt értelemben a kertészkedés, amit bent végzett?
Számukra mi az, ami hasonlóan megtorpanásra késztető lenne?
Miért választotta végül a kalap viselését?¹⁵

A konkrét kérdések Rezsőfi Johanna szerint segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak. A börtön is „sötét” hely, ott sem otthonos „közeg” veszi körül a benne élőt, és senki számára sincs biztosítva a komfortos élettér. Ezek olyan közös szempontok, amelyek miatt alkalmas ez a szöveg az elítéltekkel történő feldolgozásra.¹⁶

A csoportvezető szerint fontos volt ezen a foglalkozáson az is, hogy a hétköznapi életből más esetek is szóba kerültek, olyanok, ahol az ember elveszíti a szabadságát, távolra kerül ettől, és ahol a nehézségekkel egyedül kell megküzdenie, továbbá teret kell nyernie ahhoz, hogy továbbléphessen.¹⁷

A megszólalók közül volt olyan, aki tágan értelmezte a kérdést, és a kalapot az emberek problémáival azonosította. Ez a felvetés a többieknek is tetszett, és tudtak ezzel azonosulni. Egy másik csoporttag szerint a történet olyan tanulságos mese, ahol a kalap meg akarja leckéztetni a lányt. A kalap ezért igazából kihívásként is felfogható. Ehhez a megállapításhoz sokan csatlakoztak, de a sajátélmény előhívása a foglalkozások elején még nehezen ment. Az első ezzel kapcsolatos hozzászólás a hiányt említette, további kérdésre pedig, hogy minek a hiányával azonosítja a kalapot, az elítélt kiemelte a családot. Elmondta továbbá azt is, hogy

„volt olyan időszak az életében, amikor ilyen sötét, szorító kalap alatt érezte magát, de sikerült ezzel – átmenetileg – megküzdenie. Letette a drogokat egy időre és dolgozni kezdett. Sajnos azután visszacsúszott és közben elvesztette több rokonát. Úgy fogalmazott, hogy most már látja mi a fontos a számára és megtanulta, hogy van ereje a változtatáshoz.”¹⁸

Egy másik elítélt a család hiányához úgy kapcsolódott, hogy az édesapját hozta szóba, aki korábban, egy múltbéli fogva tartása alatt támogatta őt, de azzal a feltétellel, hogy nem kerül vissza a börtönbe, befejezi a drogozást. Sajnos ő ezt nem tartotta be, és ismét itt van. Az apja viszont betartotta az ígéretét, és megszüntette a fiával a közvetlen kapcsolatot, nem támogatja, nem ír neki, de másoktól azért érdeklődik, hogy mi van vele. Az elítélt azt is elmondta, hogy tudja, az apja szereti őt. Itt bent a börtönben meg kell tanulnia, hogyan fogadja el másoktól a támogatást. Ha másra nem is, erre jó a mostani bezártság. A következő hozzászóló arról beszélt, hogy a

„szabad életében rendszerint sok pénze volt a bűncselekményei miatt, jól élt, de ez nem tette boldoggá. Párkapcsolataiban kereste a boldogságot, de általában azzal igyekezett levenni a lábáról a nőket, hogy elhalmozta őket ajándékokkal. Felmerült, hogy vajon összefügghetett-e ez a hozzáállása azzal, hogy nem volt elég önbizalma, nem hitt eléggé abban, hogy saját magáért szeretni fogják. Erre helyesléssel reagált.”¹⁹

Az egyik elítélt arról beszélt, hogy bár fáradt és lehangolt, de igyekszik a börtönben megtalálni azokat az apró örömöket, ahogy ő fogalmazott, a mesében is szereplő „patakokat és virágokat”. Sajnos eddig ez még nem sikerült neki. Erre a többiek egyből közbeszóltak, és azzal biztatták az előttük megszólalót, aki első bűntényesként került a börtönbe, hogy örüljön annak, ha ennyire rosszul érzi magát, mert akkor ez majd visszatartja őt az újabb elkövetéstől. Rezsőfi ennél a pontnál úgy érezte, hogy teret kell adnia egyfajta ventilálásnak, még akkor is, ha ez eltereli az eredetileg felvetett témától a beszélgetést. A csoportvezető úgy érezte, hogy ez a kitérő viszont segíthet a börtönnel kapcsolatos nehézségek feldolgozásában. Az elítéltek is ebbe az irányba terelték a beszélgetést. Egy kis kitérő után viszont ismét tudtak kapcsolódni a mese szövegéhez. Újra előkerült a kalap súlyos problémája, ami az elítéltek számára magát a bezártságot jelenti. A foglalkozás végén azt a feladatot kapták, hogy képzeljenek el egy olyan kalapot,

„amiben csupa jó dolog van, ebből válasszanak valamit, amit most szívesen magukhoz vennének – akár egy-egy szó formájában”, és volt, aki a családot, mások az örömöt vagy a boldogságot választották. Az egyik elítélt „a pozitív gondolkodást, és még röviden beszélt arról, hogy milyen erősen hisz abban, hogy a jó gondolatok jó dolgokat vonzanak be”.²⁰

A következő foglalkozáson Erdős Virág Katalinka szállj el című verse kapcsán az előítéletekről, a társadalmi egyenlőtlenségről és a kirekesztettségről beszélgettek. Az elítéltek számára ez a téma fontos sajátélményt váltott ki, többen a börtöni létre, az ottani kiszolgáltatottságra asszociáltak. A csoportvezető éppen ezért választotta Erdős Virág versét, mert sejtette, hogy a téma olyan sajátélményt vált ki, ami ebben a körben mélyre megy. „Rávilágít a mai magyar társadalomban a kisebbség és többség közt feszülő ellentétre, arra, hogy a tehetősek, jó pozícióban levő vagy egyszerűen arrogáns emberek mi mindent megtesznek másokkal. Az ezzel kapcsolatos egyéni tapasztalatokat” szerette volna a pszichológus biblioterapeuta előhívni.²¹

Az említett Kafka-levélre, a Levél apámhoz című mű feldolgozására a foglalkozássorozat második felében került sor. Az elítéltek közül volt olyan, aki a cím láttán elzárkózott, és azt mondta, hogy neki ez Karácsony közeledtén nehéz téma, nem szeretne most erről beszélgetni. Még más csoporttagok is csatlakoztak ehhez, így a levél feldolgozására és az erről való beszélgetésre egy másik alkalommal került sor, amikor az alábbi kérdéseket fogalmazta meg a csoportvezető a szöveg kapcsán:

Van-e az életükben olyan személy, akivel hasonlóan keserű, problémás a kapcsolatuk?
Milyen embernek ismerik a saját szüleiket?
Mennyire érzik, hogy az ő mintájukat másolják?
Mennyiben korlátozzák a szüleik a szabadságukat és ők, mint szülők, mennyire korlátozzák gyermeküket?²²

Az egyik elítélt szerint a szöveg a „kötelező tiszteletadásról szól”. Egy másik pedig megjegyezte, hogy ő ilyen levelet inkább az anyjának írna, aki otthagyta őt is és a két kishúgát is az apjukkal, amikor ők még gyerekek voltak, hogy az anya új életet kezdhessen. Figyelmesen hallgatták őt a többiek, és néha közbe is szóltak, hogy igen, „súlyos dolgok ezek”. Azt is elmondta, hogy szabadulása után meg akarja keresni az édesanyját, és elmondja neki, hogy mit gondol, mit érez. Szeretne megbocsátani neki, de ehhez az kell, hogy az anyja bocsánatot kérjen tőle. És nagyon kíváncsi arra, hogy mit mond majd az anyja 16 év után, miért nem kereste a gyerekeit eddig. Egy másik elítélt elmesélte, hogy korábban ő tényleg írt az apjának egy Kafkához hasonló levelet, és el is küldte, de azt gondolja, hogy az apja sohasem kapta ezt meg. Az ő apja „csak fizikailag volt jelen az életében, érzelmileg távoli maradt és megközelíthetetlen”. A többi elítélt mindvégig figyelmesen hallgatta azt, aki éppen az életéről mesélt, és egyikük le is vonta az általános következtetést, miszerint „sajnos hiába van az, hogy az egyik fél megtesz mindent a kapcsolatért, ha a másik részéről nincs meg semmi viszonzás”. Egy másik elítélt szerint nála is a probléma abból ered, hogy neki sincs kapcsolata az anyjával, az apja pedig alkoholista, ezért rá se számíthat. És az is baj, hogy a legkisebb húga szerinte rossz irányba indult, és innen a börtönből nem tudja felkarolni őt. Ezért saját magát hibáztatja. Ha nem lenne börtönben, tudna segíteni a húgának. „Próbál olyan leveleket írni, amivel erőt önt apjába és testvérébe.” Erre a csoporttársa megjegyezte, hogy neki is van testvére, féltestvére, akit itt a börtönben ismert meg. Éppen a zárkában. „Nem tudott arról, hogy anyja korábbi kapcsolatából van egy bátyja. Elmondta, hogy nehéz volt mit kezdeni a helyzettel, idegen személyként állt előtte a féltestvére, aki az anyjukkal nem is tartott kapcsolatot (…)” Ehhez a témához egy másik elítélt is tudott kapcsolódni, aki szintén véletlenül találkozott a féltestvérével, és bár a létezéséről tudott, de nem ismerte őt. Nem viselte meg a találkozás, „csak különös érzést keltett benne.²³

Kovács Zsuzsanna biblioterápiája a börtönben

Kovács Zsuzsanna szerint a börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek az ilyen foglalkozásokon.²⁴

Beszámol arról, hogy a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet a TÁMOP program keretében lehetőséget kapott arra, hogy a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúakból ötször nyolcfős csoportot alakítsanak, ahol olyan elítéltek vehettek részt, akik érettségivel nem rendelkeztek.

Az eredeti cél a szövegértés elősegítése volt. A csoportok fél éven keresztül, havi egy alkalommal egy-egy regényt dolgoztak fel. Kovács Zsuzsanna egy csoport munkájában irodalomterapeutaként vett részt, így a csoport egyben biblioterápiás csoporttá is alakult.²⁵

Az öt hónap alatt öt regényt dolgoztak fel, melyek az alábbiak voltak:

Saint-Exupéry: A kis herceg,
Goethe: Az ifjú Werther szenvedései,
Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája,
Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek.²⁶

Az öreg halász és a tenger című regényt kiválasztva, Kovács Zsuzsanna részletesen beszámol arról, hogy az elítéltek miképpen reagáltak a szépirodalmi műre. A találkozás elején, kérdés nélkül, váratlan beszélgetéssel indították a csoportfoglalkozást, és nem a könyvről, hanem általában a halakról kezdtek beszélgetni, hogy „mekkora és milyen hal volt életük legnagyobb fogása”. Az irodalomterapeuta szerint ez „lehetett volna egyszerű hárítás is, szerencsére azonban csak élményszerű alapot adott a regény megbeszéléséhez. A résztvevők egybehangzóan tiszteletüket fejezték ki az öregember erőfeszítéseiért, de a sikertelen befejezés miatt maradt bennük némi ellenérzés. Egyikük kiemelte, hogy szerinte nem elég elérni valamit (megfogni a halat), meg is kell tudni tartani, ezért ő összességében nem szimpatizál a főhőssel. Egy másik vélemény szerint az öreg vakmerően túl messze evezett a parttól, ezért ez volt a büntetése. Mások szerint az öreg kótyagos volt, napszúrást kapott vagy vénségére megbolondult, vagyis kétségbe vonták a józan ítélőképességét. Általában véve elmondható, hogy a sikertelennek bizonyuló karakterrel nem szívesen azonosultak. A főhőst nem a regény során megismert viselkedése alapján, hanem pusztán a végeredmény alapján ítélték meg. Vagyis véleményüket a végeredmény ismeretében, visszafelé irányuló logika alapján alakították ki. Ez a hozzáállás a bírósági eljárás analógiáját hordozza: a bíró az elkövetett tetteik miatt szab ki ítéletet, tekintet nélkül arra, hogy mi vezetett odáig, hogy így cselekedjenek. A fogvatartottak sokszor tetteiket nemes célzatúnak tekintik, s elvárják a bírótól, hogy ő is a szándékot értékelje, ne csak a végeredményt.”²⁷

A feltett kérdésre, miszerint melyik rész tetszett nekik a legjobban, mindenki a zárójelenetet emelte ki, azt a részt, amikor a fiú gondoskodik az öregről, amikor kávét visz neki, betakargatja stb.²⁸

A regényben szereplő fiú alakját a fogvatartottak felnagyították, fontosságát kiemelték. Egytől egyig szimpatikusnak tartották. Kovács Zsuzsanna elképzelhetőnek tartja, hogy ez azért van így, mert a hűséges fiúval akarnak azonosulni, ami egyben azt is jelenti, hogy „valahol van egy olyan szerettük, aki most nem lehet velük, amikor egyedül vívják a harcukat”.²⁹

A „Vajon mire tanít ez a regény?” kérdésre az elítéltek az alábbiakat válaszolták:

„Arra, hogy küzdjünk az álmainkért, arra, hogy ne adjuk fel, a tiszteletre, az alázatra.” Egy érdekes kérdés a hal karaktere volt. Összességében véve tisztelik a halat, mert az is kitartóan küzd az életéért. A halat ösztönlénynek tekintették, aminek nincsenek szándékai. Egyikük szerint ők maguk is ösztönlények: „mi is azok vagyunk, evés, ivás, szex, ez a fontos.”

Amikor szóba került, hogy az öreg halász még akkor sem engedi el a kötelet, amikor a keze begörcsöl, egyikük merengve hozzátette, hogy „az a baj, hogy minket sem engednek el”. Ez a hozzászólás a hallal történő identifikációt jelzi, ami szokatlan egy emberekről szóló történetben. Az egyik résztvevő elmondta, hogy végig azért szurkolt, hogy elszakadjon a kötél, maga sem tudja, miért.³⁰ Az irodalomterapeuta véleménye szerint azért ez volt a válasz, „mert a történetben a hal van szorult helyzetben, tehetetlen küzdelme fogvatartójával szemben kiválthatja a vele történő azonosulást. A szabad ember számára ez a történet az öreg halász kitartó küzdelméről szól, a fogvatartottak számára azonban ezek szerint szólhat a kifogott hal hosszú haláltusájáról is.”³¹

A TÁMOP program befejezése után is folytatta Kovács Zsuzsanna az irodalomterápiát a szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúaknál, és az alábbi műveket dolgozták fel:

Orwell: Állatfarm
Arany János: Toldi,
Arany János: Toldi estéje
Huxley: Szép új világ
Wass Albert: Elvész a nyom
Mark Twain: Jeanne d’Arc
Szabó Magda: Az őz

Észrevételek a börtönben végzett biblioterápiai tevékenységről

Kovács Zsuzsanna börtönpszichológus és biblioterapeuta szerint a fogvatartottak a „börtönben töltött idejük hasznossá tétele érdekében látogatják az irodalomterápiás csoportfoglalkozásokat”.³²

Véleményem szerint a biblioterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férfi csoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett biblioterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében a biblioterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.

E feladatok mellett azért arról se feledkezzünk el, hogy az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz a biblioterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”.³³ Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az emberszemlélete, életszemlélete és értékszemlélete. A sajátélmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”.³⁴

A korábbi foglalkozásoknál többnyire nem is elítéltekkel, hanem a korábbi jogszabályok szerint előzetes letartóztatásban (az új tv. értelmében csak letartóztatásban) lévő fogvatartottakkal dolgoztak a biblioterapeuták. Ezek a fogvatartottak nem elítéltek, hiszen bár büntetőeljárás hatálya alatt vannak, de még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. A biblioterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert az „elkövetők” nem is biztos, hogy tettesek, rájuk vonatkozóan pozitív döntés, felmentő ítélet is születhet. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.

Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van bv. intézetben, több ok miatt nem szerencsés a biblioterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:

Lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
„Tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
Nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor a biblioterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben, például tárgyalásra kell mennie, vagy azért, mert átszállították egy másik bv. intézetbe.

Ezeket a korlátozó okokat az eddigi biblioterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban folyamatosan fogvatartottakról írnak, és csak a figyelmes és hozzáértő olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a sajátélmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e, vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.

Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a bv. intézetekben biblioterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják, ráadásul 2015-ben a jogszabály is alaposan megváltozott, és ezt sem követi senki közülük. Nem ártana ezért a cikkek/tanulmányok megjelenése előtt bevonni egy jogi lektort, aki a tévedéseket korrigálná. Persze mondhatnánk azt is, hogy a biblioterápia szempontjából ezek nem lényeges kérdések, de ez tévedés, hiszen teljesen mást hív elő sajátélményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.

A kriminálandragógia és a biblioterápia találkozása

Kovács Zsuzsanna börtönben végzett biblioterápiája a TÁMOP program keretében is kiválóan működött. Ez összefügg azzal is, amit Béres Judit és Csorba-Simon Eszter a másodlagos fejlesztési célok között említ, miszerint az olvasás népszerűsítése, az anyanyelv fejlesztése, a műveltség és az esztétikai érzék gyarapítása a börtönben lévők esetében hozzájárulhat ahhoz, hogy a fogva lévők az írási és olvasási nehézségeikkel megküzdjenek, a hiányos műveltségüket kiegészítsék.³⁵

Amennyiben a fejlesztő biblioterápia másodlagos célja „az olvasás népszerűsítése és megszerettetése, az olvasási és szövegértési készségek fejlesztése”³⁶ , akkor ennek kapcsán érdekes összefüggésre figyelhetünk fel a biblioterápia és az Európai Unió Élethosszig tartó tanulás (továbbiakban: Lifelong learning) programja kapcsán. Mivel ez utóbbi a mostani pályázati projektek kiemelt célcsoportjai között szerepel, ezért a biblioterápiával való összekapcsolása, ahogy a TÁMOP programok esetében is, a jövőben kedvezően hathatnak a börtönben végezhető biblioterápiás tevékenységre.

Mivel a büntetés-végrehajtás legújabb szabályozási rendszere idegenkedik az alternatív foglalkozások zárt intézményen belüli alkalmazásától, ugyanakkor az EU direktívái között megjelenő Lifelong learning-program olyan pluszjogokat biztosít az elítélteknek, amelyek elvétele nem csak az EU joganyagát sérti, de beleütközik a strasbourgi kánonba is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos esetben kimondta ugyanis az emberi jogok megsértését a büntetés-végrehajtáson belül is, amely többször összefüggött az oktatáshoz, a művelődéshez való jog megsértésével. Amikor egy elkövetőt szabadságvesztésre ítélnek, ezzel együtt nem fosztják őt meg a tanuláshoz való jogától. A Lifelong learning joga nemcsak a szabad embereket illeti meg, hanem a börtönbüntetésüket töltő elítélteket is.

Az elítéltek a Covid19-járvány megjelenésével, az ezzel járó pluszkorlátozásokkal „dupla rácsot” kaptak, így kétszeresen érezhetik magukat bezárva. A szabadságvesztés mellett ugyanis a jelenlegi helyzetben lévő tilalmak rájuk úgy hatnak ki, hogy megszűntek a családi (vagy baráti) látogatások, de a börtönpszichológusok által tartott foglalkozásokat sem engedélyezik. Nincsenek olvasókörök, irodalomterápia foglalkozások, és az egymás közötti kommunikációs lehetőség is minimális szintre zsugorodott. Mindezeken túlmenően korlátozott lett az elérhető szolgáltatás, sőt kevesebb a munkalehetőség is. A felnőttneveléshez tartozó börtön-oktatás is szünetelt a korlátozások miatt.

Mindezek pedig beleütköznek az európai normákba. Az Európa Tanács 2011-ben kinyilvánította, hogy az élethosszig tartó tanulás joga az elítélteket ugyanúgy megilleti, mint a bv. intézeten kívüli felnőtteket. Amikor ugyanis a bíróság ítéletével megfoszt valakit a szabadságától, az oktatáshoz való jogát nem veszi el. Ahogy Sz. Molnár Anna is írja, „az élethosszig tartó oktatás és az életen át tartó tanulás alanyi jog, valamint alapvető szükséglet minden civilizált társadalomban”,³⁷ beleértve mindenkit, az elítélteket is.

A közös európai börtönszabályok kimondják: Minden büntetés-végrehajtási intézetnek törekednie kell arra, hogy lehetőséget biztosítson minden fogvatartott számára olyan oktatási programokban való részvételre, amelyek a lehető legteljesebbek, és amelyek megfelelnek egyéni szükségleteiknek, törekvéseik figyelembevételével.

A jelenlegi helyzet viszont bizonyos kötelezettségek alól feloldja a tagállamokat. Most éppen ennek vagyunk tanúi, de talán a járvány elmúltával újra kiteljesednek az elítéltek oktatáshoz való jogai; ezek – véleményem szerint – a digitális oktatásra és online biblioterápiás foglalkozásokra áttéréssel most is megvalósulhatnának. Mindenképpen a digitális tudás és a változásokhoz való alkalmazkodás fejlesztése a fejlődés kulcsa.

Paul Downes³⁸ szerint a jelenlegi problémák több tagállamot is érintenek, de a mostani helyzetben a meglévő akadályok az alábbi megoldások segítségével leküzdhetők lennének:

a)A börtön épületszárnyainak használata

b) A börtönök közötti integráció

c) Oktatói támogatás a folyamatos szakmai fejlődéshez/együttműködéshez

d) Az oktatás és a munka egyenlő státusza

e) Interneten keresztüli hozzáférés a tanuláshoz

f) A nemzeti stratégiák fókuszának megváltoztatása³⁹

Az Európai Unió EPALE⁴⁰ nevű platformja lényeges információforrás, számos érdekes anyagot és cikket kínál a felnőttképzéssel és benne alternatív olvasási, szövegértési programokkal kapcsolatban. A Covid19-válság idején különösen fontos szerepe lehet ennek, mert a felnőttképzésben szereplő oktatóknak, foglalkozásvezetőknek nyújt segítséget abban, hogy a távoktatás, távfoglalkozás szakértői lehessenek. Több webinárium is elérhető itt, s ezek segítségével tapasztalatokat és jó gyakorlatokat is lehet cserélni. Mindenki ugyanazokkal a kihívásokkal néz szembe, mégis másképp reagál a nehézségekre.

Az EPALE magyar szerve a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal; az Innovációs és Technológiai Minisztérium irányítása alatt áll, és az egész országra kiterjedően ellátja a szakképzéssel és felnőttképzéssel kapcsolatos feladatokat.

Az EuroPris⁴¹ olyan európai hálózati szervezet, amely elősegíti az együttműködést, a kölcsönös tanulást és az európai börtönszolgálatok bevált gyakorlatainak cseréjét.⁴²

Fontos intézmény Európában az Európai Börtönoktatási Egyesület (EPEA)⁴³ és az Európai Büntetés-végrehajtási Oktatási Intézmények Hálózata (EPTA)⁴⁴ , amely szervek a kriminálandragógia módszereivel igyekeznek a bv. intézeteken belül folyó oktatást segíteni. Az EPEA például éppen a mostani világjárvány alatt nyílt levélben fordult a börtönökben folyó oktatás érdekében az európai igazságügyi minisztériumokhoz, hogy minden lehetséges módon támogassák az oktatási tevékenység folyamatosságát a büntetés-végrehajtási intézetekben, és levélben szólította fel az igazságügyi minisztereket, hogy távoktatással támogassák az országbeli börtönök oktatási programjait, a fogvatartottak tananyagokhoz való hozzáférését és az oktatóikkal való folyamatos kapcsolattartást.⁴⁵

Svájc és Norvégia, bár nem tagjai az EU-nak, mégis szoros közösségben állnak a tagállamokkal. Ez a börtönprogramok terén is megnyilvánul, különös tekintettel a büntetés-végrehajtási szervezeteken belül működő felnőttoktatásra. Ez a két ország olyan jól tudta/tudja megoldani a bv. intézeteken belüli oktatást, még a pandémia idején is, hogy érdemes a norvég és a svájci modellt beépíteni a nemzeti börtönoktatási tervbe.

Norvégiában például az elítéltek kis lakóegységeken belül dolgoznak, az őrök neve biztonsági személyzet, és leginkább coach szerepük van. Minden fogvatartott számára biztosított az internet, ezért számos online tanulási forma elérhető. Svájcban a börtönökben oktatók nem állami alkalmazottak, hanem non-profit szervezetek dolgozói. Így a bv. intézetekben folyó tanulás nem az állami oktatási rendszer része, hanem ettől teljesen független saját részleg.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI; megbízott oktató, PPKE JÁK

A comparative study of the Juvenile Penitentiary System in Turkey and in Hungary

Szerző(k): Bory Noémi, Hüseyin Şik

Juvenile criminal justice systems

Juvenile pushed to crime

Since people, who are accepted as juvenile in the field of criminal law are actually considered “adolescent” or “young” in terms of developmental psychology, this concept is not seen as “juvenile delinquency” in western countries, but as “young delinquency”.

The concept of “juvenile delinquency” is used in Turkey and it means people who have not yet completed the age of eighteen at the time of committing the crime. The Convention on the Rights of the Child considers those who have not completed the age of eighteen as “children”. It should be noted that as a requirement of this convention, in the Child Protection Law dated 3 July 2005 and numbered 5395, the jurisdiction of juvenile courts is determined as eighteen years of age.

Juveniles pushed to crime may commit crimes due to individual reasons arising from biological and psychological basis as well as for social reasons, such as family, school, environment, mass media, economic and social factors. However, today it has been determined that among these reasons, social reasons are more prominent. Unemployment, poverty and economic difficulties are also very substantial in the tendency of juvenile people to commit crimes or to be pushed to crime. When we look at the statistical data, the fact that the crimes committed by juveniles are generally crimes against property – such as robbery – likely proves this situation.

Juvenile justice systems

International juvenile justice system standards have been developed by the United Nations at the international level and by the Council of Europe at the regional level for over twenty-five years. Juvenile-specific instruments such as the Convention on the Rights of the Child and general human rights conventions such as the European Convention on Human Rights have an important function in determining the obligations of States towards juveniles who are pushed to commit crime. These conventions, together with sanction and monitoring mechanisms (the Committee on the Rights of the Child and the European Court of Human Rights, respectively), set and develop international standards for the approach to juveniles pushed to crime.

There are four general principles within the United Nations Convention on the Rights of Child:

The right to life,
The right to survival and development,
The right not to be discriminated,
The right granting that the best interests of the child must be a primary consideration in all actions concerning children and the child’s views must be considered and taken into account in all matters affecting him or her.

These provisions should be part of States’ approach to how they should treat juveniles in conflict with the law. States should guarantee that laws, policies and practices related to the juvenile justice system are regulated to protect all juvenile’s rights and ensure their development. In particular, it should ensure that the best interests of the juvenile are a top priority in all decisions, and that the views of the juvenile are taken into account in the light of his/her age and maturity.

Provided that human rights and relevant legal guarantees are fully respected, United Nations Convention on the Rights of Child stipulates that measures should be taken to establish special laws, procedures and institutions for juveniles in conflict with the law; in other words, to determine an entirely private juvenile justice system and the lower limit for the age of criminal responsibility and to deal with the juvenile in question without resorting to a judicial remedy (Art 40). The approach of the State towards juvenile faced to crime should be aimed at preventing juvenile delinquency and it is important to direct juvenile to other options as a whole within the criminal justice system. Trial and judgment processes that take into account the age of the juvenile and whether he/she has reached sufficient maturity should be implemented.

United Nations Guidance Instruments on the Juvenile Justice System

Three basic international instruments approved as United Nations General Assembly Resolutions appear as a detailed guide to the juvenile justice system.

The Riyadh Guidelines (Prevention)

Its full name is the United Nations Guidelines for the Prevention of Juvenile Delinquency. It was adopted and announced with the decision of the General Assembly dated 14 December 1990 and numbered 45/112.

These rules stipulate that the prevention of juvenile delinquency is a core element of crime prevention; that young people can gain an understanding that is not intended to constitute a crime by devoting themselves to lawful and beneficial activities in society, by making an effort suitable to this attitude and to life within humanistic perspective; that the prevention of juvenile delinquency requires the cooperation of the family, educational institutions, the environment, the media and the State; that the juvenile should live his childhood and it is possible to support it; that special attention should be given to juvenile at risk; that an active role in society should be given to young people, and that policies and practices should be arranged in accordance with these purposes.

The Riyadh Rules consist of basic perspectives, scope of guiding principles, general measures, socialization processes, social policy, legal regulations and juvenile justice system management, research, policy development and coordination.

The Beijing Rules (Trial)

Its full name is the United Nations Standard Minimum Rules for the Administration of Juvenile Justice. It was adopted by the decision of the General Assembly dated 29 November 1985 and numbered 40/33.

Beijing rules aim to increase the welfare level of juveniles as much as possible through inclusive social policies in order to protect them from the harmful effects of crime. In this way, the requirements for the intervention of the juvenile criminal justice system will be minimized, and the harmful effects of such practices on juveniles will be reduced. The fact that juveniles benefit from such care and attention before the crime committed, constitutes the basic policies that will not necessitate the application of the rules.

These rules are regulated to be applied in different legal systems and contain minimum standards regarding the procedures to be applied to juvenile in conflict with the law under each system and definition. In this case, it has introduced a definition of juvenile/children within the limits of 7 years to 18 years (or more). Even if the difference is inevitable in different legal systems, this situation is not considered to eliminate the validity of the Minimum Standard Rules.

The first part of the rules regulates the general principles and fundamental perspectives in the juvenile justice system; the second part the principles to be followed in investigation and prosecution; the third part the principles of adjudication and disposition; the fourth part is stresses the non-institutional treatment; the fifth part is contains the principles of institutional treatment; the sixth and final part includes rules for research, planning, policy formulation and evaluation.

The Havana Rules (Enforcement)

Its full name is the United Nations Rules for the Protection of Juveniles Deprived of their Liberty. It was adopted by the decision of the General Assembly dated 14 December 1990 and numbered 45/113.

These rules determined that the deprivation of liberty of the juvenile is the last resort, the detention pending trial shall be used for the shortest possible period of time, and the rights of the juvenile deprived of his/her liberty and the minimum qualifications of the institution and the staff of the institution where the juvenile is held are guaranteed. Havana rules have given the States the responsibility to determine the minimum age limit at which juvenile will not be deprived of their freedom, to respect the human rights of the juvenile, to keep them separate from adults, to create activities and programs in institutions that will increase the juvenile’s physical, mental and social development and his potential as a member of society, and to establish independent control mechanisms.

The main point of view in the Havana Rules includes the rights of juvenile in custody or pre-trial trial detention, the management of institutions where juveniles are held, and the regulations regarding staff.

The United Nations also adopted Guidelines on justice in matters involving child victims and witnesses of crime in 2005. While these principles do not focus directly on the juvenile justice system, it applies to the proceedings of the accused children, particularly where the victim is also under the age of eighteen. These guidelines and rules, which clarify the provisions of the Convention on the Rights of the Child and similar instruments on many issues related to the juvenile justice system, should be considered together with the Convention.

Council of Europe Guiding Principles on the Prevention of Juvenile Delinquency

The Council of Europe has also adopted a series of recommendations on the prevention of juvenile delinquency and the juvenile justice system. Some of them are as follows:

Recommendation (87) 20 of the Committee of Ministers to Member States on social reactions to juvenile delinquency
Recommendation (88) 6 of the Committee of Ministers to Member States on social reactions to juvenile delinquency among young people coming from migrant families
Recommendation (2000) 20 of the Committee of Ministers to Member States on the role of early psychosocial intervention in the prevention of criminality
Recommendation (2003) 20 of the Committee of Ministers to Member States on concerning new ways of dealing with juvenile delinquency and the role of juvenile justice
Recommendation (2004) 10 of the Committee of Ministers to Member States on concerning the protection of the human rights and dignity of persons with mental disorder
Recommendation (2005) 5 of the Committee of Ministers to Member States on the Rights of Children Living in Residential Institutions
Recommendation (2006) 2 of the Committee of Ministers to Member States on the European Prison Rules

Giving priority to the best interests of the child

One of the most important general principles of the Convention on the Rights of the Child is to prioritize the best interests of the child. According to Article 3 of the Convention, which includes the principle of “best interests of the child”, the best interests of the child shall be taken into account in all activities carried out by the legislative bodies, administrative authorities, courts, social welfare institutions and parents. This commitment is a commitment that includes protecting the best interests of the child in all institutions where the child is held and in all proceedings concerning the child, and giving priority to the best interests of the child in cases where his/her interests conflict with other interests. With this aspect, it is also a guide in terms of the penal institutions where the juveniles are held.

The investigation in juvenile crimes

Investigation phase in juvenile crimes in Turkey

The matters regarding the investigation and prosecution of the juvenile pushed to crime are regulated in the Child Protection Law.

The investigation about the juvenile pushed to crime is personally carried out by the Public Prosecutor in charge of the juvenile bureau. When deemed necessary during the investigation, the Public Prosecutor may request the implementation of protective and supportive measures from the juvenile judge. Juveniles are kept in custody in the juvenile unit of the law enforcement. Where law enforcement is not available in the juvenile unit, juveniles are kept separately from adults in custody.

Investigation phase in juvenile crimes in Hungary (Criminal Procedure)

In Hungary the chapter XCV of the Act XC of 2017¹ is regulating the criminal procedure against the juveniles. In the criminal procedures special provisions are applied for the juveniles, but when there are no special rules for them, the general provisions shall apply. The objective of the juvenile criminal procedure is to ensure the reintegration to the society, not to commit any other criminal offence again after release and to foster his/her education and to promote his/her intellectual, moral, emotional development.

A juvenile criminal proceeding may be conducted against a person if he/she has completed the age of twelve years, but he/she has not completed the age of eighteen years when committing the criminal offence. If there is more than one defendant in the criminal procedure, the case of the adult defendant shall be adjudicated together with the case of the juvenile perpetrator, if there is a relation to the case of the juvenile defendant. Against a juvenile perpetrator only the public prosecution is mandatory, if there is a private prosecution, the prosecution service shall proceed the procedure.

The protection of the juveniles during the whole procedure is very important, the court, the prosecution service and the investigating authority shall monitor continuously whether any circumstance appeared in connection with the juvenile perpetrator what makes necessary the duty of indication or to initiate an authority proceeding as defined in the Act on the protection of children and guardianship administration.

Since 2011 there is no special court in Hungary for the juvenile perpetrators, but the composition of the court is different from the adults perpetrator’s court. In a juvenile criminal proceeding, a council of the first instance court shall proceed, if the criminal offence is punishable by imprisonment up to eight years or more, or the case was referred to a single judge. In a juvenile criminal proceeding at first instance the court shall be composed from one professional and two lay judges. The single judge and the chair of the council should be professional judges. The lay judge should be a pedagogue, a psychologist or a person who works, or used to work in a position, for which a university or college degree is required and who directly worked in the territory of healing, treatment, employment, development, assistance, care or social support of the care recipients within the framework of a family, child or youth protection service or the guardianship administration.

In the juvenile criminal procedure the prosecutor is designated by a superior prosecution service.

The participation of the defence counsel is mandatory in the following measures:

interrogation as a suspect,
confrontation,
presentation for identification,
on-site interrogation,
reconstruction of the criminal offence,
a court session in a procedure relating to a coercive measure affecting the personal freedom when the judicial permission is necessary² .

If the defence counsel has not been present and has not been notified, she/he shall be notified ex post of any procedural act.

In juvenile criminal proceedings there are special means of evidence, because it is relevant to learn about the special needs and the environment of the juvenile. These special means of evidence are:

social environment assessment,
opinion by a probation officer or summary opinion by a probation officer,
expert opinion,
witness testimony by a probation officer,
witness testimony by a legal representative or another person caring for him/her.

The legal representative or the other person caring for the juvenile should cooperate with the authorities on the individual assessment of the juvenile. The social environment assessment is prepared by a probation officer. a probation officer shall interview the juvenile, his/her legal representative or another person caring for him/her, and also obtain the opinion of the pedagogue from the school and establish the previous child protection history.

The examination of the soundness of a person’s mind is very important in the criminal procedure against the juveniles. After the disclosure of the reasonable suspicion, arrangement shall be made without delay for the appointment of an expert, to examine the capacity to be held liable for his/her acts, and the soundness of the mind is necessary for recognising the consequences of the criminal offence, of a juvenile, who has attained the age of twelve years but has not attained the age of fourteen years at the time of committing his/her criminal offence.³

The investigation shall be finished within one year after the juvenile interrogated as a suspect, if the criminal offence is punishable by imprisonment for not more than five years. If an investigation is in progress against a juvenile for a criminal offence is punishable by imprisonment for more than five years, the time limit for the investigation may not be extended beyond two years after the juvenile was interrogated as a suspect.

There are special rules for the pre-trial detention. The particular material gravity of the criminal offence is necessary beside the general reasons of the pre-trial detention for adult perpetrators.⁴

The pre-trial detention shall terminate if its period reaches one year, provided that the juvenile has not attained the age of fourteen years at the time of committing the criminal offence, or two years provided that the juvenile has attained the age of fourteen years at the time of committing the criminal offence.⁵

A court shall decide about the place of executing the pre-trial detention of a juvenile in light of his/her personality and the nature of the criminal offence held against him/her. During the period of pre-trial detention, the court can change the place of the execution of the pre-trial detention upon a motion of the prosecution service, the defendant or the defence counsel or, after the indictment, ex officio.

The sanction systems

Sanctions for juveniles in Turkish Criminal Law

There are two types of sanctions in Turkish Criminal Law (hereinafter: CPC): Imprisonment and fine.⁶

Minors under the age of twelve are exempt from criminal liability. However, security measures may be imposed.⁷

These measures are issued in the Child Protection Code (hereinafter: CPC) Art 5:

“Protective and Supportive Measures,

(1) Protective and supportive measures are measures to be taken in terms of consulting, education, care, health and shelter, for the purpose of protecting the juvenile within his/her own family environment before all else. These measures are as follows:

a) Consultancy measure is a measure oriented to providing guidance on child rearing to those who are responsible for the care of the juvenile, and guidance to juveniles on solving problems related to their education and development;

b) Education/training measure, is a measure oriented to ensure that the juvenile attends an education institution as a day-student or boarding student, attends a vocational training course or arts & crafts course, or is deployed with a master of profession or at a workplace belonging to the public or private sector for the purpose of acquiring a job or a profession,

c) Care measure is a measure to make governmental or private care centre services or foster family services available for the juvenile or place the juvenile under the care of such institutions, in the event that the person responsible for the care of the juvenile fails to fulfil his/her care duties due to any reason,

d) Health measure is a measure to ensure necessary temporary or continuous medical care and rehabilitation for treatment and protection of the juvenile’s physical and physiological health, and treatment and therapy for juveniles who use addictive substances,

e) Shelter measure is a measure to provide a suitable shelter for those who have children but do not have a place to live, or to pregnant women whose lives are in danger.”

In terms of juvenile who have reached the age of 12, a penalty mitigation is made. This penalty mitigation varies according to the age range of 12-15 and 15-18.

Art 31 of the TCC, which issues these penalty mitigation, is given below:

“(1)⁸ Minors under the age of twelve are exempt from criminal liability. While such minors cannot be prosecuted, security measures in respect of minors may be imposed.

(2)⁹ Where a minor is older than twelve, but younger than fifteen, at the time of an offence, and he is either incapable of appreciating the legal meaning and consequences of his act or his capability to control his behavior is underdeveloped then he is shall be exempt from criminal liability. However, such minors may be subject to security measures specific to children. Where the minor has the capability to comprehend the legal meaning and result of the act and to control his behaviors in respective of his act, for offences requiring a penalty of aggravated life imprisonment, a term of twelve to fifteen years of imprisonment shall be imposed and for offences that require a penalty of life imprisonment, a term of nine to eleven years imprisonment shall be imposed.

Otherwise the penalty to be imposed shall be reduced by half, save for the fact that for each act such penalty shall not exceed seven years.

(3)¹⁰ Where a minor is older than fifteen but younger than eighteen years at the time of the offence then for crimes that require a penalty of aggravated life imprisonment a term of eighteen to twenty-four years of imprisonment shall be imposed and for offences that require a penalty of life imprisonment twelve to fifteen years of imprisonment shall be imposed. Otherwise the penalty to be imposed shall be reduced by one-third, save for the fact that the penalty for each act shall not exceed twelve years.”

In the event that the resulting penalty for the acts committed by juvenile is one year or less, this penalty must be converted into alternative sanctions to the prison sentence in the first paragraph of the same article (Art 50/3 of TCC):

“(3) Where any offender has not previously received a penalty of imprisonment and the penalty of imprisonment imposed is thirty days or less; or where an offender was under eighteen or over sixty-five years of age at the time of the offence and the term of imprisonment imposed is one year or less, such term of imprisonment shall be substituted by one of the alternative sentences described in the paragraph one.”

While it is possible to postpone prison sentences up to two years, this period is three years for children. (Art 51 of the TCC;

“(1) A sentence of imprisonment for a term of two years or less may be suspended. The upper limit of this term is three years for those under eighteen of age or above sixty-five years old at the time of the commission of the offence.”

Sanctions for juveniles in Hungarian Criminal Law

In Hungary the Criminal Code¹¹ contains the special regulation for the juvenile delinquents. Usually the adult’s regulations apply for juvenile delinquents, with some exceptions. The sanctions are more lenient and give consideration to the juvenile’s age.

There is no individual legal codification for juveniles. Some other countries have individual criminal code for juveniles. These individual codes include the substantial and the procedural regulations as well (for example in Spain).

The definition of a juvenile in Hungary changed in 2012. From 1st July 2013 a juvenile is a person who is between twelve and eighteen years at the time of committing a criminal offense. In the previous regulation a juvenile was a person who was between fourteen and eighteen years old and it was a cause for total exemption of criminal responsibility.

Now a minor under twelve is not responsible for the criminal offenses in any case, because they are minors, but between twelve and fourteen years of age, if they commit homicide, voluntary manslaughter, battery, acts of terrorism, robbery and plundering, minors are punishable under the age of fourteen, if they have the capacity to understand the nature and consequences of their acts. This has to be proven by the children psychologist. The only sanctions that are applicable against them are probation or correctional facility. The maximum duration of the correctional facility is four years and the minimum duration is one year.

A “juvenile offender” is a person between the age of twelve and eighteen years at the time of committing a criminal offense.

The principle objective of any penalty or measure imposed upon a juvenile is to positively influence the juvenile’s development to become a useful member of society, and such penalty or measure should therefore have the juvenile’s guidance, education and protection as a primary consideration.

A penalty shall be imposed upon a juvenile when the application of a measure appears to be impractical. Only measures may be imposed upon a person who has not reached the age of fourteen years at the time the criminal offense was committed.

A measure or penalty involving the deprivation of liberty may only be imposed against a juvenile offender if the aim of the measure or penalty cannot be achieved otherwise.

In Hungary, has a dual sanction system, which means that both punishments and measures are applicable. The punishment againts juveniles only could apply, if the measure is inadequate.

The Hungarian Criminal Code defines that the aim of the general punishment is to prevent – in the interest of the protection of society – the perpetrator or any other person from committing an act of crime As opposed to the adult sanctions which are repressive, in relation to juveniles they should be reparative and educational sanctions.

Education sanctions are: probation, supervision of a probation officer, correctional facility or the suspended imprisonment. It is important that the educational aim predominates during the whole criminal procedure. The criminal procedure not only reveals the most important facts of the crime, but also feels the juvenile delinquents during the entire criminal procedure the educational aim.

There are two types of penalties with deprivation of liberty: the imprisonment and the custodial arrest.

The minimum term of imprisonment to be imposed upon juvenile offenders shall be one month for all types of criminal acts. The maximum term of imprisonment that may be imposed upon a juvenile offender over the age of sixteen years at the time the crime is committed shall be:

ten years for a crime that carries a maximum sentence of life imprisonment;
five years for a crime that carries a prison term of more than five years.

The maximum term of imprisonment that may be imposed against a juvenile offender over the age of sixteen years at the time the crime is committed shall be:

fifteen years for a crime that carries a maximum sentence of life imprisonment;
ten years for a crime that carries a prison term of more than ten years;
five years for a crime that carries a prison term of more than five years.¹²

A sentence of imprisonment imposed shall be carried out in a juvenile detention facility if:

the juvenile is sentenced to imprisonment of two years or more for a felony;
the juvenile is a recidivist and was sentenced to imprisonment of one year or more; or
the juvenile sentenced to imprisonment of one year or more and, within a period of three years prior to having committed a criminal offense intentionally, he was sentenced to confinement in a reformatory institution for an intentional criminal offense.

Apart from the above mentioned cases, a sentence of imprisonment imposed shall be executed in a juvenile jail.

The other sanction with deprivation of liberty is the custodial arrest, but the duration is more milder than the imprisonment, it is from three days to thirty days and executed in a penitentiary institution (for adults from five to ninety days).

One measure with deprivation of liberty is applicable only against the juveniles, it is the reformatory institution (correctional facility).

The court shall order placement in a reformatory institution if proper education of the juvenile can only be provided in an institution. Placement in a reformatory institution may not be ordered against a person over the age of twenty years at the time of sentencing.¹³

The duration of placement in a reformatory institution may be between one year to four years.

In ordering placement in a reformatory institution the court shall establish that the juvenile offender may be released from the reformatory institution temporarily after half of the duration of placement as ordered:

having spent at least one year in the institution, and
if there is reason to believe that the aim of the measure may also be achieved without further confinement in the reformatory institution.

The duration of temporary release shall be the remaining part of confinement, but at least one year. The court shall terminate the temporary release if the juvenile is sentenced to any term of imprisonment during the temporary release or to placement in a reformatory institution. If the court imposes another penalty or measure against the juvenile, temporary release may be terminated.

In case of the termination of temporary release the period spent on temporary release may not be included in the term of placement in the reformatory institution.

If the juvenile offender is sentenced to an executable term of imprisonment for a crime committed after being sentenced to placement in a reformatory institution during the period of placement in a reformatory institution or temporary release, the imprisonment shall be carried out. In that case the remainder of the duration of placement in a reformatory institution shall be substituted to imprisonment, with two days of placement in a reformatory institution substituted by one day of imprisonment.

If the court has sentenced a juvenile to several terms of placement in a reformatory institution that were still pending at the time when ordering a consolidated measure, or which are being served continuously, the court shall order the juvenile to confinement in a reformatory institution as a consolidated measure. The term of placement in reformatory institution ordered as a consolidated measure shall be imposed at least for the maximum term of placement, not to exceed the combined terms of placements ordered, or four years.

Juvenile penitentiary systems

Rules for the juvenile penal institutions

Juveniles pushed to crime need special care, assistance and legal protection in terms of physical, mental, social and psychological development, by the reason they are in the early stages of the development process and because of various factors arising from negative life experiences. For this reason, all kinds of efforts for juvenile detainees and convicts should be evaluated separately from adults, taking into account the psychological and social needs of juveniles.

Juvenile detainees and convicts, due to the characteristics of the developmental period they are in, can be immediately affected by the negative consequences that adult criminals may cause. For this reason, it is of great importance that also in Turkey and in Hungary they are kept in a separate unit or institution in order not to encounter the aforementioned negativities, to protect them from risks like abuse, pushing to crime etc. that may come from adults, to prevent them from shifting to more negative directions, and to ensure that they benefit more effectively from the appropriate intervention methods they need.

For these reasons in Turkey and in Hungary, in accordance with the relevant national and international legislation (Law No. 5275 on the Execution of Penalties and Security Measures, Article 11, Article 15, Article, Article 111 third paragraph; Convention on Child Rights, Article 37; Havana Rules, Article 17, Article 29; Beijing Rules, Article 13 and Article 26), the judgement is given that juvenile should be kept separately from adults and detainees should be kept separately from convicts.

Juvenile Penal Institutions in Turkey

The detained juveniles are kept in their own closed penal institutions, and in provinces where the number of juvenile is low and there are no closed juvenile penal institutions, they are kept in the units reserved for juveniles in adult penal institutions. If there is no separate unit for girls detained in closed juvenile penal institutions, they stay in the units reserved for them in female closed penal institutions. Juvenile convicts are kept in juvenile reformatory houses. Juvenile Reformatory Houses (Correctional Facility) are facilities where the imprisonment given to juvenile convicts are carried out with the aim of educating the convicts, acquiring a profession and reintegrating them into society. There are no barriers to escape from these institutions. Institutional security is ensured under the supervision and responsibility of internal security officers. Juveniles who continue their education can stay in reformatory houses until the age of twenty-one.

There are nine single rooms in each ward in separate juvenile closed penal institutions. There is also a common living area in the wards where nine persons spend time together (watching television, eating, table tennis, etc.). In the rooms where the juvenile prisoners are accommodated, they each have their own work desk, bed and wardrobe. In Juvenile Reformatory Houses, juveniles are in single rooms. In this direction, the construction of new institutions in accordance with international standards, where all juvenile prisoners can stay alone, is rapidly continuing. In this context, there are 8 separate closed penal institutions (İstanbul, Ankara, İzmir, Hatay, Tarsus, Kayseri, Diyarbakir, Kavak) and 4 juvenile reformatory houses (Ankara, İstanbul, Elazıg, Urla) where juvenile detainees are stayed. Girls are accommodated in Urla Juvenile Reformatory House.

Juvenile Penal Institutions in Hungary

Prison sentences imposed on juveniles shall be served in a separate law enforcement institution or in a separated part of a law enforcement institution.

In the law enforcement institution established for juveniles, convicted adults can only be placed in order to ensure the operation of the law enforcement institution. In order to facilitate the integration of juveniles into society, assistance shall be sought from the office of the public guardian and other state and civil organisations, probation officer and the relatives of the juvenile.

In the course of serving the prison sentence, special attention shall be paid to the education, personality and physical development of, the continuation of the compulsory education and the possibility of the first employment of the juvenile.

It shall be ensured that the juvenile should participate in training courses or in semi-skilled worker’s trainings, and can study secondary school level materials. The juvenile shall continue their compulsory studies until the age defined in a separate law.

The juvenile can be awarded with a certificate of praise.

Solitary confinement can last up to twenty days in a juvenile prison and up top ten days in a remand prison. The juvenile punished with solitary confinement shall not be banned from school classes and reintegration programmes.

In the case of a sentenced juvenile, the law enforcement institution shall request a pedagogical opinion from the competent school or child protection institution in order to familiarise itself with the sentenced juvenile, in particular their conduct, industry, the fields that need to be developed and the data of their family background.

The law enforcement institution shall prepare a personal educational plan for the juvenile in order to facilitate the reintegration of the sentenced juvenile into society, reduce their integration-related problems, set their psychological condition in order, improve their education and training, have them accept the basic ethical norms and prepare the juvenile for a healthy lifestyle.

Upon request from their legal representative, and with the approval of the law enforcement institution, the juvenile detainee can participate in family consultation in every three months, which is an informal form of contact at the law enforcement institution. The parent cannot participate at the family consultation if the parent’s right of custody is terminated or limited by the decision of the court.

Upon request from their legal representative and with the approval of the law enforcement institution, the juvenile – according to the possibilities of the law enforcement institution – can participate in family therapy, except in case of the parent’s right to custody is terminated or limited by the decision of the court. The number of the appointments of family therapy shall depend on the therapeutic requirements. The family consultation and the appointments of the family therapy shall not constitute parts of receiving visitors. It is allowed among detainees, and the sentenced juvenile can request it as well. The participation of the juvenile detainee at the family therapy is approved to be organised outside the law enforcement institution as well.

Upon request from the juvenile detainee, – according to the possibilities of the law enforcement institution – they can be put in common cell with their juvenile sibling, provided that they are from the same sex. In case of common placement, the criminal record and the committed offence of these detainees shall be taken into account as well as the possible effects of the common placement on the order and security of the custody, and the level of emotional and mental development of the detainees.

The juvenile detainee can keep contact with the teacher of their educational institution for the sake of their compulsory studies and exam requirements, as well as for their personal development.

In case of their studies has been started, to perform the exam obligations, the law enforcement institution can take care of making appearance of the detainee.

Upon request from the detainee, if the director of the school and the commander of the law enforcement institution both give their approval. With the approval of the commander of the law enforcement institution, the detainee can hold a student status or private student status as a student at an educational institution outside the law enforcement institution; in this case they pursue their obligation of attendance and exam at the educational institution.

During the approval, the offence, the security risks, the earlier conduct of the detainee, their educational background and diligence shall be taken into account. According to the possibilities of the law enforcement institution, the furnishing of the cells and living areas serving for the juvenile detainees shall be ranged by taking into account the conduct, the educational background and the diligence of the juveniles.

Educational achievement and conduct shall be regarded in view of personal skills of the detainee. Evaluation shall be made by the staff of the law enforcement institution, and the reintegration expert responsible for the education of the juvenile. In case of the law enforcement institution is not in a contracting relationship with primary school, the law enforcement institution ensures the primary education in the framework of private student status, by an agreement on cooperation with a school situated within the competence of the Institute.

Conditions of reintegration custody for juvenile detainees:

Participation at family therapy or family consultation,
The approval of the legal representative, a receiving statement in view of the housing, as well as a statement on the escort of the detainee.

The sentenced juvenile with limited capacity can file a complaint, or make a statement independently in matters of their detention without the agreement or post approval of their legal representative.

The juvenile shall contribute to the expenses in case of they is employed or has a scholarship.

Juveniles under eighteen are prohibited to carry tobacco products; smoking is strictly forbidden for juveniles even with the approval of the legal representative.

Rehability-conducted activities for juvenile prisoners in Turkey

Education and rehabilitation activities are carried out meticulously in all institutions to prevent juvenile prisoners from committing crimes again and to rehabilitate them. Accordingly, psychosocial assistance and education services in our penal institutions provide education and rehabilitation activities for juvenile prisoners and their families.

Psychosocial assistance services

Juveniles can consult with psychologists and social workers in the institution in order to provide solutions to their psychological and social problems. Experts in institution also carry out efforts to support juveniles to become healthier and more harmonious individuals through individual or group work. Increasing the juvenile’s awareness for the conditions they are in and developing alternative solutions for their conditions are supported by psychosocial assistance service experts by taking into account the individual characteristics of the juvenile through individual interviews or group work. In the meantime, necessary interventions are made to the juvenile by activating his family or other social support systems. Post-release protection and assistance efforts help juveniles to continue their education and to get a job. Thus, it contributes to their participation in society as harmonious individuals.

Education activities

Juveniles who have never been received education or who have left their education are evaluated by the education service so that they can continue their education, and all kinds of procedures for the juvenile’s education are carried out by the teachers in this service.

In this context, the following activities are conducted in our institutions:

First degree literacy and second degree education courses,
Preparation and support courses for formal and non-formal education,
Open elementary school and open high school exams,
University entrance exams,
Vocational training courses,
Social, cultural and sports activities,
Bookcase and library activities.

Juveniles in reformatory houses; according to their age and educational status, they can continue elementary, secondary and higher education institutions, social activities in their schools, sports activities, foreign language, computer, university preparation, vocational training, etc., where they can improve themselves in relation to their education. They can take exams related to distance education and university outside the institution, participate in social events such as theatre, concerts and sports events under the supervision of institution teachers and experts.

Juveniles in reformatory houses can continue their formal education. Juveniles over the age of fifteen who cannot continue their formal education are directed to a suitable vocational training. As a result of these trainings, by enabling them to have a profession, assistance is provided to them not to be turned to the crime again after their release.

Staff training programs

There is the ARDIÇ Program, which was developed in order to strengthen the psycho-social and management skills of the staff working for the reintegration of juveniles in penal institutions, based on the best interests of the juvenile, and it is prepared with a child-oriented and holistic perspective. It consists of ARDIÇ Manager and Staff Training Program together with the ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program.

ARDIÇ Program is an in-service training program. It consists of two programs.

ARDIÇ Staff Training Program (Specialization Training)

Within the scope of efforts to strengthen the capacities of institution governors, prison officers and other staff working in the institution. It is a training given in staff training centers. This program consists of five modules. The modules in question are; Sociology of Juvenile Delinquency, Relevant Legislation and Institutional Life, Juvenile Psychology and Approaches, Emotional and Behavioural Problems of Juveniles and Problems Affecting Mental Health (case-based), In-house Interaction and Personal Development Skills, Working with Vulnerable Groups and Juveniles with Special Needs.

ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program

It has been developed for the juvenile in the institution, the staff and the families of the juveniles, and is given by the psychosocial service through individual and group work.

The revised ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program modules are:

Personality Development Module,
Family Education Module,
Anger Control Module,
Addiction Intervention Module,
Safe Behaviour Development (“I’m Here!”),
Module for Sexual Assault Crime,
Reproductive and Sexual Health Module and Seminars (Prevention of Addiction, Harms of Smoking, Lifestyle, Internet/Media, Abuse Protection, Anger/Stress, Communication).

Individualized Rehabilitation System (BİSİS)

In all practices carried out in penal institutions, the penitentiary regime appropriate to juvenile’s situation, rehabilitation and training plan are implemented by determining the personal characteristics, physical, mental and health conditions of the juveniles, their lives before committing a crime, their social environment and relations, their artistic and professional activities, their moral tendencies, their perspectives on crime, their prison sentence periods and types of crimes.

In this context, an Individualized Rehabilitation System (hereinafter: BİSİS) has been developed, which includes risk assessment, comprehensive assessment-evaluation and supervision considering the holistic and qualified conduct of all efforts for convicts/detainees. With the Examination and Evaluation Forms for Convicts/Detainees (ARDEF) which is a risk assessment tool, the system in question enables the assessment of individual risks and needs, the development of appropriate approaches that highlight the biological-psychological and social characteristics of each juvenile, and the implementation of an individualized rehabilitation program. With this system, the preparation process for the post-release of juveniles begins with their admission to the institution, and all their lives in the institution are planned accordingly.

One of the most remarkable aspects of the implementations within BİSİS is the concept of “Group Leadership”. The group leader refers to the prison officer who is responsible for the juveniles in a room, is responsible for guiding them, has high communication skills and problem-solving skills, and has received pedagogically-based group leadership training. Each group leader works in the common living spaces of the juveniles and is responsible for 10-15 juveniles. Thus, there is an opportunity to get to know the juvenile better, their needs and developments are monitored, their lives in the institution are planned, and the role of being an exemplary role model in preparing them for society is fulfilled.

Cooperation with Non-Governmental Organizations, Universities and Public Institutions and Organizations in Turkey

Within the scope of education and rehabilitation activities, cooperation is made with both public institutions and organizations and non-governmental organizations within all studies conducted in order to establish and develop relations with the outside world for juveniles staying in juvenile’s reformatory houses, closed penal institutions and juvenile’s units of adult penal institutions.

In this context, the protocol has been signed between the KIZILAY and our Ministry in order to provide travel allowance to those whose release date is approaching among the juveniles who are staying in closed penal institutions, juvenile reformatory houses and penal institutions where there are no separate juvenile institutions, and to provide roadside assistance to family members who cannot come to visit their children from outside the province due to financial insufficiency.

Play, sports and youth camp activities continue within the scope of education and rehabilitation activities in our penal institutions for the rehabilitation of juveniles and preventing them from committing crimes again. Within the scope of the protocol we signed with the Ministry of Youth and Sports, efforts are carried out in line with the provisions of the Ministry of Youth and Sports, the provisions in question as follows: “Juveniles staying in juvenile reformatory houses are provided to benefit from youth camps” and “By means of scanning, experts determine which sports branch is suitable for juvenile prisoners in penal institutions and reformatory houses and for probationer juveniles under the probation services”.

Within the scope of the e-visit Project on Integration of Smart Technologies into Penal Institutions carried out by our General Directorate, with KIOSK devices, it is planned to meet the needs of prisoners in all penal institutions across Turkey such as shopping in the canteen, sending letters, and video-conference with their families.

In this context, KIOSK devices were first installed and activated in female, juvenile penal institutions and juvenile reformatory houses in order to complete the psychosocial development of juveniles pushed to crime to support their social integration processes, to strengthen family relations.

Conclusion

Prevention of juvenile delinquency is a core element of crime prevention in both countries. The international regulations have been made recognizing that juveniles pushed to crime need special care and assistance in terms of physical, mental and social development by the reason of they are in the early stages of development and that they need legal protection in conditions of peace, freedom, value and security.

There are special regulations from the moment the juvenile pushed to crime are included in the system. Taking steps to support the reintegration of juveniles into the society after the execution of their sentences and helping to eliminate the factors that may cause them to turn to crime again constitute the basis of our penitentiary policy.

Collaboration studies on education and rehabilitation to prevent juveniles from re-offending and to rehabilitate them are carried out with the non-governmental organizations, universities, public institutions and organizations. In the penal institution, studies are carried out involving families in order to reorganize the relations of juveniles with their families and to strengthen the relations between them and the support is provided for juveniles to integrate them into society and to prepare them for the post-release period.

Bory, Noémi LL.M, PhD, Associate Professor, Pázmány Péter Catholic University, Criminal Law and Law Enforcement Budapest, Hungary; Hüseyin Şık, Judge, Head of the Rehabilitation and Reintegration Department, General Directorate of Prisons and Detention Houses Ministry of Justice, Ankara, Turkey

Az emberi jogok érvényesülése a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásában

Szerző(k): Bory Noémi

A fiatalkorú fogalma és a velük szemben kiszabható szankciók típusai

Büntetőjogi értelemben fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem.¹ A büntetőjogi értelemben vett fiatalkorú fogalmának felső határa büntetés-végrehajtási jogi értelemben kitolódik három évvel abban az esetben, ha az adott személyt fiatalkorúként ítélték el és a fogva tartása alatt töltötte be a tizennyolcadik életévét, de a huszonegyedik életévét még nem.²

Fiatalkorúval szemben szabadságelvonással járó szankciók az elzárás, a szabadságvesztés, valamint a javítóintézeti nevelés.

Szabadságelvonással nem járó büntetés a közérdekű munka, a pénzbüntetés, a foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás, a kitiltás, a sportrendezvények látogatásától való eltiltás, valamint az intézkedések közül a megrovás, a próbára bocsátás, a jóvátételi munka, a pártfogó felügyelet, az elkobzás, a vagyonelkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele.

Fiatalkorúak esetében az elzárás büntetés legrövidebb tartama három nap, leghosszabb tartama harminc nap. A tartamot fiatalkorúak esetében is napokban kell meghatározni, és büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. Az elzárás kiszabása fiatalkorúakkal szemben nem felel meg a Btk.-ban a fiatalkorúak esetén meghatározott nevelési eszmének, mivel a rövid tartam alatt nincs lehetőség a fiatalkorú átnevelésére, nincs visszatartó hatása a bűnelkövetéstől, a fiatalkorú az elzárás végrehajtása alatt kimarad az iskolából, ugyanakkor a büntetés-végrehajtási intézetek túltelítettsége miatt sok esetben nincs lehetőség az elkülönítésükre, így az elzárásra ítélt fiatalkorú az intézetben tovább fertőződhet a bűnözéssel.

Fiatalkorúval szemben életfogytig tartó szabadságvesztést nem lehet kiszabni. A magyar szabályozás alapján a fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama bármely bűncselekmény esetén egy hónap. Aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenhatodik életévét nem töltötte be, a vele szemben kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tíz év, míg öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év. A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tizenöt év, tíz évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén tíz év, öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év.

A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatban új rendelkezés, hogy a Btk. 38. § (4) bekezdés e) pontja³ és az (5) bekezdés alapján a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége akkor zárható ki, ha a bűncselekmény elkövetésekor a fiatalkorú a tizenhatodik életévét betöltötte és tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélik.

A javítóintézeti nevelés

Magyarországon a fiatalkorúval szemben – a felnőttkorúakra vonatkozó általános szabályoktól eltérően – intézkedésként javítóintézeti nevelés is alkalmazható. Javítóintézeti elhelyezésre a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltött és a huszonegyedik életévét be nem töltött személyekkel szemben, büntetőügyben hozott jogerős bírói ítélet alapján kerülhet sor. Amennyiben a bíróság a fiatalkorú elkövetőnél javítóintézeti nevelés alkalmazását tartja célravezetőnek, úgy gondosan vizsgálnia kell az elkövető személyi körülményeit, melynek megismerése érdekében környezettanulmányt, pártfogói véleményt, valamint iskolai vagy a munkahelyi jellemzéseket szerez be. A javítóintézeti nevelést a bíróság akkor rendeli el, ha a fiatalkorú eredményes nevelése érdekében (korábban zárt) intézeti elhelyezés szükséges.

Magyarországon jelenleg öt javítóintézet működik: Aszódon, Debrecenben, Budapesten kettő (Rákospalotán, illetve a Szőlő utcában), valamint 2015 szeptemberétől Nagykanizsán.

Költségvetésüket és működési rendjüket 2012-től az Emberi Erőforrások Minisztériuma határozza meg. Minden intézmény valamilyen szempont szerint speciális funkciót tölt be a nevelésre utalt fiatalkorúak egyes csoportjai tekintetében. Aszódon csak jogerősen elítélt, Budapesten csak letartóztatásba helyezett fiúkat fogadnak, Rákospalotán és Debrecenben, valamint Nagykanizsán pedig mind a két típusú javítóintézeti nevelésre utalt fiatalokat is elhelyeznek, előbbiben csak lányokat.

A Btk. kizáró rendelkezésként leszögezi, hogy a javítóintézeti nevelés mellett nem szabható ki szabadságvesztés, elzárás vagy közérdekű munka,⁴ továbbá javítóintézeti nevelés nem rendelhető el azzal szemben sem, aki az ítélet meghozatalakor a huszadik életévét betöltötte.⁵ A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől négy évig terjedhet.⁶ A javítóintézeti nevelés minimuma egy év, maximuma a korábbi szabályozástól eltérően nem három, hanem négy év. A felső korhatár felemelése összefügg a büntethetőségi korhatár leszállításával. A javítóintézeti nevelés tartamát a bíróság a szabadságvesztéshez hasonlóan években és hónapokban állapítja meg.

A szabadságvesztés végrehajtása során elrendelhető feltételes szabadsághoz hasonlóan a javítóintézeti nevelést sem kell teljes tartamában végrehajtani, hanem az alábbiakban részletezett feltételek fennállása esetén lehetőség van a fiatalkorú ideiglenes elbocsátására.

A javítóintézetből ideiglenes elbocsátásnak akkor lehet helye, ha alaposan feltehető, hogy a fiatalkorúval szembeni nevelő jellegű intézkedés célja az intézeten kívül, pártfogó felügyelet elrendelésével egyidejűleg is elérhető. Ebben az esetben az ideiglenes elbocsátásról a büntetés-végrehajtási (a továbbiakban: bv. bíró) dönt. Lehetőség van arra is, hogy az ítélet meghozatalakor a bíróság megállapítsa, hogy a fiatalkorú a javítóintézeti nevelés felének letöltése után ideiglenesen elbocsátható az intézetből, amennyiben az intézkedés végrehajtása alatt két feltétel egyidejűleg teljesül:

a) a fiatalkorú legalább egy évet eltölt az intézetben, és

b) alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető.

Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralévő részével, de legalább egy év. Az ideiglenes elbocsátás tartama alatt a fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll. A bíróság az ideiglenes elbocsátást abban az esetben szünteti meg, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt – a Btk. 122. §-ában meghatározott esetet kivéve – szabadságvesztésre ítélik, vagy vele szemben javítóintézeti nevelést rendelnek el. Ha a bíróság a fiatalkorúval szemben más büntetést szab ki, vagy más intézkedést alkalmaz, a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén az ideiglenes elbocsátáson töltött idő a javítóintézeti nevelésbe nem számítható be.

Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése két esetben kötelezettsége a bíróságnak: ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt szabadságvesztésre – kivéve azt az esetet, amikor a fiatalkorút a javítóintézeti nevelésre ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre⁷ – ítélik, vagy ha a bíróság a fiatalkorúval szemben javítóintézeti nevelést rendel el. Más büntetés kiszabása vagy más intézkedés alkalmazása esetén az ideiglenes elbocsátás megszüntetése lehetőség, a bíróság mérlegelésén múlik. Az ideiglenes elbocsátás abban az esetben is megszüntethető, ha a fiatalkorú megszegi a pártfogó felügyelet szabályait. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése kötelező, ha a fiatalkorú a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi. Mindkét esetről a bv. bíró rendelkezik. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén értelemszerűen az ideiglenes elbocsátáson töltött idő nem számít bele a javítóintézeti nevelés tartamába.

A 2013. július 1. napjától hatályos rendelkezés alapján „ha a fiatalkorút a javítóintézeti nevelésre ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt a javítóintézeti nevelés vagy az ideiglenes elbocsátás alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, ebben az esetben a szabadságvesztés büntetést kell végrehajtani. A javítóintézeti nevelés hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni úgy, hogy kétnapi javítóintézeti nevelés helyébe egynapi szabadságvesztés lép.”⁸

A Btk. indoklása kifejti, hogy ebben az esetben indokoltnak tűnhet a fiatalkorú elkülönítése a javítóintézetben elhelyezett társaitól, vele szemben végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása, és átszállítása az ország területén működő, fiatalkorúak részére fenntartott hat büntetés-végrehajtási intézet egyik intézményébe.

Amennyiben a fiatalkorúval szemben javítóintézeti nevelést rendelt el a bíróság és szabadságvesztés-büntetést is kiszabott, akkor összbüntetésként a szabadságvesztést kell végrehajtani, figyelemmel arra, hogy a büntetések jellegükből adódóan megelőzik az intézkedéseket. Ennek tartamát a bíróság legfeljebb egy évvel meghosszabbíthatja, ha erre a 106. §-ban meghatározott cél elérése érdekében szükség van. A meghosszabbítás tartama azonban a javítóintézeti nevelés hátralévő részét nem érheti el. A meghosszabbított tartam a négy évet nem haladhatja meg. Abban az esetben, ha a bíróság a fiatalkorúval szemben több olyan javítóintézeti nevelést rendelt el, amelyeket az egységes intézkedés elrendelésekor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre, a bíróság a fiatalkorúval szemben egységes intézkedésként javítóintézeti nevelést rendel el.

Az egységes intézkedésként elrendelt javítóintézeti nevelés tartamát úgy kell megállapítani, hogy az ne legyen rövidebb a leghosszabb tartamú javítóintézeti nevelésnél, de ne haladja meg az elrendelt javítóintézeti nevelések együttes tartamát, illetve a négy évet.

A fiatalkorút, amennyiben a huszonegyedik életévét betöltötte, az intézetből véglegesen el kell bocsátani. A korábbi szabályozás az elbocsátás végleges időpontját a tizenkilencedik életévben határozta meg. Az intézetből való elbocsátás akkor végleges, ha az ideiglenes elbocsátás sikeresen telik le, ebben az esetben a fiatalkorúnak nem kell letöltenie a javítóintézeti nevelés hátralévő részét. Amennyiben a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás tartama alatt szabadságvesztésre ítélik, vagy vele szemben javítóintézeti nevelést rendelnek el, az ideiglenes elbocsátást meg kell szüntetni.

A fiatalkorúak letartóztatásának végrehajtása javítóintézetben

Hazánkban a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet rendelkezett elsőként arról, hogy a tizennyolcadik életévüket be nem töltött gyermekek fogva tartására csak a felnőttektől elkülönítetten kerülhet sor. Szintén ez a jogszabály mondta ki annak a lehetőségét, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatása a büntetés-végrehajtási intézet mellett javítóintézetben is foganatosítható.

Javítóintézetben végzett pedagógiai és pszichológiai elemzések egyértelműen igazolták, hogy:

a javítóintézetben letartóztatott, majd ugyanabban az intézetben javítóintézeti nevelését töltő fiatalok reszocializációja eredményesebb, mint a büntetés-végrehajtási intézmény közegében végrehajtott letartóztatás, és az azt követő javítóintézeti nevelés során megvalósuló reszocializáció;
a letartóztatás javítóintézetben történő végrehajtása a gyermek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez és a védelemhez való alkotmányos jogának érvényesülését szolgálja, míg a büntetés-végrehajtási intézetben végrehajtott letartóztatás időtartama alatt folyamatosak a további kriminalizáló, valamint személyiségdeformáló hatások.

1995 óta lehetőség van arra, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben is végre lehessen hajtani. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1995. évi XLI. törvény 13. §-a a korábban hatályos büntetőeljárási törvény⁹ (a továbbiakban: Be.) 302. §-át kiegészítette a (6) bekezdéssel, amely akként rendelkezett, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben is végre lehet hajtani.

A törvény indoklása kifejti, hogy a gyermekek jogairól szóló egyezmény¹⁰ 37. §-ának b) pontja alapján a gyermek előzetes letartóztatatását csak a végső eszközként és a legrövidebb időtartamban lehet alkalmazni.

Az 1995. évi LXI. törvény 7. §-a a korábban hatályos büntető törvénykönyvet¹¹ kiegészítette a 120/B. §-sal, és kimondta, hogy az elrendelt javítóintézeti nevelésbe az előzetes fogva tartás teljes idejét be kell számítani, és a beszámításnál egy napi előzetes fogva tartás egy napi javítóintézeti nevelésnek felel meg. Erre figyelemmel a határozott idejű javítóintézeti nevelésbe be kell számítani az előzetes fogva tartás teljes idejét, tekintettel arra, hogy a javítóintézeti nevelés jellegéből adódóan súlyos szabadságkorlátozással jár.

A hatályos büntetőeljárási jogi rendelkezdések szerint a tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalkorúval szemben elrendelt letartóztatás maximum két évig, tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúval szemben elrendelt letartóztatás maximum egy évig tarthat, kivéve az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott letartóztatás esetét, továbbá, ha a másod- vagy a harmadfokú bíróság hatályon kívül helyező végzés elleni fellebbezés elbírálása iránti eljárás, vagy hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás van folyamatban.¹²

A Bv. tv. a fiatalkorú letartóztatásának végrehajtási helyét is differenciálja a fiatalkorú életkora alapján. Négy életkornak van jelentősége a végrehajtási hely meghatározása szempontjából: a tizenkettedik, a tizennegyedik, a tizennyolcadik és a huszadik életévnek. A fiatalkorú letartóztatását javítóintézetben kell végrehajtani, ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be. Ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem, akkor fő szabály szerint javítóintézetben, kivételesen büntetés-végrehajtási intézetben; ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennyolcadik életévét betöltötte, de a huszadik életévét még nem, akkor fő szabály szerint büntetés-végrehajtási intézetben, kivételesen javítóintézetben; míg ha a letartóztatás elrendelésekor a huszadik életévét betöltötte, kizárólag büntetés-végrehajtási intézetben lehet végrehajtani a letartóztatásukat.¹³

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának speciális szabályai

A Bv. tv. is külön rendelkezéseket tartalmaz a fiatalkorú elítéltekre,¹⁴ valamint az általános rendelkezések között is találhatók fiatalkorúakra vonatkozó szabályok.

A fiatalkorúakra a felnőttkorúakra irányadó szabályokat a sajátos életkori eltérésekkel együtt kell alkalmazni, vagyis csak az eltérések jelennek meg a szabályozásban.

A büntetés végrehajtása alatt a fiatalkorúak elhelyezésére speciális szabályok vonatkoznak, mert a fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben vagy a büntetés-végrehajtási intézet elkülönített részében kell végrehajtani. A fiatalkorúakat el kell különíteni a felnőtt korú fogvatartottaktól, a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltet csak az intézet működése érdekében lehet helyezni.

Fiatalkorúaknál két büntetés-végrehajtási fokozatot különböztet meg a Btk., ezért több határozott tartamú szabadságvesztés végrehajtásának a sorrendje: fiatalkorúak börtöne, fiatalkorúak fogháza. A fiatalkorúakkal szemben a hatályos szabályozás alapján a kiszabott büntetést nem lehet a legsúlyosabb végrehajtási fokozatban, fegyház fokozatban végrehajtani. Magyarországon a szabadságvesztés végrehajtási fokozata a fiatalkorúak börtöne, ha a fiatalkorút bűntett miatt kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélik, illetőleg az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú visszaeső, vagy az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorút a szándékos bűncselekmény elkövetését megelőző három éven belül szándékos bűncselekmény miatt javítóintézeti nevelésre ítélték. A fent részletezett eseteken kívül a szabadságvesztés végrehajtási fokozata fiatalkorúak fogháza.

A fiatalkorúval szemben kiszabott börtön- és fogházbüntetés végrehajtása megelőzi az egyéb szabadságvesztés végrehajtását.¹⁵ Az azonos végrehajtási fokozatban lévő és összbüntetésbe nem foglalható, vagy összbüntetésbe nem foglalt szabadságvesztések közül azt a szabadságvesztést kell előbb végrehajtani, amelyből kizárt az elítélt feltételes szabadságra bocsátása.

A szabadságvesztést a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézeteiben hajtják végre. Jelenleg Magyarországon három büntetés-végrehajtási intézet van kijelölve: az országos hatáskörű Tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete, valamint két regionális büntetés-végrehajtási intézet; a Bács-Kiskun Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet Kecskeméten és a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete Szirmabesenyőn.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, a felnőtt korú fogvatartottakhoz hasonlóan, a fent részletezett eltérések figyelembevételével működik a rezsimrendszer: mindkét végrehajtási fokozatban általános, enyhébb és szigorúbb rezsim van. A progresszív rezsimszabályoknak megfelelően eltérő a látogatás és a telefonálás ideje; a látogató-fogadás gyakorisága; a személyes szükségletre fordítható összeg; a telekommunikációs eszköz útján történő kapcsolattartás gyakorisága; a kimaradás; az eltávozás időtartama és gyakorisága; valamint az elítéltek birtokában tartható tárgyak köre és mennyisége. Az egyes rezsimek szektorrácsokkal vannak elválasztva.

A büntetés-végrehajtás alatt érvényesülő alapvető emberi jogok

Az Alaptörvény Szabadság és felelősség című fejezete tartalmazza a polgárok alapvető jogait, kimondva, hogy az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani, senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni [III. cikk (1) bekezdés]; mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz [IV. cikk (1) bekezdés], valamint mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához (XII. cikk). Az alapvető jogok között természetesen vannak olyanok, amelyek a büntetés végrehajtása során nem érvényesülhetnek maradéktalanul.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó nemzetközi dokumentumok

A gyermek szabadságtól való megfosztása és a szabadságától megfosztott gyermek jogai az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében

A kínzás, a megalázó bánásmód és a szabadságtól való megfosztásról szóló 37. cikk alapján „Az Egyezményben részes államok gondoskodnak arról, hogy

a) gyermeket ne lehessen sem kínzásnak, sem kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni. Tizennyolc éven aluli személyek által elkövetett bűncselekményekért sem halálbüntetést, sem szabadlábra helyezés lehetőségét kizáró életfogytiglan tartó szabadságvesztést ne legyen szabad alkalmazni;

b) gyermeket törvénytelenül vagy önkényesen ne fosszanak meg szabadságától. A gyermek őrizetben tartása vagy letartóztatása, vagy vele szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása a törvény értelmében csak végső eszközként legyen alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal;

c) a szabadságától megfosztott gyermekkel emberségesen és az emberi méltóságnak kijáró tisztelettel, életkorának megfelelő szükségleteinek figyelembevételével bánjanak. Különösképpen el kell különíteni a szabadságától megfosztott gyermeket a felnőttektől, kivéve, ha a gyermek mindenek felett álló érdekében ennek ellenkezője tűnik ajánlatosabbnak; a gyermeknek, rendkívüli körülményektől eltekintve, joga van levelezés és látogatások útján kapcsolatban maradni családjával;

d) a szabadságától megfosztott gyermeknek joga legyen igen rövid idő alatt jogsegélyt vagy bármely más alkalmas segítséget igénybe venni, valamint joga legyen arra is, hogy szabadságelvonásának törvényességével kapcsolatban bírósághoz vagy más illetékes, független és pártatlan hatósághoz forduljon, és hogy az ügyben sürgősen döntsenek

A nemzetközi dokumentumban megfogalmazott alapvető követelmény az, hogy a végrehajtandó szabadságvesztést csak ultima ratioként, azaz végső megoldásként lehessen alkalmazni, és ezzel párhuzamosan az alternatív szankciókat, a diverziós (a büntetőeljárás lefolytatásától eltekintő) megoldásokat kell előtérbe helyezni. A szabadságtól megfosztáshoz kapcsolódó rendelkezések nemcsak azokra a gyerekekre vonatkoznak, akik bűncselekményt követtek el, hanem akiket a mentális egészségüket érintő okok vagy a menedékkéréshez, bevándorláshoz kapcsolódó okok miatt fosztottak meg a szabadságuktól.

A Pekingi szabályok (The Beijing Rules) és a fiatalkorúak bebörtönzésének
kivételes esetei

A 40/33. ENSZ Közgyűlési Határozat (a továbbiakban: a Pekingi Szabályok) koncepcióját 1980-ban, a caracasi 6. Bűnmegelőzési és az elkövetők kérelmével foglalkozó ENSZ konferencián dolgozták ki. Ezt követően a dokumentumot 1984-ben szövegezték meg és 1985. november 29. napján fogadta el az ENSZ közgyűlése, Az ENSZ minimumkövetelmény-szabályai a fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerére címmel.

a) Már a preambulumban is megfogalmazódik az az elv, hogy a fiatalkorúak különös gondoskodást és segítséget igényelnek, valamint jogi védelemre szorulnak. Ezért rögzítik, hogy ha előmozdítják a fiatalkorúak jólétét, azzal csökken a jogi beavatkozás szükségessége, ezáltal csökken az az ártalom is, melyet az eljárás okozhat a fiatalkorúnak.

b) Középpontba kerül a „más elbánás” szükségessége, az arányos szankcionálás, amely során figyelembe kell venni a bűncselekmény súlyát és a fiatalkorú személyiségét, valamint felmerül a kifejezetten fiatalkorúak számára kialakított szabályok, intézmények, és eljárás kialakításának gondolata is.

c) Az arányosság elve jelenik meg abban a rendelkezésben, hogy a szankciónak igazodnia kell a bűncselekmény súlyához, ehhez pedig fiatalkorúak esetén egy pluszkövetelményt is megkíván: az elkövető egyéniségének, személyiségének figyelembevételét.

d) A 17. szabály részletesen kifejti, hogy a fiatalkorú bűntetteseket nem szabad bebörtönözni büntetőintézetben, hacsak nem olyan súlyos cselekmény miatt ítélik el őket, amely más személy elleni erőszakban nyilvánult meg, vagy az ítélet alapja más súlyos bűncselekmények „megrögzött” elkövetése.

A Pekingi Szabályok jelentősége abban áll, hogy először foglalkozott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásával, és rendelkezett arról, hogy fiatalkorúakkal szemben a zárt intézetbe utalást csak a legvégső esetben, azaz csak ultima ratioként lehet alkalmazni. A dokumentumban foglaltak ma is kihatással vannak a fiatalkorú bűnelkövetőkkel való bánásmódra.

Az Európai Börtönszabályok (European Prison Rules) és a fogva tartott kiskorúak

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2006. január 11. napján fogadta el az Európai Börtönszabályokról szóló R(2006) 62. számú ajánlást a tagállamok számára. Az ajánlásnak kiemelkedő jelentőségű a tekintetben, hogy elsőként fogalmazott meg a tagállamok számára a büntetés-végrehajtással és a fogvatartottak jogaival kapcsolatos rendelkezéseket.

Az Európai Börtönszabályok a fiatalkorúak szabadságvesztésére vonatkozóan három általános rendelkezést tartalmaz.

a) A 35. pont külön rendelkezik a fogvatartott kiskorúakról. Szabályozza azt a lehetőséget is, ha tizennyolcadik életévüket be nem töltött kiskorúakat kivételesen a felnőttek büntetés-végrehajtási intézetében helyeznek el: ekkor a hatóságoknak oda kell figyelniük arra, hogy ne csupán azokhoz a szolgáltatásokhoz jussanak hozzá a fiatalkorúak, amelyek valamennyi fogvatartott számára hozzáférhetők, hanem olyan szociális, pszichológiai és oktatási szolgáltatásokhoz, lelki gondozáshoz és szabadidős programokhoz, illetőleg ezeket kiváltó tevékenységekhez is, amelyek a szabadon lévő kiskorúak számára elérhetők, továbbá minden iskoláskorú fiatalkorú fogvatartott számára biztosítani kell az ilyen oktatáshoz való hozzáférést.

Foglalkozik az utógondozás kérdésével is. A büntetés-végrehajtási intézetből szabadult fiatalkorúnak további segítséget kell kapnia, valamint azokban az intézetekben, ahol kiskorúakat tartanak fogva, a büntetés-végrehajtási intézetnek a felnőtteket befogadó részeitől különválasztott részében kell tartózkodniuk, kivéve, ha ez a gyermekek legfőbb érdekével ellentétesnek tekinthető.

Külön rendelkezik a kicsiny gyermekekről. Kicsiny gyermek a büntetését töltő szülőjével kizárólag akkor maradhat együtt, ha ez az adott gyermek legfőbb érdekét szolgálja. Az ilyen gyermekek nem kezelhetők fogvatartottként. Külön előírásokat kell biztosítani az ilyen kicsiny gyermekek jóllétének védelme érdekében.

b) Az Európai Börtönszabályok II. részében, a 11.1. pontban rögzíti, hogy a tizennyolcadik életévüket még be nem töltött kiskorúak nem tarthatók fogva a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, hanem kifejezetten az erre a célra kialakított létesítményben kell őket fogva tartani. Amennyiben a kiskorúakat kivételesen ilyen büntetés-végrehajtási intézetekben tartanak fogva, külön szabályokkal kell rendezni a helyzetüket és a szükségleteiket.

c) A III. részben a 28.3. pont kihangsúlyozza, hogy külön figyelmet kell fordítani a fiatalkorú fogvatartottak oktatására.

Összegzésként megállapítható, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó hazai hatályos szabályozás maradéktalanul megfelel a nemzetközi egyezményekben foglalt alapelveknek, illetőleg annak, hogy az állam az emberi szabadságjogokat csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja, amennyire azt a társadalom érdeke megkívánja. Jogállami kötelezettség a büntetés végrehajtása alatt is az alapvető emberi jogok és alapelvek biztosítása, valamint a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak és követelményeknek való megfelelés.

„Sikerek” a zárt intézetekben

A Rákospalotai Javítóintézetben jelenleg két csoportban vannak elhelyezve a jogerős javítóintézeti nevelésüket töltő fiatalkorú lányok. A kevesebb mint tíz fő letartóztatott lányon kívül további három kiskorú gyermek és fiatalkorú édesanyja tartózkodik az anya-gyermek részlegen. Napjainkban a fiatalkorú lányok közül legtöbben Jász-Nagykun-Szolnok megyéből érkeznek a javítóintézetbe. Általában az általános iskola hat-hét osztályát végezték el tizennyolc-húsz éves korukra, de akad olyan is, aki csak az általános iskola első osztályát fejezte be. Elég vegyes a kép, mert középiskolát végzett növendék is van közöttük. A lányok különböző szakmákat is tanulnak. Jelenleg két szakmai képzés fut párhuzamosan a javítóintézetben: a vendéglátóipari (felszolgálónak tanulnak) és a boltieladó-képzés. Mindkét szakma elsajátítása jó út az elinduláshoz, mindemellett nagyon szeretik is ezeket a képzéseket. A fent részletezetteken kívül létezik még egy OKJ-s, ún. óvodai dajkaképző, amely hat éve folyik az intézetben. Ez nagyon előnyös, mert hat hónap alatt megszerezhető szakmát ad a lányoknak. Az intézetben tartózkodásuk idejébe az általános iskola nyolc osztályának a befejezése után még egy szakmai képzés elvégzése is belefér.

¨ Mi történik velük, ha kikerülnek a kinti életbe?

Sajnos sok esetben az csak illúzió, hogy ha a bűnelkövető fiatalkorút kiszakítjuk a korábbi káros környezetéből, és a javítóintézeti nevelés adja meg a változást. Az intézetben átlagosan eltöltött két év után – sajnálatos módon – legtöbb esetben ugyanabba a káros környezetbe kerülnek vissza. A megoldás tehát abban rejlik, ha a bent eltöltött idő alatt valamit megtanulnak, szakmát sajátítanak el, az emberi értékekből példát kapnak – nem ítélik el, hanem felemelik őket, rámutatnak az értékeikre –, és valami pluszt adnak nekik. A házirend, a napirend, a háziasszony- és a dajkaképzés által megtanulják, hogyan legyenek jó feleség, jó anya, egészen odáig, hogyan vessenek el terményeket a kertben.

A fiatalkorú lányok rendben tartják a környezetüket. A kertben zöldségágyást gondoznak, így ha vidékre mennek vissza, ez segítség nekik abban, hogyan teremtsenek rendezett környezetet maguk körül. Az önellátást és a pénz beosztását is megtanulják, maguknak főznek hétvégén (egy hónapra előre megtervezik, hogy ki mit fog főzni és a nevelők megveszik nekik a hozzávalókat), illetőleg a vacsorához az alapanyagokat megkapják, és egy főnek kell nyolc-tíz főre főznie. Háziasszonyképzés keretében megtanulnak főzni, takarítani és sütni is.

¨ Hogyan lehet esélyt adni, utat mutatni?

Főként úgy, ha visszaültetik a fiatalkorút az iskolapadba és befejezi a nyolc osztályt. Ugyanakkor ez viszonyítás kérdése, mert az is érdem, ha egy magasabb osztályt elvégez, állatasszisztált terápián vesz részt, megtanulja, hogy hogyan kell bánni az állatokkal, vagy élménypedagógiai foglalkozáson vesz részt. Legutóbb a Rákospalotai Javítóintézetben az UNICEF a Kilátó-program keretében elvitte a jogerős javítóintézeti nevelésüket töltő és jó magaviseletű lányokat koncertre, amely számukra egy életre szóló élményt jelentett. Drámapedagógiai foglalkozáson vesznek részt, színházterápián – amelynek záróprogramjaként a Katona József Színház kisszínházában (Sufni) előadáson szerepelnek –, továbbá sportfoglalkozások, karate, kosárlabda és zumba-oktatás is elérhető számukra. A lényeg a zártság enyhítése és a személyiségük építése.

¨ Mikor mondhatjuk, hogy eredményes a javítóintézeti reszocializáció?

-> a kulturáltsági szint emelkedik,

-> a szocializációs folyamat hiányosságait pótolják,

-> a munkavégzéshez szükséges képességeket fejlesztik,

-> az érintett viselkedése-magatartása formálódik,

-> érzelmi élete fejlődik,

-> erkölcsi struktúrái javulnak,

-> helyes szokások alakulnak ki,

-> példakép formálódik.

A nevelési közeg nem automatikusan alakul ki, hanem egy külső kényszer és a büntetés eredménye. A nevelési eszköznek közvetlen célja az apró siker. Meg kell tanulni, hogy a fogvatartottakban kizárólag a jót értékeljék, valamint meg kell látni az értékeiket, elő kell segíteni a pozitív változás megindulását a javítóintézetben eltöltött idő alatt.

Fontos szempont, hogy sem a büntetés-végrehajtási intézet, sem a javítóintézet nem kizárólag a büntetés vagy az intézkedés végrehajtására kijelölt hely legyen, hanem olyan támogató környezetté kell alakítani, ahol a fiatalkorú bűnelkövető megtanulja azt, hogy ő is képes sikereket elérni és értékeket felmutatni, majd egy új és tiszta úton elindulni. Az életükben meghatározó jelentősége van az intézetekben elsajátított értékeknek, hogy azokat ne csak a szabadulás pillanatáig, hanem minél hosszabb ideig vigyék magukkal.

Végül nekünk, egyenként is szerepünk van abban, hogy a kikerülő fiatalkorúak ezen az „úton” építeni vagy rombolni fognak.

***

Vókó György professzor úr élete során üzenetet adott át, és sokat tanultunk tőle, többek között azt is, hogy az elítélt alanya, és nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak. Ez az alapelv kiemelten érvényesül a fiatalkorú fogvatartottak esetében, akikre csak akkor van jogunk lenézni, ha egyúttal segítő kezet nyújtunk nekik. Professzor urat a szakmai alázat és elhivatottság jellemezte, emberségében példát mutatott, képes volt arra, hogy mindenkiben meglássa az embert és a jót. Példamutató személyiségével rámutatott arra, hogy van miért küzdeni, és hogy a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben a megtorlás helyett a prevencióra és az átnevelésükre kell helyezni a hangsúlyt úgy, hogy a visszatérésüket követően apró lámpásként világítva utat mutassanak a környezetüknek, és hinnünk kell abban, hogy a kevés is rengeteg, és az is feltétlenül értéket képvisel.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, PPKE Jog- és Államtudományi Kar. A tanulmány a PPKE JÁK Büntető Anyagi, Eljárási- és Végrehajtási Jogi Tanszéke és az ELTE ÁJK Büntetőjogi Tanszéke által 2022. május 2-án, Bűntett és büntetés című, Prof. Dr. Vókó György emlékére rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Az irodalomterápia szerepe a büntetés-végrehajtásban

Szerző(k): Kiss Anna

Az elítéltek esetében is igaz a tétel, miszerint az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. Az empátiára való képesség viszont nem mindenkiben található meg. Ez azért is gond, mert a másnak okozott fájdalom átéléséhez való képesség feltétele annak, hogy felelősséget vállalhassunk a jogellenes magatartásunkért.

A szakértői véleményekben gyakran találkozunk olyan ténymegállapítással, miszerint az elkövető antiszociális személyiségzavarban szenved. Az erre jellemző empátiahiány több esetben is kimutatható az elkövetőknél. Az empátia meglétére vonatkozó legújabb pszichofiziológiai kutatások szerint a másik ember érzéseit képes modellezni az idegrendszerünk, így mások megnyilvánulásait közvetlenül, testileg éljük át. Ez a biológiai alapja az empátiának. Feltételezhető, hogy azoknál az embereknél, akik nem képesek átérezni mások fájdalmát, pszichofiziológiai zavar állhat fenn, de ezt a megállapítást széles körű kutatások még nem támasztják alá.¹

A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Ez azért is fontos, mert a resztoratív technikák már a börtön falain belül is megjelentek azzal a céllal, hogy a tettes és az áldozat kiegyezzen. Ennek számos előnye van, többek között, hogy az elítélt lelkileg is képes legyen feldolgozni a bűnt.

Nagy utat kell az elítélteknek bejárniuk ahhoz, hogy szembesüljenek a tettükkel. Több okra is visszavezethető, hogy miért marad el ez a belátás. Egyrészről pszichológiai okokra vezethető vissza, másrészről pedig a büntetőeljárás jogállami rendje is azt erősíti a „Miranda”-elvnek megfelelően, hogy ne tegyenek beismerő vallomást, és hallgassanak a tettükről, vagy tagadják le azt. Az első esetben semmilyen kommunikáció nincs a terhelt részéről, a második esetben, bár vallomást tesznek és beszélnek arról, ami történt, de nem a valóságnak megfelelően teszik ezt. Számos irodalmi mű leírja azt a folyamatot, ami ilyenkor az elkövetőben zajlik. Néhány példa erre – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Arany János: Ágnes asszony, Arany János: A walesi bárdok, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba stb.

Egyetlen példát kiemelve, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének főszereplője, Szendy Ilka sem szembesül tettével. A kőhordással nemcsak a bűncselekmény nyomait akarja eltüntetni, hanem a múlttól is szabadulni akar, de foglya lesz a kőnek, mert ez a bűncselekmény elkövetése után élete kellékévé válik. A tett következményeitől való menekülés patologikus kényszercselekvéssel jár, és Szendy Ilka személyisége a bűncselekmény elkövetése után torzul. A lefelé gördülő kövek zuhanása a megbomlott elme zaja is egyben. Mivel a bűnt itt sem büntetés, sem a tettel való szembenézés nem követi, ezért a személyiség szétforgácsolódik.²

Ha nincs szembesülés, nincs felelősségvállalás, akkor feloldozás sincs. Az irodalomterápia éppen ebben segít. A börtönben az elítéltek az irodalomterápiás csoportokban feldolgozhatják a bűnt, amit elkövettek. A szépirodalom segít nekik ebben. A szövegeken keresztül mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, és a műről való beszélgetéskor kifejezhetik saját érzéseiket. Az elfojtott bűnhődés a felszínre kerül, és nem torzítja a személyiséget, mint ahogy ez Szendy Ilka esetében történt. Ezen túlmenően, a foglalkozásokon levezethetik a bennük lévő feszültséget, és nem utolsósorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Ez szükséges ahhoz, hogy jobban kifejezzék magukat, a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és elkerüljék a visszaesést.

A csoportos irodalomterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ez pedig hozzásegíti őket ahhoz, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmat egymásnak. Megtapasztalhatják, ha el is térnek egymástól a vélemények, a különböző álláspontok párhuzamos megléte mégsem vezet ellenségeskedéshez. Azzal is szembesülhetnek, hogy a műre adott reakcióknál mindenkinél a saját személyisége, értékítélete és általában világlátása tör a felszínre. Ebben megnyilvánulhatnak pozitív és negatív tulajdonságok is, de az önismeretük segítségével dolgozhatnak a hibáikon.³

A börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek olvasókörökben és irodalomterápiás foglalkozásokon.⁴

Ez sok esetben igaz, de az irodalomterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férficsoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést is. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett irodalomterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében az irodalomterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.

Fontos téma lehet a börtönben a yalomi értelemben vett belső szabadság, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás. A szabadság mellett persze még más egzisztenciális kérdésekről is lehet a szépirodalom segítségével beszélgetni, mint például a halál és az egyedüllét.⁵

Az elítéltek a saját érzelmeiket sokszor nehezen tudják kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakad a disputa. A csoportvezetőnek kell ilyenkor segítenie az elítélteknek abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát. A konkrét kérdések segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak.⁶

Az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz az irodalomterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”⁷ . Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az ember-, élet- és értékszemlélete. A saját élmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”⁸ .

A nem jogász irodalomterapeuták által írt szakirodalomban többször keverednek a fogalmak – mint elítélt és fogvatartott –, és nem lehet tudni, hogy csak a szóismétlés elkerülése érdekében használják-e felváltva ezeket. A fogvatartottak és az elítéltek viszont nem egymás szinonimái. A fogvatartottak lehetnek elítéltek, de lehetnek letartóztatottak is. Ők, bár büntetőeljárás hatálya alatt állnak és kényszerintézkedésként szintén a börtönben vannak, mint az elítéltek, persze más részlegben, de ők még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. Az irodalomterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert ezek az „elkövetők” még nem elítéltek, csak terheltek (gyanúsítottak vagy vádlottak, attól függően, hogy történt-e már az ügyükben vádemelés), és rájuk vonatkozóan pozitív döntés, azaz felmentő ítélet is születhet, ha nem ők követték el a bűncselekményt, vagy amit elkövettek, az nem bűncselekmény, továbbá, ha nem bizonyítható a büntetőjogi értelemben vett felelősségük. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.

Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van börtönben, nem szerencsés az irodalomterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:

lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
„tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor az irodalomterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben (pl. tárgyalásra kell mennie, vagy átszállították egy másik bv. intézetbe).

Ezeket a korlátozó okokat az eddigi irodalomterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban felváltva fogvatartottakról/elítéltekről írnak, és csak a jogász olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a saját élmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.

Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak „a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll” mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés tehát magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a börtönökben irodalomterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják. Az állandóan változó jogszabályt kevesen követik, de ez nem is csoda ekkora jogszabálydömping esetén, mint ami Magyarországon van. Ezt a problémát jogi lektor közreműködésével lehetne megoldani.

Az irodalomterápia szempontjából is lényeges kérdések ezek, hiszen teljesen mást hív elő saját élményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.

Új színtér az irodalomterápia számára: a reintegrációs őrizet

Új lehetőség született az irodalomterápiás foglalkozások számára, a reinteg-rációs őrizetnek köszönhetően.

2021-ig sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a rácsokon kívül, pedig az irodalomterápia a reintegrációs őrizetben is megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet.

A reintegrációs őrizet – mint új jogintézmény – létét a 2015-ben módosított büntetés-végrehajtási törvénynek köszönheti.⁹ A reintegrációs őrizet célja: a szabadságvesztésüket töltők reszocializációját úgy segítse elő, hogy az elítélteket a büntetésük letöltése előtt visszaengedik a megszokott családi környezetükbe, annak ellenére, hogy a szabadságvesztésük végrehajtása még nem ért véget. A saját otthonukban, családi közegben várhatják meg a büntetés-végrehajtás végét úgy, hogy szabadságuk egy részét idő előtt visszaszerzik. A szabadságuk korlátozása ekkor „csak” abban jelentkezik, hogy a szabad mozgáshoz való joguk továbbra sem teljes. A büntetés-végrehajtási bíró külön dönt arról, hogy mikor, mennyi időre és milyen célból hagyhatják el az elítéltek a lakásukat. A lábukra rögzített elektronikus eszközzel pedig figyelhetővé válik a mozgásuk. A büntetés-végrehajtási bíró döntésétől függ, hogyan oldja fel a lakás elhagyásának, vagyis az „otthon-ülésnek” a tilalmát.

A bíró megengedheti az elítéltnek, hogy dolgozzon, tanulmányokat folytathasson és a rokoni kapcsolatait is ápolhassa. Mindezeket azért teszi lehetővé a jogszabály, hogy a társadalomba történő visszailleszkedés már a szabadságvesztés letöltése előtt kezdetét vehesse.

A reintegrációs őrizet általában a letöltendő büntetés utolsó tíz hónapjában lehetséges azoknál, akik nem visszaeső bűnelkövetők és nem személy elleni erőszakos bűncselekményt követtek el, valamint maximum 5 év végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki velük szemben, továbbá önként vállalják ezt a büntetés-végrehajtási formát. Gondatlan bűncselekmény esetében tíz hónap helyett egy év is lehet a reintegrációs őrizet ideje. Amennyiben egy évnél kevesebb végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki, akkor további feltétele a reintegrációs őrizet elrendelésének, hogy az elítélt legalább három hónapot letöltsön a kiszabott szabadságvesztésből, és csak utána kerülhet reintegrációs őrizetbe. Ha a kiszabott szabadságvesztés meghaladja az egy évet, akkor pedig a reintegrációs őrizetbe kerülés feltétele a legalább hat hónapi börtönben töltött idő.

A reintegrációs őrizetben tölthető idő tehát hat, tíz vagy tizenkét hónap lehet, fő szabályként a tíz hónapot jelöli meg a jogszabály. A reintegrációs őrizetbe kerülés előtt kötelezően börtönben töltött idő pedig a három, illetve a hat hónap, attól függően, hogy mennyire ítélték az elkövetőt.

A büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyéül többnyire azt a lakást jelöli ki, amelyik az elítélt otthona is egyben. Ez nem minden esetben az elítélt tulajdona, ugyanis hátrányos helyzetbe kerülne az, aki nem rendelkezik saját ingatlannal. Ezért a jogszabály megengedi, hogy a reintegrációs őrizet idejére az elítélt tartózkodási helyéül a nem az ő tulajdonában lévő lakás is elfogadható legyen. Ebben az esetben az elítéltnek be kell szereznie a jogosult befogadó nyilatkozatát. További feltétel, hogy az ingatlan megfelelő térerővel és elektromos hálózattal rendelkezzen, mert ez szükséges az elítélt nyomon követéséhez. A lakás kijelölése előtt a szükséges feltételek ellenőrzésére a börtön pártfogó felügyelője környezettanulmányt végez. Az irodalomterápiás foglalkozás szempontjából a technikai feltételek megléte azért fontos kérdés, mivel az irodalomterápia online formában is megvalósítható, és ehhez ugyanazok a feltételek szükségesek, mint az elítélt nyomon követéséhez: térerő és elektromos hálózat. Ezeken felül viszont internetkapcsolatra is szükség lesz, ezért a jogszabályt e feltétel teljesítése érdekében módosítani kell majd.

A lakás elhagyásának korlátozásakor a büntetés-végrehajtási bíró figyelembe veszi a mindennapi élet szokásos szükségleteinek a biztosítását, de ezen felül még négy olyan körülmény is szerepel, amelyek közé az irodalomterápiás foglalkozásokon való személyes részvétel is beleférhet, de ez is csak törvénymódosítással oldható meg. A hatályos törvény értelmében a büntetés-végrehajtási bíró megengedheti az elítéltnek, hogy a reintegrációs őrizet ideje alatt munkába járjon, gyógykezelésen vegyen részt és tanulás céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást. Ez a sor úgy is folytatható, hogy „[…] tanulás vagy irodalomterápiás foglalkozáson való részvétel céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást”.

A törvény értelmében a pártfogó felügyelő havonta, vagy ennél is gyakrabban ellenőrzi az elítéltet. Ez a jogszabályi kitétel a leendő irodalomterápiás foglalkozáshoz úgy kapcsolódhat, hogy az irodalomterapeuta felveszi a kapcsolatot a pártfogó felügyelővel, akinek ugyanaz a célja, mint az irodalomterapeutának, hogy segítse az elkövetőt a reszocializációban és a reintegrációban, továbbá abban is, hogy az elítélt ne legyen visszaeső. A két segítő kapcsolattartása tehát hozzájárul mind a reintegráció, mind az irodalomterápia sikeréhez. Egymást segítik, de nem ellenőrzik, és nem vesznek részt egymás munkájában, de tartják a kapcsolatot.

Az irodalomterápia helye a reintegrációs őrizetben

A reintegrációs őrizet eredményes befejezéséhez az irodalomterápia mindenképpen hozzájárul, és nemcsak azzal, hogy erre az időre programot nyújt az elítélteknek, hanem az eredeti saját célkitűzéseivel is segít természetesen. A reintegrációs őrizetbe került elítélteknél ugyanis ez leginkább a személyiségfejlesztésben, az önismeretben, a közösségépítés lehetőségében, ezen belül is a szociális képességek fejlesztésében nyilvánul meg. Az ide eljutó elítéltek esetében érdekes lehet a szabadság, a felelősségvállalás, az akarat és a megfelelő döntéshozatali képesség fejlesztése, az újrakezdés stb. témaköreire építeni a foglalkozásokat. Erre éppen azért lenne szükség, hogy az irodalomterápia segítségével elérhető legyen a társadalomba történő visszahelyezkedés. Ez az a pont, ahol találkozhatnak a büntetés-végrehajtási törvényben is megfogalmazott célkitűzések az irodalomterápiás célokkal, és a két terület a saját módszertanának ötvözésével segítheti a társadalomból kihullott egyének visszailleszkedését. Az irodalomterápiás célkitűzések mindenképpen illeszkednek a törvényben is megjelenő reintegrációs programba, ami kimondja az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó reintegrációs programok, foglalkozások kidolgozását.

Korábban a börtönben az irodalomterápiás foglalkozások mindegyike a régi jogszabályok idején folyt, és az ezekről írt, szakmai folyóiratokban is megjelent tanulmányok is a régi, még törvényerejű rendelet hatályának idején születtek. Persze az irodalomterápia elvei, módszertanai nem „évültek el”, mégis a jogi keretek megváltozása ma már más kihívások elé állítja az irodalomterapeutát. Korábban a börtönben irodalomterápiás foglalkozásokat tartók nem a mára teljesen megváltozott börtönkörülmények között végzett foglalkozásokról számoltak be. A régi jogszabályok nem ismerték ugyanis a reinteg-rációs őrizet intézményét. Az erre az időre tehető foglalkozássorozat tehát teljesen új lehetőséget nyújt mind az elítéltek, mind az irodalomterápia számára, sőt a pártfogó felügyelői munkát is új tartalommal töltheti fel annyiban, hogy a pártfogó felügyelő segíti a foglalkozások megszervezését és mediátorként közvetít a büntetés-végrehajtás és az elítélt, de a büntetés-végre-hajtás és az irodalomterapeuta között is.

Fontos szempont lehet a reintegrációs őrizet ideje alatt az irodalomterápiás foglalkozás színhelye. Az online csoportmunka is elképzelhető, és nem csak a pandémia ideje alatt. Az online irodalomterápiás csoportfoglalkozás a reintegrációs őrizet alatt azért is tűnik jó megoldásnak, mert a csoport összeállításánál nem kell figyelembe venni, hogy ki hol lakik, nem ütközik nehézségbe a foglalkozásokon való jelenlét, ugyanakkor hátránya, de persze ez előnye is lehet, hogy nem kell elhagyni hozzá a kijelölt lakást.

A legjobb részvételi forma viszont a személyes jelenlét. Utóbbi tekintetében több helyszín is elképzelhető, de egyáltalán nem szerencsés a büntetés-végrehajtási intézményhez vagy más hivatalos szervezethez (bíróság, ügyészség) tartozó helyet választani, mert ez rossz hatással lehet a programban résztvevőkre. A legjobb megoldásnak egy olyan semleges helyet tudok elképzelni, ahol kialakítható az ideális légkör. Az elítéltek esetében fokozottan figyelembe kell venni, hogy semmi se emlékeztesse őket a zárt falakra, ezért a helynek legyen egyfajta intimitása is, ahol a bizalom légköre is biztosítható. Fontos szempont lehet, mivel egy állandó zárt csoport kialakítása a cél, hogy a helyszínek ne váltakozzanak, és mindig ugyanott legyenek a foglalkozások.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyintézetben elhelyezett betegek és beutaltak fegyelmi felelősségére vonatkozó szabályrendszer bemutatása és reintegrációs eszközként történő értékelése

Szerző(k): Pöstyéni Réka

Jelen tanulmány az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (a továbbiakban: IMEI) fegyelmezési gyakorlatának elméletét kívánja bemutatni. A részletszabályok rendszerbe foglalása azért szükségszerű, mert ebben a büntetés-végrehajtási intézményben párhuzamosan kell a szabályokat alkalmazni az intézetben tartózkodó betegekre, valamint a beutaltakra vonatkozóan.

Mindenekelőtt az tisztázandó, hogy kik és milyen szabályok által kerülnek az intézetbe. A Btk. a büntethetőséget kizáró okok között szabályozza a kóros elmeállapotot.¹ Ezen túlmenően a törvény az intézkedések között szabályozza a kóros elmeállapotú terhelttel szemben alkalmazandó kényszergyógykezelés szabályait.²

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv) rögzíti, hogy a kényszergyógykezelést az IMEI-ben kell végrehajtani.³

Azt, hogy pontosan ki kerülhet az intézetbe, a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról, valamint az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet feladatairól szóló 13/2014. (XII. 16.) IM rendelet [a továbbiakban: 13/2014. (XII. 16.) IM rendelet] határozza meg.

Betegként tartózkodik az intézetben az, akinek a bíróság:

a kényszergyógykezelését rendelte el,
az előzetes kényszergyógykezelését rendelte el,
vagy a szabadságvesztés végrehajtási helyeként az IMEI-t jelölte ki.⁴

Betegeken kívül az intézetben beutaltként kerül:

az a fogva lévő terhelt, akinek a bíróság az elmeállapota megfigyelését rendelte el,
az a terhelt, akinek a letartóztatását – a bíróság rendelkezése alapján – az IMEI-ben kell végrehajtani,
az, akit a szabadságvesztés, az elzárás, a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés, a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, a letartóztatás, a rendbírság helyébe lépő elzárás vagy a szabálysértési elzárás végrehajtása során kóros elmeállapot vagy szervi-idegrendszeri megbetegedésre utaló tünetek alapján a büntetés-végrehajtási intézet orvosa az IMEI-ben történő kivizsgálásra vagy kezelésre beutalt,
az a szabadságvesztésre ítélt, akinek a kivizsgálása a gyógyító-terápiás részlegre történő elhelyezésről való döntés érdekében szükséges.⁵

Fontos azonban kiemelni, hogy aki a cselekmény elkövetésekor nem volt kóros elmeállapotú, de később az eljárás során azzá vált, nem lehet kényszergyógykezelésre ítélni. Rá nézve úgy kell kiszabni a büntetést, mint nem kóros elmeállapotú bűnelkövetőre. Ebben az esetben az elítélt betegként az IMEI-be kerül, ahol kezelést kap, és közben tölti a szabadságvesztés-büntetését.⁶

Ebből következően egy sajátos rendszer alakul ki, ugyanis az intézetben tartózkodókkal kapcsolatos elvárások nem lehetnek azonosak. A Bv. tv. a betegekre vonatkozóan azt mondja ki, hogy a beteg

köteles az IMEI rendjét megtartani,
munkához való jogát nem gyakorolhatja, kizárólag munkaterápiás foglalkozásban vehet részt, de sem erre, sem egyéb munkavégzésre nem kötelezhető,
nem fenyíthető.⁷

Ezen felül a törvény azt is rögzíti, hogy a beteg az IMEI-nek okozott kárért a polgári jog szabályai szerint felel, de a főigazgató főorvos méltánylást érdemlő esetben eltekinthet a kártérítési igény érvényesítésétől.⁸ Álláspontom szerint ez a rendelkezés némileg ellentmondásos az (1) bekezdésben rögzítettekkel, hiszen a beteg a munkához való jogát nem gyakorolhatja – leszámítva a terápiás foglalkoztatást –, nem is fenyíthető az állapota miatt, ugyanakkor – hacsak a főigazgató főorvos méltányossági jogkörét nem gyakorolja – anyagilag felelnie kell az általa okozott kárért.

A kényszerítő eszközök alkalmazásával kapcsolatban is jellemző a kettős szabályrendszer. Betegekkel szemben az egészségügyi jogszabályokban meghatározott okok miatt és az ott meghatározott módokon van helye korlátozó intézkedések alkalmazásának.⁹ Ezen túlmenően pedig a szabadságvesztés végrehajtása során – adott esetben a beutaltakkal szemben is – alkalmazható kényszerítő eszközök közül kizárólag korlátozott testi kényszer alkalmazható, és csak abban az esetben, ha az IMEI-ből vagy a felügyelet mellett az intézeten kívüli tartózkodása színhelyéről az engedély nélküli távozását másként nem lehet megakadályozni.¹⁰ Álláspontom szerint ez a jogszabályi kikötés igen nehezen valósítható meg a gyakorlatban. Ugyanis abban az esetben is helye kéne hogy legyen korlátozott testi kényszer alkalmazásának, ha felfokozott indulati állapotban, de nem az intézet elhagyását célzóan követ el fegyelemsértést a beteg. Ezek, hasonlóan az intézet elhagyásához, súlyos fegyelemsértések, úgy, mint a rongálás, a betegtárs vagy gondozó bántalmazása. Ezekben az esetekben, törvényben meghatározott módon ugyanúgy lehetőséget kellene biztosítani a gondozóknak a kényszerítő eszköz alkalmazására.

Rögzítendő, hogy mind a betegek, mind a beutaltak azon fegyelemsértései, amelyek az IMEI rendjét súlyosan sértik vagy veszélyeztetik, rendkívüli események. A kényszergyógykezelés végrehajtása során bekövetkezett rendkívüli eseményről haladéktalanul értesíteni kell a törvényességi felügyeletet ellátó ügyészséget.¹¹ Ehelyütt visszautalnék az intézetből történő engedély nélküli eltávozásra, amely betegek esetében nem valósítja meg a fogolyszökés törvényi tényállását, nem bűncselekmény,¹² ugyanakkor fegyelemsértésként értékelhető. Ezzel szemben a beutalt az IMEI-ből való engedély nélküli eltávozása esetén megvalósítja a fogolyszökés bűncselekményét.

A beutaltak fegyelmi helyzete a fentiektől eltérő. Abban az esetben, ha a beutalt fegyelmi vétségnek minősülő magatartást tanúsít, az osztályvezető főorvos írásban nyilatkozik arról, hogy pszichiátriai szempontból a beutalt fenyíthető-e vagy sem.¹³

Egy az intézményben lefolytatott empirikus kutatás során azt tapasztaltam, hogy a legtöbb esetben a beutaltak sem voltak fenyíthetők. Ez a szabályozás tökéletesen alkalmazkodik ahhoz, hogy az IMEI-be nem betegként kerülők pszichiátriai szempontból különböző állapotban lehetnek, azonban azt szükséges szem előtt tartani, hogy nem válhat automatikussá a fenyítéstől eltekintés. Ha a beutalt mentális és pszichés állapota megengedi, le kell folytatni a fegyelmi eljárást. Ennek már csak azért is jelentősége van, mert egy nem kóros elmeállapotú beutalt esetén a megfelelő fegyelmi büntetésnek visszatartó és reintegráló hatása is lehet.

Utalnék arra is, hogy az adott cselekmény jogi megítélése is problémás lehet, hiszen attól függetlenül, hogy egy beteg és adott esetben egy beutalt nem fenyíthető, velük szemben ugyanúgy meg kell indítani a büntetőeljárást, ha bűncselekmény gyanúja merül fel. Ebben az esetben a beszámítási képesség nyilvánvalóan szakértői kérdés lesz, amely csak a büntetőeljárás folyamán vizsgálható.

A beutaltak fenyíthetőek, velük szemben a Bv. tv. szabadságvesztés és elzárás végrehajtása esetén alkalmazandó fegyelmi szabályait kell alkalmazni, amelyet az IMEI házirendje akként árnyal, hogy a fegyelmi vétséget elkövető fogvatartott az alábbi fenyítésekkel sújtható:¹⁴

feddés;
a magánál tartható tárgyak körének korlátozása legalább egy, legfeljebb hat hónapig (nem alkalmazható elzárást töltővel, letartóztatott fogvatartottal, és nem jogerős elítélttel szemben);
az intézet által szervezett programokon, rendezvényeken, művelődési, szabadidős, illetve sportprogramokon való részvétel korlátozása, attól való eltiltás, meghatározott alkalmakra vonatkozóan, de legfeljebb 3 hónapig (nem alkalmazható elzárást töltővel szemben);
a kondicionálóterem-használat, a hűtőszekrény-használat, a vízmelegítő-használat mint többletszolgáltatás megvonása, legalább egy, legfeljebb három hónapig (nem alkalmazható elzárást töltővel, letartóztatott fogvatartottal, nem jogerős elítélttel szemben);
a személyes szükségletekre fordítható összeg csökkentése hat hónapig – letartóztatott esetében három hónapig – terjedő időre, legfeljebb ötven százalékkal;
a kimaradás legfeljebb három alkalomra történő megvonása (csak elzárást töltővel szemben alkalmazható);
magánelzárás, amely fegyház esetén huszonöt, börtön esetén húsz, fogház esetén tíz napig, fiatalkorúak börtönében tíz, fiatalkorúak fogházában öt napig, míg elzárást töltővel, valamint a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés során szintén öt napig terjedhet;
letartóztatottal szemben tizenöt napig terjedő magánelzárás szabható ki, ha a letartóztatott dolgozik, a magánelzárás tíz napig terjedhet, a fiatalkorú letartóztatott pedig legfeljebb öt napig terjedő magánelzárással fenyíthető.

Azért is szükséges a fenyítések ekként történő meghatározása, hiszen a beutaltak különböző jogcímeken kerülnek be valamely büntetés-végrehajtási intézetbe, így fegyelmi büntetés kiszabása esetén mindig az adott jogcím vizsgálandó és az arra vonatkozó szabályozás alkalmazandó. Ez szintén egyedi jelenség a büntetés-végrehajtásban, hiszen az IMEI-n kívül a jogcímnek megfelelő elkülönítés érvényesül.

Bár jelen tanulmány a kérdéskör elméleti hátterének bemutatásáról szól, ehelyütt rögzítem, hogy egy empirikus kutatás keretében vizsgáltam az intézményben elkövetett fegyelemsértések jellemzőit.¹⁵ Ezért kiemelem, hogy a kettősség a fegyelemsértések jellemzőiben is visszaköszön. Míg a betegek fegyelemsértéseit leginkább hirtelen, indulati cselekményekként lehet értékelni, addig beutaltak esetén az elkövetések motivációja sokkal változatosabb. Emellett az is kiemelendő, hogy mind a betegek, mind a beutaltak fegyelemsértései más képet mutatnak, mint a büntetés-végrehajtási intézetekben a letartóztatottak, fogvatartottak által elkövetett fegyelemsértések.

Éppen ezért egyedi, hogy miként lehet fellépni az intézeten belül elkövetett fegyelemsértések, bűncselekmények ellen. Hiszen a legtöbb fegyelemsértés nem szándékos cselekmény, nem feltétlenül a totális kontroll ellen hatnak,¹⁶ de nem is az erőszak-kultusz motiválja az elkövetéseket,¹⁷ hanem a betegek, beutaltak állapota szükségszerűen magában hordozza az előfordulás lehetőségét.

Az intézményben tartózkodók speciális helyzetére tekintettel a Bv. tv. az ő esetükben a társadalom védelmén túl a betegek és beutaltak megfelelő kezelését és gondozását is célkitűzésként fogalmazta meg.¹⁸ Ennek ellenére nem mondhatunk le a kényszergyógykezeltek vagy a más jogcímen az intézetbe kerülők reintegrációjáról sem, és fokozottan szükség van a reintegráció és reszocializáció eszközeinek igénybevételére egy olyan betegnél, beutaltnál, aki hajlamosabb a fegyelemsértések elkövetésére. Ugyanakkor az alkalmazandó/alkalmazható megoldások szintén eltérő képet mutatnak a fogvatartottaknál bevett resztoratív technikáktól. Egy beteg – illetve akár egy beutalt – esetén az elsődleges cél nem feltétlenül az, hogy a reintegrációs tevékenység révén a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon,¹⁹ hanem hogy a kényszergyógykezelés során szakszerű ellátásban részesüljön, melynek köszönhetően állapotának romlását megakadályozzák és egészségét mielőbb és a lehetséges mértékig helyreállítsák. Ezt követően természetesen lehet cél a sikeres visszailleszkedés is.²⁰

Fontos ebből a szempontból a külvilággal való kapcsolat fenntartása és ápolása, erre a törvény természetesen lehetőséget biztosít a betegek számára.²¹ Kiemelném a lehetőséget arra is, hogy a beteg állapotára tekintettel elhalasszák a látogatást, vagy hogy soron kívüli látogatást engedélyezzenek.²² Ez a lehetőség – többek között – alkalmazható a fegyelemsértések miatti felfokozott indulatok megfelelő kezelésének eszközeként. Azt természetesen az intézetben dolgozó szakemberek és végső soron a főigazgató főorvos tudja a legmegfelelőbben megítélni, hogy az adott beteg állapotának a látogatás elhalasztása vagy éppen egy soron kívüli látogatás engedélyezése tenné-e a legjobbat.

Fegyelemsértések szempontjából értékelnünk kell a vallásgyakorlást is, hiszen itt is megfigyelhető némi szabályozásbeli eltérés. Ahogy a fogvatartottak életében fontos szerepet tölt be a vallás, ugyanúgy a betegeknek is lehetőséget kell biztosítani a vallásgyakorlásra, ezt szintén reintegrációs eszközként értelmezi a Bv. tv.²³ Ami különbség viszont, hogy a beteg vallásos szertartáson való részvétele akkor is korlátozható vagy megtiltható, ha jelenléte a saját vagy mások életére, testi épségére vagy egészségére jelentős veszélyt jelent.²⁴ Ez szintén gátat szab annak, hogy a szertartás keretében a beteg állapota miatt egy esetleges fegyelemsértés elkövetése történjen. Ugyanakkor motivációt is jelenthet a jogkövető magatartás fenntartására.

Ami már a reszocializáció keretében értékelhető, hogy a betegeknek – akiknek gyógyulását, munkaképessége megtartását vagy fejlesztését, illetve szakmai átképzését előmozdítja – munkaterápiás foglalkoztatást kell biztosítani. Ez természetesen legtöbb esetben nem mutat túl az intézet-fenntartási munkálatokon.²⁵ Természetesen a munkaterápia szabályozása szintén eltér a fogvatartottak foglalkoztatásának szabályaitól.²⁶ Kiemelendő, hogy a törvény azt is rögzíti, hogy a beteg, ha munkaterápián nem vehet részt, terápiás célból akkor is foglalkoztatható, viszont ebben az esetben pénzbeli juttatásra nem jogosult, de havonként jutalomban kell részesíteni, esetenként pedig soron kívül is jutalmazható. A jutalom mértékét az IMEI főigazgató főorvosa állapítja meg.²⁷ Mind a terápiás foglalkoztatás, mind a munkaterápia eszköze lehet a fegyelemsértések megelőzésének, hiszen egyrészt már maga a munka jellege is akként kerül megválasztásra, hogy a kezelési célokat szolgálja, illetve a beteg figyelme is erre koncentrálódik.

Az IMEI elhagyásának szabályai szintén a betegek speciális helyzetét követik.²⁸ Jó gyakorlatként említhető meg, hogy a betegek rehabilitációjuk és személyiségfejlesztésük érdekében részt vehetnek az intézeten kívüli programokon,²⁹ elősegítve ezzel is a társadalomba való visszailleszkedést, a normakövető magatartás kialakulását.

Ezen túlmenően arra is van lehetőség, hogy a betegek hosszabb időre elhagyják az intézetet. Erre csak akkor kerülhet sor, ha a beteg az intézetben legalább hat hónapot eltöltött (ebbe az előzetes kényszergyógykezelés tartama is beleszámít), és a főigazgató főorvos engedélyezte a szabadságot.³⁰ További szabályai:

tartama legfeljebb harminc nap, amely egy alkalommal legfeljebb harminc nappal meghosszabbítható;
adaptációs szabadság több alkalommal is engedélyezhető;
a beteg gondozására alkalmas és azt írásban vállaló személynél tölthető el;
a beteg a gondozását vállaló személy kíséretében bocsátható adaptációs szabadságra;
a beteg köteles az IMEI főigazgató főorvosa által meghatározott időpontban vagy időközönként, külön rendelkezés hiányában a szabadság megkezdésétől számítva kéthetenként orvosi ellenőrzésen megjelenni;
ha az orvosi ellenőrzés során a beteg állapotának romlását állapítják meg, az orvos vagy a beteg gondozását vállaló személy javaslatára haladéktalanul intézkedni kell a beteg visszaszállításáról.³¹

Álláspontom szerint ekkor is fokozott figyelmet kell szentelni azokra, akik jellemzően több fegyelemsértést követtek el. Kérdés, hogy az ő esetükben lehet-e egyáltalán helye adaptációs szabadságnak.

Ugyanakkor nem szabad abba a téves feltevésbe bocsátkoznunk, hogy az IMEI-ben tartózkodók esetében le kell mondanunk a reintegráció klasszikusabb eszközeiről, úgymint a különböző csoportok, tréningek indítása. Ezek sikeréről számolt be Sipos Szandra a fókuszcsoportos értékelővizsgálat bemutatása során az IMEI-ben működő reintegrációs programot megvalósító személyek körében. A tréningek közül kiemelném az asszertivitás tréninget, amelynek keretében a betegek megtanulták különválasztani az együttműködő önérvényesítést az erőszakos magatartástól.³² Ennek különös jelentősége van a fegyelemsértések megelőzésében is.

Természetesen az intézetből történő elbocsátás és utógondozás is más arcát mutatja, mint a fogvatartottak elbocsátás és utógondozása. Megközelítőleg a betegek fele egy pszichiátriai intézetbe kerül, mivel nincs, aki befogadná őket.³³ Az intézetben bár szabadabban, de mégis hasonló körülmények között folytatják életútjukat. Így az ő esetükben az utógondozás elsősorban az adott közösségbe történő integrálást, valamint a foglalkoztatás megszervezését takarja.³⁴ Az intézeti környezetben maradás és a szakemberek munkája továbbfejlesztheti a betegek normakövető magatartásának kialakulását, fenntartását, melynek következtében másodlagos célként megjelenhet az ún. tényleges hazagondozás.³⁵ A fegyelemsértésekre hajlamos betegek esetén ez nyilvánvalóan csak fokozott kontrollal valósulhat meg, hiszen ők nehezebben képesek elsajátítani a társadalmi együttélés szabályait.

Összegzés

Az IMEI-ben elhelyezett betegek és beutaltak fegyelemsértései egy igen sajátos kérdéskör, különösen a fegyelmi felelősség alakulásának jogi és gyakorlati aspektusából nézve. A konkrét fegyelemsértések, bűncselekmények jellemzői és az ezekből levonható következtetések egy eddig feltáratlan és merőben más arcot mutató terület, mint a büntetés-végrehajtási intézeteken belül elkövetett fegyelemsértések, bűncselekmények attitűdjei. Ezért szükséges ezeket külön vizsgálni és értékelni, a megismerés után pedig megoldásokon dolgozni. Kérdés, hogy a fentiek alapján szükség van-e egyáltalán bármilyen eltérő gyakorlat kialakítására.

Pöstyéni Réka, bírósági fogalmazó, Fővárosi Törvényszék; PhD hallgató, PPKE JÁK Doktori Iskola

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási eljárások gyakorlata és az abban való ügyészi részvétel

Szerző(k): Szurok Szabina

Bevezetés

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási eljárások gyakorlata a jogintézmény 2017. évi bevezetését követően máig nem mondható egységesnek. Az egyes törvényszékek által hozott döntések számos pontban eltértek, sőt nem ritkán ellentmondtak egymásnak. A kérelmezett időszak, a panasz megléte, annak gyakorisága, a kártalanítás egynapi összegének meghatározása körében a törvényszékenként eltérő gyakorlat oda vezetett, hogy attól függően, az elítélt melyik büntetés-végrehajtási intézetbe került, illetve honnan szabadult, sok esetben eleve meghatározta kérelmének sorsát: érdemi vizsgálatban részesíti-e a bíróság vagy érdemi vizsgálat nélkül elutasítja azt. Az is eltérést mutatott, hogy milyen hosszú időszak után részesülhet a fogvatartott kártalanításban. A 2021. január 1-jétől hatályos jogszabályváltozás egyértelműen a jogértelmezési problémák kiküszöbölésére, az eljárás gyorsítására helyezte a hangsúlyt. Mára már elmondható, hogy nem csupán elméletben, hanem a gyakorlatban is leegyszerűsítette, az elítéltek számára is átláthatóbbá, követhetőbbé és kiszámíthatóbbá tette a kártalanítási eljárásokat, az abban várható döntéseket, ekként a jogbiztonságot növelte.

A 2017-től 2021-ig eltelt időszak gyakorlatával, a felmerült problémákkal több tanulmány is behatóan foglalkozott.¹ Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási ügyek intézésében azonban időközben alapvető változások álltak be, s e körben az eltelt kilenc hónap már lehetővé teszi bizonyos következtetések levonását. A tapasztalatok összegyűjtése, a ki-alakult új gyakorlat összegzése vezetett e tanulmány megírásához.

A Székesfehérvári Törvényszék illetékességi körébe tartozó büntetés-végrehaj-tási intézetek – a Közép-dunántúli Büntetés-végrehajtási Intézet (Székesfehérvári Objektum, Baracskai Objektum, Martonvásári Objektum) és a Pálhalmai Büntetés-végrehajtási Intézet (Sándorháza, Mélykút, Bernátkút) – gyakorlatát kívánom bemutatni a mérföldkövet jelentő jogszabályváltozást követően, s azt megvizsgálni, hogy mérhetően csökkenti-e a bíróságok büntetés-végrehaj-tási csoportjaira és a törvényszékek másodfokú tanácsaira ezen jogintézményből eredő terhet, s ezzel együtt kiszámíthatóbbá vált-e a kártalanításra való jogosultság. Érintem az ügyészek jogainak érvényesülését, a kártalanítási ügyekben részvételük gyakoriságát, s joggyakorlatot alakító szerepüket. A vizsgálat szükségképpen érinti a még meglevő, illetve az újabb jogértelmezési kérdéseket, az ezekből fakadó s így az eljárás elhúzódásához vezető hatályon kívül helyezéseket, azok okait.

A 2021. évi módosításhoz vezető okok

Érdemes röviden szólni a börtönzsúfoltság miatti kártalanítási eljárással összefüggő visszaélések megszüntetése érdekében egyes törvények módosításáról szóló 2020. évi CL. törvényhez (a továbbiakban Mód. tv.) vezető útról, problémákról annak tudatában is, hogy elvétve ugyan, de a hosszabb tartamú szabadságvesztést töltő elítéltek, illetve a 2021. január 1-jét megelőzően több áttételt „elszenvedő” eljárások körében is még mindig vannak a 2017. év előtti fogva tartásra vonatkozó kártalanítási kérelmek.

Evidencia, hogy a kártalanítási igények dömpingszerű érkezése milyen mértékben terhelte túl az egyes törvényszékek büntetés-végrehajtási ügyszakát.² Míg 2017-ben országosan 7744 ügy érkezett,³ addig 2018-ban 11 175, 2019-ben 19 484, 2020-ban 25 079 kérelmet adtak be a fogvatartottak. Ebből a Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjához 2018-ban 1591 (az országos érkezés 14,2%-a), 2019-ben 1876 (az országos érkezés 13%-a), és 2020-ban 2662 (az országos érkezés 10,6%-a)⁴ érkezett. Ezen a statisztikán – természetesen elsősorban a nemzetközi emberi jogi⁵ követelményeknek, valamint az Alaptörvény⁶ kívánalmainak való megfelelésen – a büntetés-végrehajtási intézetek férőhelybővítése volt hivatott javítani.

A számoknál, statisztikánál és az ebből fakadó igazgatási kihívásoknál is égetőbb gondot okozott azonban a jogalkalmazás kiforratlansága, az ebből fakadó jogbizonytalanság. A 2019. évi országos büntetőkollégium-vezetői értekezlet időpontjára egyértelművé vált, hogy a törvényszékek, illetve egyazon törvényszéken belül az egyes másodfokú tanácsok eltérő jogértelmezése révén az elviselhetőnél jóval tarkább palettája alakult ki a kártalanítási ügyek intézésének. A napi jogalkalmazás során a Székesfehérvári Törvényszék másodfokú tanácsai is egyre másra szembesültek az elítéltek jogi képviselői által – gyakorta tízesével – csatolt, a fellebbezés alátámasztására szolgáló, más-más bíróság által hozott végleges határozatokkal. Ezen határozatok jórészt a Budapest Környéki Törvényszéktől, a Debreceni Törvényszéktől, valamint a Fővárosi Törvényszéktől származtak és a székesfehérvári gyakorlattól eltérő jogértelmezést tükröztek.

A Székesfehérvári Törvényszék gyakorlata

A törvényszékek eltérő jogértelmezése a kártalanítás megállapíthatósága szempontjából a panasz beadása kapcsán volt a legmarkánsabb. A Székesfehérvári Törvényszék – a 2019-es országos kollégiumvezetői értekezleten⁷ kialakított állásponttal egyezően – már a kezdetektől a Bv. tv. 10/A. § (6) bekezdésére történő hivatkozással következetesen a Bv. tv. 144/B. § szerinti panasz háromhavonkénti beadását követelte meg ahhoz, hogy a kártalanítási kérelmet érdemben lehessen vizsgálni, amennyiben a jogszabálysértő elhelyezési körülmények 30 napot meghaladóan fennálltak. A panasz megléte esetén azonban – a 2020 őszétől datálható⁸ gyakorlat szerint – annak beadásától vissza, illetve előre is számolt három-három (egészen pontosan előre 2 hónap 29 napot) hónapot, s az egyéb jogszabályi feltételek mentén így a kártalanítási igény már legalább hat hónap viszonylatában volt érdemben vizsgálható. A panaszt csupán annak a büntetés-végrehajtási intézetnek a tekintetében vette figyelembe, ahol a jogszabálysértő elhelyezési körülmények megvalósultak. Az elítélt átszállítása, s újfent hasonlóan rossz körülmények biztosítása esetén azonban – a harminc napot meghaladóan fennálló jogszabálysértő elhelyezési körülmények esetén – új panasz beadását kívánta meg, attól függetlenül, hogy eltelt-e a három hónap vagy sem. Ennek indoka a panasz jogintézményének preventív voltában jelentkezik. Értelemszerűen a panaszt ott vizsgálják ki, ahol az elítélt beadta, s csak ott van lehetőség a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka részéről a fogvatartott hátrányos körülményeinek természetbeni kompenzációjára. A törvényszék csak a szabadulást megelőzően benyújtott panaszt vette figyelembe. E körben a törvényszéken belül eltérő jogértelmezés nem alakult ki.

Ugyancsak általános fellebbviteli gyakorlat volt a körben, hogy a jogszabálysértő elhelyezési körülmények megszűnésének napjától kell számítani az igényérvényesítésre rendelkezésre álló határidőt, s nem a 31. naptól, vagy más időponttól. A jogszabályváltozást megelőzően alakult ki az a továbbra is irányadó álláspont, hogy ha a jogszabálysértő elhelyezési körülmények többször, de 30 napnál rövidebb időszakra szakadnak meg, ezen szakaszokat nem lehet összeadni, tehát a jogsértő elhelyezés számítása újra kezdődik, az igényérvényesítésre nyitva álló határidő nem kezdődik meg.

A leghangsúlyosabb problémát a kártalanítási kérelmekben megjelölt büntetés-végrehajtási intézet és a kártalanítással felölelendő időszak konkretizálása kapcsán a gyakori átszállítások miatt az ún. „anyaintézet”, valamint a hathónapos jogvesztő igényérvényesítési határidő megítélése okozta. 2019 őszére elfogadottá vált az az álláspont,⁹ hogy a panaszt ugyan intézetenként és háromhavonta kell benyújtani, azonban az eddigi törvényszéki gyakorlattól eltérően a hat hónapot nem intézetenként kell vizsgálni. Azaz átszállítás esetén nem kezdődik meg a hat hónap, az csupán az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnésétől (szabadulás vagy a jogszabálysértő elhelyezési körülmények 30 napon túli megszakadása) számítandó.

A Székesfehérvári Törvényszék kártalanítási ügyeinek nagy számából számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb az Alkotmánybíróság elé kerülnek a Törvényszéken született határozatok, miként ez be is következett. Ezen határozatok alapvetően más irányt szabtak a törvényszéken addig kialakult, s a 2017. január 1-jét megelőző fogva tartási időszakot érintő kártalanításokkal kapcsolatos – az elkésettség miatti érdemi vizsgálat nélküli elutasításra vonatkozó – gyakorlatnak. Az Alkotmánybíróság több határozatot is hozott azon tárgykörben,¹⁰ hogy egyes kártalanítási ügyekben az eljáró bíróság – köztük a Székesfehérvári Törvényszék – a 2017. január 1. előtti fogva tartási időszakra vonatkozó kártalanítási kérelmek esetében még nem létező jogszabályt, azaz a Bv. tv. 10/A. § (4) bekezdését alkalmazta, ekként megsértette az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

Az Alkotmánybíróság a 3154/2019. (VII. 3.) AB határozatában kifejtettek alapján a 2019 szeptemberében összehívott – büntetés-végrehajtási bírákból, másodfokon eljáró tanácsokból, bírósági titkárokból és az ügyészség képviselőiből álló – értekezlet elfogadta azt az álláspontot, hogy a 2017. január 1. előtti időponttól való folyamatos fogva tartás esetén a kártalanítási igény 2016. december 31-ig eső része érdemben vizsgálandó, attól függetlenül, hogy a kérelem benyújtására 2017. június 30. (a Fejér Megyei Ügyészség jogértelmezése szerint 2017. július 3.) előtt vagy után került sor. Amennyiben azonban 2017. január 1. után a folyamatos fogva tartás során az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekben 30 napot meghaladó megszakadás következik be, arra már vonatkozik a hat hónapos igényérvényesítési határidő. Tehát a kártalanítási kérelmet az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnését követő hat hónapon belül kell benyújtani. Ha az elítélt a megszűnéshez képest hat hónapon túl nyújtja be a kártalanítási igényét, akkor az kihat a 2017. január 1. előtti időszakra is, azaz elkésettség okán az az időszak sem vizsgálható érdemben.

Amennyiben a 2017. január 1. előtti és utáni időszakot is érinti a kártalanítási igény, a panaszt a törvényszék a 2017. január 1-jét követő időszak kapcsán követelte meg, a fentebb már említettek szerint háromhavonta. Ha ezen időszakra nem nyújtott be panaszt az elítélt, a kérelmét csupán 2016. december 31-ig vizsgálta érdemben a bíróság, az ezt követő időszakra pedig érdemi vizsgálat nélkül – panasz hiánya okán – elutasította.

A kártalanítási kérelem benyújtásának időpontja az objektív jogvesztő határidő számítása miatt jelenleg is fontos kérdés. E körben számos alkalommal találkozik a jogalkalmazó azzal a helyzettel, hogy a kérelem és a büntetés-végrehajtási intézet érkeztető bélyegzője – ha van ilyen a kérelmen – eltérő dátumozású. A törvényszéken kialakult gyakorlat szerint adat hiányában az elítéltre kedvezőbb dátumot vette figyelembe a bíróság, ami értelemszerűen a kérelem keltezése, hiszen a büntetés-végrehajtási intézetek iktatási gyakorlata nem olyan szigorú, mint a bíróságoké. Amennyiben az elítélt keltezéssel nem látta el a kérelmet, akkor vehető figyelembe az érkeztető bélyegző.

A Székesfehérvári Törvényszék a múltban és jelenleg is a fogva tartás első három napjára, azaz a túlnyomórészt rendőrségi fogdán töltött időtartamra a kártalanítást megállapítja, s az eljárás elhúzódását megelőzendő vélelmezi a jogszabálysértő elhelyezési körülmények fennállását. Azon fogva tartási napok vonatkozásában, melyekre a büntetés-végrehajtási intézet adatot nem szolgáltatott, a megelőző, illetve a következő fogva tartási nap adataira figyelemmel a bíróság vélelmezi a jogszabályban meghatározott élettér nagyságának meglétét. Bizonyítást a bíróság az adott zárkában egy főre rendelkezésre álló élettér vonatkozásában nem vesz fel sem első, sem másodfokon.

A kártalanítási ügyekben eljáró másodfokú tanácsok döntései egymással párhuzamba állíthatóak, nincsenek eltérő jogértelmezési gyakorlatok. A cél a hatályon kívül helyezések minimális számra szorítása, ezért több esetben tárgyalás tartására is sor került. Amennyiben szükséges, a másodfokú bíróság adatokat szerez be a büntetés-végrehajtási intézettől, sértetteket tájékoztat kártérítési igény, illetve sérelemdíj vonatkozásában, végrehajtási eljárás adatait szerzi be. 2021-ben a január 1-jétől szeptember 30-ig tartó időszakban a 191 fellebbezett ügyből 98-at változtatott meg a másodfokú bíróság. Hatályon kívül helyezésre –26 esetben – a 2021. január 1. utáni szabályok alkalmazásával csak akkor került sor, ha az elsőfokú bíróság a kártalanítási kérelemben megjelölt időszak utolsó napjától számította a hat hónapot, s ehhez képest úgy látta, hogy a kérelem beadásáig hat hónap már eltelt. Ez a jogértelmezés alapvetően téves. A Bv. tv. 75/B. § (5) bekezdésében írtakban változás ugyanis nem következett be. A jogvesztő határidő számítása az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnése napjától következik be. Ez a nap pedig nem, vagy nem feltétlenül azonos a kérelemben megjelölt végső dátummal. Ezen esetekben a tényállás hiánya eredményezte a megismételt eljárás lefolytatásának szükségességét. Az esetek többségében további adatok beszerzése szükséges a büntetés-végrehajtási intézettől, hiszen az intézetek a kártalanítási kérelemben megjelölt időszakra szolgáltatnak csupán adatot. A további adatok éppen amiatt nélkülözhetetlenek, hogy az esetleges 30 napon túli megszakadások és következményeik vizsgálhatóak legyenek. Mindez nem mond ellent a Bv. tv. 75/K. § (2) bekezdésében írt kérelemhez kötöttség elvének, hiszen a további adatok vizsgálata csupán azt alapozza meg, hogy érdemben vizsgálható-e a kártalanítási kérelem vagy sem.

A magánfelek polgári jogi igényének érvényesítésével kapcsolatban a hatályos jogszabály lényeges új problémát nem vetett fel. A módosító jogszabály egyszerűbbé és gyorsabbá tette e körben a bv. bírói eljárást, hiszen hatályon kívül helyezte a Bv. tv. 70/B. §-át, így a bíróságnak nem kell tájékoztatnia ebben az eljárásban a sértetteket a gyorsított polgári perről. E körben az alapügyben eljárt bíróságnak van feladata.¹¹

További, részben régi, részben új problémaként jelent meg a Törvényszéken, hogy a kártalanítás tárgyában született végzés jogerős, avagy végleges határozat-e. A kérdést az Alkotmánybíróság a 3087/2020. (IV. 23.) AB határozata döntötte el. Ennek közzététele óta a Kúria a BH 2020. 360. szám alatti határozatával kimondta, miszerint a büntetés-végrehajtási bíró érdemi, ügydöntő – azaz a kártalanítást megállapító vagy azt elutasító – végzése jogerőre (anyagi jogerő) képes határozat. A nem érdemben hozott határozatok pedig véglegessé (alaki jogerő) válnak.

A Bv. tv. 75/E. § szerint a bv. intézet 30 napon belül – ha a kérelem több bv. intézetet érint, 45 napon belül – dönt a kérelem visszautasításáról, annak egyszerűsített elbírálásáról, avagy a büntetés-végrehajtási bíróhoz való továbbításáról. Ha nincs helye a kérelem határozattal történő visszautasításának, illetve a szintén határozattal történő egyszerűsített elbírálásnak sem, azt a jogszabályban meghatározott iratokkal együtt továbbítani kell a büntetés-végrehajtási bíróhoz.¹² A Székesfehérvári Törvényszékhez 2021. január 1-jét követően érkezett, s szintén ezen időpont után benyújtott, majd a bv. intézetek által továbbított kártalanítási kérelmek esetében megállapítható, hogy a bv. intézetek a Bv. tv. 75/H. §, valamint a 75/G. § (1) bekezdés c) pontjára történő rövid utalással küldik meg az iratokat. A dokumentáció az elítélt formanyomtatványon benyújtott kérelmét, az ítéletet/ítéleteket, valamint a PKTTR-táblázatot¹³ és a befogadási listát tartalmazza. A továbbított iratokból az sem derül ki, hogy tájékoztatták-e a kérelmezőt az iratoknak a bírósághoz való megküldéséről. Tehát a jogszabály módosítását követően bevezetett új lépcsőfok kimarad. Ennek a helyzetnek a megoldása azonban jelenleg – konkrét törvényi rendelkezés hiányában – nem kiforrott. Egyik lehetséges út az iratok visszaküldése a bv. intézetnek. Másik a bv. intézet eljárásának „vizsgálata” nélkül a kártalanítási eljárás bíróság általi lefolytatása, s az ügydöntő határozat meghozatala lenne. A másodfokú bíróság az utóbbi esetben eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül is helyezhetné az elsőfokú döntést. Egyértelmű azonban, hogy ez az irány éppen a jogszabálymódosítás egyik céljával ellentétes irányba hatna, s az eljárás elhúzódásához vezetne. A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportja ezen esetekben az iratokat visszaküldi egy átirattal a bv. intézetnek, arra történő hivatkozással, hogy a Mód. tv. 17. §-a koncepcionálisan módosította a kártalanítási eljárásokra vonatkozó szabályokat. Az új szabályozás értelmében a büntetés-végrehajtási bíró eljárását meg kell előznie a kártalanítási kérelem bv. intézet általi elintézésének.¹⁴ A kártalanítási kérelem bv. bírónak történő továbbítására kizárólag akkor van lehetőség, ha ezt az elítélt vagy védő a bv. intézet visszautasító határozatát követően, vagy az egyszerűsített elbírálás körében meghozott határozatát követően nyolc napon belül kéri, avagy ha sem a visszautasításnak, sem az egyszerűsített elbírálásnak nincs helye.¹⁵

A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportja 2021. január 1. és 2021. szeptember 30. között 57 kártalanítási kérelmet küldött vissza, illetve egy esetben küldött meg a bv. intézetnek a fentiekre figyelemmel.¹⁶ A vizsgált időszakban a legutolsó ilyen jellegű intézkedésre a 2021. szeptember 20-án érkezett ügyben került sor, tehát nem a jogszabályváltozáshoz közeli időpontban benyújtott kártalanítási kérelemről és dokumentum-továbbításról volt szó.

A közelmúltban megjelent egyik tanulmány¹⁷ az a meglátása, hogy a panasz jogintézményéhez hasonlóan a kártalanítások kapcsán a büntetés-végrehajtási intézetekhez telepített, az egyszerűsített eljárások lefolytatásával kapcsolatos jogkörök kiüresedését legalább egy-másfél év távlatából lehet csak megítélni. Amennyiben a büntetés-végrehajtás oldaláról nem megfelelően dokumentált¹⁸ kártalanítási anyagot a bíróság rendre visszaküldi a bv. intézeteknek, vizsgálható lesz, hogy a bv. intézetekre telepített új, a kártalanítással kapcsolatos jogkörök beváltják-e a törvényalkotó által hozzáfűzött reményeket.

A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjához 2021. január 1-jétől 2021. szeptember 30-ig 701 kártalanítás iránti kérelem érkezett, míg a másodfokra 185 ügy. Az előzőekben már jelzett számadatokhoz képest ez igen nagy volumenű csökkenést jelent, még akkor is, ha töredékévet vizsgálunk.

A Közép-Dunántúli Büntetés-végrehajtási Intézet 2021. január 1. és 2021. október 11. között saját hatáskörben egyszerűsített eljárásban jóváhagyólag elbírált kérelmeinek száma 91 (26%), saját hatáskörben, egyszerűsített eljárás keretében visszautasított kérelmeinek száma 159 (46%), bíróságnak továbbított kérelmek száma 95 (28%) volt.¹⁹

Az ügyész szerepe a kártalanítási eljárásokban

A korábbi jogi szabályozás alapján is megvolt a lehetőség a konkrét kártalanítási eljárásokban az ügyész álláspontjának beszerzésére. A jelenleg hatályos Bv. tv. 50. § (1) bekezdés b) pontja alapján a büntetés-végrehajtási bíró bizonyos esetekben iratok alapján is hozhat döntést, ez esetben beszerezheti az ügyészség nyilatkozatát. A jogszabály 75/J. § (2) bekezdése értelmében a büntetés-végrehajtási bíró a kártalanítási kérelemről iratok alapján is meghozhatja a döntést, illetve az ügyészség véleményének beszerzését mellőzheti.

A Székesfehérvári Törvényszéken kártalanítási ügyekben az első fokon eljáró büntetés-végrehajtási bírák, illetve bírósági titkárok nem szerzik be az ügyészség nyilatkozatát. Az ügyészi álláspont csupán a kártalanítási kérelemmel kapcsolatos elsőfokú végzés meghozatalát követően, az esetleges ügyészi fellebbezések kapcsán válik megismerhetővé. Az ügyészi fellebbezéssel nem érintett elsőfokú határozatok tartalma tipikusan egyezett az ügyészi állásponttal. Az ügyészi fellebbezések száma a vizsgált tárgykörben, 2021. január 1-jét követően 2021. szeptember 30-ig igen csekély, mindössze 5 ügyben élt az ügyész jogorvoslati jogával. Az ezt megelőző időszakban sem volt nagyszámú az ügyészek jogorvoslati kérelme alapján történő másodfokú felülbírálat, az ügyészi fellebbezést túlnyomórészt az elsőfokú végzés megváltoztatása követte, azaz az ügyészség által bejelentett perorvoslatok szinte kivétel nélkül megalapozottak voltak.

2021-ben adott ügyben²⁰ az elsőfokú bíróság a 2020. július 22-én beadott kérelem alapján kártalanítást állapított meg az elítélt 2020. július 27-én benyújtott panaszára tekintettel, a 2020. április 27-től 2020. július 22-ig terjedő időszakra. A másodfokú tanács a töretlen gyakorlatnak megfelelően maradéktalanul osztotta volna az ügyészség azon álláspontját, hogy a panasz benyújtására még a kártalanítási kérelmet megelőzően kell sort keríteni. Későbbi panasz, csak későbbi kártalanítási kérelem esetén vehető figyelembe. Azonban a konkrét esetben – bár az ügyészi fellebbezés még 2020. december 29-én kelt – a végleges elbírálás időpontjában, azaz 2021. március 24-én, már az új rendelkezések értelmében irrelevánssá vált a panasz beadásának kérdése. Így nem a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítására, hanem további kártalanítás megállapítására került sor.

A következő ügyben²¹ csupán az ügyészi fellebbezés nyitotta meg a másodfokú felülbírálat lehetőségét. Az ügyész – a másodfokú bíróság által osztott – álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytelenül alkalmazta a hathónapos jogvesztő határidőre vonatkozó törvényi rendelkezést. Nem volt ugyanis figyelemmel arra, hogy 2019. március 29. és 2019. április 28. között 31 napra megszakadtak az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények, így a 2020. május 29-én benyújtott kártalanítási kérelem a megelőző időszak tekintetében elkésett, tehát nem volt helye a kártalanításnak. A fellebbezés kiterjedt még arra a 2021. január 1-jét követően felmerült új problémára is, miszerint az elsőfokú bíróság – az ügyész véleménye szerint – elmulasztotta a Bv. tv. 75/O. § (1) bekezdés a) pontjának megfelelően kötelezni az államot a kifizetésre, valamint elmulasztotta a végzésben feltüntetni a kártalanítás kifizetésére nyitva álló határidőt. Míg a fellebbezés érdemi része vonatkozásában a másodfokú bíróság osztotta az ügyészi álláspontot, s részben annak megfelelően meg is változtatta az elsőfokú határozatot, a megjelölt, vélt mulasztások kapcsán más jogi álláspontra helyezkedett.

A Bv. tv. 75/O. §-tól a 75/S. §-ig az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt megítélt kártalanítás kifizetése körében tartalmaz előírásokat. Ezen szabályok azonban az igazságügyért felelős miniszter eljárására vonatkoznak, s nem a bíróság határozatának kötelező rendelkezéseiről szólnak. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a törvény e körben nem ír elő a bíróság számára a kifizetésre vonatkozó kötelező rendelkezést, mint ahogy a már hatályát vesztett Bv. tv. 70/B. § (6) bekezdése tette.²² A fogva tartott személy esetében a büntetőeljárás lefolytatása, továbbá a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2018. (VI. 11.) IM rendelet idevágó 124. §-a sem tartalmazza ezen kötelezésre, illetve felhívásra való kötelezettséget.

Nem is lenne célszerű az ilyen rendelkezés – hisz félrevezető lenne dátumszerű és összegszerű kifizetési felhívást intézni az igazságügyért felelős miniszter irányába – azért, mert a törvény további kötelezettséget telepít a kifizetésre kötelezett felé: például ellenőrizni kell a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve által vezetett nyilvántartást, s adott esetben további megkereséseket kell intézni az állami adó- és vámhatóság irányába. Így kialakulhat akár olyan helyzet is, hogy az elítélt részére végső soron nem is történik kifizetés.

További két ügyben²³ ugyanezen okok miatt fellebbezett az ügyész.

Az abszolút eljárási szabálysértések, illetve teljes megalapozatlanság miatti hatályon kívül helyezések esetében az ügyek elítélti vagy az elítélt jogi képviselőjétől származó fellebbezések folytán kerültek a másodfokú bíróság elé. A Székesfehérvári Törvényszéken mint másodfokú bíróságon 2021. január 1-jét követően – 2021. szeptember 30-ig – elbírált elsőfokú ügyek kapcsán 26 hatályon kívül helyező másodfokú döntés²⁴ született, s csupán egyben²⁵ volt ügyészi perorvoslat, annak ellenére, hogy az esetek nagy számában az elsőfokú bíróság téves jogszabályértelmezéssel leszűkítette a jogérvényesítési határidőt, mikor a hat hónapot a kérelemben megjelölt utolsó naptól számította. Feltehetőleg ezen szigorú értelmezés felelt meg az ügyészség álláspontjának. A fennmaradó, s hatályon kívül helyezett végzések az EJEB, illetve más bíróságokon megítélt kártalanításokra vonatkozó adatok hiánya okán utasították el érdemi vizsgálat nélkül a kártalanítási kérelmet, annak ellenére, hogy a Bv. tv. 75/F. § (1) bekezdés e) pontja alapján csak akkor utasítható el a kérelem, ha az adathiányra visszavezethetően – hiánypótlást követően is – érdemi elbírálásra alkalmatlan. Az elsőfokú bíróság ezen esetekben nem volt figyelemmel a Bv. tv. 75/K. § (1) bekezdésére sem, amely szerint hivatalból kell vizsgálni, hogy az EJEB kötelezte-e a magyar államot az elítélt javára kártalanítás megfizetésére, illetve polgári bíróság ítélt-e meg kártérítést vagy sérelemdíjat. Ha igen, ezen határozatokat a büntetés-végrehajtási bírónak kell beszereznie a döntés előtt.

A másodfokon megváltoztatott ügyeket érintően 2021. szeptember 30-ig csupán egy esetben²⁶ nem eredményezett megváltoztatást az ügyészi perorvoslat, azonban ennek oka a másodfokú elbírálás időpontjában hatályos új jogszabályi rendelkezés volt, amely szerint már nem kellett figyelemmel lenni arra a tényre, hogy az elítélt nem nyújtotta be a Bv. tv. 144/B. § szerinti panaszt a kártalanítási igény bejelentését megelőzően.

Az ügyészség a fellebbezések alapján 2021. január 1-jét megelőzően elsősorban a panasz beadására, annak gyakoriságára, az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények harminc napon túli megszakadására, s a hat hónapos jogvesztő határidő bekövetkeztére fókuszált. Majd a jogszabály módosítását követően lényegében már csak az igényérvényesítési határidővel foglakozott. Az ez irányú jogorvoslatot terjesztette ki az állam kötelezésére, a kártalanítás kifizetési határidejének az elsőfokú végzés rendelkező részében való feltüntetésére. Sosem terjedt ki azonban a fellebbezés a sértettek által érvényesíteni kívánt igényekre, illetve az elévülés vizsgálatára.

A Székesfehérvári Törvényszéken a másodfokú eljárás során tartott tárgyalásokon az ügyész mindig jelentős részt vállalt a bizonyításban, hozzájárulva a megalapozott tényállás megállapításához. Az ügyészi aktivitás főként a másodfokú tanácstól függ, hiszen az eljárás alatt az elítéltektől, jogi képviselőiktől érkező beadványoknak, esetleges indítványoknak csak a részükre történő megküldését követően tudnak élni észrevételezési, indítványtételi jogukkal. Ennek elmaradása alappal sérelmezhető.²⁷

Zárszó

A 2021. januártól beállott változások érdemben csökkentették a Székesfehérvári Törvényszékre az alapvető jogok megsértésével kapcsolatos sérelmek orvoslása iránti eljárásokból fakadó terhet, hiszen a vizsgált kilenc hónapban csupán 701 kártalanítási ügy érkezett, s a csökkenő tendencia folyamatos. A Mód. tv. eredményei nemcsak a számokban tükröződnek, hanem az eljárások egyszerűsödésében, a vitatott és problémát okozó jogszabályhelyek értelmezésében is. Ezen pozitív változások bizonyára más törvényszékek esetében is érezhetőek.

Az ügyészség álláspontjának ismerete a kártalanítási eljárások 2017-es megjelenésétől egészen mostanáig tartó időszakában nagyban hozzájárult az egységes jogalkalmazás kialakításához, az eljárások időszerű befejezéséhez. Az egyes, évente megtartott szakmai megbeszéléseken az ügyészek részvétele mindig gondolatébresztő és eredményes volt. Érdemes tehát a jövőben is a szakmai jellegű megbeszéléseken az aktív ügyészi részvételre törekedni. E mellett legalább a bonyolultabbnak tűnő kártalanítási kérelmek esetében szükséges lenne élni azzal a jogszabályi lehetőséggel, hogy az ügyész a konkrét ügy kapcsán kifejthesse véleményét.

Szurok Szabina, bíró, Székesfehérvári Járásbíróság; a Székesfehérvári Törvényszékre kirendelt bíró

A szankciók rendszere és a büntetés végrehajtása Spanyolországban

Szerző(k): Bory Noémi

Magyarország és Spanyolország két teljesen eltérő állam, különbözik a történelmük, a földrajzi elhelyezkedésük, társadalmi összetételük és a gazdaságuk, mégis, ha a büntetések rendszerére és a büntetés-végrehajtásra irányadó szabályokat megvizsgáljuk, akkor a sok különbség mellett számos hasonlóságot is találunk.

Ahhoz, hogy megértsük a szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések végrehajtására irányadó rendelkezéseket, először a szankciók rendszerét kell áttekinteni.

A szankciók rendszere a Codigo Penal-ban

Spanyolországban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1995. évi Codigo Penal (a továbbiakban: CP) a felnőttkorúakkal szemben kiszabható büntetéseket a 32. cikktől kezdődően a 36. cikkben foglalt rendelkezésekig, a következőképpen szabályozza:¹

Azok a büntetések, melyeket fő- vagy mellékbüntetésként a CP alapján ki lehet szabni, szabadságelvonással járó büntetések, más jogoktól megfosztó büntetések és pénzbüntetés lehet.
A büntetés jellege és időtartama alapján a büntetések feloszthatók súlyos, kevésbé súlyos és enyhe büntetésekre.

Súlyos büntetések:²

az életfogytig tartó szabadságvesztés, amely felülvizsgálható;
az öt évnél hosszabb tartamú szabadságvesztés;
a közügyektől való teljes eltiltás;
az öt évet meghaladó speciális jogoktól való eltiltás;
a foglalkozástól és a közfeladat gyakorlásától eltiltás öt évet meghaladó időre;
a járművezetéstől eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
a fegyverviseléstől való eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
a kitiltás öt évet meghaladó időre;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás öt évet meghaladó időre), illetve
annak megtiltása öt évet meghaladó időtartamra, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
a szülői felügyelettől való eltiltás.

Kevésbé súlyos büntetések:³

a három hónaptól öt évig tartó szabadságvesztés;
a speciális jogoktól való eltiltás legfeljebb öt évig terjedő időre;
a foglalkozástól eltiltás öt évig terjedő időre;
egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a járművezetéstől eltiltás;
egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a fegyverviseléstől eltiltás;
az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás egy év egy naptól öt évig terjedő időtartamra;
a kitiltás hat hónaptól öt évig terjedő időtartamra;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás hat hónaptól öt évig terjedő időre), illetve
annak megtiltása hat hónaptól öt évig terjedő időre, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
a három hónapot meghaladó időtartamra kiszabott pénzbüntetés;⁴
az arányos pénzbüntetés, annak összegétől függetlenül;
a közösség javára végzett munka harmincegy naptól egy évig terjedő időre.

Enyhe büntetések:⁵

a járművezetéstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
a fegyverviseléstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
a kitiltás hat hónapnál kevesebb időre;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől távoltartás egy hónaptól hat hónapig terjedő időre), illetőleg
annak megtiltása egy hónaptól hat hónapig terjedő időre, hogy a sértettel, a családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
legfeljebb három hónapig tartó időtartamú pénzbüntetés;
a lakhelyelhagyási tilalom egy naptól három hónapig terjedő időre;
a közösség javára végzett munka egy naptól harminc napig terjedő időre.

Az 1995. évi CP alapján nem minősülnek büntetésnek:

az őrizetbe vétel, a letartóztatás és az egyéb büntetőjogi jellegű biztonsági megelőző intézkedések,
a kormányzati vagy a fegyelmi jogkör gyakorlása során pénzbüntetés kiszabása vagy egyéb reparációs jellegű intézkedés elrendelése,
a polgári jogi vagy a közigazgatási eljárás során alkalmazott jogfosztó intézkedések és egyéb helyreállító jellegű szankciók.

A törvény meghatározza, hogy a tizennégy és a tizennyolc év közötti fiatalkorúak esetében a fiatalkorúak felelősségéről szóló 5/2000. számú organikus törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.

A CP külön fejezetben rendelkezik a szabadságelvonással járó büntetésekről.⁶

A spanyol szabályozás alapján szabadságelvonással járó büntetésnek minősül a felülvizsgálható életfogytig tartó börtönbüntetés, a börtönbüntetés, a lakhelyelhagyási tilalom, a pénzbüntetés meg nem fizetésével kapcsolatos büntetőjogi felelősség, ezeknek a végrehajtása, illetve a büntetés-végrehajtási kedvezmények, ami többek között a büntetés időtartamának elengedése.

A törvény alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés a 92. cikkben foglaltaknak megfelelően vizsgálható felül. Az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatát a bíróság engedélyezheti, miután az ügyészséget és a bv. intézetet előzetesen meghallgatta, továbbá egy egyénre szabott előrejelzés szerint a társadalmi visszailleszkedése várhatóan kedvező lesz és az elítélt a III. biztonsági fokozatban van.⁷

A CP is tartalmaz a magyar szabályozáshoz hasonlóan olyan bűncselekményeket, amelyek esetében az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálata kizárt.

Nem lehet felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyvének 22. rész 7. fejezetében foglalt bűncselekmények elkövetése miatt elítéltek esetében a kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztést, legalább húsz év letöltött börtönbüntetés esetén,

b.) minden egyéb esetben legalább tizenöt év letöltött börtönbüntetés esetén.

Az a) esetben legalább tizenkét év letöltése után, a b) esetben legalább nyolc év letöltése után lehet a fogvatartottat eltávozásra engedni.

A CP alapján a felnőttkorúakkal szemben kiszabható börtönbüntetés minimum három hónaptól húsz évig terjedhet a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve.

Amennyiben a kiszabott börtönbüntetés öt évnél hosszabb tartamú, akkor a bíró vagy a bíróság rendelkezhet úgy, hogy a III. fokozatban lévő elítéltnek a büntetését a kiszabott büntetés fele részének a letöltése előtt ne lehessen felülvizsgálni.

Minden olyan esetben, ha a kiszabott börtönbüntetés tartama az öt évet meghaladja, és a következőkben felsorolt büntetésekről van szó, akkor a kiszabott büntetés fele tartamának letöltése előtt nem lehet a III. fokozatban lévő elítélt büntetését felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyv 22. részének 7. fejezete szerinti terrorista szervezetek és csoportok terrorizmussal összefüggő bűncselekményei,

b.) a bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények,

c.) a 183. cikk szerinti bűncselekmények,⁸

d.) a CP II. könyv 8. részének 5. fejezete szerinti bűncselekmények, amennyiben a sértett nem töltötte be a tizenharmadik életévét.

A bv. bíró, ha az egyénre szabott előrejelzés kedvező és a társadalomba történő visszailleszkedésének kilátásai is kedvezőek, akkor a fogvatartott személyes körülményeinek, valamint a reedukációs folyamat alakulásának a figyelembevételével az ügyészség, a bv. intézet és az egyéb felek meghallgatása után indokolt határozatban elrendelheti az általános rezsimbe sorolást, kivéve az előző bekezdésben felsorolt eseteket.

Humánus vagy emberi méltóságot szem előtt tartó okokból a gyógyíthatatlan súlyos betegségben szenvedő vagy a hetvenedik életévüket betöltő elítéltek esetében a bv. bíró az ügyészséget, a bv. intézetet és az egyéb feleket előzetesen tájékoztatva rendelkezhet arról, hogy az elítéltet a III. fokozatba sorolják, különösen akkor, ha a társadalomra nem veszélyes a személyiségük.

A büntetés-végrehajtásról szóló 1/1979. évi Ley Organica⁹

Spanyolországban a büntetések és az intézkedések végrehajtására vonatkozó szabályokat, valamint a büntetés-végrehajtási intézetek feladatait az 1979. szeptember 26-án kihirdetett 1/1979. évi Ley Organica (a továbbiakban LP) tartalmazza.

A büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre a szabadságelvonással járó büntetéseket és intézkedéseket, valamint a bűnügyi őrizetet és a letartóztatást is.

A bv. intézet tevékenységének elsődleges célja a büntetésre és szabadságelvonással járó intézkedésre ítélt fogvatartottaknak, valamint az őrizetben lévő és a letartóztatott fogvatartottaknak a nevelése és visszavezetése a társadalomba.

A büntetés-végrehajtási intézet a törvényi garanciák betartásával, a törvény, más jogszabály és a bírói ítélet által megszabott keretek között gyakorolja a feladatát.

Bv. intézet alatt érteni kell a letartóztatást végrehajtó, a bírói ítélettel kiszabott büntetéseket végrehajtó, valamint a különleges büntetés-végrehajtási intézeteket is. A letartóztatás végrehajtására kijelölt intézetekben kell elhelyezni az őrizeteseket és a letartóztatásban lévőket. Itt helyezhetők el azok a fogvatartottak is, akinek a cselekménye hat hónapot meg nem haladó tartamú szabadságvesztés-büntetéssel sújtandó.

Minden autonóm közösségben legalább egy intézetet kell létesíteni. Abban az esetben, ha az adott autonóm közösségben nincs nők vagy fiatalkorú fogvatartottak számára kijelölt intézet, akkor a férfi fogvatartottak számára fenntartott intézetben kell kijelölni egy olyan teljesen elkülönített részleget, amely saját szervezettel és külön szabályzattal rendelkezik.¹⁰

A Büntetés-végrehajtási Központ jelöli ki a büntetés-végrehajtási intézetek elhelyezkedését és helyét az országban. Minden esetben törekedni kell arra, hogy az autonóm közösségekben szükséges számú bv. intézet legyen, amely kielégíti a büntetés-végrehajtási igényeket, és nem jár a társadalomból való kirekesztettség érzetével. Egy bv. intézet befogadóképessége nem haladhatja meg a háromszázötven főt.

A büntetés-végrehajtási intézetet fel kell szerelni: egyszemélyes elhelyezésű hálókkal, betegszobával, iskolával, könyvtárral, közösségi és rekreációs felszereléssel, műhellyel, udvarral, fodrászattal, konyhával és beszélővel, valamint külső kapcsolattartó részleggel, családi kapcsolatok ápolására szolgáló külön helyiséggel (vis a vis)¹¹ és lennie kell közösségi élet gyakorlására alkalmas helyiségnek, továbbá ki kell alakítani olyan helyiséget is, amelyet a fogvatartottak egyes csoportjai számára alakítanak ki, attól függően, hogy ki milyen célból tartózkodik a csoportban.¹²

Büntetés-végrehajtási rezsimek és a fogvatartottak elkülönítése

A bv. intézeten belül kétféle típusú rezsimbe sorolják a fogvatartottakat, az alap- és a nyitott rezsimbe.

Az intézeten belül el kell különíteni egymástól a férfi és a női fogvatartottakat, bizonyos tevékenységek gyakorlása során a férfi és a női fogvatartottak együtt is elhelyezhetők. A bv. intézeten belül külön részlegen helyezik el azokat a fiatal felnőtt fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Az iskolában, a művészeti és a rekreációs tevékenységek gyakorlása során ők is egy helyiségben tartózkodhatnak a többi fogvatartottal.

A magyar szabályozással egyezően a fiatalkorú elítélteket a felnőttektől el kell különíteni, és külön intézetben kell elhelyezni. A büntetés-végrehajtásról szóló törvény értelmében fiatal korú fogvatartott alatt érteni kell azokat a fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket már betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Kivételes esetben, az elítélt személyiségére figyelemmel, a fiatalkorúak számára kijelölt bv. intézetben az a fiatal felnőtt is elhelyezhető, aki betöltötte a huszonegyedik életévét, de a huszonötödik életévét még nem.

Spanyolországban léteznek olyan zárt rezsimű intézetek vagy különleges részlegek is, ahová a különösen veszélyes vagy a korábban alap-, illetőleg nyitott rezsimben elhelyezett, de beilleszkedésre képtelen fogvatartottakat helyezik el. A bíróság által indokolt esetben, objektív okból az ilyen típusú intézetbe vagy részlegre helyezik el azokat a fogvatartottakat is, akik különösen veszélyesek a társadalomra, kivéve azt az esetet, ha a személyiségvizsgálat során azt állapítják meg, hogy a fogvatartott olyan rendellenességben vagy fogyatékosságban szenved, amely különleges büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezését indokolja.

Előfordulhat olyan eset is, hogy zárt rezsimű intézetben vagy különleges részlegen is teljesen el kell különíteni bizonyos típusú fogvatartottakat, akik az intézeti körülményekhez képtelenek alkalmazkodni. Az ilyen típusú intézetben és rezsimben a fogvatartottak közösségi tevékenysége korlátozott, és a külön szabályozásnak megfelelően szigorúbb a fogvatartottak őrzése és felügyelete is. A zárt rezsimű intézetekbe vagy a különleges részlegbe elhelyezett fogvatartottak addig tartózkodnak itt, amíg a körülmények ezt indokolják.

A különleges bánásmódot igénylő fogvatartottak esetében fontos szerepe van az intézetben a segítő jellegnek.

Ilyen típusú intézetek a következők:

büntetés-végrehajtási kórház,
pszichiátriai központok,
olyan rehabilitációs intézetek, amelyek a szabadságelvonással járó intézkedéseket végrehajtják a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően.

A bv. intézet felelőséggel tartozik a fogvatartottakért, és segítséget nyújt a szabaduló fogvatartottaknak.

A fogvatartottak jogai és kötelezettségei

A büntetés-végrehajtási intézet tevékenységének gyakorlása során minden esetben tiszteletben tartja a fogvatartottak személyiségi jogait, és azokat a jogait és érdekeit is, amelyeket a büntetés nem érint, anélkül, hogy különbséget tenne a fogvatartottak között faj, politikai és vallási meggyőződés, társadalmi viszonyok vagy egyéb hasonló jellegű körülmények miatt. Erre figyelemmel a fogvatartottak gyakorolhatják a polgári, a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális jogaikat, nincsenek eltiltva a választójoguk gyakorlásától, kivéve ha az a fogva tartásukkal vagy a büntetés céljával összeegyeztethetetlen.¹³

A fogvatartottak jogait védő törvényi rendelkezés szerint a bv. intézetnek biztosítania kell, hogy a fogvatartottak és családjaik azokhoz a társadalombiztosítási ellátásokhoz továbbra is hozzájussanak, amelyeket a fogvatartott megteremtett a börtönbe vonulása előtt. A bv. intézet nem akadályozhatja meg, hogy a fogvatartott eljárhasson azokban a függőben lévő jogi ügyeiben, amelyek a fogva tartása előtt keletkeztek, illetőleg a fogva tartása alatt újabb eljárást is indíthat.

A büntetés-végrehajtási szervezetnek óvnia kell a fogvatartott életét, testi épségét és egészségét. A fogvatartottat nem lehet megkülönböztető jelöléssel, számmal ellátni, joga van saját neve viseléséhez. Az LP tiltja a fogvatartottakkal szemben a megalázó bánásmódot; külön nevesíti, hogy egy fogvatartottat sem lehet sem szóval, sem tettel bántalmazni.

Spanyolországban a fogvatartott köteles a büntetés-végrehajtási intézet által kijelölt helyen tartózkodni és a szabadulásáig annak a hatóságnak a rendelkezésére kell állnia, amelyik a szabadság elvonásáról döntött. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott kötelessége, hogy betartsa az intézet házirendjét, valamint az intézet életrendjét szabályozó normákat, amennyiben megszegi ezeket a szabályokat, akkor fegyelmi büntetést kell vele szemben kiszabni. A fogvatartottnak tisztelettudóan kell viselkednie a bv. intézet személyi állományával és egyéb hatóságokkal szemben nemcsak az intézetben tartózkodása alatt, hanem az átszállítása és szállítása során is. Ezen túlmenően tiszteletteljes magatartást kell tanúsítania a fogvatartott-társakkal szemben is.¹⁴

A spanyol bv. törvény is kiemelkedő hangsúlyt fektet a fogvatartottak reszocializációjára, amelynek legfontosabb eszköze a büntetés-végrehajtási nevelés. A bv. intézetnek a fogvatartottak együttműködését személyre szabott technikákkal és módszerekkel kell támogatnia.

A fogvatartottak befogadása és nyilvántartása

A bűnügyi őrizetes, a letartóztatott és az elítélt befogadása a büntetés-végrehajtási intézetbe az arra illetékes hatóság felhívása alapján, illetve önkéntes megjelenés esetén történik. A fogvatartott befogadásnak tényét azonnal jelezni kell annak a hatóságnak, amely a fogvatartott őrizetéről, letartóztatásáról vagy az elítéléséről rendelkezett. Minden egyes fogvatartottat a befogadásakor nyilvántartásba kell venni, személyes aktát kell nyitni, a személyiségét meg kell vizsgálni, amelynek megismeréséhez minden egyes fogvatartottnak joga van. Minden fogva tartó intézetben, azonnal megvizsgálják és elkülönítik a fogvatartottat, figyelembe véve a nemét, érzékenységét, korát, előéletét, fizikai és elmebeli állapotát, a többi fogvatartott személyiségére figyelemmel, illetve tekintettel a vele kapcsolatos bánásmód elvárásaira.

A fent részletezett eseteken túl el kell egymástól különíteni:

az őrizetben lévőket, a letartóztatottakat a jogerősen elítéltektől,
minden esetben a büntetlen előéletűeket a visszaesőktől,
a betegeket, a testi fogyatékosokat és gyengeelméjűeket az egészségesektől,
a szándékos bűncselekményt elkövetőket a gondatlan bűncselekményt elkövetőktől.

A szabadságvesztés befejező időpontját az intézet nyilvántartása tartalmazza. A letartóztatásban és az őrizetben lévőt csak az illetékes hatóság szabadíthatja. Az őrizetben lévőt a bv. intézet parancsnoka szabadítja, ha letelt a hetvenkét óra a befogadása óta, és a letartóztatását nem rendelte el a bíróság. Az elítélt végső szabadításához szükség van az ítéletet hozó bíróság vagy a büntetés-végrehajtási bíró engedélyére.

Szabadulásakor a fogvatartott részére ki kell adni a bv. intézetben szerzett keresményét, letéti pénzét, értékeit és a nevére szóló tárgyakat, úgymint a szabadulásáról szóló igazolást és a végzettségét igazoló bizonyítványt vagy oklevelet, amely képesítést a büntetés végrehajtása alatt szerzett meg. Amennyiben a fogvatartott nem rendelkezik pénzzel, akkor az intézetnek a hazautazáshoz szükséges pénzzel el kell látnia, valamint zsebpénzzel kell támogatnia.¹⁵

A fogvatartottak szállítása során tiszteletben kell tartani az emberi méltóságukat és a jogaikat, valamint a személyes biztonságukra is ügyelni kell.

A fogvatartottak elhelyezése és anyagi ellátása

Minden fogvatartottat egyszemélyes zárkában kell elhelyezni. Ha átmenetileg akadálya van annak, hogy egyszemélyes zárkában helyezzék el a fogvatartottat, vagy orvosi szempontból a fogvatartott megfigyelése és kezelése indokolja, akkor több fogvatartott együttesen is elhelyezhető. Ebben az esetben is a megfelelő szempontok figyelembevételével kell a fogvatartottakat összeválogatni. Minden éjszakai elhelyezésre szolgáló lakóhelyiséget úgy kell felszerelni, hogy a fogvatartott a közösségi életben részt vehessen; a higiéniai szükségleteit kielégítse; megfelelő térrel, szellőzéssel, vizesblokkal, fénnyel és a helyiség klímaviszonyának megfelelő fűtéssel rendelkezzen.

A fogvatartottól meg kell követelni a tisztálkodást, számára térítésmentesen kell biztosítani az ehhez szükséges felszerelést. A fogvatartottnak joga van saját ruhája viseléséhez abban az esetben, ha van megfelelő ruházata, de dönthet úgy, hogy az intézet lássa el olyan ruházattal, amely az évszaknak megfelelő, és a ruházatnak olyannak kell lenni, amely a fogvatartott emberi méltóságát nem sérti. Eltávozása esetén olyan ruházattal kell ellátni, amelyből nem tűnik ki, hogy fogvatartott. Amennyiben nem rendelkezik ilyen ruhával, az intézetnek kell ellátnia.¹⁶

Minden fogvatartottat el kell látni ágyneművel, illetve olyan bútort kell biztosítani számára, amelyben a felszerelését őrizheti.

Az intézet vezetése rendelkezik arról, hogy a fogvatartottak olyan, az orvos által meghatározott ételt kaphassanak, amely megfelelően elkészített, és mennyiségében és minőségében megfelel a dietetikai és a higiéniai normáknak, figyelembe véve a fogvatartott egészségét és az általa végzett munka jellegét; továbbá amennyiben lehetséges, a világnézeti és vallási meggyőződését is. Az étkezés biztosításában, az élelem kiosztásában a fogvatartottaknak részt kell venniük. A fogvatartottakat ivóvízzel is el kell ellátni.

Amikor a házirend nem engedélyezi, hogy a fogvatartott a pénzét, a ruházatát, értéktárgyait és egyéb a tulajdonát képező tárgyakat magánál tartsa, akkor azokat biztonságos helyen kell őrizni, vagy az elítélt által megjelölt személynek el kell küldeni.

Az igazgató az orvos javaslatára megparancsolhatja, hogy a fogvatartottak higiéniai okokból a saját ruhájukat és a birtokukat képező fertőzött tárgyaikat ne használják.

Az igazgató – az orvos vagy a fogvatartott kérelmére és az orvos véleményét kikérve – dönthet azoknak a gyógyszereknek a további sorsáról, amelyeket a fogvatartott az intézetbe magával hozott vagy az intézeten kívülről kapott, meghatározva azt is, hogy melyeket tarthat magánál és melyeket kell leadnia az orvosi szobára, ennek során figyelembe kell venni a beteget és a biztonsági szempontokat is. Ha a fogvatartottnál kábító hatású gyógyszert találnak, akkor a törvény által meghatározottak szerint kell eljárni, és azokat a magyar szabályozással egyezően a bv. intézet székhelye szerint illetékes rendőrségnek kell leadni.

A fogvatartottak számbavételénél és a motozásuk során azokat a helyiségeket, ahol a fogvatartottak tartózkodnak és amiket használnak – ugyanígy az épület egyéb berendezéseit –, átvizsgálják. Ezt a törvény által meghatározott esetekben és az abban megjelölt megkötésekkel és időszakonként kell végrehajtani, tiszteletben tartva a fogvatartott emberi méltóságát.

A fogvatartottakat ösztönözni kell arra, hogy vegyenek részt a közösségi életben, a munkában, a vallási, a kulturális életben és a sportfoglalkozásokon, valamint együttműködjenek a nevelésükben. Lehetővé kell tenni számukra, hogy saját maguknak beszerezzék az élelmiszereket és egyéb fogyasztási cikkeket a törvényben szabályozott gyakorisággal. Ezeknek a termékeknek az árusítása a büntetés-végrehajtás parancsnokságának az e termékeket közvetítő külső cégekkel kötött megállapodása alapján lehetséges. Az árusított termékek árát az arra illetékes hatóság ellenőrzi, és semmilyen esetre sem haladhatja meg a termékek ára annak a településnek a szokásos árait, ahol a bv. szerv elhelyezkedik.

A fogvatartottak napirendje

A fogvatartottak minden bv. intézetben szigorúan meghatározott napirend szerint élnek. A napirendet úgy kell összeállítani, hogy biztosítsa a fogvatartottak számára a napi nyolc óra pihenőidőt, figyelembe véve a fogvatartottak testi és lelki igényeit, a különböző terápiás kezelések időpontját, valamint a szakmai képzés és a kulturális tevékenység időtartamát.

A fogvatartottak munkáltatása

A spanyol szabályozás alapján a munkavégzés a fogvatartottnak joga és kötelezettsége egyaránt, amelyet a terápiás kezelés alapvető elemének tekintenek. A Figueres-ben elhelyezkedő Puig de les Basses bv. intézetben a 700 fogvatartott közül 500 fő dolgozik.

A munkavégzés feltételei az alábbiak:¹⁷

a munkának semmilyen esetben sem lehet büntető jellege;
nem sértheti a fogvatartott emberi méltóságát;
szakképzőnek, nevelő jellegűnek, jövedelmezőnek, valamint terápiás célúnak kell lennie, és elő kell segítenie a fogvatartottban a munkához való jó hozzáállás előmozdítását, valamint fel kell készíteni a fogvatartottat a szabadulása utáni munkafeltételekre;
a munkát úgy kell megszervezni és megtervezni, hogy figyelembe vegye a fogvatartott szakképzettségét, a munkára való alkalmasságát és a munkaigényét, amennyiben az összeegyeztethető a büntetés-végrehajtás szervezetével és az intézmény biztonsági feltételeivel;
a munkát a bv. intézetnek kell biztosítania;
a fogvatartott a hatályos törvényeknek megfelelően társadalombiztosítási járulékra jogosult;
a munkavégzés a bv. szervezet anyagi érdekét nem szolgálhatja.

A fogvatartottak az intézeten belül és azon kívül a munkát az alábbi módon végezhetik:¹⁸

a munkának elsősorban szakképző jellegűnek kell lennie;
nem mehet a tanulmányok folytatásának és az iskolai képzésnek a rovására;
a törvényben meghatározottak szerint kell kialakítani a munkarendet; valamint
a munkának nevelő jellegűnek kell lennie.

A fogvatartottnak a munkájáért munkabér jár. Minden fogvatartott egészségi és pszichés állapotához kell igazodnia a munka jellegének. A munkavégzés minden fogvatartott számára kötelező, az alábbi kivételekkel:¹⁹

akik betegség vagy baleset miatt orvosi kezelés alatt állnak;
akik munkavégzésre alkalmatlanok;
akik betöltötték a 65. életévüket;
nyugdíjasok;
a nők terhességük 16. hetétől, szülés után 6 hétig;
kényszerítő körülmény miatt nem tudnak dolgozni.

A letartóztatott is köteles munkát végezni, valamint minden fogvatartottnak térítésmentesen részt kell vennie az intézet tisztántartásában. Minden fogvatartottnak egyenlő munkafeltétellel kell munkát végeznie.

A fogvatartottak egészségügyi ellátása

Minden bv. intézetben lennie kell legalább egy olyan általános orvosnak, aki rendelkezik pszichiáter szakképesítéssel. Az orvos felügyeli a fogvatartottak fizikai és mentális állapotát, a higiéniai és egészségügyi feltételek megfelelőségét az intézetben, bizonyos esetben együttműködve más, speciális szakképesítésű orvossal. A fogvatartottak azonos mértékben jogosultak az egészségügyi személyzet által nyújtott segítségére, valamint a fogvatartottak részére rendelkezésre áll fogorvos is.

Az intézményi egészségügyi szolgáltatáson kívül a fogvatartottak külső kórházba és börtönkórházba is kerülhetnek, ha intenzív ápolásra szorulnak.

A fogvatartottak saját költségükre igénybe vehetik a büntetés-végrehajtáson kívüli szakorvos segítségét is, kivéve azt az esetet, amikor a biztonsági okok miatt e jogát korlátozni kell.

Az egészségügyi ellátás biztosítása során minden intézetnek rendelkeznie kell:²⁰

megfelelő orvosi felszereléssel, és megfelelő számú betegággyal felszerelt betegszobával, sürgősségi eset kezelésére és fogászati beavatkozás esetére alapszükségletet kielégítő gyógyszerkészlettel,
kábítószerfüggők megfigyelésére szolgáló megfigyelő intézettel,
fertőző betegek elkülönítésére alkalmas helyiséggel.

A nők számára kialakított intézetekben és részlegeken terhesgondozással foglalkozó nőgyógyászatnak kell lennie, ahol a fogva tartott terhes nők szülhetnek és a szülést követően lábadozhatnak, valamint olyan sürgősségi esetek ellátására, amikor a fogvatartottat nem lehet civil kórházba szállítani. A fogva tartott nők a szülést követően a gyermekükkel a magyar szabályozástól eltérően nem a gyermek egyéves, hanem a gyermek hároméves koráig lehetnek együtt, ha megfelelően igazolták okiratokkal a gyermek származását. Az anya-gyermek együttes elhelyezésére szolgáló intézetekben bölcsödét is ki kell alakítani.

A bv. intézetnek a köz- és magánintézetekkel megállapodást kell kötni. A megállapodásnak elő kell segítenie a gyermek személyiségfejlődését és azt, hogy az anya és a gyermek közötti kapcsolat minél jobban fejlődjön olyan különleges körülmények között, amely az anya szabadságvesztés-büntetésének letöltéséből adódik.

A jogszabály rendelkezéseinek megfelelően speciális látogatási rendet kell kialakítani az olyan tíz év alatti gyermekek számára, akiknek édesanyja jogerős szabadságvesztés-büntetését tölti, de a gyermek nincs az anyával közösen elhelyezve. Ezeknél a látogatásoknál a látogatási gyakoriságot, a fizikai kontaktust, a látogatás idejét és időpontját nem lehet korlátozni, erről az intézet házirendje külön rendelkezik.

Az elmemegfigyelő intézetekben a pszichiátriai diagnózist a megfelelő orvos-csoportnak kell felállítania, amely a pszichiáterből, igazságügyi elmeorvos szakértőből és az intézeti orvosból áll.

A fogvatartottak részére a jogszabály által előírt orvosi és egészségügyi ellátást a befogadásuk során is biztosítani kell.

A fegyelmi eljárás és a fegyelmi büntetések

A fogvatartottak fegyelmezésének az a célja, hogy a fogvatartottak rendezett együttélését biztosítsa és garantálja a biztonságot.

A törvény kifejezetten tiltja, hogy a fogvatartottak egymást fegyelmezhessék. A fogvatartottaknak fegyelmezési joggal nem rendelkeznek.²¹

A fogvatartottakat csak abban az esetben lehet fegyelmi büntetéssel sújtani, amennyiben a házirend és a törvény kifejezetten lehetővé teszi.

A fegyelmi vétségeket a spanyol szabályozás alapján három csoportra lehet osztani: nagyon súlyos, súlyos és enyhe.

Az alábbi büntetéseket lehet kiszabni a fegyelmi vétséget elkövető fogvatartottakkal szemben:²²

legfeljebb tizennégy napig terjedő magánelzárás;
legfeljebb hét hétvégét érintő magánelzárás;
kimenő megvonása legfeljebb két hónapra;
szóbeli kapcsolattartás korlátozása a házirendben foglaltak szerint, de legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
a sétában és a közösségi tevékenységben való részvétel korlátozása, legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
szóbeli feddés.

Amennyiben a fogvatartott ismételten elköveti a szabálysértést, a fegyelmi büntetése legfeljebb a felével emelkedhet.

Magánelzárás-büntetést csak akkor lehet a fogvatartottal szemben kiszabni, ha a bv. intézetben erőszakos magatartást tanúsít, vagy az együttélési szabályokat ismételten és súlyosan megsérti. A magánzárka felszerelésének minden esetben meg kell egyeznie az intézet többi zárkájáéval.

Amennyiben a fogvatartott két vagy több fegyelmi vétséget követett el, akkor lehetőség van arra, hogy vele szemben párhuzamos fegyelmi büntetéseket szabjon ki az intézet. Ha ez nem lehetséges, akkor a fegyelmi büntetéseket a súlyosságuk szerint kell végrehajtani, de ennek a maximuma nem haladhatja meg annak a legsúlyosabb büntetésnek a háromszorosát, amit a törvény az egyes büntetésekre előír, sem a negyvenkét egymás utáni napot.

A kiszabott fegyelmi büntetések enyhítéséről, megváltoztatásáról és haladéktalan törléséről, valamint arról, hogy a fegyelmi büntetést hibásan hajtották végre, a fegyelmi tanács dönthet.

A magánelzárás-büntetés végrehajtása az orvos folyamatos tájékoztatása mellett történik, aki naponta ellenőrzi a fogvatartottat, annak fizikai és lelki állapotáról tájékoztatja az intézet igazgatóját. Abban az esetben, ha szükségesnek ítéli, a végrehajtást meg kell szakítani, vagy a kiszabott fegyelmi büntetést más fegyelmi büntetésre kell változtatni.

A fogvatartott megbetegedése esetén, vagy ha a körülmények indokolják, a magánelzárás végrehajtását fel lehet függeszteni, amíg a fogvatartott újból alkalmas nem lesz arra, hogy a magánelzárás-büntetés végrehajtását folytassák, vagy a fegyelmi tanács a végrehajtás folytathatóságáról nem dönt.

Kizáró rendelkezése a törvénynek a magyar szabályozáshoz hasonlóan, hogy a magánelzárás fegyelmi büntetést nem lehet terhes nőn (a szülést követő hat hónapig), szoptató nőn és azokon a fogva tartott nőkön végrehajtani, akikkel a gyermeküket közösen helyezték el.

A magánelzárást abban a büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani, ahol az elítélt egyébként a szabadságvesztés-büntetését tölti. Bizonyos esetekben, ha a fogvatartott saját személyes biztonsága vagy az intézeti fegyelem indokolja, akkor a magánelzárást közös zárkában is végre lehet hajtani, de ebben az esetben is ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha a fogvatartott egyénileg lenne elhelyezve.²³

A fegyelmi büntetéseket a fegyelmi tanács szabja ki, melynek összetételét és működését a házirend írja elő.

Egyetlen fogvatartottal szemben sem lehet fegyelmi büntetést kiszabni anélkül, hogy előzetesen ne tájékoztatták volna arról, hogy milyen fegyelmi vétséget követett el, és ezért vele szemben milyen fegyelmi büntetést fognak kiszabni. A fogvatartott a védekezését szóban és írásban egyaránt előterjesztheti. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott a magánelzárásról szóló határozattal szemben fellebbezéssel élhet. A fellebbezésnek halasztó hatálya van, kivéve ha olyan súlyos fegyelmi vétséget követett el, hogy a büntetés végrehajtása nem szenvedhet késedelmet. A magánelzárás elleni fellebbezés esetén soron kívül kell eljárni.

Kényszerítő eszközök

A fogvatartottal szemben kényszerítő eszközt alkalmazni kizárólag a parancsnok engedélyével lehet. A kényszerítő eszközök alkalmazásának feltételeit a törvény az alábbiak szerint szabályozza:²⁴

szökés és annak megakadályozása esetén;
annak elkerülése érdekében, hogy a fogvatartott saját magában, másokban vagy egyéb tárgyakban kárt tegyen;
annak érdekében, hogy legyőzzék a fogvatartott aktív vagy passzív szembeszegülését a büntetés-végrehajtási személyzettel szemben.

Sürgős esetben, ha ilyen intézkedésre kerül sor, a megtett intézkedéseket haladéktalanul jelenteni kell a parancsnoknak, aki ezzel egyidejűleg e tényről tájékoztatja a bv. bírót.

A kényszerítő eszközök alkalmazása csak az eredeti állapot visszaállítására irányulhat, és csak a feltétlenül szükséges ideig szabad alkalmazni. A feladata ellátása közben a büntetés-végrehajtás személyzete nem használhat fegyvert.

A fogvatartottak jutalmazása

A fogvatartott jó magaviselete, a munkához való helyes hozzáállása és felelősségteljes magatartás tanúsítása, valamint a közösségi tevékenységekben kiemelkedő helytállása esetén jutalomban részesül.

Eltávozás

A fogvatartott – szülei, házastársa, gyermekei, testvérei és más olyan személyek, akik szorosan kapcsolódnak hozzá – halála vagy súlyos betegsége esetén, illetőleg ha a fogvatartottnak gyermeke születik, vagy más fontos és indokolt esetben, megfelelő biztonsági intézkedések mellett engedélyezhető, hogy az intézetből eltávozhasson, kivéve, ha a fogvatartott különleges személyi körülményei ezt nem indokolják.

A fogvatartottak hét napig terjedő időre engedélyezhető eltávozás abból a célból is, hogy a a szabadulására felkészülhessen. Az intézeti tanács egyidejű tájékoztatása mellett 36 vagy 48 órára engedélyezhető eltávozás, azoknak, akik a II. vagy a III. biztonsági fokozatban vannak, amennyiben letöltötték a büntetésük egynegyedét.²⁵

A fent részletezett eltávozást az előzetes letartóztatásban lévő fogvatartottnak is biztosítani kell az illetékes bíró engedélye alapján.

Panasz és fellebbezés

A fogvatartottakat a befogadásuk során írásban tájékoztatni kell az intézet házirendjéről, a jogaikról és kötelezettségeikről, a rendszabályokról, valamint arról, hogy joga van kérvényt, panaszt és fellebbezést benyújtani. Azok számára, akik nem képesek megérteni a részükre adott tájékoztatást, a tájékoztatást más megfelelő módon kell biztosítani.²⁶

A fogvatartottaknak joguk van kérelmet, panaszt és fellebbezést előterjeszteni a velük való bánásmóddal és az intézet működésével kapcsolatban az intézet parancsnokához vagy az őt képviselő személyhez, akik megteszik a szükséges intézkedést, vagy a kérelmet, a panaszt és a fellebbezést eljuttatják az ebben illetékes hatósághoz vagy szervekhez. Ha a fogvatartott a kérelmét, a panaszát vagy a fellebbezését írásban terjesztette elő, akkor zárt küldeményben kell eljuttatnia a parancsnoknak, és a fogvatartott részére erről átvételi elismervényt kell adni. Amennyiben a fogvatartott jogorvoslatát szóban terjeszti elő a parancsnoknak, akkor a parancsnok gondoskodik arról, hogy eljusson a megfelelő bírói hatósághoz, és másolati példányt ad a panaszos részére.

A fogvatartottak kapcsolattartása

Azok a fogvatartottak, akiknek az intézet parancsnoka engedélyezte a rendszeres kapcsolattartást, e jogukat szóban és írásban is gyakorolhatják, a saját nyelvükön, a családtagjaikkal, a barátaikkal, a bv. intézettel együttműködő szervezetekkel és intézetek képviselőivel, kivéve ha a bíróság korlátozta a kapcsolattartást.

A kapcsolattartás során tiszteletben kell tartani a fogvatartott magánszféráját, kapcsolattartása csak akkor korlátozható bizonyos személyeket és a kapcsolattartás módját illetően, ha biztonsági szempontok, a nevelő munka eredményessége és az intézet rendje indokolja.

A fogvatartottnak a védőjével és az ügygondnokával a kapcsolattartása erre kialakított külön helyiségben történik, és nem korlátozható, abba beavatkozni sem lehet, kivéve ha a bíró erről határoz, vagy esetleges terrorizmus veszélye esetén.

Ugyanebben a külön, erre a célra kialakított helyiségben tarthatják a kapcsolatot a fogvatartottak szakemberekkel, szociális munkásokkal, papokkal és egyéb vallási képviselőkkel, akiknek a látogatását előzetesen kérelmezni kell. Ezekbe a kapcsolattartásokba is be lehet avatkozni a törvény által szabályozott fenti esetekben.

A fogvatartott a törvényi garanciák betartásával telefonon is tarthatja a kapcsolatot a házirendben foglalt rendelkezések megtartásával.

A szóbeli és írásbeli kapcsolattartást indokolt esetben a parancsnok felfüggesztheti, de erről a fogvatartotton kívül az illetékes bírói szervet tájékoztatni kell.²⁷

A fogvatartott halála, betegsége és súlyos balesete esetén az intézet parancsnoka tájékoztatja annak legközelebbi hozzátartozóit és az általa megjelölt más személyeket.²⁸ Hasonlóképpen tájékoztatni kell a fogvatartottat a közeli hozzátartozója vagy a vele szoros kapcsolatban álló haláláról vagy súlyos betegségéről.

Minden fogvatartottnak joga van ahhoz, hogy haladéktalanul értesítse a hozzátartozóját vagy a védőjét a letartóztatásáról, ugyanúgy, mint egy másik intézetbe történő átszállításáról.

Az intézeteknek az olyan fogvatartottak esetében, akik nem hagyhatják el az intézetet, rendelkeznie kell kifejezetten látogatási célra kialakított helyiségekkel, ahol a fogvatartott a családtagjaival vagy a közelálló hozzátartozójával találkozhat.

Vallásgyakorlás

A bv. intézetnek biztosítani kell, hogy a fogvatartott szabadon gyakorolhassa vallását.²⁹

Képzés és nevelés

Minden bv. intézetnek rendelkeznie kell lehetőség szerint olyan iskolával, ahol a fogvatartottakat oktatják, szem előtt tartva különösen az analfabéták és a fiatalkorúak oktatását. Az oktatásra irányadó törvényeknek megfelelően kell eljárni a fogvatartottak oktatása során.

A bv. állománynak a fogvatartottat ösztönözni kell az oktatásra, továbbá azoknak az érdeklődését is fenn kell tartani, akik a tanulmányaikat nem tudják folytatni, az ő oktatásuk levelező rendszerben, rádión vagy televízión keresztül történik.³⁰

A vezetőségnek kell gondoskodnia az oktatás és a szakképzés megszervezéséről, hogy a fogvatartottak a megfelelő képzettséget igazoló okiratokat megszerezzék az intézetben. Ahhoz, hogy a fogvatartottak a közoktatási rendszeren belül felsőoktatási intézménybe jelentkezzenek, ehhez az intézetnek külön megállapodást kell kötnie a felsőoktatási intézménnyel, és erről az oktatási szerveket tájékoztatni kell. A megállapodásnak biztosítania kell, hogy a fogvatartott a büntetés-végrehajtás körülményei között és a megfelelő szigor mellett vegyen részt az oktatásban, amely megfelel a büntetés-végrehajtás sajátos körülményeinek, az oktatásának és a nevelés rendjének is.

Minden intézetben olyan könyvtárnak kell működnie, amely igazodik a fogvatartottak kulturális és szakmai érdeklődéséhez. A fogvatartottaknak joguk van, hogy könyveket és egyéb folyóiratot kölcsönözzenek a könyvtárból.³¹

A büntetés-végrehajtási nevelés olyan tevékenységek együttese, amely a fogvatartottak megjavítására és a társadalomba való visszailleszkedésére szolgál.

A nevelésnek arra kell törekedni, hogy a fogvatartott olyan emberré váljon, aki a törvényeket tiszteli és a rendelkezések megtartásával él. Ebből a célból lehetőség szerint olyan fogvatartotti hozzáállást kell kialakítani, hogy tiszteljék magukat és vállaljanak felelősséget saját magukért, a családjukért és a társadalomért.³²

Az elítéltek nevelésével megbízott személyeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy megismerjék és kezeljék a fogvatartottnak azokat az egyedi tulajdonságait, személyiségjegyeit és környezetét, amelyek akadályozhatják a fent részletezettek elérését.

A fogvatartottat ösztönözni kell arra, hogy a saját nevelésének megtervezésében és végrehajtásában részt vegyen, együtt kell működnie abban, hogy társadalmi felelősségvállalás mellett a jövőben képessé váljon a bűnelkövetés nélküli életre.

Lehetséges mértékben ösztönözni kell a fogvatartottakat, hogy érdekeltté váljanak a nevelésben való együttműködésben. Egyéni érdekeik kielégítését olyan mértékben lehet figyelembe venni, amely e cél eléréséhez vezet.

A nevelés az alábbi elveken nyugszik:³³

az elítélt alkatának, jellemének, temperamentumának, készségeinek és hozzáállásának vizsgálatán alapul;
közvetlen kapcsolat van a nevelés, a bűnelkövetői személyiség vizsgálata és a kezdeti megítélése között, amelynek megállapítása a fogvatartott bűnözői életútjának és a környezeti, egyéni, társadalmi, családi és munkakapcsolatának megítélésén alapul;
egyénre szabott és az elítélt orvosi, pszichiátriai, pszichológiai, pedagógiai és szociális szükségletéhez igazodó módszert alkalmazandó, figyelembe véve az elítélt személyiségét;
általában komplex és az említett különböző módszerek együttes alkalmazásával jár a megfelelő rezsimen belül;
meghatározott program szerint történik, tekintetbe véve az általános nevelési tervet;
jellegét tekintve folyamatosnak és dinamikusnak kell lennie, és tekintetbe véve az elítélt személyiségének a változását a büntetés végrehajtása során.

Ahhoz, hogy a fogvatartott nevelése egyénre szabott legyen, a megfigyelésük után csoportosítani kell őket és abba az intézetbe irányítani, amelynek a belső rezsimje leginkább megfelelő a számukra kitűzött nevelési módszernek. A csoportosítás során figyelembe kell venni a személyiségen és az egyéni, családi, szociális, bűnelkövetői előéleten kívül a büntetés időtartamát, a visszaesésre ösztönző közeget és azokat a lehetőségeket, könnyebbségeket és nehézségeket, amelyek hozzájárulnak a nevelés sikerességéhez.

Az előzetesen letartóztatott fogvatartottak megvizsgálásának arra kell irányulni, hogy a lehető legtöbb információt szerezzék róluk. Megfigyelésük a nyilvántartás adatain, a személyes beszélgetésen és a viselkedésük közvetlen megfigyelésén alapul. Ezek alapján lehetőség van a különválasztásukra és csoportosításukra is.³⁴

Az ítélet kihirdetését követően a fent részletezett adatok és vizsgálatok kiegészülnek a megfigyelt fogvatartott személyiségének vizsgálatával, amelynek alapja a személyiség felmérése, a bűnelkövetői hajlam, típus, és a társadalmi beilleszkedésre való alkalmasság megítélése.

Amennyiben a fogvatartott a nevelés során fejlődik, akkor az újabb csoportosítást vonhat maga után, amely együtt jár azzal, hogy másik rezsimbe szállítják át, vagy ugyanazon intézeten belül más részlegbe helyezik át. A nevelés fejlődése függ azoktól a személyiségjegyektől is, amelyek a bűnelkövetői személyiségével kapcsolatosak. A fogvatartott személyisége az általános intézeten belüli viselkedésében is megmutatkozik, illetve abban is, hogy ennek függvényében mennyire bíznak meg benne és mennyire mernek rábízni egyre több szabadsággal járó felelősséget. A nevelés során a felelősség csak abban az esetben csökken az intézet részéről, ha a fogvatartott viselkedése kedvezőtlen irányba változik.

Legfeljebb hathónaponként az elítélteket egyénileg meg kell vizsgálni azért, hogy felülvizsgálják a korábbi besorolásukat, és ennek megfelelően meghozzák a szükséges döntéseket. Erről a fogvatartottakat tájékoztatni kell. Amikor ugyanaz a szakértői csoport vizsgálja meg a fogvatartottat, és a vizsgálat alapján újból az I. biztonsági fokozatba helyezi a fogvatartottat, akkor a fogvatartott kérvényezheti, hogy a vizsgálatot az erre kijelölt megfigyelő központban végezzék el. Ugyanez a jog akkor is megilleti a fogvatartottat, ha a II. biztonsági fokozatban van, ismételten ide sorolnák be és már letöltötte a büntetésének a fele részét.³⁵

A fogvatartottak bizonyos csoportja esetében – akiknek a nevelése ezt megkívánja – lehetőség van arra, hogy a megfelelő intézetekben csoportterápián vegyenek részt.

A bv. intézeteknek – a nevelési programot figyelembe véve – a csoportos pszichopedagógiai ülések számának a meghatározásával, a szükséges nevelési módszerek kiválasztásával, továbbá viselkedésterápia alkalmazásával különös figyelmet kell szentelniük annak, hogy a kedvezőtlen és negatív hozzáállást tanúsító elítélteket változásra ösztönözzék.

A nevelési programnak része azoknak a fogvatartottaknak a szakképzése és szakmai továbbképzése is, akiknek a társadalomba való visszailleszkedése ezt megkívánja, és pályaválasztását megelőzően a teljes képzés ideje alatt ehhez folyamatos pszichológiai segítség is társul. A fogvatartott nevelésének befejezésekor vagy a szabadulásának közeledtével róla végső tájékoztató jelentés készül, amely tartalmazza a nevelés által elért eredményeket és a szabadulását követően várható viselkedését, aminek függvényében lehet feltételes szabadságának a lehetőségét is mérlegelni.³⁶

A speciális fogvatartottak elhelyezésére szolgáló intézetekben a nevelést különleges célkitűzésekhez kell igazítani. A huszonegy évesnél fiatalabbak számára fenntartott intézetekben a nevelés befejeztével a fogvatartottról egy végső jelentést kell készíteni, amelyben a nevelés által elért eredményeket a Büntetés-végrehajtási Központ által rendelkezésre bocsátott adatok alapján kell elvégezni.³⁷ A megfigyelési, nevelési és besorolási feladatokat egy erre kellő szakértelemmel rendelkező szakértői csoport végzi. A csoport munkáját a munkához szükséges számú nevelő segíti együttműködésével, figyelemmel arra, hogy az elítéltek bizonyos csoportjai különleges bánásmódot igényelnek. Ahhoz, hogy a nyitott vagy rendes rezsimbe besorolt elítéltek a társadalomba visszailleszkedjenek, lehetőség van arra, hogy az állampolgárok, közintézetek, magánintézetek és társaságok közreműködjenek a fogvatartottak reszocializációjában.

Az elítéltek megfigyelésére, besorolására és kezelésére egy ún. Központi Büntetés-végrehajtási Megfigyelő Intézetet kell létrehozni, ahol egy szakértőkből álló csoport tevékenykedik az alábbi céllal:³⁸

amennyiben különleges megfigyelői feladatot kell ellátni, segíti más szakértői csoportok munkáját;
amennyiben kérdés vagy probléma merül fel a Büntetés-végrehajtási Központ vezetőségének munkája során, akkor tanácsot ad és segít megoldani a technikai jellegű kérdéseket;
kriminológiai kutatási tevékenységet folytat;
a bv. intézetek iskoláiban oktatási tevékenységet lát el.

A fenti intézet vizsgálja meg azokat az elítélteket, akiknek a besorolása problémás vagy az intézeti szakértői csoportban kételyt ébreszt, továbbá megfigyeli azokat a fogvatartottakat is, akiknek az egyéni tulajdonságait kutatásra érdemesnek ítéli meg.

A büntetés letöltésére kijelölt rezsim fő célja, hogy ezeken a helyeken megfelelő légkör alakuljon ki a fogvatartottak sikeres neveléséhez, vagyis a rezsim által előírt szabályokat eszköznek és nem célnak kell tekinteni.

A nevelés során a rezsim integráló tevékenységét akkor is megfelelően össze kell hangolni, ha a fő vezérelv a specializáció. Az intézmény vezetőségének úgy kell megszervezni a különböző ellátásokat, hogy a személyzet tagjai megfelelő módon összehangolják a tevékenységüket.

A szabadságelvonással járó büntetések végrehajtása³⁹

A szabadságelvonással járó büntetéseket egyéni elbírálási rendszer alapján és különböző fokozatokra osztva kell végrehajtani, amelynek utolsó fokozata a feltételes szabadságra bocsátás.

A II. és III. fokozatba kerülő elítéltek az alap- és a nyitott rezsimbe, az I. fokozatba besorolt fogvatartottak pedig a zárt rezsimbe kerülnek, ahogy erről az LP 10. §-ának (1) bekezdése rendelkezett.

Az elítéltet, ha a megfigyelés alapján alkalmasnak találják, a legmagasabb fokozatba kell helyezni, fenntartva a feltételes szabadság lehetőségét anélkül, hogy az előző besorolási fokozatokon keresztül kellene mennie.

Soha nem lehet alacsonyabb fokozatban tartani az elítéltet, ha a fejlődése érdemessé teszi őt a magasabb fokozatba sorolásra.

A nevelés során a III. fokozatba, a nyitott rezsimbe besorolásra és előrelépésre akkor van lehetőség, ha az elítélt a büntetőeljárás során a polgári jogi felelősséget elismerte, helyreállította az eredeti állapotot, megtérítette az általa okozott anyagi és erkölcsi károkat, kártalanította a sértettet anyagi és erkölcsi szempontból is.

Különleges esetekben ezt a szabályt lehet alkalmazni, ha az elítélt az alábbiak közül követett el valamely bűncselekményt:

vagyon elleni és gazdasági rend elleni bűncselekmények, amelyek különösen súlyosak, vagy sok embernek kárt okozva követik el;
munkavállalók jogai ellen elkövetett bűncselekmények;
az adóhivatal és a társadalombiztosítás sérelmére elkövetett bűncselekmények;
közigazgatás ellen elkövetett bűncselekmények.

A terrorizmussal és bűnszervezettel összefüggő bűncselekményt elkövető elítéltek esetében kizárólag akkor van lehetőség a III. fokozatba – nyitott rezsimbe – sorolásra és előrelépésre, ha a polgári jogi felelősségüknek eleget tettek, és biztos jelét mutatták annak, hogy a jövőben nincs terrorista szándékuk, valamint aktívan együttműködnek a hatóságokkal azért, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésére irányuló fegyveres csoport, bűnszervezet és terrorista csoport működését, illetőleg segítséget nyújtanak azoknak az elkövetőknek az azonosításában, elfogásában és felelősségre vonásában, amely szervezetekhez korábban tartoztak, továbbá nyíltan elítélik a terrorista szervezeteknek a tevékenységét, elhatárolják tőlük magukat, és nyíltan bocsánatot kérnek a sértettektől.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudomá-nyi Kar

A szabadságvesztés izolációmentes végrehajtása – A feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet

Szerző(k): Lajtár István

A feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet

Az elítéltek feltételes szabadságra bocsátása és reintegrációs őrizetének engedélyezése kapcsán a hazai büntető anyagi jog és a büntetés-végrehajtási jog két olyan jelentős jogintézményéről van szó, amelyek helyes alkalmazásához alapvető társadalmi érdek fűződik.

A két jogintézmény – amellett, hogy bizonyos hasonlóságot is mutat – több tekintetben jelentősen különbözik egymástól.

A feltételes szabadság a büntető anyagi jog – komoly hagyományokkal bíró – olyan eleme, amelynél a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság eltekinthet a büntetés meghatározott részének végrehajtásától. Ezzel szemben a – 2015. április 1. napjával a büntetés-végrehajtási jogba beiktatott – reintegrációs őrizet tartama alatt a büntetés végrehajtása folyamatos, de annak módja – a progresszivitás és normalizáció követelményeinek megfelelően – a szabad élethez jobban igazodik. Olyan átmeneti eszköz, ami adott esetben jól kiegészítheti azt a kétpólusú rendszert, ahol az elítélt vagy teljes izolációban (bv. intézetben) van, vagy teljesen szabadon, időszakos ellenőrzés mellett (feltételes szabadság).

A reintegrációs őrizet – amelynek tartama a szabadságvesztésbe beszámít – az elítélt szabadságának teljes elvonását megszünteti, de mozgási szabadságát és a tartózkodási helye szabad megválasztásának jogát korlátozza.

A szabadságvesztés végrehajtásának célja és elvei

Mivel mindkét jogintézmény kizárólag a szabadságvesztés céljának és elveinek következetes figyelembevétele mellett alkalmazható, ezért azok részletes vizsgálata előtt megkerülhetetlen ezen elvek és célok rövid áttekintése. A szabadságvesztés végrehajtásának célja az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtásának célja pedig a társadalom védelme érdekében az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése.¹

A szabadságvesztés céljának fentiek szerinti fogalmi meghatározása különbséget tesz a határozott idejű és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés között, ugyanakkor komplex módon jeleníti meg a jogintézmény kettős célját. Egyrészt rögzíti azt a primer szakmai feladatot, ami a személyiség olyan kedvező irányba való fejlesztését jelenti, amely elősegíti, hogy az elítélt szabadulása után a társadalom jogkövető tagjává váljon. Másrészt tükrözi, hogy operatív feladatként jelenik meg az elítélt biztonságos megőrzése, ami az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítésének szükségképpeni velejárója. A törvény adekvát célfogalmat határoz meg a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetére, amely nem lehet más, mint a társadalom védelme.

A szabadságvesztés végrehajtásának elveit a Büntetés-végrehajtási Kódex² (a továbbiakban: Bv. tv.) 83. §-ának (4)–(8) bekezdései részletezik. Ezek közül a normalizáció elve azt az elvárást juttatja kifejezésre, hogy a végrehajtás során – a szabadságvesztés végrehajtási fokozatára, a bv. intézet rendjére és biztonságára figyelemmel – törekedni kell arra, hogy az elítélt életkörülményei közelítsenek a szabad élet általános körülményeihez, és ezáltal a szabadságvesztés káros hatásai enyhíthetők, illetve ellensúlyozhatók legyenek. A szabadságvesztés-büntetés vonatkozásában elvi éllel jelenik meg az a kritérium, hogy a büntetőelem, a valódi büntetés a szabad élettől való megfosztásban, azaz a „bebörtönzésben” jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy a személyi szabadságtól való megfosztáson túl az elítélt életkörülményeiben bekövetkező és a büntetéssel szükségszerűen együtt járó, az életrend meghatározottságából adódó körülményeket közelíteni kell a szabad élet viszonyaihoz. E közelítés során a bíróság ítéletében meghatározott végrehajtási fokozatra vonatkozó jogszabályok és a rendelkezésre álló szociálpolitikai adottságok meghatározó jelentőséggel bírnak. Mindebből az következik, hogy a normalizáció kiteljesedésének mértéke minden országban másként alakul. E tekintetben a nemzetközi kötelezettségvállalásokból eredő minimális körülményeket azonban biztosítani kell.

Az izoláció biztosítása mellett a büntetés-végrehajtási szervezet egyik fő feladata a társadalomba való beilleszkedés elősegítése, amely azt jelenti, hogy az elítélt szabadulásakor olyan élethelyzetben legyen, és olyan attitűddel rendelkezzen, hogy képes legyen és belső meggyőződésből akarjon is a társadalom hasznos tagjává válni. Ennek elérésére csak egyénre szabott, individualizált módszerekkel van lehetőség annak érdekében, hogy a számára legmegfelelőbb és leghatékonyabb szakmai protokoll legyen alkalmazható. A végrehajtás egyéniesítésének elve nyilván nem jelentheti azt, hogy az intézet minden egyes elítéltet egyedi módon kezeljen, de szükségessé teszi az elítéltek nemek és fokozatok szerinti elkülönítésén túl személyiség-adekvát életkori, kriminológiai, biztonsági, nevelési és egészségügyi szempontok szerinti csoportképzését, azaz a hatékony rezsimrendszer működtetését is.

Jelentős motivációs tényezőként jelenik meg a fokozatosság, mert ezen alapelv tartalommal való kitöltése teszi lehetővé egy pozitív értelemben vett „reintegrációs karrier” bejárását a fogvatartott számára. A progresszivitás elve a gyakorlatban ezért azt jelenti, hogy amennyiben a fogvatartott aktívan és együttműködően részt vesz a számára felkínált reintegrációs programokban, azzal előkészítheti azt, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel összhangban intézeten belüli életkörülményei differenciáltabbá válhatnak. Gyakorlatilag a fogvatartott börtönön belüli sajátos és viszonylagos szabadságának változása a jogkövető magaviseletének, illetve a jogszabályban meghatározott feltételek teljesülésének függvénye. A „mozgás lehetősége” természetesen azt is jelenti, hogy adott esetben az enyhébből a szigorúbb körülmények közé is kerülhet a fogvatartott. A progresszivitás és az egyéni aktivitás szorosan összefügg, mert ez utóbbi a progresszív jogintézmények alkalmazásának egyik kritériuma, másrészről egyik támpontja lehet annak a szempontrendszernek, amely alapján az egyén visszaesési kockázata és ezen keresztül a reintegrációs hajlandósága prognosztizálhatóvá válik. Nem elég az, hogy az elítélt megtartsa az intézet szabályait, hanem a kötelező és a szabadon választható reintegrációs programokban is együtt kell működnie.

Az elítéltet a szabadságvesztés végrehajtása során csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben lehet elkülöníteni a társadalom tagjaitól. Az izoláció elvének érvényesítése mellett az elítélt számára biztosítani kell a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését. A szabadságvesztés végrehajtása során biztosítani kell, hogy az elítélt önbecsülése, személyisége, felelősségérzete fejlődhessen, és ezáltal felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre. Ezzel szorosan összefügg, hogy az elítéltet kizárólag a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékű korlátozásoknak lehet alávetni. Ezen elv alkalmazásának szem előtt tartása mellett a szabadságvesztés végrehajtása során a büntetés-végrehajtási szervezet az elítélt életébe csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben avatkozik be.³

A feltételes szabadságra bocsátás

A jogintézmény a kriminálpedagógia eszköztárában foglal helyet, ugyanis a büntetés-végrehajtás rendjének megtartására ösztönzi az elítéltet, s ezáltal segíti a büntetés-végrehajtási szervek munkáját is. A feltételes szabadságon lévő elítélt felügyelete és annak kilátásba helyezése, hogy újabb bűncselekmény elkövetése vagy súlyos magatartási szabályszegés esetén a büntetését folytatnia kell, mind olyan befolyásoló tényezők, amelyek szintén segítik az elítélt nevelését és reszocializálását. A korábbi szabadulás reménye az elítéltek viselkedését, magatartását pozitívan befolyásolja, melynek hatása folytatódik a feltételes szabadság tartama alatt is.

A feltételes szabadságra bocsátás intézménye a nevelés gondolatának elterjedésével az elítéltnek a társadalomba való fokozatos visszavezetése, a szabad életbe történő beilleszkedés elősegítése érdekében alakult ki. A bíróság számára korrekciós lehetőség, az elítélt számára pedig perspektívát nyújt, ugyanakkor átmenetet és próbatételt is jelent a társadalomba való visszailleszkedéshez. Ennek során az elítéltet azzal a feltétellel helyezik szabadlábra, hogy amennyiben újabb bűncselekményt nem követ el és a számára előírt magatartási szabályokat megtartja, büntetése hátralévő részét nem kell letöltenie. A feltételes szabadságra bocsátással a szabadságvesztés-büntetés ténylegesen végrehajtandó része csökken, azonban jogi értelemben a szabadságvesztés szerves része, az eredménytelen feltételes szabadság ugyanis nem számít be a szabadságvesztés tartamába.

Az alkalmazás kapcsán határozottan és egyértelműen rögzíteni szükséges, hogy az nem automatizmus, a lehetőség nem jelent alanyi jogot arra, hogy az elítélt a szükséges várakozási idő után ténylegesen szabaduljon. Az alapügyben eljáró bíróság kizárólag a kedvezmény lehetőségéről dönt, illetve csupán deklarálja a törvényi rendelkezést.⁴ A törvényben meghatározott „várakozási” idő eltelte kizárólag azt jelenti, hogy az eljáró bíró megvizsgálja az engedélyezés feltételeit, majd azokat mérlegelve dönt az engedély megadása vagy megtagadása tárgyában. Tekintettel arra, hogy a helytelen alkalmazás súlyos következményekkel járhat, ezért a bíróságnak komoly körültekintés mellett kell meghoznia felelős döntését. Az engedély megadására kizárólag akkor kerülhet sor, ha az megalapozottan szolgálja a büntetés célját. Ellenkező esetben éppen maga a bírói döntés jelenhet potenciális veszélyt a társadalomra.

A feltételes szabadságra bocsátás szabályai gyakran változtak, alkalmazására hol szigorúbb, hol enyhébb előfeltételek mellett kerülhetett sor. Az utóbbi időben több olyan jelentős tárgyi súlyú élet, testi épség elleni bűncselekmény elkövetéséért elítélt vonatkozásában is sor kerülhetett a jogintézmény alkalmazására, ami – a büntetési célok érvényesülése tekintetében – komoly aggályokat ébresztett. Ezért a társadalom védelmének igénye szükségessé tette a vonatkozó jogi szabályozás ismételt átgondolását. 2019. év végén az igazságügyi miniszter átfogó kormányzati vizsgálatot kezdeményezett. A vizsgálat alapján a Kormány számára jelentés készült, amelyben feladatként került meghatározásra, hogy az Igazságügyi Minisztérium vizsgálja felül a feltételes szabadságra bocsátás szabályozását, különösen a feltételes szabadságra bocsátásról való döntés során vizsgálható, vizsgálandó körülményeket, és azzal összefüggésben a Büntető Törvénykönyv vagy egyéb jogszabályok szigorításának indokoltságát. A vizsgálat eredményeként 2020. június 9. napján a Kormány T/10953 számon törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos személy elleni erőszakos bűncselekmények áldozatainak fokozottabb védelme érdekében.⁵ Ezzel párhuzamosan a Kúria elnöke által 2020. évre vonatkozóan felállított öt joggyakorlat-elemző csoport egyike a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit is vizsgálatának tárgykörébe vonta a büntetés-végrehajtási bírói gyakorlatban.⁶

Az alkalmazás feltételei és a kizáró okok

A feltételes szabadságra bocsátás büntető anyagi jogi feltételeit a Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.)⁷ 38. §-ának (1)–(3) bekezdése tartalmazza. Alkalmazásának objektív időbeli, valamint az elítélt magatartásával kapcsolatos szubjektív feltételei egyaránt vannak. A feltételes szabadságra bocsátás feltételeire vonatkozó törvényi rendelkezéseket a Bv. tv. 188–190. §-ai részletezik. Ezen szabályozást a jogalkotó 2019. január 1-jei hatállyal pontosította.⁸ A feltételes szabadságra bocsátás célja a büntetés anyagi jogi jogszabályban meghatározott céljával átfedést tartalmaz, és bár a korábbi normaszöveg széles mérlegelési lehetőséget biztosított a jogalkalmazó számára, ennek ellenére – konkrét jogszabályi rendelkezés hiányában – adott volt a lehetőség egy szűkebb jogértelmezésre. A bírói gyakorlat nem volt egységes abban a tekintetben, hogy a büntetés céljának megvalósulása körében vizsgálandó-e az elkövetett bűncselekmény jellege és a kiszabott büntetés, vagy kizárólag a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás vehető figyelembe. A feltételes szabadságra bocsátás elsődlegesen a speciális prevenciót szolgáló intézmény, azonban nem hagyható figyelmen kívül a Btk. 79. §-a alapján, hogy a büntetés célja alapvetően a társadalom védelme, ezért nem mellőzhető ennek vizsgálata a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezéséről való döntés alkalmával sem. A jogintézmény alkalmazásáról a büntetés-végrehajtási bíró (a továbbiakban: bv. bíró) a büntetés-végrehajtási intézet (a továbbiakban: bv. intézet) előterjesztése alapján⁹ – összetett szempontrendszert figyelembe véve – dönt.

A feltételes szabadság engedélyezésének objektív feltétele a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetés bíróság által meghatározott részének, illetve életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a bíróság által meghatározott tartam letöltése. A Btk. a feltételes szabadság legkorábbi időpontját nem a végrehajtási fokozathoz, hanem az elkövető előéletéhez igazítja. Tekintettel arra, hogy azok az elkövetők, akik korábban még nem követtek el vagy csak viszonylag régebben követtek el olyan bűncselekményt, amely miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték őket, nagy valószínűséggel könnyebben és hamarabb visszailleszkednek a társadalomba és törvénytisztelő életmódot folytatnak, ha korábban feltételes szabadságra kerülhetnek. Feltételezhető, hogy az ő vonatkozásukban a feltételes szabadság is eredményesen telik el. A határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját vagy – a törvényben meghatározott esetekben – azt, hogy a feltételes szabadság lehetősége kizárt. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a jogalkotó nem zárja ki, annak legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad, visszaeső esetén háromnegyed részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. Különös méltánylást érdemlő esetben – öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy – a törvényben meghatározott esetkör kivételével – az elítélt már a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ennek célja, hogy a nem bűnöző beállítottságú elkövetők minél hamarabb visszailleszkedhessenek a társadalomba. Ezen rendelkezés – alkalmazásának a személyükben rejlő fokozott társadalomra veszélyességre tekintettel – a többszörös visszaesőkkel szemben nincs helye.

A jogintézmény alkalmazásának szubjektív feltételét nem a Btk., hanem a Bv. tv. 188. § (1) bekezdésének b) pontja tartalmazza. Ennek értelmében a feltételes szabadságra bocsátásnak akkor van helye, amennyiben alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. A jogalkotó – a hatályos szabályozás alapján – arra nézve is rendelkezik, hogy a szubjektív feltétel szempontjából a bv. bírónak mit kell vizsgálat tárgyává tennie.¹⁰ Ilyennek kell tekinteni különösen:

az elítélt által elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetés tartamát és a büntetésből még végrehajtásra váró részt;
az elítélt büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartását;
az elítéltnek a bűncselekménnyel okozott hátrány jóvátételét eredményező vagy azt célzó magatartását; valamint
az elítélt törvénytisztelő életmód folytatására vonatkozó készségét.

A korábbi szabályozáshoz képest a törvény egyértelművé teszi, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében való döntés meghozatalakor értékelni kell az elkövetett bűncselekmény büntetési célokhoz, illetve az elítéltnek az elkövetett bűncselekményhez való viszonyát. Ez nem jelenti azt, hogy a bv. bíró felülmérlegelné vagy újraértékelné azokat a körülményeket, amelyeket a perbíró a büntetéskiszabásakor értékelt. A speciálprevenciós célok érvényesülésének vizsgálatakor az elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetést és a még végrehajtásra váró tartamot együttesen kell vizsgálni, amely egyúttal viszonyítási alap is abban a tekintetben, hogy az elítélt a büntetés kiszabását követően milyen magatartást tanúsított. Ez utóbbi körben a megbánásnak van kiemelkedő jelentősége, melyre utalhat az, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása alatt tett-e bármit, ami az okozott sérelem vagy kár reparálását szolgálja a sértett irányába, ideértve a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését, a megítélt polgári jogi igény teljesítését vagy a teljesítés megkezdését.

A jogalkotó fenntartja a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás értékelését, ami alatt a végrehajtás rendjének való megfelelés, vagyis a fenyítések és jutalmazások, továbbá a reintegrációs programokban való előrehaladás értendő. A törvénytisztelő életmód folytatására való készség tág kategória. Nyilvánvaló, hogy pusztán az elítélt börtön-konform viselkedése, a fogva tartás rendjét és biztonságát sértő magatartástól való tartózkodása önmagában nem adhat kellő alapot a pozitív következtetés levonására. Ebben a körben értékelhető az elítélt jövőbeli lakhatására, foglalkoztatására, életmódjára vonatkozó elképzeléseiről szóló nyilatkozata, az ezzel összefüggésben benyújtott igazolások, a meghallgatás idején beszerzett bűnügyi nyilvántartási adatok vagy a pártfogó felügyelői vélemény. Vizsgálható továbbá az elítélt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását követően a végrehajtás megkezdéséig, illetve a kényszerintézkedések hatálya alatt töltött idő beszámítása folytán a szabadlábon lévő elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról szóló döntésig terjedő időben tanúsított magatartása. A törvényi szinten megjelenő mérlegelési szempontrendszer komplex vizsgálatának előírásával a jogalkotó célja egy egységes, a vonatkozó elvárásoknak és a megalapozott társadalmi igénynek megfelelő jogalkalmazási gyakorlat kialakítása volt.¹¹

A fentiek szerinti feltételek meghatározása mellett a törvény további olyan körülményeket (kizáró okokat) is meghatároz, melyek fennállása esetén a jogintézmény alkalmazására nem kerülhet sor. A jogalkotó megítélése szerint a büntetés célja a szabadságvesztés-büntetés teljes kiállása nélkül nem elérhető azzal az elkövetővel szemben, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. Nem bocsátható továbbá feltételes szabadságra az elítélt a 3 hónapi minimális tartam letöltése előtt sem. Ennek indoka, hogy az elítéltnek a meghatározott minimumot le kell töltenie a bv. intézetben ahhoz, hogy megalapozottan állást lehessen foglalni a feltételes szabadságra bocsáthatóság kérdésében. Ezen időtartamba azonban beszámít az előzetes fogva tartásban töltött idő is. Hasonló módon kizárja a törvény a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét azon elítélt esetén is, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, további kizáró körülmény a többszörös visszaesés, amennyiben a szabadságvesztést fegyházfokozatban kell végrehajtani, valamint az erőszakos-többszörös visszaesés. Ezen elkövetői körnél ugyanis a feltételes szabadság lehetőségének megadása eleve indokolatlan, illetve célszerűtlen, mivel nincs kellő alap annak feltételezésére, hogy a büntetés célja a büntetés teljes tartamának kiállása nélkül is elérhető.¹²

A feltételes szabadság alkalmazását kizáró okok körét a jogalkotó – a 2020. évi CVIII. törvény által – tovább szigorította. A Btk. 38. §-át kiegészítő módosítás célja, hogy a legsúlyosabb emberi élet vagy testi épséget sértő bűncselekmény, valamint a hozzátartozó sérelmére elkövetett jelentős tárgyi súlyú személy elleni bűncselekmény elkövetője határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén a törvény erejénél fogva legyen kizárva a feltételes szabadság kedvezményéből. A törvény kétfokozatú szabályozást vezet be. A legsúlyosabb esetekben, a más ember életének szándékos kioltásával elkövetett bűncselekmények tekintetében semmilyen különös méltánylást érdemlő körülmény nem oldhatja fel a törvényi tilalmat. A hasonló elkövetési körülmények, az elkövető és a cselekmény társadalomra veszélyességének hasonlóan magas foka miatt, az élet ellen irányuló bűncselekményeken túl, a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos, legalább nyolcévi szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetői esetében is indokolt, hogy fő szabályként érvényesüljön a feltételes szabadság lehetőségének kizárása. A méltánytalan helyzetek elkerülése érdekében azonban a jogalkotó megteremti az egyéni körülmények értékelésének kivételes lehetőségét. Bizonyos, különös méltánylást érdemlő esetekben (kísérlet vagy előkészület, részesség, korlátlan enyhítés alkalmazása stb.) lehetővé teszi, hogy a bíróság továbbra is rendelkezhessen a feltételes szabadság alkalmazásáról. Erre akkor lesz mód, amennyiben az elkövetés körülményeire, az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokára vagy egyéb büntetéskiszabási körülményekre figyelemmel a büntetés célja pártfogó felügyelet elrendelésével és külön magatartási szabály meghatározásával elérhető. A nemzetközi egyezményekben meghatározott azon elvárásra figyelemmel, amely szerint a szabadságelvonás fiatalkorúval szemben csak végső eszköz lehet, esetében a feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezések csak akkor alkalmazhatók, ha a tizenhatodik életévét betöltötte és tíz évi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélik. A módosítás csak a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetéseket érinti, annak érdekében, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetések köre ne bővüljön.

Egy szankció annál inkább képes elérni célját, betölteni rendeltetését, minél rövidebb idő telik el a jogerős határozat meghozatala és a szankció végrehajtásának megkezdése között. A foganatba vétel időszerűségéhez alapvető törvényességi, hatékonysági és garanciális érdekek fűződnek. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatták, hogy a korábbi években folyamatosan csökkent a végrehajtandó szabadságvesztést önként megkezdők aránya, ezért a jogalkotó az elítéltek ezen mulasztását igen szigorúan szankcionálja. A Bv. tv. ezáltal is erősíteni kívánja a felhívási tevékenység kötött rendjét, továbbá megfelelő visszatartó erőt kíván biztosítani arra nézve, hogy valaki kivonja magát a végrehajtás alól. A Bv. tv. 87. §-ának (1) bekezdése ezért kimondja, hogy azt az elítéltet, aki a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, ki kell zárni a feltételes szabadság kedvezményéből. A szankció súlyára is figyelemmel, az elítéltet a szabadságvesztés megkezdésére irányuló felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban erre figyelmeztetni kell. A perbíróságot és a bv. bírót terhelő figyelmeztetési kötelezettség egyúttal az elítélt jogaként is jelentkezik, mert jogosult megismerni a jogaira és a kötelezettségeire vonatkozó rendelkezéseket. A végrehajtás ezen általános rendelkezése nem üresíthető ki, és különösen visszás volna ez olyan alapvető kérdésben, mint a feltételes szabadságra bocsáthatóság elveszíthetősége. Következésképpen a végrehajtási jogi okból eredő feltételes szabadságra bocsáthatóságból való kizárás csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó perbírósági határozat, büntetés-végrehajtási felhívás az ez irányú kioktatási kötelezettséget tartalmazta. Ennek elmaradása esetén – a bírói gyakorlat szerint – a kedvezményből történő kizárásra nem kerülhet sor.¹³

Az önhibájából mulasztó elítélt tehát – feltéve, hogy erről megfelelően tájékoztatták – feltételes szabadságra nem bocsátható. A szabadságvesztés megkezdésére az elítéltet – azon eset kivételével, amikor a végrehajtás iránt azonnal intézkedni kell – a BVOP¹⁴ hívja fel. Ha a szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívás az elítéltnek azért nem volt kézbesíthető, mert ismeretlen helyre távozott, a BVOP haladéktalanul megkísérli az elítélt tartózkodási helyének a felkutatását, ha ez nem vezet eredményre, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását.

Amennyiben az elítélt a szabályszerűen kézbesített felhívás ellenére nem jelent meg a bv. intézetnél, a BVOP haladéktalanul intézkedik az elítélt elővezetése iránt. Ha az elővezetés nem járt eredménnyel, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását. Az elítélt elővezetését követő foganatba vételkor a bv. intézet – a Bv. tv. 55. §-ának (1) bekezdése alapján – köteles előterjesztést tenni a bv. bíróhoz, akinek a kompetenciájába tartozik az elítélt önhibájának megítélése. A bv. bírónak a határozat meghozatalát megelőzően részletesen meg kell vizsgálnia, hogy az elítélt mulasztása ténylegesen önhibának minősül-e, ami bírói mérlegelést igénylő kérdés. Azon értékelési elvek és szempontok szerepeltetését, amelyek mentén eldönthető, hogy az elítélt valóban önhibájából nem kezdte meg szabadságvesztése letöltését a kijelölt időpontban, a jogalkotó nem tartotta szükségesnek jogszabályban rögzíteni, az minden esetben a bv. bírói eljárás mérlegelésének eredménye. Így például a súlyos eszméletvesztéssel járó betegség vagy súlyos baleset bekövetkezése nyilván olyan vis major jellegű akadálynak tekinthető, amelynek fennállása az önhibát kizárja. A bv. bíró döntését az előterjesztés érkezésétől számított 15 napon belül köteles meghozni, amelyben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás kizártságát, vagy a kizárás lehetőségét mellőzi. Ez utóbbi esetben a bűnügyi költséget az állam köteles viselni.

Az esedékesség és az előkészítés

A feltételes szabadság esedékessége azt az időpontot jelenti, amikortól az elítélt legkorábban részesülhet e jogintézmény nyújtotta kedvezményben. A feltételes szabadság akkor válik esedékessé – feltéve, hogy annak alkalmazása nem kizárt – amikor a törvényi várakozási idő eltelt. Az esedékesség időpontja előtt kerül sor a feltételes szabadságra bocsátás előkészítésére és elbírálására. Az esedékesség sajátos esete, amikor az elítélt az előzetes fogva tartásban, illetőleg a házi őrizetben töltött időre figyelemmel, már az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésének időpontjában feltételes szabadságra bocsátható. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátásról soron kívül kell határozni.

A feltételes szabadságra bocsátás előkészítése mindazon intézkedések megtéte-lét, eljárási cselekmények elvégzését jelenti, amelyek ahhoz kellenek, hogy a bv. bíró a megalapozott érdemi döntés meghozatalához szükséges ismeretekkel rendelkezzen. Az előkészítéshez tartozik a bv. intézet által elkészített előterjesztés (értékelő vélemény és javaslat)¹⁵, indokolt esetben a pártfogó felügyelői vélemény beszerzése, valamint az elítélt meghallgatása. A feltételes szabadság felőli döntés alapvető kihatással van a ténylegesen letöltendő szabadságvesztés mértékére, ezért garancia fűződik ahhoz, hogy engedélyezéséről a bíróság dönthet. Amint arra az előzőekben már utaltam, a feltételes szabadságra bocsátásról a bv. bíró dönt a bv. intézet előterjesztése alapján, az elítélt meghallgatását követően.

Az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó előterjesztés elkészítése előtt. A vélemény a személyi és büntetés-végrehajtási adatokon kívül kiterjed az elítélttel kapcsolatos fontosabb eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazására és fegyelmezésére, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre. A bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékessége előtt három hónappal, illetve ha ennél kevesebb idő áll rendelkezésre, haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak. Az előterjesztést hivatalból minden olyan elítélt ügyében el kell készíteni, aki a törvény értelmében nincs kizárva a feltételes szabadságból. Az előterjesztésben fel kell tüntetni, ha az elítélttel szemben büntetőeljárás van folyamatban, más ügyben letartóztatását rendelték el, illetve ha más ügyben végrehajtandó szabadságvesztés, közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás vár végrehajtásra.

A Bv. tv. a bv. intézet kizárólagos hatáskörébe utalja a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos előterjesztés megtételét a bv. bíróhoz. A jogalkotó azonban lehetőséget biztosít az elítélt vagy a védő számára arra, hogy kezdeményezzék a jogintézmény alkalmazását, de csak azt követően, amennyiben a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra. A Bv. tv. e téren átvette a Bv. tvr.¹⁶ azon korábbi rendelkezését, melyet 2006. április 1. napjával a 2006. évi LI. törvény – az Alkotmánybíróság 248/B/1998. AB határozatában foglaltakra is figyelemmel – vezetett be. A kérelmet a bv. intézet – értékelő véleményével és javaslatával – 30 napon belül továbbítja a bv. bíróhoz. Ha azonban az elítélt vagy védője egy éven belül új körülményre való hivatkozás nélkül ismételten terjeszt elő kérelmet, úgy a bv. intézet az általa készítendő értékelő vélemény és javaslat elkészítését mellőzheti. Értelemszerűen magát a kérelmet ez esetben is továbbítani szükséges – 8 napon belül – a bv. bíróhoz, akinek arról határoznia kell. A törvény ezzel biztosítja, hogy a visszaélésszerű joggyakorlás ne eredményezze a büntetés-végrehajtási szervezet tevékenységének indokolatlan és aránytalan megnehezítését.

A megalapozottabb döntés előkészítése érdekében a bv. bíró a határozat meghozatala előtt – feltéve, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig rendelkezésre álló idő legalább két hónap – elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Ebben a pártfogó felügyelő leírja a terhelt személyiségét és életviszonyait jellemző tényeket és körülményeket, különösen családi körülményeit, egészségi állapotát, esetleges káros szenvedélyeit, lakhatási körülményeit, iskolai végzettségét, szaktudását, munkahelyét, ennek hiányában a foglalkoztatására vonatkozó adatokat, jövedelmi, vagyoni viszonyait, bemutatja a feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között fennálló kapcsolatot. A pártfogó felügyelő tájékoztatást ad a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőségekről, egészségügyi, illetve szociális intézményi ellátási lehetőségéről, javaslatot tehet egyedi magatartási szabály elrendelésére. A pártfogó felügyelő véleményének elkészítése érdekében az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt legalább két hónappal a bv. intézetben meghallgatja, és vele ettől az időponttól kezdődően rendszeresen érintkezhet. A bv. bíró a döntésének meghozatala előtt – a Bv. tv. 57. §-ának (3) bekezdése alapján – meghallgatja az elítéltet, iratok alapján nem határozhat. A meghallgatás időpontjáról a bv. intézetet, a fiatalkorú elítélt törvényes képviselőjét, az ügyészt, a védőt, valamint – ha meghallgatása szükséges – a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelőt is értesíti. Ha a feltételes szabadságra bocsátásról való döntéshez a szükséges adatok hiányoznak, de rövid időn belül azok beszerezhetők, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése helyett a meghallgatást elnapolja, és arra új határnapot tűz ki. Amennyiben a döntéshez bizonyítás felvétele szükséges, a bv. bíró tárgyalást tart, amelyen az ügyész és a védő részvétele kötelező.

Az elbírálás

A bv. intézet előterjesztése alapján a bv. bíró az elítélt meghallgatását követően határoz a feltételes szabadságra bocsátásról. Ennek során megvizsgálja az objektív és a szubjektív feltételek fennállását, továbbá:

az elítélt személyiségét,
személyi és családi körülményeit,
vagyoni helyzetét,
befogadó környezetét,
korábbi életfelfogására és életvezetésére vonatkozó adatokat, valamint
azt, hogy az elítélt ellen van-e újabb büntetőeljárás folyamatban.¹⁷

Az újabb büntetőeljárás – ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában – önmagában nem feltétlenül jelenti akadályát a feltételes szabadság engedélyezésének, azonban az egyéb körülményekkel együtt a bv. bíró azon meggyőződésének kialakulásához vezethet, hogy további szabadságelvonás szükséges a büntetés céljának eléréséhez.

A jogintézmény alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, amennyiben az elítélt személyiségének, a büntetés-végrehajtás alatt tanúsított magatartásának, a szabadulásra való felkészülésének vizsgálata után, továbbá valamennyi jogszabályi körülmény részletes és alapos elemzését követően az a meggyőződés alakul ki a bv. bíróban, hogy további szabadságelvonás nélkül is remény van az elítélt társadalmi beilleszkedésére, az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodására. A bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását nem tagadhatja meg arra való hivatkozással, hogy az elítéltnek olyan, más szabadságvesztést is le kell töltenie, amely – a quasi halmazati viszony hiánya miatt – nem foglalható összbüntetésbe; ilyen esetben azonban a szabadságvesztések folyamatos végrehajtása során a feltételes szabadság addig nem kezdhető meg, amíg az elítélt a szabadságvesztés-büntetését tölti.

Amennyiben a bv. bíró azt észleli, hogy az elítéltet a feltételes szabadság kedvezményéből ki kellett volna zárni, az első fokon eljárt bíróságot keresi meg a szükséges eljárás lefolytatása érdekében, és a határozat megküldéséig saját eljárását felfüggeszti. A bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg az elítélt pártfogó felügyeletét rendelheti el és számára külön magatartási szabályokat írhat elő. A feltételes szabadság tárgyában hozott bv. bírói határozattal szemben az elítélt, a védő, valamint az ügyészség fellebbezést jelenthet be, melynek a feltételes szabadság megkezdésére halasztó hatálya van. A gyakorlati tapasztalatok tanulsága szerint, a megalapozott ügyészi fellebbezések olyan elítéltek feltételes szabadságra bocsátását akadályozhatják meg, akik esetében a jogintézmény alkalmazása nem állna összhangban a büntetés céljával, a társadalom védelmével.¹⁸ Azt az elítéltet, akit feltételes szabadságra bocsátottak, annak esedékessége napján szabadon kell bocsátani, kivéve, ha a nem jogerős végzés ellen az ügyészség az esedékesség napjáig fellebbezést jelentett be.¹⁹ A fenti két rendelkezésből az következik, hogy az ügyészi fellebbezés halasztó hatálya csak akkor érvényesül, ha a fellebbezést – akár a meghallgatáson történő részvétel során – a feltételes szabadság esedékessége napjáig bejelentik.

Az engedély megadása nem minden esetben jelenti az elítélt automatikus szabadlábra helyezését. Előfordulhat ugyanis, hogy a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező határozat kelte és a szabadítás határideje között az elítéltet letartóztatásba helyezik, vagy újabb szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátást kiszabó bírósági határozat nem hajtható végre, az elítélt nem bocsátható szabadon. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt súlyos fegyelmi vétséget követett el, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti.²⁰

A nemleges bv. bírói döntés nem jelenti azt, hogy az elítélt egyszer s mindenkorra elesett e kedvezménytől. A Bv. tv. 57. §-ának (6) bekezdése értelmében ugyanis, ha a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét később újból megvizsgálhatja. Ilyen esetben elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, de úgy ítéli meg, hogy az elítélt később feltételes szabadságra bocsátható, felhívja a bv. intézetet, hogy az általa meghatározott időpontban tegyen újabb előterjesztést. Az újabb előterjesztésre akkor kerülhet sor, ha az öt évet meg nem haladó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább három hónap, az öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén pedig a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább hat hónap eltelt. A törvény az ismételt előterjesztés legkorábbi időpontját határozza csak meg, tehát a bv. bíró, az ügy konkrét körülményeire figyelemmel, távolabbi időpontot is megjelölhet a végzésében. Az elítélt magatartásában tartósan bekövetkezett, lényeges változásra figyelemmel, a bv. intézet ismételten előterjesztést tehet, ha a bv. bíró – feltételes szabadságra bocsátást mellőző – határozatától számítva hat hónap már eltelt és az elítélt magatartásában tartósan kedvező változás következett be.

Az életfogytig tartó szabadságvesztés külön szabályai

Külön szabályok vonatkoznak az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsáthatóságra (Btk. 42–45. §). Az ilyen elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a szabadságvesztésből letöltötte a bíróság által meghatározott időtartamot és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. Az életfogytig tartó szabadságvesztés határozatlan tartamú, mivel tartalmaz határozatlansági mozzanatot – ugyanis az elítélt élete végéig is tarthat, aminek az időpontja bizonytalan – valódi értelemben azonban mégsem tekinthető határozatlan tartamú szabadságvesztés-büntetésnek. A bíróság az ilyen elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kétféleképpen rendelkezhet: vagy meghatározza annak legkorábbi időpontját, vagy kizárja annak lehetőségét. Nincs mód a feltételes szabadságra, ha az elítéltet ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, vagy az ítélőbíróság ennek lehetőségét kizárta. A Btk. 44. §-ának (1) bekezdése határozza meg azon bűncselekményeket, amelyek elkövetése esetén a bíróság élhet a kizárás lehetőségével, ezzel szemben – a (2) bekezdés alapján – kötelező a kizárás, amennyiben az elkövető erőszakos-többszörös visszaeső, vagy a meghatározott bűncselekményt bűnszervezetben követte el. Ha nem kizárt a jogintézmény alkalmazása, annak legkorábbi időpontja legalább 25, de legfeljebb 40 év, az engedélyezett feltételes szabadság tartama pedig legalább 15 év. Differenciált szabályozást tartalmaz a törvény a feltételes szabadságra bocsáthatóságra nézve az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt újabb elítélése esetére (Btk. 45. §).

Amennyiben a bv. bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre elítélt feltételes szabadságra bocsátása vonatkozásában nemlegesen döntött, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a későbbiekben – először legkésőbb két év múlva, azt követően pedig évente – meg kell vizsgálnia. A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Büntető Kollégium vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban hozta meg 2015. július 1. napján a 3/2015. BJE határozatát. Ebben a Kúria elvi éllel mutatott rá arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásának lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek – törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő – bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) esetjoga, alkotmánybírósági döntés és a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adnak okot. Hangsúlyozta továbbá, hogy nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv döntése folytán, törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésnek megfelelő határozat meghozatala nem közvetlenül az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) mint ítélkezésre szolgáló anyagi vagy eljárási jogszabály alapján, hanem az emberi jogi szerv döntésének alapulvételével, annak magyar jogrendszerbe beillesztésével, a büntetőeljárásról szóló törvény szerinti felülvizsgálati eljárás lefolytatásával, az egyezménysértéssel nem érintett hatályos jogszabályok alkalmazásával történik.²¹

A Bv. tv.-t módosító 2014. évi LXXII. törvény teremtette meg a hazai jogrendszerben az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében alkalmazható kötelező kegyelmi eljárás szabályait. A törvény ezen rendelkezései rögzítik, hogy a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek esetében különleges, nem kérelemre induló kegyelmi eljárást kell lefolytatni. Ezzel biztosítja a magyar jogrendszer az EJEB 2014. május 20. napján – a Magyar kontra Magyarország ügyben – hozott ítéletében kifejtett elvárás érvényesülését. A Bv. tv. 46/A–H. §-ai tartalmazzák a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására vonatkozó szabályozást. A 40 évi szabadságvesztés letöltését követő kötelező kegyelmi eljárás lefolytatása természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt vagy az arra jogosult más személy az általános szabályok szerint kegyelmi kérelmet nyújtson be, vagy az arra jogosult hivatalból kegyelmi eljárást kezdeményezzen.

Az EJEB aggályosnak ítélte a Bv. tv. hatályos szabályozását, mert véleménye szerint túl hosszú időnek, 40 évnek kell eltelnie a felülvizsgálatig. Ez szerinte jelentősen hosszabb az általa egy korábbi ítéletében javasolt legfeljebb 25 évnél. Az Igazságügyi Minisztérium ezzel összefüggésben rámutatott arra, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés az Európa Tanács más részes tagállamában is alkalmazott szankció, továbbá az EJEB más esetben elfogadta a 30 évet, vagy akár az annál hosszabb időszakot követő felülvizsgálat lehetőségét. Álláspontja szerint a bíróság által kifogásolt – a köztársasági elnök szabad mérlegelési lehetőségét biztosító – kegyelmezési eljárási rend korrekt és tisztességes, és más részes államban is hasonlóképpen alkalmazandó. A minisztérium azt is hangsúlyozta, hogy a tényleges életfogytiglan megfelel a nemzetközi szerződéseknek, és Magyarországon is beváltotta a hozzáfűzött reményeket, erős visszatartó erővel és magas társadalmi támogatottsággal bír. Magyarország Alaptörvénye értelmében tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. A bírói gyakorlatban a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést általában emberölés minősített esetei miatt szabják ki, tehát olyan brutális bűncselekmények esetén, amikor előre kitervelten vagy nyereségvágyból ölnek meg valakit, esetleg több embert ölnek meg, netán gyermek az áldozat.

A reintegráció jogintézménye

A szabadságvesztés céljának elérése érdekében az elítélteket a bv. szerv által biztosított általános vagy egyéniesített reintegrációs tevékenységbe kell bevonni. Ennek során törekedni kell az elítélt önbecsülésének és felelősségérzetének kialakítására, fejlesztésére, a szabadulás után a munkaerő-piaci és a társadalmi életbe való beilleszkedésének elősegítésére. A reintegráció magába foglal minden olyan programot, tevékenységet, amely elősegíti, támogatja a társadalomba történő visszailleszkedés hatékonyságát, a visszaesés esélyének minimalizálását, akár kizárását is. A reintegrációs program fogalmára nézve a Bv. tv. 82. §-ának 5. pontja tartalmaz értelmező rendelkezést, eszerint az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó programok, foglalkozások.

Az elítéltek társadalmi beilleszkedését elősegítő reintegrációs tevékenységet a végrehajtásért felelős szerv – önállóan vagy más szervezetekkel együttműködve – az elítéltek munkáltatása, munkaterápiás foglalkoztatása, továbbá általános, illetve középfokú iskolai oktatása, felsőfokú tanulmányok végzése, szakképzése, szakmai gyakorlat megszerzése, valamint egyéb reintegrációs programok által biztosítja, és az elítélt személyéhez igazodó szakmai módszerekkel végzi.²²

A reintegráció keretében nem csak szigorúan a bv. intézetben szervezett tevékenységekre kell fókuszálni, hiszen a bv. szervek más szervekkel együttműködve eredményesebben szolgálják a büntetés-végrehajtás céljának megvalósítását. A reintegráció számos programot foglal magában. A leglényegesebbek azok, amelyek a társadalomban is a legnagyobb jelentőséggel bírnak, így a szakképzés, oktatás, valamint a munkavégzés. Az elítélt szabadulása után várhatóan eredményesen tud alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, ha fogva tartása idején képesítést szerez és munkát végez. Az oktatás és a munkavégzés mellett a szabadidő hasznos eltöltése is sarkalatos pontja a reintegrációnak. A szabadidős tevékenységek megfelelő szervezése, lehetőségek teremtése a fogva tartás rendje és biztonsága szempontjából is kiemelkedő, hiszen a rendkívüli események számát csökkentheti, ha az elítélt hasznosan és hatékonyan használja fel a szabadidejét. A szabadidő felhasználása kapcsolódik a kapcsolattartási formákhoz is, hiszen itt kell lehetőséget teremteni a család, a majdani befogadó környezet és az elítélt kapcsolatának fennmaradására. A család a reintegrációs tevékenységet is erősíti, támogatja. A családi kapcsolatok erősítésén túl a bv. intézet keretei között a szabadidő művelődéssel, sporttal tölthető el eredményesen. Mindezeken túl a vallási szertartások, lelki gondozás szerepe jelentős lehet a reintegrációs célok elérésében.

A reintegrációs őrizet

A reintegrációs őrizet a bv. intézet tartós elhagyásával járó, progresszív végrehajtási forma.²³ A jogintézmény bevezetésével a büntetés-végrehajtás eszköztára jelentősen bővül a progresszív szabadságelvonás, a normalizáció és a sikeres társadalmi visszailleszkedés elősegítése tekintetében. Azok a jogerősen elítéltek, akik reintegrációs őrizetbe kerülnek, korlátozottan visszanyerik személyi szabadságukat, távozhatnak a bv. intézetből, de csak a bv. bíró által kijelölt házba, lakásba, amelyet csak meghatározott esetekben hagyhatnak el. A társadalmi visszailleszkedés ilyen módon lépcsőzetesen valósul meg, a teljes szabadságelvonás és a felelős önálló életvezetés közé belép egy az állami szervek által felügyelt életszakasz.

A reintegrációs őrizet elrendelésére a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bírónak. A jogintézmény alkalmazásának elrendelését a szabadságvesztés végrehajtása alatt egy alkalommal az elítélt vagy védője is kezdeményezheti. Az alkalmazásra olyan elítélt esetében van mód, akit első alkalommal ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre, és öt évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztését fogház- vagy börtönfokozatban tölti. A reintegrációs őrizetbe helyezés további feltétele, hogy azt az elítélt vállalja, feltéve hogy nem a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték el. A reintegrációs őrizet elektronikus távfelügyeleti eszközök alkalmazása mellett biztosítható. A jogalkotó kizárta a jogintézmény alkalmazásának lehetőségét, ha az elítélttel szemben további szabadságvesztést kell végrehajtani, vagy a folyamatban lévő büntetőügyben elrendelt letartóztatást a szabadságvesztés végrehajtásának idejére megszakították. Akkor sem jöhet szóba az engedélyezés, ha a fogva tartás során biztosított reintegrációs őrizetet az elítéltnek felróható okból megszüntették, vagy az egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztésből legalább három, az egy évet meghaladó tartamú szabadságvesztésből legalább hat hónapot nem töltött le. Kizárt továbbá a reintegrációs őrizet abban az esetben is, ha a megjelölt lakás az elektronikus távfelügyeleti eszköz elhelyezésére alkalmatlan, és amennyiben a bíróság az elítélt kiutasításáról rendelkezett. Fiatalkorú reintegrációs őrizetének a fentieken túli alkalmazási feltétele a szabadságvesztés végrehajtása alatt legalább egy alkalommal családi terápián vagy családi konzultáción való részvétel, továbbá a törvényes képviselő hozzájárulása az elektronikus távfelügyeleti eszköz telepítéséhez, és nyilatkozata a lakhatás, valamint a fogvatartott kísérése tekintetében.²⁴

A reintegrációs őrizet elrendelése esetén a bv. bíró jelöli ki az elítélt tartózkodási helyéül szolgáló lakást. A végzésben meghatározza, hogy a kijelölt lakás és a hozzá tartozó bekerített hely milyen – elsősorban a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítását szolgáló, munkavégzési vagy gyógykezelési – célból és milyen időtartamban hagyható el. Az eljárást a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes bv. bíró folytatja le, eljárására egyebekben a Bv. tv. 57–59. §-ait kell alkalmazni. Amennyiben a reintegrációs őrizet alatt az elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kell dönteni, és a bv. intézet az előterjesztésben a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezésére tesz javaslatot, a bv. bíró az elítélt meghallgatását mellőzheti.

Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt a reintegrációs őrizet magatartási, illetve az elektronikus távfelügyeleti eszköz vállalt alkalmazási szabályait megszegte, az elektronikus távfelügyeleti eszközt megrongálta vagy használhatatlanná tette, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, a reintegrációs őrizetet megszünteti és megteszi a szükséges intézkedéseket a szabadságvesztés fennmaradó részének a letöltése érdekében. Az ilyen elítélt magatartását, a bv. bíró által meghatározott magatartási szabályoknak és az elektronikus távfelügyeleti eszköz alkalmazási szabályainak a betartását, valamint a társadalmi reintegrációs folyamat előrehaladását a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő ellenőrzi.

Az ügyészségi jogalkalmazási tapasztalatok szerint a reintegrációs őrizet a jogintézmény bevezetése óta eltelt időben összességében az elítéltek társadalomba való visszailleszkedése terén hasznos és eredményes eszköznek bizonyult. A végrehajtási hely elhagyásának engedélyezése kapcsán azonban a jogintézmény céljával összhangban nem álló jogalkalmazói gyakorlat kialakulása is tapasztalható volt. Előfordul ugyanis, hogy az elítélt számára – törvényi maximum hiányában – lehetővé vált, hogy akár napi tizenkét órát meghaladó időtartamra is elhagyhassa a végrehajtás helyéül szolgáló lakást. Az is megtörtént, hogy az elítélt munkavégzés céljából változó munkahelyre, akár az egész megye területére nézve elhagyhatta a kijelölt lakóhelyét. Arra is volt példa, hogy a kijelölt lakóhely elhagyásának engedélyezésére olyan okból került sor, ami a jogintézmény céljával nem volt összeegyeztethető. Az ilyen határozatok kiüresítik a reintegrációs őrizet jogintézményét és lehetetlenné teszik a büntetés céljának megvalósulását. Tekintettel arra, hogy a fentiek szerinti jogalkalmazói gyakorlat ügyészi eszközökkel eredményesen nem volt alakítható, a Legfőbb Ügyészség a hatályos törvényi szabályozás módosításának megfontolását javasolta a jogalkotónak.

Konklúzió

A feltételes szabadságra bocsátás és a reintegrációs őrizet kapcsán összefoglalva megállapítható, hogy azok egyaránt jogrendszerünk fontos jogintézményei. Alkalmazásukra meghatározott törvényi feltételek fennállása esetén, alapos előkészítés után, számos körülmény komplex mérlegelését követően meghozott felelős döntés alapján kerülhet sor. Helyes gyakorlatuk jól kiegészítheti az izolált végrehajtást, hozzájárulva a progresszivitás és normalizáció követelményeinek érvényesüléséhez. Rendeltetésüket azonban – a konkrét jogi szabályozástól függetlenül – csak akkor tölthetik be, amennyiben azok alkalmazására mindig a büntetés céljának messzemenő figyelembevételével kerül sor.

Lajtár István PhD, legfőbb ügyészségi tanácsos, közjogi legfőbb ügyész helyettes, c. egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar

Nemzetközi elvárások hatása a büntetések végrehajtására – összehasonlító elemzés

Szerző(k): Vókó György

Állami kötelezettség az emberi együttélést, a szabadság rendjét szavatolni; azonban mindenki szabadsága csak addig terjedhet, míg más jogaiba nem ütközik. Az emberi jogok az emberrel vele született jogok, a jogi szabályozás ilyennek ismeri el őket, egyben természetesen erkölcsi kötelességek is, amelyeket mindenkinek, „minden személynek” kötelessége tiszteletben tartani. A „minden személy” fogalmába természetesen beleértendő a büntetés-végrehajtási jogviszonyban álló személy is. A társadalom minden más személyével egyenjogú ő maga is, egyazon emberi méltósággal, mint akinek akár joga van a bűnhődés révén való reintegrációra a társas-társadalmi kapcsolatban, relációban; a társadalom összes többi tagjával ugyanazon méltóságú személyként kapcsolatba lépni.¹ A jogi helyzete a büntetés tartalmától függően esik korlátozás alá a büntetés végrehajtásának ideje alatt, így egyes jogai a büntetés tartama alatt szünetelnek, más jogai a büntetés jellegétől függően korlátozás alá esnek. Ezeket, valamint ezek mértékét szigorúan csak törvény írhatja elő egy jogállamban, hiszen alaptörvényi jogok korlátozásáról van szó. Egyetlen jogágazat intézményének tudományos igényű kutatója sem szakíthatja el vizsgálatait a kötelező alaptörvényi és a kapcsolódó nemzetközi jogi forrásoktól.²

A nemzetközi jog forrásai közül azokat, amely szerződésekhez az adott állam csatlakozott, vagyis amit elismert, jogszabályban teszi közzé. Magyarországon az Alaptörvény T cikk (3) bekezdésének rendelkezése azt írja elő, hogy „Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel”. Ebből is következik, hogy az ország alaptörvényével nem lehet ellentétes a nemzetközi szerződés, tehát ennek vizsgálatakor elsőbbsége az alaptörvénynek van, ami szinkronban áll a német alkotmánybíróság közelmúltban hozott határozatával is. Az Alaptörvény Q cikk (2) bekezdése szerint „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségének teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját”. Ez azonban nem az Alaptörvény megváltoztatásának kötelezettségét, hanem az összhangra törekvést jelenti az Alaptörvény primátusának fenntartásával, hiszen az Alaptörvényen alapul az adott országban a nemzetközi szerződés, egyezmény léte is. Az Alaptörvény normatív tartalmai az Alkotmánybíróság határozataiban kerülnek értelmezésre és kifejtésre:³ a bíróság fontossági sorrendben az élethez és az emberi méltósághoz való jogot egyes más jogok anyajogává nyilvánította⁴ , s mint egymással egységet alkotó abszolút jogokat, a hierarchia csúcsára helyezte.

Magyarországon a büntetés-végrehajtási jogi garanciák tehát alaptörvényi megerősítést kaptak, az Alaptörvény által emelt korlátokat az állami büntetőhatalom sem lépheti át.

Az igazságszolgáltatás hatékony érvényesülésének fokmérője a kiszabott büntetések végrehajtása. A jogszabályon alapuló, ítéletben kiszabott büntetés jogkorlátozó vagy jogfosztó. Az egyes büntetés, büntetőjogi intézkedés szerint a terheltet börtönben, fogdában fogva tartják, vagy kitiltják, kiutasítják és eltiltják egyes alapvető jogaitól. A büntetőjogi felelősségre vonás során az alkotmányos alapelveknek és jogoknak, a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak, valamint a követelményeknek a társadalom védelmével szinkronban történően kell érvényesülniük.

Az európai országok igyekeztek az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB), az Európai Közösség Bírósága (a továbbiakban: EKB), valamint az Európa Tanács kínzás és más kegyetlen, embertelen, megalázó büntetések vagy bánásmódok megelőzésére alakult bizottsága (a továbbiakban: CPT) gyakorlati állásfoglalásainak, ajánlásainak – az európai uniós szabályokra és határozatokra is figyelemmel – megfelelően alakítani jogi szabályozásukat. Az ezredfordulótól lezajlott jogharmonizáció során szem előtt tartották azt, hogy szempont legyen a társadalom védelme a bűnelkövetőtől, a törvényeit megsértőtől; de ugyanilyen szempont legyen a végrehajtás során a bűnelkövető védelme is a társadalom haragjától, a hatóság egyes megtévedt tagjainak esetleges önkényes eljárásától. A büntető felelősségre vonás során is az alkotmányos alapelveknek és jogoknak az érvényesülésére törekedtek.

Az ember szabadságjogait az állam csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja – de annyiban köteles is korlátozni és szabályozni – amennyiben azt a közjó és a társadalom egysége, békessége és fejlődésének érdeke megköveteli. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából (3., 5., 6. és 9. cikk), a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából, az Emberi Jogok Európai Egyezményéből (a továbbiakban: EJEE), a kínzás elleni egyezményből, az Alapjogi Chartából stb. vezethetők le a fogvatartottakhoz vagy bebörtönzöttekhez kapcsolódó alapelvek. A végrehajtás ideje alatt egymás mellett élnek a minden állampolgárt megillető jogok és kötelességek, valamint büntetés végrehajtása során keletkezett speciális jogok és kötelességek is. Az állampolgári jogok és kötelességek annyiban érvényesülhetnek, amennyiben nem ellentétesek a büntetés céljával, aminek konkrét tartalmat a büntetés-végrehajtási jogszabályok adnak. Ez az elítéltek és más fogvatartottak jogi helyzetének a legérzékenyebb pontja, itt kell megtalálni az optimális határt. Az állampolgári jogokat – a negatív mellékhatások kizárása végett is – csak olyan mértékben szabad korlátozni, amilyen mértékben a törvények megengedik és ez elkerülhetetlen. Nemcsak a jogok deklarálásáról, hanem azok gyakorolhatóságáról is szó van.

Az emberhez hozzátartozik a méltósága is, amelynek értelmezése a jog számára soha nem volt egyszerű; az élethez való joghoz kapcsolódik. Az elismert jogok, szabadságok és elvek első csoportja a „méltósághoz, élethez való jog” (személyi sérthetetlenséghez való jog; az emberi méltósághoz és bánásmódhoz való jog; a kínzás, vagy embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma; a rabszolgaság és kényszermunka tilalma).⁵ Az emberi méltóságot alapértéknek tekintik Európában, de máshol a világon is.

A fogva tartás tényéből következően a fogvatartott életszükségleteiről, emberi mivoltából fakadó szükségletéről a fogva tartónak kell gondoskodnia alkotmányos kötelezettsége folytán. A bánásmód annak a részéről valósul meg, aki az adott szabály megtartásáért felelős; mindig egy hierarchikus, alá-fölé rendeltségi viszonylatban lehet értelmezni. Vannak objektív elemei (elhelyezési körülmények, a higiéniai viszonyok minősége, az élelmezés, az egészségügyi és anyagi ellátás színvonala stb.) és szubjektív elemei (a személyi állomány fogvatartottakhoz viszonyulásának irányultsága – hangnem, bántalmazás, megalázás stb. –, a fogvatartottak egymás közötti viszonyainak kontrollálása – bántalmazás, kihasználás stb. –, a napi elfoglaltságok biztosításának színvonala és mértéke – szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, sport, művelődés stb. –, a fogvatartotti jogok biztosításának megfelelősége; ügyeik, panaszaik, kérelmeik intézésének színvonala).

Az EJEB gyakorlatából kiszűrhető a fogva tartási feltételekhez kapcsolódó joggyakorlat egyik fejleményeként az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára és az EJEE-re hivatkozás során az utóbbinak a 3. cikkére való utalás. Az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályokból (jelenleg az ET miniszteri bizottsága 2006/2. sz. ajánlásával kiadott van hatályban, előtte két hasonló tartalmú volt) kitűnik – ehelyütt kell megjegyezni, hogy a CPT mindig is azt vallotta –, hogy a szabadságvesztésnek olyan anyagi és erkölcsi körülmények között kell megvalósulnia, amelyek biztosítják az emberi méltóság tiszteletben tartását. Az EJEE 3. cikke értelmében biztosított segítségnyújtás nem korlátozódik kizárólag a fizikai bántalmazás esetére, hanem kiterjed a börtönélet objektív feltételeire is. Az EJEB valamennyi fogvatartott vonatkozásában az emberi méltóságot szavatoló börtönkörülményekhez fűződő jogokat érvényesíti – nemcsak alapelvi szinten, hanem a későbbiek során több ítéletén keresztül is – azokban az esetekben, amikor a fogvatartott közös cellán belül csak szűk személyes élettérrel rendelkezik, és amikor a higiéniai feltételek is hiányosnak mutatkoznak. Az EJEB mindazonáltal mérsékeli saját ítélkezési gyakorlatát, ha a cellában lévő életfeltételek szabadabb mozgási lehetőséget biztosítanak a fogvatartott számára a nappali időszakban. A magán- és családi élet tiszteletben tartása ugyancsak nagyobb hangsúlyt kapott. Erre az utal, hogy „a fogvatartottaknak segítséget kell nyújtani a családtagjaikkal fenntartott tényleges kapcsolatok ápolásában”. Ehhez kapcsolódik a levelezéshez való jog is, hogy ez megfelelően „hozzáférhető” és „előrelátható” lehessen. Ez azonban nem így van, amikor a fogvatartottakra kényszerített megszorítások a börtön belső utasításaiból származnak, amely utasítások nem publikusak és nem hozzáférhetők, vagy amikor a szóban forgó jogszabály túl tág mozgásteret biztosít a hatóságok számára, azaz megelégszik azzal, hogy beazonosítja „azon személyek csoportját, akiknek levelezését ellenőrzése alá lehet vonni és az illetékes bíróság nem figyel oda az intézkedés időtartamára vagy azon okokra, amelyek ezt az intézkedést indokolják”. Ugyanez a helyzet, amikor a levelezésbe való beavatkozás körrendeletre alapozódik. A körrendelet nem tekinthető azonosnak azzal a „törvénnyel”, amelyre a 8. § hivatkozik.⁶ Így van ez nem egy nyugat-európai országban. Magyarországon viszont ez törvényben meghatározott, s nem egy – nem közzétett – belső körrendeletben, intézkedésben kerül szabályozásra. A magyarhoz hasonló megoldások tekinthetők jogállaminak.

A CPT jelentései mértékadóak, így érdemes arra emlékeztetni, hogy a CPT már hosszabb ideje úgy tekinti, miszerint a fogvatartottak emberi méltóságának tiszteletben tartása objektíven mérhető minimális feltételek teljesüléséhez köthető. Ha a fogvatartottak elhelyezésével kapcsolatban a bizottságnak az embertelen bánásmód megelőzésére szolgáló hivatkozási normáiból indulunk ki, van némi toleranciaküszöb is abban az esetben, amikor egy cellán belül több elítéltet helyeznek el, azzal a megkötéssel, hogy a börtönben nem alakíthatók ki sokférőhelyes hálóhelyek, még akkor sem, ha egyébként nagy a zsúfoltság. Ily módon a CPT egy elítéltre minimum 6 négyzetmétert tekint elfogadhatónak, kettőre legalább 9 négyzetméternek kell jutnia, és az ezen felüli létszámra fejenként 4 négyzetméterrel többnek. Ezek a minimális elfogadható területi értékek. A CPT, nevezetesen a 2006-os franciaországi látogatása után, a tapasztalt körülmények hatására azt javasolta a francia hatóságok részére, hogy a börtönök túlzsúfoltságának megszüntetése érdekében dolgozzanak ki egy stratégiát a „Specifikus ajánlások alapelvei és a Büntetés-végrehajtási európai szabályok” alapján.⁷ Még általánosabban fogalmazva, az elvárás az volt, hogy egy olyan büntetés-végrehajtási törvényt alkossanak, amely tartalmazza a börtönbüntetésre vonatkozó európai normákat.

Az emberi jogok európai biztosa Franciaországról írt jelentésében úgy vélte, hogy nem lehet megkerülni a fogvatartottak emberi- és családi kapcsolattartásával, közjogi társadalombiztosítási ellátásával, szavazójoguk börtönben történő gyakorlásával, méltányos munkadíjazásával, a fegyelmi eljárás és a magánzárkában történő elkülönítés időtartamának lényeges lecsökkentésével összefüggő kérdések tanulmányozását. Kiemelte, hogy az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályok olyan alapot jelentenek, amelyet be kellene tartani és mihamarabb végre kellene hajtani.⁸

Az EJEB a Varga és társai kontra Magyarország elleni ügyben 2015-ben ún. „pilot”-ítéletet hozott⁹ azzal, hogy a fogvatartottak rendelkezésére álló mozgástér és egyéb nem megfelelő körülmények együttesen olyan mértékű szenvedést okoztak a panaszosoknak, amely meghaladta a fogva tartással szükségszerűen együtt járó szenvedés mértékét.

Az élettérre, mozgástérre vonatkozó mérce eltérő volt, nemcsak a CPT és az EJEB között, hanem az EJEB-nél az egyes ügyekben is, sőt a zárkában lévő be-rendezések által elfoglalt helyet illetően is.

Ezek után, függetlenül attól, hogy egyszeri ajánlásokról van szó, az Európai Büntetés-végrehajtási Szabályok egy modern büntetés-végrehajtási kódex alapján állnak, amelyet már azért sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ezen szabályok az EJEB joggyakorlatához, a CPT által kialakított szoros standardokhoz és az Európa Tanács más egyéb, büntetés végrehajtását érintő ajánlásaihoz igazodnak. Az EJEB elmarasztaló ítéleteiben hivatkozik az európai büntetés-végrehajtási szabályokra, a CPT ajánlásaira, ami közvetett módon kényszerítő jelleget kölcsönöz az utóbbiaknak. Ezen szabályok ily módon kikényszerítik az általuk szorgalmazott belső elvek alapján álló normákhoz történő igazodást. A CPT-ajánlások önmagukban nem büntető, marasztaló jellegűek, az egyes államoknak szólnak. Jogkövetkezményei az EJEB határozatainak vannak. Az EJEB viszont nem egyszer a CPT jelentéseire és ajánlásaira is hivatkozik.

Nagyobb nyilvánosságot kapott 1999-ben és 2000-ben a francia börtönökről készült szenátusi és képviselőházi jelentésekről szóló előadások sorozata. Különösen az ún. előzetesházak túlzsúfoltságára hívták fel a figyelmet, elítélően, amely túlzsúfoltsághoz társult az épületek elavultsága és alkalmatlansága, aminek következtében az ártatlannak vélt személyekkel szembeni bánásmód rosszabb, mint amiben az elítéltek részesülnek – állapították meg. A börtönök között Franciaországban és Magyarországon is vannak olyanok, amelyek még a régi gazdasági, kereskedelmi központokban épültek, több mint 100 évesek, ezért tűnnek elavultnak Franciaországban és hazánkban is egyaránt. Természetesen vannak új börtönök is mindkét országban. Franciaországban a börtönben az egyenlőtlenség felerősödése is sújtja a már amúgy is hátrányos helyzetben lévő börtönlakókat – tartalmazták a jelentések. Hangsúlyozták továbbá a börtönök reformjának szükségességét, és realista intézkedések megtételét szorgalmazták (ilyenek például a büntetés-végrehajtási intézetek felújítása; a család fogadásának javítása és az elítéltek családi kapcsolatainak fenntartására irányuló erőfeszítések; a munkához fűződő jog elismerése; folyamatos ügyvédi jelenlét biztosítása és a fogvatartottaknak nyújtott ügyvédi támogatás megerősítése a börtönökben; a börtönök ellenőrzésére hivatott szervezet létrehozása stb.). A Franciaországról szóló jelentések hangsúlyozták továbbá, hogy véget kell vetni a börtönben lévő önkénynek, amely részben a hiányzó jogszabályi hivatkozások, valamint a túlzottan nagyszámú belső szabályozási rendelkezések és sokasodó körrendeletek következménye.

A börtönbüntetés letöltésére szolgáló intézetek felügyeletét ellátó főfelügyelő a maga részéről kiemelte, hogy milyen fontos a fogvatartottak emberi méltóságának tiszteletben tartása, és megállapította többek között, hogy a motozások esetében a biztonsági igény felülkerekedett a magánszféra tiszteletben tartásának elvárásán, és hogy a cellákban megjelenő promiszkuitás a börtönök túlzsúfoltságának tudható be. Ez is a magánszféra sérelmével jár, ami a börtönökben megnyilvánuló erőszak kiváltó oka.

A büntetés-végrehajtás a kontinentális nyugat-európai országokban is fokozatosan beépült a büntető-igazságszolgáltatás rendszerébe, korábban kizárólag a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozó közigazgatási szakasznak tekintették. A bíróság bevezetése a területre mindig csak részleges volt, megkérdőjelezték létjogosultságát; úgy tűnt, hogy a büntetést kiszabó ítéletre korlátozódhatott a bíróság munkája. 1978-ban a francia büntetőeljárási törvény 706/83-1 szakasza kimondta, hogy „a büntetés-végrehajtási bírói határozatok bírósági igazságszolgáltatási intézkedések”. Ez a helyzet Belgiumban, de különösen Magyarországon a szervezeti elhelyezés következtében is. Tehát Magyarország ebben sincs a nyugat-európai országoktól lemaradva.

A fő cél az volt, hogy az elítélt személynek bizonyos garanciákat biztosítson, ami magában foglalta a büntetés-végrehajtási bíró határozatának átalakítását joghatósági aktusokra.

Az elítéltek számára legkedvezőbb annak a megerősítése, hogy a büntetőeljárás során biztosított garanciákat a végrehajtási fázisban is biztosítani kell: így az elítélt személy jogosult legyen a büntetés végrehajtásának egyéniesítésére, ezért az EJEE 6. cikke, vagy az egyes országok büntetőeljárási törvényei alapján tisztességes eljárás megindítását kérheti.

Az úgynevezett tisztességes eljárás fogalmát a büntetőeljárásokra kell értelmezni és alkalmazni, ami a büntetőfázisban, vagyis a büntetés-végrehajtás során már nem áll fenn (legalábbis az intézkedések meghozatalakor), a büntetés-végrehajtási döntések arányának kis részére értelmezhető szigorú formában.

Az a társadalom, amelyik büntetőjogi rendszerét az emberi jogok alapelveihez közelíti és pragmatikus megközelítéssel célozza meg közbiztonságának jobb védelmét, törekszik a fogva tartás alternatív eszközeinek fejlesztésére és hitelessé tételére.

1998. december 17-i határozatában az Európai Parlament (a továbbiakban: EP) sajnálatát fejezte ki „különösen az egy évnél enyhébb büntetésekre alkalmazandó helyettesítő büntetések alacsony száma igénybevétele miatt, amelyek a büntetések nagyobb többségét teszik ki az Európai Unió szinte valamennyi országában”. Az EP kedvezően foglalt állást a börtön alternatív intézkedéseinek és a helyettesítő büntetéseknek a különböző rendszerekbe való elterjedése mellett, amelyek a büntetés-végrehajtás biztosításának rugalmas eszközei. Ezért felkérte a hatóságokat, hogy pontosan meghatározott és kodifikált kritériumok alapján alkalmazzák a félszabadság és a büntetések félig szabad rendszerben történő végrehajtásának rezsimjeit, valamint úgy járjanak el, hogy ezek a rezsimek a polgárok számára a biztonság és az elítéltek felelősségének légkörében alkalmazhatók lehessenek.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága különösen elkötelezte magát a fogva tartás alternatíváinak előmozdítása mellett, amely kimondottan hasznos mind a bűnelkövető, mind pedig a közösség számára, mivel a bűnelkövető folytathatja választott tevékenységei gyakorlását és vállalhatja társadalmi felelősségeit. Az Európa Tanács (a továbbiakban: ET) úgy vélte, hogy a büntetőjogi szankcióknak inkább „a közösségben való, mint elkülönítési folyamat révén történő végrehajtása hosszú távon a társadalom jobb védelmét biztosíthatja, természetesen a sértett, vagy a sértettek érdekeinek védelmével”¹⁰ . Az 1999. szeptember 30-án a börtönök zsúfoltságáról és a büntetés-végrehajtás inflálódásáról¹¹ elfogadott ajánlásában az ET egy sor olyan rendelkezésre tett ajánlást, amely az elkövetők bezárásától új irányba próbálta a büntetőpolitikát terelni. Úgy vélték, hogy a szabadságtól való megfosztást csak a legvégső büntetésnek vagy intézkedésnek lenne kívánatos tekinteni, és ezért csak olyan esetekre rendelni, amikor a bűncselekmény súlyossága minden más büntetést vagy intézkedést nyilvánvalóan alkalmatlanná tenne. Az EP szerint a büntetés-végrehajtási kapacitás kiterjesztése inkább rendkívüli intézkedésként lenne kívánatos, mivel fő szabályként nem alkalmas arra, hogy tartós megoldást jelentsen a zsúfoltság problémájára. Az Európa Tanács felkérte a tagállamokat, bátorítsák az ügyészeket és a bírákat arra, hogy a lehető legszélesebb mértékben alkalmazzák a fogva tartás helyett és mellett az úgynevezett közösségben alkalmazott büntetések és intézkedések alternatív formáit. Arra is biztatta a tagországokat, hogy vizsgálják meg egyes bűncselekmények dekriminalizálásának, vagy olyan módon történő átminősítésének célszerűségét, hogy ne tegyék szükségessé szabadságvesztés-büntetés kiszabását.

A nyugat-európai országok hatóságainak többsége részéről megfigyelhető volt egyfajta ambivalens magatartás tanúsítása az európai szervezetek ajánlásaira válaszul, bátorítva egyrészt a bezárás alkalmazását, mint az olyan cselekményekkel szemben adandó egyedüli büntetőjogi választ, amelyeket nyilvánosan helyteleníteni kívánnak, egészen addig a szintig eljutva, „hogy ha nincs börtön, akkor büntetés sincs”.

A büntetőjogi represszió erősödésének tendenciája több törvény révén nyilvánult meg az igazságszolgáltatás orientációját és programozását illetően. Franciaország – a 2002. szeptember 9-i törvény óta – megerősítette a letartóztatás lehetőségeit, egészen a bűnismétlések kezeléséről szóló 2005. évi december 12-i törvényig, amely a bűnismétlők számára a börtönbüntetések szisztematizálására (rendszerezésére) törekedett, jelesül azzal, hogy megszüntette a büntetés végrehajtásának próbára bocsátáshoz kötött felfüggesztése harmadszorra kiszabható lehetőségét. Tovább szaporodtak a büntetőjogi tényállások és súlyosító körülmények annak a kriminalizálási folyamatnak a keretében, amely a társadalmi élet szinte valamennyi szektorát érintette.

A francia igazságügyi miniszter 2006-ban – miután látogatást tett az egyik fogházban – síkra szállt azért, hogy milyen nagy jelentősége van a fogva tartás alternatíváinak és a büntetések átalakításának, és úgy értékelte, hogy a börtönt az olyan legsúlyosabb cselekményekre kell fenntartani, amelyek személy ellen irányulnak, és amelyek a társadalmi békét veszélyeztetik.

Az ezt követően kiadott körlevél felkérte az ügyészségeket és a bírákat, hogy szélesebb körben vegyék igénybe és szabják ki az alternatív intézkedéseket, gyorsított eljárás keretében, és kiemelve erényeiket a bűnismétlés megelőzésének vonatkozásában, a „szociális-nevelési nyomon követés”, a „büntetés individualizálódása, egyéniesítése”, és „a sértettek érdekeinek figyelembevétele” révén.

Az úgynevezett közösségi szankciók alkalmazása – így a közösségi felügyelet alatt álló elkövetők száma – az utóbbi évtizedekben gyorsan nőtt Európában. Akár a büntetőeljárás alternatívájaként, akár saját jogú közösségi büntetésként vagy szabadságvesztés utáni feltételes szabadság részeként, sokkal többen vannak, mint a fogvatartottak. Egyes becslések szerint mintegy 2 millióan vannak börtönben Európában, és körülbelül 3,5 millióan részesülnek valamilyen formájú közösségi szankcióban. Az a tény, hogy szinte az összes foglyot (végső fokon) szabadon bocsátják gyakran valamilyen formájú felügyelet alatt, természetesen azt is jelenti, hogy sok „szabadságvesztés-büntetés” jár együtt közösségi alapú felügyelettel, míg az ellenkezőjével nem ez a helyzet.

Szakembereket foglalkoztató kérdés, hogy a korábbi elítélések és hatásosságuk alkotják-e a börtönbe történő visszatérés legerősebb előrejelzőjét. Vagyis értelmezhető-e a bűnelkövető korábbi büntetéseinek a nyomon követése, a korábbi elítélések elemzése egyfajta eljárási módként, referenciaként a büntetés-végrehajtás számára?

Több európai országban is kutatások voltak, vannak ezen a téren, így Magyarországon is.

Az elmúlt évtizedekben a rendőrségi nyilvántartások elszaporodása figyelhető meg.

A bűnügyi nyilvántartás elsősorban a bűnügyi előéletre vonatkozó adatokat tartalmazza. Kevés adat nyújt felvilágosítást az érintett személy állapotáról: csak a nemét, az életkorát és az állampolgárságát adja meg. A büntetés-végrehajtási adatok alig gazdagabbak (családi állapot, foglalkoztatás, vagy a munkahelyek hiánya), s különösen gondot okoz, hogy ezek az információk „statikusak”: az első időpontban (a börtönből való kijövetel) fennálló helyzetre vonatkoznak. Ezek kevés információt nyújtanak a későbbi életpályáról: egyáltalán nem ismerjük a megfigyelt személy társadalmi-gazdasági jellemzőit és azok alakulását, és a megfigyelt viselkedését sem. Ennyiben nem meglepő, hogy a bűnügyi információknak kiemelkedő helyük van az eredményekben, de óvakodnunk kell ennek az információnak a túlértékelésétől.

A kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőire kiszabott szabadságvesztések esetén a nemzetközi ajánlásokban (nem kötelező határozatokban) az esetleges börtönártalmak csökkentése érdekében a nyitott börtönök és nyitott rezsimű intézetek alkalmazása gyakran szerepel, mint ami a társadalomba visszailleszkedést is elősegíti. Magyarországon az enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) keretében az ide helyezett elítéltek hétvégéken – a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka által meghatározottan – 24-48 órára az intézetből eltávozhatnak, látogatójukat az intézeten kívül fogadhatják, külső munkahelyen felügyelet nélkül dolgozhatnak. Bizonyos kivételekkel más elítéltek is részesülhetnek jutalomként kimaradásban, rövid tartamú eltávozásban is, amely idő beszámít a szabadságvesztés tartamába.

Franciaországban egyetlen nyitott börtön van, a Casabianda. A Casabianda börtön Korzika keleti partján helyezkedik el a tengerparton, területe 1500 hektár. Lényegében mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységekkel foglalkoznak, amelyekhez az építőipari mesterséggel kapcsolatos néhány műhely társul. Férőhelyeinek száma 190; kihasználtságának mutatója 90%. A második világháború után, 1948-ban létesített intézményt eredetileg a (nácikkal való) kollaborálás miatt elítéltek befogadására szánták, de miután a kollaboránsok közkegyelemben részesültek, a börtönbe főleg olyan elítéltek kerültek, akiknél a szökési kockázat csekély volt. Jellemzően ebben a börtönben a családon belüli szexuális bűncselekmények elkövetőit tartják fogva. Ez fontos szempont, mivel ezeket a fogvatartottakat más börtönökben gyakran feketelistára tesznek, rendszeresen gyötrik és stigmatizálják. Mindez elmélyíti félelmüket a zárt börtönbe való visszatéréstől.

A büntetés-végrehajtási birtokot országút szeli ketté, ami elősegíthetné a szökéseket; de nincs szökés és öngyilkosság sem fordult elő. Azonban a börtön városközponttól való távolsága korlátozza a társadalmi vagy egészségügyi szolgáltatásokhoz jutást. Ezen kívül a szárazföldtől való elszigeteltség nehezebbé teszi az új fogvatartottak beilleszkedését. Ehhez adódik még a Casabiandába elsődlegesen irányított börtönnépesség öregedése; valamint az, hogy ezt a börtönt a francia jogi és büntetés-végrehajtási körökben kevéssé ismerik, ami szintén nem motiválja a döntéshozókat abban, hogy az új fogvatartottakat ide küldjék.

Mindenesetre ennél a börtönnél a bűnismétlési mutatót alacsonyabbnak becsülik a nemzeti átlagnál, és a napi átlagos költség is alacsonyabb.

Franciaországban két kísérlet is volt, amelyet bezárás követett.

Az oermingeni börtöniskolát 1947-ben nyitották meg a 18–24 éves korú fiatal felnőtt elítéltek, később pedig a gyermekkorúak fogadására is. Célja a fiatal fogvatartottak képzése, kétkezi munkára nevelése volt: hegesztés, falrakás, asztalos- és gipszmunka, gépi szerszámkészítés, vasbeton-szerelés stb. Több szakaszt terveztek: megfigyelés (másik börtönbe átkerülés után), nevelés-képzés, különálló kerti lakrészben való elhelyezés, s végül fél-szabadság.

A nyitott rendszert az 50-es évek végén vezették be, a szögesdrót-akadályok megszüntetésével. Magában a – főleg a fiatal – büntetés-végrehajtási népességben bekövetkezett változások (fegyelmezetlenség, növekvő számú szökés a 80-as években) a börtön bezárását okozták.

A ré-i erődközpontot Ré szigetén, 1981-ben hozták létre 20-30 fogvatartotti csoport fogadásának céljából, akiket az erőd támfalainak újjáépítésével, továbbá a környező polgármesteri hivatalok számára történő munkavégzéssel bíztak meg. Igazgatási szempontból a Saint-Martin-de-Ré-i börtön alárendeltségében működő központ bizonyos mértékű autonómiát élvezett, amely lehetővé tette, hogy az intézmény nyitott börtön jogállással rendelkezzék: a fogvatartottaknak a külső helyszínekhez igazodó „profillal” kellett rendelkezniük, a büntetésükből hátralévő időnek még legalább 12 hónapnak, és legfeljebb 6 évnek kellett lennie. A vezető személyzeti ellátottság rendkívül korlátozott volt: egy állandó vezető, egy fogvatartási vezető és egy munkavezető. A központ átalakította és újrahasznosította egy volt nyári tábor épületeit, de a szökéseket megakadályozó, igazi biztonsági rendszer felszerelése nélkül. Az intézményben azonban a bizalom légköre uralkodott, ami jó tapasztalat volt mind a személyzet, mind pedig a fogvatartottak számára, akik büszkék voltak arra, hogy történelmi műemléket állítanak helyre, bár többségüknek egyáltalán nem volt tapasztalata a kőművességben. 250 fogvatartott lakott ott.

A központot 1987-ben bezárták 3 fogvatartott szökése miatt; mert egyikük golyóval megölt egy csendőrt, amikor próbált elrejtőzködni.

Belgiumban négy olyan intézet van, amelyik nyitott fogva tartási rezsimet alkalmaz. Ezek alacsony fokozatú biztonsági berendezéssel vannak felszerelve; önkéntesen elfogadott fegyelmi szabályokon alapulnak, és minimalizálják a kényszereszközök alkalmazását.

2008-ban az összesen 31 büntetés-végrehajtási intézetre átlagosan és 9813 fogvatartottra számítva a nyitott fogva tartási rezsim a fogvatartottak 6%-át fogadta be. Ők azonban nem részesültek azonos bánásmódban. Például a saint-huberti börtönben különbséget tettek a munkáltatásban vagy oktatásban résztvevők és az ezekben részt nem vevő (tétlen) fogvatartottak között; az utóbbiak nem jutottak akkora szabadsághoz és szabadidős tevékenységhez, mint az előbbiek.

A nyitott börtönök termelő tevékenység keretében többnyire mezőgazdasági termékeket állítottak elő, de kertészeti, asztalosipari, fémipari és konyhai árukat is. A belga igazságügyi minisztérium elsőbbséget adott a fogvatartottak olyan mesterségekre történő képzésének, amelyekből hiány van az országban.

2008-ban a zárt börtönökben 15-en követtek el öngyilkosságot Belgiumban – a nyitott rezsimben egyet sem. A mintegy 60 szökés kétharmada viszont nyitott intézetekből történt.

Belgiumban a marneffe-i börtön „szolgáltatói” intézet az ország négy börtöne közül. A Marneffe-i Büntetés-végrehajtási Központ tulajdonképpen iskola, bizonyos eredetiséget mutat: „szolgáltatóként” viselkedik, amely ügyfelekhez (bírók, ügyészek, igazságügyi alkalmazottak, sértettek, fogvatartottak, a társadalom) fordul. Ez a koncepció a nyitottbörtön-feladatok meghatározását és a feladatok ellátásához stratégiák kidolgozását foglalja magában. A fogvatartottak többnyire a büntetésük végén járnak, és a munkaerőhiánnyal küzdő szektorokban való képesítést szereznek: a képzések a börtönben kezdődnek, azután pedig szabadulás után folytatódnak. A közreműködők a szomszédos településekről érkeznek.

Jóllehet a munkák többségében mezőgazdasági jellegűek, az egyéb gazdasági tevékenységek mintegy 40 férőhelyet biztosítanak a gyártóműhelyekben vagy az építőipari szektorban. Az előállított áruk jó részét a büntetés-végrehajtási adminisztrációnak szánják, például bútorokat, ami lehetővé teszi a fogva tartási költségek csökkentését. Csak az olyan intézet, amelyik nagy terekkel rendelkezik a tevékenységek számára (gyártóműhelyek, külső vállalkozásokkal való partnerség, a termékek raktározására, munkagépek és szállítóeszközök tárolására stb.), képes arra, hogy nyitott rezsimű fogva tartást működtessen.

A marneffe-i börtönben érdekes sporttevékenység is folyik: a „Handi-randó”, ahol fogyatékkal élő személyek csoportjait fogvatartottak kísérik és segítik kirándulásaik során. A börtönvilág és a fogyatékkal élők közötti találkozás emberiességi szempontból igen előnyös minden egyes résztvevő számára. A Marneffe korábbi igazgatója az intézmény filozófiáját ezekkel a szavakkal határozta meg: a fogvatartottak „egyik lába a börtönön belül van, a másik meg kívül”.

A nyitott börtönrezsim Európában a következőképpen alakul:

a nyitott fogva tartási rezsim férőhelyeinek száma az országos összes büntetés-végrehajtási férőhelyek számához viszonyítva Franciaországban 0,37%, Belgiumban 7,28%;
a nyitott fogva tartási rezsimű intézetek száma az ország összes büntetés-végrehajtási intézetének számához viszonyítva Belgiumban 12,9%, Franciaországban 0,52%.

A nyitott fogva tartási rezsim férőhelyeinek száma Európát tekintve a legmagasabb Finnországban: 32,85%. A nyitott rezsimű intézetek aránya: 41,31%. Ez utóbbi Luxemburgban (50%) és Ausztriában (39,02%) is magas.

Tagadhatatlan, hogy a „büntetés-végrehajtás” és a „biztonság” egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ebből kiindulva a börtönbüntetéshez való viszonyunk során ezt kellő hangsúllyal figyelembe kell venni, legyen szó akár a visszaesés elleni hatékony küzdelemről, vagy akár az elítéltek társadalomba való visszailleszkedésének biztosításáról. Számos vizsgálat bizonyította, hogy megfelelő környezeti és támogatási rendszer nélkül ez a két célkitűzés nem érhető el. A börtönbüntetés valamennyi alternatívája – amely utánkövetést ír elő, és támogatást biztosít az elítélt társadalomba való visszailleszkedéséhez – képes a bűnismétlés veszélyét mérsékelni.

Vókó György DSc, professzor emeritus, igazgató, Országos Kriminológiai Intézet

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának történeti kialakulása Magyarországon a XVII. századtól napjainkig

Szerző(k): Bory Noémi

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása kialakulásának előzményei Magyarországon

„Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására.”¹ Magyarországra is hatott John Howard álláspontja, aki úgy vélte, hogy az elítéltet nem megölni és megsemmisítni, hanem megjavítani kell. A magyar börtönügynek a polgári átalakulást megelőző történetében a kormányzat egy ízben kísérletezett központi fegyintézet felállításával: 1772-ben Szempcen megnyitottak egy javítóházat (Domus Correctoriát) gróf Esterházy Ferenc egykori kastélyában, amely a városi börtön mellett, nevelő célzattal működtetett „rabdolgoztató ház” volt. Ide főleg felnőtt korúakat helyeztek el, de kivételesen felvettek az intézetbe szülők által beutalt, rossz magaviseletű gyermekeket is. A gyermekeket nem különítették el a felnőttektől és megjavulásukig kellett a javítóházban tartózkodniuk. A Domus Correctoria szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg. A rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján, félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.²

A 19. század 30-as és 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. 1848-ig Magyarországon a törvényhatóságok mellett a földesurak is gyakoroltak büntető igazságszolgáltatást. Mind az igazságszolgáltatás, mind a büntetés-végrehajtás patriarchális volt.

Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások felkeltették az érdeklődést a magyar büntetési rendszer megreformálására. Ennek hatására az 1840. évi V. törvénycikkel kiküldött Országos Választmány elkészítette 1843-ban a „Börtönügyi codex-javaslatot”. A törvényjavaslat elsőként tesz említést a fiatalkorúakról. A választmány figyelembe vette a külföldi jelesebb büntető- és javítóbörtönök elrendezését, és javaslatot készített arra vonatkozóan, hogy Magyarországon melyik rendszert lehetne a legcélszerűbben alkalmazni. Ehhez felmérték, hány fogházat kellene létesíteni, és hogy azok felállítása, fenntartása milyen költséggel járna. Az előkészületek során felmerült ugyan a nyugat-európai javítóiskolák gondolata, ez azonban mégsem került be a javaslatba. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint az országos börtönök építését. Ugyan a kódexjavaslat nem emelkedett törvényerőre, mégis kiemelkedő jelentősége volt a pozitív szándékot illetően, hogy a felállítandó börtönök székhelyén „javító-iskolát” akartak létesíteni, ahová a tizenhatodik életévüket be nem töltött fiatalkorúakat helyezték volna el. Ily módon Magyarországon is előtérbe került a fiatalkorúakkal szembeni megkülönböztetett bánásmód jelentősége, valamint az oktatás és a nevelés hangsúlyozott szerepe.

A szabadságharc leverését követően Magyarország kénytelen volt elfogadni az „osztrák polgárosítás” részeként az 1852-től hatályba léptetett osztrák birodalmi büntető törvénykönyvet. A Habsburg-kormányzat ezáltal azonban pótolni kényszerült a rendszer működtetéséhez szükséges feltételeket és létrehozni a magyar fegyintézetek hálózatát.³ Magyarországon a szabályozás azért is haladt lassan előre, mert 1852-ig az ítélkezés alapja a szokásjog volt.

1854 és 1858 között Magyarországon hat országos fegyház nyitotta meg kapuit (Illaván, Lipótváron, Vácott, Munkácson, Márianosztrán és Nagyenyeden). Az 1871. évi XXXIII. törvény alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok, majd a királyi ügyészek részére.

A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének kialakulása

A Csemegi-kódex⁴ döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében is, mert bevezette az Európában akkor már elfogadott fokozatos rendszert a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, és létrehozott több új intézményt (magánzárkás intézet, börtön, közvetítő és javítóintézet). Csemegi Károly elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Mindezek mellett a Csemegi-kódex mégis a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései által érte el az igazán nagy áttörést.

A tizenhat év alatti elítéltek nagyobb részét a Csemegi-kódex 85. §-ának alkalmazására tekintettel, „ha az előbbi szakaszban meghatározott korú egyének a cselekmény elkövetésének idején képesek voltak annak bűnösségét felismerni, következő szabályok szerint büntetendők:

halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt két évtől öt évig terjedő börtönnel,
öt évtől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntett miatt: két évig terjedhető börtönnel,
más bűntett miatt két évig terjedhető fogházzal,
vétség miatt rendőri büntetéssel.”

Azon a fiatalkorún, aki a Csemegi-kódex 92. § enyhítő szakaszának alkalmazásával rövid tartamú fogházbüntetést kapott, az így kiszabott büntetést törvényszéki vagy járásbírósági fogházban hajtották végre.

A megnövekedett kriminalitás kezelésére létrehozták a Szegedi Kerületi Börtönt, a budapesti Királyi Gyűjtőfogházat, a Soproni Fegyházat és a Kassai Kerületi Fogházat, valamint öt javítóintézetet is felállítottak, Aszódon (1884), Kolozsváron (1886), Székesfehérváron (1895) Kassán (1905) és Rákospalotán (1890).

A Kassai Kerületi Fogház (1905) és a fiatalkorúak munkáltatása

A századeleji kriminálpedagógia álláspontja szerint „a nevelést azonban, mint a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a legfőbb és voltaképpen egyetlen célt azért kell hangoztatnunk, mert a fiatalkorúak fiziológiai szempontból is még nemcsak rászorulnak a testi, értelmi és erkölcsi edzésre, de ezt a szükséges fejlesztést, a nevelést tőlük nincs jogunk és okunk megtagadni azért, mert bűntettet követtek el. A kultúrállam, amely a népnevelést kötelezőnek tekinti, köteles különlegesen gondoskodni a bűn útjára tévedt gyermekek és ifjak felneveléséről, nemcsak emberiességi, de elsősorban közbiztonsági, mondhatnák önvédelmi szempontból, mert ha az ily rosszerkölcsű, elhagyatott, vagy már a züllés útjára került fiatalokat engedjük neveletlenül felnőni, vagy éppen a felnőtt bűntettesekkel együvé zárjuk őket a rendes fogházakba, ez esetben a kétszerkettőnégy bizonyosságával a fiatal bűnösök legnagyobb részéből igazi bűntettesek fognak kifejlődni, akiket pedig okos, helyes neveléssel még szinte megközelítő biztonsággal meg lehetett volna mentenünk.”⁵

A fiatalkorú elítéltek száma 1904-ben 6071 volt (5284 fiú, 785 leány), közülük mindösszesen 124 fiút és 42 lányt ítéltek javítóintézeti nevelésre. A századfordulón 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogház működött Magyarországon.⁶

A Kassai Kerületi Fogház létrehozásának oka az volt, hogy a nagymértékben megnövekedett fiatalkorúak kriminalitása miatt szűkössé vált a javítóintézetek befogadóképessége. Különösen azoknak a tizenhat év alatti fiatalkorúaknak a kriminalitása nőtt jelentős mértékben, akik számára életkorukból adódóan a javítóintézeti nevelés lett volna a leghatékonyabb megoldás. A javítóintézetben való elhelyezés problémáját súlyosította az a tény is, hogy viszonylag hosszú időre, hozzávetőlegesen majdnem három évre kerültek be a fiatalkorúak, így az intézeti fluktuáció is csekély volt.⁷

Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők egy része javítóintézetben nem helyezhető el, de ezekről a fiatalkorúakról valamilyen módon gondoskodni kellett. Azonban hosszú ideig a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben ugyanazokat a büntetéseket alkalmazták, mint a felnőtt korúakkal szemben kiszabhatóakat, azzal a különbségtétellel, hogy a tizenhat évesnél fiatalabbakat el kellett különíteni a felnőttektől. A tizenhat év felettieket, akár ha büntetlen előéletűek is voltak, a felnőttekkel azonos zárkában helyezték el, mindössze annyi eltéréssel, hogy aki a huszonnegyedik életévét még nem töltötte be a büntetés-végrehajtás alatt és fegyházbüntetésre ítélték, azok részére külön csoportot alakítottak ki. A felnőttekkel közös elzárás veszélyét tovább fokozta, hogy a bírósági fogházakban nagy akadályokba ütközött a rendszeres munkáltatás. Ugyanis ezekben az intézetekben a legkülönbözőbb típusú, korú, foglalkozású, jellemű egyének kerültek össze, a legváltozatosabb tartamú büntetésekkel, ezért nem tudták a munkát úgy megválasztani, hogy a fogvatartottak ebből a szabadulásuk idejére profitáljanak.⁸

Mindezen okok miatt a fogházban lévő elítéltek nagy része rövid tartamú ítélete miatt vagy egyáltalán nem dolgozott, vagy legfeljebb házi munkát végzett, a hosszabb időre elítélteket pedig munkabérlőnek adták át. Ezt az állapotot – különösen a fiatalkorúakra nézve – nem lehetett tovább fenntartani. Egyrészt a felnőttekkel közös elzárás miatt állandóan ki voltak téve a bűnnel való megfertőzés veszélyének, valamint a könnyű fogházi munka miatt a büntetés súlyát nem érezték, sőt számukra a fogházat kívánatossá tette a munka hiánya vagy könnyűsége, valamint az élelmet és a lakhatást, amit a szabad életben csak nehézség árán lehetett megszerezni, a fogházban könnyűszerrel megszerezhették.⁹

Az új fogház létrehozásának célja az volt, hogy a fiatalkorúakat az ország összes fogházából összegyűjtsék, így elkerülve azt, hogy a felnőttek tovább fertőzzék a fiatalkorúakat, a csoportok kialakítása ne okozzon nehézséget, továbbá a fiatalkorúak oktatása és munkáltatása is megfelelő irányba tolódjon. Az ötlet kedvezett annak is, hogy a fiatalkorúak számára patrónusrendszert hozzanak létre. Kimutatták ugyanis, hogy a szabadulást követő hónapokban a legszámottevőbb a növendékek visszaesése, és ennek egyik oka többek között az, hogy szabadulásukat követően nehézségekbe ütközik visszailleszkedésük a társadalomba.

A fiatalkorúak létszámának összesítésénél az első korlátot maga a büntető törvénykönyv állította fel, mivel a Btk. értelmében a fegyházbüntetést fegyházban kellett végrehajtani, így azokat a fiatalkorúakat, akiket a bíróság fegyházbüntetésre ítélt, a bírósági fogházi összegyűjtésnél nem lehetett figyelembe venni, csak a börtönben, fogházban és elzárásukat töltőket. Ezen túlmenően az egy hónapnál rövidebb időtartamra ítélteket sem lett volna célszerű a létszámnál figyelembe venni. A járásbírósági fogházban lévőket is figyelmen kívül kellett hagyni, mert általában az itt eltöltött tartam egy hónapnál rövidebb volt.

Minden törvényszéki fogházban összeírták az előző két évben büntetésüket töltő tizenkettő és húsz év közötti fogvatartottakat, az életkor tekintetében a büntetés megkezdésének időpontját vették figyelembe. A fogházat ellenőrzők azt is megvizsgálták, hogy a meglévő fogházak közül melyik a legalkalmasabb a fiatalkorúak elhelyezésére. Az összpontosításnál irányadó szempontok voltak: a fogház népesebb városban legyen; a városnak jó vasúti összeköttetése legyen; külmunkához szükséges földterülettel rendelkezzen; maga a fogház zárkákkal, tanteremmel legyen felszerelve; a biztonsági és az egészségügyi szempontoknak megfeleljen.¹⁰

A lefolytatott fogházvizsgálat után a kiküldöttek a kassai királyi törvényszéki fogházat jelölték ki. Az 1900-as években a fiatalkorúak külön fogházának gondolatával megjelent a speciális és a generális prevenció eszméje. A Kassai Kerületi Fogház felállításának előnye az volt, hogy a fiatalkorúakat elkülönítették, és a fogvatartottakat kriminológiai szempontok alapján helyezték el. Korábban ilyen elhelyezésre nem volt kísérlet.

A Kassai Kerületi Fogházban a kormány a fiatalkorúak munkáltatását úgy akarta megszervezni, hogy minden fiatalkorút foglalkoztassanak, kemény munkát végezzenek és a végzett munkából okuljanak, annak hasznát vehessék. A kormány úgy vélte, hogy a fiatalkorúakra nézve a fogházbüntetést szigorítani kell, ezt a felfogást már önmagában a fiatalkorúak külmunkája is alátámasztotta. A nehéz fizikai munkát igénylő külmunka további előnye az volt, hogy a fiatalkorúak egészségügyi szempontból is hasznosan töltötték az időt, egész nap szabad levegőn tartózkodtak. A fiatalkorúak kosárfonást, szalmafonást, gyékényfonást és fafaragást tanultak. A betanítást részben szerződéses munkavezetők, részben fogházőrmesterré kinevezett hivatásosok látták el. Az intézet a háziipari termékek értékesítésére piacot is szerzett. Összekapcsolva a munkáltatás haszonelvűségét az utógondozás gondolatával, a fogházból szabadult fiatalkorúak által az otthon elkészített termékeket az intézet a saját piaci csatornáin keresztül értékesítette.

Előtérbe helyezték az iskolai oktatást, erre három csoportot alakítottak ki: az írni, olvasni, számolni már tudó elítéltek hetente egy órában ismétlő foglalkozáson vettek részt; az analfabéták közül a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek csak olvasni és a nevüket aláírni; a hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt analfabéták olvasni és négy alapművelettel számolni tanultak.¹¹ Az analfabéták a munkaidejük terhére napi egy órát töltöttek tanulással.

A fogházban külön csoportba helyezték a lopás és rablás miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket, az egyéb vagyon elleni, továbbá a nem vagyon elleni deliktum miatt elítélt első bűntényeseket és a visszaesőket, valamint a városi csavargókat. A Kassai Kerületi Fogház még magán viselte a korszak börtönügyi felfogásait, ily módon a szabadságvesztés végrehajtásával szükségképpen együttjáró represszív (megtorló) elemeket, mert a büntetés végrehajtását a kedvezmények és jutalmazási eszközök hiánya jellemezte.

Fegyelmi büntetés volt a külmunkától való elvonás, a böjt, a súlyosbított magánelzárás, a sötétzárka és a kurtavas. A külvilággal való kapcsolattartást csak kivételes esetben engedélyezték. A munkajutalomért adható 10 fillért már csekély vétség elkövetéséért is megvonhatták. A fiatalkorú egyéni gondjait az őrzésével is megbízott fogházőr oldotta meg.

A Kassai Kerületi Fogház hátránya az volt, hogy a büntetés végrehajtásánál a pedagógiai elemek még nem kerültek előtérbe, mivel a végrehajtás magán viselte a felnőttek büntetés-végrehajtásának sajátos elemeit és nem érintette a fiatalkorúak büntetési rendszerének büntetőjogi alapjait, azonban mindezek ellenére a jelentősége abban állt, hogy az igazságügyi kormányzat első alkalommal ismerte fel a fiatal- és felnőtt korúak elkülönítésének szükségességét.

A fiatalkorúak megjavítása és az államfogház-büntetés

A megnövekedett bűnözés elleni eredményes fellépés és a társadalomtudomány fejlődése a kriminálpolitika módosítását igényelte.¹² A reformirányzatok támadták a klasszikus büntetőjogi iskola tanain alapuló büntető törvénykönyvet és annak büntetési rendszerét. A vita csak egy kérdésben, a fiatalkorúak tekintetében nem éleződött ki. A kriminálpolitika, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságvédelem a fiatalkorúak mentése és javítása érdekében összefogásra mozgósította a büntetőjogászokat, a pedagógusokat, a pszichológusokat, és összehangolta az érintett állami és társadalmi szervek működését.

A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. évi XXXVI. tc. (a továbbiakban: I. Bn.) 26. §-a szerint, ha a javítóintézeti nevelésnél szigorúbb intézkedésre volt szükség, akkor a bíróság a fiatalkorút halállal, fegyházzal, börtönnel vagy fogházzal büntetendő cselekmény miatt fogházbüntetésre, államfogházzal büntetendő cselekmény miatt államfogház-büntetésre ítélte a fiatalkorút.

Kizáró rendelkezése volt a törvénynek, hogy azzal a fiatalkorúval szemben, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét még nem töltötte be, fogházbüntetést csak a legsúlyosabb esetekben lehetett megállapítani. A fogházbüntetés legkisebb tartama tizenöt nap volt; leghosszabb tartamát pedig aszerint differenciálta a törvény, hogy a fiatalkorú a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét betöltötte-e, és a cselekményre a törvény halál- vagy fegyházbüntetést állapított meg: a tartam ebben az esetben tíz év, más esetekben pedig öt év volt. Az államfogház-büntetés legkisebb tartama egy nap, leghosszabb tartama pedig két év volt.

A törvény újdonsága volt az is, hogy a fiatalkorúakat el kellett különíteni a büntetés végrehajtása során a többi elítélttől: „[a] fogházbüntetés fiatalkorúak részére felállított külön fogházban hajtandó végre. Egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés más letartóztató intézet magánzárkájában is végrehajtható”¹³ .

A bíróság ítéletében elrendelhette, hogy a fiatalkorúak fogházában állja ki a kiszabott fogházbüntetést az olyan elítélt is, aki a tizennyolcadik életévét már betöltötte, de a huszonegyedik életévét még nem. A törvény kimondta, hogy a fiatalkorúakra megállapított egyéb szabályokat a tizennyolcadik életévét betöltött, de a huszonegyedik életévét még be nem töltött elítéltekre nem lehet alkalmazni. A fiatalkorúság végső korhatára a mai szabályozással egyezően a huszonegyedik életév volt: „aki életének huszonegyedik évét betöltötte, a fiatalkorúak fogházába fel nem vehető”.

A bíróság akár a fogházbüntetést megállapító ítéletében, akár utóbb a felügyelő hatóság javaslatára elrendelhette, hogy a fiatalkorú a fogházbüntetés kiállása után utólag még javító-nevelésben részesíttessék, ha attól gyökeres erkölcsi átalakítása remélhető.

Az I. Bn. hatálybalépésének évében hét magánintézet létesült, és ezek mindösszesen 320 fő befogadására voltak alkalmasak, az öt állami javítóintézet pedig 1630 fiatalkorú elhelyezését tette lehetővé, így mindösszesen a 12 intézet kétezer fiatalkorút tudott befogadni.¹⁴

A javító-nevelés céljának meghatározása

az 1909. évi 27200 számú IM. rendeletben

Az 1909. évi 27200 IM. számú rendelet (a továbbiakban: JnR.) rendelkezései közül említést érdemel, hogy lefektette a javító-nevelés célját az Általános nevelési elvek fejezetcím alatt: „…a növendékeket az intézeti rend, vallás-erkölcsi, iskolai és munkaoktatás és az egyéni nevelés minden célszerű eszközének felhasználásával hazafias, becsületes, rendszerető és munkás polgárokká nevelje”. Meghatározta a pedagógiai feladatokat is a javítónevelés során: „a javító nevelésnek arra kell irányulnia, hogy nemcsak a helyes családi nevelést pótolja, hanem a nevelés hiányával, vagy a helytelen neveléssel okozott erkölcsi fogyatkozásokat és jellembeli hibákat is megszüntesse”.¹⁵

Ily módon a javító-nevelés célja a nevelés hiányainak pótlása és a rossz nevelés korrekciója. A rendelet erre az intézet dolgozóinak a figyelmét is felhívta, ugyanis nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézet nem a büntetés végrehajtására rendelt hely, a növendékek nem a bűnhődés végett vannak a gondjaikra bízva.

A JnR. fontosabb rendelkezései alapján

az igazgató az újonnan befogadott növendékekkel négyszemközt elbeszélgetett, ezt követően a növendéket legfeljebb hat hónapra a megfigyelésre kísérleti családba helyezték. A megfigyelés tapasztalatai alapján a növendéket gyógypedagógiai nevelésben is részesítették, a feltűnően rossz magaviseletű növendéket a többi növendéktől elkülönítve látták el;
a növendéket ezt követően az igazgató nevelő családokba osztotta, a családba helyezés alapvető szempontja a foglalkozás volt, de figyelembe vették a növendék életkorát és előéletét is;
részletesen előírták az intézeti életrendet;
a javító-nevelés középpontjában a növendékek iskolai és munkaoktatása állt. A munkanemet úgy kellett megválasztani, hogy jellemképző és erkölcsnemesítő hatása mellett a növendéket rendszeres munkához szoktassa és az a jövőbeli megélhetéséhez szilárd alapot nyújtson;
a javítóintézetek profiljuk szerint különböző munkanemeket kínáltak, de egy-egy intézeten belül is többféle foglalkozási formát alakítottak ki. Kivételesen – az igazságügyi miniszter engedélyével – lehetőség volt arra, hogy a növendék az intézeten kívül is munkát vállalhasson, de a napi munkaidő leteltével köteles volt az intézetbe visszatérni;
új intézmény volt a növendékek szabadságolásának bevezetése, ez a munkában és tanulásban kitűntek számára lehetővé tette, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepekre nyolc-nyolc napra, a nyári iskolai szünidőben pedig legfeljebb két hét szabadságra a hozzátartozóikhoz utazzanak. A rendelkezés célja az volt, hogy a növendékeket közelítsék a szabad élethez;
lehetővé tették a növendékek eltávozását egy-két napra családi események alkalmából, illetve rendszeresítették a hozzátartozók havonkénti látogatását és hetenkénti levélváltását;
két új jutalmazási formát vezettek be: intézeti ügyekben kiküldetést az intézeten kívül és kiránduláson részvételt;
a fegyelmi fenyítések közül a testi büntetést megtiltották;
szabályozták a teljes elkülönítés tartamát, legrövidebb tartamát 6 órában, a leghosszabb tartamát pedig tizenöt napban határozták meg;
az intézetből megszökött növendék visszaszállítási költségeit és az általa okozott kárt a növendék munkadíjából le lehetett vonni, kivéve, ha a felügyelőt terhelte felelősség a szökésért, akkor a költségeket ő viselte;
a kísérleti kihelyezést is újraszabályozták. A javító-nevelés a növendék teljes megjavulásáig tartott, azonban a bíróság által elrendelt javító-nevelés legrövidebb tartama egy év volt¹⁶ . Az egy év letelte után a növendék előmenetele és magatartása alapján mérlegelni lehetett a kihelyezését, de biztosítva kellett lennie a növendék lakásának és munkahelyének. A kísérleti kihelyezést az igazgató javaslatára az igazságügyi miniszter rendelte el. A kihelyezett növendék köteles volt a részére előírt magatartási szabályokat betartani: „a növendék kötelessége volt a kijelölt helyre letelepedni, becsületes, rendes munkás életet élni, tartózkodni nemcsak büntetendő cselekményektől, hanem iszákos, csavargó, erkölcstelen életmód folytatásától és dologkerülésektől is”¹⁷ ;
a kihelyezett növendék felügyeletét az intézet igazgatósága, illetve a felügyelő hatóság által kirendelt pártfogók látták el;
a kísérleti kihelyezés véglegessé vált, ha a növendék a két év alatt kifogástalan magatartást tanúsított, ellenkező esetben visszaszállították az intézetbe, kivéve ha időközben betöltötte a 21. életévét¹⁸ ;
a kibocsátás véglegessé vált, ha a növendék betöltötte a huszonegyedik életévét.

Az intézet igazgatóságának akkor is gondoskodnia kellett a kibocsátott növendék elhelyezéséről, ha a növendék elbocsátása véglegessé vált.

A fiatalkorúak rezsimrendszere

A fiatalkorúak fogház-, államfogház és elzárásbüntetés végrehajtásáról szóló 27300/1909. számú IM rendelet (a továbbiakban: FhR.) a fogházbüntetés végrehajtását négy szakaszra osztotta: az első szakasz néhány napos elkülönítést jelentett, amelynek célja a fiatalkorú megismerése volt, a második szakaszban a magánelzárás annyiban enyhült, hogy a fiatalkorú iskolába, sétára, templomba és étkezésre kijárhatott. Az első és a második időszak együtt legfeljebb három hónapig tarthatott.

A harmadik szakaszban a magánelzárás teljesen megszűnt, helyébe a csoportos munkáltatás lépett, a negyedik szak ismét szigorú magánelzárást jelentett; a fiatalkorú a szabadulását megelőző két-három hétben ismét magánelzárásba került. A négy szakaszba osztásról a házi tanács döntött.

A rendelet a fiatalkorúak csoportba osztását is szabályozta. Az FhR. négy eltérő csoportosítást írt elő: az „A” csoportba az egyéni elbánást igénylő fiatalkorúak, a kétes elmeállapotúak, a javíthatatlan, a fékezhetetlen és az alkoholista fogvatartottakat helyezték el; a „B” csoportba a büntetlen előéletűeket; a „C” csoportba a visszaesőket; és a „D” csoportba pedig a „szokásos” bűntettesek kerültek. A szokásos bűntettesek alatt azokat a fiatalkorúakat értették, akik a bűncselekményeket életmódszerűen, megélhetés végett követték el.¹⁹ A fiatalkorúakat a rendelet egyéni érdemeik szerint is osztályozta, az adott rezsim keretei között a fogvatartottakat jutalmazták az iskolai és a munka szorgalmuk, valamint fegyelmezett magatartásuk miatt, és ennek megfelelően az egyéni bánásmódot velük szemben könnyítették.

A büntetés végrehajtása differenciálttá vált, kialakult a rezsimrendszer. Minden fogvatartott a befogadását követően a fenti csoportbeosztástól függetlenül először a legkevésbé kedvezményezett III. osztályba került, majd a házi tanács döntése alapján kerülhetett a II. és az I. osztályokba.²⁰

A fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátása

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása 1920-tól a második világháború végéig stagnált, a veszteséget elszenvedő Magyarországban nem volt további késztetés arra, hogy összefogjanak a deviáns gyermek- és fiatalkorúak megmentésére.²¹ A második világháborút követően a hazai börtönügy felügyelete és irányítása a Belügyminisztériumhoz került.

A büntetés végrehajtására vonatkozó egyes kivételes rendelkezésekről szóló 1948. évi VII. törvénycikk 7. §-a a fiatalkorú elítéltekről akként rendelkezett, hogy „azt a fiatalkorút, akit a jelen törvény hatálybalépése előtt rögtönítélő eljárás során fogházbüntetésre ítéltek, az igazságügy miniszter az 1908:XXXVI. tc. 29. §-ának első bekezdésében²² megszabott egyéb előfeltételek fennállása esetében büntetése kétharmad részének kitöltése előtt is feltételes szabadságra bocsáthatja, ha a fiatalkorú megfelelő elhelyezése és egyéniségéhez mért munkával való foglalkoztatása biztosítva van”. Kivételes rendelkezés alapján az 1440/1945. ME. rendelet 15. §-ában foglaltak megvalósulása esetén a fiatalkorúval szemben életfogytig tartó börtönt és halálbüntetést is ki lehetett szabni. A 43.598/1947. számú IM. rendelet megtiltotta, hogy fiatalkorú fogollyal szemben a testi fenyítés bármely formáját alkalmazzák, de súlyosabb beszámítás alá eső cselekmény esetén a kurtavas alkalmazására még volt lehetőség.

A nevelő jellegű intézkedések

A fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőjogi és büntető eljárásjogi rendelkezéseket önálló jogszabály, az 1951. évi 34. számú törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ftvr.) tartalmazta.

Az Ftvr. bevezette a dualista jogkövetkezmények rendszerét, nevelő intézkedéseket és büntetéseket alkalmaztak a fiatalkorúakkal szemben.²³

Nevelő jellegű intézkedés volt a javítónevelés, a gyógypedagógiai intézetbe utalás, a próbára bocsátás és a bírói megrovás. Az Ftvr. a feltételes szabadságra bocsátásban is kedvezőbb szabályokat állapított meg, leszögezte, hogy az egy évet meghaladó börtönbüntetésnél a fiatalkorút a büntetés kétharmadának letöltése után feltételes szabadságra lehet bocsátani.

A 133/1952. számú büntetés-végrehajtási utasítás szigorította a rendelkezéseket, és a hetenkénti egy látogatás helyett a havi egyszeri látogatást tette lehetővé. A kapcsolattartás kedvezmény jellegű volt, ezért külön indokolás nélkül bármikor meg lehetett vonni. A 2033/10/1952. számú MT határozat alapján az Igazságügyi Minisztérium felügyeletéből a börtönök átkerültek a Belügyminisztérium hatáskörébe. A fiatalkorúakat Ceglédről és Kecskemétről Sátoraljaújhelyre helyezték át, ennek oka a megfelelőbb termelési szempont volt. 1952-ben megalakult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága. Az elítéltek száma ebben az időszakban 35 000 fő volt, azonban az internáltak száma mintegy százezer fő körül mozgott. Megalakult az ÁVH is, amely a börtönök egy része felett irányítást gyakorolt.

A fiatalkorúak végrehajtásának differenciálása

az 1954. évi 23. törvényerejű rendeletben

Az 1954. évi 23. tvr. (a továbbiakban: Fn.) a fiatalkorúakat két csoportra osztotta: a tizenkettő és tizennégy, és a tizennégy és tizennyolc év közöttiekre. A tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúakkal szemben büntetést nem lehetett kiszabni, csak intézkedéseket lehetett alkalmazni, az alábbi megszorításokkal:

a tizenkettő és tizennégy év közöttiekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni;
a 14-15. év közötti fiatalkorúakkal szemben a kiszabható börtönbüntetés maximuma 5 év volt,
a 15. év betöltése esetén 10, illetve 15 év börtön is kiszabható volt;
a 16. életév betöltése után, háborús és népellenes bűntettek elkövetése esetén halálbüntetés is kiszabható volt;
a 17. év betöltése után nevelőintézkedések nem voltak alkalmazhatók, de bármely büntetés kiszabható volt velük szemben.²⁴

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1950-es és 1960-as években

Az 1955. évi Bv. Szabályzat már mellőzte a testi és a fizikai fájdalmat okozó fegyelmi büntetéseket. A szabályzat a fiatalkorúak börtönbüntetésének végrehajtását önálló fejezetben helyezte el, ily módon létrehozta a fiatalkorúakra érvényes szocialista szabályozási modellt. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtá-sában a represszív elem erősödött, a pedagógiai elem pedig tovább csökkent. A szabályzat mellőzte az egyéniesítést és a fiatalkorúak csoportosítását, egy elemet tartott meg a korábbi progresszív elemek közül: a fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátását, de annak feltételeként a munkateljesítményt határozta meg. A szabályzat előírta a fiatalkorúak tankötelezettségét, az általános iskola nyolc osztályát minden fiatalkorúnak el kellett végeznie. A valláserkölcsi oktatás helyét a politikai nevelés vette át. A szakmai oktatásra is nagy hangsúlyt helyeztek, a munkáltatás mellett az ipariskolai oktatás is általánossá vált. A fiatalkorúak napirendje, kötelezettségeik és magatartási szabályaik azonosak voltak a felnőttekével. A szabályzat jogosultságokat még nem ismert, csak kedvezményeket.²⁵

A fiatalkorúak kapcsolattartása is kedvezmény volt, levélváltásra kéthetente, látogatásra havonként volt lehetőségük, és csak a legközelebbi hozzátartozójukkal. A fegyelmi büntetések a kedvezmények megvonására irányultak, valamint bevezették a hét napig tartó magánelzárást. Kedvezmény volt a börtönparancsnoki és a nevelői dicséret.

A feltételes szabadságra bocsátás feltételei azonosak voltak a felnőttekével; száz százalékot meghaladó munkateljesítmény és kifogástalan magatartás, de a fiatalkorúaknál az iskolai teljesítményt is figyelembe vették. A feltételes szabadság iránti kérelmet a fiatalkorúnak vagy törvényes képviselőjének a börtönparancsnoknál kellett előterjeszteni, de hivatalból a börtönparancsnok is kezdeményezte. A kérelmet a börtöntanács véleményezte, és a belügyminiszter képviseletében a Büntetés-végrehajtási Parancsnokság vezetője engedélyezte.

A háborút követően a fiatalkorú fiúkat Cegléden egy huszárlaktanya lóistállójából átalakított épületben, a lányokat pedig Kecskeméten helyezték el. A fiúk mostoha körülmények között éltek Cegléden; egy terembe 30-40 fiatalkorút zsúfoltak be.

1954 végén a fiatalkorúakat a felnőtt korúakkal azonos intézetbe szállították át Sátoraljaújhelyre, ahol szigorú biztonsági és rezsimelőírások között 250 fiatalkorút tartottak fogva. Az intézetet a földrajzi fekvése miatt a hozzátartozók nehezen tudták megközelíteni, így a fiatalkorúak kapcsolattartása csak korlátozottan érvényesült. A fiatalkorút, amennyiben betöltötte a tizennyolcadik életévét, a felnőtt fogvatartottak közé helyezték át.

A 8/1959. BM számú utasítás pozitívuma volt, hogy kimondta, a fiatalkorúak nevelése az őrzésükkel egyenrangú feladat. Fontos rendelkezése volt az utasításnak, hogy a fiatalkorú középiskolai tanulmányokat folytathatott, a személyes szükségleteire történő bevásárlást és a feltételes szabadságot nem kötötték mereven a munkateljesítményéhez. A fiatalkorú tizenkilenc éves koráig a fiatalkorúak börtönében maradhatott, ha szakmai képzése még nem fejeződött be, továbbá a kapcsolattartása korlátlan levelezéssel egészült ki.

A 28/1958. számú büntetés-végrehajtási országos parancsnoki parancs elrendelte a fiatalkorú fogvatartottak átszállítását Sátoraljaújhelyről Budapestre. 1959 januárjában ennek megfelelően 130 fiút és 20 lányt szállítottak a Budapesti Országos Börtön egyik részlegébe. A fiatalkorúakat foglalkozásuk szerint csoportosították.

1963-ban a büntetőintézetek felügyelete és irányítása visszakerült az Igazságügyi Minisztériumhoz. 1963 elejére 420-450 főre emelkedett a fiatalkorú fogvatartottak száma, ami elhelyezési nehézségeket okozott, ugyanakkor nem tudták megoldani az elszigetelésüket a felnőttektől.

Mindennek következtében hatályba lépett az 1978. évi IV. tv., amely megváltoztatta és differenciálta a büntetés-végrehajtás fokozatait. Az új intézmény Tökölön létesült, neve Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága lett.

A szakmai álláspont az volt, hogy a fiatalkorúak részére egy nyitottabb intézetet kell kialakítani. Az 1963-as amnesztia is kedvezett az új elvárásoknak, amely a fiatalkorúak számát 71-re csökkentette.

A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága eredetileg huszárlaktanya volt, majd az 1956-os forradalom leverése után a Belügyminisztérium internálótáborává vált. Megszüntetését követően 1963-ban költöztették ide a fiatalkorúakat. A tököli táborba 1963 júniusában három rabszállító gépkocsival 71 fiatalkorú elítélt – és velük két nevelő, három tanműhelyvezető és egy egészségügyi tiszthelyettes – érkezett, ezzel megkezdődött a „Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének” története.

Magyarországon először 1966-ban jelent meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról törvényi szintű szabályozás.

A büntetés-végrehajtásban újdonság volt, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. tvr. törvényi szintre emelte a büntetés-végrehajtással kapcsolatos szabályokat, és többek között lefektette a fogvatartottak jogait és kötelezettségeit, ily módon az elítélt alannyá vált és nem tárgya volt a büntetés-végrehajtásnak.

A tvr. lefektette a büntetés-végrehajtás rendjét és módozatait, az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket, erre figyelemmel a jogszabály céljában, elveiben és tartalmában is közelített a nemzetközi normákhoz.

Meghatározta a büntetés-végrehajtás célját: az ítéletben meghatározott joghátrány alkalmazása, valamint a szocialista nevelési elvek és módszerek gyakorlati érvényesítésével és felhasználásával az elítéltek átnevelése törvénytisztelő állampolgárrá. Leszögezte azt is, hogy a szabadságvesztést büntetés-végrehajtási intézetben csak a bíróság jogerős ítélete alapján lehet végrehajtani, valamint az elítélttel szemben csak a bíróság ítéletében vagy a jogszabályban meghatározott joghátrányt lehet alkalmazni.

A törvény a szabadságvesztés négy fokozatát különböztette meg (szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végre-hajtási munkahely). A bíróság ítéletében rendelkezett arról, hogy a büntetést melyik fokozatban kell végrehajtani.

A tvr. VIII. fejezete külön szabályokat tartalmazott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtására vonatkozóan. Úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorúval szemben alkalmazott szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kell fordítani a fiatalkorú erkölcsi nevelésére, valamint oktatására. A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében, illetőleg a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén – kell végrehajtani. A fiatalkorúak börtönének, illetőleg büntetés-végrehajtási munkahelyének rendje enyhébb, mint a felnőtteké.²⁶

Célul tűzte ki az elítéltek átnevelését. Rögzítette azt is, hogy a fiatalkorúak börtönének rendje a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyénél szigorúbb, így

az intézeten belüli mozgás,
a levelezés,
a látogatás,
a csomagküldemény,
a birtokban tartható tárgyak köre, valamint
a keresmény saját célra való felhasználása tekintetében.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén az elítéltek:

az intézetnek a közösség rendelkezésére kijelölt részében kíséret nélkül mozoghatnak,
levelezésük nem korlátozott,
látogatás esetén nem állnak közvetlen ellenőrzés alatt,
keresményük nagyobb hányadát saját céljukra használhatják fel.

A fiatalkorúakat büntetésük tartamához képest szakmunkás-, illetőleg beta-nítottmunkás-képzésben kell részesíteni. Intézményes oktatással biztosítani kell az általános iskola elvégzését, és a lehetőséghez képest elő kell segíteni a középiskolai tanulmányok folytatását.

Taxatíve felsorolta a fiatalkorúval szemben alkalmazható fegyelmi fenyítéseket:

dorgálás szóban vagy parancsban,
szigorú megrovás parancsban,
a szórakoztató közös foglalkozástól három hónapig terjedhető eltiltás,
a csomagküldeménytől három hónapig terjedhető eltiltás,
a keresményből saját célra felhasználható összeg csökkentése,
a tisztségviselési megbízatás visszavonása,
húsz napig terjedhető magánelzárás.

A tizennyolcadik életévét betöltött elítélttel szemben előzetes orvosi véleménytől függően húsz napig terjedhető szigorított magánelzárás is alkalmazható volt.

Megállapítható, hogy a hatvanas évek szemléletmódja jelentős hatást gyakorolt a fiatalkorúak büntetéseinek végrehajtására is. A büntetés-végrehajtás nevelési jellegéhez ma is szorosan hozzátartozik a fiatalkorú fogvatartottak oktatása, nevelése, amelyben jelentős szerepet kap az is, hogy valamilyen szakma elsajátítása révén később munkához és megfelelő bevételhez jussanak. Sokkal kevésbé kézzelfogható a mindennapi gyakorlatban azonban a közösségi életre való nevelés, a megfelelő szocializáció. Szabó András rávilágított arra, hogy a fiatalkorú bűnelkövető életében a szocializációs folyamatba eleve valamilyen hiba csúszott, még azelőtt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetbe került volna.²⁷

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1970-es években

A jelenlegi büntetés-végrehajtás alapjait az 1971. évi 28. tvr. teremtette meg, amely a fiatalkorúakkal kapcsolatos rendelkezések között rögzítette, hogy a fiatalkorú szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában – kell végrehajtani.

Ha az elítélt a büntetés megkezdésekor huszadik életévét már betöltötte, vagy azt a büntetés végrehajtása alatt töltötte be, a bíróság határozta meg a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó speciális rendelkezések a Bv. tvr.-ben

Az 1979. évi 11. törvényerejű rendeletet (a továbbiakban: Bv. tvr.) büntetés-végrehajtási szakemberek hozták létre, és megfelelt az Európa Tanács ajánlásaiban foglaltaknak. Bár időközben számos módosítás történt, de jelentőségét az is alátámasztja, hogy több mint harminc évig hatályban volt.

A Bv. tvr. úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorú fogvatartottak a felnőttekre irányadó jogokon (egészségügyi ellátás, kapcsolattartás, szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, panasz előterjesztés, vallásgyakorlás, pihenés, önképzés, sportolás, tanulmányok folytatása) túlmenően sajátos védelemre jogosultak. A szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kellett fordítani a fiatalkorú nevelésére, oktatására, személyiségének fejlesztésére és testi fejlődésére.

A szabadságvesztés végrehajtása során a fiatalkorúakat el kellett különíteni a felnőtt korúaktól. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltek csak az intézet működése érdekében lehettek elhelyezhetők. Biztosítani kellett a fiatalkorú fogvatartottak részére, hogy szakmunkás- illetőleg betanítottmunkás-képzésben vegyenek részt, és lehetővé kellett tenni, hogy középfokú tanulmányokat folytassanak.

A fiatalkorú neveléséhez és a társadalomba beilleszkedésének segítéséhez igénybe kellett venni a gyámhatóság és az egyéb állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelő, valamint a fiatalkorú hozzátartozóinak segítségét.

A fiatalkorú az általános jutalmakon (dicséret, soron kívüli csomag, látogató fogadása soron kívül, látogatási idő meghosszabbítása, tárgyjutalom, pénzjutalom, személyes szükségletre fordítható összeg növelése, rövid tartamú eltávozás, kimaradás) felül dicsérő oklevéllel is jutalmazható volt.

A rövid tartamú eltávozás tartama mind a fiatalkorúak börtönében, mind a fiatalkorúak fogházában évente legfeljebb tizenöt nap, míg a felnőtt korúaknál börtönben tíz nap, fogházban tizenöt nap volt. A magánelzárás a fiatalkorúak börtönében húsz, a fiatalkorúak fogházában tíz napig terjedhetett. A magánelzárással fenyített fiatalkorút az iskolai tanórákról nem lehetett eltiltani.

A tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú dohányterméket nem tarthatott magánál. Ez változott a jelenleg hatályos törvényben, a nemdohányzók védelme érdekében a jogalkotó ezt az életkort tizennyolc életévre emelte fel.

Ha a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában levő elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt betöltötte a huszonegyedik életévét, a szabadságvesztés fokozatának meghatározása, valamint a fiatalkorú végrehajtás során tanúsított magatartására figyelemmel a büntetés-végrehajtási intézet tett előterjesztést a büntetés-végrehajtási bíróhoz a szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása végett.

A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben kel-lett végrehajtani.

A jelenleg hatályos, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2015. január 1-jén lépett hatályba.

Bory N. PhD, ügyész, Legfőbb Ügyészség, egyetemi adjunktus, PPKE JÁK