Birkanyárs
– Tegnap megint a vádlottal vacsoráztam – folytatta Geoff.
– Mármint álmában, ugye?
– Persze – nézett rá enyhe undorral. Hogy is juthat eszébe ilyen kérdés?
– Jó, jó, csak tudja, szeretem pontosan tisztázni a dolgokat, ilyen a munkám.
– Az enyém is – mondta Geoff, és ezen váratlanul összenevettek. Valóban, talán jobb lett volna, ha mégis a kamaszkori álmánál marad az apjáé helyett, és most a másik fotelben ülne, és ő lenne ilyen nyugodt. Végül is sok hasonlóság van kettejük hivatása között. Az alap ugyanaz: kérdezni, tisztázni, megérteni és rendet tenni, de akkor mi is a különbség? Hogy ezen az oldalon van a feszültség és a probléma, a másikon a nyugalom? Hogy nem kell bizonyítani?
– Jó kérdés, nem gondolja, hogy a vádlott pont ugyanezt hiszi magáról?
– Úristen, hangosan gondolkodtam?
– Ezért van itt, nem?
Ismét nevetni próbált, de nem úgy sikerült, mint az előbb. Valóban, ez a poén is ült. De azért elég ijesztő gondolat, hogy már azt sem tudja kontrollálni, mikor mondja ki a gondolatait. Az irodában is ezt teszi a beosztottak előtt?
– Máskor is szoktam?
– Nem sűrűn, de örülök, hogy most megtette. Maga szerint mit gondol önről a vádlott?
Most hálás volt a visszaterelésért. Így is kell ezt, tisztázzuk csak előbb ezt az egyszerű kérdést, térjünk vissza a bonyolultabbra majd később, ha elértünk egy részeredményt. Terelgessen csak, az a munkája. Az enyém is. A résre nyitott ablakon át megcsapta az orrát a tenger illata. Legalább ez meg az enyhe tél olyan ebben a furcsa városban, mint odahaza.
– Értem, mire akar kilyukadni. A vádlott ül a cellájában, csak a tárgyalásokra jön ki, amikor én nekilátok faggatni, és azt hiszi, hogy minden problémámat hátrahagyva, szabadon és nyugodtan megyek haza a tárgyalóteremből, csak ő van bezárva, erre gondolt? Én pedig itt ülök magánál, és irigylem, amiért csak az én problémáimmal foglalkozik, aztán hazamegy… Vagy maga is ül valakinél ugyanígy, és elmondja, milyen érzéseket keltettem magában?
Most a másik nevetett, picit bólintott is hozzá, de nem hagyta elvinni magát.
– Akkor ugyanazt csináljuk?
– Magának nem szabad minősítenie engem, igaz? Tehát nem. Akármit gondol rólam, nem mondhatja a szemembe. Viszont nem is kell rám bizonyítania semmit.
– Maga sokszor mégis ugyanúgy ellenáll, mint egy vádlott. Ami engem illet, csak azt akarom elérni, hogy maga bizonyítson be dolgokat saját magának.
– De ha nem sikerül, akkor azt fogom hinni, hogy eredménytelenül végzi a munkáját. Az én vádlottam pedig csak örül, ha sikertelen vagyok. Sőt, pont ez a célja.
– Visszatérhetünk egy pillanatra az álmához?
Már megint terel, mint egy pásztorkutya, gondolta Geoff. Még nem akar belemenni a fő témába, megint a részletkérdésekre megy rá. Én is így csinálnám.
– Térjünk – mondta.
– Mit ettek?
– Ezt a nyársas birkaizét, tudja, aminek ember ki nem tudja mondani a nevét, nemhogy megjegyezni.
– Csevapcsicsát?
– Azt, honnan tudja?
– Nagyapám arról a vidékről származott.
– Én csak birkanyársnak hívom. – Hirtelen furcsán kezdett nézni a másikra. Milyen lehet egy ember, akinek a nagyapja még azon a vad vidéken nőtt fel, ahol csak hírből ismerik a tengert? A vidéken, amelynek a borzalmas története miatt most itt kell ülnie?
– Evett már ilyet ébren is?
– Egyszer – felelte Geoff, és adott magában tíz pontot a kérdésre, mintha a tárgyalóteremben ülne. – A feleségem csinálta, már az ideköltözésünk után, valami új barátnőjétől kapta a receptet. De ő tett bele sertéshúst is. És nem sült el jól.
– Odaégett?
– Nem, kiváló volt. Csak én nem örültem neki, mert a vádlott pont akkor verte ki harmadszor a balhét, hogy ilyent akar enni, de színtiszta birkából ám, nem keverve semmivel, ahogy egyesek szokták, mert neki sérülnek a jogai, ha nem eheti a nemzeti ételét. Mindig kitalál valamit, amivel hülyét csinál a bíróságból vagy az ügyészekből, és igazán jól csinálja. Előző nap pont ezzel a birkanyárssal jött, és erre meg a feleségem ezt teszi elém az asztalra. Hát csoda, ha kiakadtam?
– És hogy reagált erre a felesége?
– Hmm, mit is mondott? „A helyettes főügyész úr igazán otthagyhatná néha a tárgyalóteremben a munkáját, és lehetne itthon a családjával is.”
– Gyakran szólítja magát helyettes főügyész úrnak?
– Azt hiszem, olyankor, amikor a szememre akarja hányni, hogy ide kellett költöznünk az ügy miatt – adta meg a következő tíz pontot. Megjelent előtte az az arckifejezés, amit mostanában egyre többször látott, és rájött, hogy ezúttal jobb, ha ő tereli vissza a beszélgetést.
– De nem ezért hoztam elő az álmomat.
– Hanem?
– Valahogy a halottakra került a szó, arra a mérhetetlenül sok halottra. Először csak a húsdarabokat kezdtem el sorba rakni, aztán kiborítottam a sót az asztalra, és mondtam, nézze, mindegyik darabka egy halott, itt hevernek ezerszám, tízezer szám, nincs is annyi só itt, és ezekről mind maga tehet, maga is… Erre ő felvett egy sókristályt, az orrom alá tolta, és azt kérdezte: „Ennek itt mi a neve?” Nem tudtam megmondani. „És ennek?” – kérdezte egy másikra. Azt sem. „Nincs nevük, nincs nevük!” – kiabált. „Azt sem tudja, hogy hívják őket, kik ők, és azt állítja, hogy én tehetek a halálukról?” Aztán felvett még egyet. „Tudja, hogy ez hányat ölt meg közülünk? Mit akar maga egyáltalán számonkérni rajtam? Még azt se tudja bizonyítani, hogy léteznek!” Ezzel bekapta mind a hármat, és ivott rájuk. Na, itt ébredtem fel.
– És igaza volt?
– Erre most rá kellene vágnom, hogy nem, ugye? De valamilyen értelemben mégis…
– Milyen értelemben?
– Ezt csinálja a valóságban is, állandóan beleköt minden szóba, kifordítja őket, ellentámadásba megy át, hitelteleníteni próbálja a tanúkat és az ügyészeket, még a bírókat is. És a jelek szerint sikerült elérnie, hogy itt kössek ki magánál. A vádat képviselő ügyészi csoport vezetője pszichoterápiába jár. Saját magát emészti el a vádlott helyett, és gyomorgörccsel megy be a terembe. Ha így vesszük, igaza van, hiszen azt teszi, ami számára hatékony.
Az ülés nem zárult látható eredménnyel, csak véget ért, éppen úgy, mint a tárgyalási napok többsége. Geoff kisétált a mólóra. Hagyta, hogy a hullámok felfröccsenjenek rá a hideg szélben, nem lépett hátra előlük. Ez itt a valóság, az meg ott, amiről a teremben nap nap után beszélnek, valami szörnyű rémálom. Talán a vádlottnak van igaza. Ilyesmi nem történhetett Európában a század utolsó évtizedében. Egy szélroham most az arcába csapta a vizet, és megérezte a szájában a sót, amiről megint az álma jutott eszébe. Úristen, hány halottat nyelt le éppen? Térdre rogyott, és a kövekre hányt. Két felé sétáló fiatal nő undorral fordult vissza a móló közepéről. Legalább tél van, gondolta, farmerban és kabátban vannak, és nem látszik ki a hajuk a kendő alól. Mennyivel megalázóbb lenne ugyanez, ha csak egy vállpántos ruhácskában lennének! A gondolatot magának sem tudta megmagyarázni, ahogy a nőknek sem, hogy ez nem az, aminek látszik… Ha nem ismertetik a vádat, hogy lehet ellene védekezni?
Érezte, hogy a valóság talaja csúszósabb alatta, mint ezek a vízmosta kövek. Talán nem is terápián lenne a helye, hanem már a diliházban. Visszaindult, s öreg barátjára, a tengerre bízta, hogy lemossa szégyenét. Bár így hagyhatná hátra az egészet!
Jobbkor nem is szólhatott volna a mobilja. Harold volt, régi otthoni kollégája.
– Szevasz, öregfiú! Alkalmas időben hívlak?
– Természetesen! Mit tehetek érted?
– Emlékszel a Jacobson-ügyre? Tudod, az orrba verős. Te képviselted a vádat.
– Hát lehet azt elfelejteni?
– No, kicsit lassan halad az ügy másodfokon, és most a védője az elsőfokú tárgyalás eljárási hibáira hivatkozik. Kéne egy kis segítség.
– Harold, talán tudod, hogy évekkel ezelőtt a kontinensre költöztem.
– Persze, hogy tudom! Szólítsalak inkább helyettes főügyész úrnak? (Összerándult.) És hogy halad az ügyed? (Most már nulla pontos kérdés, rögtön az elején még érhetett volna valamit.)
– Azt hiszem, elég sokat hallhatsz róla a tévében.
Jacobsont meg a többi pitiáner garázdát el kéne engedni, és a fontos ügyekre koncentrálni. Beverte két ember orrát, és felgyújtott egy kukát, nagy dolog! Azok ketten védekezhettek vagy el is szaladhattak volna, a kuka árát meg rég megtérítette. Futballhuligánnak angol mércével mérve elég harmadrangú, nem lehet egy jelenséget illusztrálni vele. Csak az idejüket vesztegetik, és most már az övét is.
– Tudsz nekem néhány kérdésre válaszolni? (Ezek szerint most nem gondolkodott hangosan.)
– Sajnálom, öregem, de tartok tőle, hogy ezt most nélkülem kell megoldanotok, az iratok alapján. Nem hiszem, hogy megbízhatóan emlékeznék a részletekre.
Háromszor is megnyomta a gombot a telefonon, ottmaradt az ujján a lenyomata. Aztán a dühe ijedtségre váltott, ahogy rájött, hogy az imént az áldozatokat hibáztatta. Ez már a terápia hatása, hogy kívülről nézi a saját gondolatait, de a peré, hogy léteznek ezek a gondolatok. Relativizálta annak a tettnek a súlyát, amiért ő maga citálta bíróság elé Jacobsont! Mintha a vádlott befészkelte volna magát az agyába, elkezdett az ő fejével gondolkodni. Talán nem is volt nulla pontos Harold kérdése, valamire mégiscsak ráhibázott. Hirtelen melegséget érzett iránta. Hiszen ebben a különös, idegenül vibráló városban, ahol annyi nemzetközi intézmény van, annyi nációból valókkal kell együtt dolgoznia, mégiscsak eszébe idézte, hogy beszél az angol az angollal, és képes volt visszafogottan elutasítani őt.
Anglia irányába fordult. Valahol ott van azok mögött a házak mögött. Körülnézett, hogy van-e a közelben bárki, aztán a terapeutáját maga elé képzelve fennhangon megkérdezte:
– Hogy lehet ezek után még kukagyújtogatókat és orrbeverőket megvádolni?
Választ úgysem kapna, ha ott lenne is a másik.
Március eleje volt, de a tél csak nem akart eltakarodni, enyhülés nem jött sehonnan. Geoff befészkelte magát a fotelba, és várta a következő kérdést.
– Mitől olyan különleges ez az ügy és ez a vádlott?
Nem erre számított. Hol élt ez az ember mostanáig, hogy ilyet kérdez?
– Hogy érti ezt?
– Nézze, nyilván én is nézek tévét, de ilyenkor úgy kell tennem, mintha nem néznék. Csak a saját nézőpontja érdekel. Magának mitől különleges?
– Értem. Hát kezdjük a legkézenfekvőbbel. Egyetlen vádlottam van, és több mint négy éve csak vele foglalkozom. Máskor ennyi idő alatt több száz ügy átmegy a kezeim között.
– Már több száz embert börtönbe küldhetett volna.
– Nem ez a lényeg. Vannak kollégáim, akik ezt teszik, őket iparos ügyészeknek hívjuk. De ez egy hivatás.
– Mitől lesz az?
– Hogy közben több száz áldozatnak meg családtagnak szolgáltatunk igazságot.
– És ebben a négy évben hánynak sikerült?
– Eddig egynek sem. Ha be tudjuk fejezni ezt a pert, akkor több tízezernek. De ha nem, akkor egynek sem. Akkor veszendőbe megy az egész. Négy vagy öt vagy hány év az életemből. Az egész csapatoméból.
– És ez mitől függ?
– Csak az időtől. Az idő nekünk is dolgozik, meg ellenünk is, érti? Sok vádpont, sok szenvedés, sok tanú. De a tanúkat sokkal nehezebb beidézni egy nemzetközi perben, és volt már olyan is, aki meghalt, mielőtt sorra került volna. Közben meg a vádlott is öregszik, és mire megkapja az életfogytig-lanját, egyre kevesebbet fog érni. Ő pedig húzza az időt.
– Hogy tudja húzni?
– Sokféleképpen, de a legnagyobb trükkje, hogy saját magát védi. Ez az ügy másik különlegessége. A bíróság pedig megengedte ezt neki. Így aztán folyton időt kap a felkészülésre, mégpedig egyre többet, mert az egészségi problémáira hivatkozik, és a bíróság mindent bevesz. Félnek, nehogy szó érje a ház elejét. Ezek a hatalmasok mind ilyenek, amíg szabadon garázdálkodnak, addig makkegészségesek, aztán mikor pert indítunk, egyszer csak egészségi állapotuk támad, és jogaik lesznek tőle.
– Eszerint gyengének tartja a bíróságot? Ők tehetnek erről a helyzetről?
– Nem lett volna szabad megengedniük, hogy magát védje. Így kettős szerepben bármit megtehet, és még azt is, amit nem tehetne, mert hagyják neki, hogy mindenféle politikai nyilatkozatokat tegyen. Bárkit rágalmazhat, sértegethet, nevetségessé tehet… Egy ilyen nemzetközi bíróságon nincsenek íratlan szabályok, írottak is alig, félig ismeretlen a pálya, sok minden menet közben alakul. Mintha egy olyan küzdelmet vívnánk, ahol nekem a birkózás szabályait kell követnem, neki meg a pankrációét.
– Akkor ez a baj, hogy bizonytalan az eljárásrend?
– Igen, mert így a vádlott bármekkora pimaszságot megengedhet magának, senki nem meri rendreutasítani. Sőt, ki se vezethetik, mert ő a védő is. Idejönnek a tanúk, akik sérültek, bizonytalanok, egyszerre próbálnak emlékezni és felejteni, ő pedig részleteket választ ki a történetükből, amikbe belekötve apró ellentmondásokba kergetheti őket, és így hitelteleníti az egész vallomásukat. Kiáll egy tanú, elmondja, hogyan ölték meg a fiát, a testvérét, a férjét, én meg előre tudom, hogy ő hamarosan azt fogja kérdezni, hogy tud-e a tanú fordított irányú atrocitásokról, amikor az övéi támadták meg a vádlott embereit. Aztán szónoklatot tart róla, hogy nem is őt akarjuk elítélni, hanem a népét, és ezután tér rá, hogy ez a bíróság nem is illetékes az ügyben, még csak nem is bíróság, hanem egy politikai szervezet.
– Előre tudja, mi fog következni?
– Vele kelek és fekszem, és vele álmodom. Ismerjük egymás észjárását és gondolatait, sokszor előre tudjuk, mi lesz a másik reakciója. Akár be is tudnánk ugrani egymás helyére vagy szerepet cserélni, akkor is menne. Néha már úgy kezdek gondolkodni, mint ő, ez a legijesztőbb. Mert annyira logikusan csinálja. Nem tudom, én vagyok-e még én. Sőt, talán ő csinálja jobban kettőnk közül, mert ő meg tud maradni egy vádlottnak, aki megjátssza az ártatlan áldozatot, ahogy a szerepe diktálja, érti?
– És maga?
– Látja, itt ülök, terápiára járok… Ez nem klasszikus ügyészi szerep. Kívülről úgy látszik, mintha eljutottam volna a szakma csúcsára, a kollégáim irigyelnek, de közben életem legnagyobb kudarcát élem át.
– Miből gondolja, hogy ez kudarc? Még bármi lehet a végkimenetele.
– Tudja, volt egy ügyem még otthon, amit akkor véresen komolyan vettem, egy garázdaság. Nemrég azon gondolkodtam, hogy ez után a per után tudok-e még valaha hittel és őszintén büntetést kérni olyan emberekre, akik kukákat gyújtanak fel egy futballmeccs után. Pedig ha itt elbukom, akkor lehet, hogy csak ez marad. De mondhatom még ügyésznek magam, vagy csak egy kétszemélyes párharc résztvevőjének? Még abban az ügyben járok el, amivel megbíztak, vagy már kreáltam egyet magamnak? Már nem mindig tudom, hogy az áldozatok igazságát keresem-e vagy a sajátomat. Mi ez, ha nem kudarc?
– És mi a saját igazsága?
– Hogy legyőzzem őt, és megmutassam neki a rendet. A jog rendjét. De talán éppen ezzel ástam meg a saját síromat. Amire a legbüszkébb voltam, az eddigi legnagyobb eredményemmel.
– Mi lenne az?
– Talán tudja… Nem, most mondta, hogy nem szabad tudnia. Szóval a vádlottat három ügyben állították a bíróság elé, három országban elkövetett bűncselekményekért.
– És melyik a maga ügye?
– Hát ez az, hogy mind a három! Mert én értem el a csapatommal, hogy egyesítsék őket. Kicsit azt akartam csinálni, amit maga szokott.
– Mit szoktam én csinálni?
– Amikor beleütközik valami nehéz és bonyolult problémába, amiről azt gondolja, hogy még nem állunk rá készen, akkor elterel valami egyszerűbb kérdés felé, amit ha tisztázunk, akkor lesz egy lépcsőfokunk, hogy feljebb lépjünk… Látom ám, hogy ezt csinálja, mert én is ezt szoktam. És amiket a vádlott Koszovóban elkövetett, azok egyszerűbb ügyek voltak, egyértelműbbek. Erre a lépcsőre akartam ráépíteni a horvátországi, aztán meg a boszniai ügyeit, azok a legkeményebbek. Azt gondoltam, hogy így felépítek egy lépcsős piramist, és összekapcsolva az ügyeket meg tudom mutatni a rendszer jellemrajzát, a történelmi igazságot, hogy különböző eszközökkel ugyanazt csinálták mindenhol.
– Szóval egyesítette a három ügyet.
– Nem én, hanem a bíróság. Én csak kiharcoltam. De ezzel csak a bírósággal szemben értem el eredményt, nem a vádlottal szemben. Tudja, ezért nagyon sokan kritizáltak engem, és mostanában azon rágódom, hogy nem nekik volt-e igazuk.
– Miért?
– Mert ha külön tárgyaljuk a hármat, akkor a koszovói ügyben már lenne ítélet. Lenne egy bíróság által kimondott részigazság, ha első fokon is. És az egy eredmény, ha nem is akkora.
– Így pedig egyben lesz, csak később.
– Ha lesz. Tudja… Tudom, nem tudja. A vádlott most a saját védőjeként azt próbálja elérni, hogy adjanak szabadságot neki, és engedjék Moszkvába gyógykezelésre, mert neki vérnyomása van, meg emberi jogai. Ez a bíróság meg lehet, hogy gyávaságból elengedi, nehogy őket vádolják jogsértéssel. De mindenki tudja, hogy akkor sose jön vissza, és sose lesz folytatása a pernek. Akkor kicsúszik a kezeink közül, és nem lesz semmilyen ítélet még az egyszerűbb ügyben sem. Lehet, hogy az én nagyívű stratégiám lesz az oka, hogy elmarad az igazság feltárása, és senki nem írja meg az áldozatok történetét?
– Személyes felelősségének érzi az áldozatok ügyét?
– Azzá vált, amikor elfogadtam a megbízást, ez nem érzés kérdése. De egyelőre több kárt okoztam, mint hasznot. Megidéztem tanúkat, túlélőket meg a halottak hozzátartozóit, és kitettem őket a vádlott féktelen könyörtelenségének. Sokan közülük összeomlottak, és nemhogy igazságot nem kaptak, de még nyomorultabbul érzik magukat. Idejöttek egy földről, ahol sosem jártam, és nem is értem a szokásait. Én meg bedobtam őket az arénába egy profi gladiátor elé, s mindezt a semmiért. Mi ez, ha nem kudarc?
A következő szombaton, míg a tojás készült a reggelihez, már elképzelte, ahogy egyedül kiül a kertbe egy vastag pokróccal, és a nyugágyban, forró teát kortyolgatva tanulmányozza az iratokat. Megint a vádlottat látta maga előtt, amint őszinte felháborodással ezt kérdi:
– Ügyész úr, maga Srebrenicáról akar kérdezni? Engem, aki ott se voltam? És pont itt, Hollandiában? Hány hollandot vádolt meg az ügyben?
Ebből könnyen lehetett volna legalább nyolcpontos kérdés, de Geoff hirtelen ráérzett, hogy egy őszinteségi rohammal élét veheti.
– Ön teljesen jogos kérdést tett föl – válaszolta. – Ez még egy nagy közös adósságunk, hogy Hollandia szerepét is kivizsgáljuk majd egy másik perben. Vádlottként azonban nyilván tudja, hogy most az ön felelősségét igyekszünk bizonyítani a népirtásban, védőként pedig, hogy ez a kettő egymástól függetlenül is megáll, és nem hivatkozhat a másik ügyre.
A telefonja ugyanabban a pillanatban szólalt meg, mint a tojás megfőttére figyelmeztető konyhai csengőóra. Elsötétült arccal hallgatta, aztán csak ennyit mondott a feleségének:
– Kapcsold be a tévét, kérlek!
– Mi történt?
– Kitolt velem a szemétláda. Mindjárt bemondják, csak előbb értesítik a családot.
Épp végeztek a reggelivel, mikor a hírolvasó a Nemzetközi Törvényszék közleményét ismertette: Slobodan Milošević volt jugoszláv elnököt hágai cellájában reggel holtan találták. Az első vizsgálatok szerint halálát szívinfarktus okozta, az önkezűséget kizárták.
– Miért tolt ki veled? Megkapta, amit megérdemelt, és börtönben halt meg.
– De ártatlanul! Végig az időt húzta, és ő nyert. Most már soha senki nem fogja elítélni, és a per megszűntével senki nem fogja többé hitelt érdemlően kivizsgálni az egész történetet. Hosszú életfogytiglant érdemelt volna jogerős ítélettel, nem ezt a végszó nélküli kilépést. Ki fog már most az áldozatoknak igazságot szolgáltatni? Én azt akartam, és elbuktam. Nekik legfeljebb a káröröm marad, de az hamar elmúlik. Nekem pedig elveszett négy év az életemből.
– Neked? – A tányér mintha a szokottnál hangosabban csattant volna a mosogatógépben.
Nem figyelt, mert a kárörömről bevillant előtte egy kép, ahogy Milošević kaján arccal forgatja a nyársat, és ő maga a birka rajta. Hogy elhessegesse, a mellette heverő laptop után nyúlt, és felesége rosszalló pillantásától kísérve a leveleit kezdte nézegetni. A legfrissebb Haroldtól érkezett, aki sosem zavarta volna őt szombaton telefonálással.
„Szevasz, Geoff! Jacobson kifogásait elutasították, és tegnap másodfokon súlyosbították az ítéletet az eredeti indítványod szerint. Nem dolgoztál hiába!”
– Mit fogunk most csinálni? – kérdezte a felesége, miközben lecsukta Geoff orra előtt a laptop fedelét, és mélyen a szemébe nézett.
– Hát, még egy kis idő elrendezni a dolgokat, aztán, gondolom, hazamegyünk. Azt hiszem, nyugdíjba megyek, és ezentúl csak humanitárius ügyekkel foglalkozom. Megengedhetjük magunknak, hogy pro bono ügyeket vállaljak. És igen, már értem, be kell utaznom a volt Jugoszláviát végre. Hogy mondhatod ma, hogy ismered Európát, ha nem jártál Koszovóban és Boszniában? És leginkább Srebrenicában?
– Nem jól értett a helyettes főügyész úr – húzta odébb a laptopot a nő. Mozdulata felidézett egy régi, ifjonti pillanatot, amikor egy egész kisasztalt lökött odébb, hogy ne legyen semmi közöttük, s az évek során ez a jelenet közös történetük kezdetévé nemesedett. – Pedig ez a százpontos kérdés volt! Mi mit fogunk csinálni, Geoffrey?
Geoff most észrevette az asszony ráncait. Nem négy évet öregedett közben, gondolta, és végre megértette a kérdést.
– Először is talán egy birkanyársat ebédre. Gyere, süssük meg együtt! – nyújtotta a kezét.
Az Ügyészek Országos Egyesülete 2020. évi novellaíró pályázatának első helyezett műve. A zsűri tagjai – a 2015-ös pályázattal egyezően – Lőrinczy Judit, Fürcht Pál és Benczur Csaba voltak. A másik két díjnyertes pályamű az Ügyészek Lapja következő számaiban lesz folytatólagosan olvasható.
Az önálló ügyészség gondolata egy elfeledett javaslatban
Az önálló és független ügyészség
A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel felállított önálló és független ügyészség 2021-ben ünnepli 150 éves jubileumát. Az ügyészség önállósága ma alkotmányos önállóság, az ügyészség a legfőbb ügyész vezetése alatt álló, bármely más állami szerv irányító hatalmától mentes, független intézmény. Léte, státusza, lényeges feladat- és hatásköre közvetlenül az Alaptörvényből adódik, a legfőbb államirányításban vesz részt, és a hasonló alkotmányos státusszal rendelkező állami szervekkel együtt kifejezi és alakítja az állam lényegét, vagyis az ügyészség az állami szervek körén belül ügynevezett alkotmányos állami szerv.1
Ezzel szemben az 1871-ben kialakított intézmény még nem érte el az alkotmányos önállóság szintjét – és ennek oka nem az írott alkotmány hiánya volt. A korabeli ügyészség ugyanis az igazságügyi kormányzattól alkotmányjogi értelemben nem volt teljesen független, önállóságának lényegi elemét a bíróságtól való függetlenség jelentette.2 Ennek jelentősége azonban korántsem elhanyagolható, mivel a bíróságtól független ügyész a régebbi magyar jog közvádlóival, tiszti ügyészeivel szemben éppen ez által nyeri el valóban elkülönült vádfunkcióját a büntetőeljárásban.
Az önálló és független ügyészség gondolati előzményei
Az ügyészség 1871-ben kialakított függetlenségének fenti lényege azt is jelenti, hogy ha annak a hazánkban esetleg korábban fellobbant gondolati előzményeit szeretnénk felkutatni és vizsgálni, akkor nem az alkotmányos önállóság magasabb mércéjét kell elővennünk, hanem a vádló és a bíró viszonyára vonatkozó eljárásjogi nézetek között is keresgélhetünk.
Az önálló ügyészség intézményesítése előtti időkben a bíró és a közvádló viszonyának leírására jó kiindulási pontként szolgál a Kolozsvári Református Kollégium tanárának, Huszti Andrásnak 1742-ben megjelent Jurisprudentia Hungarico Transilvanica (magyar-erdélyi jogtudomány) című könyve.3 Az opus kevéssé ismert, mivel az 1742. évi dévai református zsinat elkoboztatta és – néhány fennmaradt példány kivételével – megsemmisíttette azt.4 Tudományos jelentőségét azonban Finkey Ferenc nem kevesebbre értékelte, mint hogy az tudományos szempontból magasan felette áll három neves kortársa, Huszty István, Tarnói Gochetz Gábor és Bodó Mátyás szélesebb körben ismertté vált jogtudományi műveinek.5
Huszti a művének a perekről szóló 27. címében rögzíti, hogy a pert három főszemély, a bíró, a felperes és az alperes alkotja, majd e tételhez két kiegészítést – vagy ahogy ő nevezi, ellenvetést – fűz. Egyrészt megjegyzi, hogy a perben további, kevésbé fontos személyek vehetnek részt, akik nem tartoznak elsődlegesen a per lényegéhez, így például az ülnökök, jegyzők, ügyvédek, tanúk és mások. Másrészt – és témánk szempontjából ez a lényegi megállapítás – kiemeli, hogy a bűnvádi perekben csak két főszemély szerepel, a vádlott és a bíró, aki egyben a felperes helyett is eljár.6
A sértetti vádképviseletet egyre szélesebb körben felváltó magisztrátusi keresetek elterjedésével a 17. század elejétől a büntetőügyek jelentős részét felölelő megyei gyakorlatban például ez azt jelentette, hogy előbb a bíróként eljáró alispán (vagy kivételesen a főispán) helyett és nevében saját ügyvédje emelte és képviselte a vádat.7 Majd a 17. század végén, a 18. század elején a magisztrátus által meghatalmazott prókátort mindinkább felváltotta a vármegye közgyűlése által a megyei ügyvédek közül választott tiszti ügyész. A tiszti ügyész azonban továbbra is a főispán vagy az alispán nevében emelt vádat, vagyis formálisan a keresetet maga a bíró nyújtotta be.8 A 18. század közepétől kezdődően aztán a vádformulából egyre inkább kimaradt a főispánra vagy alispánra hivatkozás, de ténylegesen továbbra sem valósult meg a vádhatóságnak a bírótól (a magisztrátustól) való függetlenedése.9 Mondhatjuk tehát, hogy minden olyan elgondolás, ami az előbbieknél közelebb visz a közvádlónak a bírótól való függetlenedéséhez, az önálló ügyészség felállításának gondolati előzménye lehet.
Az 1795. évi büntetőkódex-tervezet
Hazánkban II. József halálát követően, az 1790-es évek legelején kezdődött meg az első olyan büntetőkódex kimunkálása, amely a szokásjog és a gyakorlat összegyűjtése (és legfeljebb néminemű továbbgondolása) helyett már valódi kodifikációs terméknek tekinthető, és amely a büntető anyagi és eljárásjog többé-kevésbé átfogó és kizárólagos szabályozására irányult.10 A kodifikációban a kor legkiválóbb jogtudósai és egyben legjelesebb gyakorlati szakemberei közül részt vett Szirmay Antal és Reviczky József is.
Munkájuk eredménye az 1795. évi büntetőkódex-tervezet lett, amelyben ugyan tettenérhetők a felvilágosodás büntetőjogának egyes vívmányai, mégsem szakadt el teljesen a szokásjogi hagyománytól, egyfajta átmenet a régi magyar jog és valamiféle új – közkeletű megnevezéssel felvilágosult – magyar büntetőjog között. Ahogy Korsósné Delacasse Krisztina megállapítja, a tervezet nem teljesíti maradéktalanul „a modern törvénykönyvekkel szemben támasztott ama elvárásokat, hogy jussanak el az absztrakció magas fokára, bírjanak konzekvens fogalomkészlettel, és tökéletesen érvényesüljenek bennük a korszerű büntetőjogi elvek”11. E kettős jelleg a sajátos társadalmi közegből (is) adódott: a nemesség saját előjogait védve nem kívánt lényegbevágó büntetőjogi reformot végrehajtani, míg a kodifikációs bizottság nyitottabb volt a haladó megoldásokra.12
Még a tervezetet kiemelkedő fontosságúnak nevező Hajdu Lajos is túlzónak nevezi azokat a megállapításokat, amelyek szerint a tervezet alkotóit a francia szellemi befolyás, illetve az emberi jogok és a jogegyenlőség elmélete hatotta át, végső soron egyazon szintre emelve a tervezetet az 1791-es francia Code Pénal-lal.13 A tervezetet ugyancsak méltató Finkey Ferenc azt is megjegyzi, hogy nagyon kérdéses az, hogy a szerkesztők egyáltalán ismerték-e az 1791-es francia büntetőtörvényt, annyi mégis bizonyos, hogy annak szellemi alapján dolgoztak ők is.14
Minden előremutató jellemzője ellenére az 1795. évi tervezetben a vádhatóság tekintetében nem találunk a korábbiaktól közjogi értelemben jelentősen eltérő megoldást. A tervezet eljárásjogot tárgyaló első részének vádemelésről szóló VIII. szakasza igen sommásan csak annyit rögzít, hogy a Királyi Ítélőtáblára tartozó ügyekben a királyi fiscust (ehelyütt értsd: ügyészi hivatalt), egyébként pedig az adott ügyre ítélkezési hatalommal felruházott joghatóság (bíróság) fiscusát illeti a vádemelés joga.15 E megfogalmazás – bár nem szervezeti törvényről, hanem büntetőjogi kódexről van szó – rendkívül keveset mond a vádlói intézményről, de egyértelműen azt tükrözi, hogy a vádlóként eljáró fiscus (illetve a személyében eljáró fiscalis) intézményesen továbbra is a bírósághoz tartozik, nem független attól.
A fentiek alapján az 1795. évi büntetőkódex-tervezet, amely végül soha nem került az országgyűlés elé, még törvénnyé válása esetén sem – legalábbis eredeti szövegezésében és megoldásaival nem – hozott volna jelentős változást az ügyészség közjogi állása tekintetében.
Az elfeledett 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat
Kevéssé ismert az a tény, hogy a magyarországi 1795. évi büntetőkódex-tervezet munkálatainak kezdetével lényegében egy időben az 1791. évi erdélyi országgyűlés is felállított egy a büntetőjogi kodifikációt előkészítő bizottságot Erdély és a Partium büntető anyagi és eljárásjogának kodifikálása végett. Az előkészítő bizottság már 1793-ra elkészítette a tervezetet, azt azonban csak az 1810/11. évi erdélyi országgyűlés tárgyalta meg 1810. december 5. és 1811. január 15. közötti ülésein, majd a módosított és kiegészített szöveget16 az 1811. július 17. napján a 42. törvénycikkel fogadta el.17 Ez az opus tehát, szemben a magyarországi tervezettel, már kódex-javaslatnak nevezhető, mivel annak országgyűlés általi elfogadására és uralkodói szentesítés végett történő felterjesztésére is sor került.
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslatban az 1795. évi magyarországi tervezethez hasonlóan a korábbi századok „feudális” büntetőjogának elemei keverednek a felvilágosodás egyes büntetőjogi megoldásaival. Ugyanakkor az erdélyi javaslat olyan előremutató megoldásokat is tartalmaz, amelyek még az 1795. évi tervezetben sem szerepeltek, például a processzuális szemlélettel szakítva az anyagi jogot az eljárásjog szabályai előtt tárgyalja, az anyagi jogot valódi általános részre és az egyes bűncselekményeket tárgyaló, eljárásjogias elemeket már csak elenyésző mértékben tartalmazó különös részre osztja, alapvetően szakít a tortúra intézményével, visszaszorítja a halálbüntetés, különösen a súlyosított halálbüntetések alkalmazását, illetőleg egyes rendelkezéseiben már visszaköszönnek a mai büntetőjogunkban is alapvetőnek tekintett elvek, mint a nullum crimen, a nemo tenetur vagy az onus probandi elvei. Az 1811-ben elfogadott erdélyi javaslat végső változatának kidolgozásánál már valóban mintául szolgálhatott – és Nánási László szerint egyes teljesen megegyező szövegű rendelkezéseik tanúsága szerint szolgált is – az 1810-ben elfogadott francia Code Pénal.18
Törvényerőre azonban az erdélyi büntetőkódex-javaslat sem emelkedett, mert annak szentesítése az országgyűlés munkájának befejezése után elmaradt, majd több mint két évtized múltán I. Ferenc az 1834-ben kelt leiratával üzente meg az akkor összehívott országgyűlésnek, hogy a javaslatot – mivel részben a megalkotása óta eltelt hosszabb idő miatt sem felel meg a kor legújabb kívánalmainak – nem fogadja el, és inkább egy újabb kódex kidolgozását javasolja.19
I. Ferenc kritikája a kódex-javaslat több megoldása tekintetében bizonyosan helytálló volt, a javaslat továbbra is számolt a földesúri bíráskodással, megtartott egyes testfenyítő- és megszégyenítő büntetéseket, meghatározta az egyes bizonyítékfajták értékét, valamint számos tekintetben fenntartotta a nemesek és nem nemesek közötti rendi különbségtételt. Amely része azonban – legalábbis mai szemmel – aligha volt meghaladott, sőt kifejezetten előremutatónak nevezhető, az éppen a közvádlóra vonatkozó rendelkezéseinek köre.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat és a magyar jog
Mielőtt megvizsgálnánk az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-tervezet közvádlóra vonatkozó rendelkezéseit, feltétlenül ki kell térni arra, hogy mennyiben kapcsolható össze ez a javaslat a magyar joggal.
Bár a 16. századtól (a királyi) Magyarország és Erdély különféle formációkban alapvetően külön igazgatás alatt álltak, részben, de nyilvánvalóan a közös szokásjogi előzményekből is eredően, az erdélyi jog és jogtudomány nem szakadt el teljesen a magyar jogtól és jogtudománytól. A mohácsi vészt követő kor magyarországi és az erdélyi jogának közös előzményeit egészen Szent István koráig visszamenően kereshetjük, későbbi hatása miatt azonban leginkább Werbőczy István jogkönyvnek tekinthető és a gyakorlatban ekként is hasznosított, az 1811. évi javaslat által is többször hivatkozott Hármas-könyve (1514) emelendő ki. Ahogy a Szent Korona többi országában, úgy Erdélyben sem lépett hatályba törvényként a Hármaskönyv, de a gyakorlatban a kezdetektől fogva használták jogforrásként.20 Bár túlnyomó részben a nemesi magánjog szokásjogi szabályait foglalja össze, a szerző számos helyen definiál vagy magyaráz egyes nem magánjogi jogintézményeket, sőt Werbőczy művében erőteljesen közjogias és kifejezetten büntetőjogi kérdések is bemutatásra kerülnek, bár ezeknél is gyakran felfedezhető valamilyen magánjogi-vagyonjogi összefüggés. Balogh Elemér szerint pedig Werbőczy a büntető anyagi jogi kérdéseket is zömében perjogi megfogalmazásban közli.21
A Hármaskönyv nem csak egy az erdélyi jog forrásai között. Dósa Elek az általa részletesen feldolgozott „erdélyhoni” jogtudomány forrásainak (az országos törvények és a szokásjog) egész rendszerét Werbőczy művének jogforrás-tanára építi fel: a 16. századig terjedő időszak törvényi és szokásjogi forrásait tulajdonképpen azzal egyezően határolja be, magát a Hármaskönyvet pedig a régi magyar királyok végzeményei után, az országos törvények között sorolja fel.22
Említést érdemel még Kithonich János királyi jogügyigazgatónak a bíróságok polgári és büntetőügyekben alkalmazott gyakorlatát néhány anyagi jogi utalással kiegészítve tárgyaló, nagyrészt a Hármaskönyv magyarázatán alapuló, de a két mű születése között eltelt évszázad újabb dekrétumaikat is figyelembe vevő tankönyv-jellegű munkája, a Directio Methodica (1619).23 Kithonich sem a büntető anyagi- és eljárásjog kimerítő elemzésére törekszik, de érint ilyen kérdéseket is, műve pedig a joggyakorlatra és a későbbi tudományos munkákra is hatott, kimondottan sokszor hivatkozza például a fentebb említett kolozsvári jogtudós, Huszti András az erdélyi magyar jogtudományról szóló könyvében.
A 17. században aztán Erdélyben a Hármaskönyv mellett olyan, a büntetőjogot a magánjoggal vegyesen tárgyaló sajátos erdélyi jogforrások és szokásjogi gyűjtemények jelentek meg, mint Bethlen Gábor perrendtartása, a Specimen Juridici-processus (1619), illetve az Approbatae Constitutiones24 (1653) és a Compilatae Constitutiones25 (1669) gyűjteményei. Ezzel szemben, amíg a magyarországi gyakorlatra például a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára kiadott büntető rendtartásból (Ferdinandea, 1656) Kollonics Lipót esztergomi érsek által 1687-ben latinra fordíttatott, törvényként hatályba nem lépett, de a Corpus Juris Hungarici gyűjteményébe felvett Praxis Criminalis is jelentősen hatott, Erdélyben ennek közvetlen alkalmazását a jogtörténet-tudomány eleddig nem mutatta ki.26
Mindezek alapján kijelenthető, hogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat a speciális erdélyi jogi gyökerei – és a már említett francia minta – mellett erőteljes magyar jogi gyökerekkel is rendelkezik.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciója
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat első, anyagi jogi része egy rövid utalást tartalmaz a közvádra vonatkozóan. A büntetőjog általános fogalmait tárgyaló első cím büntetőjog tárgyáról szóló első cikkének 1. és 2. §-ai szerint a büntetőjog a közbűncselekmények ismérveit, megítélésük és büntetésük módját és mértékét meghatározó törvényeket jelenti, a közbűncselekmények pedig olyan tiltott cselekmények, amelyek a közálladalmat, annak belső rendjét és békéjét közvetlenül vagy közvetve sértik, és amelyeket közönséges tiszti keresettel üldöznek.
A büntetőügyek közvádlóira és a közönséges keresetekre vonatkozó további szabályokat már az eljárásjogi rész büntető igazságszolgáltatásról szóló első címének negyedik cikke tartalmazza négy szakaszban. Ezek közül az 1. § szerint az erdélyi felsőbb bíróságok – így az Országgyűlés, a Királyi Kormányzóság felülvizsgálati bírósága és a Királyi Ítélő Tábla – előtt a főügyigazgató (Director Ordinarius, Fiscalis Director) jár el mint az ország közvádlója. A fő-ügyigazgató továbbá felülvizsgálja az alsóbb bíróságok elé vont elkövetőkkel szembeni vádakat, illetőleg meginti és a törvény erejével üldözi a törvényhatóságok közvádlóit, ha kötelességüket elhanyagolják.
Témánk szempontjából legnagyobb jelentőséggel kétségtelenül a 2. § bír, amely kimondja, hogy az alsóbb bíróságok előtt a korábban eljáró valamennyi közvádló helyett a büntetőügyek gondosabb és gyorsabb intézése végett minden más kötelezettségüket elvéve, csakis a büntetőügyek intézésére, megfelelő fizetséggel ügyészeket (Fiscales) kell állítani. Ezt követően a normaszöveg meghatározza az ügyészek legfontosabb feladatait. Először: ama bíróság területén, amely mellett működnek, a bűncselekményekről felvilágosítást szerezni, a főügyigazgatóra tartozó ügyeket annak jelenteni, rendelkezéseinek engedelmeskedni és vele szemben a fegyelmet megtartani. Másodszor: a bűncselekmény miatti kivallatásokat késlekedés nélkül lefolytattatni. Harmadszor: a súlyosabb körülmények által terhelt bűnösöket befogatni és őrizet alá vonatni. Negyedszer: ugyan mindig a hivatali elöljáró, a tiszti kar és a helyi tisztviselő tudomásával, de saját neve alatt, hivatalból törvényes keresetet emelni az eljárás alá vont bűnösökkel szemben, e keresetek gyorsítását és megvitatását szorgalmazni. Ötödször: közreműködni az alsóbb bíróságokról fellebbezés vagy folyamodvány mellett feljebb vitt ügyek mielőbbi átadásában, az ügyek befejezése után pedig a törvényes végrehajtásba vonásban. Hatodszor: a rabok és más közönséges keresetnek alávetettek jegyzékeit negyedévenként a törvényszékeknek és a tisztviselőknek bemutatni a Királyi Kormányzóságnak megküldés végett, azokat a főügyigazgatónak is megküldeni, és szükség esetén a Királyi Kormányzóság által kért további felvilágosítást megadni.
A 3. § rögzíti, hogy a közönséges keresetek közvádat foglalnak magukban, törvényes és alapos indokok nélkül nem indíthatók, a főügyigazgató pedig különösen a köztisztségeket viselő, nemes vagy más tiszteletreméltó személyekkel, a kivételes esetekben vádolható városokkal, mezővárosokkal vagy más közösségekkel, illetve ezek tisztviselőivel szemben a kormányzó és a Királyi Kormányzóság tudomása és engedelme nélkül közönséges keresetet nem emelhet. Az ügyész eljárásában továbbá ügyelni kell arra, hogy alapos gyanújelek nélkül még a földműveseket se gyötörjék közönséges keresettel vagy fogsággal; ugyanakkor akik közönséges keresetre érdemesek, semmiféle elnézés vagy hanyagság miatt meg ne meneküljenek.
Végül a 4. § a 3. §-ban megkezdett törvényességi gondolatot általánosabb szintre emelve és a közbűncselekmény anyagi jogi definíciójára is reflektálva lényegében a vád és a vádképviselő törvény általi kötöttségét rögzíti, amikor kimondja, hogy büntetőügy közönséges keresetének tárgya az e törvény első részébe felvett bűncselekmény lehet, a bűncselekmények felismerése, felderítése, valamint bírói üldözése és büntetése pedig a következő cikkek – vagyis a kódex eljárásjogi része – szerint történik.
Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kódex-javaslat az előbb hivatkozott 2. cikk ellenére sem biztosít az ügyészeknek teljes vádmonopóliumot. Az eljárásjogi rész első címe erdélyi büntetőbíróságokat és azok ügyköreit tárgyaló első cikkének 3. §-a ugyanis egyes ügykörökben fenntartja a földesúri bíráskodás lehetőségét, amely fórumokon a vádképviseletet továbbra is a földesúr vagy embere (uradalmi ügyésze) látja el.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciójának értékelése
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat szerint tehát a – földesúri törvényszék eljárása kivételével – a korábban az egyes bíróságok mellett eljáró és ténylegesen a bírósághoz tartozó közvádlókat felváltanák a rendes fizetésért eljáró ügyészek. E kitétel arra enged következtetni, hogy fizetésüket nem a bíróságtól kapják, immár nem annak szervei. Továbbá míg a 17–18. századok fordulóján felállított tiszti ügyészi hivatalok a büntetőeljárási szerep mellett egyéb feladatokat (árvák jogvédelme, közalapítványok felügyelete stb.) is elláttak,27 az uradalmi ügyészek pedig a földesúr mindennemű ügyeit általában is intézték, addig ezek az ügyészek kizárólag közvádlói feladatot látnának el és e jogkört – a földesúri törvényszéki eljárás kivételével – kizárólagosan gyakorolnák. A közvádlói fellépés egyszerre joguk és kötelezettségük is.
Feladataik kisebb-nagyobb intenzitással a vád előkészítésétől egészen a végrehajtásban való közreműködésig kiterjednek, fő feladatuk pedig nyilvánvalóan a hivatalból, saját névvel történő vádemelés, majd a bíróság előtti vádképviselet. Tevékenységük kifejezetten a törvényhez kötött, továbbá a hivatali elöljáró, a tisztikar és a helyi tisztviselő számára átlátható, azért a főügyigazgató és végső soron a Királyi Kormányzóság irányában felelősek, felettük a fő-ügyigazgató egyedi ügyek szintjén is felügyeleti jogkört gyakorolhat.
Míg manapság az ügyész közvádlói funkciójának szabályrendszere többszintű, az alkotmányos szabályoktól (Alaptörvény) a szervezeti és személyzeti törvényeken (Ütv., Üjt.) át a konkrét eljárási törvényig (Be.) terjed, addig az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat mindezeket, tehát az ügyészi tevékenység közjogi alapjának egyes elemeit is egy helyen, a büntetőeljárás szabályai között írja le. Teheti ezt egyfelől azért, mert az írott alkotmány és az írott szervezeti törvények még nem jelentek meg az erdélyi (sem a magyar) jogban, így az újszerű intézményt a büntetőeljárási kodifikáció útján lehetett (volna) becsempészni a jogrendszerbe, másfelől és leginkább azért, mert ahogy a javaslat egyértelműen ki is mondja, az ügyész kizárólag büntetőeljárásbeli feladatokat lát el.
Látni kell, hogy a kódex-javaslat az ügyészek közjogi státuszával kapcsolatban nem rendez minden kérdést (például a kinevezésük, hivataluk, egymáshoz való viszonyuk kérdéseit), így ezek további – és nem feltétlenül a büntetőjogi kodifikációért felelős előkészítő bizottságra tartozó – jogalkotást kívántak volna. Ugyanakkor az ismertetett szabályokból egyértelműen a korábbitól közjogi tekintetben különböző, az 1871-ben megvalósulthoz közelebb álló ügyészi, közvádlói intézmény rajzolódik ki.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat utóélete
Minthogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat uralkodói szentesítésére – ahogy erről már szó volt – nem került sor, az erdélyi gyakorlatban nem is valósult meg a közvádlói koncepciója, ekként pedig a (királyi) magyarországi gyakorlatra sem volt esélye hatni.
A kódexjavaslat mellett a büntetőkodifikációért felelős bizottság kidolgozta az 1811. évi (erdélyi) XLII. törvénycikk tervezetét is, amely a kódex hatálybalépésével kapcsolatos rendelkezéseket határozta meg. Ennek 2) bekezdése szerint: „…hogy pedig eme büntető törvény mindenkinek, akiket érint, minél pontosabban tudomására és értésére jusson, az eljárási rendet illetően az előző törvénycikkben meghatározott időben és módon ez a büntető törvény is lefordítandó magyar nyelvre is, és úgy latin, mint magyar nyelven kinyomtatandó”.
Uralkodói szentesítés hiányában azonban e törvénycikk javaslata sem emelkedett törvényerőre, és hivatalos magyar nyelvű fordításának kiadása is elmaradt.
Azt is már csak a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek az erdélyi jog történetét feldolgozó újabb keletű könyvében közreműködött, a büntetőjog kutatásában és feldolgozásában részt vett Nánási László szóbeli elmondásából idézhetem fel, hogy Jakab Elek történész a 19. század utolsó éviben állítólag talált arra vonatkozó utalást, hogy az 1820-as években készült egy magyar nyelvű szövegváltozat a kódex-javaslatból, azonban az nyomtatásban nem jelent meg, a magyar nyelvű kéziratot pedig már a 19. század végén sem sikerült felkutatni. Nem meglepő ezért, hogy a kódex-javaslat a magyar jogtudományi irodalomban gyakorlatilag ismeretlen maradt.
Meglepőbb talán, hogy a kódex-javaslat az erdélyi jogtudományra sem tudott jelentős hatást gyakorolni. Annak országgyűlési elfogadása után éppen fél évszázaddal Dósa Elek például az erdélyi perjogot tárgyaló művében a perbeli személyekről szólva a felperesség körében a magánszemély felperestől megkülönbözteti a „közfelperest”, aki olyan „hivatalnok, aki hivatali kötelességénél fogva folytatja a reá bízott ügyeket”.28 Közfelperesek pedig – ahogy írja – a közügyigazgató, az alispán, az alkirálybíró, a szabad királyi városokban egy tanácsnok, illetve az egyházi közfelperesek.29 Dósánál tehát még a 19. század második felének elején is jól kirajzolódik a bíróságtól függetlenné nem vált közfelperesi funkció, lényegében a tiszti ügyészi rendszer fennmaradása, és az ennél jóval előremutatóbb kódex-javaslat megoldásáról említést sem tesz.
Zárszó
Zárszóként – az önálló, független magyar ügyészség felállításának 150. évfordulójára is gondolva, és semmit el nem véve annak jelentőségéből – érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen pályát futhatott volna be akár Erdélyben, akár Magyarországon az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlóra vonatkozó megoldása, amely szemléletében nem csupán a gyakorlati és tudományos előzményeken, Huszti és Meznerics gondolatain, de az időben jóval későbbi, Dósa által leírt valóságon is jócskán túlmutatott.
Ahogy ugyanis a magyar és az erdélyi jog közös gyökereiről szó esett, azt is érdemes felidézni, hogy az 1867-es kiegyezéssel Erdély – igaz, az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül – ismét Magyarország részévé vált. Ezért nem csupán annak gondolatával játszhatunk el, hogy vajon az erdélyi büntetőkódex-javaslat törvénnyé emelése esetén a magyar gyakorlat és jogalkotás figyelembe vett volna-e és esetleg részben vagy egészben átvett volna-e 1811 után az erdélyi gyakorlatban működő közvádlói intézményt. Gondolhatunk arra is, hogy a magyarországi és erdélyi országrészek újraegyesítését követő jogalkotás és államszervezet-alakítás során esetleg mintául és szervezeti előzményként tekintettek volna a kolozsvári országgyűlés által kimunkált, már működő megoldásra. Az 1871-ben újra Magyarország részét képező erdélyi országrész érintettsége alapján ez még akkor sem zárható ki, ha az újraegyesítés feltétlenül megkívánta volna a korábbi igazságszolgáltatási rendszer(ek) összehangolását és egységbe forrasztó átalakítását. E meg nem valósult közös örökség pedig a 20. század államtörténelmi eseményei ellenére az utódállamokban – így Magyarországon is – továbbvihető lehetett volna.
Végső soron tehát az sem tűnik ördögtől valónak, hogy a 19. századi események másféle alakulása – döntően a két országrész 19. századeleji közös uralkodójának ilyetén akarata – esetén idén az önálló és független magyar ügyészség felállításának vagy legalább gondolatának magasabb – akár 210. – jubileumáról emlékezhetnénk.
László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Köszöntő
Kedves Kollégák!
Minden szervezetnek, minden hivatásrendnek szüksége van példaképekre.
Olyanokra, akiket nemcsak tisztségük, elismeréseik, de egyéniségük, jellemük miatt is tisztelünk. Akikre sikeres pályafutásukon, elméleti és gyakorlati tudásukon túl nemes modoruk, emberségük miatt is méltán lehetünk büszkék. Akik ugyanúgy szólnak a kezdő kollégákhoz, mint a meglett korú szaktekintélyekhez, reményt adva nekik, hogy előttük is nyitva a lehetőség, hogy a hivatás iránti elkötelezettségük, a szakma iránti alázatuk egyszer talán felemeli őket is a köztisztelet ezen fokára.
Az Ügyészek Lapja mostani számában egy ilyen példaképünk, a nemrégiben nyugállományba vonult Láng László legfőbb ügyészségi főosztályvezető ügyész úr előtt tisztelgünk. Ünnepeltünk előtt 43 éve, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karon szerzett diplomájának megszerzésekor nem volt kérdés, hogy munkásságát mely hivatásnak szenteli.
Ügyészségi pályafutását 1976-ban fogalmazóként a Budapesti XIII. Kerületi Ügyészségen kezdte meg. A szakvizsga után a IV. és XV. Kerületi Ügyészségen teljesített szolgálatot, ahol 1978-ban ügyészi kinevezést nyert, majd három év múltán vezetőhelyettes ügyész lett. Újabb három év elteltével, 1984-ben a Fővárosi Főügyészség Büntetőbírósági és Büntetés-végrehajtási Törvényességi Felügyeleti Osztályára került ügyészként, ahonnan alig egy évvel később a Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Ügyészség vezető ügyészévé nevezték ki.
Innen került 1992-ben egyenesen a Legfőbb Ügyészség Nyomozás Felügyeleti és Vádelőkészítési Főosztályának élére, ahonnan – 27 év után – az elmúlt év végén vonult nyugállományba.
E kivételes pályafutást nemcsak az ügyészségi szervezeten belül – ahol minden kitüntetést megkapott, amit megkaphatott (Legfőbb Ügyészi Dicséret, Ügyészségi Emlékgyűrű, Kiváló Munkáért kitüntető jelvény, Kozma Sándor-díj) –, de azon kívül is számtalan alkalommal méltatták (Belügyminiszteri Dicséret, Deák Ferenc-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje), ezzel elismerést szerezve hivatásrendünknek is.
Ezúton kívánunk minden jót a most kezdődött időszakhoz, melyben Láng úrnak több ideje lesz a gyakorlati munka után a tudományos élet felé fordulni, reményeink szerint az Ügyészek Lapja Szerkesztőbizottsági tagságán keresztül is!
Dr. Matécsa Artemon, ÜOE elnök
Bíróság elé állítás – jogfejlesztő javaslatok az új büntetőeljárási törvény tükrében
Előszó
Tanulmányunk célja egy ún. jogfejlesztő javaslat megalapozása és kidolgozása, továbbá hogy a bíróság elé állítás magyar szabályozását elhelyezzük a nemzetközi-történeti koordináta-rendszerben, és ezen hagyományok, valamint tapasztalatok alapján meghatározzunk egy lehetséges fejlesztési irányvonalat.
Vizsgálati módszerünk a történeti vázlat ismertetésével kezdődik, majd a nyugat-európai szabályozásra térünk ki. Ezt követően a hatályos joganyag elemzése, a mindennapi tapasztalatok és nehézségek feltárása következik. Végül a helyzetértékelés után a konkrét javaslatok ismertetésére kerül sor, amelyek jogszabály-tervezetekben öltenek testet.
A bíróság elé állítás gyökerei2
A bíróság elé állítás a frankofón jogban jelent meg először. Az 1808. évi Code d’instruction criminelle szabályozta először. Fontos kiemelni, hogy a terhelt jelenléte nem volt kötelező, az eljárást nélküle is lefolytatták.
Magyarországon hosszú ideig nem volt élő jogszabály rá, először egy tervezetben, a Csemegi-féle 1872-es ún. Sárga Könyvben találkozunk vele, amelyet később az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (Bűnvádi perrendtartás, I. Bp.)3 is átvett azzal, hogy elrendeléséről ügyészi indítványra a bíróság döntött. Öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében volt helye, feltéve hogy a terheltet tetten érték, vagy beismerte a bűncselekmény elkövetését.
Részletesebben említendő az 1921. évi XXIX. törvénycikk a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről, amely – annak ellenére, hogy évszázados jogszabály – véleményünk szerint rendkívül kiforrottnak és a mai viszonyok között is modernnek tekinthető.
Eszerint (kiemelések tőlünk):
„II. Az eljárás egyszerűsítése a nyomozás és a vizsgálat szakában
5. § A rendőri hatóságnak a bűnügyi nyomozással megbízott tagjait a kir. törvényszék székhelyén oly módon kell elhelyezni, hogy a kir. ügyészség a nyomozás menetét lehetőleg szóbeli utasítással irányíthassa s a nyomozási cselekmények s a nyomozó hatóságok eljárása tekintetében a Bp. 84. §-a értelmében a kir. ügyészséget illető ellenőrző tevékenységet a kir. törvényszék székhelyén írásbeli érintkezés nélkül is közvetlenül gyakorolhassa.
7. § Vizsgálatnak csak a következő esetekben kell megelőzni a főtárgyalás elrendelését:
1. az 1897:XXXIV. tc. 15. §-ában felsorolt bűncselekmények eseteiben, kivéve, ha tettenkapás forog fenn vagy bűnösségéről a terhelt a nyomozás adataival teljes összhangban álló beismerést tett;
III. A vádirat mellőzése
8. § Tettenkapás esetében (Bp. 142. §) a terheltet a kir. ügyészség elé kell állítani. Ha a cselekmény a 2. § 1. vagy 2. pontja alá esik és a bizonyítékok rendelkezésre állanak, a kir. ügyészség a terheltet ügyének tárgyalása végett nyomozás nélkül vádirat mellőzésével három napon belül a kir. törvényszék elé állíthatja. Ily esetben a tanuk, esetleg szakértők megidézéséről vagy elővezetéséről a kir. ügyészség gondoskodik; a főtárgyaláson a vádirat felolvasása helyett a vádat a kir. ügyész élőszóval terjeszti elő; a törvényszék a vádlott részére a Bp. 56. §-ában felsorolt eseteken kívül is rendelhet védőt.”
A fentiek alapján lényegében kijelenthető, hogy a mai, eljárást gyorsító jogintézmény előképe már közel száz éve „készen volt”. A szóbeli vádelőterjesztés, a közvetlenség, a tárgyalás szervezése mint ügyészi feladat, a tettenérés specialitása már ekkor sem volt idegen az eljárásjogtól. A magunk részéről azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az ügyész a nyomozó hatóságot szóban is utasíthatta. Feltűnő a jogalkotó bátorsága a nyomozás egyszerűsítését illetően. A gátló formaságok lebontása kiváló eszköz lehet a cél elérésében. Ehhez képest talán nem nagy felismerés az a kijelentés, hogy az 1950-es években bevezetett egységes, könnyítő intézkedéseket nem tartalmazó, differenciálatlan nyomozás viszont – melynek az oldása az új Be.-vel indult el – javarészt az időszerűség rovására megy. Mai viszonyok között a klasszikus értelemben vett, alakiságokban gazdag nyomozás mellőzése elképzelhetetlen, annak ellenére, hogy meglátásunk szerint a gyorsítás a technikai vívmányok teljes körű kihasználásával jelen korban fokozottan érvényesíthető lenne a megfelelő garanciális megkötésekkel. Erre később részletesen kitérünk.
Mindenképpen szükséges megemlítenünk, hogy a magyarországi szocializmus ideje alatt – az 1954. évi V. törvény rendelkezései szerint – a bíróság elé állítás kikerült az eljárási törvényből, mert „a vádlottnak a védekezéshez való jogát csorbítja és a tárgyalás bírói előkészítését meghiúsítja, ennélfogva a törvényesség fokozott biztosításának és megerősítésének szempontjából nem tartható fenn”.
A megállapítás figyelemre méltó, főként azért, mert a szovjet jogelvek mentén kialakított eljárási rend, a „szocialista törvényesség” egyébiránt – alapelvek tekintetében – a törvényesség fokozott biztosítását nem tartotta szem előtt.4 Sokkal fontosabb azonban, hogy az eltörlés valódi oka az „egységes büntetőeljárás” koncepciója volt, a szocialista büntetőjog szemlélete nem tűrte a külön eljárások meglétét.5
Az 1966. évi 16. törvényerejű rendelet szerint azonban járásbíróság előtt, egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyekben volt lehetséges a bíróság elé állítás. További feltétel volt, hogy az elkövetőt tetten érjék, vagy beismerje az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő cselekmény elkövetését. Jelentősen szűkítette azonban a rendelkezések alkalmazhatóságát az, hogy az elkövetéstől számított három napon belül kellett az eljárást lefolytatni.6
Az 1973. évi I. törvény alapján a cselekmény elkövetésétől számított 6, majd a későbbi módosítások nyomán 8, illetve 15 napon belül volt lehetősége az ügyésznek a terheltet bíróság elé állítani.7 A többi feltétel lényegében nem változott (járásbíróság, illetve katonai bíróság a hatáskörébe tartozó olyan bűncselekmény miatt, amelyre a törvény ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel, ha az ügy megítélése egyszerű, a bizonyítékok rendelkezésre állnak, és a terheltet tetten érték vagy a bűncselekmény elkövetését beismerte).
Az 1998. évi XIX. törvény részletesebb elemzésére nem térünk ki, összegzésként talán csak annyi állapítható meg, hogy a törvény a többszöri jogszabály-módosítás és az utóbbi években kialakult joggyakorlat miatt csak részben töltötte be eredeti funkcióját. A problémát az jelentette, hogy a 2011. évi CL. törvény a bíróság elé állítás alkalmazását a bűncselekmény elkövetésének időpontjától elszakította és azt a gyanúsítás időpontjához kötötte, amely változtatás sok esetben a tárgyalás mellőzésével folytatott külön eljárásnak teremtett indokolatlan konkurenciát.8
A tettenérés és a beismerés esetén is a gyanúsítotti kihallgatástól számított harminc nap volt a megállapított határidő, azzal a különbséggel, hogy tettenérés esetén a beismerésnek nem volt jelentősége. Ezen túl a tettenérés a szöveg értelmezése alapján bíróság elé állítási kötelezettséggel járt, nem pedig lehetőséggel („tettenérés esetén az ügyész a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított harminc napon belül bíróság elé állítja”9 ). Az, hogy ez a kötelezettség az egyéb feltételek fennállása esetén miként valósult meg, nem tudható, de a tapasztalatok alapján igen sok hasonló ügy az általános szabályok alapján nyert elbírálást. Számtalan dolgozat, tanulmány próbált az idők folyamán ilyen módon „összecsúszott” két jogintézmény (bíróság elé állítás és tárgyalás mellőzése) között igazságot teremteni, felvázolva azok előnyeit és hátrányait, amelyre jelen dolgozat keretei között csak részben térünk majd ki.
A római-germán történeti hagyományokon alapuló jogrendszerek mindig is nagy hatással voltak a magyar jogalkotásra. Célszerű tehát felvázolni azokat a bíróság elé állításhoz hasonlatos vagy azzal rokon jogintézményeket, amelyek a fejlett és a magyarral rokon jogrendszerekben megtalálhatók, és a büntetőeljárás rövidítését szolgálják.
Ausztria10
Ausztriában jelenleg nincs olyan, kifejezetten rokonítható jogintézmény, ami megfelelne a magyar bíróság elé állításnak. Több gyorsító intézkedés is van azonban, amelyek a magyar jogi megoldásoktól eltérnek (a nyomozásnak a terhelt indítványára történő megszüntetése, a nyomozás határidejének felülvizsgálata, diverzió stb.).
A büntetőparancs hasonlítható a magyar jog gyorsító megoldásaihoz, amely megfeleltethető a magyar büntetővégzésnek, de a bíróság elé állítás egyes elemei is párhuzamba vonható ezzel. A büntetőparancsot egyesbíró bocsáthatja ki az előtte folyamatban lévő eljárásban, és mivel a bíró tárgyalás tartása nélkül, iratok alapján dönt a büntetőjogi felelősségről, így csak a ténybelileg és jogilag egyszerű megítélésű ügyekben kerülhet rá sor.
Az alkalmazásának természetesen több feltétele is van: a bíróság az ügyész indítványára jár el; az eljárás tárgyát képező bűncselekmény miatt kihallgatták és a terhelt kifejezetten lemondott a tárgyalás tartásáról; a nyomozás megszüntetésére a bűncselekmény csekély jelentősége miatt nem kerülhet sor; a diverziós intézkedések nem jöhetnek szóba; a nyomozás eredménye és a terhelt felelőssége elegendők a bűnösségre és a büntetésre vonatkozó körülmények tisztázásához; valamint a sértett jogai ne sérüljenek.
További garancia, hogy csak pénzbüntetés szabható ki. Ha azonban a terhelt védővel rendelkezik, legfeljebb egy év próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélhetik a terheltet. A beismerő vallomás nem feltétele az eljárásnak.
Olaszország11
Olaszországban „giudizimo direttissimo” néven találkozhatunk a gyorsított eljárással. Feltételei hasonlóak a magyar szabályokhoz, a különbség abban jelentkezik, hogy a határidők lényegesen rövidebbek. A tettenéréskor elfogott gyanúsítottat az ügyész 48 órán belül bíróság elé állítja. Ha viszont az ügyész szerint az ügyben tiszta bizonyítási helyzetből indulhat ki, de a 48 óra az eljárás lefolytatásához nem elég, indítványozhatja a közvetlen eljárást, melyben 90 napja van a nyomozásra. Előzetes tárgyalásra ebben sem kerül sor, de bizonyítási közbülső eljárásra a szükséghez képest igen.
A közvetlen eljárásban (giudizio immediato) tiszta bizonyítási helyzet követelményét írja elő a törvény. Mind az ügyész, mind a terhelt kérheti az eljárás alkalmazását. Az ügyész számára ebben az esetben 90 nap áll rendelkezésre a nyomozás lefolytatására. Tárgyalásra ebben az esetben sem kerül sor.
Németország12
A rövidített eljárás (Beschleunigtes Verfahren) az az egyes büntető bíró előtti vagy „ülnökbíráskodás” (Schöffengericht), azaz tanácsban eljáró bíróság előtti eljárás, amikor az ügyész a vádat írásban vagy szóban terjeszti elő. Feltételei a magyar „bíróság elé állításos” eljáráshoz hasonlóak, azaz a tényállásnak és a bizonyítási eljárásnak is egyszerűnek kell lennie.
A gyorsított eljárásban az ügyész indítványa és a főtárgyalás között hat hét telhet el maximálisan. Nem szükséges írásbeli vádirat, hanem a magyar eljáráshoz hasonlóan elegendő a szóbeli vádemelés, amelynek lényegét az ügyész jegyzőkönyvbe mondja. (Magyarországon ennek megfelelője az ügyész által írásban tett feljegyzés.)
A védő részvétele a magyar szabályoktól eltérő, mert míg Magyarországon minden esetben szükség van védő részvételére, addig Németországban akkor kötelező védőt kirendelni, ha a vádlottat hat hónapot meghaladó szabadságvesztésre ítélik. A gyorsított eljárásban egy évet meghaladó szabadságvesztést nem lehet kiszabni a bíróságnak.
A magyar bíróság elé állításhoz hasonlóan, amennyiben a fenti feltételeknek az ügy nem felel meg, akkor mód van az ítélet meghozataláig az ügyet a rendes eljárás szabályaira utalni.
A bizonyítási eljárásnál a tanú kihallgatását lehet pótolni azzal, hogy felolvassák a korábban nyomozás során tett vallomását.
A bíróság elé állítás a hatályos jogban
A hatályos törvényszöveg – szigorúan csak az intézmény lényegére koncentrálva – az alábbi:
„Bíróság elé állítás tettenérés esetén
723. § Az ügyészség a terheltet a bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt napon belül bíróság elé állíthatja, ha
a) a bűncselekményre a törvény tízévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel,
b) az ügy megítélése egyszerű,
c) a bizonyítékok rendelkezésre állnak és
d) a terheltet a bűncselekmény elkövetésén tetten érték.
Bíróság elé állítás beismerés esetén
724. § Az ügyészség a terheltet a gyanúsítottként történő kihallgatásától számított egy hónapon belül bíróság elé állíthatja, ha
a) a 723. § a)-c) pontjában meghatározott feltételek fennállnak, és
b) a terhelt a bűncselekmény elkövetését beismerte.
Kényszerintézkedések
725. § (1) Ha a 723. §-ban meghatározott feltételek fennállnak, az őrizet bíróság elé állítás céljából is elrendelhető.
Nyomozás és vádemelés
726. § (1) Az ügyészség közli a gyanúsítottal, ha őt bíróság elé kívánja állítani.
(2) Az ügyészség haladéktalanul védőt rendel ki, ha a gyanúsított nem kíván védőt meghatalmazni.
A tárgyalás előkészítése
727. §
(3) Az ügyészség a gyanúsítottat a bíróság elé állítja, idézi a védőt és biztosítja, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak.
(5) Az ügyészség gondoskodik továbbá arról, hogy a tárgyaláson jelen legyenek, akiknek a jelenléte kötelező és jelen lehessenek, akiknek a jelenlétét e törvény lehetővé teszi.
Az elsőfokú bírósági tárgyalás
728. § (1) Bíróság elé állítás esetén a bírósági eljárásban a védő részvétele kötelező.
(3) Az ügyész a vádat szóban terjeszti elő.
(4) Az ügyiratok ügyészségnek történő visszaküldése miatt nincs helye fellebbezésnek.
A másodfokú bírósági eljárás
730. § Az elsőfokú bíróság ítélete és ügydöntő végzése elleni fellebbezést a másodfokú bíróság az ügy érkezését követő két hónapon belül bírálja el.”
Világosan látható, hogy a jogalkotó kétféle feltételrendszerhez köti a bíróság elé állítást. Összességében tény, hogy a formalitások és az ezzel járó adminisztratív terhek csökkentésének kiváló eszköze ez a jogintézmény, ami a büntetési célok fokozott érvényre juttatását is szolgálja. Egyfajta közös nevezőként az rögzíthető, hogy a korábbi törvény megfogalmazásától eltérően a feltételek megléte esetén is csak lehetőség a külön eljárás alkalmazása, nem pedig kötelezettség.
A magunk részéről igazi áttörésként a tízévi szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmények feltételrendszerbe történő beemelését értékeljük. A gyakorlatban ezen eset voltaképpen a bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett erőszakos személy- és vagyon elleni bűncselekmények elkövetőinek mihamarabbi elítélését szorgalmazná. Mindez tehát a „bűnözéssel szembeni hatékony fellépés, valamint a generális és speciális prevenció fokozott érvényesítése érdekében”13 történt, azért mert a törvény lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy a külön eljárásra jellemző fokozott prevenciós hatás a súlyosabb megítélésű, széles körű társadalmi érdeklődésre számot tartó bűncselekmények esetén is alkalmazható legyen14 .
A közös nevezőhöz tartozik még az ügy egyszerű megítélése. A gyakorlat szerint „valamely ügynek a ténybeli megítélése akkor egyszerű, amikor a cselekmény nem szerteágazó, nem összetett, és a bizonyítékok vagy közvetlenek, de legalábbis a közvetettek mellett túlsúlyban vannak. Lényeges az is, hogy a bizonyítékok között ne legyenek ellentmondások, vagy ha vannak, azokat könnyen tisztázni lehessen”15 . Az ügy egyszerűségét az ügyész hivatott megítélni, de ez egyes bíróságok részéről erős ellenállásba ütközik, a dolgozat későbbi részében erre kitérünk.
Harmadik közös feltétel a bizonyítékok rendelkezésre állása, ez az elmúlt évtizedekben nem változott.
A korábbi eljárási törvényhez képest a tettenérés esetén alkalmazandó határidő-lerövidítés számít a legnagyobb újításnak. A történeti áttekintésből látható, hogy a jogintézmény történeti-hagyományos funkciója erősödött meg az új eljárási törvényben. Ilyen esetben a cselekmény elkövetéséhez igazodik a tizenöt napos határidő kezdete, és teljesen irreleváns, hogy a terhelt a cselekményt beismerte, nem tett vallomást, vagy pedig tagadta azt.
Amennyiben tettenérés nincs az ügyben, akkor a korábbi megoldáshoz hasonló módon a beismeréstől számít a határidő, ami jelen esetben egy hónap. Ez a rendelkezés utat nyit ahhoz, hogy a lehető legszélesebb körben alkalmazható legyen a bíróság elé állítás.
A statikus ismertetés után annak vizsgálata szükséges, hogy a jogalkotó akarata a gyakorlatban érvényesült-e, és ha igen, milyen hatékonysággal.
Az új Be. kapcsán felmerült eljárási nehézségek
Az új büntetőeljárási törvényt hosszas előkészítő munka előzte meg. Gyökeres szemléletváltozást, de mégis a hazai hagyományok részleges megtartásával járó frissítést próbált a jogalkotó meghonosítani az új kódexben. A koncepció lényege az eljárás gyorsítása, a meglévő struktúrák átalakítása és újak bevezetése. Külföldi minták már rendelkezésre álltak, ebből előzetes elvárások születtek. Az igazán jelentős kérdés a törvény gyakorlatba történő átültetése, a hatóságok alkalmazkodása, az iránymutatások hiányában felvállalt döntések helyességében nyilvánul meg. Senki nem tagadhatja le azt, hogy bármilyen haladó szellemiségű egy törvény, de mégis akkor lehet róla ítéletet alkotni, ha ez a haladó szellemiség a gyakorlat próbáját is kiállja. Ez nem a jogalkotón, hanem a jogalkalmazókon múlik. Nagy horderejű, a következő évek-évtizedek gyakorlatát alapjaiban meghatározó döntések meghozatala hárult a jogalkalmazó szervekre. Ezen belül is az ügyészség szerepe – elfogultság nélkül állítható – meghatározó. Ilyen meghatározó szerep hárul a közvádlókra akkor is, amikor az új kódex gyorsító szellemiségét a gyakorlatba kívánják átültetni. Az általános ügymenet szerint dolgozók 2018. július havának első napjaiban csak nagyon kevés kivételtől eltekintve találkoztak az új törvény előírásaival. Nekik még volt lélegzetvételnyi idejük, hogy egy felmerülő probléma kapcsán az álláspontjukat kialakítsák. Ellentétben azokkal, akiknek a napi munkájuk ezt nem engedi meg, mert munkakörük szerint éppen az eljárást gyorsító intézkedéseket alkalmazzák nap mint nap. Számtalan kérdés merült fel már a hatálybalépést követő néhány napban is, amelyek vonatkozásában döntést kellett hozni, akár jót, akár rosszat. Szerencsére elmondható, hogy többségében jó döntések meghozatalára került sor. A felmerült eljárási nehézségek és a rá adott válaszokat az alábbiakban szeretnénk feltárni.
A bíróság elé állítás esetén ez a gyorsítási cél legmarkánsabban a tettenérés esetére adott 15 napos határidő beiktatásában jelenik meg. Kétségtelen, hogy a büntetési célok elérésének egyik legjobb fegyvere a rövid időköz. Az ügy hamar befejeződik, az állam büntetőigénye, a sértett esetleges vagyoni érdeke azonnal kielégülést nyer, valamint a terhelt nem áll büntetőeljárás hatálya alatt hónapokon-éveken keresztül – adott esetben teljesen fölöslegesen. Felmerül azonban a kérdés, hogy egy olyan nagyvárosban, ahol a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek létszáma nagyon nagy, és szerteágazó struktúrában dolgoznak – hiszen másként nem is dolgozhatnak – miként lehet érvényre juttatni a jogalkotói akaratot. A válasz az, hogy nagyon nehezen, már-már lehetetlen módon. Hogy miért, arra az alábbi tapasztalatok rövid összefoglalásával próbálunk választ adni. Megjegyezzük, hogy a munkaszervezési problémák ismertetése más esetben ugyan nem illeszkedne szervesen egy tudományos dolgozat keretei közé, azonban a helyes vagy annak vélt javaslatokat csak a tényleges helyzet tisztázásával lehet felvázolni.
Nyomozó hatósági munkaszervezés
Munkavégzésünk helyén a nyomozó hatóság felépítése annyira szerteágazó, hogy a szervezetét csak nagyon nehezen lehet áttekinteni. Két osztály és – az alosztály jogállású őrsöket is ideértve – húsz alosztály végzi a munkát, mindezen egységek vezetői, valamint a beosztott nyomozók gyakorlatilag átláthatatlan rendszert alkotnak. A húsz alosztály közül csak egy rendelkezik bíróság elé állítási csoporttal, ahonnan meglehetősen sok ügy érkezik, de sajnos messze nem az összes. Az ügyeket kiosztó parancsnokok – gyakorlatilag a bűnügyi és vizsgálati osztály vezetői – próbálnak arra figyelni, hogy amelyik ügy alkalmas lehet a bíróság elé állításra, azt már eleve erre a csoportra szignálják, azonban ténylegesen ez nem valósul meg száz százalékosan, mivel több nehézség is felmerül, nevezetesen „elvesznek” az alkalmas ügyek. Ennek büntetőeljárási és munkaszervezési oka is van.
A büntetőeljárási törvényre visszavezethető ok önmagában véve üdvözítő is lehet, de csak akkor, ha az adott ügyészségnek nem célja a bíróság elé állítás minél nagyobb számban történő alkalmazása. A korábbi gyakorlattal ellentétben ugyanis a nyomozó hatóság már nem a gyanúsítotti kihallgatás mihamarabbi időzítését tartja szem előtt. Javarészt gondosan előkészíti ezt az eljárási cselekményt, a bizonyítékokat beszerzi, minden rendelkezésre áll, amikor a gyanúsított kihallgatására sor kerül. Ha a terhelt a kihallgatáson beismer, akkor nyilván – az egyéb feltételek megléte esetén – alkalmazni lehetne a bíróság elé állítást. A probléma az, hogy azon alosztályok, ahol egyébként egyáltalán nem jellemző a bíróság elé állítás céljából történő nyomozás, az ügy egyszerűen elvész. A parancsnok nincs érdekelve az ügy gyors befejezésében, mivel az ügyész sem sürgeti, a nyomozó pedig nem ismeri ezt a jogintézményt. Megvárják a kihallgatástól számított nyolc napot, készítenek egy beszámolót, beküldik az iratokat elektronikusan az ügyészségre. Az ügyészségi vezető elé kerül a beérkezés utáni, vagy ha hétvége volt, a beérkezés utáni harmadik-negyedik napon. Az ügyészségi vezető naponta akár százas nagyságrendű szignálást végez, és ha a beszámolón nincs kifejezetten feltüntetve a bíróság elé állítás lehetősége, az ügy ilyen szempontból elvész.
A következő nehézség a tettenérés problémája. Városunkban az ittas járművezetések, az áruházi lopások és garázdaságok a leggyakoribb „tetten ért” bűncselekmények. A probléma megvilágítása egy konkrét ügy levezetéséből mutatható meg. Ilyen, tettenéréssel nyomozott esetekben a nyomozó hatóság forrónyomos tevékenységet végző egysége intézkedik. Például péntek este tetten érnek egy áruházban egy terheltet, amint ellop egy telefont úgy, hogy eltávolítja az áruvédelmi eszközt. A terheltet még ekkor, péntek este kihallgatják gyanúsítottként, kihallgatják a sértetti képviselőt, biztonsági őrt, lefoglalják a kamerafelvételt. Itt azonban vége is a reménykeltő várakozásnak.
A forrónyomos szolgálatot végző nyomozó hazamegy, másnap megint éjszakás lesz. Hétfőn bemegy a munkahelyére reggel, a péntek esti ügyet leadja a parancsnoknak. A parancsnok kedden kiszignálja a vizsgálati osztályra, ahol a vezető szerdán kiosztja egy nyomozóra. A nyomozó csütörtökön belenéz, majd látja, hogy beszámoló kell az ügyészségnek. Pénteken megírja, hétfőn beérkezik az ügyészségre. Eltelt tíz nap a tizenötből…
További nehézséget jelent a nyomozók szervezeten belüli, illetve szervezetből kifelé irányuló fluktuációja, a cselekmények helytelen minősítése, a külföldön dolgozó terhelt és/vagy tanú idézése stb. Ezen dolgok elemzése túlmutatna jelen dolgozat keretein.
A hatékony munkavégzés az ügyészség részéről minden körülmények között gyors alkalmazkodást kíván, akár az új törvény előírásai, akár a társhatóságok szervezeti változásaira történt reakció okán. Ügyészségünkön – több ügyészséghez hasonlóan – külön csoport foglalkozik a bíróság elé állítással, valamint a bírói engedélyes kényszerintézkedésekkel. A csoport profiljába tartozik a büntetővégzéses indítvánnyal ellátott vádak szerkesztése is. A csoport az érdemi munka elvégzése előtt megpróbálja kiküszöbölni a nyomozó hatóság fentebb említett hiányosságaiból adódó problémákat. Egyfelől folyamatos a telefonos kapcsolattartás a nyomozó hatóság szervezeti egységeinek vezetőivel, másrészt a bíróság elé állítással foglalkozó alosztály csoportvezetője heti rendszerességgel elküldi a kapitányság területén történt összes gyanúsítotti kihallgatás listáját, amit egymás között szétosztva áttekintünk. A megfelelő ügyek kiválasztása után a nyomozóval felvesszük a kapcsolatot a további ügyintézés végett. Maga a tárgyalás szervezése ügyészségi megbízottak feladata, értesítik telefonon a védőt, terheltet, vagyon elleni bűncselekmények bizonyos köre esetén a sértettet vagy a sértetti képviselőt. Ez utóbbi a bíróság elvárása, mert a bíróság álláspontja szerint csak ők tudnak szakszerű nyilatkozatot beszerezni a sértettől a polgári jogi igény érvényesítése kapcsán. Nyilván ez vitatható, de a célok elérése érdekében kénytelenek vagyunk alkalmazkodni.
A bíróságon 2018 szeptembere óta három bíró foglalkozik a bíróság elé állításokkal, de egyben nyomozási bírói tevékenységet is ellátnak. Most már kijelenthető, hogy működik a rendszer, azonban korábban, amikor ügyeletes bírák látták el ezt a tevékenységet, kevés alkalommal ugyan, de megdöbbentő cinizmussal és szakmaiatlansággal is találkoztunk sok esetben. Az iratokat számos alkalommal visszaküldte a bíróság, javarészt két okból (nem számítva természetesen a terhelti távolmaradást). Egyrészt a terhelti beismerés hiányára (ha a tárgyaláson tagadni kezdett a terhelt), másrészt az ügy megítélésének nem egyszerű mivoltára hivatkoztak. Tették ezt már azt követően, hogy az ügyet befogadták és megállapították a feltételek fennállását.
Ezen okok a BH 2015. 220. számú eseti döntésben és a 4/2007. számú Büntető Kollégiumi véleményben rögzítettek teljes figyelmen kívül hagyását jelentik. A vélemény és eseti döntés lényege az, hogy a terhelti beismerés hiányára és az ügy megítélésére hivatkozással nem lehet az iratokat visszaküldeni, mert ha az ügyet befogadták, többé nem lehet érvényesen hivatkozni arra, hogy a feltételek nem állnak fenn. Ezen túl az ügy megítélése az ügyész feladata, a bíróság nem írhatja felül az ügyész ezen álláspontját. Az ügyek kiosztását végző bírósági vezető arra hivatkozott, hogy ő mindezt tudja, de nem utasíthatja a bírákat.
A fenti, gyakorinak mondható eseteken kívül extrém visszaküldési okokat is tapasztaltunk. Ezeket kimerítően nem elemezzük, csak példaként szolgáljanak:
A bíróság szerint az aktaborítóban vékonynak látszó iratok miatt nem éri meg, hogy 5-6 év szabadságvesztésre ítélje a többszörös visszaeső vádlottat. Egy másik ügyben a terhelt nagyothalló volt, ez a bíróság szerint kóros elmeállapotra utal, elmeorvos-szakértői vizsgálat kell, nem lehet dönteni bíróság elé állítás során. Egy harmadik ügyben – évek óta Magyarországon élő harmadik országbeli állampolgár közokirat-hamisítása – a bíróság nem fogadta el a terhelt vallomását a hamis okiratra vonatkozóan, amelyet alátámasztottak a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal okmányvizsgálójának véleménye, valamint a körözési rendszer adatai is. A bíróság szerint okmányszakértő kirendelése nélkül nem bírálható el az ügy. A később kirendelt szakértő természetesen semmi újat nem tudott mondani, megerősítette a korábban már beszerzett adatokat.
A pártfogó ügyvéd, az ügygondnok és a kirendelt védő részére megállapítható díjról szóló 32/2017. (XII. 27.) IM rendelet 7–9/A. §-ai 2018. július hó 1. napjától alapjaiban változtatták meg a kirendelt védők díjazását. Egy általános szabályok szerint zajló büntetőeljárásban, ahol számtalan eljárási cselekmény zajlik, a védő jelenléte több eljárási cselekményen kötelező lehet, ott nem igazán tűnik fel ez a változás. Szemben a bíróság elé állítással, ahol a gyanúsítotti kihallgatáskor még nincs védő, a kirendelésre később kerül sor; az időköz rövidsége és az ügynek tulajdonított csekélyebb jelentőség miatt a védő – néhány kivételtől eltekintve – gyakorlatilag egyetlen percet sem szán a felkészülésre. Jobb esetben a tárgyaló előtt vált néhány szót a vádlottal, azonban az üggyel csak addig foglakozik, amíg elmond egy sablonos perbeszédet. Mivel a bíróság elé állítás legtöbbször egy órán belül befejeződik, a rendelet fentebb idézett rendelkezései értelmében húszezer forint védői díjra jogosult. Ha azonban az ügyvéd az általános forgalmi adóról szóló törvény szerint levonási joggal rendelkezik, akkor mindezen felül a díj áfával növelt összege irányadó. Így fordulhat elő, hogy az egyik elítélt az ügyben 20 000 forint bűnügyi költség megfizetésére köteles, míg a következő bíróság elé állítás során hasonló ügyben a másik elítélt 25 400 forintos bűnügyi költséggel szembesül. Több órás, esetleg elhúzódó eljárásban értelemszerűen még magasabbak a díjak.
Helytálló, illetve racionálisan indokolható-e valakit magasabb bűnügyi költséggel sújtani pusztán azért, mert a terhelt szerencsétlenségére az ügyvédi kamara algoritmusa olyan védőt választott ki, aki áfalevonási joggal rendelkezik?
Van-e egyáltalán előnye a bíróság elé állításnak?
Kétségtelen, hogy elég sok szervezési-jogalkalmazási nehézséggel lehet találkozni egy egyszerű eljárás kivitelezése során, és így tényként vonható le néhány következtetés. Jelenleg ez a külön eljárás költséges, komoly szervezőmunkát igényel, gyakorlatilag egy egész igazságszolgáltatási apparátust leköt. Szemben a büntetővégzés meghozatalára irányuló indítványokkal, ahol a nyomozó kapkodás nélkül befejezi az ügyet, az ügyész hetek múlva elkészíti a vádiratot, a bíróság pedig a hozzá érkezéstől számítva egy hónapon belül meghozza a büntetővégzést, ami ideális esetben egy-két héten belül jogerőre emelkedik. Az igazságszolgáltatás szereplői irodai körülmények között, kényelmesen végigviszik az ügyet a törvényes úton. Jelen esetben tehát a gyorsaságot kell megvizsgálni, vagyis hogy megéri-e a kényelmet a gyorsaság oltárán feláldozni?
A választ nem lehet leegyszerűsíteni egyszerű igenre vagy nemre, de a bíróság elé állítás kétségtelenül legnagyobb fegyvere a generálpreventív hatás lehet. Erre egy konkrét példát szeretnénk hozni. Városunkban az elmúlt évben a helyi labdarúgó-mérkőzések szinte mindegyike kapcsán büntetőeljárás lefolytatására került sor a mérkőzésen megvalósított rendzavarás vétsége miatt. Az egyik mérkőzésen rendbontás vétsége miatt őrizetbe vették az egyik ultrát. A büntetett előéletű terheltet a bíróság 400 000 forint végösszegű pénzbüntetésre ítélte. Helyi viszonyok között ez rendkívül magas összeg. Az ítélet a cselekmény elkövetése utáni 48 órán belül megszületett, a szurkolók körében még frissnek számított az esemény. Megjegyezzük, hogy a médiában az ügy nem is szerepelt. Az ítélet az ultrákat sokkolta, pillanatok alatt elterjedt a városban, hogy mekkora pénzbüntetést kapott az elítélt. Ezt követően a rendbontások száma visszaesett, meggyőződésünk, hogy részben az említett ügy folyományaként. Ha ugyanezt az ügyet büntetővégzéses eljárásban kezeltük volna, akkor jó esetben is 3-4 hónapig tartott volna az eljárás, ennyi idő után az említett szurkolói közösség kollektív emlékezete már nem is biztos, hogy fel tudta volna idézni, mi is történt hónapokkal ezelőtt az egyik mérkőzésen. Egy jól megválasztott ügyben tehát a generálpreventív hatás igen markánsan megjelenhet.
Közhelyszerű, de a bíróság elé állítás az egyént is nagyobb hatással tarthatja vissza a bűncselekmény elkövetésétől; az, ha azt látja, hogy az igazságszolgáltatás teljes személyzete vele foglalkozik. Már röviddel a bűncselekmény elkövetése után a bíróságon találja magát, ahol szembesül azzal, hogy komolyan veszik az ellene folyó büntetőügyet, a saját szellemi színvonalához igazítottan a bíró indokolja a szankciót, a következményeket stb., szemben azzal, amikor kap egy nehezen értelmezhető papírt próbára bocsátásról vagy „felfüggesztettről”. A terheltek nagy része – a magasabban kvalifikáltaktól eltekintve – nem tud különbséget tenni ezek között, csak annyi világos számukra, hogy „megúszták” az ügyet. Természetesen számtalan esetben csak a büntetővégzésre van lehetőség és észszerű indok, a két jogintézmény közötti polémia eldöntését nem is tűztük ki célul, azzal részletesebben nem foglalkozunk. Csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy – a fentiek szerint alappal – feltehetően a büntetés és a büntetőeljárás célja a nyomozó hatóság, ügyész és bíró kényelmének feladása árán valósulhat meg.
Védői költségek csökkentése, vagy a kötelező védelem eltörlése
A védő szerepe a bíróság elé állítás során nem érinti a teljes eljárást. A nyomozás során, egészen addig, amíg az ügyész a bíróság elé állítás mellett nem dönt, a védőre semmilyen szerep nem hárul. Egészében véve is nehezen indokolható a védőkényszer, és az is legfőképpen a büntetés kiszabása és egyéb járulékos – esetlegesen minősítési – kérdéseknél merülhet fel reálisan védői “terepként”.16
Terhelti szemszögből pedig – ha nincs meghatalmazott védő –, a vádlott általában azt sem érti, hogy miért van szüksége védőre. Ezt a tapasztalatunkat erősíti a Fenyvesi Csaba által idézett kutatás: „[A] vádlottak javarésze nem is tartja szükségesnek a védőket ebben a külön eljárási formában. A vádlott nem kéri, nem is érti miért szükséges, sőt sokszor kijelenti, hogy neki nem kell ügyvéd”17 .
A védő tehát a kvázi vádemelés után kapcsolódik egy ügybe, amely, ha fellebbezés folytán a másodfokú bíróság elé is kerül, hamar befejeződik. Szintén csak saját tapasztalatainkra támaszkodhatunk ugyan, de az új büntetőeljárási törvény 584. § (6) bekezdése – az, hogy a védő is indokolni köteles írásban a bejelentett fellebbezést – jelentősen visszavetette a (kirendelt) védők fellebbezési hajlandóságát. Mint látható, a védő befolyása egyébként is szinte csak a járulékos kérdések és a szankció kiszabása esetére jöhet számításba. Gyakorlati tapasztalataink alapján a minősítés és a tényállás vitatása egyáltalán nem fordul elő. Mindezekből következően egyfajta redukált védői feladatkör jellemző a bíróság elé állításra.
A már hivatkozott IM rendeletben célszerű lenne külön bekezdés vagy szakasz alá rendelni ezt a külön eljárást, azzal, hogy a felkészülési díj fele illetné meg a védőt bíróság elé állítás esetére. Álláspontunk szerint racionális érvekkel védhető ez a nézet. Ezen túl – mintegy ennek variációjaként – véleményünk szerint a fix díjazás is szóba jöhet lex specialisként, így az eljárás attribútumainak figyelembevételével a védőt a bíróság elé állítás során 15 000 forint összegű, egységes védői díj illetné meg.
A történeti tények és a nemzetközi kitekintés ismeretében – folytatva az előző gondolatmenetet – joggal merülhet fel az a kérdés, hogy a védő kötelező részvétele egyáltalán tartható követelmény-e. A vizsgált országok egyikében sem kötelező a védelem. Tekintettel az egyszerű megítélésű, beismerés mellett folyamatban lévő ügyekre, a mi javaslatunk az, hogy célszerű volna az általános szabályokhoz igazítani a kötelező védelem eseteit. Ilyenkor is természetesen csak a csökkentett összeg lenne irányadó a védői díj megállapításakor.
A pártfogó ügyvéd, az ügygondnok és a kirendelt védő részére megállapítható díjról szóló 32/2017. (XII. 27.) IM rendeletnél az alábbi módosítás javasolható:
7. § (3) A felkészülési díj ügyenként legalább a kirendelt ügyvédi óradíj háromszorosának, a Be. XCVIII. fejezet szerinti eljárás estén másfélszeresének (megfelelő összeg),
vagy:
7. § (3a):
a Be. XCVIII. fejezet szerinti eljárásban a védőt 15 000 forint díj illeti meg, amely tartalmazza a felkészülési díjat is;
A Be.-nél az alábbi módosítás javasolható:
A Be. 728. § (1) bekezdésének hatályon kívül helyezése indokolt.
A meg nem jelent vádlott távollétében történő eljárás
A meghiúsult bíróság elé állítás utáni eljárás menete – védő visszavonása a büntetési tétel függvényében, vádemelés büntetővégzés meghozatalára irányuló indítvánnyal, a végzés bíróság általi kézbesítése stb. – gyakorlatilag egy ismételt büntetőeljárás lefolytatását jelenti. Annak fényében végképp diszharmonikus eljáráshoz vezet, hogy adott esetben – például tettenérés esetén – a nyomozás igen rövid időt vesz igénybe, ehhez képest szélsőséges esetben még hónapokon keresztül büntetőeljárás hatálya alatt állhat a terhelt. Ennek oka ugyanis, hogy időközben a meghiúsult eljárás folytatásaként nem sikerül neki kézbesíteni a büntetővégzést, esetleg tárgyalás tartását kéri. Ezt relatíve hosszabb idő után tűzi ki a bíróság. Később az ott történtek függvényében kerülhet sor fellebbezésre stb. A gyors eljárás reményében indult ügy pedig ennek következtében átváltozik egy legjobb esetben is közepes időszerűséggel bíró üggyé. Rendkívül sok a megkérdőjelezhető hasznosságú ügyészi intézkedés, például adminisztráció, formalitások, postázás, újabb határidők betartása.
Kétségtelen tény, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – már önmagában olyan specialitásokkal rendelkezik, ami egy általános eljárásban elképzelhetetlen: az iratismertetés; a rövid nyomozás; a speciális őrizet; a rövid tárgyalási határnap-tűzés; a szóban előterjesztett vád; a rövid úton, hangkapcsolatot biztosító elektronikus úton történő idézés; valamint a minden esetben kötelező védői jelenlét.
Egy általános ügymenetben – követve a Be. előírásait – a vádlott meg nem jelenése nem akadálya a tárgyalás megtartásának. Az eljárást befejezni – felmentés és eljárás megszüntetése kivételével – azonban nem lehet. A vádlott viszont bármikor lemondhat vádemelés után a tárgyaláson való jelenlét jogáról, feltéve ha védővel rendelkezik, és a védőt megbízza a kézbesítési feladatok ellátásával. A Be. ugyanis abból az elvből indul ki, hogy a tárgyaláson történő jelenlét elsősorban a vádlott joga és nem kötelessége. Meg kell jegyezni, hogy az egyszerűbb, a terhelti beismerés mellett folyamatban lévő ügyekben ez fokozottan igaz lehet. A bíróság és ügyészség biztosítja azt az elvitathatatlan jogot, hogy jelen lehet a bíróság elé állítással folyamatban lévő ügy tárgyalásán, azonban ez a jog az új Be. szelleméből következően semmiképpen sem akaszthatja meg az eljárást. A Be. koncepciójának érdekessége, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – a fentebb felsoroltak szerint több pontban megengedőbb szabályozást követ az általánosnál, azonban a terhelti jelenlétből nem enged. Teszi ezt annak ellenére, hogy általános ügyekben – nem győzzük hangsúlyozni – a jelenlét nem kötelesség, hanem csak jog. A bíróság elé állítások tapasztalataink szerint legtöbbször az ismert helyen tartózkodó terhelt saját döntéséből fakadó meg nem jelenése miatt hiúsulnak meg. Ilyen esetben az eljárás „újraindulása” meglátásunk szerint teljesen indokolatlan. Ezért azt javasoljuk, hogy a bíróság elé állítás esetén a szabadlábon lévő vádlott meg nem jelenése esetén az eljárás befejezhető legyen. Az általános szabályok szerint az ítéletet a bírság kézbesítené, és a vádlott nyolc napon belül élhetne jogorvoslati jogával. Jogi garanciák beépítése viszont indokolt, így ha a vádlott még a tárgyalás megkezdése előtt kimenti magát, akkor ez a tárgyalás megtartásának akadálya lenne.
A javasolt módosításunk, hogy a Be. 728. § az alábbi (5) bekezdéssel egészülne ki:
(5) A tárgyalást a szabályszerű idézés ellenére meg nem jelent, szabadlábon lévő vádlott távollétében is meg lehet tartani, az eljárást be lehet fejezni. Az ügydöntő határozatot a bíróság kézbesítés útján közli a vádlottal és a védővel.
Tény, hogy a bíróság elé állítás – mint külön eljárás – rendkívül sok, fentebb már részletezett speciális eljárási szabállyal bír. Ezek érintik a vádemelés, a tárgyalás, a másodfok stb. szabályainak egyszerűsítését, azonban nem tartalmazzák a nyomozás egyszerűsítésére irányuló törekvéseket. Természetesen ennek okát kereshetjük abban is, hogy adott esetben egy hosszabb nyomozás lezárásaként kerül sor a gyanúsított kihallgatására, és értelemszerűen előre nem láthatta a nyomozó hatóság és az adott esetben az ügyészség sem, hogy bíróság elé állításra kerülhet sor. Tehát garanciális megfontolásból nyilvánvalóan nem lehet értelmetlenül egyszerűsíteni egy nyomozást. Más a helyzet azonban akkor, ha a terhelt tettenérésére kerül sor.
Az elmúlt évek gyakorlata alapján, mint ahogy fentebb már említettük – ugyan nincs rá hivatalos statisztika, csak saját ügyeink áttekintéséből következtethetünk rá –, a tettenérés mellett folyamatban lévő büntetőügyek csoportját nagyrészt áruházi lopások, garázdaságok, valamint ittas állapotban elkövetett járművezetés fedik le. Az is kijelenthető, hogy a tetten ért elkövetők elenyésző hányada tagadja a bűncselekmény elkövetését, a beismerés vagy a vallomástétel megtagadása a jellemző. Az is tény továbbá, hogy a 21. század technikai viszonyai között rendkívül gyakori, hogy a bűncselekményeket biztonsági kamerafelvétel rögzíti. Ez kiváltképp az áruházi lopások és a szórakozóhelyi vagy egy nagyobb város frekventáltabb helyén történt garázdaságok esetén nyilvánul meg markánsabban. Ezen túl az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétsége, valamint a tettenérés egyéb, gyakran előforduló esetei (pl. szabálysértési értékre erdőben, jogellenes fakivágással elkövetett lopás vétsége) rendőrök – adott esetben kamerával felszerelt szolgálati gépjármű is jelen van a helyszínen –, önkormányzati rendészek, erdészek munkaköri kötelességük ellátása közben történnek. Az ügyben tehát olyan bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyek egyrészt teljesen objektív adatokat tartalmaznak egy cselekmény lefolyására nézve – pl. a kamerafelvétel –, másrészt jogszabályok felhatalmazása alapján olyan, többletjogosítványokkal felruházott személyek szerepelnek ezen ügyekben, akik ezen helyzetüknél fogva sokkal több releváns ismerettel bírnak egy bűncselekmény felismerésében. Sőt, általában a hivatalos személyek munkakörüknél fogva a velük történt rendkívüli eseményekről munkáltatójuk részére beszámolnak, vagy – pl. egy rendőr esetén – jelentési kötelezettségük van. Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy ilyen esetekben is indokolt-e a teljes körű nyomozás lefolytatása, vagy pedig elegendő lenne a büntetés kiszabása, vagy a cselekmény járulékos kérdései tisztázása szempontjából fontos körülmények feltárása. Ha igen a válasz, ez jelentősen megkönnyítené és meggyorsítaná a nyomozó hatóság munkáját. Jelenleg ugyanis, hogy egy gyakorlati példával megvilágítsuk a kérdést, ha tetten érnek egy áruházi lopáson egy terheltet, akkor a tettenérés után csak a terhelt kihallgatása, az áruház saját lopási jegyzőkönyve és jó esetben a kamerafelvétel lefoglalása történik meg. Nagyon ritka, hogy még ekkor beszerzésre kerül minden bizonyíték. A jellemző az, hogy napokkal utána hallgatják ki az áruház biztonsági őrét, aki gyakorlatilag a kamerafelvételen látottakat mondja el. Adott esetben a bizonyítás így indokolatlanul elhúzódhat.
Álláspontunk szerint tettenérés esetén a nyomozás egyszerűsítése olyan megoldás lenne, amely szervesen illeszkedne a bíróság elé állítás jogintézményének egyszerűsítő törekvéseibe. Így számtalan megoldás létezhet, példaként lehetne említeni azt, hogy amennyiben kamerafelvétel rögzíti a cselekményt, úgy tanú kihallgatása nem szükséges, csak annyiban, amennyiben a gyanúsított vallomása alapján ez felmerül. Ezen túl, ha hivatalos személy a tettenérő és hivatalos eljárása során érte tetten a terheltet, akkor az általa tapasztaltakról jelentést írnak (rendőrök), vagy munkáltatójuk, felettesük irányába beszámolnak. Ezen okiratok ebben a speciális esetben helyettesíthetnék a tanúvallomást, ha az abban foglaltak egyébként mindenben egyeznek a gyanúsított által elmondottakkal. Ezen túl megfontolandó lenne, hogy ha a terhelt beismerése mindenben alátámasztható az elsődleges intézkedést foganatosító rendőrök által készített jelentésben foglaltakkal, akkor tanúvallomásra egyáltalán ne legyen szükség. Ez utóbbi egy radikálisnak tűnő, egyszerű, de a történeti joganyagban megtalálható megoldási javaslat. Bővebben azt tartalmazza, hogy tettenérés esetén a vádlott beismerésén kívül elég lenne egy rövid feljegyzés a nyomozó hatóság részéről, amely tartalmazza a tényállást, valamint az ügy tanúinak nevét, elérhetőségét, illetve a nyomozó hatóság tagja által tapasztaltakat. Ez a feljegyzés a rendőri feljegyzés jelenleg ismert formájának egyfajta bővített változata lenne. Megszűnne tehát ilyen esetben az alakszerű jegyzőkönyv, a nyomozó hatóság munkáját csak egy tényvázlatba kellene foglalni. Ez nagyban fokozná a bíróság teljesítőképességét, mert valóban csak az ítélkezésre, a szankció meghatározására kellene koncentrálnia. Jelenleg az ügyiratok mozgatása, az elektronikus ügyiratok küldése, fogadása, iktatása, bíróságon történő áttanulmányozása így kiküszöbölhető lenne. Maradna tehát az ügyészség vádiratával megegyező szereppel a bíró feljegyzés, valamint a nyomozó hatóság tényvázlata. Emellett természetesen, ha a bíróság a tanúkihallgatás mellett dönt, akkor idézheti az ebben szereplő tanút. A hatékony és gyors ítélkezés alapja lehetne ilyen ügyekben ez a megoldás. Azonban ennek megvalósulásához az ügyészségnek rövid időn belül közölnie kell a nyomozó hatósággal, hogy a terheltet bíróság elé kívánja állítani. Ez a nyomozó hatóság feladata lenne, a tettenérésről 24 órán belül értesítenie kellene az ügyészséget.
A javasolt módosításunk értelmében a Be. az alábbi 723/A. §-al egészülne ki:
723/A. § (1) Tettenérés esetén – amennyiben az ügyész a terheltet bíróság elé kívánja állítani – a nyomozó hatóság csak tényvázlatot készít, amely tartalmazza a terhelt adatait, az ügyben megállapítható tényállást, az ügy tanúinak nevét, valamint a bizonyítás szempontjából jelentős tényeket.
(2) Tettenérés esetén a nyomozó hatóság az ügyészséget a tettenéréstől számított 24 órán belül értesíti.
Az európai jogrendszerekben – így Magyarországon is – bevett gyakorlat volt évszázadokon keresztül az a jelenség, amikor a jogalkalmazó kitelepült, „kiszállt” bizonyos közforgalmú helyekre, hivatali épületekbe, ahol „törvénynapot” tartott. Ennek talán megtalálhatjuk nyomát a kiküldött bíró intézményében, illetve abban, amikor a nyomozási bíró bíróság épületétől eltérő helyen – pl. kórházban – rendeli el a kényszerintézkedést; az ügyészség napi gyakorlatában pedig ilyennek tekinthető, amikor az ügyészségi nyomozást végző kollégák az illetékességi területen belül a mai napig is elmennek tanú vagy gyanúsított kihallgatására a terhelt és/vagy tanú lakóhelyére, annak közelébe. Természetesen a 21. század fejlett infrastrukturális viszonyai összehasonlíthatatlanul jobbak a középkori vagy újkori viszonyoknál, amelyek indokolták a törvénynapot, de ennek az intézménynek a mai körülmények közé átültetett változata előremutató lehet. Javaslatunk szerint a Be. 725. § (1) bekezdése szerint a tettenérés alapján őrizetbe vett terhelt ügyének elbírálása történhetne az őrizetet foganatosító rendőrkapitányságon. Tekintettel arra, hogy az őrizet végrehajtására alkalmas fogdák gyakorlatilag a megyeszékhely rendőrkapitányságán vannak, ezért célszerűségi szempontból a bíróság elé állítás céljából őrizetbe vett terhelt ügyében a fogda helye szerinti járásbíróság/kerületi bíróság és (kerületi) ügyészség járna el. A javaslat legnagyobb előnyét abban látjuk, hogy rendkívül meggyorsítaná az eljárást, továbbá a fogdák részéről a humánkapacitás-szervezés terhe lekerülne. A fogda feladata csak a rendőrségi épületen belüli belső kísérés lenne, ami soha nem látott mértékben csökkentené az adminisztratív feladatokat. A javaslatunk további eljárási könnyítéseket is tartalmaz. A rendőrségen eljáró bíró ítélete elleni fellebbezést a járásbíróság – kisebb bíróság esetén a törvényszék elnöke által kijelölt más járásbíróság bírái – három bíróból álló tanácsa bírálná el három munkanapon belül, így gyakorlatilag járásbírósági szinten befejeződhetne az ügy.
A javasolt módosításunk alapján a Be. 21. §-a az alábbi (9) bekezdéssel egészülne ki:
(9) A Be. 723. § szerinti eljárásban – amennyiben a Be. 725. § (1) bekezdése szerinti őrizetbe vételre sor kerül – a rendőrségi fogda székhelye szerinti járásbíróság /kerületi bíróság jár el megye, illetve a főváros területére kiterjedő illetékességgel.
További módosítási javaslatunk szerint a Be. az alábbi 730/A. §-sal egészülne ki:
730/A. § A Be. 21. § (9) bekezdése szerinti eljárásban, az ügyben másodfokú bíróságként a járásbíróság három bíróból álló tanácsa jár el, és érdemi határozatát az elsőfokú ítélet vagy ügydöntő végzés meghozatalától számított három munkanapon belül meghozza.
A dolgozatban megfogalmazott javaslatokkal az volt a célunk, hogy a gyakorlat számára még egyszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb legyen a büntetőeljárás ezen külön jogintézménye. Természetesen sok ellenérv is felhozható a javaslatok ellen, de az állandóan mozgásban lévő társadalom igényeihez folyamatosan igazítani kell a büntetőeljárási szabályokat is. Igyekeztünk olyan eljárási szabályokat felvázolni, melyek előremutatók és hasznosak lehetnek, de egyben a magyar és tágabb értelemben véve az európai hagyományokban gyökereznek, azoktól nem idegenek.
Cseke G. ügyész, Miskolci Járási Ügyészség; Csekéné Kovács A. ügyész, Miskolci Járási Ügyészség
Györgyi Kálmánra emlékezünk
2004 februárjában az Alkotmánybíróság határozatában1 értelmezte az interpellációs jogot. Megállapította, hogy a legfőbb ügyészhez intézett interpellációnak tartalmi korlátai vannak, melynek lényege, hogy az interpelláció során figyelembe kell venni az ügyészség feladatait, továbbá tiszteletben kell tartani a jogszabályokban biztosított alapjogokat. Az AB határozat kimondta, miszerint a legfőbb ügyész az egyedi döntéseiért nem tartozik politikai felelősséggel az Országgyűlésnek. Így, ha nem fogadják el a képviselők az ügyészi szervezet élén álló személy válaszát, akkor ez a közjogi helyzetét nem érinti.
Az AB határozat meghozatalát követően, két nappal később Györgyi Kálmán – az OKRI-ban a témával kapcsolatban szervezett kerekasztal-beszélgetésen – kijelentette, hogy ő a végrehajtó hatalom alá rendelt ügyészség híve, mert a legfőbb ügyész, aki szakmai feladatot lát el, nem tartozhat a Parlamentnek politikai felelősséggel, ez csak az igazságügyi miniszter vonatkozásában képzelhető el. Ez a fajta konstrukció csak történelmi összefüggésekben értelmezhető, melynek kiindulópontja a királyi ügyészség felállításáról szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk.
A 15 évvel ezelőtti beszélgetésen Györgyi Kálmán folyamatosan azt hangoztatta, hogy az ügyészség szervezeti hovatartozása kérdésében ő megfelelő formának a 19. századi konstrukciót tartja. Utalt arra, hogy emiatt őt a kollégái, barátai mindig egyfajta csodabogárnak tartották, aki éppen azért küzd, hogy legyen főnöke, majd nevetve azt is hozzá tette, hogy „épeszű ember ilyesmire nem törekedhet”. Persze, miután jót nevetett magán, azt is elmondta, hogy a személyes ambíciójától függetlenül őt az észszerű állam működése érdekli.
Györgyi szerint 2004 előtt a legfőbb ügyész a képviselők kérdésére vagy interpellációjára akkor tudott jól válaszolni, ha a konkrét ügyben azt mondta: az ügyészség törvényesen járt el. Mivel az ügyészség a törvények betartására köteles, és ha azt bizonyítja, hogy a jogszabályokat betartotta, de mégsem fogadják el a képviselők a legfőbb ügyész válaszát, akkor az Országgyűlés saját magát szavazza le, hiszen a törvényeket ez a szervezet hozta. Györgyi Kálmán válasza ebben a kérdésben pontosabban az alábbiaknak megfelelően hangzott el ezen a kerekasztal-beszélgetésen:
A legfőbb ügyész leszavazása akkor jelent igazi problémát, ha a képviselő interpellációja a hatályos jog valamely szabályozására vonatkozik, mert az erre adható válasz nem más, mint jogi információszolgáltatás, amely nem bocsátható szavazásra, hiszen így előfordulhat, hogy a Parlament leszavazza az ország jogrendjét. Ez a lehetőség pedig a törvényalkotás és nem az interpelláció jogintézményéhez kapcsolódik.
Györgyi Kálmán szerint a királyi ügyészi szervezet felállítása óta a függetlenség kérdése mindig napirenden volt. És bár Györgyi a kormány alá rendelt szervezet híve volt, a független ügyészséget fontosnak tartotta, de szervezetileg nem tudta elképzelni ezt a konstrukciót. Ennek kapcsán sokat idézte Finkey Ferencet, aki többször fellépett a végrehajtó hatalomtól független ügyészség érdekében. Györgyi, miután interpretálta Finkey gondolatait, az alábbiakat tette hozzá:
„Nagy tisztelője vagyok Finkey Ferencnek. Mégis úgy gondolom, hogy nem működhet jól egy tisztán független ügyészi szervezet. Ha a politikától ilyen módon elszakítjuk az ügyészség működését, akkor a magára hagyott szervezet úgy jár, mint az a pók, amelyik csodálatosan szép hálót szőtt, de átharapja azt a fonalat, amelyen az egész háló függött. Ez a szál a legitimáció.”
Györgyi Kálmántól azt is megtudtuk, mennyire irigyelték őt külföldi kollégái, elsősorban azért, mert hazánkban a legfőbb ügyészi státus közjogilag kiemelkedőbb helyet töltött/tölt be, mint máshol (pl. Ausztria, Németország, Franciaország). 1996-ban, amikor az osztrák legfőbb ügyész (Generalprokurator) Györgyi Kálmán vendége volt, igen figyelemre méltónak tartotta, hogy Magyarországon a legfőbb ügyészt a Parlament plénuma választja meg, és a törvényhozó testület előtt teszi le az esküt. Két évvel később, amikor egy osztrák professzort az ELTE díszdoktorává avattak, akkor ő is elmondta, hogy mennyire irigykednek ránk az ő országában. Náluk az előkészítő eljárás reformjánál a mi független ügyészségünk komoly alternatívaként szerepelt. Ezért sokan nem értették, hogy Györgyi Kálmán miért elégedetlen az általa betöltött magas közjogi méltóságával, hiszen az ügyészség kormány alá rendelése esetén az igazságügyi miniszter lenne a legfőbb ügyész „főnöke”, így a független ügyészséghez képest a legfőbb ügyész közjogi státusza – ahogy Györgyi Kálmán fogalmazott – „legfeljebb államtitkárszerű besorolást kaphat”. Györgyi mindig azt hangoztatta, hogy nem a közjogi pozíció magassága a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy tiszták legyenek a felelősségi formák, és a politikai felelősség kérdése csak a miniszternél, ne a legfőbb ügyésznél merüljön fel. Ez pedig csak a másik konstrukcióban képzelhető el.
Kiss Anna, PhD: tudományos főmunkatárs, OKRI
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása megváltozott eljárási környezetben
Bevezetés
A 2018. július 1. napjával hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: új Be.) a jogalkalmazókat az új szabályozás gyakorlati adaptációja mellett számtalan téren szemléletváltásra is kényszeríti. Nincs ez másképp az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekkel foglalkozók esetében sem. Azzal, hogy a jogalkotó ezeket a bűncselekményeket kivette a kizárólagos ügyészségi nyomozás körébe tartozó bűncselekmények köréből és nyomozásukat az általános hatáskörű nyomozó hatóság hatáskörébe utalta, alapvetően új helyzetet teremtett e bűncselekmények nyomozása során.
Az ügyészség részéről szükséges szemléletváltás abból a körülményből adódik, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket a korábbi Be. rendelkezéseitől eltérően már nem maga nyomozza, hanem felügyeli azok felderítése törvényességét, illetve irányítja vizsgálatukat. Nagyobb kihívással kell azonban szembenéznie az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozását végző rendőrségnek, hiszen e bűncselekményekkel eddig csupán azokat észlelő, feljelentő szervként találkoztak, speciális jellegükről, bizonyításuk nehézségeiről kevesebb ismerettel rendelkeztek.
A jogalkalmazás nehézségei már az új Be. hatálybalépése óta eltelt néhány hónapban több ponton jelentkeztek.
Adódik a kérdés, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának hatásköri szabály módosulásából adódó változások miért idegenek a jogalkalmazók számára, továbbá szükséges volt-e egyáltalán ez a változtatás, azaz hatékonyabbá válik-e ezen bűncselekmények elkövetőinek a felelősségre vonása.
Az előbbi kérdés megválaszolásához feltétlenül szükséges az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozására vonatkozó hatásköri szabályozás hazai alakulásának vizsgálata. Ez szorosan összefügg az ügyészségi nyomozás alakulásának vizsgálatával, hiszen e bűncselekmények hosszú évtizedeken át az ügyészségi nyomozás körébe tartoztak. Az utóbbi kérdésekre pedig néhány külhoni szabályozási minta vázlatos áttekintése mellett az új Be. életbelépése óta eltelt időszakban csak e bűncselekmények nyomozásakor jelentkező jogalkalmazási anomáliák vizsgálatával adható adekvát válasz.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények és nyomozásuk alakulása
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények anyagi jogi szabályozásának alakulása
Az 1878. évi V. törvénycikk (a továbbiakban: Csemegi-kódex) „a hamis tanúzás és hamis eskü” megnevezéssel ellátott fejezetben rendelkezett a hamis tanúzásról és a hamis tanúzásra felhívás törvényi tényállásáról. A kódex a hamis tanúzást bűnvádi, polgári, kihágási és fegyelmi ügyben egyaránt büntetni rendelte. A hamis szakvélemény és hamis fordítás nyújtását csak büntető- vagy polgári ügyben, míg a hamis tanúzásra felhívást bűnvádi, polgári, kihágási és fegyelmi ügyben is büntette. A Csemegi-kódex külön fejezetben szabályozta a hamis vád bűncselekmény törvényi tényállását, amelyben a bűntettre, kihágásra és fegyelmi vétségre vonatkozó hamis vádat is szankcionálta. A mentő körülmény elhallgatását a hamis vád egyik alakzataként szabályozta a törvénykönyv. A XIX. fejezetben a foglyok megszöktetése cím alatt a szökéshez nyújtott segítséget rendelte büntetni. A kódex a bűnpártolás tényállását az orgazdasággal együtt a XXX. fejezetben, míg a XLII., a hivatali és ügyvédi bűntettek és vétségek elnevezésű fejezetben rendelte szankcionálni akkor, ha az ügyvéd büntető- vagy kihágási ügyre vonatkozóan ajándék vagy ígéret által megvesztegetve védence ártalmára kötelességellenesen járt el.
Számos módosítás ellenére a Csemegi-kódex általános része a Büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény hatálybalépéséig, míg a különös része a Magyar Népköztársaság büntető törvénykönyvéről szóló 1961. V. törvény hatálybalépéséig volt hatályban.1 Az egységes bűntett-fogalmon alapuló első átfogó, szocialista büntetőkódex az államigazgatás és az igazságszolgáltatás elleni bűntettek fejezetében már összefogottan, önálló cím alatt szabályozta az igazságszolgáltatás elleni bűntetteket. A hamis vádhoz viszonyítottan szubszidiárius jellegű törvényi tényállásként határozta meg a hatóság félrevezetésének bűntettét, míg önálló bűncselekményként jelent meg a hamis tanúzásra rábírás, a mentő körülmény elhallgatása, a börtönzendülés, a zugírászat és a zártörés bűntette. A fogolyszökésről rendelkező tényállás már a fogoly tevékenységét nyilvánította büntetendőnek, végül az ügyvédi bűntettet is az igazságszolgáltatás elleni bűntettek között helyezték el.2 A büntető törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. tvr. az egységes bűntett-fogalmat megszüntette és a bűncselekményeket súlyuk szerint bűntettekre és vétségekre osztotta, amelyre tekintettel a törvény az egyes igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket is súly szerint differenciálta. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: korábbi Btk.) hatálybalépésekor az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények addigi szabályozásán lényegét tekintve nem változtatott. A vizsgált bűncselekmények azonban 2002. április 1. napjával a hatósági eljárás akadályozása bűncselekménnyel, a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekménnyel és a bírósági végrehajtás akadályozásának vétségével, 2006. július 1-jétől az igazságszolgáltatással összefüggő titoksértés vétségével, 2009. február 1. napjától a hatóság eljárásának megzavarása bűncselekménnyel egészültek ki, de 2011. január 1. napjától a fogolyszökés törvényi tényállása is bővítésre került. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) a korábbi Btk. szabálysértésre vagy fegyelmi vétségre vonatkozó hamis vád, illetve az ezekre vonatkozó hamis gyanúkeltés kettős felosztása helyett hármas felosztást vezetett be, és büntetni rendeli a közigazgatási bírsággal sújtandó szabályszegéssel történő hamis vádolást és az erre vonatkozó hamis gyanúkeltést is. A Btk. a hatóság félrevezetésének vétsége miatt szankcionálni rendelt bűncselekmények körét is kibővítette, és már a szabálysértési, fegyelmi és egyéb hatósági eljárás alapjául szolgáló hatóság előtt tett valótlan bejelentést is a törvényi tényállás szabályozási körébe vonta. Új tényállásként került a Btk.-ba a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának vétsége, a hatósági eljárás akadályozása helyett módosult elnevezéssel a kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekmény és a bírósági eljárás akadályozásának vétsége, de a Btk. elődjével ellentétben pönalizálja a szabálysértési, közigazgatási bírsággal sújtandó szabályszegés és a fegyelmi eljárás alá vont személy vonatkozásában elkövetett mentő körülmény elhallgatását is.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának alakulása
Magyarországon már a 16–17. században megjelentek az önkormányzati hatóságoknál a tiszti ügyészi tisztségek. A tiszti főügyész a megye jogtanácsosa volt, aki emellett vádképviseleti és bizonyos nyomozati funkciót is betöltött, de egyes esetekben védői, ügyvédi szerepben is eljárhatott. Az uradalmak tiszti ügyészei hasonló tevékenységet végeztek.3 A tiszti ügyész nyomozati funkcióiról már korai forrásokban is találkozhatunk. Ilyen lehet Ugocsa megye 1736. évi statútuma, amely előírta, hogy az alispán a szolgabíróval, az ülnökkel, a vármegye tiszti ügyészével és szükség esetén a földesúrral évente két alkalommal hivatalból együttes nyomozást tartsanak. Erről Csevár Antal tett említést az ügyészségi nyomozásról készített tanulmányában, de a szerző maga is rámutatott arra az általánosan elfogadott körülményre, hogy a feudális korszakban az ügyészi tevékenységet nem a nyomozás jellemezte.4 Az osztrák abszolutizmus idején a tiszti ügyészek intézménye megszűnt, a vádhatóság szerepét az állami ügyészi szervezet vette át.5 A szervezetet azonban az 1860-as októberi diploma után megszüntették Magyarországon és azután ismét a hagyományos magyar megoldások működtek az igazságszolgáltatásban.6 Az ügyészségi szervezetet a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvényczikk rendezte, amely a bírósági szervezettől függetlenül működő vádhatóságokat állított fel, ahol az ügyészi szervezeti hierarchia a bírósági szervezethez igazodott. A törvény a bűnvádi, fegyelmi ügyekben történő közreműködést és a börtönök feletti felügyeletet utalta az ügyészség hatáskörébe. Az ügyészség hatáskörét alapvetően e törvény és a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvényczikk (a továbbiakban: Bp.) szabályozták.7 Az ügyész a nyomozás során felügyeleti és irányítási jogkörökkel rendelkezett. A nyomozás során biztosított széles körű jogosítványai ellenére saját maga nem nyomozhatott, még a vádlott kihallgatásánál sem lehetett jelen.8 Ebben változást a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről szóló 1921. évi XXIX. törvényczikk hozott, amely felhatalmazta az ügyészséget, hogy a nyomozást maga teljesítse, ebben a jogkörében tett intézkedése ellen a vádtanácshoz való előterjesztésnek volt helye. Az ügyészség e jogkörét a nyomozáshoz szükséges apparátus hiányára tekintettel ebben az időszakban csak kivételes jelleggel gyakorolta és az is csak vizsgálati jellegű cselekmények elvégzésére korlátozódott.9 A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény ugyan rendelkezett a legfőbb ügyész hatásköréről, de a szovjet minta alapján adaptált ügyészi szervezet létrehozására csak a Magyar Népköztársaság ügyészségéről szóló 1953. évi 13. tvr.-rel került sor. A Büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény egységes nyomozati szakaszt hozott létre. A nyomozást az ügyész, illetve annak irányítása mellett a rendőrség végezte, egyes nyomozási feladatok végrehajtása céljából az ügyész akkor is a rendőrséghez fordulhatott, ha a nyomozást maga végezte.10 A törvény tehát a 89. §-ában a pártállami célokra tekintettel ugyan biztosított az ügyész részére nyomozati jogkört, de az ehhez szükséges apparátus hiányára és az ügyészségi nyomozás túlzott megerősödését nem kívánó politikai szándékra tekintettel az ügyészségnek ez a hatásköre nem erősödött meg. A már említett 1953. évi 13. tvr. rendelkezései az ügyészség nyomozati jogkörében jelentősebb változást hoztak. A jogszabály az ügyészségi nyomozás körébe sorolta a hivatali, a tervgazdálkodás elleni, továbbá a társadalmi tulajdon elleni nagy jelentőségű bűncselekményeket, emellett azonban az üzemi balesetek, a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények és a büntető perrendtartás által a megyei bíróság hatáskörébe utalt bűncselekmény nyomozását is.11 Ez az első ügyészségi tvr. biztosította, hogy az ügyész a bűncselekmény felfedése érdekében bármely járásbíróság elé tartozó ügyben az ügyészségi nyomozót megbízza a nyomozás lefolytatásával, de azt is, hogy az ügyész bármely ügyben saját maga lefolytassa a nyomozást.12 A nyomozati jogkör a járási és városi ügyészségek, a megyei főügyészségek és a Legfőbb Ügyészség részére is biztosított volt.13 A nyomozás ügyészségi hatáskörbe vonása és az ügyészségi nyomozókkal történő végeztetése megfelelő apparátus hiányában soha nem valósult meg, majd 1956 decemberében az ügyészségen belüli nyomozó részlegek fel is oszlottak.14 Az ’56-os forradalom utáni konszolidációt követően megváltozott a jogpolitikai szándék az ügyészségi nyomozást illetően. A Magyar Népköztársaság ügyészségéről szóló 1959. évi 9. tvr. újra biztosította az ügyész számára, hogy a nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket maga végezzen15 , és felhatalmazta a legfőbb ügyészt, hogy az illetékes miniszterrel egyetértésben meghatározza azokat a bűncselekményeket, amelyek nyomozása az ügyészség kizárólagos hatáskörébe tartozik. E bűncselekmények az 1961. évi V. törvény különös részi tényállásai közül az egyes hivatali, illetve korrupciós bűntettek16 , meghatározott esetekben a hivatalos személy elleni erőszak bűntette17 , egyes állam- és szolgálati titok megsértésével elkövetett bűntettek18 , a sajtóbűntettek és a rossz minőségű termék forgalomba hozatalával elkövetett bűntettek mellett az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények voltak, a zártörés kivételével. Láthatóan a kizárólagos ügyészségi nyomozás körébe tartozó bűncselekmények meghatározásánál lényeges szempont volt, hogy az elkövetők személye ismert legyen, ekként a nyomozások vizsgálati jellegű cselekményekkel elvégezhetők legyenek.19 A tvr. lehetőséget biztosított arra is, hogy az ügyész a nyomozások törvényességi felügyelete körében a nyomozást vagy egyes nyomozási cselekményeket maga végezhesse vagy annak lefolytatására bármely nyomozó szervet utasítson. Ezzel a lehetőséggel kezdetben nagy számban éltek is az ügyészségek. A nyomozást a Legfőbb Ügyészségen és a főügyészségeken teljesítették, ott biztosításra kerültek ehhez a személyi és tárgyi feltételek is. A szabályozás alapját az ügyészségi nyomozó szervek felállításáról és működéséről rendelkező 14/1959 Legf. Ü. utasítás jelentette. Bár az ügyészségi nyomozás ebben az időszakban kiemelt jelentőséget kapott, a hatvanas évek végétől a rendszerváltásig mégis folyamatosan csökkent ennek a súlya. Ez összefüggésben volt a korrupciós ügyek számának csökkenésével, az ügyészségen belül a nyomozás törvényessége feletti felügyelet biztosítása iránti igény felerősödésével, az ügyészségi nyomozás hatáskörébe tartozó bűncselekmények szűkítésével és a hatáskörbe nem tartozó nyomozások átvételének csökkenésével.20 Az ügyészi funkciók közül az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény (a továbbiakban: korábbi Ütv.) is a nyomozás felügyeletére helyezte a súlypontot.21 Az ügyészségi nyomozás jelentőségének csökkenése ellenére az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények a rendszerváltásig nemcsak hogy az ügyészségi nyomozás körébe tartozó bűncselekmények közé tartoztak, de annak gerincét is adták.22 Az 1978 évi IV. törvény hatálybalépését követő bűncselekmények rendszerében az egyes hivatali bűncselekmények, illetve meghatározott személyi kör sérelmére elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntette,23 a meghatározott személyi kör vonatkozásában elkövetett egyes korrupciós bűncselekmények24 mellett valamennyi igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény a kizárólagos ügyészségi nyomozás körébe tartozott, a nem hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás, a fogolyszökés és fogolyzendülés bűntetteinek, valamint a zártörés vétségének kivételével. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása a rendszerváltás után is az ügyészség kizárólagos hatáskörében maradt. E bűncselekmények ekkortól már törvényi szinten – az 1989. évi XLVI. törvénnyel25 a jogállami követelményekhez igazítva – a korábbi Ütv. mellékletében kerültek meghatározásra, lényegében átvéve a korábbi Legf.Ü–BM. közös utasításban meghatározott bűncselekményeket. A 4/1990. Legf.Ü. utasítás26 az ügyészségi nyomozást az ügyészségi nyomozóhivatalok mint főügyészségi szervezeti egységek hatáskörébe utalta, amelyek hatásköreiket a székhelyükön és az illetékességi területükhöz tartozó főügyészségeken működő kirendeltségeken gyakorolták. A szervezeti átalakulással egyidejűen a kizárólagos ügyészségi nyomozás körébe tartozó bűncselekmények száma is jelentősen emelkedett.27 Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények vonatkozásában azonban Csevár Antal már 1995-ben úgy vélte, hogy az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó bűncselekmények köre részben csak tradíciókon alapul. Véleménye szerint az igazságszolgáltatás elleni deliktumok nyomozása csak azért kerülhetett e bűncselekményi csoportba, mert azok speciális szakértelmet, jogi alapismereteket igényelnek. Az akkori viszonyok között kialakított álláspontja az volt, hogy a rendőrségi nyomozók jelentős része rendelkezik – szakirányú felsőfokú végzettségükre tekintettel – jogi ismeretekkel, ezért e bűncselekmények nyomozása nem jelentene nehézséget számukra. Az említett szerző az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények közül csupán az ügyvédi visszaélés bűntettének nyomozását tartotta volna indokoltnak ügyészségi hatáskörben meghagyni.28 Az ügyészségi nyomozó hivatalok kirendeltségeit a 9/1995. (ÜK. 12.) LÜ. utasítás29 szüntette meg azzal, hogy az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó bűncselekmények nyomozását a Fővárosi Főügyészségen és a megyei főügyészségeken szervezett ügyészségi nyomozó hivatalokra bízta. Megjegyzendő, hogy a 10/1995. (ÜK. 12.) LÜ. utasítás30 úgy rendelkezett, hogy a főügyész a nyomozó ügyészt – kivételesen indokolt esetben – időlegesen más ügyészi szakterületen (munkakörben) is foglalkoztathatta, de a nyomozó ügyész olyan ügyben, amelyben a nyomozást a nyomozó hivatal folytatta le, vádat nem emelhetett és a bíróság előtti eljárásban sem vehetett részt. Ez a szabályozás a 2006. február 1. napján hatályba lépett 3/2006. LÜ. utasítással31 változott, amellyel a nyomozó hivatalokat a Központi Nyomozó Főügyészség és a helyi ügyészségként, de megyei – a Budapesti Nyomozó Ügyészség a főváros területére kiterjedő – illetékességgel rendelkező nyomozó ügyészségek váltották fel. Az ekként létrejött ügyészségek látták el az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó, illetőleg az arra jogosult által oda utalt ügyek nyomozását. Lényeges, hogy az addigi szabályoktól eltérően a nyomozó ügyészség az általa nyomozott ügyben az érdemi határozat meghozatalán túl – meghatározott kivételtől eltekintve – a vád képviseletét is ellátta. Úgy vélem, hogy az ügyészségi nyomozás szervezetét és hatáskörét tekintve – amelyekkel részletesebben ezen a helyen terjedelmi okokból nem foglalkozhatok – a rendszerváltás időszakához mérten ekkor érte el csúcspontját. Az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó bűncselekmények köre a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: korábbi Be.) hatálybalépéséig több alkalommal változott32 , de az ebbe a körbe tartozó igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények változatlanok maradtak. Az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozó bűncselekmények törvényi szinten a korábbi Be. jól ismert 29. §-ában kerültek szabályozásra, és az itt szabályozott igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények körének változásai az új Be. hatálybalépéséig, a korábbi Btk.-nak a fentebb említett módosításaihoz kötődtek. A vizsgált bűncselekmények közül változatlanul nem tartozott ügyészségi hatáskörbe a nem hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás, a fogolyszökés és fogolyzendülés bűntetteinek, a zártörés vétségének nyomozása, de az újonnan a korábbi Btk.-ba került bűncselekmények közül az igazságszolgáltatással összefüggő titoksértés vétsége sem. Ez a Btk. hatálybalépésével annyiban változott, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények közé iktatott új, illetve módosult tényállások nyomozása ügyészségi hatáskörbe került. Ez a szabályozás az új Be. hatálybalépéséig tartott. A kódex szakított a több évtizedes tradícióval és az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozását a megyei, illetve fővárosi rendőrkapitányságok hatáskörébe utalta.33 Ebből az új szabályozásból pedig az ügyészségi nyomozásról szóló 12/2018. (VI.29.) LÜ utasítás és a 23/2018. (XI. 30.) LÜ utasítás34 levonták a következtetést, és az eddigi, fokozatosan kiüresedett hatáskörű helyi szintű ügyészségi nyomozást megszüntették, helyükre pedig a regionális nyomozó ügyészségek léptek. A helyi szintű nyomozó ügyészségek megszüntetését azonban több évig tartó folyamat előzte meg, amelynek főbb állomása a korábbi Be. 2014. január 1. napjával életbe lépett azon módosítása volt, amely az addig helyi szintű nyomozó ügyészségek hatáskörébe tartozó, a korábbi Be. 470. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott hivatásos állomány által a szolgálati helyen, illetve a szolgálattal összefüggésben elkövetett nem katonai bűncselekményeket a katonai büntetőeljárás hatálya alá utalta, nyomozásuk35 pedig a Központi Nyomozó Főügyészség hatáskörébe került. Szervezeti változást pedig a 13/2015. (X. 21.) LÜ utasítás36 hozott, amely 2015. november 1. napjától – meghatározott kivételektől eltekintve – a megyékben a nyomozó ügyészségeket megszüntette, hatáskörüket pedig a járási és nyomozó ügyészségekhez utalta.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények és nyomozásuk Ausztriában és Németországban
A német és az osztrák szabályozási minták – az utóbbi a közös történelmi múltra is tekintettel – mindig meghatározták a magyar jogfejlődést, érdemes tehát rátekinteni arra, hogy ezekben az államokban miként alakulnak a vizsgálatom tárgyát képező bűncselekményekre vonatkozó anyagi jogi normák és azt, hogy büntetőeljárási kódexeik tartalmaznak-e különös rendelkezéseket az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozására vonatkozóan.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekre vonatkozó főbb anyagi jogi és eljárásjogi szabályok a német jogban
A német büntetőtörvény (Strafgesetzbuch, StGB) az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket nem önálló fejezetben, hanem az StGB különböző részein elszórtan szabályozza. Külön fejezetbe tartozik a hamis vád, hamis tanúzás, hamis eskü és a kapcsolódó bűncselekmények, viszont a bűnpártolás az orgazdasággal tartozik azonos fejezetbe, míg a magyar jog szerinti hatóság félrevezetésének vétségéhez hasonló, a „bűncselekmény színlelése” elnevezésű tényállás a közrend elleni cselekményekkel került azonos fejezetbe.
A német büntetőjog emellett külön kezeli az ügyvéd, a nyomozó hatóság tagjai és az ügyész által elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket, de elkülönülten kerülnek szabályozásra a végrehajtás elleni bűncselekmények is.37
A német büntetőeljárási törvény (Strafprozessordnung, StPO) az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozására nem tartalmaz az általánostól eltérő szabályokat. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a magyar szabályozáshoz hasonlóan a német jogban sem indítható hamis vád miatt büntetőeljárás az alapügy (büntető- vagy fegyelmi eljárás) befejezése előtt. Ezt az eljárási akadályt azonban – a magyar jogtól eltérően – a német jogalkotó nem az anyagi jogi szabályok között, hanem a büntetőeljárási kódexben helyezte el.
A nyomozó hatóság a rendőrség. Az ügyészség valamennyi hatóságtól felvilágosítást kérhet és ugyan a nyomozás minden fajtáját maga is elvégezheti, de általában az egyes nyomozások lefolytatását a rendőrhatóságra bízza, amely köteles az ügyészi felhívást, illetve utasítást teljesíteni.38
Az ügyészségnek a büntetőeljárás egyes szakaszaitól függően különböző feladatai vannak. A nyomozati eljárás „úrnője” a vádhatóság a közbenső és a főeljárás során, végül a bírósági eljárás befejezését követően büntetés-végrehajtási hatóság.39 Az ügyészség a rendőrség irányába utasítási joggal rendelkezik azzal, hogy a német büntetőeljárási jog különbséget tesz a különleges jogokkal rendelkező, közvetlenül az ügyész alá rendelt nyomozók és az ilyen jogállással nem rendelkező rendőrségi hivatalnokok között.40
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekre vonatkozó főbb anyagi jogi és eljárásjogi szabályok az osztrák jogban
Az osztrák büntetőtörvénykönyv (Strafgesetzbuch, StGB) önálló fejezetet szentel az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeknek.41 Ebben a fejezetben helyezte el az osztrák jogalkotó a hamis tanúzás, a közigazgatási hatóság előtti hamis tanúzás és a hamis tanúzásra felhívás bűncselekmények mellett a hamis vagyoni bizonyítvány szolgáltatása elnevezésű bűncselekményt, amely utóbbi tényállás azt rendeli büntetni, aki végrehajtási vagy csődeljárásban a bíróság részére hiányos vagy hamis vagyoni bizonyítványt szolgáltat. Szintén az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények között került szabályozásra az árverési eljárásban az ajánlattevők közötti tilos megállapodás, a bizonyíték meghamisítása és a bizonyítékkal való visszaélés bűncselekmények is. Az említetteken túl az osztrák jog szerint igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény még a hamis vádolás, a büntetőhatósági eljárás színlelése, a bűnpártolás, a fogolyszöktetés és a tiltott nyilvánosságra hozatal, amelyek közül az utóbbi a törvényi okból nem nyilvános bírósági vagy közigazgatási hatósági eljárásokról a törvényben meghatározott adatoknak meghatározott módon történő nyilvánosságra hozatalát rendeli büntetni.
Az osztrák büntetőeljárás az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozására szintén nem határoz meg az általánostól eltérő szabályokat. A nyomozó hatóság a rendőrség. A nyomozást az ügyész vezeti. Ugyan a nyomozási cselekmények többségét a rendőrség végzi, ennek ellenére az ügyész bármely eljárási cselekménynél jelen lehet, illetve bármelyiket az ügyész is végezheti. A nyomozás befejezéséről szintén az ügyész jogosult dönteni, amelynek keretében a nyomozást megszüntetheti, a terhelttel szemben intézkedést alkalmazhat vagy a vádemelés mellett dönt.42
Dilemmák az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának megváltozott hazai eljárási környezetéről
A hamis vád és a hamis tanúzás súlyosságáról, felderítése nehézségéről a Bibliában is több helyen olvashatunk. Jó példa erre Zsuzsanna története is, aki nem adta oda magát az őt megkívánó és fürdőzés közben őt megleső két vén bírónak. A két öregember ezért bosszúból házasságtöréssel vádolta hamisan a gyönyörű fiatal nőt, amiért aztán Zsuzsannát halálra ítélték. A vének vádjának hamisságát végül Dániel bizonyította be akként, hogy a két öregembert külön-külön hallgatta meg a házasságtörés pontos helyére vonatkozóan. Mivel a vének meg nem történt cselekménnyel vádolták Zsuzsannát, ezért az általuk ténylegesen nem észleltekre sem tudtak egyező vallomást tenni.
Zsuzsanna tehát megszabadult, az őt hamisan vádolóknak pedig Mózes törvényei szerint meg kellett halniuk.43
Ahogyan a bibliai időkben sem volt egyszerű a mai értelemben vett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények elkövetésének megállapítása, úgy az új Be. szabályai között eligazodni igyekvő nyomozó hatóságoknak sem könnyű feladat ez. Vizsgáljuk meg tehát az új Be. jogalkalmazási tapasztalatai alapján, hogy a rendőrség számára az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása milyen kihívásokkal járhat. A nyomozások során felmerülő nehézségek mindegyikének felsorolására ezen a helyen nyilván nem kerülhet sor, hiszen e bűncselekmények vizsgálata során adódó jogalkalmazási problémák – ahogyan minden más büntetőügyben – esetről esetre változnak.
1. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának speciális jellegét – más bűncselekményekhez viszonyítva – két lényeges elemben jelölném meg. Egyrészt e bűncselekményeknek, meghatározott kivételektől eltekintve, legtöbbször nincs természetes személy sértettje, a védett jogi tárgy az állami igazságszolgáltatásba vetett bizalom, amely körülményből a nyomozás során számos eljárási feladat másként alakul, mint a passzív alannyal rendelkező bűncselekmények esetében. A másik – álláspontom szerint sokkal lényegesebb – elem, hogy e bűncselekmények gyanúja vagy annak hiánya tárgyában a legtöbbször meglévő „alapügy” vizsgálata alapján lehet dönteni. „Alapügyről” nyilvánvalóan nem minden igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény esetén beszélhetünk, hanem csak azoknál, amelyeknél ez a bűncselekmény természetéből adódik. Az „alapüggyel rendelkező” bűncselekményi kör azonban álláspontom szerint szélesebben húzható meg, mint a Btk.-ban – a folyamatban lévő alapügy hiánya vagy az alapügyben eljáró hatóság feljelentése hiánya miatt – külön nevesített, eljárási akadályról rendelkező bűncselekmények köre. Ebbe a szélesebb körbe sorolhatók a hatóság félrevezetésének vétsége, a hamis tanúzásra felhívás és a kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekmények is.
Az „alapügy” az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt indult büntetőügy viszonylatában értelmezhető. Az a kötődés, amely az „alapügyet” és a „ráépülő eljárást” összeköti, olyan szoros, hogy az „alapügy” nélkül az utóbbi eljárás sem létezne. Erre tekintettel az „alapügy” teljes és hiánytalan feltárása nélkül a ráépülő eljárásban sem hozható megalapozott döntés.44
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozását végző rendőrség számára a nyomozások nehézségét az jelenti, hogy a bűncselekmény legtöbbször az alapügyben történik, az abban tett szóbeli nyilatkozattal, ritkább esetben az abban benyújtott hamis bizonyítékkal. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt szükséges nyomozási cselekményeket az alapügyben beszerzett személyi és tárgyi bizonyítékok teljes körű megismerését követően felépített nyomozási terv alapján lehet meghatározni. Másképpen megfogalmazva: az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény nyomozása során elvégzendő, a bizonyítandó tényre vonatkozó nyomozási cselekmény az alapügyben meglévő személyi és tárgyi bizonyítékokból felkészülve foganatosítható eredménnyel. Lényeges azonban, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény nyomozása során nem a jogerősen befejezett alapügyet kell (újra) nyomozni. A nyomozó hatóság szorosan kötve van az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt tett feljelentésben foglaltakhoz, a bizonyítás kereteit az e feljelentésben foglaltak határozzák meg. Az alapügyet tehát abból a szempontból kell vizsgálnia, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény gyanúja vagy annak hiánya az e bűncselekmény miatt tett feljelentésben foglaltak szerint fennáll-e, a szükséges nyomozási cselekményeket pedig a feljelentéshez kötötten az alapügy adatai határozzák meg.
Álláspontom szerint amennyiben a hamis vád, illetve a hamis tanúzás bűncselekmények miatti feljelentés olyan cselekményre irányul, amelynek vonatkozásában „alapügy” nem indult, vagy az alapügyben eljáró hatóság eljárásjogi okokból nem hozhatott érdemi döntést45 , úgy – az alapügyben feltárt tényállás és az annak mérlegelése alapján meghozott érdemi döntés hiányában – az említett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények megtörténte vagy annak hiánya sem lesz megállapítható. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt tett feljelentés alapján indult büntetőügyben az „alapügy” nem vizsgálható. Az alapügy tárgyában külön büntetőeljárás indítása indokolt, amelynek jogerős befejezését követően lehet állást foglalni az említett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények megtörténtéről vagy annak hiányáról.
A hamis vád, illetve a hamis tanúzás bűncselekmények törvényi tényállásában meghatározott eljárási akadályra tekintettel, amennyiben az alapügy még folyamatban van, akkor a hamis vád és hamis tanúzás miatt büntetőeljárást a nyomozó hatóság csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indíthat. Ilyen feljelentés megléte esetén előfordulhat, hogy az alapügy és – az abban eljáró hatóság feljelentése alapján – az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt indult büntetőügy „párhuzamosan” folyamatban vannak. Ugyan a Btk. lehetőséget biztosít erre, úgy vélem azonban, hogy elkerülendő az alapügyben eljáró hatóság részéről az alapügy befejezése előtt a hamis vád vagy hamis tanúzás bűncselekmények miatt büntetőeljárást kezdeményezni. Az alapügyben az eljárás jogerős befejezéséig ugyanis bármilyen, az eljárás előző szakaszában nem ismert körülmény felmerülhet, amely hatással lehet az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt indult büntetőeljárásra, annak bizonyítását megnehezítheti, de akár az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megtörténtét is kétségessé teheti. Álláspontom szerint általában nincs olyan körülmény, amely az alapügyben eljáró hatóság idő előtti feljelentését indokolná a hamis vád és a hamis tanúzás bűncselekmények miatt. Hasonló állásponton vagyok a már említett, a hatóság félrevezetésének vétsége, a hamis tanúzásra felhívás és a kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekmények vonatkozásában is azzal, hogy az utóbbiak esetében nem mindig beszélhetünk alapügyről.
Felmerülhet tehát a büntetőkódex említett rendelkezéseinek akként történő módosítása, hogy a leírt bűncselekmények, de különösen a hamis vád és hamis tanúzás bűncselekmények miatti büntetőeljárás csak az alapügy jogerős befejezését követően legyen indítható.
2. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának a rendőrség hatáskörébe utalása álláspontom szerint a nyomozóhatóság „elfogultságának” a lehetőségét is felvetheti. A vizsgált bűncselekmények közül – lássuk be – a leggyakrabban a hamis vád, a hatóság félrevezetése és a hamis tanúzás bűncselekmények fordulnak elő. Elkövetésük helye nagy többségében a rendőrhatóság előtt foganatosított kihallgatás vagy szabálysértési meghallgatás. Amennyiben e bűncselekményeket – a polgári ügyeket nem számítva – a bíróság vagy esetenként az ügyészség előtt követik is el, akkor is legtöbbször a korábbi – rendőrség előtt tett – tényállítás vagy tanúvallomás megismétlésére kerül sor, amellyel bűnhalmazat nem valósul meg, az elkövetés helye – azonos eljárás esetén – változatlanul az első valótlan állítás, bejelentés vagy tanúvallomás megtételének helye, azaz a nyomozó hatóság. Adódik tehát a kérdés, hogy a rendőrhatóság előtt elkövetett és a rendőrhatóság által észlelt említett bűncselekmények esetén a rendőrség által kezdeményezett büntetőeljárásban várható-e teljes elfogulatlanság az eljárást lefolytatni jogosult általános hatáskörű nyomozó hatóságtól még akkor is, ha a nyomozást a rendőrség egy másik szervezeti egysége folytatja majd le. Mivel a feltételezett bűncselekményt az eljáró nyomozó (kolléga) előtt követik el, neki tesznek valótlannak ítélt állítást vagy tanúvallomást, ezért felmerül, hogy nem kerül-e sor a megindított igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatti büntetőügyben a nyomozások indokolatlan „erőltetésére” és a „mundér becsületének” mindenáron való védelmére.
3. Ehhez kapcsolódik, hogy a korábbi Be. hatálya alatt a rendőrség több esetben már akkor büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségi nyomozást végző ügyészségen, ha azt feltételezte, hogy az előtte folyamatban lévő büntető- vagy szabálysértési ügyben nem mondott igazat az általuk ki- vagy meghallgatott személy. Erre vonatkozóan példaként állíthatóak azok az esetek, amikor a nyomozó hatóság nem értékelte, hogy a hamis vád és hatóság félrevezetésének bűncselekményei esetén a tényállításnak nem csupán valótlannak kell lennie, hanem annak e törvényi tényállásokban meghatározott eljárásokra kell vonatkoznia. Ha az eljárás során ki(meg)hallgatott személy az ügyre vonatkozóan – az eljárás egyéb adatai szerint – nyilvánvalóan nem mondott igazat, de az állítás valótlansága nem vonatkozott bűncselekményre, szabálysértésre, fegyelmi vétségre vagy a törvényi tényállásokban meghatározott eljárásokra, úgy a nyomozás elrendelésére sem kerülhetett sor. Ilyen példaként említhető a valótlanság tényének értékelése is. Ha ugyanis a nyomozó hatóság előtt indult büntetőügyben megállapítást nyert, hogy a bűncselekmény vagy szabálysértés miatti bejelentést ismeretlen személy ellen maga az elkövető tette abból a célból, hogy önmagáról a gyanút elterelje vagy magát más személy vagy szervezet (pl. biztosítótársaság) előtt „lefedje”, úgy – mivel a bűncselekmény vagy szabálysértés valóban megtörtént, tehát a bejelentés is igaz volt – a hatóság félrevezetésének vétsége sem volt megállapítható.46 A körültekintő értékelés hiányára utaltak a már említett „az alapügy befejezése előtti” büntetőfeljelentések is. Ezek ugyan – ha az alapügyben eljáró rendőrhatóság tette a feljelentést – eljárási akadályt nem jelentettek, de az igazságszolgáltatás elleni bűn-cselekmények nyomozását – a már említett okokra tekintettel – sem segítették elő, hiszen az emiatt nyomozó ügyészség az alapügyben esetlegesen később felmerülő további bizonyítékok hiányában volt kénytelen nyomozást folytatni.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények miatt büntetőeljárás kezdeményezése, különösen a nyomozás elrendelése körültekintő megfontolást igényel. Ez „megfordítva” azt is jelenti, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények miatt eljáró rendőri szervnek – bűncselekmény vagy annak gyanúja hiányának észlelése esetén – bátran a feljelentés elutasítása mellett kell döntenie, még akkor is, ha a feljelentés magától a rendőrségtől, de e bűncselekmények speciális szabályaiban kevéssé jártas, adott esetben a szolgálati hierarchiában magasabb szintű rendőri szervétől érkezett.
4. Itt szükséges azonban megjegyezni, hogy nem lenne szerencsés az sem, ha az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények gyanújának értékelése során a nyomozó hatóság a másik „végletbe esne” és praktikus okokból (saját leterheltsége csökkentése, az ügyészséggel való súrlódások elkerülése végett stb.) indokolt esetben sem kezdeményezne büntetőeljárást, mintegy „szemet hunyva” e bűncselekmények felett. Erre utalt Földvári József, de őt megelőzően már Angyal Pál is rámutatott ennek elkerülendőségére. Földvári szerint az igazságszolgáltatási szervek munkája vonatkozásában kívánatos, hogy a jogsértő személyek felelősségre vonása megtörténjék. A polgári és büntetőügyek eldöntésénél fontos követelménynek tartotta, hogy a döntéshozó szervek a valóságnak megfelelően kapjanak tájékoztatást a döntésük alapjául szolgáló eseményekről.47 Angyal pedig úgy vélte, hogy az igazságszolgáltatás szerveinek lényeges érdeke, hogy alaptalan eljárások ne terheljék, „munkásságuk feleslegesen igénybe ne vétessék”. Szerinte valamely igazságszolgáltatás elleni bűncselekményen alapuló döntés következtében csorbul az állami igazságszolgáltatásba vetett közbizalom és a bírói tekintély, de a legsúlyosabb következményt az igazságos, csak a valódi bűnöst érő büntetés hiányában látta. Talán nem túlzott azzal a megállapításával, hogy az állami igazságszolgáltatást érő sértések és veszélyeztetések annyira jellegzetesek, hogy azok mellett a magánszemélyt eshetőleg érő sérelmek elmosódnak.48
5. Álláspontom szerint jelenleg az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának törvényességét és hatékonyságát az eddig ügyészségi nyomozást ellátó ügyészek segíthetik elő leginkább tapasztalatukkal, iránymutatásukkal. Különösen igaz ez az alábbi néhány nem ritkán előforduló esetben.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának az eddig említett dilemmáit nem segítik feloldani az új Be.-nek az ügyészség nyomozásfelügyeleti jogköreire vonatkozó szabályai. Az új Be. rendelkezései szerint gyanúsítotti kihallgatás hiányában a nyomozás felderítési szakaszában – fő szabály szerint – a nyomozás felügyeletét ellátó ügyész a nyomozás elrendelésének tényén kívül az ügy érdeméről hat hónapig nem is szerez tudomást a Be. 351. § (2) bekezdésére figyelemmel. A jogalkalmazás ezen a szabályozáson a vizsgálat megalapozottsága céljából úgy igyekszik „rést ütni”, hogy a nyomozó hatóság a hathónapos határidő előtt gyanúsítás hiányában is betekintésre megküldi az ügyészségnek az eljárás addigi iratait vagy a bemutatást kifejezetten a nyomozás felügyeletét ellátó ügyész írja elő.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása hatékonyságának nem válik hasznára az sem, hogy a gyanúsítást megelőzően a Be. 26. § (2) bekezdésében meghatározott ügyészségi jogkörökre tekintettel az ügyészség a nyomozó hatóságot eljárási cselekmény elvégzésére nem utasíthatja. A joggyakorlat ezen is próbál „hidat verni” azzal, hogy az ügyészség a szükséges eljárási feladatokat szóban közli a nyomozó hatósággal, vagy írásban „utalva, mintegy sugallja” a szükségesnek tartott nyomozási cselekményeket.
Végül az ügyészségen tett feljelentések elbírálásának az új Be. szerinti korlátai – legalábbis az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények esetében – szintén nem szolgálják az elutasítást igénylő feljelentések alapján indult bűnügyek gyors és megalapozott lezárását. Az új Be. ugyan biztosítja az ügyészség feljelentéselutasítási jogkörét, de a nyomozó hatóságnak az új Be. 31. § (3) bekezdéséből és egyéb további rendelkezéseiből levezethető önállóságára tekintettel a feljelentés ügyészi elutasítására – azon kivételektől eltekintve, amikor a nyomozó hatóságnak nincs jogosultsága a feljelentés elbírálására – nincs lehetőség, hanem a feljelentésnek a nyomozó hatóság részére történő megküldésére kell intézkedni elbírálás céljából. Ez az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények miatt tett feljelentések esetén visszás helyzetet teremthet olyan esetben, amikor a feljelentő a korábban az ügyészség által nyomozott büntetőügyben – álláspontja szerint – elkövetett, igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt tesz feljelentést és annak elutasítása indokolt. Ilyenkor az ügyészség az előtte keletkezett nyomozati iratokkal együtt úgy küldi meg a fel-jelentést a nyomozó hatóságnak, hogy a feljelentés megalapozatlanságával is pontosan tisztában van.
6. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények ügyészségi nyomozásának megszűnésére tekintettel változott az e bűncselekmények nyomozása során meghozott határozat elleni panasz elbírálásának rendje is. Erre vonatkozóan a korábbi Be. rendelkezéseitől eltérően e bűncselekmények esetén is az általános szabályok érvényesülnek, amelyek alapján a rendőrség határozatai ellen előterjesztett panaszt az ügyészség bírálja el. E vonatkozásban egy „kevéssé igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény specifikus”, de az e bűncselekmények nyomozásánál jelenleg fokozottabban jelentkező problémára érdemes felhívni a figyelmet. A korábbi Be. szabályai szerint a nyomozást végző ügyészség határozata ellen előterjesztett – általában ügydöntő határozat vagy gyanúsítás elleni – panaszt a felettes ügyészség úgy bírálta el, hogy esetleges korábbi jogorvoslati kérelem hiányában a büntetőügyet előzőleg nem vizsgálta. A jelenlegi szabályozás keretei között az ügyészség bírálja el a nyomozó hatóság határozata elleni panaszt, amely az új Be. szemléletváltására és a nyomozó hatóság – fentebb már említett – önállóságára tekintettel önmagában nem jelentene ellentmondást. Jelenleg azonban az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények esetében az általános hatáskörű nyomozó hatóság más bűncselekményekhez viszonyítva jóval rendszeresebb ügyészi állásfoglalást, illetve iránymutatást igényel, amelyet a jogalkalmazás a már említett, az új Be. tényleges céljától eltérő módon old meg. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények esetben az ügyészség azt követően bírálja el a nyomozó hatóság határozata ellen bejelentett panaszt, hogy előzőleg – akár informálisan – más bűncselekményekhez képest sokkal fokozottabban saját maga határozta meg az egyes nyomozási cselekményeket. Adódik a kérdés, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény nyomozását felügyelő, irányító ügyésztől – aki a jogorvoslati kérelem benyújtása előtti eljárást döntéseivel akár részletekbe menően meghatározta – mennyiben várható a korábbi döntéseivel ellentétes döntés meghozatala.
7. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának rendőrségi hatáskörébe kerülése sajátos problémát okoz abban az esetben, amikor az ügyészség az alapügyben feltételes ügyészi felfüggesztést alkalmaz és ennek tartama alatt hamis vád vagy hamis tanúzás bűncselekménye miatt – az alapügyben eljáró hatóságtól eltérő szerv vagy személy – feljelentéssel él az ügyészségen. A korábbi Be. hatálya alatt az eljáró nyomozó ügyészség az alapügyben eljáró hatóság feljelentésének hiányában, a még jogerősen be nem fejezett alapügyre tekintettel elutasította a feljelentést. Az új Be. szabályai szerint az alapügyben eljáró, feljelentésre jogosult szerv éppen maga a feltételes ügyészi felfüggesztésről rendelkező ügyészség, amelynek így a saját feljelentésének hiányára tekintettel kell elutasítás céljából a nyomozó hatóságnak megküldeni az említett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények valamelyike miatti feljelentést. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a feltételes ügyészi felfüggesztés esetén a vádhatóság részére már valamennyi, a vádemeléshez szükséges bizonyíték a rendelkezésre áll. A hatályos szabályozás keretei között tehát nem könnyű helyzetbe kerül az ügyészség abban az esetben, ha a feljelentés adatai alapján fennállhat az említett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények egyikének gyanúja. Ilyen esetben vagy a feltételes ügyészi felfüggesztés megalapozottsága válik kétségessé, vagy az ügyészség a bűncselekmény gyanúja észlelése ellenére a feljelentést – az alapügy jogerős befejezésének és a (saját) feljelentésének hiányára tekintettel – annak elutasítása céljából küldheti meg a nyomozó hatóság részére.
Zárszó – az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása de lege ferenda
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának történetére visszatekintve szembetűnő, hogy az szorosan kapcsolódott az ügyészségi nyomozáshoz; az elmúlt majd’ hatvan évben, egészen az új Be. hatálybalépéséig e bűncselekmények nyomozása az ügyészség hatáskörébe tartozott. Ez a körülmény annak ismeretében különösen hosszú időnek számít, hogy az ügyészség tevékenységében az ügyészségi nyomozás iránya, hangsúlyosabb vagy kevésbé hangsúlyosabb volta az 1950-es évektől mind a mai napig az állandóan változó jogpolitikai szándékoknak kitett terület volt. E hosszú idő alatt az ügyészségi jogalkalmazásban kiforrottak azok a megoldások és tapasztalatok, amelyek e speciális bűncselekmények megalapozott vizsgálatakor nem nélkülözhetők. Ha azonban az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozásának hatásköri szabályaira tárgyilagosan tekintünk, akkor látható, hogy az általános szabályok szerint történt a nyomozásuk a hazai, második világháború előtti időszakban és ekként történik a hazai jogfejlődést mindig meghatározó osztrák és német jogrendben is. Úgy vélem, hogy hosszabb távon dől majd el, hogy a vizsgált bűncselekményeknek az új Be. szerinti hatásköri szabályai kiállják-e az idők próbáját. Az ügyészségi nyomozást végző ügyészek e bűncselekmények nyomozásában szerzett szakmai jártasságukkal és ismeretükkel elősegíthetik a rendőrség nyomozásainak megalapozottságát, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a számukra idegen területen mielőbb otthonosabban igazodjanak el. Az új Be. hatálybalépése óta eltelt idő jogalkalmazási tapasztalatai azt mutatják azonban, hogy szükséges lehet néhány szervezeti – esetleg jogszabályi – korrekció a jelenlegi szabályozásban.
1. Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények vonatkozásában az „alapügy” vizsgálatának fontosságára visszatekintve felmerülhet a büntetőkódex említett rendelkezéseinek akként történő módosítása, hogy a leírt bűncselekmények, de különösen a hamis vád és hamis tanúzás bűncselekmények miatt büntetőeljárás csak az alapügy jogerős befejezését követően legyen indítható.
2. Tanulmányom kéziratának lezárása idején a hatályos szabályozás alapján a Rendőrség nyomozó hatóságainak hatásköréről és illetékességéről szóló 25/2013. (VI. 24.) BM rendelet 1. számú mellékletének 9. pontja alapján az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozása a megyei illetve fővárosi rendőr-főkapitányságok hatáskörébe tartozik. E jogszabály 8. § (1) bekezdése azonban biztosítja annak lehetőségét, hogy a rendőrfőkapitány – többek között – e bűncselekmények nyomozását is a főkapitányság területén működő rendőrkapitányság hatáskörébe utalhatja. Ezzel a lehetőséggel az egyes rendőr-főkapitányok – leterheltségükre, a személyi állományukra stb. figyelemmel – eltérő módon élnek. Előfordul olyan főkapitányi rendelkezés is, hogy kizárólag a rendőrségi büntetőeljárás során elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények tartoznak a főkapitányság hatáskörébe, egyéb ilyen bűncselekmények esetében a rendőrkapitányságok nyomoznak.49 A vizsgált bűncselekmények esetén a felderítés törvényességi felügyelete és a vizsgálat irányítása során, első fokon, az ügy érdemi elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság mellett működő ügyészség jár el.50 Erre, illetve az új Be. irányadó rendelkezéseire figyelemmel az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények esetében az általános szabályok alapján az elkövetés helye szerint illetékes járási ügyészség felügyeli, illetve irányítja a nyomozást.
Az irányadó rendelkezések vázlatos áttekintéséből látható, hogy e speciális bűncselekmények nyomozása és annak felügyelete széttagoltan valósul meg. Ehhez hozzátartozik az is, hogy e bűncselekmények nyomozása nemcsak az általános hatáskörű nyomozó hatóságtól igényel újfajta gondolkodást, hanem adott esetben a nyomozást felügyelő, illetve irányító – korábban e bűncselekményekkel elvétve találkozó, ügyészségi nyomozást nem végző – ügyészektől is. Az említett főkapitányi megoldást alapul véve könnyen előfordulhat, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket nyomozó rendőr-főkapitányság szervezeti egysége eltérő javaslatokat, utasításokat kap az elvégzendő nyomozási cselekményeket illetően az egyes ügyeket felügyelő eltérő ügyészségektől. Ahhoz, hogy e bűncselekmények nyomozása, illetve az elkövetők felelősségre vonása az új Be. rendelkezései között is hatékonyan és törvényesen megtörténhessen, feltétlenül indokolt lenne e bűncselekmények nyomozását a rendőrség erre specializálódott szervezeti egysége kizárólagos hatáskörébe utalni, a nyomozás felügyeletét pedig az erre kijelölt – kézenfekvően az eddig ügyészségi nyomozást ellátó – ügyészek feladatává tenni.
Erdődy Gy. PhD, alügyész, Pécsi Járási Ügyészség
A leplezett eszközök megítélése az EJEB joggyakorlatában
Bevezetés
A leplezett eszközök alkalmazása alapvetően korlátozza a magán- és családi élet, a magánlakás és levelezés tiszteletben tartásához, s ehhez szorosan kapcsolódva, az információs önrendelkezéshez, az információáramlás szabadságához és a személyes adatok védelméhez való jogot, ezen jogok megsértésének tilalma azonban nem ius cogens, és nem vehetők egy kalap alá az emberi méltósággal, amely soha, semmilyen körülmények között, így háború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén sem sérthető meg.
Egy demokratikus társadalomban nemzetbiztonság, közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében ezen jogok korlátozhatók. (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 8. cikk 2. bekezdés)
A fentiekben felsorolt jogok sérthetetlenségét a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának1 17. cikke és az Emberi Jogok Európai Egyezményének2 (a továbbiakban: Egyezmény) 8. cikke is tartalmazza.
Azon személyek, akikkel szemben leplezett eszközök alkalmazására kerül sor, az Egyezmény alapján beperelhetik az államot az Emberi Jogok Európai Bíróságánál (a továbbiakban EJEB vagy Bíróság) a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog (8. cikk); a tisztességes eljáráshoz való jog [6. cikk 1. bekezdés, valamint a 3. bekezdés d) pontja], továbbá a hatékony jogorvoslathoz való jog megsértése (13. cikk) miatt.
Ez utóbbi miatt azért kerülhet sor az állam beperlésére, mert a leplezett eszközök legtöbbnyire az érintett tudta nélkül kerülnek alkalmazásra, ebből adódóan pedig jogorvoslatra lehetőségük nincs.
Az esetek ismertetése előtt általánosságban kijelenthetjük, hogy az EJEB a 8. cikkben szereplő jogokkal (magán- és családi élet, lakás és levelezés tiszteletben tartása) kapcsolatban többször kimondta, hogy azok egy demokratikus társadalomban csak a 8. cikk 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozhatók. A szabályozásnak meg kell felelnie a jogállamiság elveinek, és az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni:
- amikor a beavatkozást elrendelik,
- mialatt a beavatkozást végrehajtják,
- miután a beavatkozást befejezték.
Telefonlehallgatásokkal kapcsolatos ügyek
A Bíróság előtt a 8. cikk megsértése miatt eddig több olyan ügyet tárgyaltak, amelyek telefonlehallgatásokkal voltak kapcsolatosak.
Malone kontra Egyesült Királyság ügy3
James Malone régiségkereskedő volt, orgazdasággal vádolták, az ügy végül a felmentésével zárult. A bűnügyben felhasználták egy olyan titkosan rögzített telefonbeszélgetés adatait is, amelynek beszerzése egy belügyminiszteri utasításon alapult.4
A kérelmező az Egyezmény 8. cikkének megsértését állította.
A kormány egyebek mellett arra hivatkozott, hogy „Nagy-Britanniában a bűncselekmények számának növekedése és különösen a szervezett bűnözés térhódítása, a bűnözők bővülő tapasztalatai, könnyű és gyors mozgási lehetősége a telefonok lehallgatása révén történő adatgyűjtést a nyomozás és a súlyos bűncselekmények megelőzése érdekében elengedhetetlen eszközévé teszi”.
A Bíróság – ezt nem vitatva – ismét utalt azokra a kritériumokra, amelyek a hasonló ügyekben a vizsgálat alapját képezik: a beavatkozást belső törvényekben kell meghatározni, annak önmagában véve is meg kell felelnie a jogállamiság elvének, és a szabályozásnak „kellően megismerhetőnek” és az abban rögzített tevékenységnek „észszerűen előreláthatónak” kell lennie. A Bíróság megállapította, hogy az angol jog egyértelmű és kifejezett felhatalmazást adó törvény hiányában nem tekinthető olyannak, amely „összhangban” lenne az Egyezménnyel. Az ügy – és az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának tájékoztatást kérő határozata – nyomán új, a kérdést egyértelműen és kifejezetten szabályozó törvényt fogadtak el az Egyesült Királyságban a távközlések lehallgatásáról, amely „összhangba hozza az Egyesült Királyságnak a közlésekből adatgyűjtésekre vonatkozó jogát az Emberi Jogok Európai Egyezményének az Európai Bíróság ítélete szerinti értelmezésével.”
A hatályos magyar szabályozást tekintve a 2017. évi XC. törvény (a továb-biakban: Be.) 214. § (5) bekezdése szerint leplezett eszköz akkor alkalmazható, ha
- megalapozottan feltehető, hogy a megszerezni kívánt információ, illetve bizonyíték a büntetőeljárás céljának eléréséhez elengedhetetlenül szükséges és más módon nem szerezhető meg,
- annak alkalmazása nem jár az azzal érintett vagy más személy alapvető jogának az elérendő célhoz képest aránytalan korlátozásával,
- annak alkalmazásával bűncselekménnyel összefüggő információ, illetve bizonyíték megszerzése valószínűsíthető.
A lehallgatás5 bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz, amelynek alkalmazására a Be. 234. §-ában meghatározott bűncselekmények esetében kerülhet sor. A személyi kör nyomozás során – tehát akiket le lehet hallgatni – a Be. 357. §-a szerint: a) aki bűncselekmény elkövetésével a büntetőeljárás adatai alapján gyanúsítható, illetve b) aki az ügyben gyanúsított.
Magyarországon tehát – a fentiekben felsoroltak szerint – törvény határozza meg a leplezett eszközök alkalmazásának eseteit, a bűncselekményi és a személyi kört is.
Kopp kontra Svájc ügy6
Hans W. Kopp kérelmező, svájci ügyvéd, Zürichben él. Felesége, mint szövetségi igazságügy- és rendőrminiszter, a svájci kormány – a Szövetségi Tanács – tagja volt. A kérelmező feleségét azzal gyanúsították, hogy férje ügyvédi irodája egyik kliensének javára szolgáló titkos információkat adott át, ezért lemondott a Szövetségi Tanácsban viselt tisztségéről. Később azonban egy vizsgálat tisztázta, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok voltak. A vizsgálat során a legfőbb ügyész kérésére a Szövetségi Bíróság vádtanácsának elnöke 1989. november 23-án elrendelte a kérelmező telefonvonalainak lehallgatását. A határozat kimondta, hogy a kérelmező, mint ügyvéd által folytatott beszélgetéseket nem szabad figyelembe venni. A lehallgatást 1989. december 19-én felfüggesztették, amikor kiderült, hogy a kérelmező feleségével szembeni gyanú alaptalan. A kérelmezőt 1990. március 9-én levélben tájékoztatták arról, hogy telefonvonalait lehallgatták, azonban az összes beszélgetést rögzítő magnószalagok megsemmisítésre kerültek. A kérelmező telefonvonalainak lehallgatására vonatkozó jogorvoslati kérelmet intézett a Szövetségi Igazságügy- és Belügyminisztériumhoz, amelyet 1992. november 2-án elutasítottak. Ekkor közigazgatási fellebbezést nyújtott be a Szövetségi Tanácshoz, valamint a Szövetségi Bírósághoz közigazgatási jogi jogorvoslati kérelmet. Mindkét jogorvoslati kérelemben a szövetségi büntetőeljárási törvény rendelkezéseire hivatkozott, amelyek tiltják az ügyvédek telefonvonalainak lehallgatását, és panaszolta, hogy visszautasították a lehallgatásról készített dosszié tartalmának megismerésére irányuló kérését. A közigazgatási fellebbezést 1993. június 30-án, a beadványt pedig 1994. március 8-án utasították el. A Bíróság ítélete szerint Svájcban a szövetségi büntetőeljárás kifejezetten tiltja az ügyvédek telefonvonalainak lehallgatását, amennyiben nem gyanúsított vagy vádlott. Ennek célja az ügyvéd és kliensei közötti szakmai viszony védelme a telefonközlések bizalmasságán keresztül. Mindemellett a kérelmező ügyvédi irodájának valamennyi telefonvonalát 1989. november 23-tól december 19-ig lehallgatták, és mint harmadik személyt – nem pedig mint célszemélyt – figyelték meg.
A Bíróság az ítéletben kifejtette, hogy ellentmondást észlelt az ügyvédi tevékenység titkait védő, világosan megfogalmazott törvényszöveg és a jelen ügyben folytatott gyakorlat között. A svájci jog írott, vagy nem írott formája nem jelzi elég világosan az érintett területen a hatóságok diszkrecionális joga terjedelmeit és módozatait. A kérelmező ügyvédi minőségében tehát nem élvezte a demokratikus társadalomban elvárható jogállamiság által megkívánt minimális védelmet sem, ebből következően a 8. cikket megsértették.
Magyarországon a nyomozás során bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz nem alkalmazható a védővel szemben a Be. 357. § (2) bekezdés a) pontja alapján, kivéve ha a védő bűncselekmény elkövetésével a büntetőeljárás adatai alapján gyanúsítható, illetve aki az ügyben gyanúsított.7
Tehát a mi mostani szabályozásunk az akkori svájcihoz hasonló. A Be. XLI. fejezete „A leplezett eszközök alkalmazásának eredménye” címmel a 254. § (1) bekezdésében meghatározza, hogy bizonyítékként nem lehet felhasználni a bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz alkalmazásának eredményét, ha az érintett olyan védőként eljáró személy, akivel szemben a Be. 357. §-a alapján bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz nem alkalmazható.
Huvig kontra Franciaország ügy8 és a Kruslin kontra Franciaország ügy9
Jacques Huvig feleségével, Janinnal egy kereskedelmi céget irányított. Pénzügyi csalás, valamint pontatlan tartalmú okiratok átadása miatt folytattak ellenük büntetőeljárást. A chaumont-i vizsgálóbíró utasítást adott a csendőrségnek, hogy hallgassa le és foglalja jegyzőkönyvbe az érintettek összes kereskedelmi és magánjellegű telefonbeszélgetését. A lehallgatások 1974 áprilisában 28 órán át folytak.
A Huvig házaspár ellen vádat emeltek és 1982 márciusában a chaumont-i bíróság majdnem minden vádpontban bűnösnek találta és elítélte őket. 1983 márciusában a dijon-i fellebbviteli bíróság helybenhagyta az ítéletet és felemelte a kiszabott büntetést. A Semmítőszék (Cour de cassation) 1982 áprilisában utasította el a panaszosok kérelmét.
Jean Kruslin ellen előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben való bűnrészesség és több rendbeli minősített lopás miatt folyt büntetőeljárás.
Az iratokban lévő bizonyítékok között szerepelt egy olyan beszélgetésről készült hangfelvétel is, amelyet a panaszos 1982. június 17-én harmadik személy készülékéről folytatott, és amelynek felvételét a Saint-gaudens-i vizsgálóbíró kért be egy másik eljárás keretében. A Semmítőszék elutasította az érintett erre vonatkozó panaszát.
Jean Kruslin és a Huvig házaspár által benyújtott panasz szerint telefonbeszélgetéseiket az Egyezmény 8. cikkébe ütköző módon hallgatták le.
A bíróság megállapítva, hogy a kérdéses lehallgatásokkal a hatóság beavat-kozott az érintettek levelezésének és magánéletének tiszteletben tartásához való jogába, azt vizsgálta, hogy ezek a beavatkozások jogszerűek voltak-e a 8. cikk 2. bekezdése alapján, így a beavatkozások:
- törvényben meghatározottak voltak-e;
- a kérdéses intézkedések a belső jog szempontjából megalapozottak voltak-e;
- a törvények az érintett személy(ek) által megismerhető(k) volt(ak)-e;
- a következmények előreláthatóak voltak-e, amelyeknek a jogállamiság elvével egyeznie kellett.
Az EJEB a törvényesség kapcsán megállapította, hogy a kérdéses beavatkozásnak a francia jogban törvényi alapja volt. A megismerhetőség sem vetett fel semmilyen problémát.
A francia kormány tizenhét pontban foglalta össze a belső jog által nyújtott garanciákat. Ezek részben a lehallgatások végrehajtására, részben azok eredményeinek felhasználására, végül részben a szabálytalanságok kiküszöbölésének módozataira vonatkoztak, és a Bíróság megállapította, hogy a panaszosokat egyik garanciától sem fosztották meg.
A Bíróság e garanciák közül többet is megfelelőnek tartott, azonban az előreláthatóság követelményének megsértését állapította meg a bíróság, mivel semmilyen jogszabályban nem volt meghatározva
- a lehallgatható személyek köre,
- a lehallgatást megalapozó bűncselekmények köre,
- az intézkedés (lehallgatás) végrehajtásának időtartama,
- a lehallgatott beszélgetéseket tartalmazó összefoglaló jegyzőkönyvekkel szembeni követelmények,
- azok az előírások, amelyeket be kell tartani a beszélgetéseket rögzítő eszközök épségének és helyességének megőrzése érdekében, hogy a bíró vagy a védelem esetleg kontrollálni tudja azt,
- azok a körülmények, amelyek között a felvételeket az eljárás megszün-tetése, vagy felmentő ítélet esetén lehet, vagy kell törölni.
Összefoglalva, az EJEB szerint a francia írott vagy íratlan jog nem mutatta meg elég világosan a vizsgált kérdéskörben a hatóságok szabad mérlegelési jogkörének terjedelmét és gyakorlása módjait.
A két ügy tényeinek idején (1974, illetve 1982) még inkább így volt, következésképpen a panaszosok nem részesültek a demokratikus társadalomban a jogállamiság által megkívánt minimális fokú védelemben.
A Bíróság egyhangúlag marasztaló ítéletet hozott abban a vonatkozásában, hogy az Egyezmény 8. cikkét megsértették.
Amit az előzőekben még nem érintettem a magyar jogi szabályozást illetően, az a leplezett eszközök alkalmazásának időtartama, amely a büntetőeljárásban nyomozás során a Be. 239. § (2) bekezdése szerint összesen 360 napig engedélyezhető. Az engedélyezéssel kapcsolatos szabályok a Be. 235–237. §-aiban találhatók, az utólagos engedélyezésről a 238. §, az alkalmazáskiterjesztésről a 241. §, az engedély visszavonásáról és a leplezett eszköz alkalmazásának megtiltásáról a 242. § tartalmaz részletes szabályokat.
A megszerzett adatokra vonatkozó szabályokat a Be. XL. fejezete tartalmazza, így az, hogy mely adatokat milyen időtartamon belül kell törölni, minősítéssel kapcsolatos szakaszok, illetve a zárt kezelés előírásai is pontosan körülhatároltak az új büntetőeljárási törvényben.
Fedett nyomozókkal kapcsolatos ügyek
Fedett nyomozók igénybevételére a szervezett bűnözés, így a kábítószer-kereskedelem, emberkereskedelem, szervkereskedelem, embercsempészet stb., a terrorista cselekmények elszaporodsága és nagymértékű előrenyomulása miatt egyre gyakrabban került sor.
Ezen ügyekben az Egyezmény 6. cikkében szereplő tisztességes eljárás elvének 1. bekezdésében és a 3. bekezdés d) pontjában foglalt előírások megsértését látták a kérelmezők:
- A 6. cikk 1. bekezése szerint: Mindenkinek joga van arra, hogy független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. Az ügyekben nyilvános tárgyalást kell tartani, kivéve, amikor az Egyezményben felsorolt okok miatt zárt tárgyalásra került sor, azonban az ítéletet ezt követően is nyilvánosan kell kihirdetni.
- A 6. cikk 3 bekezdés d) pontja szerint: Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják.
Ezzel kapcsolatban két esetet ismertetek.
Lüdi kontra Svájc10
- március 15-én Svájcban, Bern kantonban egy vizsgálóbíró a német rendőrség tájékoztatása alapján, amely szerint Ludwig Lüdi Svájcban szándékozik kábítószert vásárolni, megindította a nyomozást és elrendelte telefonbeszélgetéseinek lehallgatását. A rendőri szervek kijelöltek egy ügynököt, akinek feladata volt kiadni magát potenciális kokainvásárlónak. Lüdit az ügynökkel való ötödik találkozást követően 1984. augusztus 1-jén letartóztatták kábítószer-kereskedelem gyanúja miatt. 1985. június 4-én Lüdit a laufoni kerületi bíróság hét vádpontban mondta ki bűnösnek. Az ügynök személyének titokban tartása végett az ügyben illetékességgel rendelkező svájci bíróság nem hallgatta ki őt tanúként, mivel jelentéseiből és a telefonlehallgatások jegyzőkönyveiből egyértelműen kiderült, hogy Lüdi e rendőrtisztviselő közreműködésétől függetlenül jelentős mennyiségű kábítószer szállításában akart volna közvetítő lenni. A fellebbviteli bíróság elutasította a vádlott fellebbezését, és továbbra sem volt hajlandó kihallgatni a rendőrség ügynökét. A Szövetségi Bíróság elutasította Lüdi közjogi panaszát, ugyanakkor elfogadta semmisségi kérelmét, többek között azzal az indokkal, hogy a büntetés kiszabásakor nem vették eléggé figyelembe az ügynök tevékenységének hatásait. Ezek után a fellebbviteli bíróság leszállította Lüdi büntetését. Lüdi az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult és azt sérelmezte, hogy lehallgatták telefonbeszélgetéseit, ezen felül még egy beépített ügynök is manipulálta – és ezzel a magánélethez való jogának (Egyezmény 8. cikk) megsértését látta. Állítása szerint az ügyében hozott ítélet kizárólag az említett ügynök jelentéseire támaszkodik, akit nem hallgattak ki tanúként, amellyel megsértették a tisztességes eljáráshoz való jogát [Egyezmény 6. cikk 3 bekezdés d) pont] azzal, hogy a terhelő tanúnak – jelen esetben a titkosügynöknek – nem tehetett fel kérdéseket.
A Bíróság ítélete szerint a lehallgatást törvény tette lehetővé, mégpedig „a bűncselekmények megelőzése érdekében”. Az EJEB kategorikusan visszautasította azt, hogy Lüdi magánéletének szféráját a beépített ügynök felhasználása jelen esetben (sem magában, sem a telefonbeszélgetések lehallgatásával) nem sértette meg, illetve azt nem érintette. Lüdinek – a Bíróság verdiktje szerint – számolnia kellett azzal, hogy ha a kábítószertörvény hatálya alá eső bűncselekményt követ el, fennáll annak a veszélye, hogy telefonjait lehallgatják és a rendőrség beépített munkatársával találkozik, akinek valójában az ő leleplezése a feladata. Így a Bíróság megállapította, hogy a svájci hatóságok nem sértették meg a 8. cikket. Azonban a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban a Bíróság rögzítette, hogy a bizonyítást elvileg kontradiktórius, nyilvános tárgyaláson, a vádlott jelenlétében kell eszközölni. Ezen elv alól természetesen van kivétel, de az csak a védelem jogának tiszteletben tartásával fogadható el. Lüdi ismerte a beépített ügynököt, ha nem is valódi személyazonosságát, de legalább a külső megjelenését, mivel már találkozott vele.
A Bíróság nem tekintette elégséges indoknak a titkosügynök védelmét, mivel „az ügynökként működő rendőrtisztviselő tárgyaláson történő meghallgatásának mellőzése, jelentésének bizonyítékként történő felhasználása a védekezés jogát jelentősen korlátozza, és sérti a tisztességes eljárás elvét, sérti az Egyezmény 6. cikkének 3/d §-át az 1 §-ával összefüggésben”.
Van Mechelen és társai kontra Hollandia ügy11
A kérelmezők (4 személy) elítélése gyilkossági kísérlet és erőszakkal való fenyegetés útján elkövetett rablás miatt döntő mértékben a rendőrök által szolgáltatott bizonyítékokon alapult, akiknek a személyazonosságát a védelem nem ismerte, és akiknek a magatartását a közvetlen kihallgatás alatt nem figyelhették meg. Az ügyben a bűnösséget megállapító ítéletek rendőri jelentéseken alapultak, amelyek csupán a rendőrök azonosító számát tartalmazták.
Az ítélet elleni fellebbezésben a védelem kérte, hogy a rendőrtisztviselőket idézzék a tárgyalásra. A fellebbviteli bíróság valamennyi tanút megidézte: összesen húsz tanút hallgattak ki, ezek közül tizenegynek a nevét nem közölték a védelemmel. A tizenegy tanút a vizsgálóbíró irodájába idézték meg, míg a védelem és a vád képviselői elkülönített helyiségben tartózkodtak. A helyiség akusztikai berendezés segítségével összeköttetésben volt a vizsgálóbíró irodájával.
Az anonimitásukat megőrző tanúk kijelentették, hogy amennyiben nevük nyilvánosságra kerül, nem tudják a továbbiakban a hivatásukat kifogástalanul ellátni. Valamennyien meg kívánták őrizni anonimitásukat, félve az ellenük vagy családjuk ellen irányuló bosszútól. A vád és a védelem is tehetett fel kérdéseket a tanúknak, a feltett kérdések azonban szóbeli válasz nélkül maradtak, mert a válaszokból a tanúk személyazonossága és a rendőrségi módszerek megállapíthatóak lettek volna, ezért ezekre a kérdésekre írásban adták meg a választ. A fellebbviteli bíróság elutasította védelem által előterjesztett azon indítványt, amely az anonim tanúk újbóli és nyilvános kihallgatására irányult, és mind a négy kérelmezőt bűnösnek találta. Az ítélet a tizenegy anonim tanú vallomásán kívül orvos szakértői véleményeken, tárgyi bizonyítékokon, a rendőrtisztviselők és az azonosított civil állampolgárok tanúvallomásán, a harmadik kérelmező felesége és édesanyja telefonbeszélgetésének kivonatán alapult. Az ügyben egyedül az anonim rendőrtanúk azonosították a kérelmezőket, mint a bűncselekmény elkövetőit.
A Bíróság korábbi ítéleteiben elismerte, hogy a védelem jogainak tiszteletben tartása mellett elvben törvényes lehet a titkos feladatokat ellátó rendőrségi tisztségviselő anonimitásának biztosítása a rendőrhatóság kívánságára, nemcsak a saját és családja biztonsága védelme érdekében, hanem azért is, hogy ne veszélyeztesse feladatai ellátását a jövőbeni nyomozások során.
Ebben az ügyben azonban némileg „pálfordulás” történt: az EJEB szerint, amennyiben a tanúk az állam fegyveres erőihez tartoznak, ezért csak kivételesen szabad őket anonim tanúként kezelni. A Bíróság úgy vélte, a rendőrség működéséhez fűződő szükségszerűség adott esetben nem értékelhető megfelelő magyarázatként, ez pedig ellentétes az Egyezmény 6. cikkébe foglalt fair eljárás elvével.
A magyar büntetőeljárási törvény szerint a fedett nyomozó alkalmazása az ügyészi engedélyhez kötött leplezett eszközök között szerepel. Alkalmazásá-nak feltételeit a Be. 222. § (2) bekezdése határozza meg, amely szerint fedett nyomozó:
- bűnszervezetbe történő beépülés,
- terrorista csoportba vagy terrorcselekmény feltételeinek biztosításához anyagi eszközt szolgáltató vagy gyűjtő, továbbá terrorcselekmény el-követését vagy terrorista csoport tevékenységét anyagi eszközök nyúj-tásával vagy egyéb módon támogató szervezetbe történő beépülés,
- álvásárlás,
- rejtett figyelés végrehajtása,
- a 215. § (7) bekezdése alapján az információ továbbítása, vagy
- a bűncselekménnyel összefüggő információk és bizonyítékok megszerzése
érdekében alkalmazható.
A fedett nyomozó céljának eléréséhez szükséges időtartamra, de legfeljebb 6 hónapra alkalmazható, ami alkalmanként legfeljebb 6 hónappal meghosszabbítható. Az alkalmazás végső időpontja nincs meghatározva a büntetőeljárási törvényben, aminek oka a fedett nyomozó különleges feladatának a célja, hiszen előre soha nem lehet tudni, hogy mikor fejezi be a feladatát a bűnszervezetbe beépült fedett nyomozó, mikor tudja bebizonyítani azt, hogy bűnszervezettel van dolgunk, vagy mikor leplez le egy kábítószer-kereskedőt, mint a feljebb ismertetett Lüdi ügyben.
A Be. 243. § (2) bekezdésében meghatározottak szerint a fedett nyomozó eljárásáról készített jegyzőkönyvet vagy feljegyzést a fedett nyomozó foglalkoztatására feljogosított szerv erre felhatalmazott vezetője írja alá. A jegyzőkönyvet vagy a feljegyzést oly módon kell elkészíteni, hogy abból a fedett nyomozó személyére ne lehessen következtetni.
Fedett nyomozó alkalmazása esetén a végrehajtásról készített feljegyzést és a fedett nyomozó alkalmazására vonatkozó ügyészi engedélyt kell az eljárás ügyirataihoz csatolni,12 továbbá fedett nyomozót tanúként kizárólag a fedett nyomozót foglalkoztató szerv álláspontjának megismerését követően lehet kihallgatni. Fedett nyomozó tanúkénti kihallgatására, vagy a személyes jelenlétét igénylő más bizonyítási cselekmény lefolytatására a vádemelés után kizárólag az ügyészség indítványára és akkor kerülhet sor, ha vallomása más módon nem pótolható.13
Bírósági szakban, amikor teljes egészében kiteljesedik maga az eljárás – gondolok itt arra, hogy a nyilvánosságnak és a közvetlenségnek itt teljes pompájában meg kell valósulnia –, nem jellemző, hogy akár a pert levezető bíró, akár az ügyész befolyásolni tudná az ügyvédet, aki – ha megtudja, márpedig egy kivétellel megtudhatja14 –, hogy fedett nyomozó alkalmazására került sor, felpattan, és kéri a fedett nyomozó kihallgatását az ügyben. Erre bizonyos esetekben sor kerülhet, amelyre a jelenlegi magyar szabályozás szintén tartalmaz szabályokat. A fedett nyomozó tanúkénti kihallgatásának elutasítása pedig a fentiekben meghatározott szakasz alapján történik.
A fedett nyomozó a bíróság döntése nélkül különösen védett tanúnak minősül, ha tanúkénti kihallgatása, vagy a személyes jelenlétét igénylő más bizonyítási cselekmény lefolytatása szükséges. A fedett nyomozó különösen védett tanú minőségét a bíróság csak a fedett nyomozót foglalkoztató szerv hozzájárulásával szüntetheti meg.15
A Be. 255. § (4) és (5) bekezdései szerint „ha a fedett nyomozó részére írásbeli tanúvallomás tételét engedélyezik, a fedett nyomozó más módon leírt vallomását a fedett nyomozót foglalkoztató szerv azon tagja hitelesíti, aki a fedett nyomozó alkalmazásának végrehajtására történő felkészítéséért, a fedett nyomozóval és az alkalmazó szervvel való folyamatos kapcsolattartásért, valamint a fedett nyomozó védelméért felelős. Akadályoztatása esetén ezen személy helyett a felettese jár el”.
Mint láthatjuk, itt nem a megbízott személy helyettese, hanem felettese jár el hitelesítőként, ez pedig a fedett nyomozó személyének/kilétének titokban maradása és biztonsága érdekében szükséges.
Az EJEB gyakorlata tükrében a – teljesség igénye nélkül – bemutatott hatályos magyar büntetőeljárási törvény szabályai alapján véleményem szerint „EU-konformak” lettünk, azaz tanultunk a múlt hibáiból, így talán zökkenőmentes lesz a jövőnk.
A korábbi büntetőeljárási törvényben meglévő kettősség – titkos adatgyűjtés, illetve titkos adatszerzés – eltűnt, egységessé vált a szabályozás (itt most nem tennék kitérőt az előkészítő eljárás szabályaira, mert az a nyomozást megelőző szakasz, amikor még bűncselekmény gyanújáról sem beszélhetünk, azonban az előkészítő eljárás eredménye lehet a bűncselekmény gyanújának megállapítása).
Bízom abban, hogy a jelenlegi jogi szabályozást illetően az Alkotmánybíróság a jövőben nem ismétli meg a 2007. január 24-én kelt, 2/2007. Alkotmánybírósági határozatban foglaltakat, amely a korábbi büntetőeljárási, rendőrségi, ügyészségi stb. törvényben bizonyos, a titkosszolgálati eszközök alkalmazására vonatkozó szabályokról azt állapította meg, hogy azok bizonytalan jogfogalmak, amelyek nem felelnek meg a jogbiztonság és a normavilágosság követelményének.
Befejezés helyett
Tanulmányomban az új Be. előkészítő eljárására vonatkozó szabályozását nem tekintettem át, annak „EU-konform” voltát nem vizsgáltam, mivel a Be. tavaly júliusi hatálybalépésére tekintettel még túl rövid idő telt el ahhoz, hogy az EJEB elé kerülhessenek az ezzel kapcsolatos ügyek.16
Külföldi bűnelkövetők Magyarországon és a 2015-ben kezdődött migrációs válság
A 2015-ben kezdődött menekültügyi, illetve a későbbiekben egyre inkább áradatszerű népmozgalomnak mutatkozó általános migrációs válság elsődleges és másodlagos társadalmi hatásai egész Európában ráirányították a figyelmet az igazgatási szempontból külföldi, átutazó, bevándorló, majd tartósan letelepedő népesség bűnelkövetési és áldozattá válási jellegzetességeire, valamint az állampolgárságot nyert egykori migránsok és utódgenerációik kriminológiai sajátosságaira. Emellett kihatottak a nyilvános médiákban folyó társadalmi diskurzusokra is. A német nyelvű országokban például korábban általános volt a „félelem, hogy a külföldiek bűnözésével összefüggő speciális problémák tematizálása a faji előítéleteket és idegenellenességet táplálja”1 . Mára azonban az elhallgatások falát áttörve egy német elemző azt hangsúlyozza, hogy „…helytelen a külföldiek nyilvánvalóan aránytalanul magas bűnözését és az azzal összefüggő problématömeget szépítgetni vagy tabusítani”2 . Magyarországon ezzel ellentétes dilemma jelentkezik. A külföldiek bűnelkövetésével kapcsolatos kommunikáció egyáltalán nem szépítget, hanem nyíltan deklarálja, sőt talán túl is hangsúlyozza annak veszélyességét, ezért inkább az a kérdés, nem mutatkoznak-e túlzott bűnözési félelmek e részterület kapcsán.
Az alábbi tanulmányban a külföldiek bűnözésének legfontosabb magyarországi vetületeit térképeztük fel. A rendszerváltást követően a külföldi bűnelkövetők szerepe a magyarországi bűnözés teljes vertikumában a kriminál-statisztikai adatokból kiindulva nem nevezhető jelentősnek. Dolgozatunk első részében a rendszerváltástól a 2007/2008-ban kibontakozó gazdasági válság időszakáig vizsgáljuk a külföldi bűnelkövetők aktivitását hazánkban. Ezt követően kitekintünk a 2008–2014 időszakra, azt vizsgálva, hozott-e a gazdasági válság szerkezeti átalakulást a külföldi állampolgárok bűnelkövetésében. A tanulmány második részében a külföldiek által megvalósított határzárral kapcsolatos bűncselekmények alakulását vesszük nagyító alá.
I.
A 90-es évek közepétől az ezredfordulóig – az 1998. évi csúcsot megelőzően és követően – évente országosan mintegy 400-500 ezer bűncselekményre derült fény. Az összbűnözés volumene az 1998-as csúcs után – legalábbis a statisztika szerint – folyamatosan csökkent. Az ismertté vált cselekmények száma 2000-ben 450 000-re, 2004-ben 420 000-re esett vissza. A statisztikai csökkenés néhány éves stagnálás után kisebb hullámzással színesítve folytatódott.
- számú ábra: Bűncselekmények számának alakulása 2007–2016 között3
A rendszerváltást követő időszakra visszatekintve a statisztikai adatok nem igazolták a 90-es évek közepén a külföldiek bűnelkövetésével kapcsolatban kialakult, propagandisztikus eszközökkel külföldről és számos vonatkozásban belföldről is szított riadalmat.
A külföldi bűnelkövetők száma a rendszerváltás kezdő évétől 2006-ig csak kis mértékben, mintegy 1000 fővel emelkedett. Az ismertté vált bűncselekményeknek 2-3%-át követték el külföldiek, ami számszerűleg 10-12 ezer bűncselekményt jelentett.
A bűncselekmények számában 1990-től gyors növekedés, 1993-ban tetőzés, majd 1998–1999-ben újabb kiugrás volt tapasztalható, amely ezt követően stagnálásnak adta át a helyét. Ugyanebben az időszakban a külföldi állampolgárok által megvalósított bűncselekmények száma közel megháromszorozódott, az ún. „csúcsévben”, vagyis 1993-ban a bázisévhez mérten megötszöröződött, és megközelítette a 24 ezret.4 Ezek az arányok azonban nem hozhatóak összefüggésbe a hazánkba érkező külföldiek számának alakulásával, hiszen már az 1990-es években 20-30 millió beutazó látogatta meg Magyarországot évente, ami mára elérte, sőt bőven meg is haladja az évi 40 milliót.
- számú táblázat: Összes bűncselekmény, a külföldi bűnelkövetők és cselekményeik száma
1989–2006 között
| Év | Összes
bűncselekmény |
Külföldi elkövetők cselekményei | Külföldi elkövetők száma |
| 1989 | 225 393 | 5 004 | 4 650 |
| 1990 | 341 061 | 6 400 | 5 910 |
| 1991 | 440 370 | 9 540 | 5 570 |
| 1992 | 447 222 | 7 192 | 5 740 |
| 1993 | 400 935 | 23 688 | 5 601 |
| 1994 | 389 451 | 12 280 | 5 643 |
| 1995 | 502 036 | 11 837 | 5 986 |
| 1996 | 466 050 | 7 999 | 4 773 |
| 1997 | 514 403 | 10 609 | 4 923 |
| 1998 | 600 621 | 12 136 | 7 001 |
| 1999 | 505 716 | 9 984 | 6 401 |
| 2000 | 450 673 | 9 816 | 5 767 |
| 2001 | 465 694 | 13 351 | 5 620 |
| 2002 | 420 782 | 7 077 | 4 887 |
| 2003 | 413 343 | 9 200 | 5 301 |
| 2004 | 418 883 | 11 893 | 6 513 |
| 2005 | 436 522 | 9 727 | 7 366 |
| 2006 | 425 941 | 10 200 | 5 626 |
Forrás: ERÜBS5
Az idegen állampolgárok által Magyarországon megvalósított deliktumok volumenének növekedését elsősorban a közrend elleni, az államigazgatási, valamint a vagyon elleni bűncselekmények gyakoribbá válása okozta. Így például, a külföldiek államigazgatási bűncselekményeinek száma a bázisévi hétszázról 2001-ben 4200 körülire szaporodott, vagyis meghatszorozódott. Ennek magyarázata a politikai rendszerváltással megkezdett nagyszabású társadalmi és gazdasági átalakulásokban keresendő. Az ebbe a körbe sorolt cselekménytípusok, például a tiltott határátlépés, embercsempészet, hivatali és korrupciós bűncselekmények, hatóság félrevezetése, hamis tanúzás, okirat-hamisítás, nehézség nélkül hozzárendelhetőek a lezajlott társadalmi folyamatokhoz.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az ilyen cselekmények száma a 2000-es évet követően máig ismételten 1000 körüli értékre állt be.6
- számú ábra: Külföldi elkövetők bűncselekményeinek megoszlása 1989–2005
Forrás: ERÜBS
A rendszerváltással és a globalizáció kiteljesedésével összefüggésben magyarázható a külföldi állampolgárok által elkövetett közrend elleni bűncselekmények – egyebek között a robbanóanyag vagy lőfegyver engedély nélküli birtoklása, ezekkel való egyéb visszaélés, a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, környezetkárosítás, bűnszervezet létrehozása, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények stb. – huszonötszörösére (150-ről 3500-ra) történt növekedése, majd 3 és 6 ezer közötti ingadozása az ezredforduló után. Ezek egy része közvetlen kapcsolatba hozható a piacgazdasági átalakulás által kitermelt új gazdasági lehetőségekkel, amelyek a haszonszerzésre irányuló újfajta jogsértő magatartások számára is tágabb teret nyitottak. E cselekmények száma 1998-ban az előző évihez képest megduplázódott, majd kisebb ingadozások mellett évi 4-6 ezer között alakult.
A rendészeti tapasztalatok mellett az embercsempészés bűncselekményét mutató statisztika is egyértelműen arra utal, hogy a 90-es évek közepére megjelentek, majd az évtized végére kiteljesedtek a migrációt szervező és támogató illegális hálózatok. Szélesebb teret nyert a szervezett embercsempészés és emberkereskedelem, amelyekben elsősorban magyar, jugoszláv, köztük számos koszovói albán, valamint román, szlovák és albán állampolgár vett részt elkövetőként. Ezeknek a cselekményeknek a száma 1996-tól indult rohamos emelkedésnek: az összes ilyen bűncselekmény tendenciáját követte a külföldi elkövetők által megvalósított embercsempészési cselekmények száma is. Eközben az ismertté vált elkövetők száma szinte állandó maradt, ami egyre intenzívebb és professzionálisabb elkövetési magatartásra engedett következtetni. A fel nem derített elkövetők döntő többsége valószínűsíthetően magyar állampolgár volt, akik nehezen azonosítható nemzetközi hálózatok számára dolgoztak. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy a bűnügyi statisztika tanúsága szerint az embercsempészési cselekmények száma öt év alatt radikálisan csökkent (2001-ben még tízezres nagyságrendet, 2006-ban néhányszáz főt, később pedig már csupán néhány tucat esetet mutat a statisztika). Az ismertté vált embercsempészési cselekmények látványos statisztikai csökkenését azonban elsődlegesen a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) 2002. április 1-jétől hatályos módosítása okozta. A Schengeni Végrehajtási Egyezmény 27. cikk 1. pontjára támaszkodva, a 2001. évi CXXI. törvény 2002. június 1-jétől szigorítások mellett az embercsempészésnek azt az esetét, amikor az elkövetők az államhatár átlépéséhez több személynek nyújtanak segítséget, úgynevezett törvényi egységbe foglalva egy bűncselekménnyé tette. Ezt megelőzően az embercsempészés annyi rendbeli bűncselekménynek minősült, ahány személynek egy embercsempész vagy csoport segítséget nyújtott. A Btk. módosítása – ahogy a legfőbb ügyész 2002. évi országgyűlési beszámolója is megállapította – önmagában „majdnem hétezerrel csökkentette a bűncselekmények számát anélkül, hogy a tényleges helyzetben bármilyen változás történt volna”. A 2001-ben regisztrált 10 266 embercsempészés így 2002-ben 3639-re apadt. Ez a bűncselekmények teljes statisztikai volumenére is jelentős hatást gyakorolt. A bűncselekmények összes száma a 2001. évi 465 694-ről 2002-re 420 782-re redukálódott, vagyis összesen mintegy 45 ezerrel csökkent.7 Az emberkereskedelemmel kapcsolatos magyar jogharmonizáció8 ellenére az ilyen cselekmények felderítésében nem mutatkoztak jelentős eredmények a korábbiakhoz képest.9
- számú táblázat: Embercsempészés: bűncselekmények és elkövetők száma 1991–2006
| Év | Összes embercsempészés | Embercsempészés összes bűnelkövetője | Külföldi elkövetők cselekményeinek száma | Külföldi elkövetők száma |
| 1991 | 1 225 | 117 | 1 166 | 102 |
| 1992 | 695 | 101 | 537 | 66 |
| 1993 | 207 | 41 | 92 | 29 |
| 1994 | 1 005 | 116 | 455 | 79 |
| 1995 | 983 | 173 | 788 | 136 |
| 1996 | 1 114 | 195 | 659 | 99 |
| 1997 | 1 303 | 221 | 564 | 100 |
| 1998 | 2 902 | 367 | 1 036 | 154 |
| 1999 | 6 499 | 559 | 1 916 | 130 |
| 2000 | 5 178 | 448 | 1 227 | 145 |
| 2001 | 10 266 | 471 | 3 399 | 159 |
| 2002 | 3 639 | 428 | 920 | 92 |
| 2003 | 1 481 | 465 | 284 | 46 |
| 2004 | 658 | 555 | 46 | 12 |
| 2005 | 662 | 523 | 6 | 13 |
| 2006 | 525 | 482 | 1 | 1 |
Forrás: ERÜBS
Távolról sem mellékes, hogy mely országokból érkezett a külföldi elkövetők meghatározó része. A rendszerváltás előtti időszakból elsődlegesen a szervezett bűnözés témakörében találhatunk elérhető adatokat a külföldiek által elkövetett bűncselekményekről, a rendszerváltás utáni időszakot pedig a statisztikai adatok tükrében vesszük górcső alá.
Az 1970-es évektől az utazási tilalmak fokozatos enyhülése megnyitotta az utat az illegális áruk csempészete és az ezeket forgalmazó – akkor még viszonylag alacsony szinten – szervezett bűnözői csoportok előtt. Jugoszláviából és Lengyelországból, kisebb mértékben Csehszlovákiából, kicsit később a Szovjetunióból érkező bűnözők tevékenysége és együttműködése a magyar alvilági csoportokkal felkeltette a magyar rendőri szervek érdeklődését.10 A nyolcvanas évek második felében kezdett összefonódni egyes bűnözői körök tevékenysége egyes vállalkozói csoportokéval. Az – akkori szóhasználat szerint – „vendéglátó-ipari egységekben” elszaporodtak a zseblopások és más vagyon elleni bűncselekmények, akárcsak a csalások és sikkasztások. Egyes külföldi csoportok elkezdtek védelmi pénzeket kizsarolni a vállalkozóktól. A gazdasági átalakulás tipikus kísérőjelenségeként tömegessé vált a prostitúció, a fővárosban megjelentek az illegálisan beszerzett játékgépek, illetve az ezekre épülő illegális játéktermek. Egyes külföldi bűnszervezetek, mint például a fegyverkereskedő Alili Vebbi és emberei, a 70-es évektől pihenő és búvóhelyként tekintettek Magyarországra.11 Az 1990-es évek közepén terjeszkedni kezdett néhány orosz, jugoszláv és ukrán bűnözői csoport is Magyarországon, amelyek illegális nyersanyag-behozatalból, köznapi nevén „olajozásból”, kábítószer-kereskedelemből, fegyvercsempészetből és prostitúcióból, valamint lopott személygépkocsikkal folytatott üzelmekből reméltek nagy profitot. Az egyik budapesti arab csoport Magyarországon tartózkodó külföldi turisták autóit lopta rendszeresen megrendelésre, majd részben Oroszországba, részben a rijekai kikötőből hajóval Líbiába juttatta.12 Sor került néhány leszámolás jellegű emberölésre, vagy annak kísérletére is. Az alvilági csoportok villongásaiban gyakran szerepet játszottak irányítóként vagy végrehajtóként külföldiek is.13 A jugoszláv polgárháború éveiben a Közép- és Közel-Keletről Nyugat-Európába érkező kábítószer szállítási útvonala egyre inkább eltolódott Magyarország felé, és hazánkon keresztül vezetett a posztszovjet kábítószer exportútja is. A szállítás részben magyar, budapesti és miskolci bűnözői csoportok közbejöttével folyt, de a tulajdonképpeni kereskedés lengyel, svéd és holland állampolgárok kezében volt. Eközben török és albán csoportok magyarországi lerakatokat és elosztóhelyeket hoztak létre.14 Így vált az ország tranzitútvonalból egyre inkább felvevő piaccá.15 A 90-es évek második felében megjelent a külföldiek által irányított prostitúciós célú emberkereskedelem is, amelyben orosz és ukrán bűnszervezetek játszották a főszerepet.
Mindezzel együtt Magyarország, részben a rendszerváltás utáni konszolidációs időszakban szigorodó szabályozók miatt, részben szűkös és alacsony profitabilitású piacként nem kínált kedvező terepet a nagystílű nemzetközi bűnözés számára. A gazdasági cselekmények száma a rendszerváltás éveiben mutatkozó magas érté-kekhez képest lassan harmadolódott: 3-4 ezerről 1-1,5 ezerre csökkent, ami persze az elkövetési módok finomodásával, nehezebb felderíthetőségével is magyarázható. A rendszerváltást követő hosszabb időszakban a külföldiek vagyon elleni cselekményeinek száma megtízszereződve évi 3-5 ezer körülire emelkedett, majd az ezredfordulót követően 2-2,5 ezer körül állapodott meg.
A rendszerváltás kezdeti időszakához viszonyítva a bűncselekmények számának alakulásából látható, hogy az elkövetésekhez hozzárendelhető etnikai csoportok rangsora átstrukturálódott. 1990-ben még a lengyel elkövetők álltak az élen részben gazdasági, közrendi és vagyon elleni bűncselekményeikkel. Hamarosan felzárkóztak mögéjük a román állampolgárok, és már 1991-től átvették a vezetést, és mindmáig őrzik vezető helyüket. A lengyelek 1997-re kiszorultak az első tízből is, ami Lengyelország gyors és határozott konszolidációjának volt köszönhető. A románok mögé 1992-ben jöttek fel a délszláv régióból, valamint Szlovákiából és Ukrajnából érkező elkövetők és váltakozva máig tartják dobogós helyüket a Romániából származók mögött.
- számú ábra: A jelentősebb számban Magyarországon tartózkodó külföldiek által elkövetett bűncselekmények száma és az elkövetők származási-/lakhelye szerinti megoszlás 1995–2006
Forrás: ERÜBS
- számú ábra: Romániai elkövetők cselekményei 1989–2006
Forrás: ERÜBS
A kínai elkövetők cselekményeiről 1995 óta vannak adataink. Bűncselekményeik száma lassan araszolt felfelé: 1999-ben a nyolcadik, de az ezredfordulón már a negyedik helyen álltak. Jelenleg az első tízes csoport legvégén foglalnak helyet. A külföldiek által elkövetett bűncselekmények körében jóval kisebb, de még statisztikailag értékelhető nagyságrendekkel megjelentek és máig jelen vannak a török, bolgár, moldvai, horvát, orosz, osztrák és német elkövetők is.
A rendszerváltás utáni időszakban a romániai elkövetők az összes külföldi elkövetőknek mintegy felét, az általuk elkövetett cselekmények a külföldiek által elkövetett összes cselekmény 25-30 százalékát tették ki, ami mindenképpen figyelemre méltó. Számszerűen egy körülbelül kétezer fős romániai származású elkövetői kör évi 3-4 ezer cselekményt valósított meg, tehát az egy elkövetőre jutó átlagos cselekményszám ebben a körben viszonylag stabilan kettő körül alakult. Cselekményeik száma a bázisévhez (1989: 262 deliktum) viszonyítva 1994-re 25-szörösére ugrott, de az 1994. évi kiugrást követően lefeleződött. Rendőri információk szerint az elkövetői kör professzionálisabb lett, a cselekmények a korábbiakhoz képest szervezettebbé, tervszerűbbé váltak. Az általuk megvalósított deliktumok tipikusan a vagyon elleni bűncselekmények (főként zseblopás és betörés) voltak, de ezek mellett kiemelkedtek a közrend elleni bűncselekmények – főként az embercsempészés –, valamint a közbizalom elleni bűncselekmények közül az okirat-hamisítások is. A kiscsoportokba szervezett román utazó bűnözés nagyvárosokban zseblopások, vidéken sorozatbetörések elkövetésére specializálódott, tevékenységét viszonylag magas fokú technikai felkészültség, helyismeret, szállítási kapacitás, előkészített menekülési útvonalak, helyi segítők igénybevétele jellemezte. A Romániából származó gyermek- és fiatalkorúak jelentős számban jelentek meg a 90-es években kialakult homoszexuális prostitúció kínálatában is.
2002-től az ukrán elkövetők cselekményeinek száma is egyenletesen emelkedett, és 2005-re nagyon hasonló cselekményi struktúra mellett elérte, sőt kicsivel meg is haladta a román elkövetők deliktumainak számát.
A kínai bűnelkövetők tekintetében számos téves közhiedelem élt (és él mai is) a nyilvánosságban. A kínai kereskedők már az itt tárgyalt időszakban is engedéllyel letelepedett, szabályosan üzemeltetett, számlaképes vállalkozások tulajdonosai vagy alkalmazottai voltak. Mindig és mindenhol alacsony körükben a feljelentési hajlandóság, ezért a kriminálstatisztika sehol nem ad megbízható képet bűnözésük mennyiségi és minőségi alakulásáról. Az általuk megvalósított és ismertté vált cselekmények között az államigazgatási területen legjellemzőbb volt a migrációhoz kapcsolódó jogellenes belföldi tartózkodás, az évi összes kínai cselekmény mintegy harmadát-felét kitevő közrend elleni bűncselekmények területén a migrációval és kereskedelmi tevékenységgel kapcsolatos okirat-hamisítás, a gazdasági területen a kisszámú, de nagy értékre elkövetetett vámfizetéssel kapcsolatos bűncselekmény, a vagyon elleni területen szintén a kereskedelem kapcsán a szerzői és szomszédos jogok megsértése. Tömegesen fordult elő hamis márkajelzésű árucikkek forgalmazása.16 Az éves átlagban elkövetett 300-400 cselekményük nem képviselt komoly nagyságrendet a külföldiek bűnelkövetésében. A kínaiak jelenléte, ahogy ez mára tagadhatatlanná vált, jelentős társadalmi és gazdasági előnyt tartogat. Kína a 21–22. század szuperhatalma lesz. Bár a hazai kínai népesség létszámban kicsiny, gazdasági erejénél fogva mégis erős kulturális, gazdasági és politikai kapocs lehet Kína és Magyarország között, annál is inkább, mivel a kínai – ma már mondhatjuk – (kvázi) kisebbséggel kapcsolatos biztonságpolitikai aggodalmak teljesen megalapozatlannak bizonyultak.
Itt kell szót ejtenünk arról, hogy a külföldi bűnelkövetők körében a gyermekkorúak száma 1990 és 2006 között lassú emelkedést mutatott, és szinte nulláról 34-re emelkedett 2007-re. Eközben a fiatalkorú bűnelkövetők száma stagnálni látszott. A külföldi bűnelkövetők 94-95 százaléka büntetlen előéletű volt.
Joggal gondoltuk úgy, hogy a 2008. évi gazdasági válsággal kezdődő időszakban, amely mindmáig érezteti hatását, a külföldiek bűnelkövetése esetleg átstrukturálódik, ez a feltételezés azonban már a válság mélypontját jelző 2009–2010 évekre sem igazolódott be.
A 2006–2014 közötti időszakban a külföldi elkövetők száma továbbra is stagnált, illetve 4 ezer és 6 ezer fő között ingadozott. A korábbiakkal összevetve, tendenciájában a körükben tapasztalt elkövetési intenzitás csökkent. Az elkövetők számszerű sorrendje keveset változott, legtöbbjük továbbra is román és ukrán. 2010-ben 1387 ismertté vált bűnelkövető érkezett Romániából, Ukrajnából 453, Szerbiából 279, Szlovákiából 227, Németországból 165, Ausztriából 137, Törökországból 100, Vietnámból 95, Koszovóból 89, Afganisztánból 82, jóllehet afgánokkal korábban csak elvétve találkoztunk a beutazók és főként a bűnelkövetők között. Eközben a románok létszámban stabilan 33-35 százalékon álltak. Az egy külföldi bűnelkövetőre jutó bűncselekmények száma 1,4-1,6 között ingadozott. 2012-ben például a regisztrált bűncselekmények összetétele nem változott 2011-hez képest. A legnagyobb arányt 2012-ben a közrend elleni bűncselekmények képviselték, ezt követték az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közélet tisztasága elleni, majd a vagyon elleni bűncselekmények. A Legfőbb Ügyészség Informatikai Főosztályának 2012. évi tájékoztatója szerint: „A legtöbb vagyon elleni bűncselekményt a román, szlovák és ukrán állampolgárságú bűnelkövetők valósították meg. A közrend elleni bűncselekményeket legnagyobb arányban a román és ukrán állampolgárságú bűnelkövetők követték el, de viszonylag magas a szerb és a szlovák állampolgárságú bűnelkövetők száma is. E kategórián belül a különböző okirat-hamisítások a leggyakoribbak. Közlekedési bűncselekményeket leginkább románok követtek el, de viszonylag magas volt az osztrák és a szlovák állampolgárok által megvalósított közlekedési cselekmények száma is. A gazdasági bűncselekményeket túlnyomórészt szerb, ukrán és román elkövetők valósították meg.”17
- számú táblázat: A külföldi bűnelkövetők és cselekményeik száma 2006–2014 között
| 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | |
| bűnelkövetők száma | 5 626 | 4 420 | 4 046 | 3 985 | 4 170 | 4 857 | 3 623 | 3 912 | 3 579 |
| bűncselekmények száma | 10 200 | 6 947 | 6 457 | 7 267 | 7 402 | 7 117 | 6 626 | n.a. | n.a.18 |
Forrás: ENYÜBS
A fenti fejezet lezárásaként összegzően megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltástól 2014-ig terjedő időszakot bűnelkövetői szempontból a szomszédos régiók államainak, vagy a viszonylag közeli, jobbára EU-tagállamok polgárainak aktivitása jellemezte. Az érintett régiókhoz Magyarországot szoros történelmi, gazdasági és személyközi kapcsolatrendszer köti, az ezekből kiinduló bűnözői aktivitás többé-kevésbé megfeleltethető a nem-bűnözői kapcsolatok intenzitásának, jóllehet jelenleg megfelelő kumulált mérőszám hiányában ez nehezen volna adatokkal alátámasztható.19 Ennek ismeretében kevéssé meglepő, hogy az interregionális kapcsolatok fókuszában a materiális és pénzügyi javakhoz kapcsolódó, számszakilag is mérhető értékcsere áll. Ebből következik, hogy a külföldi bűnelkövetők cselekményei legnagyobb részben anyagi javak, illetve vagyoni gyarapodást ígérő pozicionális előnyök megszerzésére irányultak. Ezzel szemben például a személy elleni, a gyermekek érdekét sértő, a család elleni és nemi erkölcs elleni bűncselekmények jóval ritkábban fordulnak elő a külföldiek körében.
II.
A külföldi állampolgárok bűnelkövetésében mutatkozó viszonylag egyenletes és statisztikailag kiszámíthatóan csökkenő tendenciát szakította meg a 2015-ben kezdődött és máig tartó menekült-, illetve migrációs válság. A Magyarországot 2015 kora tavaszán váratlanul érő tömeges migrációs hullámmal szembeni védekezésként 2015. július 13-án gyorstelepítésű drótakadály felhasználásával megkezdődött a magyar–szerb, és később a magyar–horvát, majd a román határszakaszon a „határőrizeti célú ideiglenes kerítés” kiépítése.20 A körülbelül 175 km hosszúra tervezett műszaki határzár a déli országhatáron a hivatalos határátkelőhelyek közötti „zöld” határszakaszokat zárja le fizikailag. Az építkezést a 2015. július 31-én megjelent 213/2015. (VII. 31.) Kormányrendelet21 védte, amely az illetéktelen belépőkkel és a munkát akadályozókkal szemben pénzbüntetést helyezett kilátásba.
A műszaki határzár megépítésével párhuzamosan zajlott a több jogterületet érintő „jogi határzár” szabályozásának kialakítása.22 Az „Egyes törvényeknek a tömeges bevándorlás kezelésével összefüggő módosításáról” szóló 2015. évi CXL. törvény a Magyarországra irányuló migrációra vonatkozó jogszabályokat a 2015-ben kialakult bevándorlási helyzetnek megfelelően egészítette ki, vagy alakította át. A jogalkotó a határvédelmet szolgáló fizikai létesítményhez elsősorban büntetőjogi és közigazgatási jellegű jogkövetkezményeket fűzött.23 A Btk. „Közigazgatás rendje elleni bűncselekmények” című fejezete új, önálló büntetőjogi tényállásokkal egészült ki. Ezek a „Határzár tiltott átlépése” (Btk. 352/A. §), a „Határzár megrongálása” (352/B. §) és a „Határzárral kapcsolatos építési munka akadályozása” (352/C. §). Mindhárom bűntető szabály a határrendészet és határforgalom zavartalan működését, az illegális migráció megakadályozását, és a határvédelmi létesítmények védelmét szolgálja.24 A „határzáras” bűncselekmények akkor valósulnak meg, ha az elkövető a létesítmény védelmi funkcióját felismeri, és tettét ennek tudatában követi el.25 A három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő „határzár tiltott átlépését” az követi el, aki a technikai határzáron keresztül illegálisan lép be Magyarországra. A műszaki zárral nem védett határszakaszon történt illegális belépés esetén csupán „tiltott határátlépés” szabálysértése valósul meg.26 A „technikai határzár megrongálása” 1-5 éves szabadságvesztést von maga után.
A 352/A–B. §-okban szabályozott bűncselekmény minősített esetei a fegyveresen vagy felfegyverkezve, vagy tömegzavargás27 résztvevőjeként történő elkövetés. A technikai határzár építésének akadályozására irányuló tevékenységek vétségként egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendőek. Ha bármelyik határzárral kapcsolatos bűncselekmény esetén szabadságvesztést szabtak ki, az elkövető kiutasítása nem mellőzhető [Btk. 60. § (2a) bekezdés].
A bevándorlási hullámra tekintettel megalkotott 2015. évi jogszabályi módosítások vezették be a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet fogalmát, amelyet, ha a bevándorlók száma adott időszakban eléri a törvényben meghatározott szintet, a kormány rendelettel hirdethet ki egy településre, regionálisan vagy országosan, amivel speciális szabályok lépnek életbe.28 A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet hatálya alatt indult büntetőeljárásokat például minden más ügyet megelőzően kell lefolytatni (Be. 542/E. §).29 A törvény a határzárral kapcsolatos bűncselekmények elkövetői körére vonatkozóan az elkövetési helyekhez igazodva a Szegedi, a Pécsi és a Zalaegerszegi Járásbíróságok és Törvényszékek speciális illetékességét határozza meg.30
A kutatatást megelőzően nem minden alap nélkül véltük úgy, hogy a határzárral kapcsolatos új bűncselekményi tényállásokkal kapcsolatos büntetőeljárások száma valamelyest át fogja rendezni a korábban kialakult összképet és tendenciákat. Hipotézisünk azonban nem állta meg helyét. A külföldi elkövetők száma és aránya a migrációs hullám és a jogi határzár ellenére összességében továbbra is csökkenő tendenciát mutat.
- számú táblázat: Az összes regisztrált és összes külföldi bűnelkövető száma 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| összes bűnelkövető | 98 987 | 98 137 | 90 364 |
| külföldi bűnelkövető | 5 104 (5,16%) | 6 901 (7,03%) | 4 012 (4,44%) |
Forrás: ENYÜBS
- számú táblázat: Külföldi állampolgárságú elkövetők száma és megoszlása 2017-ben
(a 10 leggyakrabban előforduló állampolgárság)
| Külföldi bűnelkövetők száma összesen
n=4133 (100 %) |
||
| állampolgárság | bűnelkövetők száma | összes elkövetőhöz
viszonyított arányuk (%) |
| román | 954 | 23,08 |
| ukrán | 742 | 17,95 |
| szerb | 320 | 7,74 |
| osztrák | 247 | 5,98 |
| német | 204 | 4,94 |
| szlovák | 197 | 4,77 |
| bolgár | 97 | 2,35 |
| lengyel | 90 | 2,18 |
| török | 88 | 2,13 |
| kínai | 67 | 1,62 |
Forrás: ENYÜBS
Az összes bűnelkövető 99 ezerről mintegy 90 ezerre csökkenő létszáma mellett a külföldi elkövetők 4,5-5 százalékos arányt képviselnek. A 2016-ban mért 7 százalékot elérő kiugrás részben a 2015-ről áthúzódó büntetőügyek számából, részben a 2016-ban még erős migrációs nyomásból eredhet. Ez a 1990-es évekhez képest is meglehetős stabilitást jelez, hiszen mint fentebb jeleztük, akkoriban az összes ismertté vált bűnelkövető 3-4 százaléka volt külföldi. (4. sz. táblázat)
A legfrissebb statisztikai adatok alapján a külföldi bűnelkövetők száma 2015-ben emelkedést mutatott. Az akkor bűnelkövetőként regisztrált összesen 5171 főnél azonban nem állt meg az emelkedés. 2016-ban már 6936 fő idegen állampolgárságú elkövetőt vett nyilvántartásba a magyar bűnüldöző hatóság.31 2017-ben, a migrációs válság csúcspontjától távolodva számuk visszaesett, így 2018-ban már „csak” 4133 fő külföldi elkövető vált ismertté. Körükben az állampolgárság szerinti megoszlás az 5. számú táblázat adatai szerint alakult.
A tömeges migrációban érintett kibocsátó, illetve tranzit-országokból érkezők között csak elenyésző számban találunk olyanokat, akik korábban bűncselekményt követtek el Magyarországon.
- számú táblázat: Külföldi állampolgárságú bűnelkövetők száma és megoszlása 2017-ben (a tömeges migráció kibocsátó országokból érkezők)
| Külföldi bűnelkövetők száma összesen
n=4133 (100 %) |
||
| állampolgárság | bűnelkövetők
száma |
összeshez elkövetőhöz viszonyított arányuk (%) |
| szíriai | 52 | 1,26 |
| albán | 48 | 1,16 |
| afganisztáni | 48 | 1,16 |
| iráni | 44 | 1,06 |
| nigériai | 44 | 1,06 |
| koszovói | 43 | 1,04 |
| pakisztáni | 20 | 0,48 |
Forrás: ENYÜBS
A határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény miatt regisztráltak száma közismert okokból 2016-ban mutatja a legmagasabb értéket 2803 fővel. Közülük hét elkövetőt regisztráltak határzár-rongálóként. Az érintett elkövetők 2843 esetben követték el a Btk. 352/A. § által tilalmazott határátlépést. A két érték közötti eltérés az elkövetők száma és a bűncselekmények száma közötti különbséget jelzi. A hét rongálóval nem hozható szinkronba az 1543 esetben megvalósult 352/B. § szerinti rongálás. Az aszinkronitás oka az, hogy ez a cselekmény számos esetben nem bizonyítható, illetve akkor is megvalósult, ha az elkövető személyére nem derült fény. (A számok értelmezésekor ügyelni kell arra, hogy az „átlépésre” és „rongálásra” vonatkozó értékek nem adhatók össze). (7. sz. táblázat)
- számú táblázat: Határzárral kapcsolatos bűncselekmények és elkövetőik 2015–2017
| Regisztrált „határzáras” bűnelkövetők | |||
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) | 906 | 2803 | 20 |
| Határzár megrongálása (352/B. §) | 0 | 7 | 1 |
| Regisztrált „határzáras” bűncselekmények | |||
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) | 914 | 2843 | 22 |
| Határzár megrongálása (352/B. §) | 22 | 1543 | 863 |
Forrás: ENYÜBS
Az elkövetők számában 2017-ben tapasztalt radikális csökkenés mindkét cselekmény esetében a határkerítés és őrizetének jelentős hatékonyságjavulását, illetve elrettentő hatásának erősödését jelzi, hiszen az elkövetők száma a zéró értékhez konvergál. Az elkövetők, egyben az átvándorolni készülő menekülők származási országairól a 2016-os adatok nyújtják a legmegbízhatóbb képet: az élvonalban főként afgánok, szírek, pakisztániak, irakiak és irániak szerepelnek (egyebekben lásd a 8. számú táblázatot).
- számú táblázat: Határzár tiltott átlépése bűncselekmény regisztrált elkövetőinek állampolgársága (a tíz leggyakoribb állampolgárság) 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | |||
| szíriai | 241 | afganisztáni | 721 | afganisztáni | 11 |
| afganisztáni | 191 | pakisztáni | 495 | szíriai | 3 |
| iraki | 176 | koszovói | 241 | iraki | 2 |
| koszovói | 137 | iráni | 218 | szerb | 1 |
| albán | 54 | marokkói | 203 | koszovói | 1 |
| török | 43 | szíriai | 146 | pakisztáni | 1 |
| pakisztáni | 29 | algériai | 122 | algériai | 1 |
| Srí Lanka-i | 9 | szomáliai | 120 | ||
| szerb | 8 | török | 100 | ||
| kongói (Demokratikus Köztársaság) |
5 | iraki | 98 | ||
| egyéb | 13 | egyéb | 339 | ||
Forrás: ENYÜBS
Ez azt is jelzi, hogy az említett országok népessége a legmobilabb népességek közé tartozik. Egyes vélemények szerint a befogadó területek számára előnyt jelent, hogy globálisan a legmobilabb, regionális és rétegspecifikus tekintetben a legflexibilisebb, migrációs tekintetben pedig a legfelkészültebb társadalmi csoportok vesznek részt a vándorlásban.32 Jogosnak tekinthető ellenvetés azonban, hogy ez az intenzív mobilitás sokkal inkább a gyökértelenség, a hazai társadalmi viszonyok közötti esélytelenség és kiúttalanság jelzője. Erre utalnak a beérkezők és utódaik általánosan igen súlyos integrációs nehézségei a befogadó országokban.
A határzáron keresztül érkező illegális határátlépők 85-90 százaléka férfi, 10-15 százaléka nő és a fiatalkorúak vagy magukat annak vallók aránya 13-16 százalék között váltakozik. Utóbbiakra különleges elbánási szabályok érvényesek (gyermekközpontban való elhelyezés, iskoláztatás stb.). A 2017. évi elkövetői szám elenyésző, következtetések levonására nem alkalmas. A regisztráltak között alig akadt büntetett előéletű. A kibocsátó országban vagy vándorlás során érintett más idegen országban elkövetett bűncselekmények ellenőrzésére nyilván többnyire nem is nyílik lehetőség. 2016-ban mégis regisztráltak az elkövetők között 22 főt, akik valamilyen bűnügyi előélettel bírtak, de az ilyen előzetes büntetettség is a magyar határon korábban elkövetett illegális határátlépési kísérlettel vagy más migrációspecifikus cselekménnyel függött össze. (9–11. sz. táblázatok)
- számú táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek neme 2015–2017
| Nem | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| férfi | 789 | 87,09 | 2567 | 91,58 | 17 | 85,00 |
| nő | 117 | 12,91 | 236 | 8,42 | 3 | 15,00 |
Forrás: ENYÜBS
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek korcsoportja
| Korcsoport | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| felnőtt | 787 | 86,87 | 2349 | 83,80 | 9 | 45,00 |
| fiatalkorú | 119 | 13,13 | 454 | 16,20 | 11 | 55,00 |
Forrás: ENYÜBS
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek előélete
| Előélet | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| büntetett | 0 | 0,00 | 22 | 0,78 | 1 | 5,00 |
| büntetetlen | 890 | 98,23 | 2549 | 90,94 | 14 | 70,00 |
| nincs adat | 16 | 1,77 | 232 | 8,28 | 5 | 25,00 |
Forrás: ENYÜBS
Munkaerőpiac és integrálhatóság szempontjából igen lényeges tényező az iskolai végzettség. E tekintetben ismét a mennyiségében jelentős 2016. évi adatokra támaszkodtunk. Az érintettek mintegy 44 százaléka esetében nem sikerült erről információt szereznünk a statisztikából. Önbevallás alapján az érintettek közel három százaléka bírt felsőfokú végzettséggel, 15 százalékuk középiskolai vagy szakmunkás végzettséggel, mintegy 36 százalék pedig alapképzésben folytatott korábban tanulmányokat, vagy befejezte a magyar 8 általános iskolai osztálynak megfelelő iskolákat. A teljesen iskolázatlanok aránya nem érte el a 3 százalékot.33
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A §): regisztrált bűnelkövetők iskolai végzettsége
| Iskolai végzettség | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| nincs iskolai végzettsége | 59 | 6,51 | 80 | 2,85 | 0 | 0 |
| 1–7 osztály | 120 | 13,25 | 371 | 13,24 | 2 | 10,00 |
| 8 osztály | 198 | 21,85 | 628 | 22,40 | 6 | 30,00 |
| középiskola érettségi nélkül, szakmai
oklevéllel |
115 | 12,69 | 128 | 4,57 | 0 | 0 |
| érettségi | 59 | 6,51 | 290 | 10,35 | 0 | 0 |
| felsőfokú | 34 | 3,75 | 81 | 2,89 | 0 | 0 |
| választ megtagadta / nincs kitöltve | 321 | 35,43 | 1225 | 43,70 | 12 | 60,00 |
Forrás: ENYÜBS
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a határzárral kapcsolatos új büntetőjogi tényállások bevezetése nem változtatta meg a korábban kialakult összképet és az egyenletesen csökkenő trendet a külföldiek bűnözésének területén. A korábban érvényes trendek egyenletes folytatódása leginkább annak tudható be, hogy a műszaki határzár megépítése és élőerőre támaszkodó rendészeti felügyelete sikerrel tartóztatta fel a migrációs nyomást, illetve 2017-re közel nullára csökkentette a határzáron átjutni akarók sikeres belépését.
***
A kutatás summájaként elmondható, hogy a külföldi bűnelkövetők nem tekinthetők meghatározónak Magyarország bűnözési térképén. Noha a 80-as és – döntően – a 90-es években a szervezett bűnözés egyes szegmenseiben a külföldi bűnelkövetői csoportok markáns szerepet játszottak, mára a szervezett bűnözés léptéke, annak minősége, valamint a bűnözői csoportok összetétele is megváltozott. A 2000-es évek második évtizedére eltűntek a robbantásos merényletek, megszűntek az utcai leszámolások. A 2010-es évek központi kérdésévé – a külföldiek bűnelkövetésének kontextusában – vitathatatlanul a 2015-ben kezdődő migrációs válság vált, ami indokolttá tette, hogy kutatásunkban különös figyelmet fordítsunk az ún. „határzáras” bűncselekményekre. A külföldiek bűnelkövetésének elemzését nehezíti a rendelkezésre álló források viszonylagos szűkössége. 2013-ig a Legfőbb Ügyészség külön kiadványban elemezte a témát, mára ez az összefoglaló értékelés megszűnt, az elvileg kiegészítő forrásként használható NGO-adatbázisok pedig nem jelentenek segítséget a téma átfogó feldolgozásában.34 Az azonban a szűkösnek nevezhető forrásokból is világos, hogy a migrációs válság érdemben nem változtatta meg a külföldi bűnelkövetés mennyiségi és minőségi mutatóit Magyarországon.
Györgyi Kálmán élete
Meghalt Györgyi Kálmán. Ebben az évben töltötte volna be 80. életévét, de idei születésnapján már nem tudjuk őt felköszönteni. Élete utolsó éve kurtára sikerült. Februártól Ő már csak emlék.
Egyre több a halottunk, kiknek friss hantjai mellett a gyászoló kollégák csöndesen próbálják felidézni azokat a napokat, amikor szeretteink, nagyjaink, barátaink, munkatársaink még közöttünk voltak. Torkunkon a hangunk bár óvatosan megcsuklik, legerősebb kíváncsiságunk mégis kérdi, vajon itt ér-e véget minden, amikor fölöttünk is tort ülnek majd, vagy máshol folytatódik talán sorsunk, és újra együtt leszünk azokkal, akikkel oly jó volt rövid századunkban találkozni.
Amikor elmegy közülünk valaki, a siratás alatt megszűnik minden tudományos elképzelésünk a világról, és helyébe lép a transzcendens. A rejtelmek szárnyszele, ahogy Babits mondja. Ködvárat kezdünk építeni, ahogy Balázs Béla Halálesztétikájában tette, olyan ködvárat, melynek gerendái Schopenhauer műhelyéből származnak.
Györgyi Kálmán fanyar mosolyát mostantól csak a véletlenül felé szálló felhőkre szórja, de mi, akik itt maradtunk, tudni fogjuk, hogy ezeket a jeleket Ő küldi felénk. S ne legyenek kétségeink, hogy véleményét ezentúl is kifejezésre juttatja a minket körülvevő világról, és a jelek minden sötéten átrepülnek majd, határtalanul fiatalon, bár mégis – a Nyugatos költő, Marconnay Tibor szavaival élve – „határozottan, mint a villám, de milliószor szelidebben”.
Ki volt Györgyi Kálmán?
Hosszú életútját mindenki ismeri. Tudományos lap lévén minket leginkább a „jogtudós” Györgyi Kálmán érdekel. Szerencsére rendelkezésünkre állnak azok a könyvek, könyvrészletek, tanulmányok és cikkek, amelyek által tudományos munkásságába is betekinthetünk. Ebben a rovatban, a 2-es számtól kezdve kívánjuk feldolgozni a teljes év folyamán Györgyi Kálmán tudományos pályáját.
„Állampolgárság-biznisz”, avagy az egyszerűsített honosítási eljárás és az illegális migráció összefüggései
Bevezető gondolatok az „állampolgárság-bizniszről”
Az illegális migrációval összefüggő jelenségek Magyarországon elsősorban Csongrád és Bács-Kiskun megyét érintik,1 de az ide tartozó bűncselekmények nemcsak a „drótkerítés átvágásával” valósulhatnak meg, hanem – egy teljesen más megközelítésben − az egyszerűsített honosítási eljárással kapcsolatos visszaélések nyomán is.
Ez utóbbi elkövetési mód nem más, mint az „állampolgársági biznisz”, mely köznyelvi kifejezés arra a büntetőjogi jelenségre vonatkozik, amikor szervezett bűnözői csoportok arra nem jogosult külföldi állampolgárokat – a legtöbb esetben anyagi ellenszolgáltatás fejében – hozzásegítik a magyar állampolgárság megszerzéséhez. Például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 2011 és 2013 között számos visszaélés történt az egyszerűsített honosítási eljárás lehetőségével a fenti célból.
Jelen tanulmány érdemben az ezzel összefüggésben megvalósuló bűncselekményeket és a felmerülő gyakorlati kérdéseket tárgyalja, különös tekintettel a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei tapasztalatokra.
Szabolcs-Szatmár-Bereg Magyarország legkeletibb megyéje, amely észak-keletről Ukrajnával, dél-keletről Romániával határos. Ezen földrajzi elhelyezkedése – valamint az a körülmény, hogy Ukrajnát és Romániát az ún. külső schengeni határ választja el Magyarországtól – különleges helyzetet teremt a megyében, és tömegesen megjelenő speciális bűncselekményeket eredményezhet: az eddig ismert jövedéki termékek csempészete, valamint az embercsempészés mellett mindez a napjainkban az „állampolgársági biznisszel” újonnan megjelenő bűncselekményeket jelenti.
Normatív alapok – Az egyszerűsített honosítási eljárás
jogszabályi háttere
Az egyszerűsített honosítási eljárásról a magyar állampolgárságról szóló törvény (továbbiakban: Ápt.)2 rendelkezik, amelynek értelmében az alábbi feltételek együttes fennállása esetén honosítható kedvezményesen a nem magyar állampolgár:
- büntetlen előéletű;
- honosítása Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit nem sérti;
- felmenője magyar állampolgár vagy valószínűsíti magyar származását; továbbá
- magyar nyelvtudását igazolja.3
Az állampolgársági kérelmeket az Ápt. rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló kormányrendelet4 alapján − annak mellékleteiben − megállapított nyomtatványon kellett előterjeszteni a települési önkormányzat anyakönyvvezetőjéhez, illetőleg 2011. március 15-től a megyei kormányablakok ügyfélszolgálati irodáján is lehetőség nyílt a kérelmekkel kapcsolatos ügyintézésre. Az állampolgársági kérelem átvétele során történő eljárás további részletes szabályait – így különösen a szükséges magyar nyelvtudás meglétének ellenőrzését, valamint ennek igazolását – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (jelenleg: Igazságügyi Minisztérium) egyszerűsített honosítási eljárásért felelős miniszteri biztosa által kiadott „Módszertani Útmutató” határozza meg.5 Az útmutató alapján a magyar nyelvtudás ellenőrzése a kérelem átvétele során történhet a kérelmezővel folytatott beszélgetés, illetve a – magyar nyelven, saját kézzel írt – önéletrajzzal vagy a magyar nyelven kitöltött nyomtatvánnyal kapcsolatos kérdések alapján. A fenti − írásbeli és szóbeli − megnyilatkozásokból a közepes szintű magyar nyelvtudás lemérhető, ennek meglétét és megtörténtét az átvevő a nyomtatványon aláírásával igazolja.6
Az egyszerűsített honosítási eljárás folyamata a gyakorlatban
A honosítási kérelem a mellékleteivel – magyar nyelven saját kézzel írt önéletrajz, valamint igazolás a magyar felmenőkről – az anyakönyvezető általi befogadását követően átkerül a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalhoz (továbbiakban: BÁH). A BÁH (jelenleg BMH) az állampolgársági ügyekben a Ket. szabályai7 alapján eljárva indokolt előterjesztéssel továbbítja a honosítási kérelmet és mellékleteit a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Hatósági Főosztály Hatósági és Állampolgársági Ügyek Osztályához. Ezt követően a minisztérium felterjeszti az iratokat a köztársasági elnök részére.8 A köztársasági elnök ellenjegyzéssel látja el a honosítási okiratot, majd az állampolgárság megszerzésére az állampolgári eskü letételével kerül sor.
A gyakorlati tapasztalatok alapján már a kérelem beadásakor felmerülhet bűncselekmény – közokirat-hamisítás − elkövetése, hiszen a kérelmet átvevő ügyintéző a fentiekben ismertetett szabályok szerint köteles meggyőződni az elvárt szintű magyar nyelvtudás meglétéről, amelyet aláírásával igazol. A leggyakrabban előforduló visszaélések során az eljáró ügyintézők a magyar nyelvtudás meglétét igazolják hamisan.
A visszaélések büntetőjogi megítélésének kérdései
Az ügyészség és a bíróság eltérő jogi álláspontra helyezkedett abban a tekintetben, hogy a fenti folyamatban mi minősül közokiratnak. Az uralkodó ügyészségi álláspont szerint a honosítási kérelem nem felel meg a Pp. vonatkozó rendelkezéseiben9 foglalt követelményeknek, így nem tekinthető közokiratnak. A köztársasági elnök által ellenjegyzett honosítási okirat ugyanakkor a kedvezményes honosítási eljárás feltételeinek való megfelelés tekintetében nem tartalmaz adatokat, ezért közokiratnak kizárólag a BÁH, valamint a miniszter honosításra irányuló előterjesztése minősül. Ezen közokiratokba kerül valótlanul, hogy a kérelmező valamennyi törvényi feltételnek megfelel. Ezzel szemben az eljáró bíróságok már magát a honosítási kérelmet is közokiratnak tekintik.
Az eltérő álláspontok a cselekmények jogi minősítése tekintetében az alábbiakat jelentették.
Az ügyészség jelenlegi gyakorlata alapján minden esetben intellektuális közokirat-hamisítás bűntette miatt emelt vádat a kérelmet átvevő ügyintézővel szemben, hiszen közreműködött abban, hogy valótlan adatok kerüljenek a miniszteri előterjesztésbe mint közokiratba. Ezzel szemben a Nyíregyházi Törvényszék álláspontja az adott ügyekben rendre az volt,10 hogy már maga a honosítási kérelem is közokiratnak minősül, így a – hivatalos ügykörében eljáró – ügyintéző hamis közokirat készítése miatt vonható felelősségre.
A kétszeres értékelés tilalmára figyelemmel intellektuális közokirat-hamisítás bűntette már nem valósulhatott meg, míg a kérelmező cselekvősége a bűncselekmény tekintetében bűnrészesi lehet.
A 2014-ben az egyszerűsített honosítási eljárások során tapasztalt visszaélések büntetőjogi megítélésével összefüggésben kiadott legfőbb ügyészségi iránymutatás11 óta szerzett gyakorlati ismeretek, tapasztalatok, valamint a fentieknek megfelelően formálódó joggyakorlat alapján felvetődik a kérdés, hogy továbbra is fenntartható-e az uralkodó ügyészségi álláspont? Helyes-e az a gyakorlat, amely szerint továbbra is kizárólag a miniszteri előterjesztést tekintjük közokiratnak, a honosítási kérelmet ugyanakkor nem − annak ellenére, hogy a kérelmen szereplő aláírásával az ügyintéző nem kizárólag azt igazolja, hogy a kérelmező a saját nyilatkozata szerint megfelelően beszéli a magyar nyelvet? Az eljáró ügyintéző ugyanis igazolja mindazt, hogy az előtte személyesen megjelent kérelmező magyar nyelvtudását − a rá irányadó szabályok szerint − leellenőrizte, az megfelelő volt, így a kérelmező a feltételeknek megfelel és jogosult az egyszerűsített honosítási eljárásban való részvételre.
Figyelemre méltó álláspontra helyezkedett a Mohácsi Járásbíróságon ténybe-lileg azonos tényállás alapján indult büntetőügyben12 eljáró bíró: a büntetőeljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte jogszabályi rendelkezés alaptörvénnyel ellentétes megállapítása és alkalmazásának kizárása iránt. Álláspontja szerint az Ápt. magyar nyelvtudásra vonatkozó megfogalmazása nem felel meg a Jat. 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott rendelkezéseknek,13 hiszen a honosítási kérelmezők valamint ügyintézők – mint címzettek – számára a jogszabályi rendelkezés még a magyarázatul kiadott tájékoztatók, útmutatók alapján sem értelmezhető egyértelműen. A nyelvtudás megkívánt szintje bizonytalanságot eredményezett a gyakorlatban, a törvény szövegezésének határozatlansága pedig sérti a jogbiztonság követelményét. Az egyedi normakontroll eljárás során14 az Alkotmánybíróság az Ápt. 4. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezést visszautasította az indítványozó jogosultságának hiányára történő hivatkozással. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanis az indítványozó bíró kezdeményezésében mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség fennállását kifogásolta, bírói kezdeményezés azonban folyamatban lévő ügyben csak jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányulhat. Erre tekintettel a vonatkozó rendelkezés a mai napig változatlan formában van hatályban.
Az anyakönyvvezető vádlottak gyakori védekezése részben egybevág a fenti okfejtéssel, eszerint ugyanis kezdetben nem állt rendelkezésükre olyan belső szabályzat − illetőleg nem részesültek olyan oktatásban −, amely alapján egyértelműen megállapítható lett volna a magyar nyelvtudás elvárt szintje. Azonban a hivatkozott módszertani útmutató a terhükre rótt bűncselekmények elkövetésének időpontjaiban minden esetben több formában rendelkezésükre állt és részletesen kifejtette a helyes eljárást, valamint az elvárt szintű nyelvtudás leellenőrzésének módszereit.
Az egyszerűsített honosítási eljárások tekintetében történt visszaélésekkel kapcsolatos büntetőeljárások során a kívánt nyelvtudás meglétével kapcsolatban sok esetben nehézséget jelent annak bizonyítása, hogy a kérelem benyújtásakor a kérelmező ténylegesen nem rendelkezett a középszintű nyelvtudással annak ellenére sem, hogy a kérelmező, valamint az anyakönyvezető vádlottak a tárgyaláson egybehangzóan ennek ellenkezőjét állítják. Még inkább nehezíti az ügyész dolgát, ha a kérelmező a tárgyaláson már érti és beszéli is az elvárt szinten − vagy azt legalább megközelítően – a magyar nyelvet.
A magyar állampolgárság megszerzése után
Az egyszerűsített honosítási eljárás az arcképet nem tartalmazó honosítási okirat köztársasági elnök általi ellenjegyzésével, majd az állampolgársági eskü letételével zárul. Ezt követően a honosított személy a jogosulatlanul megszerzett magyar állampolgársággal pedig alanyi jogon szerez különböző jogosultságokat, így többek között részesülhet társadalombiztosítási ellátásokban (nyugdíj, egészségügyi ellátás) valamint igen egyszerűen magyar okmányokat kaphat.
A magyar okmányok közül a magyar útlevél megszerzésének kiemelt jelentősége van, hiszen a magyar úti okmánnyal az Európai Unió tagországaival együtt összesen 131 országba van lehetőség vízummentesen utazni − köztük a legnépszerűbb célpontok az Egyesült Királyság, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok.
A magyar útlevél „megszerzésének” két alternatívája van. Az egyik lehetőség szerint maga a kérelmező − a jogosulatlanul honosított személy − váltja ki saját részére a magyar okmányokat. Egyre több esetben fordul elő ugyanakkor a másik, az ún. „klón személy esete”, amikor a jogosulatlanul honosított személy a − fényképet nem tartalmazó − honosítási okiratát eladja egy – esetenként akár több, magyar állampolgárság megszerzésére egyszerűsített honosítási eljárás keretében szintén nem jogosult − harmadik személynek, aki a saját arcképével, de a jogosulatlanul honosított személy adataival magyar okmányhoz, így többek között útlevélhez is jut. A klón személy ezáltal új személyazonosságra is szert tehet, amellyel könnyedén kivonhatja magát a bűnüldöző hatóságok látóköréből.
Előfordul továbbá olyan eset is, amikor a honosított személy valóban jogosult az egyszerűsített honosítási eljárás keretében magyar állampolgársághoz jutni, amelyet azonban kizárólag abból a célból szerez meg, hogy azt később áruba tudja bocsátani, vagyis „a magyar állampolgárságával bizniszeljen.”
A „klón személy esete” és az eljáró ügyintéző cselekvőségének
jogi megítélése
Amennyiben az eljáró ügyintézőnek tudomása van arról, hogy az útlevél megszerzése érdekében az előtte megjelent személy nem azonos a honosított – és az okmányokra így jogosult − személlyel, ennek ellenére jogtalan előnyért kiállítja a valótlan úti okmányt, bűncselekményt követ el.
Cselekménye jogi minősítésének kérdésben azonban eltérő megyei álláspontok alakultak ki:
- A valótlan útlevél kiállításával elkövetett bűncselekményt kizárólag a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség minősítette embercsempészés bűntettének, figyelemmel arra, hogy cselekményével az ügyintéző segítséget nyújt határátlépésre jogosító okmánnyal nem rendelkező, harmadik országbeli állampolgárnak schengeni tagállamba való utazásához. A kialakított álláspont szerint az okmányirodai ügyintéző tudatában legalább a valószínűség szintjén meg kell jelennie annak, hogy az okmány kiállításával segíti a külföldi állampolgárok illegális határátlépését, ezzel az illegális migrációt. A Legfőbb Ügyészség álláspontja15 azzal osztja a fenti Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyakorlatot, hogy ügyenként és személyenként vizsgálni szükséges az ügyintézők tudata tekintetében megállapítható tényeket.
- Az eljáró ügyintéző azon magatartásának minősítése vonatkozásában, hogy egy közvetítő személytől (kapcsolattartó az ügyintéző és az okirat készíttetője között) kapott adatok alapján jogosulatlanul, céljától eltérően lekérdezi a hatósági nyilvántartásokból az eredeti jogosultak személyi adatait, szintén eltérő megyei álláspontok alakultak ki. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség az ügyintéző fenti jogellenes magatartását személyes adattal visszaélés bűntettének minősítette, más főügyészség hivatali visszaélésnek, de a legtöbb főügyészség e részcselekményt egyáltalán nem minősítette.
- Felmerül továbbá a hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisítás bűntette Eltérő megyei álláspontok alakultak ki abban a tekintetben is, hogy a Btk. 343. § (1) bekezdésének a) illetve c) pontjában meghatározott fordulat a helyes minősítés, de volt olyan álláspont is, amely a kettő között fennálló bűnhalmazatot is megállapíthatónak látta (az okmány kiállítása valamint ezzel egyidejűleg a közhiteles nyilvántartásba vétel nyomán). Az egységes legfőbb ügyészségi álláspont szerint16 ugyanakkor nem képzelhető el jogszerűen, hogy az ügyintéző az útiokmány-nyilvántartás meghamisítása nélkül állítson ki valótlan/hamis útlevelet, ezért a cselekmény két rendbeli közokirat-hamisítás bűntetteként nem minősülhet. Figyelemmel továbbá arra, hogy az így kiállított közokirat nem alakilag hamis, hanem valótlan tartalmú, a cselekmény a 343. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisítás bűntettének megállapítására lehet alkalmas.
- A fentieken kívül továbbá korrupciós bűncselekmények gyanúja is fennállhat, valamint ezekre a bűncselekményekre általában jellemző a szervezett bűnelkövetés valamely formája
Eredményes bizonyítási technikák
Az egyszerűsített honosítási eljáráshoz kapcsolódó bűncselekmények felderítésében kiemelkedő jelentőségűek a leplezett eszközök alkalmazása során beszerzett bizonyítékok, mely tekintetben az új büntetőeljárási törvény szabályai a jövőben várhatóan elősegítik a szükséges információk beszerzését, valamint azok bíróságon történő felhasználhatóságát. A bizonyítás fontos eszközei továbbá a tanú-, illetve gyanúsítotti kihallgatások során készített videófelvételek (különösen a magyar nyelvtudás megléte vagy teljes hiánya tekintetében).
A fentiekhez kapcsolódóan említésre méltó példa a Kisvárdai Járási Ügyészségen B.2821/2013. szám alatt folyamatban volt ügy, amelynek felderítését egy megbízhatósági vizsgálat segítette elő: a záhonyi okmányirodai kormánytisztviselő pénzért működött közre az egyszerűsített honosítási eljárásokban és segített hozzá arra nem jogosult külföldieket a magyar állampolgárság megszerzéséhez. Az elkövető a megbízhatósági vizsgálat keretében való pénzátvételt követően beismerő vallomást tett, így a terhére sikeresen 184 rendbeli közokirat-hamisítás bűntettét, valamint 10 rendbeli vesztegetés elfogadásának bűncselekményét lehetett – ez idáig nem jogerősen – bizonyítani.