Ügyészek lapja
tudományos-szakmai folyóirat

Könyvismertetés Ambrus István: Digitalizáció és büntetőjog című monográfiájáról


Szerző(k): Deák Zoltán

A magyar anyagi büntetőjognak számos olyan területe van, amelynek hiányzik a tudományosan megalapozott, monografikus mélységű feldolgozása, vizsgálata. Emellett nem szabad elfelejtkeznünk arról a teljesen természetes tényről sem, hogy a világ változik, a technológia fejlődik, ezzel párhuzamosan pedig a klasszikus, hagyományos büntetőjogi dogmatika egyes tételei is fejlődhetnek, új megközelítésbe helyezhetőek. A technikai fejlődés legszembetűnőbb, egyszersmind legmegdöbbentőbb megnyilvánulása a valamennyiünk életében érezhető digitális transzformáció, az analóg világ átalakulása, háttérbe szorulása, amit a Covid19-pandémia csak tovább erősített.

A digitalizáció nyilvánvalóan nem csak a digitális eszközök használatának térhódítását jelenti, annál sokkal komplexebb jelenség. A rohamtempóban változó világhoz pedig a jogrendszernek, és nem utolsósorban a jogrendszer szankciós zárókövét képező büntetőjognak is alkalmazkodnia kell, az új eszközök, új eljárások, technológiák megjelenése a büntetőjog részéről is feltétlen reakciókat igényel. Ehhez az alkalmazkodási folyamathoz kíván segítségül szolgálni az ELTE-ÁJK egyetemi docensének, Ambrus Istvánnak legújabb, a Wolters Kluwer Kiadó gondozásában megjelent Digitalizáció és büntetőjog című monográfiája.1

Ahogyan azt a szerző művének bevezető részében maga is hangsúlyozza, az életünknek ma már nincs olyan területe, melyet a digitalizáció ne érintene, amiből szükségképpen következik, hogy e jelenség büntetőjogilag releváns kérdéseiről sem lehet minden résztémára kiterjedő alapossággal írni. Ennek ellenére Ambrus a büntetőkódex vonatkozó rendelkezéseinek elemzésén túl véleményem szerint megfelelő arányérzékkel választja meg monográfiájának tárgyköreit, melyek nemcsak a jogtudomány, de a jogalkalmazás érdeklődésének középpontjában is állnak. A szerző korábbi, jelentős számú munkáit ismerők előtt persze nem titok, hogy művei – köztük a jelen monográfia is – nem feltétlenül könnyű olvasmányok, köszönhetően elsősorban a szerző büntetőjog fogalomrendszerét kíméletlen alapossággal elemző, a rendszerbírálattól sem visszariadó módszerének. Ezen, számomra rendkívül imponáló elméleti szemléletmód mellett azonban Ambrus megőrizte az ügyészi karban és a kúriai főtanácsadóként eltöltött évekből eredő kapcsolatát a mindennapok joggyakorlatával is, ami – a kiváló stílus mellett – mindvégig ébren tartja az értő olvasó figyelmét. Mindez legújabb monográfiáját is áthatja.

A kötet négy főbb fejezetből és két exkurzusból épül fel. A négy fő fejezet – a büntetőtörvény mintájára – lényegében általános és különös részre tagolja a művet. Az általános rész bűncselekménytani, majd büntetéstani kérdésekkel foglalkozik. A bűncselekménytani vizsgálódások talán legfontosabb eredménye a bűncselekmény tudományos fogalmának – a szerző és Gellér Balázs professzor által kidolgozott – újraértelmezése, a tudományos bűncselekmény-fogalom kiiktatása és ezzel egyidejűleg annak valamennyi ismérve az absztrakt tényállás tárgyi és alanyi oldalán történő elhelyezése. Emellett a szerző foglalkozik a digitalizációnak az egyes olyan dogmatikai kategóriákra gyakorolt hatásával, mint az elkövetési tárgy, a kvázi nyitott törvényi tényállás, az előkészület és az alkalmatlan kísérlet.

A büntetéstani kérdések fókuszában az automatizált (algoritmusokon alapuló) döntéshozatal prognosztizálható terjedésével összefüggésben a kógens és diszpozitív szankciós szabályok áttekintése áll, amelyet kiegészít egy tipikusan 21. századi büntetőjogi intézkedés, az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének elemzése.

A kötet „különös része” kiindulásképpen, s a hazai jogirodalomban elsőként dogmatikai (és terminológiai) rendszerbe helyezi a digitális bűncselekményeket, kimunkálva és megkülönböztetve a szoros értelmű és a tágabb értelmű digitális bűncselekmény kategóriáit. Szoros értelmű (vagy sajátképi) digitális bűncselekménynek a szerző azon deliktumokat tekinti, amelyeket kizárólag a virtuális térben vagy elektronikus formában, illetve eszmeileg létező tárgyak és eszközök kapcsán lehet elkövetni (az információs rendszerrel, a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel, továbbá egyes adatokkal kapcsolatos bűncselekmények), szemben a tágabb értelmű (vagy nem sajátképi) digitális bűncselekményekkel, amelyek nem-digitalizált környezetben is elkövethetőek, de megvalósulásuk napjainkra jellemzően áttevődött az online térbe (pl. gyermekpornográfia, zaklatás, pénzmosás, vagyon elleni kriminális cselekmények).

A rendszertani keretek kijelölését követően Ambrus részletesen is áttekinti az egyes digitális bűncselekményeket, a tényálláselemzés körébe vonva a bírói gyakorlatot, valamint a releváns nemzetközi/európai uniós instrumentumokat is. A gyakorló jogász számára talán a mű ezen elemzései a leginkább értékesek és a napi jogalkalmazás során is effektíve hasznosíthatóak. A magam részéről külön kiemelendőnek tartom a zaklatás bűncselekményének dogmatikai elemzését,2  amely Ambrus elméletileg messzemenően megalapozott, mégis gyakorlati szemléletű megközelítésmódjának kvintesszenciája.

A kötet külön fejezetében kapott helyet a digitalizáció új kihívásainak, a mesterséges intelligenciának, robotikának, az önvezető járműveknek, az e-rollernek és a segway-nek, az új típusú szexuális bűncselekményeknek (deepfake, revenge porn, upskirting, cyberflashing) a büntetőjogi értékelése.

A művet a szerző két exkurzussal zárja. Az elsőben a koronavírus-járványt vizsgálja a magyar büntetőjog szempontrendszere alapján, kitérve a szóba jöhető bűncselekményi tényállások elemzésére és a felmerülő elhatárolási problémákra is, míg a második exkurzust a büntetőjoggal kapcsolatos közbeszéd egy olyan népszerű témájának szenteli, amely kiemelt aktualitását a digitalizációnak is nagyban köszönheti: az állatkínzás bűncselekményének, amely komplex, de lege ferenda javaslattal is megerősített elemzést nyer a monográfiában.

A könyvajánló végére érve nemcsak kötelező penzumként, hanem valódi meggyőződéssel állítom: Ambrus István gondolatgazdag, imponálóan bőséges angolszász, német és hazai szakirodalmi forrásokból építkező művét nemcsak a jogtudomány művelői, hanem mi jogalkalmazók is haszonnal forgathatjuk digitális ismereteink bővítése, büntetőjogi gondolkodásmódunk formálása érdekében is, amire az elkövetkezendő időszakban, a digitalizáció további térnyerésével egészen biztosan szükségünk lesz.

Deák Zoltán PhD, mb. csoportvezető ügyész, Kecskeméti Járási Ügyészség

A szankciók rendszere és a büntetés végrehajtása Spanyolországban


Szerző(k): Bory Noémi

Magyarország és Spanyolország két teljesen eltérő állam, különbözik a történelmük, a földrajzi elhelyezkedésük, társadalmi összetételük és a gazdaságuk, mégis, ha a büntetések rendszerére és a büntetés-végrehajtásra irányadó szabályokat megvizsgáljuk, akkor a sok különbség mellett számos hasonlóságot is találunk.

Ahhoz, hogy megértsük a szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések végrehajtására irányadó rendelkezéseket, először a szankciók rendszerét kell áttekinteni.

A szankciók rendszere a Codigo Penal-ban

Spanyolországban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1995. évi Codigo Penal (a továbbiakban: CP) a felnőttkorúakkal szemben kiszabható büntetéseket a 32. cikktől kezdődően a 36. cikkben foglalt rendelkezésekig, a következőképpen szabályozza:1

  • Azok a büntetések, melyeket fő- vagy mellékbüntetésként a CP alapján ki lehet szabni, szabadságelvonással járó büntetések, más jogoktól megfosztó büntetések és pénzbüntetés lehet.
  • A büntetés jellege és időtartama alapján a büntetések feloszthatók súlyos, kevésbé súlyos és enyhe büntetésekre.

Súlyos büntetések:2

  1. az életfogytig tartó szabadságvesztés, amely felülvizsgálható;
  2. az öt évnél hosszabb tartamú szabadságvesztés;
  3. a közügyektől való teljes eltiltás;
  4. az öt évet meghaladó speciális jogoktól való eltiltás;
  5. a foglalkozástól és a közfeladat gyakorlásától eltiltás öt évet meghaladó időre;
  6. a járművezetéstől eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
  7. a fegyverviseléstől való eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
  8. a kitiltás öt évet meghaladó időre;
  9. a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás öt évet meghaladó időre), illetve
  10. annak megtiltása öt évet meghaladó időtartamra, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
  11. a szülői felügyelettől való eltiltás.

Kevésbé súlyos büntetések:3

  1. a három hónaptól öt évig tartó szabadságvesztés;
  2. a speciális jogoktól való eltiltás legfeljebb öt évig terjedő időre;
  3. a foglalkozástól eltiltás öt évig terjedő időre;
  4. egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a járművezetéstől eltiltás;
  5. egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a fegyverviseléstől eltiltás;
  6. az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás egy év egy naptól öt évig terjedő időtartamra;
  7. a kitiltás hat hónaptól öt évig terjedő időtartamra;
  8. a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás hat hónaptól öt évig terjedő időre), illetve
  9. annak megtiltása hat hónaptól öt évig terjedő időre, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
  10. a három hónapot meghaladó időtartamra kiszabott pénzbüntetés;4
  11. az arányos pénzbüntetés, annak összegétől függetlenül;
  12. a közösség javára végzett munka harmincegy naptól egy évig terjedő időre.

Enyhe büntetések:5

  1. a járművezetéstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
  2. a fegyverviseléstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
  3. az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
  4. a kitiltás hat hónapnál kevesebb időre;
  5. a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől távoltartás egy hónaptól hat hónapig terjedő időre), illetőleg
  6. annak megtiltása egy hónaptól hat hónapig terjedő időre, hogy a sértettel, a családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
  7. legfeljebb három hónapig tartó időtartamú pénzbüntetés;
  8. a lakhelyelhagyási tilalom egy naptól három hónapig terjedő időre;
  9. a közösség javára végzett munka egy naptól harminc napig terjedő időre.

Az 1995. évi CP alapján nem minősülnek büntetésnek:

  • az őrizetbe vétel, a letartóztatás és az egyéb büntetőjogi jellegű biztonsági megelőző intézkedések,
  • a kormányzati vagy a fegyelmi jogkör gyakorlása során pénzbüntetés kiszabása vagy egyéb reparációs jellegű intézkedés elrendelése,
  • a polgári jogi vagy a közigazgatási eljárás során alkalmazott jogfosztó intézkedések és egyéb helyreállító jellegű szankciók.

A törvény meghatározza, hogy a tizennégy és a tizennyolc év közötti fiatalkorúak esetében a fiatalkorúak felelősségéről szóló 5/2000. számú organikus törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.

A CP külön fejezetben rendelkezik a szabadságelvonással járó büntetésekről.6

A spanyol szabályozás alapján szabadságelvonással járó büntetésnek minősül a felülvizsgálható életfogytig tartó börtönbüntetés, a börtönbüntetés, a lakhelyelhagyási tilalom, a pénzbüntetés meg nem fizetésével kapcsolatos büntetőjogi felelősség, ezeknek a végrehajtása, illetve a büntetés-végrehajtási kedvezmények, ami többek között a büntetés időtartamának elengedése.

A törvény alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés a 92. cikkben foglaltaknak megfelelően vizsgálható felül. Az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatát a bíróság engedélyezheti, miután az ügyészséget és a bv. intézetet előzetesen meghallgatta, továbbá egy egyénre szabott előrejelzés szerint a társadalmi visszailleszkedése várhatóan kedvező lesz és az elítélt a III. biztonsági fokozatban van.7

A CP is tartalmaz a magyar szabályozáshoz hasonlóan olyan bűncselekményeket, amelyek esetében az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálata kizárt.

Nem lehet felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyvének 22. rész 7. fejezetében foglalt bűncselekmények elkövetése miatt elítéltek esetében a kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztést, legalább húsz év letöltött börtönbüntetés esetén,

b.) minden egyéb esetben legalább tizenöt év letöltött börtönbüntetés esetén.

Az a) esetben legalább tizenkét év letöltése után, a b) esetben legalább nyolc év letöltése után lehet a fogvatartottat eltávozásra engedni.

A CP alapján a felnőttkorúakkal szemben kiszabható börtönbüntetés minimum három hónaptól húsz évig terjedhet a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve.

Amennyiben a kiszabott börtönbüntetés öt évnél hosszabb tartamú, akkor a bíró vagy a bíróság rendelkezhet úgy, hogy a III. fokozatban lévő elítéltnek a büntetését a kiszabott büntetés fele részének a letöltése előtt ne lehessen felülvizsgálni.

Minden olyan esetben, ha a kiszabott börtönbüntetés tartama az öt évet meghaladja, és a következőkben felsorolt büntetésekről van szó, akkor a kiszabott büntetés fele tartamának letöltése előtt nem lehet a III. fokozatban lévő elítélt büntetését felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyv 22. részének 7. fejezete szerinti terrorista szervezetek és csoportok terrorizmussal összefüggő bűncselekményei,

b.) a bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények,

c.) a 183. cikk szerinti bűncselekmények,8

d.) a CP II. könyv 8. részének 5. fejezete szerinti bűncselekmények, amennyiben a sértett nem töltötte be a tizenharmadik életévét.

A bv. bíró, ha az egyénre szabott előrejelzés kedvező és a társadalomba történő visszailleszkedésének kilátásai is kedvezőek, akkor a fogvatartott személyes körülményeinek, valamint a reedukációs folyamat alakulásának a figyelembevételével az ügyészség, a bv. intézet és az egyéb felek meghallgatása után indokolt határozatban elrendelheti az általános rezsimbe sorolást, kivéve az előző bekezdésben felsorolt eseteket.

Humánus vagy emberi méltóságot szem előtt tartó okokból a gyógyíthatatlan súlyos betegségben szenvedő vagy a hetvenedik életévüket betöltő elítéltek esetében a bv. bíró az ügyészséget, a bv. intézetet és az egyéb feleket előzetesen tájékoztatva rendelkezhet arról, hogy az elítéltet a III. fokozatba sorolják, különösen akkor, ha a társadalomra nem veszélyes a személyiségük.

A büntetés-végrehajtásról szóló 1/1979. évi Ley Organica9

Spanyolországban a büntetések és az intézkedések végrehajtására vonatkozó szabályokat, valamint a büntetés-végrehajtási intézetek feladatait az 1979. szeptember 26-án kihirdetett 1/1979. évi Ley Organica (a továbbiakban LP) tartalmazza.

A büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre a szabadságelvonással járó büntetéseket és intézkedéseket, valamint a bűnügyi őrizetet és a letartóztatást is.

A bv. intézet tevékenységének elsődleges célja a büntetésre és szabadságelvonással járó intézkedésre ítélt fogvatartottaknak, valamint az őrizetben lévő és a letartóztatott fogvatartottaknak a nevelése és visszavezetése a társadalomba.

A büntetés-végrehajtási intézet a törvényi garanciák betartásával, a törvény, más jogszabály és a bírói ítélet által megszabott keretek között gyakorolja a feladatát.

Bv. intézet alatt érteni kell a letartóztatást végrehajtó, a bírói ítélettel kiszabott büntetéseket végrehajtó, valamint a különleges büntetés-végrehajtási intézeteket is. A letartóztatás végrehajtására kijelölt intézetekben kell elhelyezni az őrizeteseket és a letartóztatásban lévőket. Itt helyezhetők el azok a fogvatartottak is, akinek a cselekménye hat hónapot meg nem haladó tartamú szabadságvesztés-büntetéssel sújtandó.

Minden autonóm közösségben legalább egy intézetet kell létesíteni. Abban az esetben, ha az adott autonóm közösségben nincs nők vagy fiatalkorú fogvatartottak számára kijelölt intézet, akkor a férfi fogvatartottak számára fenntartott intézetben kell kijelölni egy olyan teljesen elkülönített részleget, amely saját szervezettel és külön szabályzattal rendelkezik.10

A Büntetés-végrehajtási Központ jelöli ki a büntetés-végrehajtási intézetek elhelyezkedését és helyét az országban. Minden esetben törekedni kell arra, hogy az autonóm közösségekben szükséges számú bv. intézet legyen, amely kielégíti a büntetés-végrehajtási igényeket, és nem jár a társadalomból való kirekesztettség érzetével. Egy bv. intézet befogadóképessége nem haladhatja meg a háromszázötven főt.

A büntetés-végrehajtási intézetet fel kell szerelni: egyszemélyes elhelyezésű hálókkal, betegszobával, iskolával, könyvtárral, közösségi és rekreációs felszereléssel, műhellyel, udvarral, fodrászattal, konyhával és beszélővel, valamint külső kapcsolattartó részleggel, családi kapcsolatok ápolására szolgáló külön helyiséggel (vis a vis)11  és lennie kell közösségi élet gyakorlására alkalmas helyiségnek, továbbá ki kell alakítani olyan helyiséget is, amelyet a fogvatartottak egyes csoportjai számára alakítanak ki, attól függően, hogy ki milyen célból tartózkodik a csoportban.12

Büntetés-végrehajtási rezsimek és a fogvatartottak elkülönítése

A bv. intézeten belül kétféle típusú rezsimbe sorolják a fogvatartottakat, az alap- és a nyitott rezsimbe.

Az intézeten belül el kell különíteni egymástól a férfi és a női fogvatartottakat, bizonyos tevékenységek gyakorlása során a férfi és a női fogvatartottak együtt is elhelyezhetők. A bv. intézeten belül külön részlegen helyezik el azokat a fiatal felnőtt fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Az iskolában, a művészeti és a rekreációs tevékenységek gyakorlása során ők is egy helyiségben tartózkodhatnak a többi fogvatartottal.

A magyar szabályozással egyezően a fiatalkorú elítélteket a felnőttektől el kell különíteni, és külön intézetben kell elhelyezni. A büntetés-végrehajtásról szóló törvény értelmében fiatal korú fogvatartott alatt érteni kell azokat a fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket már betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Kivételes esetben, az elítélt személyiségére figyelemmel, a fiatalkorúak számára kijelölt bv. intézetben az a fiatal felnőtt is elhelyezhető, aki betöltötte a huszonegyedik életévét, de a huszonötödik életévét még nem.

Spanyolországban léteznek olyan zárt rezsimű intézetek vagy különleges részlegek is, ahová a különösen veszélyes vagy a korábban alap-, illetőleg nyitott rezsimben elhelyezett, de beilleszkedésre képtelen fogvatartottakat helyezik el. A bíróság által indokolt esetben, objektív okból az ilyen típusú intézetbe vagy részlegre helyezik el azokat a fogvatartottakat is, akik különösen veszélyesek a társadalomra, kivéve azt az esetet, ha a személyiségvizsgálat során azt állapítják meg, hogy a fogvatartott olyan rendellenességben vagy fogyatékosságban szenved, amely különleges büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezését indokolja.

Előfordulhat olyan eset is, hogy zárt rezsimű intézetben vagy különleges részlegen is teljesen el kell különíteni bizonyos típusú fogvatartottakat, akik az intézeti körülményekhez képtelenek alkalmazkodni. Az ilyen típusú intézetben és rezsimben a fogvatartottak közösségi tevékenysége korlátozott, és a külön szabályozásnak megfelelően szigorúbb a fogvatartottak őrzése és felügyelete is. A zárt rezsimű intézetekbe vagy a különleges részlegbe elhelyezett fogvatartottak addig tartózkodnak itt, amíg a körülmények ezt indokolják.

A különleges bánásmódot igénylő fogvatartottak esetében fontos szerepe van az intézetben a segítő jellegnek.

Ilyen típusú intézetek a következők:

  1. büntetés-végrehajtási kórház,
  2. pszichiátriai központok,
  3. olyan rehabilitációs intézetek, amelyek a szabadságelvonással járó intézkedéseket végrehajtják a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően.

A bv. intézet felelőséggel tartozik a fogvatartottakért, és segítséget nyújt a szabaduló fogvatartottaknak.

A fogvatartottak jogai és kötelezettségei

A büntetés-végrehajtási intézet tevékenységének gyakorlása során minden esetben tiszteletben tartja a fogvatartottak személyiségi jogait, és azokat a jogait és érdekeit is, amelyeket a büntetés nem érint, anélkül, hogy különbséget tenne a fogvatartottak között faj, politikai és vallási meggyőződés, társadalmi viszonyok vagy egyéb hasonló jellegű körülmények miatt. Erre figyelemmel a fogvatartottak gyakorolhatják a polgári, a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális jogaikat, nincsenek eltiltva a választójoguk gyakorlásától, kivéve ha az a fogva tartásukkal vagy a büntetés céljával összeegyeztethetetlen.13

A fogvatartottak jogait védő törvényi rendelkezés szerint a bv. intézetnek biztosítania kell, hogy a fogvatartottak és családjaik azokhoz a társadalombiztosítási ellátásokhoz továbbra is hozzájussanak, amelyeket a fogvatartott megteremtett a börtönbe vonulása előtt. A bv. intézet nem akadályozhatja meg, hogy a fogvatartott eljárhasson azokban a függőben lévő jogi ügyeiben, amelyek a fogva tartása előtt keletkeztek, illetőleg a fogva tartása alatt újabb eljárást is indíthat.

A büntetés-végrehajtási szervezetnek óvnia kell a fogvatartott életét, testi épségét és egészségét. A fogvatartottat nem lehet megkülönböztető jelöléssel, számmal ellátni, joga van saját neve viseléséhez. Az LP tiltja a fogvatartottakkal szemben a megalázó bánásmódot; külön nevesíti, hogy egy fogvatartottat sem lehet sem szóval, sem tettel bántalmazni.

Spanyolországban a fogvatartott köteles a büntetés-végrehajtási intézet által kijelölt helyen tartózkodni és a szabadulásáig annak a hatóságnak a rendelkezésére kell állnia, amelyik a szabadság elvonásáról döntött. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott kötelessége, hogy betartsa az intézet házirendjét, valamint az intézet életrendjét szabályozó normákat, amennyiben megszegi ezeket a szabályokat, akkor fegyelmi büntetést kell vele szemben kiszabni. A fogvatartottnak tisztelettudóan kell viselkednie a bv. intézet személyi állományával és egyéb hatóságokkal szemben nemcsak az intézetben tartózkodása alatt, hanem az átszállítása és szállítása során is. Ezen túlmenően tiszteletteljes magatartást kell tanúsítania a fogvatartott-társakkal szemben is.14

A spanyol bv. törvény is kiemelkedő hangsúlyt fektet a fogvatartottak reszocializációjára, amelynek legfontosabb eszköze a büntetés-végrehajtási nevelés. A bv. intézetnek a fogvatartottak együttműködését személyre szabott technikákkal és módszerekkel kell támogatnia.

A fogvatartottak befogadása és nyilvántartása

A bűnügyi őrizetes, a letartóztatott és az elítélt befogadása a büntetés-végrehajtási intézetbe az arra illetékes hatóság felhívása alapján, illetve önkéntes megjelenés esetén történik. A fogvatartott befogadásnak tényét azonnal jelezni kell annak a hatóságnak, amely a fogvatartott őrizetéről, letartóztatásáról vagy az elítéléséről rendelkezett. Minden egyes fogvatartottat a befogadásakor nyilvántartásba kell venni, személyes aktát kell nyitni, a személyiségét meg kell vizsgálni, amelynek megismeréséhez minden egyes fogvatartottnak joga van. Minden fogva tartó intézetben, azonnal megvizsgálják és elkülönítik a fogvatartottat, figyelembe véve a nemét, érzékenységét, korát, előéletét, fizikai és elmebeli állapotát, a többi fogvatartott személyiségére figyelemmel, illetve tekintettel a vele kapcsolatos bánásmód elvárásaira.

A fent részletezett eseteken túl el kell egymástól különíteni:

  1. az őrizetben lévőket, a letartóztatottakat a jogerősen elítéltektől,
  2. minden esetben a büntetlen előéletűeket a visszaesőktől,
  3. a betegeket, a testi fogyatékosokat és gyengeelméjűeket az egészségesektől,
  4. a szándékos bűncselekményt elkövetőket a gondatlan bűncselekményt elkövetőktől.

A szabadságvesztés befejező időpontját az intézet nyilvántartása tartalmazza. A letartóztatásban és az őrizetben lévőt csak az illetékes hatóság szabadíthatja. Az őrizetben lévőt a bv. intézet parancsnoka szabadítja, ha letelt a hetvenkét óra a befogadása óta, és a letartóztatását nem rendelte el a bíróság. Az elítélt végső szabadításához szükség van az ítéletet hozó bíróság vagy a büntetés-végrehajtási bíró engedélyére.

Szabadulásakor a fogvatartott részére ki kell adni a bv. intézetben szerzett keresményét, letéti pénzét, értékeit és a nevére szóló tárgyakat, úgymint a szabadulásáról szóló igazolást és a végzettségét igazoló bizonyítványt vagy oklevelet, amely képesítést a büntetés végrehajtása alatt szerzett meg. Amennyiben a fogvatartott nem rendelkezik pénzzel, akkor az intézetnek a hazautazáshoz szükséges pénzzel el kell látnia, valamint zsebpénzzel kell támogatnia.15

A fogvatartottak szállítása során tiszteletben kell tartani az emberi méltóságukat és a jogaikat, valamint a személyes biztonságukra is ügyelni kell.

A fogvatartottak elhelyezése és anyagi ellátása

Minden fogvatartottat egyszemélyes zárkában kell elhelyezni. Ha átmenetileg akadálya van annak, hogy egyszemélyes zárkában helyezzék el a fogvatartottat, vagy orvosi szempontból a fogvatartott megfigyelése és kezelése indokolja, akkor több fogvatartott együttesen is elhelyezhető. Ebben az esetben is a megfelelő szempontok figyelembevételével kell a fogvatartottakat összeválogatni. Minden éjszakai elhelyezésre szolgáló lakóhelyiséget úgy kell felszerelni, hogy a fogvatartott a közösségi életben részt vehessen; a higiéniai szükségleteit kielégítse; megfelelő térrel, szellőzéssel, vizesblokkal, fénnyel és a helyiség klímaviszonyának megfelelő fűtéssel rendelkezzen.

A fogvatartottól meg kell követelni a tisztálkodást, számára térítésmentesen kell biztosítani az ehhez szükséges felszerelést. A fogvatartottnak joga van saját ruhája viseléséhez abban az esetben, ha van megfelelő ruházata, de dönthet úgy, hogy az intézet lássa el olyan ruházattal, amely az évszaknak megfelelő, és a ruházatnak olyannak kell lenni, amely a fogvatartott emberi méltóságát nem sérti. Eltávozása esetén olyan ruházattal kell ellátni, amelyből nem tűnik ki, hogy fogvatartott. Amennyiben nem rendelkezik ilyen ruhával, az intézetnek kell ellátnia.16

Minden fogvatartottat el kell látni ágyneművel, illetve olyan bútort kell biztosítani számára, amelyben a felszerelését őrizheti.

Az intézet vezetése rendelkezik arról, hogy a fogvatartottak olyan, az orvos által meghatározott ételt kaphassanak, amely megfelelően elkészített, és mennyiségében és minőségében megfelel a dietetikai és a higiéniai normáknak, figyelembe véve a fogvatartott egészségét és az általa végzett munka jellegét; továbbá amennyiben lehetséges, a világnézeti és vallási meggyőződését is. Az étkezés biztosításában, az élelem kiosztásában a fogvatartottaknak részt kell venniük. A fogvatartottakat ivóvízzel is el kell ellátni.

Amikor a házirend nem engedélyezi, hogy a fogvatartott a pénzét, a ruházatát, értéktárgyait és egyéb a tulajdonát képező tárgyakat magánál tartsa, akkor azokat biztonságos helyen kell őrizni, vagy az elítélt által megjelölt személynek el kell küldeni.

Az igazgató az orvos javaslatára megparancsolhatja, hogy a fogvatartottak higiéniai okokból a saját ruhájukat és a birtokukat képező fertőzött tárgyaikat ne használják.

Az igazgató – az orvos vagy a fogvatartott kérelmére és az orvos véleményét kikérve – dönthet azoknak a gyógyszereknek a további sorsáról, amelyeket a fogvatartott az intézetbe magával hozott vagy az intézeten kívülről kapott, meghatározva azt is, hogy melyeket tarthat magánál és melyeket kell leadnia az orvosi szobára, ennek során figyelembe kell venni a beteget és a biztonsági szempontokat is. Ha a fogvatartottnál kábító hatású gyógyszert találnak, akkor a törvény által meghatározottak szerint kell eljárni, és azokat a magyar szabályozással egyezően a bv. intézet székhelye szerint illetékes rendőrségnek kell leadni.

A fogvatartottak számbavételénél és a motozásuk során azokat a helyiségeket, ahol a fogvatartottak tartózkodnak és amiket használnak – ugyanígy az épület egyéb berendezéseit –, átvizsgálják. Ezt a törvény által meghatározott esetekben és az abban megjelölt megkötésekkel és időszakonként kell végrehajtani, tiszteletben tartva a fogvatartott emberi méltóságát.

A fogvatartottakat ösztönözni kell arra, hogy vegyenek részt a közösségi életben, a munkában, a vallási, a kulturális életben és a sportfoglalkozásokon, valamint együttműködjenek a nevelésükben. Lehetővé kell tenni számukra, hogy saját maguknak beszerezzék az élelmiszereket és egyéb fogyasztási cikkeket a törvényben szabályozott gyakorisággal. Ezeknek a termékeknek az árusítása a büntetés-végrehajtás parancsnokságának az e termékeket közvetítő külső cégekkel kötött megállapodása alapján lehetséges. Az árusított termékek árát az arra illetékes hatóság ellenőrzi, és semmilyen esetre sem haladhatja meg a termékek ára annak a településnek a szokásos árait, ahol a bv. szerv elhelyezkedik.

A fogvatartottak napirendje

A fogvatartottak minden bv. intézetben szigorúan meghatározott napirend szerint élnek. A napirendet úgy kell összeállítani, hogy biztosítsa a fogvatartottak számára a napi nyolc óra pihenőidőt, figyelembe véve a fogvatartottak testi és lelki igényeit, a különböző terápiás kezelések időpontját, valamint a szakmai képzés és a kulturális tevékenység időtartamát.

A fogvatartottak munkáltatása

A spanyol szabályozás alapján a munkavégzés a fogvatartottnak joga és kötelezettsége egyaránt, amelyet a terápiás kezelés alapvető elemének tekintenek. A Figueres-ben elhelyezkedő Puig de les Basses bv. intézetben a 700 fogvatartott közül 500 fő dolgozik.

A munkavégzés feltételei az alábbiak:17

  1. a munkának semmilyen esetben sem lehet büntető jellege;
  2. nem sértheti a fogvatartott emberi méltóságát;
  3. szakképzőnek, nevelő jellegűnek, jövedelmezőnek, valamint terápiás célúnak kell lennie, és elő kell segítenie a fogvatartottban a munkához való jó hozzáállás előmozdítását, valamint fel kell készíteni a fogvatartottat a szabadulása utáni munkafeltételekre;
  4. a munkát úgy kell megszervezni és megtervezni, hogy figyelembe vegye a fogvatartott szakképzettségét, a munkára való alkalmasságát és a munkaigényét, amennyiben az összeegyeztethető a büntetés-végrehajtás szervezetével és az intézmény biztonsági feltételeivel;
  5. a munkát a bv. intézetnek kell biztosítania;
  6. a fogvatartott a hatályos törvényeknek megfelelően társadalombiztosítási járulékra jogosult;
  7. a munkavégzés a bv. szervezet anyagi érdekét nem szolgálhatja.

A fogvatartottak az intézeten belül és azon kívül a munkát az alábbi módon végezhetik:18

  1. a munkának elsősorban szakképző jellegűnek kell lennie;
  2. nem mehet a tanulmányok folytatásának és az iskolai képzésnek a rovására;
  3. a törvényben meghatározottak szerint kell kialakítani a munkarendet; valamint
  4. a munkának nevelő jellegűnek kell lennie.

A fogvatartottnak a munkájáért munkabér jár. Minden fogvatartott egészségi és pszichés állapotához kell igazodnia a munka jellegének. A munkavégzés minden fogvatartott számára kötelező, az alábbi kivételekkel:19

  1. akik betegség vagy baleset miatt orvosi kezelés alatt állnak;
  2. akik munkavégzésre alkalmatlanok;
  3. akik betöltötték a 65. életévüket;
  4. nyugdíjasok;
  5. a nők terhességük 16. hetétől, szülés után 6 hétig;
  6. kényszerítő körülmény miatt nem tudnak dolgozni.

A letartóztatott is köteles munkát végezni, valamint minden fogvatartottnak térítésmentesen részt kell vennie az intézet tisztántartásában. Minden fogvatartottnak egyenlő munkafeltétellel kell munkát végeznie.

A fogvatartottak egészségügyi ellátása

Minden bv. intézetben lennie kell legalább egy olyan általános orvosnak, aki rendelkezik pszichiáter szakképesítéssel. Az orvos felügyeli a fogvatartottak fizikai és mentális állapotát, a higiéniai és egészségügyi feltételek megfelelőségét az intézetben, bizonyos esetben együttműködve más, speciális szakképesítésű orvossal. A fogvatartottak azonos mértékben jogosultak az egészségügyi személyzet által nyújtott segítségére, valamint a fogvatartottak részére rendelkezésre áll fogorvos is.

Az intézményi egészségügyi szolgáltatáson kívül a fogvatartottak külső kórházba és  börtönkórházba is kerülhetnek, ha intenzív ápolásra szorulnak.

A fogvatartottak saját költségükre igénybe vehetik a büntetés-végrehajtáson kívüli szakorvos segítségét is, kivéve azt az esetet, amikor a biztonsági okok miatt e jogát korlátozni kell.

Az egészségügyi ellátás biztosítása során minden intézetnek rendelkeznie kell:20

  1. megfelelő orvosi felszereléssel, és megfelelő számú betegággyal felszerelt betegszobával, sürgősségi eset kezelésére és fogászati beavatkozás esetére alapszükségletet kielégítő gyógyszerkészlettel,
  2. kábítószerfüggők megfigyelésére szolgáló megfigyelő intézettel,
  3. fertőző betegek elkülönítésére alkalmas helyiséggel.

A nők számára kialakított intézetekben és részlegeken terhesgondozással foglalkozó nőgyógyászatnak kell lennie, ahol a fogva tartott terhes nők szülhetnek és a szülést követően lábadozhatnak, valamint olyan sürgősségi esetek ellátására, amikor a fogvatartottat nem lehet civil kórházba szállítani. A fogva tartott nők a szülést követően a gyermekükkel a magyar szabályozástól eltérően nem a gyermek egyéves, hanem a gyermek hároméves koráig lehetnek együtt, ha megfelelően igazolták okiratokkal a gyermek származását. Az anya-gyermek együttes elhelyezésére szolgáló intézetekben bölcsödét is ki kell alakítani.

A bv. intézetnek a köz- és magánintézetekkel megállapodást kell kötni. A megállapodásnak elő kell segítenie a gyermek személyiségfejlődését és azt, hogy az anya és a gyermek közötti kapcsolat minél jobban fejlődjön olyan különleges körülmények között, amely az anya szabadságvesztés-büntetésének letöltéséből adódik.

A jogszabály rendelkezéseinek megfelelően speciális látogatási rendet kell kialakítani az olyan tíz év alatti gyermekek számára, akiknek édesanyja jogerős szabadságvesztés-büntetését tölti, de a gyermek nincs az anyával közösen elhelyezve. Ezeknél a látogatásoknál a látogatási gyakoriságot, a fizikai kontaktust, a látogatás idejét és időpontját nem lehet korlátozni, erről az intézet házirendje külön rendelkezik.

Az elmemegfigyelő intézetekben a pszichiátriai diagnózist a megfelelő orvos-csoportnak kell felállítania, amely a pszichiáterből, igazságügyi elmeorvos szakértőből és az intézeti orvosból áll.

A fogvatartottak részére a jogszabály által előírt orvosi és egészségügyi ellátást a befogadásuk során is biztosítani kell.

A fegyelmi eljárás és a fegyelmi büntetések

A fogvatartottak fegyelmezésének az a célja, hogy a fogvatartottak rendezett együttélését biztosítsa és garantálja a biztonságot.

A törvény kifejezetten tiltja, hogy a fogvatartottak egymást fegyelmezhessék. A fogvatartottaknak fegyelmezési joggal nem rendelkeznek.21

A fogvatartottakat csak abban az esetben lehet fegyelmi büntetéssel sújtani, amennyiben a házirend és a törvény kifejezetten lehetővé teszi.

A fegyelmi vétségeket a spanyol szabályozás alapján három csoportra lehet osztani: nagyon súlyos, súlyos és enyhe.

Az alábbi büntetéseket lehet kiszabni a fegyelmi vétséget elkövető fogvatartottakkal szemben:22

  1. legfeljebb tizennégy napig terjedő magánelzárás;
  2. legfeljebb hét hétvégét érintő magánelzárás;
  3. kimenő megvonása legfeljebb két hónapra;
  4. szóbeli kapcsolattartás korlátozása a házirendben foglaltak szerint, de legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
  5. a sétában és a közösségi tevékenységben való részvétel korlátozása, legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
  6. szóbeli feddés.

Amennyiben a fogvatartott ismételten elköveti a szabálysértést, a fegyelmi büntetése legfeljebb a felével emelkedhet.

Magánelzárás-büntetést csak akkor lehet a fogvatartottal szemben kiszabni, ha a bv. intézetben erőszakos magatartást tanúsít, vagy az együttélési szabályokat ismételten és súlyosan megsérti. A magánzárka felszerelésének minden esetben meg kell egyeznie az intézet többi zárkájáéval.

Amennyiben a fogvatartott két vagy több fegyelmi vétséget követett el, akkor lehetőség van arra, hogy vele szemben párhuzamos fegyelmi büntetéseket szabjon ki az intézet. Ha ez nem lehetséges, akkor a fegyelmi büntetéseket a súlyosságuk szerint kell végrehajtani, de ennek a maximuma nem haladhatja meg annak a legsúlyosabb büntetésnek a háromszorosát, amit a törvény az egyes büntetésekre előír, sem a negyvenkét egymás utáni napot.

A kiszabott fegyelmi büntetések enyhítéséről, megváltoztatásáról és haladéktalan törléséről, valamint arról, hogy a fegyelmi büntetést hibásan hajtották végre, a fegyelmi tanács dönthet.

A magánelzárás-büntetés végrehajtása az orvos folyamatos tájékoztatása mellett történik, aki naponta ellenőrzi a fogvatartottat, annak fizikai és lelki állapotáról tájékoztatja az intézet igazgatóját. Abban az esetben, ha szükségesnek ítéli, a végrehajtást meg kell szakítani, vagy a kiszabott fegyelmi büntetést más fegyelmi büntetésre kell változtatni.

A fogvatartott megbetegedése esetén, vagy ha a körülmények indokolják, a magánelzárás végrehajtását fel lehet függeszteni, amíg a fogvatartott újból alkalmas nem lesz arra, hogy a magánelzárás-büntetés végrehajtását folytassák, vagy a fegyelmi tanács a végrehajtás folytathatóságáról nem dönt.

Kizáró rendelkezése a törvénynek a magyar szabályozáshoz hasonlóan, hogy a magánelzárás fegyelmi büntetést nem lehet terhes nőn (a szülést követő hat hónapig), szoptató nőn és azokon a fogva tartott nőkön végrehajtani, akikkel a gyermeküket közösen helyezték el.

A magánelzárást abban a büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani, ahol az elítélt egyébként a szabadságvesztés-büntetését tölti. Bizonyos esetekben, ha a fogvatartott saját személyes biztonsága vagy az intézeti fegyelem indokolja, akkor a magánelzárást közös zárkában is végre lehet hajtani, de ebben az esetben is ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha a fogvatartott egyénileg lenne elhelyezve.23

A fegyelmi büntetéseket a fegyelmi tanács szabja ki, melynek összetételét és működését a házirend írja elő.

Egyetlen fogvatartottal szemben sem lehet fegyelmi büntetést kiszabni anélkül, hogy előzetesen ne tájékoztatták volna arról, hogy milyen fegyelmi vétséget követett el, és ezért vele szemben milyen fegyelmi büntetést fognak kiszabni. A fogvatartott a védekezését szóban és írásban egyaránt előterjesztheti. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott a magánelzárásról szóló határozattal szemben fellebbezéssel élhet. A fellebbezésnek halasztó hatálya van, kivéve ha olyan súlyos fegyelmi vétséget követett el, hogy a büntetés végrehajtása nem szenvedhet késedelmet. A magánelzárás elleni fellebbezés esetén soron kívül kell eljárni.

Kényszerítő eszközök

A fogvatartottal szemben kényszerítő eszközt alkalmazni kizárólag a parancsnok engedélyével lehet. A kényszerítő eszközök alkalmazásának feltételeit a törvény az alábbiak szerint szabályozza:24

  1. szökés és annak megakadályozása esetén;
  2. annak elkerülése érdekében, hogy a fogvatartott saját magában, másokban vagy egyéb tárgyakban kárt tegyen;
  3. annak érdekében, hogy legyőzzék a fogvatartott aktív vagy passzív szembeszegülését a büntetés-végrehajtási személyzettel szemben.

Sürgős esetben, ha ilyen intézkedésre kerül sor, a megtett intézkedéseket haladéktalanul jelenteni kell a parancsnoknak, aki ezzel egyidejűleg e tényről tájékoztatja a bv. bírót.

A kényszerítő eszközök alkalmazása csak az eredeti állapot visszaállítására irányulhat, és csak a feltétlenül szükséges ideig szabad alkalmazni. A feladata ellátása közben a büntetés-végrehajtás személyzete nem használhat fegyvert.

A fogvatartottak jutalmazása

A fogvatartott jó magaviselete, a munkához való helyes hozzáállása és felelősségteljes magatartás tanúsítása, valamint a közösségi tevékenységekben kiemelkedő helytállása esetén jutalomban részesül.

Eltávozás

A fogvatartott – szülei, házastársa, gyermekei, testvérei és más olyan személyek, akik szorosan kapcsolódnak hozzá – halála vagy súlyos betegsége esetén, illetőleg ha a fogvatartottnak gyermeke születik, vagy más fontos és indokolt esetben, megfelelő biztonsági intézkedések mellett engedélyezhető, hogy az intézetből eltávozhasson, kivéve, ha a fogvatartott különleges személyi körülményei ezt nem indokolják.

A fogvatartottak hét napig terjedő időre engedélyezhető eltávozás abból a célból is, hogy a a szabadulására felkészülhessen. Az intézeti tanács egyidejű tájékoztatása mellett 36 vagy 48 órára engedélyezhető eltávozás, azoknak, akik a II. vagy a III. biztonsági fokozatban vannak, amennyiben letöltötték a büntetésük egynegyedét.25

A fent részletezett eltávozást az előzetes letartóztatásban lévő fogvatartottnak is biztosítani kell az illetékes bíró engedélye alapján.

Panasz és fellebbezés

A fogvatartottakat a befogadásuk során írásban tájékoztatni kell az intézet házirendjéről, a jogaikról és kötelezettségeikről, a rendszabályokról, valamint arról, hogy joga van kérvényt, panaszt és fellebbezést benyújtani. Azok számára, akik nem képesek megérteni a részükre adott tájékoztatást, a tájékoztatást más megfelelő módon kell biztosítani.26

A fogvatartottaknak joguk van kérelmet, panaszt és fellebbezést előterjeszteni a velük való bánásmóddal és az intézet működésével kapcsolatban az intézet parancsnokához vagy az őt képviselő személyhez, akik megteszik a szükséges intézkedést, vagy a kérelmet, a panaszt és a fellebbezést eljuttatják az ebben illetékes hatósághoz vagy szervekhez. Ha a fogvatartott a kérelmét, a panaszát vagy a fellebbezését írásban terjesztette elő, akkor zárt küldeményben kell eljuttatnia a parancsnoknak, és a fogvatartott részére erről átvételi elismervényt kell adni. Amennyiben a fogvatartott jogorvoslatát szóban terjeszti elő a parancsnoknak, akkor a parancsnok gondoskodik arról, hogy eljusson a megfelelő bírói hatósághoz, és másolati példányt ad a panaszos részére.

A fogvatartottak kapcsolattartása

Azok a fogvatartottak, akiknek az intézet parancsnoka engedélyezte a rendszeres kapcsolattartást, e jogukat szóban és írásban is gyakorolhatják, a saját nyelvükön, a családtagjaikkal, a barátaikkal, a bv. intézettel együttműködő szervezetekkel és intézetek képviselőivel, kivéve ha a bíróság korlátozta a kapcsolattartást.

A kapcsolattartás során tiszteletben kell tartani a fogvatartott magánszféráját, kapcsolattartása csak akkor korlátozható bizonyos személyeket és a kapcsolattartás módját illetően, ha biztonsági szempontok, a nevelő munka eredményessége és az intézet rendje indokolja.

A fogvatartottnak a védőjével és az ügygondnokával a kapcsolattartása erre kialakított külön helyiségben történik, és nem korlátozható, abba beavatkozni sem lehet, kivéve ha a bíró erről határoz, vagy esetleges terrorizmus veszélye esetén.

Ugyanebben a külön, erre a célra kialakított helyiségben tarthatják a kapcsolatot a fogvatartottak szakemberekkel, szociális munkásokkal, papokkal és egyéb vallási képviselőkkel, akiknek a látogatását előzetesen kérelmezni kell. Ezekbe a kapcsolattartásokba is be lehet avatkozni a törvény által szabályozott fenti esetekben.

A fogvatartott a törvényi garanciák betartásával telefonon is tarthatja a kapcsolatot a házirendben foglalt rendelkezések megtartásával.

A szóbeli és írásbeli kapcsolattartást indokolt esetben a parancsnok felfüggesztheti, de erről a fogvatartotton kívül az illetékes bírói szervet tájékoztatni kell.27

A fogvatartott halála, betegsége és súlyos balesete esetén az intézet parancsnoka tájékoztatja annak legközelebbi hozzátartozóit és az általa megjelölt más személyeket.28  Hasonlóképpen tájékoztatni kell a fogvatartottat a közeli hozzátartozója vagy a vele szoros kapcsolatban álló haláláról vagy súlyos betegségéről.

Minden fogvatartottnak joga van ahhoz, hogy haladéktalanul értesítse a hozzátartozóját vagy a védőjét a letartóztatásáról, ugyanúgy, mint egy másik intézetbe történő átszállításáról.

Az intézeteknek az olyan fogvatartottak esetében, akik nem hagyhatják el az intézetet, rendelkeznie kell kifejezetten látogatási célra kialakított helyiségekkel, ahol a fogvatartott a családtagjaival vagy a közelálló hozzátartozójával találkozhat.

Vallásgyakorlás

A bv. intézetnek biztosítani kell, hogy a fogvatartott szabadon gyakorolhassa vallását.29

Képzés és nevelés

Minden bv. intézetnek rendelkeznie kell lehetőség szerint olyan iskolával, ahol a fogvatartottakat oktatják, szem előtt tartva különösen az analfabéták és a fiatalkorúak oktatását. Az oktatásra irányadó törvényeknek megfelelően kell eljárni a fogvatartottak oktatása során.

A bv. állománynak a fogvatartottat ösztönözni kell az oktatásra, továbbá azoknak az érdeklődését is fenn kell tartani, akik a tanulmányaikat nem tudják folytatni, az ő oktatásuk levelező rendszerben, rádión vagy televízión keresztül történik.30

A vezetőségnek kell gondoskodnia az oktatás és a szakképzés megszervezéséről, hogy a fogvatartottak a megfelelő képzettséget igazoló okiratokat megszerezzék az intézetben. Ahhoz, hogy a fogvatartottak a közoktatási rendszeren belül felsőoktatási intézménybe jelentkezzenek, ehhez az intézetnek külön megállapodást kell kötnie a felsőoktatási intézménnyel, és erről az oktatási szerveket tájékoztatni kell. A megállapodásnak biztosítania kell, hogy a fogvatartott a büntetés-végrehajtás körülményei között és a megfelelő szigor mellett vegyen részt az oktatásban, amely megfelel a büntetés-végrehajtás sajátos körülményeinek, az oktatásának és a nevelés rendjének is.

Minden intézetben olyan könyvtárnak kell működnie, amely igazodik a fogvatartottak kulturális és szakmai érdeklődéséhez. A fogvatartottaknak joguk van, hogy könyveket és egyéb folyóiratot kölcsönözzenek a könyvtárból.31

A büntetés-végrehajtási nevelés olyan tevékenységek együttese, amely a fogvatartottak megjavítására és a társadalomba való visszailleszkedésére szolgál.

A nevelésnek arra kell törekedni, hogy a fogvatartott olyan emberré váljon, aki a törvényeket tiszteli és a rendelkezések megtartásával él. Ebből a célból lehetőség szerint olyan fogvatartotti hozzáállást kell kialakítani, hogy tiszteljék magukat és vállaljanak felelősséget saját magukért, a családjukért és a társadalomért.32

Az elítéltek nevelésével megbízott személyeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy megismerjék és kezeljék a fogvatartottnak azokat az egyedi tulajdonságait, személyiségjegyeit és környezetét, amelyek akadályozhatják a fent részletezettek elérését.

A fogvatartottat ösztönözni kell arra, hogy a saját nevelésének megtervezésében és végrehajtásában részt vegyen, együtt kell működnie abban, hogy társadalmi felelősségvállalás mellett a jövőben képessé váljon a bűnelkövetés nélküli életre.

Lehetséges mértékben ösztönözni kell a fogvatartottakat, hogy érdekeltté váljanak a nevelésben való együttműködésben. Egyéni érdekeik kielégítését olyan mértékben lehet figyelembe venni, amely e cél eléréséhez vezet.

A nevelés az alábbi elveken nyugszik:33

  1. az elítélt alkatának, jellemének, temperamentumának, készségeinek és hozzáállásának vizsgálatán alapul;
  2. közvetlen kapcsolat van a nevelés, a bűnelkövetői személyiség vizsgálata és a kezdeti megítélése között, amelynek megállapítása a fogvatartott bűnözői életútjának és a környezeti, egyéni, társadalmi, családi és munkakapcsolatának megítélésén alapul;
  3. egyénre szabott és az elítélt orvosi, pszichiátriai, pszichológiai, pedagógiai és szociális szükségletéhez igazodó módszert alkalmazandó, figyelembe véve az elítélt személyiségét;
  4. általában komplex és az említett különböző módszerek együttes alkalmazásával jár a megfelelő rezsimen belül;
  5. meghatározott program szerint történik, tekintetbe véve az általános nevelési tervet;
  6. jellegét tekintve folyamatosnak és dinamikusnak kell lennie, és tekintetbe véve az elítélt személyiségének a változását a büntetés végrehajtása során.

Ahhoz, hogy a fogvatartott nevelése egyénre szabott legyen, a megfigyelésük után csoportosítani kell őket és abba az intézetbe irányítani, amelynek a belső rezsimje leginkább megfelelő a számukra kitűzött nevelési módszernek. A csoportosítás során figyelembe kell venni a személyiségen és az egyéni, családi, szociális, bűnelkövetői előéleten kívül a büntetés időtartamát, a visszaesésre ösztönző közeget és azokat a lehetőségeket, könnyebbségeket és nehézségeket, amelyek hozzájárulnak a nevelés sikerességéhez.

Az előzetesen letartóztatott fogvatartottak megvizsgálásának arra kell irányulni, hogy a lehető legtöbb információt szerezzék róluk. Megfigyelésük a nyilvántartás adatain, a személyes beszélgetésen és a viselkedésük közvetlen megfigyelésén alapul. Ezek alapján lehetőség van a különválasztásukra és csoportosításukra is.34

Az ítélet kihirdetését követően a fent részletezett adatok és vizsgálatok kiegészülnek a megfigyelt fogvatartott személyiségének vizsgálatával, amelynek alapja a személyiség felmérése, a bűnelkövetői hajlam, típus, és a társadalmi beilleszkedésre való alkalmasság megítélése.

Amennyiben a fogvatartott a nevelés során fejlődik, akkor az újabb csoportosítást vonhat maga után, amely együtt jár azzal, hogy másik rezsimbe szállítják át, vagy ugyanazon intézeten belül más részlegbe helyezik át. A nevelés fejlődése függ azoktól a személyiségjegyektől is, amelyek a bűnelkövetői személyiségével kapcsolatosak. A fogvatartott személyisége az általános intézeten belüli viselkedésében is megmutatkozik, illetve abban is, hogy ennek függvényében mennyire bíznak meg benne és mennyire mernek rábízni egyre több szabadsággal járó felelősséget. A nevelés során a felelősség csak abban az esetben csökken az intézet részéről, ha a fogvatartott viselkedése kedvezőtlen irányba változik.

Legfeljebb hathónaponként az elítélteket egyénileg meg kell vizsgálni azért, hogy felülvizsgálják a korábbi besorolásukat, és ennek megfelelően meghozzák a szükséges döntéseket. Erről a fogvatartottakat tájékoztatni kell. Amikor ugyanaz a szakértői csoport vizsgálja meg a fogvatartottat, és a vizsgálat alapján újból az I. biztonsági fokozatba helyezi a fogvatartottat, akkor a fogvatartott kérvényezheti, hogy a vizsgálatot az erre kijelölt megfigyelő központban végezzék el. Ugyanez a jog akkor is megilleti a fogvatartottat, ha a II. biztonsági fokozatban van, ismételten ide sorolnák be és már letöltötte a büntetésének a fele részét.35

A fogvatartottak bizonyos csoportja esetében – akiknek a nevelése ezt megkívánja – lehetőség van arra, hogy a megfelelő intézetekben csoportterápián vegyenek részt.

A bv. intézeteknek – a nevelési programot figyelembe véve – a csoportos pszichopedagógiai ülések számának a meghatározásával, a szükséges nevelési módszerek kiválasztásával, továbbá viselkedésterápia alkalmazásával különös figyelmet kell szentelniük annak, hogy a kedvezőtlen és negatív hozzáállást tanúsító elítélteket változásra ösztönözzék.

A nevelési programnak része azoknak a fogvatartottaknak a szakképzése és szakmai továbbképzése is, akiknek a társadalomba való visszailleszkedése ezt megkívánja, és pályaválasztását megelőzően a teljes képzés ideje alatt ehhez folyamatos pszichológiai segítség is társul. A fogvatartott nevelésének befejezésekor vagy a szabadulásának közeledtével róla végső tájékoztató jelentés készül, amely tartalmazza a nevelés által elért eredményeket és a szabadulását követően várható viselkedését, aminek függvényében lehet feltételes szabadságának a lehetőségét is mérlegelni.36

A speciális fogvatartottak elhelyezésére szolgáló intézetekben a nevelést különleges célkitűzésekhez kell igazítani. A huszonegy évesnél fiatalabbak számára fenntartott intézetekben a nevelés befejeztével a fogvatartottról egy végső jelentést kell készíteni, amelyben a nevelés által elért eredményeket a Büntetés-végrehajtási Központ által rendelkezésre bocsátott adatok alapján kell elvégezni.37  A megfigyelési, nevelési és besorolási feladatokat egy erre kellő szakértelemmel rendelkező szakértői csoport végzi. A csoport munkáját a munkához szükséges számú nevelő segíti együttműködésével, figyelemmel arra, hogy az elítéltek bizonyos csoportjai különleges bánásmódot igényelnek. Ahhoz, hogy a nyitott vagy rendes rezsimbe besorolt elítéltek a társadalomba visszailleszkedjenek, lehetőség van arra, hogy az állampolgárok, közintézetek, magánintézetek és társaságok közreműködjenek a fogvatartottak reszocializációjában.

Az elítéltek megfigyelésére, besorolására és kezelésére egy ún. Központi Büntetés-végrehajtási Megfigyelő Intézetet kell létrehozni, ahol egy szakértőkből álló csoport tevékenykedik az alábbi céllal:38

  1. amennyiben különleges megfigyelői feladatot kell ellátni, segíti más szakértői csoportok munkáját;
  2. amennyiben kérdés vagy probléma merül fel a Büntetés-végrehajtási Központ vezetőségének munkája során, akkor tanácsot ad és segít megoldani a technikai jellegű kérdéseket;
  3. kriminológiai kutatási tevékenységet folytat;
  4. a bv. intézetek iskoláiban oktatási tevékenységet lát el.

A fenti intézet vizsgálja meg azokat az elítélteket, akiknek a besorolása problémás vagy az intézeti szakértői csoportban kételyt ébreszt, továbbá megfigyeli azokat a fogvatartottakat is, akiknek az egyéni tulajdonságait kutatásra érdemesnek ítéli meg.

A büntetés letöltésére kijelölt rezsim fő célja, hogy ezeken a helyeken megfelelő légkör alakuljon ki a fogvatartottak sikeres neveléséhez, vagyis a rezsim által előírt szabályokat eszköznek és nem célnak kell tekinteni.

A nevelés során a rezsim integráló tevékenységét akkor is megfelelően össze kell hangolni, ha a fő vezérelv a specializáció. Az intézmény vezetőségének úgy kell megszervezni a különböző ellátásokat, hogy a személyzet tagjai megfelelő módon összehangolják a tevékenységüket.

A szabadságelvonással járó büntetések végrehajtása39

A szabadságelvonással járó büntetéseket egyéni elbírálási rendszer alapján és különböző fokozatokra osztva kell végrehajtani, amelynek utolsó fokozata a feltételes szabadságra bocsátás.

A II. és III. fokozatba kerülő elítéltek az alap- és a nyitott rezsimbe, az I. fokozatba besorolt fogvatartottak pedig a zárt rezsimbe kerülnek, ahogy erről az LP 10. §-ának (1) bekezdése rendelkezett.

Az elítéltet, ha a megfigyelés alapján alkalmasnak találják, a legmagasabb fokozatba kell helyezni, fenntartva a feltételes szabadság lehetőségét anélkül, hogy az előző besorolási fokozatokon keresztül kellene mennie.

Soha nem lehet alacsonyabb fokozatban tartani az elítéltet, ha a fejlődése érdemessé teszi őt a magasabb fokozatba sorolásra.

A nevelés során a III. fokozatba, a nyitott rezsimbe besorolásra és előrelépésre akkor van lehetőség, ha az elítélt a büntetőeljárás során a polgári jogi felelősséget elismerte, helyreállította az eredeti állapotot, megtérítette az általa okozott anyagi és erkölcsi károkat, kártalanította a sértettet anyagi és erkölcsi szempontból is.

Különleges esetekben ezt a szabályt lehet alkalmazni, ha az elítélt az alábbiak közül követett el valamely bűncselekményt:

  1. vagyon elleni és gazdasági rend elleni bűncselekmények, amelyek különösen súlyosak, vagy sok embernek kárt okozva követik el;
  2. munkavállalók jogai ellen elkövetett bűncselekmények;
  3. az adóhivatal és a társadalombiztosítás sérelmére elkövetett bűncselekmények;
  4. közigazgatás ellen elkövetett bűncselekmények.

A terrorizmussal és bűnszervezettel összefüggő bűncselekményt elkövető elítéltek esetében kizárólag akkor van lehetőség a III. fokozatba – nyitott rezsimbe – sorolásra és előrelépésre, ha a polgári jogi felelősségüknek eleget tettek, és biztos jelét mutatták annak, hogy a jövőben nincs terrorista szándékuk, valamint aktívan együttműködnek a hatóságokkal azért, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésére irányuló fegyveres csoport, bűnszervezet és terrorista csoport működését, illetőleg segítséget nyújtanak azoknak az elkövetőknek az azonosításában, elfogásában és felelősségre vonásában, amely szervezetekhez korábban tartoztak, továbbá nyíltan elítélik a terrorista szervezeteknek a tevékenységét, elhatárolják tőlük magukat, és nyíltan bocsánatot kérnek a sértettektől.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudomá-nyi Kar

A legfőbb ügyész 2022. évi tudományos pályázati felhívása


Szerző(k): Ügyészi Hírek

Magyarország legfőbb ügyésze Kozma Sándor emlékére tudományos pályázatot hirdet tanulmány készítésére.

A pályázaton részt vehet az ügyészi szervezet minden, tudományos fokozattal nem rendelkező tagja, valamint az ügyészi munka iránt érdeklődő joghallgató és fiatal jogász. A pályázatokat általános, ifjúsági és joghallgatói tagozaton lehet benyújtani az alábbiak szerint:

  • az általános tagozatra minden ügyész, illetve más, a továbbiakban nem említett ügyészségi alkalmazott;
  • az ifjúsági tagozatra ügyészségi fogalmazó és jogi szakvizsgával nem rendelkező 30 év alatti diplomás jogász;
  • a joghallgatói tagozatra egyetemi osztatlan képzésben jogi tanulmányt folytató – hallgatói jogviszonyban álló – egyetemi hallgató.

Minden pályázó csak egy, magyar nyelvű tanulmányt nyújthat be, akár önállóan, akár társszerzőként pályázik. A többes pályázatok kizárásra kerülnek. A pályázatok terjedelme legalább 20, legfeljebb 80 gépelt oldal lehet, irodalomjegyzékkel, lábjegyzetekkel, mellékletekkel együtt. Végjegyzet használata mellőzendő, a lábjegyzeteket arab számmal kell számozni 1-től kezdődően. A pályaműben hivatkozni kell a felhasznált forrásokra, és irodalomjegyzékkel kell ellátni. Az internetes forrásokra történő hivatkozás esetén fel kell tüntetni a letöltés, illetve megtekintés dátumát. A pályázónak törekednie kell a dolgozati témával kapcsolatos vitatott kérdéseket tartalmazó tudományos közlemények lehetőleg teljes körű idézésére.

Pályamunkát az alábbi témakörökben lehet benyújtani:

Büntetőjogi terület

Büntető anyagi jog

  1. A büntetőjog célja, feladatai
  2. A társadalomra veszélyesség és az anyagi jogellenesség
  3. A tényállásszerűség és a (büntető) jogellenesség viszonya
  4. A bűncselekményegység megítélése a jogirodalomban és a joggyakorlatban
  5. A hanyag gondatlanság mércéi a bírói gyakorlatban
  6. Az elvárhatóság vizsgálata konkrét büntetőügyekben
  7. Egyes bűncselekmények előkészületének értelmezési problémái
  8. Az előkészületi cselekmények rendszere a Büntető Törvénykönyvben
  9. Bűnpártolás/pénzmosás/orgazdaság újraszabályozva – várható értelmezési problémák
  10. Vagyoni hátrány számítása az iparjogvédelmi jogok megsértése bűncselekményénél
  11. Belátási képesség és beszámítási képesség a 14. életévüket be nem töltött személyek bűnelkövetésénél
  12. A beszámítási képesség értékelésével kapcsolatos kompetenciakérdések
  13. A kényszerítéssel elkövetett bűncselekmények elhatárolásának gyakorlati problémái. A kényszerítés mint önálló bűncselekmény
  14. Jogos védelem az EBH2017. B. 10. és EBH2018. B. 11. számú elvi bírósági határozatok tükrében
  15. A végszükség megítélése a joggyakorlatban
  16. A büntethetőség elévülésének megállapításával kapcsolatos jogértelmezési kérdések
  17. A tevékeny megbánás alkalmazásának gyakorlata; a sértettek által elfogadott jóvátételek jellege
  18. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés emberi jogi és büntetőjogi kérdései, a büntetés gyakorlatban felmerülő dilemmái
  19. Az életfogytig tartó szabadságvesztés nemzetközi szabályozása
  20. A sportrendezvények látogatásától eltiltás nemzetközi gyakorlata
  21. A bűncselekményből származó vagyoni előny lefölözése. A vagyon-elkobzás
  22. A XXI. századi büntetőjog speciális szankciója az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele
  23. A kényszergyógykezelés aktuális büntetőjogi és gyakorlati kérdései
  24. A jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések gyakorlati problémái
  25. Az összbüntetés jelene és jövője
  26. Fiatalkorúság a büntetőjogban. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető anyagi jogi szabályozás története, a büntethetőségi korhatár megítélésének változása és a hatályos szabályozás a nemzeti jogban
  27. Az iskolai kortárserőszak büntetőjogi és kriminológiai vonzatai Magyarországon
  28. Bűncselekmények a közösségi oldalakon
  29. Az emberölések alakulásának nemzetközi tendenciái és annak okai
  30. A kiskorú sértett sérelmére elkövetett élet és testi épség elleni cselekmények megítélésének változásai a büntető anyagi jogban
  31. Az egészségügyi beavatkozás és a kutatás rendje elleni bűn-cselekmények
  32. Az új típusú kábítószerek és a jogalkalmazás
  33. A kábítószer-fogyasztás büntetőjogi értékelésének változásai
  34. Az emberkereskedelem és kényszermunka tényállásának új jogalkalmazói gyakorlata
  35. A szexuális erőszak minősített esetei, különös tekintettel a 19/2017. (VII. 18.) AB határozatra
  36. A szexuális kényszerítés és a szexuális erőszak elhatárolása, a szexuális kényszerítés erőszakkal történő elkövetése
  37. A gyermekpornográfia bűncselekményének elkövetési magatartásai, az internet útján történő elkövetés minősítése és gyakorlati problémái
  38. A kiskorúak sérelmére megvalósított szexuális bűncselekmények elkövetőivel szembeni fellépés büntetőjogi eszközei
  39. A kiskorú veszélyeztetése bűntettének elkövetési fordulatai és bizonyítási problémái
  40. Az önhiba elméleti és gyakorlati megítélése a tartási kötelezettség elmulasztása bűncselekmény esetén
  41. A gyermekbarát igazságszolgáltatás nemzetközi dokumentumai és hatásuk a magyar büntető jogrend szabályozására és működésére
  42. Büntetőjogi beavatkozás kiskorúval való kapcsolattartás akadályozása esetén
  43. A veszélyeztetési eredmény értelmezése a kiskorú veszélyeztetése törvényi tényállásban
  44. A kapcsolati erőszak és a hozzátartozók között megvalósuló egyéb bűncselekmények rendbelisége, illetve minősítési, elhatárolási, halmazati kérdései
  45. A közösség tagja elleni erőszak dogmatikai kérdései
  46. A magánélet büntetőjogi védelme
  47. A társadalomra veszélyesség megítélése a véleménynyilvánítás szabadságának tükrében
  48. Az internet és a szólásszabadság. Véleménynyilvánítással összefüggő bűncselekmények az interneten. Minősítési kérdések, gyakorlati problémák
  1. Az online zaklatás mint büntetőjogi probléma
  2. A közszereplők becsületének büntetőjogi védelme
  3. A közlekedési norma védelmi célja. A rizikó-összefüggés a közlekedési bűncselekmények miatt indult büntetőeljárásokban
  4. Ok-okozati összefüggés a közlekedési bűncselekmények körében
  5. A közúti veszélyeztetés bűntette az ítélkezési gyakorlat tükrében
  6. A büntetőfékezés útján elkövetett közúti veszélyeztetés elbírálási gyakorlata
  7. A megtévesztő sebesség megállapításának feltételei a közúti baleset gondatlan okozásának vétsége esetén
  8. Az ittas, illetve bódult állapotban elkövetett közlekedési bűncselekmények büntetőjogi és kriminológiai jellemzői
  9. Az új típusú közlekedési eszközök (elektromos roller, segway, hover-board stb.) vezetésével megvalósuló közlekedési események jogalkalmazói megítélése
  10. A környezetkárosítás tipikus formái, a bűncselekmény dogmatikai kérdései
  11. A természetkárosítás megítélése, a természetvédelemmel kapcsolatos hazai és nemzetközi jogszabályok és szerződések szerepe a büntetőjog alkalmazása során
  12. A korrupciós cselekmények megítélése a hazai és a nemzetközi jogszabályokban, illetve a joggyakorlatban
  13. A korrupciós bűncselekmények elhatárolási kérdései a befolyás vásárlása hatálybalépésének tükrében
  14. A hivatali bűncselekmények bizonyítási nehézségei a katonai büntetőeljárásban
  15. A befolyással üzérkedés
  16. A terrorcselekménnyel fenyegetés jogértelmezési kérdései, elhatárolása a közveszéllyel fenyegetéstől
  17. A terrorizmus finanszírozásával kapcsolatos büntetőjogi szabályozás
  18. A közösség elleni uszítás dogmatikai problémái, különös tekintettel az uszítás fogalmának tisztázására
  19. A rémhírterjesztés és a járványügyi szabályszegés tényállása a pandémia tükrében
  20. A rémhírterjesztés módosított tényállásának érvényesülése a gyakorlatban
  21. A garázdaság tényállásának jogalkalmazási problémái
  22. Az illegális migráció a nemzetközi jog és az alkotmányos büntetőjog tükrében
  23. Bűnözés és illegális migráció. Milyen hatások tapasztalhatók a magyar bűnözés terjedelmében, struktúrájában?
  24. Az emberkereskedelem új tényállásának dogmatikai kérdései
  25. Az embercsempészés törvényi tényállásának dogmatikai és bizonyítási problémái. A bűncselekmény és az illegális migráció összefüggései
  26. A járványügyi szabályszegés vétségének (Btk. 361. §) jogalkalmazási és dogmatikai kérdései
  27. Bizonyítási nehézségek és elhatárolási kérdések a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények körében
  28. A megsemmisítésre szánt dologra elkövetett vagyon elleni bűncselekmények értelmezési és bizonyítási kérdései
  29. A pazarló gazdálkodás megítélése a büntetőjogban
  30. A vagyoni hátrány értelmezése, megítélése a hűtlen kezelés miatt indult eljárásokban
  31. A hűtlen kezelés és a „sajátjakénti rendelkezéssel” elkövetett sikkasztás elhatárolása
  32. A színlelt gazdasági tevékenységgel elkövetett bűncselekmények köre
  33. A gazdasági csalás a gyakorlatban
  34. Az uzsora elleni fellépés büntetőjogi eszközei
  35. A szerzői jogi jogsértések aktuális büntetőjogi kérdései
  36. A költségvetési csalás elméleti és gyakorlati kérdései
  37. A pénzmosás dogmatikai kérdései. Új bűnözési trendek, a pénzügyi ügynöki tevékenység értékelése a joggyakorlatban
  38. Az önkormányzati vagyon kezelésével összefüggő bűncselekmények jogalkalmazási kérdései
  39. A gazdasági verseny tisztaságát sértő bűncselekmények dogmatikai problémái és a bizonyítás nehézségei
  40. Az információs rendszer által elkövethető bűncselekményekkel kapcsolatos jogalkalmazási kérdések
  41. Csalás és információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás az interneten. Elhatárolási kérdések, a bizonyítás nehézségei, gyakorlati problémák
  42. „Személyazonosság lopás”, avagy az internetes regisztrációk és azokon belül kezelt adatok jogosulatlan felhasználása – minősítési kérdések, gyakorlati problémák
  43. Készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel és elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel összefüggésben elkövetett bűncselekmények az interneten. Minősítési kérdések, a bizonyítás nehézségei, gyakorlati problémák
  44. A kiberbűnözés elleni küzdelem kihívásai napjainkban
  45. Dark Web – rejtőzködő bűnözés az internet sötét oldalán
  46. A mesterséges intelligencia, a robotika és a büntetőjog
  47. A bűnszervezet fogalmának változása
  48. Az erőszakos elkövetés értelmezési kérdései a joggyakorlatban
  49. A büntetőjogi kár meghatározásának problémái
  50. A védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot, valamint a bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetés megítélése, bizonyításának gyakorlati kérdései
  51. A „rendszeresség” fogalma és tartalma az egyes bűncselekmények joggyakorlatában (kuruzslás, kapcsolati erőszak, zaklatás stb.)
  52. A koronavírus járvány kihívásai a büntetőjog terén

Büntetőeljárási jog

  • Alapvető rendelkezések a büntetőeljárási törvényben
  1. Az önvádra kötelezés tilalmának jelentősége és érvényesítési nehézségei a büntetőeljárásban
  2. Fegyveregyenlőség a büntetőeljárásban
  3. A bíró kizárása az alkotmánybírósági határozatok tükrében
  4. A terhelt közreműködési és jelenléti kötelezettsége a büntetőeljárás során
  5. A védő kirendelésének és helyettesítésének szabályai a gyakorlatban
  6. A büntetőeljárási cselekvőképesség
  7. Az eljárásban részt vevő személyek jelenléti jogának változása
  8. A különleges bánásmódot igénylő személyek jogai, a sértetti érdekek fokozott védelme
  9. Nyilvánosság a büntetőeljárás különböző szakaszaiban
  10. Telekommunikációs eszköz használata a büntetőeljárásban
  11. Elektronikus kapcsolattartás vagy elektronikus ügyintézés? Elektronikus okiratok és ügyiratok a büntetőeljárásban
  12. A büntetőeljárásban közreműködő szervezetek tevékenységmérésének hatásai a statisztikai adatszolgáltatás pontosságára és hitelességére
  13. A bűnügyi nyilvántartási rendszer és alrendszerei mint lehetséges statisztikai adatforrások
  14. Informatikai eszközök és módszerek alkalmazása és alkalmazhatósága a vizsgálati szakban és az ügyészségi nyomozás során
  15. A digitális nyomok hasznosulása a büntetőeljárásban
  16. Szakértői bizonyítás. Magánszakértői vélemény a jogalkalmazás tükrében
  1. A bizonyítás mellőzésének lehetőségei, korlátai és kockázatai a büntetőeljárási törvényben
  2. A kényszerintézkedések új megközelítése
  3. Távoltartás, illetve bűnügyi felügyelet. A kényszerintézkedés nemének megválasztása
  4. Az óvadék szerepe a büntetőeljárásban
  5. A letartóztatás alternatívái, figyelemmel a szabad mozgáshoz való jogra
  6. A bűncselekményből származó vagyoni előny biztosítását célzó kényszerintézkedések és azok gyakorlata. A vagyonelkobzás és a polgári jogi igény viszonya a kényszerintézkedések alkalmazásának tükrében
  7. A lefoglalással és annak megszüntetésével kapcsolatos gyakorlati kérdések, problémák
  8. A kriptovaluták és hasonló virtuális vagyonelemek lefoglalásának problémái
  9. Az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság által elrendelt zár alá vétel alkalmazásának, végrehajtásának tapasztalatai
  10. Az elektronikus adatokra vonatkozó kényszerintézkedések szabályozása és jogalkalmazási kérdései
  11. A hatékony büntetőeljárás eszközei a nyomozás irányítása során
  12. A nyomozás során hozott határozatok hivatalbóli felülvizsgálatának régi-új szabályai
  13. Szűkül vagy bővül a nyomozás során igénybe vehető jogorvoslati lehetőség az új szabályozásban?
  14. A polgári jogi igény érvényesítése
  15. A magánindítvány főbb jellemzői, a sértetti nyilatkozatok magánindítványként való értékelése
  16. A gyanú gyanúja, avagy előkészítő eljárás a büntetőeljárási törvényben
  17. Ügyészségi felügyelet és irányítás – a nyomozás befejezettségének a kérdése, figyelemmel a Be. 352. §-ában írtakra
  18. Osztott nyomozás – ügyészségi felügyelet és irányítás lehetőségei a büntetőeljárási törvényben
  19. Az ügyész felelőssége a nyomozás gyorsításában
  20. A túlbizonyítás elkerülése a büntetőeljárásban
  21. Az előkészületi bűncselekmények nyomozásának kérdései
  22. A leplezett eszközök alkalmazása során beszerzett bizonyítékok felhasználásának lehetőségei és határai, összevetve az 1998. évi XIX. törvényben írtakkal
  23. Ügyészi engedélyhez kötött leplezett eszközök
  24. Bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök
  25. A tettazonosság és annak jelentősége a büntetőeljárásban
  26. A bizonyosság fejlődése és jelentősége a büntetőeljárásban, a vádemeléshez szükséges bizonyosság megítélése
  27. Az ügyészség szerepe a bűncselekmények által védendő jogtárgyak oltalmában. Régi és új ügyész, avagy az új Be. szemléletformáló hatásai (egyezségkötés vs. vádalku, eljárást gyorsító lehetőségek)
  28. Az ügyészség mint közvádló szerepének változása
  29. A terhelttel kötött konszenzuális megállapodások a vádemelés előtt és után
  30. Formális és informális egyezség a büntetőeljárási törvényben
  31. A közvetítői eljárás alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati tapasztalatok
  32. A közvetítői eljárásra utalás gyakorlati tapasztalatai a közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt indult büntetőeljárásokban
  33. A feltételes ügyészi felfüggesztés. A diverzió szabályai a büntetőeljárásban
  34. A vádemelés mint utolsó eszköz. Alternatívák a bírósági út elkerülésére
  35. A kötelezővé tett előkészítő ülésben rejlő lehetőségek a büntetőeljárási törvényben
  36. A büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás lehetőségei, figyelemmel a beismeréshez nem kötött és a beismeréshez kötött alkalmazás differenciált szabályozására
  37. A bizonyítás a büntetőeljárás bírósági szakában
  38. Kihallgatható-e tanúként hivatali vesztegetés bűntette miatti eljárásban az „alapügyben” eljárt védőügyvéd? A Be. 170. § (1) bekezdés a) pontjának értelmezése a nyomozási alkut kötött védő eljárásjogi szerepét illetően
  39. A bírói tanácskozás és szavazás titoktartási kötelezettsége alóli felmentés jogosultja a Be. 173. §-ának értelmezésében
  40. A szexuális bűncselekmények bizonyítási nehézségei
  41. A kapcsolati erőszak bizonyítása a gyakorlatban, a titokban rögzített hangfelvétel mint bizonyítási eszköz jogi megítélése
  42. A közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény nyomozásának, bizonyításának tapasztalatai
  43. A korrupciós bűncselekmények felderítésének nehézségei
  44. A költségvetési csalás kapcsán megjelenő új bűnözési trendek, és a visszaszorításuk érdekében alkalmazott eljárások során felmerülő bizonyítási problémák
  45. A nemzetközi árufogalomhoz kapcsolódó költségvetési csalások felderítésének és bizonyításának sajátosságai
  46. Az interneten elkövetett gyűlölet-bűncselekmények nyomozási nehézségei
  1. A határokon átnyúló informatikai bűncselekmények felderítése és bizonyítási problémái
  2. A minősítő körülmények kétszeres értékelésének tilalma a változó ítélkezési gyakorlatban
  3. A külföldi, tagállami ítélet res iudicata hatása
  4. A határozatok jogerejének és véglegességének problémái a gyakorlatban
  5. A megalapozatlanság és az indokolási kötelezettség hiányának elhatárolása, következményei
  6. Ügyészségi mozgástér a másodfokú eljárásban folytatott bizonyítás során
  7. A fellebbezések korlátai, a felülbírálat terjedelme
  8. A perújítási eljárás sajátosságai
  9. Kitől származik a perújítási indítvány? A perbeli legitimáció vizsgálata a perújítási indítványok elbírálásakor
  10. Perújítási eljárások halmozódása miatt felmerülő problémák
  11. A határidők jelentősége az egyszerűsített felülvizsgálati eljárásban
  12. A tizennyolcadik életévet be nem töltött személyekkel kapcsolatos bizonyítás rendszere
  13. A bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltött, de a tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorú elleni büntetőeljárás sajátosságai, gyakorlati kérdések, problémák
  14. A katonai büntetőeljárás szabályozása a rendszerváltástól a 2017. évi XC. törvényig
  15. A parancsnoki nyomozás felügyeletének és irányításának kérdései, a katonai vétségek fegyelmi jogkörben történő elbírálásának gyakorlata
  16. A büntetőeljárást gyorsító eszközök alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai
  17. A beismerő terhelt bíróság elé állítása kontra egyezség kötése
  18. A vádlott távollétében folytatott eljárások
  19. A migrációra vonatkozó különös büntetőeljárásjogi szabályok elemzése
  20. A vagyonvisszaszerzés lehetőségei a büntetőeljárásban
  21. A vagyonvisszaszerzés aktuális hazai, illetve nemzetközi (gyakorlati) kérdései
  22. A bűncselekménnyel okozott kár megtérítése, a sértetti reparáció hatékony formái
  23. A pótmagánvád a büntetőeljárásban; ezzel összefüggésben a feljelentést elutasító, az eljárást megszüntető határozatok megalapozottsága
  24. A mesterséges intelligencia hatása a tisztességes eljáráshoz való jogra: a mesterséges intelligencia körébe vonható jogi döntések köre, az algoritmusok átláthatósága és a fegyverek egyenlőségének elve
  25. Mesterséges intelligencia igazságszolgáltatási szerepkörben: az észtországi és az amerikai „robotbíró”
  26. A pandémia alatti rendkívüli jogrend hatása a büntetőeljárásokra
  27. Az ügyészség eljárása a veszélyhelyzetben. A veszélyhelyzeti jogszabályok alkalmazásának tapasztalatai, tanulságai
  28. A járványügyi veszélyhelyzetre tekintettel született büntetőeljárásjogi szabályok érvényesülése a gyakorlatban

Európai és nemzetközi büntetőjog

  1. Az Európai Unió pénzügyi érdekeinek büntető anyagi jogi védelme
  2. Az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott büntetőjogi tárgyú ítéletek hatása a nemzeti jogrendszerekre és a nemzeti jogalkotásra
  3. A kölcsönös elismerés elvén alapuló uniós kerethatározatok és irányelvek szerepe, gyakorlati alkalmazásuk problémái
  4. A 10 éves Stockholmi Program célkitűzései és azok megvalósulása
  5. Az Európai Ügyészség szerepe és működése az Európai Unióban
  6. Az Európai Ügyészség és a megerősített együttműködésben részt nem vevő tagállamok
  7. Az Európai Ügyészség és az Eurojust kapcsolata
  8. Az igazságügyi bűnügyi együttműködés új formáinak alkalmazása a gyakorlatban
  9. Az egyes nemzeti jogrendszerek szervezeti, eljárásjogi és anyagi jogi eltérésének hatása a jogsegélyek végrehajtására a nemzetközi bűnügyi együttműködés során
  10. A bűnügyi együttműködés eszközei a BREXIT után
  11. Nemzetközi bűnügyi együttműködés a közös nyomozócsoportok tevékenysége tükrében
  12. Eljárási jogsegély kontra közös nyomozócsoport
  13. Vagyonvisszaszerzés a pénzmosás bűncselekménye kapcsán az EU-ban
  14. Az Eurojust és más uniós szervek szerepe az Európai Unió költségvetését sértő bűncselekmények elleni fellépés területén, és az együttműködés fejlesztésének lehetőségei
  15. A vagyonvisszaszerzés a nemzetközi bűnügyi együttműködésben
  16. Terrorizmus elleni harc: trendek, az online terrorista tartalmak és azok hozzáférhetetlenné tétele
  17. A nemzetközi bűnügyi együttműködés aktuális kérdései, problémái
  18. Nemzetközi bűnügyi együttműködés a kiberbűnözés területén
  19. Az e-evidence-re/digitális bizonyítékokra vonatkozó új szabályozás az Európai Unióban: adatvédelem, emberi jogok, az USA „Felhő törvénye”
  20. Az európai bűnügyi együttműködés az informatikai bűnözés vonatkozásában, különös tekintettel a kriptovaluták és a deep web segítségével elkövetett bűncselekményekre
  21. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető anyagi jogi és eljárásjogi szabályok nemzetközi dokumentumoknak való megfelelősége
  22. Magyar állampolgárok által külföldön elkövetett bűncselekmények joghatósági kérdései
  23. A kriptovaluták és hasonló virtuális vagyonelemek kapcsán alkalmazható bűnügyi együttműködési eszközök és nyomozási technikák
  24. Az Európai Nyomozási Határozat a kölcsönös elismerés elve tükrében
  25. Az Aranyosi-ítélet: az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása és a magyarországi börtönviszonyok
  26. A digitális adatok beszerzése a büntetőeljárásban és az önkéntes hozzájárulás
  27. Büntetőjogi felelősség és EU-jog
  28. Joghatósági összeütközések megelőzése és rendezése, különös tekintettel a kiberbűncselekményekre
  29. Transznacionális ne bis in idem és a külföldi ítélet érvénye
  30. A joghatóság jelentősége az európai egységes igazságügyi térségben
  31. Jogi terminológia és az EU másodlagos jogforrásainak különböző nyelvi változataiból fakadó eltérések
  32. Szuverenitás és szubszidiaritás az európai büntetőjog kapcsán
  33. A locus regit actum, forum regit actum és a határokon átívelő bűncselekmények
  34. Az ügyészség a nemzetközi térben
  35. Igazságügyi diplomácia
  36. A jogi szaknyelv eltérései az angolszász és az euro-angol jogi terminológiában
  37. Az Európai Unió Bíróságának precedensei – a ratio decidendi és az obiter dictum
  38. A pedofil bűncselekmények büntetései az egyes országokban – nemzetközi összehasonlító jogi kitekintés
  39. A pedofil bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazott kémiai/sebészeti kasztráció: büntetés vagy kezelés?

Közjogi terület

Büntetés-végrehajtási jog

  1. A reintegrációs őrizet elrendelésével és megszüntetésével kapcsolatos jogalkalmazási problémák a büntetés-végrehajtási bíró eljárásában
  2. A büntetés-végrehajtás jogállami garanciarendszere hazánkban
  3. Jogalkalmazási problémák és végrehajtási nehézségek a közérdekű munka büntetéssel összefüggésben
  4. Quo vadis javítóintézeti nevelés?
  5. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtásának speciális jellemzői
  6. Nehézségek a foglalkozástól eltiltás végrehajtásában
  7. A CPT magyarországi látogatásai és azok hatása a honi jogalkotásra és jogalkalmazásra
  8. Az ügyészi törvényességi felügyelet helye és szerepe a büntetés-végrehajtás jogállamiságának biztosításában
  9. Reintegráció a Bv. Kódexben
  10. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Magyarországot érintő legfontosabb döntései és azok hatása
  11. A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos büntetés-végrehajtási bírói eljárás főbb kérdései
  12. Az önhiba fogalmának értelmezése a büntetés-végrehajtási bírói gyakorlatban
  13. A fogvatartottal való bánásmód törvényességének összetevői és ezek hatályosulása a magyar büntetés-végrehajtásban

Az ügyész közérdekvédelmi tevékenysége

  1. A polgári eljárások elektronizációja – az ügyészi elektronikus kommunikáció elmélete és gyakorlata a közérdekvédelmi szakterületen
  2. Az elektronikus ügyintézés garanciái
  3. Az ügyész eljárásjogi helyzete a polgári peres és nemperes eljárásokban, szabályozástörténeti előzmények és a hatályos szabályozás
  4. A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény hatályosulásának gyakorlati tapasztalatai, a 2021. évi módosulás okai, a bevezetett módosítások a gyakorlatban
  5. A harmadik személy nevében történő perlés dogmatikai problémái
  6. Ügyészi feladatok a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI. törvény hatálya alá tartozó egyes nemperes eljárásokban
  7. A cselekvőképességet érintő gondnokság elrendelésének szükségessége a hatályos szabályok alapján, a járásbíróságok és a törvényszékek által mérlegelt szempontok, a Kúria ítélkezési gyakorlata
  8. A családi alapítvány. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény szabályozása; kitekintés az európai szabályozási modellekre
  9. A szerződés érvénytelensége, az érvénytelenség jogkövetkezményei a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben, a hatálybalépés óta eltelt időszak gyakorlati tapasztalatai
  10. A szülői felügyelet szabályozása, a gyakorlat által felvetett jogalkalmazási problémák, lehetséges megoldások
  11. Az általános szerződési feltételek és az azokkal kapcsolatos perek anyagi jogi és perjogi gyakorlata a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény hatálybalépését követően indult eljárásokban
  12. A Ptké. 53/A. §-a szerinti közérdekű keresetindítás elméleti problémái
  13. A termőföld tulajdonjogának megszerzésére irányuló jogszabályi korlátok kijátszásának megakadályozását célzó ügyészi eszközök
  14. A fogyasztóvédelemmel kapcsolatos ügyészi eszközök
  15. A közlekedési szabályszegések miatti szabálysértési és közigazgatási szankciók alkalmazásának gyakorlati kérdései
  16. A gyermekvédelmi jogszabályok érvényesülésének problémái, a jelzőrendszer működésére vonatkozó tapasztalatok
  17. A közigazgatási hatósági döntések törvényességi ellenőrzésével kapcsolatos ügyészi jogkör
  18. Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatok
  19. A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény és a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény kapcsolódási pontjai, a gyakorlat által felvetett problémák
  20. A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény és a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény alapján indított keresetindítás elméleti problémái
  21. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény alapján indult állatvédelmi tárgyú keresetek tapasztalatai

Az ügyészi szervezetet érintő peres és nemperes eljárások

  1. A korlátozott precedensrendszer bevezetése a magyar jogrendszerbe
  2. A közéleti szereplő személyiségi jogának védelme
  3. A sérelemdíj megítélésének gyakorlati kérdései
  4. A büntetőügyekben hozott ügyészi döntések polgári bíróság által történő felülvizsgálatának terjedelme az ügyészségi jogkörben okozott kár megtérítése iránti perekben

A megjelölteken túl más, az ügyészi tevékenységhez kapcsolódó vagy az ügyészség érdeklődésére számot tartó témakörben is beadható pályázat.

Pályázni kizárólag olyan dolgozattal lehet, amelyet e pályázat beküldési határidejét megelőzően nem nyújtottak be más tudományos pályázatra, illetve szakdolgozatként, évfolyamdolgozatként vagy más hasonló, a pályázó képzéséhez, illetve munkavégzéséhez közvetlenül kapcsolódó célból (ide értve a munkaidőben, munkaköri feladatként készült tanulmányt is), továbbá közzététel, megjelentetés céljából.

Pályadíjak

Valamennyi tagozaton – külön a büntetőjogi, külön a közjogi témákban – egységesen:

1–1 első díj 400 000 – 400 000 Ft
1–1 második díj 300 000 – 300 000 Ft
1–1 harmadik díj 200 000 – 200 000 Ft

adható ki.

A kiemelkedő pályamunkák szerzői ezen túlmenően külön díjakkal és elismerésekkel is jutalmazhatók.

Pályázatokat kizárólag postai úton fogadunk a Legfőbb Ügyészség Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztálya címére (1372 Budapest, Pf. 438).

Postára adási határidő:

  1. március 1.

A pályázatokat egy nagyméretű borítékban kell benyújtani, amelyen kérjük feltüntetni: „TUDOMÁNYOS PÁLYÁZAT KOZMA SÁNDOR EMLÉKÉRE 2022”. A borítékban el kell helyezni a pályázatot egy – tűzött vagy bekötött – példányban. Mellékelni kell egy kisméretű lezárt borítékban a pályázó nevét, címét, telefonszámát, e-mail címét, valamint fel kell tüntetni a fentieken kívül

  • ügyészségi szolgálati viszonyban álló esetében beosztását, szolgálati helyét;
  • fiatal jogász esetében születési dátumát, jogi diplomájának dátumát és munkahelyét;
  • joghallgató esetében oktatási intézményét, mellékelve a hallgatói jogviszony igazolást.

A beküldött tanulmány külső borítóján fel kell tüntetni:

  • a jeligét;
  • a tagozat megnevezését (általános, ifjúsági, joghallgatói);
  • a terület megjelölését (büntetőjogi, közjogi);
  • azt a sorszámot, amellyel jelzett témához a dolgozat kapcsolódik.

A pályázaton más, a szerző kilétére utaló adat nem szerepelhet. Amennyiben a pályázó dolgozatát – önellenőrzés céljából – plágiumkereső alkalmazásba tölti fel, a szerző neveként ott is a választott jeligét és az évszámot kell feltüntetni.

A mellékelt kisméretű boríték felzetén jól olvashatóan rögzíteni kell:

  • a jeligét;
  • a tagozat megnevezését (általános, ifjúsági, joghallgatói);
  • a terület megjelölését (büntetőjogi, közjogi);
  • azt a sorszámot, amellyel jelzett témához a dolgozat kapcsolódik, továbbá
  • nyilatkozatot, hogy a szerző eredménytelenség esetén hozzájárul-e a boríték felbontásához, a pályázó azonosításához.

A postai benyújtás mellett a dolgozatot RTF- vagy PDF-formátumban fel kell tölteni a Legfőbb Ügyészség által biztosított elektronikus felületre is (www.kozmapalyazat.ugyeszseg.hu), ez esetben is a pályázó azonosítására alkalmas adat nélkül. A pályázó a pályamű beküldésével tudomásul veszi, hogy dolgozatát a bírálat során elektronikus plágiumkeresésnek vetik alá, és ennek érdekében megismerhető adatbázisba töltik fel.

Amennyiben a pályázó nem, vagy tévesen jelölte meg a téma sorszámát, a kiíró dönt a besorolásról (egyes témaköröket a kiíró a benyújtott pályázat által tárgyalt területnek megfelelően össze is vonhat).

A tagozatot meghatározó szolgálati, hallgatói jogviszony tekintetében a 2022. március 1. napján fennálló állapotot kell figyelembe venni.

Az írásműveket az adott területek kiemelkedő szakemberei lektorálják. Értékelésük figyelembevételével Bíráló Bizottság tesz javaslatot a pályadíjak odaítélésére.

A Bíráló Bizottság a jeligék alapján csak a díjazásra javasolt szerzőket azonosítja.

A pályadíjak kiosztására 2022 júniusában, az Ügyészség Napja alkalmából rendezendő ünnepségen kerül sor.

A pályázatokkal kapcsolatos további ügyintézésre (pl. a lektori vélemény megismerésére, továbbképzési pontok bejegyzésére) kizárólag az azonosítható pályázók jogosultak. A Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztály a pályázatokat nyilvántartja. Az érdeklődők azokba – a szerzők hozzájárulásával, a díjkiosztás után 2 évig – a Legfőbb Ügyészség könyvtárában betekinthetnek. Amennyiben a jeligét tartalmazó boríték felbontható, úgy az elismerésben nem részesült szerző neve, elérhetősége is nyilvánosságra hozható.

A pályázati hirdetmény hivatalos megjelenési helyei: az Ügyészségi Közlöny és az ügyészség hivatalos honlapja (www.ugyeszseg.hu).

A Kozma Sándor Tudományos Pályázat lebonyolítása során az adatkezelő a Legfőbb Ügyészség Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztálya. Címe: 1055 Budapest, Markó utca 16.; telefon: 06-1-354-5566, 06-1-354-5654; e-mail: tko.szemtovig@mku.hu.

A pályázó a pályázat benyújtásával tudomásul veszi az ügyészség adatkezelési tájékoztatójában foglaltakat:

http://ugyeszseg.hu/kozerdeku-adatok/adatkezelesi-tajekoztato/.

Szándékos kiszivárogtatás vagy megmagyarázhatatlan szakmai hiba? Varga Győző Péter bejelentése


Szerző(k): Beke József

Előszó

Miközben kutatási témámhoz, a Carlos csoport magyarországi működéséhez kerestem anyagokat és adatokat, ahhoz kapcsolódóan egy rendkívül érdekes és tanulságos esetre bukkantam a kutatásaim során. 1987. október 12-én Varga Győző Péter győri lakos olyan tartalmú bejelentést tett a rendőrségen, amely szerint tudomására jutott, hogy Magyarországon államközi szerződés alapján „arab” terroristák tartózkodnak, akikkel szemben a belügyi szervek politikai döntés alapján nem léphetnek fel, de egyenesen segítséget is nyújtanak illegális tevékenységeikhez. Maga a bejelentés nem csupán a témája miatt lett érdekes a korabeli elhárításnak, hanem mert Varga állítása szerint ezeket a titkosnak minősített információkat, értesüléseket egy aktív elhárító tiszttől, Nagy Jenő rendőr századostól szerezte. Szándékos kiszivárogtatás vagy megmagyarázhatatlan szakmai hiba történt? Tanulmányomban részletesen beszámolok a konkrét ügyről, annak előzményéről, következményeiről és hátteréről, továbbá bemutatom két érintett – Varga és Nagy – általam feltárt és megismert előéletét. Az adatgyűjtés során felhasználtam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) fellelhető, ügyben releváns aktáit.

Bevezetés

Ilich Ramirez Sanchez neve nem feltétlenül ismert mindenki számára. Ha úgy mutatom be inkább, hogy „Carlos, a Sakál”, akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy ő volt a hidegháború időszakának egyik legkeresettebb terroristája, akit az egész világon (de inkább csak annak nyugati felén) köröztek számos terrorcselekmény, gyilkosság elkövetése miatt. Carlos volt a nemzetközi terrorizmus egyik első szimbolikus alakja, akit a kor történelmi és politikai sajátosságai miatt számos közel-keleti, és európai egykori szocialista állam titkosszolgálata foglalkoztatott (bérelt fel) saját céljai elérése érdekében. Információkkal rendelkezünk arról is, hogy 1979–1986 között rendszeresen megfordult hazánkban, ahol a pihenés mellett külföldi (terror)akciókra is felkészült. Eddigi kutatásaim alapján kijelenthető tehát: gyakorlatilag neki és tevékenységének köszönhető, hogy 1979-ben Magyarországon a BM III. Főcsoportfőnökség keretein belül végül létrehozták azt a speciális osztályt, melynek feladatául tűzték ki a „terrorista fenyegetések” elhárítását, a hazánkba érkező terroristák és gyanús elemek ellenőrzését, tevékenységüknek felderítését és elhárítását.

A magyar állambiztonsági szolgálatok természetesen igyekeztek titokban tartani, hogy – a politikai döntéshozók tudtával és jóváhagyásával – időnként hazánkban megfordulnak terroristák, vagy terrorszervezetekhez is köthető személyek. Minden igyekezetük ellenére ez a politikailag rendkívül kényes információ az ellenérdekelt nyugati titkosszolgálatok tudomására jutott. Nem véletlen tehát, hogy a hazánkban működő hírszerzőik/ügynökeik számára hírigényben határozták meg annak kiderítését, hogy mi „Magyarország szerepe a terrorista szervezetek, nemzeti felszabadító mozgalmak támogatásában, […] miben áll a magyar antiterrorista tevékenység, […] milyen szerepet vállal Magyarország a »korlátozott« nyugati technológia beszerzésében”1 . Ennek fényében (is) érthető a magyar állambiztonsági szolgálatok döbbenete, amikor tudomásukra jutott Varga Péter győri lakos bejelentése.

Varga Péter bejelentése

  1. október 12-én Varga Péter győri lakos telefonon tett bejelentést a Belügyminisztérium Közérdekű Bejelentések, Javaslatok és Panaszok központi irodájánál. Közölte az ügyeletes Gorjánác Ljubomir rendőrfőhadnaggyal, hogy „[t]udomására jutott, miszerint hazánk, államközi szerződés alapján, tartózkodási lehetőséget nyújt arab terroristáknak, és a belügyi szervek sem nyúlhatnak hozzájuk”2 . A telefonos bejelentést követően Varga feltehetőleg egy azzal megegyező tartalmú levélben3 fordult a belügyminiszterhez és a honvédelmi miniszterhez. Az ügy konkrét előzménye, hogy Varga fia Győrben, a Béri Balogh Ádám Katonai Kollégium tanulója volt. Egy családlátogatás alkalmával a gyermeke osztályfőnöke, Harisné Kőrös Erzsébet a beszélgetés során olyan kérdéseket vetett fel, amely nem függött össze a fiú tanulmányaival vagy a család életkörülményeivel.4 Harisné a beszélgetés közben ugyanis a szokásos kérdéseken túl rákérdezett Varga kvázi újságírói tevékenységére is. Konkrétan arra az esetre, amikor Varga olvasói levelet jelentetett meg a Képes 7 1987. évi 37. számában. Ebben az olvasói levelében arról írt, hogy megbízható tudomása van arról, hogy egy náci háborús bűnös, Alois Brunner, dr. Georg Fischer álnéven Damaszkuszban él.5  Az osztályfőnök a cikk kapcsán Varga külföldi kapcsolatrendszerére is rákérdezett, mert információi szerint külföldi szélsőjobboldali lapokban is publikált. Felemlegette azt a tényt is, hogy az 1956-os forradalmat követően Varga Péter nyugatra menekült, tekintettel arra, a szovjetek és kommunisták elleni harcokban aktívan részt vett a felkelők oldalán. Varga 1957. június 29-én tért haza Franciaországból, miután megkapta az általános amnesztiát.6

A meghallgatás

A családlátogatást követően Varga panaszt tett Szilágyi Antal őrnagynál, a katonai kollégium igazgatójánál, aki végül a BM II/IV. Csoportfőnökség Győr-Sopron Megyei Hadkiegészítő és Területvédelmi Parancsnokság elhárító tisztjével, Nagy Jenő rendőr századossal hallgatta meg a panaszost. A meghallgatáson Varga a Harisné elleni panasza mellett kifejtette, hogy elege van abból, a belügyi szervek folyamatosan megfigyelik és provokálják. Ezeket az állításait azonban tényekkel nem tudta a meghallgatása során alátámasztani. Ezen túlmenően szerinte a hatóságok azzal gyanúsítják, hogy külföldi (szélsőjobboldali) szervezetektől kapott anyagi támogatásokból fedezi a megélhetését.7  Azt elismerte, hogy alkalmanként némi honoráriumért külföldi lapokba is publikál, de állítása szerint ez számára puszta keresetkiegészítés, megélhetési forma. Egy súlyos üzemi balesetben ugyanis korábban leszakadt a retinahártyája, és azóta 17 dioptriás szemüveget kell viselnie. Emiatt főállásban dolgozni nem tud, így csak a felesége fizetéséből élnek.8

Miután Nagy Jenő rendőr százados végighallgatta Vargát, azzal kezdte el nyugtatgatni, hogy az általa elmondott problémák mellett sokkal nagyobb, rendszerszintű gondok vannak, amikkel az elhárításnak foglalkozni kellene. Kifejtette Vargának, hogy „nem csak a civilek nézeteivel van baj, hanem a katonákkal, rendőrökkel is. Ugyanakkor az elhárítás tehetetlen, mert a főnökök nem adnak egyértelmű választ arra, hogy mit tegyenek. Hiába tudjuk, hogy kémek és terroristák működnek nálunk, hiába ismerjük hálózataikat, hiába buknak le nálunk, haza engedik őket. Az arab terroristák államközi szerződés alapján tartózkodnak hazánkban, itt készülhetnek fel a terrorcselekményeikre, innen indulnak bevetésekre és ide térnek vissza. Magyarországon vannak a kiképzőbázisaik is. Legutóbb például a ferihegyi repülőtér mellett tartottak lőkiképzést arab terroristák, de az is előfordult, hogy az egyik terrorista csoportot követte a magyar elhárítás, melynek során az arabok rálőttek a magyarokra. Az arab terroristák főnöke tiltakozott a magyar terroristaellenes csoport vezetőjénél, hogy nem ebben állapodtak meg a kormányaik. S ha ez újra előfordul, jelenteni fogja a kormányának, aminek súlyos következményei lesznek, mert az arab bankok nem adnak több pénzt. Ugyanakkor fegyverrel is ellátjuk őket, amelyek között magyar gyártmányúak is vannak.”9

Érthető ezek után Varga megdöbbenése, hiszen egy olyan elhárító tiszt szavai voltak ezek, aki bizonyára tudatában van annak, hogy belső, nem a nyilvánosságnak szánt információkat osztott meg egy civillel. Ráadásul egy olyan civillel, aki külföldi magyar, szélsőjobboldalinak vélt szervezetekkel tart(hat) kapcsolatot, így a fennálló rendszer egyik ellensége lehet. Továbbá ezek az állítások akár valósak is (nem provokáció, vagy egy játszma része) lehetnek, de ami a legfontosabb, a kor hivatalos megfogalmazása szerint valószínűleg államtitoknak minősülnek. Varga végül minden körülményt mérlegre téve provokációnak tartotta Nagy Jenő fenti állításait, hiszen az elhárító tisztet korábban nem ismerte, semmilyen kapcsolatban nem álltak. Eldöntötte tehát, hogy az esetet mindenképp jelenteni fogja az elhárító tiszt feletteseinek és az illetékes hatóságoknak. Ezt a már említett telefonos bejelentésében meg is tette. De nem bízott benne, hogy a helyi hatóságok kellő alapossággal fogják kivizsgálni az ügyet, vagy éppenséggel esetleg megpróbálhatják eltussolni, ezért fordult a honvédelmi- és a belügyminiszterhez. Arra vonatkozólag egyébként nem találtam adatot, hogy a hatóságok valóban el akarták volna tussolni ezt az ügyet. Sőt éppen ellenkezőleg, azonnal vizsgálatot kezdeményeztek a bejelentés kapcsán, amelyről természetesen nem tájékoztatták a bejelentőt. Emiatt Varga úgy ítélte meg, hogy nem foglalkoznak kellő mértékben és időben a sérelmeivel, és megítélése szerint Nagy a feltehetőleg szigorúan titkos információkkal provokálta, ezért fordult a felettes szervekhez.10  Tovább növelte Vargában a provokáció gyanúját, hogy néhány nappal a meghallgatása után felhívta Nagy Jenő rendőr századost a munkahelyén azzal, hogy „érdekes adatokat gyűjtött össze” fia osztályfőnökéről, Harisnéról, és kész lett volna ezeket az adatokat, információkat az elhárítással megosztani. Nagy megígérte neki, hogy elmegy az összegyűjtött anyagokért, és személyesen is beszélnek ezekről. Ennek ellenére mégsem ment az „összegyűjtött érdekes anyagokért”, nem találkozott a bejelentővel. Varga erről is azt gondolta, hogy az elhárítás provokációja lehet.11  A rendelkezése álló iratokban nem találtam arra vonatkozólag adatokat, hogy Varga milyen terhelő anyagokat, és azokat hogyan, milyen módszerrel gyűjtötte össze Harisnéról.

Szakmai szemmel nézve teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan, amit Nagy Jenő tett, hiszen a személyi adatlapja alapján is tapasztalt elhárító tisztnek számított. Gyakorlatilag sorkatonai évei óta, az 1960-as évektől dolgozott a III. Főcsoportfőnökségnek különböző beosztásokban. Az általa Vargának elmondottak egyébként összecsengenek a rendelkezésemre álló adatok egy részével. A bejelentésben megfogalmazott tények közül néhány valóban, igazolhatóan megtörtént (Carlos és terrorszervezetének tagjai itt készültek fel külföldi akciójukra12  és ide tértek vissza, vagy Carlos rálőtt a magyar figyelőcsapatra13 ). Arra vonatkozólag szintén nem találtam adatot, hogy Nagy egy operatív játszma vagy művelet részeként osztotta meg az államtitkokat Vargával, de egy ilyen játszmának szakmailag kevés esélyét látom. Motivációként nem zárható ki a remélt személyes (pl. anyagi) haszonszerzés sem. Gondolok itt arra, hogy az elhárító tiszt a találkozó előtt nyilván teljesen felkészült Varga Péter előéletéből is. Tisztában volt azzal, hogy Varga külföldi magyar (emigrációs) személyekkel állhat kapcsolatban, akik anyagilag is támogathatják. Motiválhatta tehát, hogy Vargán keresztül lép kapcsolatba ezekkel a szervezetekkel, és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ilyen, a kommunista rendszerre terhelő és kompromittáló minősített információkkal látja el őket. Kizárni ezt a verziót sem lehet ugyan teljesen, de az ÁBTL anyagaiban nem találtam utalást sem arra, hogy a cselekményének a motivációja a hazaárulás14  lett volna. Felmerülhet az is, hogy Nagy Jenő, bár többször kérvényezte, helyezzék át másik egységhez, kérelmét minden alkalommal elutasították. Ezt ő úgy élhette meg, hogy a felettesei vagy a „rendszer” akadályozzák a karrierjében. Így akarhatta elérni, hogy a felettesei a jelenlegi beosztására alkalmatlannak találják, és ezért helyezzék át máshová. De az is lehet, hogy egyszerűen csak játszotta a „jól értesültet” a meghallgatott előtt, így próbált bizalmat ébreszteni a teljesen bizalmatlan, paranoiásnak tűnő Vargában. Ez is egy feltételezhető motivációja lehetett a megmagyarázhatatlan „fecsegésének”. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az elhárító tiszt fegyelmezetlenebb volt az átlagnál. Erről a személyi adatlapjában található fenyítések és büntetések száma és az általa elkövetett fegyelemsértések jellege tanúskodik, melyekről később még beszámolok. Vagyis lehetséges, hogy egyszerűen meggondolatlanul fecsegett. De hangsúlyozom, mindezek szigorúan csak teóriák, mert nem találtam egyetlen verzió alátámasztására (de kizárására sem!) semmilyen adatot, iratot vagy információt az ügy aktáiban.

A vizsgálat és annak megállapításai

A minisztereknek küldött levél után BM II/IV. Csoportfőnökség Győr-Sopron Megyei Hadkiegészítő és Területvédelmi Parancsnokság vizsgálatot indított az ügyben, államtitoksértés15  miatt. Ennek kapcsán meghallgatták Varga Péter, aki a korábban általa elmondott állításokat fenntartotta. A vizsgálat során jellemrajz is készülhetett bejelentőről, ugyanis az egyik jelentésben meghatározták személyiségjegyeit. Ez alapján megállapították, hogy Varga súlyos üldözési mániában szenved, aki a körülötte történt dolgokat úgy érzékeli, mintha az a belügyi szervek provokációja lenne.16  Az állítólagos külföldi kapcsolatai, az általa korábban elkövetett bűncselekmények, valamint az 1956. októberi harcokban a forradalom oldalán folytatott fegyveres harcának hangsúlyozásával érezhetően próbálták szavahihetőségét meggyengíteni. A vizsgálat során természetesen kitértek arra, hogy két alkalommal volt büntetve. Először 1964-ben ítélték 1 év 3 hónap szabadságvesztésre tiltott határátlépés17  miatt. Második alkalommal 1969-ben ítélték 2 év szabadságvesztésre és 5 év közügyektől eltiltásra, tiltott határátlépés előkészülete, valamint folytatólagosan elkövetett izgatás18  miatt. Ez utóbbit azért, mert az elhárítás adatai szerint külföldi „irredenta és nacionalista” lapokba írt cikkeket pénzért.19

A vizsgálat során természetesen meghallgatták Nagyot, illetve az esetről írásbeli jelentést is kellett készítenie. Az ügyről készült jelentéseit, feljegyzéseit az ÁBTL-ben nem találtam meg. Az esetről készült összefoglaló jelentés viszont tartalmazza azt, hogy Nagy a felelősségét az államtitoksértési ügyben az általa készített jelentésben nem ismerte el.20  Az ilyen esetekben megszokott módon megvizsgálták Nagy előéletét, korábbi ügyeit is. Ezek alapján megtudhatjuk, hogy a vizsgálat alá vont személy korábbi szakmai előélete nem volt makulátlan. Több esetben volt fenyítve, illetve vonták eljárás alá, bár az ügyeit a jelentés nem részletezi:

  • 1975-ben hanyag munkavégzés miatt írásos feddést kapott;
  • 1979-ben hanyagság és italozás miatt szigorú feddést kapott;
  • szintén 1979-ben gondatlanság miatt 15 nap fogdára ítélték;
  • 1980-ban hanyag munka miatt szigorú megrovásban részesítették;
  • 1981-ben jelentési kötelezettség elmulasztása miatt írásban szigorú meg-rovásban részesítették;
  • 1982-ben határidő elmulasztása miatt írásbeli figyelmeztetést kapott;
  • 1983-ban ittasan elkövetett konspiráció megsértése miatt írásbeli figyelmeztetésben részesítették.21

Mindezek alapján, a vizsgálat megállapításai szerint, felmerül Nagy felelőssége az ügyben és kezdeményezik vele szemben eljárás megindítását államtitoksértés miatt.22  Ennek ellenére Nagy Jenő rendőr százados továbbra is aktív állományban maradhatott. Az ÁBTL-ben fellelhető iratokból nem tűnik ki, hogy a vizsgálatot követően megállapították-e Nagy Jenő felelősségét, és ha igen, akkor milyen büntetést kapott. A személyi anyagában a fenyítések között találtam egy feddést, melyet munkaköri mulasztás miatt szabtak ki rá a 177-12-4/1988.1.21. parancs számon, azonban ebből nem derült ki, hogy ezt a büntetést ezért az ügyért, vagy esetleg egy másik szabályszegéséért kapta.23

A vizsgálatot lefolytató Wéber Gyula rendőr ezredes, osztályvezető jelentésében arról tájékoztatta a II/IV. Csoportfőnökség vezetését, hogy „Nagy rendőr százados 1986 októberében részt vett azon a szakmai továbbképzésen, melynek témája a nemzetközi terrorizmus volt. A videoszalagra rögzített előadás tartalmazza azokat az alapinformációkat, melyek Varga október 14-én a honvédelmi miniszternek, október 19-én pedig a belügyminiszter elvtársnak megküldött beadványában szerepelnek”24 . Ez a jelentés nagyon fontos igazolása annak a ténynek, hogy Magyarországon a rendszerváltást megelőző években, a politikai vezetés tudtával és beleegyezésével, a felderítő és elhárító állambiztonsági szolgálatok asszisztálásával nemzetközi terrorista szervezetek nem csupán hazánkban tartózkodtak, hanem itt készültek fel terrorcselekményeikre, ide tértek vissza, fegyverekkel és felszereléssel látták el őket. Szakmai szempontból különösen érdekes kérdés, hogy mindazon túl, hogy a kommunista rendszer védelmet nyújtott köztörvényes bűnözőknek, terroristáknak, adott-e megbízást számunkra a rendszer ellenségeinek tartott külföldön élő személyek vagy szervezetek likvidálására, illetve megfélemlítésére? Ezekre a kérdésekre álláspontom szerint csak akkor kapunk megnyugtató választ, ha az Alkotmányvédelmi Hivatal, a C79-es akta25  jelenlegi „őrzője” és titokgazdája, kutathatóvá teszi a teljes aktát.

Az ügy büntetőjogi megközelítése

A rendelkezésre álló adatok alapján Nagy Jenő cselekménye alkalmas volt az 1987-ben hatályos, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 221. § (1) bekezdés b) pontjába ütköző államtitoksértés bűntett elkövetésének megállapítására, amely szerint „aki a tudomására, illetőleg a birtokába jutott államtitkot jogosulatlanul felhasználja, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé vagy illetékes személy részére hozzáférhetetlenné teszi, bűntett követ el”. A bűncselekmény elkövetésének gyanúja felmerült, mivel a civil Varga Győző Péter nem volt jogosult arra, hogy a bejelentésében is szereplő, államtitoknak minősülő adatokat megismerje. Így a rendelkezésre álló adatok alapján megindították az eljárást az elhárító tiszt ellen.

Az eset körülményeit figyelembe véve, súlyosbító körülményként lehetett volna értékelni, hogy Nagy az államtitoksértést különösen fontos államtitokra követte el, így cselekményét a Btk. 221. § (2) bekezdés a) pontja alapján minősíthették volna.

Bár nem ismerjük a teljes vizsgálati anyagot, de figyelembe véve, hogy Nagy továbbra is hivatásos állományban maradhatott, vélelmezem, hogy az eljárást végül a Btk. 221. § (3) bekezdés alapján gondatlanságból elkövetett államtitoksértés vétsége miatt indították meg.

Az államtitok fogalma

Az államtitok fogalmát 1987. december 31-ig (így a vizsgált esetben is) az államtitok és a szolgálati titok védelméről szóló 14/1971. (IV. 15.) Kormányrendelet szabályozta, amely visszautalt még a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény 163. § (1) és (2) bekezdésére. Ez alapján: „Államtitok – a Büntető Törvénykönyv meghatározása szerint – minden olyan adat, amelynek illetéktelen személy tudomására jutása a Magyar Népköztársaság biztonságát, vagy más fontos érdekét veszélyezteti, továbbá minden esetben államtitoknak minősül a jogszabály, vagy a jogszabályon alapuló rendelkezés által annak nyilvántartott adat.” Ezt a meghatározást az 1978. évi IV. törvény is átvette.

A fenti általános jellegű meghatározást konkretizálta a 14/1971. (IV. 15.) Kormányrendelet, mely tételesen felsorolta azon adatok körét, melyeket védendő adatnak (államtitoknak vagy szolgálati titoknak) kell tekinteni. Ez alapján valószínűsíthető, hogy a 14/1975. (IV. 15.) Kormányrendelet (1) bekezdés e) pontjának megsértése miatt indulhatott eljárás Nagy százados ellen, mert államtitoknak volt tekinthető: „a fegyveres erők (néphadsereg, határőrség) és a fegyveres testületek (rendőrség, munkásőrség és büntetés-végrehajtási testület) alakulatainak, szerveinek, intézményeinek szervezetére, elhelyezésére, létszá-mára, parancsnoki állományára, fegyverzetére, felszerelésére, védelmi berendezéseire, működésére, harcértékére, erkölcsi-politikai állapotára, hadrafoghatóságára, mozgósítási és hadműveleti terveire, valamint anyagi, pénzügyi ellátására vonatkozó fontos adat”.

  1. január 1-jétől az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. törvényerejű rendelet a végrehajtására kiadott 17/1987. (VI. 9.) MT rendelettel egységes szerkezetben szabályozta a titokvédelmi kérdéskört.

A baleset

Mint említettem, a vizsgálat lefolytatását követően Nagy Jenő továbbra is aktív, hivatásos szolgálati állományban maradhatott. 1989 tavaszán úgy döntött, hogy barátaival, Szilágyi Antal őrnaggyal, a Győri Béri Balogh Ádám Katonai középiskola igazgatójával, Takács István rendőr alezredessel, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának vezetőjével, valamint Mihály Dénes és Ketőcze József polgári személyekkel Lengyelországba utazik szabadságra. Bár szabadságát hivatalosan engedélyeztette, azonban a szabályokkal ellentétes módon, parancsnokának nem jelentette, hogy külföldre szeretne utazni. 1989. április 21-én a Lengyelországi Krakkótól északra található Czenstoskowa településnél, a TC 27-24 forgalmi rendszámú, Wartburg típusú személygépkocsival közlekedtek, amikor frontálisan összeütköztek egy szabálytalanul közlekedő Mercedes típusú személygépkocsival. A baleset következtében a Wartburgban utazó mind az öt személy életét vesztette.26  Meglepő módon a baleset körülményeiről bővebb információkat a jelentések között nem találtam. Egyetlen jelentés vagy átirat sem tartalmazta a Mercedest vezető vétkes sofőr adatait, sem a baleset közvetlen okát.

Nagy Jenő özvegye több esetben és levélben is kérvényezte, hogy férje halálese-tét a belügyminisztérium nyilvánítsa szolgálati balesetnek. Kifogásolta, hogy „miért lehet különbséget tenni két rendőrtiszt között?”27 . Az özvegy nehezményezte, hogy bár férje temetését katonai tiszteletadással hajtották végre, azonban mégsem jár neki az elhunyt után az emelt özvegyi járadék. Azonban kéréseit, beadványait minden esetben elutasították. A főcsoportfőnökség és a belügyminisztérium vezetői döntésüket minden alkalommal azzal indokolták, hogy Nagy rendőr százados bár hivatalosan jóváhagyott szabadságát töltötte Lengyelországban, azonban bejelentési és engedélyezési kötelezettségét súlyosan megszegte, amikor parancsnokát külföldre utazásáról nem tájékoztatta. A hatályban lévő 8/1989. BM utasítás alapján megvizsgálták továbbá Nagy eddigi életútját, munkáját, hivatásos állományban kifejtett tevékenységét. Mindezeket értékelve nem minősítették őt a „Rendőrség halottjának”.28

Összegzés

Tanulmányomban egy olyan súlyos dekonspirációs, a szakmai alapvető normáival ellentétes szabályszegést, államtitoksértést elemeztem, amire a mai napig nem lehet elfogadható magyarázatot találni sem szakmailag, sem emberileg. Nagy Jenő rendőr százados olyan szigorúan titkos információkat adott ki egy általa korábban nem ismert, vadidegen, sőt a kor szóhasználatával élve „rendszerellenesnek” tartott személynek, amely vélhetően a Kádár-korszak egyik legszigorúbban védett titka volt. Sőt, mint említettem, a külföldi terrorszervezetek magyarországi működésével, támogatásával kapcsolatos adatok jelentős része a mai napig minősített adatnak számít, nem kutatható.

Írásomban felvetettem, hogy a kiszivárogtatásnak lehettek anyagi vagy személyes okai, de ezeket bizonyító adatokat (de kizárót sem!) nem találtam. Az eset büntetőjogi elemzése szerint az elhárítót tiszt cselekménye alkalmas volt a korszakban hatályos Btk. 221. § (1) bekezdés b) pontjába ütköző és a (3) bekezdés szerint minősülő államtitoksértés bűntett elkövetésének megállapítására.

Ha megvizsgáljuk Nagy Jenő életpályáját, akkor a kiszivárogtatás teljesen illeszkedik korábbi pályafutásába, mert több alkalommal is büntetve/fenyítve volt különböző fegyelemsértések elkövetése miatt. Ha morbidok akarunk lenni, akkor azt látjuk, hogy sajnálatos halála is beleillik ebbe a sorba, hiszen egy súlyosnak számító fegyelemsértést elkövetve utazott külföldre.

Az ügy igazi jelentősége álláspontom szerint azonban abban rejlik, hogy 1988-ban hivatalos vizsgálatot indítottak egy olyan témájú ügyben, amelynek bizonyos elemei a mai napig minősítettek és így védett adatnak számítanak, nem kutathatóak. A vizsgált bejelentés tartalma ezért nagyon fontos igazolása, sőt beismerése annak a ténynek, hogy Magyarországon a rendszerváltást megelőző években, a politikai vezetés tudtával és beleegyezésével, a felderítő és elhárító állambiztonsági szolgálatok asszisztálásával, nemzetközi terrorista szervezetek tagjai hazánkban tartózkodtak, valamint logisztikai támogatást is kaptak.

Beke József, Nemzeti Közszolgálati Egyetem RDI, IV. évfolyamos hallgató

Kutatás az alapjogok értelmezéséről Kelet-Közép-Európában – Beszélgetés Tóth J. Zoltánnal


Szerző(k): Kiss Anna

Az alapjogok a modern alkotmánybíráskodás kialakulása óta egyre meghatározóbbá válnak. Kelet-Közép-Európa államai – úgy is, mint a centralizált alkotmánybíráskodás harmadik generációjába tartozó országok – közelmúltbeli történelmük sajátosságai, az államszocializmus örökségének hátrahagyásával a demokratikus jogállamba való átmenet problémái folytán olyan kihívásokkal szembesültek, melyek lényegileg különböznek az első és második generációs alkotmánybíróságokkal rendelkező országok által egykor (vagy most) megoldandó problémáktól, noha számos közös pont van ezen országok között. Ilyen közös pont az, hogy tipikusan egy diktatórikus rendszer megszűnését közvetlenül követően születtek új (vagy tartalmilag újnak tekinthető) alkotmányok, amelyek – a korábbi helyzettel szemben – már széles körben biztosították a legkülönbözőbb emberi jogokat. Ezen jogok érvényesítését továbbá mindenhol garantálták; az eltérő történelmi helyzet azonban eltérő válaszokat szült. Éppen ezért 2020 végén a budapesti Mádl Ferenc Intézet keretében megalakult egy kutatócsoport, melynek célja hat kelet-közép-európai ország alkotmánybírósági gyakorlatának, ezen belül is a nemzetközi joggal való kapcsolattal rendelkező határozatainak, valamint a hivatkozott nemzetközi fórumok vonatkozó döntéseinek a tanulmányozása volt.

A kutatócsoport az alábbi kérdésekre keresett választ:

  • Melyek a V-4 és a kelet-közép-európai országok közös alapjog-értelmező joggyakorlatának sajátosságai; melyek a főbb különbségek?
  • Az adott országok tekintetében mi a hasonló európai joggyakorlat?

Mi volt a kutatás kiinduló hipotézise?

Tóth J. Zoltán: Kutatásunk kiindulópontja az a hipotézis, miszerint a kelet-közép-európai jogrendszerekben 1990 után felállított vagy már azelőtt is létező, de új, valódi alkotmánybíráskodást lehetővé tevő hatáskörökkel felruházott alkotmánybíróságok az alkotmányokban foglalt emberi jogok érvényesítését más kontextusban, más történelmi tapasztalatokkal felvértezetten, valamint egészen más társadalmi, illetve gazdasági körülmények, továbbá más jogi és politikai feltételek között kezdték el. Ebből pedig az is következik, hogy így máshogy nyúltak hozzá az alapvető jogokhoz, mint nyugat- és dél-európai társaik. A kutatás megindításának motivációjául szolgáló feltételezésünk az volt, hogy detektálható egy sajátos kelet-közép-európai alapjogvédelem, az alapjogok értelmezésének egy sajátos rendszerével, amely a kelet-közép-európai országokra jellemző, de nem feltétlenül az az európai alkotmányos hagyomány egészére. Utóbbit nem a nyugat- vagy dél-európai országok alkotmánybíróságainak ítélkezési gyakorlatával, hanem az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatával próbáltuk feltérképezni, mely egyszerre biztosított lehetőséget az európai alkotmányos kultúra generális jellemzőinek detektálására (és ennek a kelet-közép-európai alkotmányos kultúra jellemzőivel való összevetésére), másrészt az egyes kelet-közép-európai országok sajátos jogi problémáinak az EJEB gyakorlata fényében való értékelésére.

Mit vártak a kutatástól?

Tóth J. Zoltán: Kutatásunktól egyrészt azt vártuk, hogy megerősítse a kutatási hipotézisünket, vagyis rávilágosítson arra, helyes-e. Valóban létezik-e, legalábbis az alapjogok értelmezésének módszertanát, azaz az anyagi jogi problémák megoldási keretét jelentő eljárási-formai kérdéseket tekintve, egy sajátos kelet-közép-európai felfogás. Amennyiben igen, akkor ez miben különbözik a térségen kívüli országok közös európai alkotmányos hagyományától. Másrészt szerettük volna feltárni azokat a hasonlóságokat és különbözőségeket, amelyek az egyes kelet-közép-európai országok (konkrétan az általunk vizsgált hat ország) alkotmánybíráskodása, alapjog-értelmezése (illetve általában véve az ezen országokra jellemző alkotmányos érvelés tipikus módozatai) között fennállnak.

Mely országokra terjedt ki a kutatás?

Tóth J. Zoltán: Hat országra, Csehországra, Lengyelországra, Magyarországra, Szerbiára, Szlovákiára és Szlovéniára. Mindegyikének elemzésére felkértük az adott ország jogrendszerének egy-egy elismert szakértőjét.

Mi volt a szakértők pontos feladata?

Tóth J. Zoltán: A szakértők feladata a saját országuk vonatkozásában a releváns nemzeti alkotmánybírósági gyakorlat elemzése és annak az adott országra vonatkozó európai fórumok (EJEB, EuB) gyakorlatával való összehasonlítása volt.

Mi volt a kutatás módszere?

Tóth J. Zoltán: A kutatás alapvető módszere egyrészt – az egyes országok vonatkozásában – az esetelemző, analitikus módszer volt, másrészt pedig – az egyes fórumok tevékenységének jellemzőinek összevetését tekintve – a jog-összehasonlítás.

Milyen szempontok mentén történt a hazai alkotmánybírósági határozatok

kiválasztása?

Tóth J. Zoltán: A 30 hazai alkotmánybírósági határozat kiválasztásánál feltétel volt, hogy „fontos” ügyek legyenek, és az is, hogy az utóbbi 10 évből (2011–2020) származzanak. A tíz év meghatározása egy gyakorlati kompromisszum eredménye volt.

Ez mit jelent?

Tóth J. Zoltán: Mivel a kutatás a kelet-közép-európai országok kortárs alapjog-értelmező tevékenységére kívánt fókuszálni, ezért a régebbi határozatok beemelése a mintába nem tűnt indokoltnak, mert az eredmények nem lettek volna időszerűek. Másrészt sokkal szűkebb vizsgálati időszakot sem lehetett meghatározni, mert fennállt annak a veszélye, hogy nincs annyi „fontos” ügy az adott országban, amely elemzésre érdemes.

Miért pont 30 ügyet választottak?

Tóth J. Zoltán: Az elemszám meghatározása során azt vettük alapul, hogy legyen annyi eset, amennyi már tudományos szempontból használható következtetések levonására alkalmas, ám a kutatás időszaka alatt fel lehessen dolgozni (együtt az alkotmánybírósági határozatok által felhívott másik 30 EJEB vagy EuB döntéssel).

Akkor, ha jól értem, a 30-30 kiválasztott alkotmánybírósági határozat

tehát mind olyan, amelyekben hivatkozás van EuB vagy EJEB döntésekre?

Tóth J. Zoltán: Igen, pontosan. Lényeges szempont volt, hogy ezeket a nemzetközi bírósági döntéseket érdemben vegyék figyelembe a nemzeti határozatoknál.

El is fogadják ezeket?

Tóth J. Zoltán: Nem, az nem volt szempont, hogy a nemzeti alkotmánybíróság egyetértsen ezekkel a döntésekkel. Lehetséges ugyanis, hogy egy nemzeti alkotmánybíróság azért hoz fel például EJEB-döntéseket, hogy azok alapján, vagy az azokban foglalt érveket felhasználva döntsön el egy ügyet; de az is elképzelhető, hogy az alkotmánybíróság azért idézi ezeket a döntéseket, hogy explicit módon kinyilvánítsa az azoktól való eltérést; vagy, hogy vitatkozzon velük. A kutatás számára mindkét attitűd egyformán érdekes volt.

Melyek voltak az EJEB/EuB-döntéseknél a kiválasztási szempontok?

Tóth J. Zoltán: Annak érdekében, hogy a kutatás behatárolt legyen, minden alkotmánybírósági határozat esetében egy olyan EJEB/EuB-döntést kellett kiválasztani, amely a leginkább jellegadónak minősült az adott jogkérdés vonatozásában, vagy amelyet a nemzeti alkotmánybíróság a legfontosabbnak tartott. Az EJEB például, mint kvázi precedensbíróság, hosszan idézi saját korábbi gyakorlatát (és több kelet-közép-európai alkotmánybíróság esetében ugyanez a helyzet). Előfordulhat tehát, hogy a nemzeti alkotmánybíróság ugyanarra az ügyre maga is több, egymásra épülő, egymást erősítő EJEB-döntést idéz. Ezek valójában ugyanazokat az érveket tartalmazzák. Ez esetben sem nem volt szükséges, sem értelme nem lett volna annak, hogy ezek mindegyikét elemezze a nemzeti kutató; különösen azért, mert ezekben az esetekben általában van egy jellegadó döntés, egy leading case, amely az összes lényegi érvet tartalmazza, amit az EJEB az adott jogi problémáról gondol.

Hol és mikor olvashatjuk vagy ismerhetjük meg a kutatás eredményeit?

Tóth J. Zoltán: A kutatás eredményeit tartalmazó könyv előreláthatólag 2021 novemberében jelenik meg, amelynek bemutatója mellé egy nagyszabású nemzetközi konferenciát is tervezünk november 30-án, a kutatásban résztvevő és más neves, főként külföldi előadók, jogászprofesszorok, alkotmánybírók részvételével.

Köszönjük a beszélgetést és várjuk a kutatás részletes elemzésének az összefoglalóját!

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Az Államvédelmi Hatóság Határőrség bűnügyi helyzete 1950–1953 között


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a magyar határőrség 1950-es évek elejének (1950–1953-as évek) bűnügyi, fegyelmi helyzetével, az állomány tagjaival szemben lefolytatott ügyészségi és bírósági eljárásokkal, illetve mindezek hátterével és a határőrség ezen kérdésekhez kapcsolódó általános működési körülményeivel kívánok foglalkozni, fennmaradt levéltári dokumentumok alapján. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteménye tartalmazza a határőrség parancsnoksága ebből az időszakból csak részben fennmaradt okmányait.1  A fegyelmi, ügyészségi, bírósági eljárásokra vonatkozó dokumentumok nincsenek egységes rendszerbe szerkesztve, azokat esetlegesen, gyakran egy eljárásra vonatkozóan is külön-külön szükséges felkutatni, összegyűjteni. Az iratok értékét véleményem szerint az adja, hogy betekintést nyerhetünk egy jelentősen eltorzult politikai vezetés drasztikus eljárásrendjébe és ezen keresztül talán jobban megértjük a későbbi események gyökereit.

A határőrség működését meghatározó

néhány fontosabb körülmény

A határőrség a második világháborút követő 1945 eleji újjáalakításától 1949 december 31-ig a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében a honvédség állományába tartozott. A szervezet 1950. január elsejével az akkor megalapított „Államvédelmi Hatóság Határőrség és Belső Karhatalom”-hoz került, közvetlenül a minisztertanács, valójában a Rákosi Mátyás-féle pártvezetés direkt hatáskörébe. Ettől az időponttól lényegében a vélt politikai megbízhatóság, az alacsony társadalmi származás, a „feddhetetlen múlt”, azaz nem szolgált az illető horthysta katonai vagy rendészeti szervezetben, az elvárt párttagság vagy tagjelöltség lettek a meghatározó megítélési szempontok. Másfél év alatt eltávolították a régi tiszteket és tiszthelyetteseket, helyüket tanfolyamokon felkészített, a körülményeket és a szakmai sajátosságokat nem ismerő újoncok vették át. A határőrség létszámát felbruttósították, a sorkatonai szolgálat idejét három évre emelték, de ilyen körülmények között nem tudták megfelelő szinten kiképezni a bevonulókat, akikre a hosszú katonai szolgálat amúgy is nyomasztóan hatott, nem beszélve a rendkívül rideg életkörülményekről.

A behívást nem előzte meg biztonsági ellenőrzés és a határra kerülhettek büntetett előéletűek, háborús bűnösök, szélsőjobboldali szervezetek és fasiszta katonai alakulatok korábbi tagjai is.

A határőrséget gyakran szokás volt fegyelmezett, megbízható, elit alakulatként leírni. Ez talán megfelelt az 1970–1980-as éveknek, de nem a most említett 1950-es évek elejének. Ha belenézünk a fennmaradt napi jelentésekbe, az elmúlt 24 óra összefoglalásaiba, azok hemzsegnek az úgynevezett rendkívüli eseményektől, verekedések, leittasodások, szolgálati hely elhagyása, részegségből vagy kiképzettségi hiányból eredő fegyveres balesetek, szökések, köztük külföldre szökések, bajtársi lopások követik egymást.

Próbaképpen elég beletekintenünk az 1953. év október hónapjának összefoglalásába2 , milyen események történtek, pedig eddigre már három éve működött az új szervezet, volt idő a stabil rendszer kialakítására:

  • verekedés 10 alkalommal, köztük több csoportos, tisztek és sorkatonák egymás között és polgári személyekkel, késelés, pisztollyal lövöldözés verekedés közben,
  • halálos gázolás 1 eset,
  • gépkocsi karambol 8 eset,
  • leittasodás 4 eset,
  • önkényes eltávozás 2 eset,
  • polgári személy jogtalan meglövése 1 eset,
  • jogtalan fegyverhasználat, 1 esetben katonatársa meglövése, 1 esetben meggyilkolása,
  • botrányos magatartás nyilvános helyen 1 eset,
  • öngyilkossági kísérlet 1 fő,
  • sérülés aknarobbanástól 1 fő.

A felsorolásnál teljesen biztos, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, azok a történések, amelyek a pesti vezetés tudomására jutottak. A beosztott parancsnokok minden lehetséges alkalmat igyekeztek saját jól felfogott érdekükben az elöljáró tudta nélkül a maguk hatáskörében (szabályellenesen) „elrendezni”, ami természetesen gyakran szintén bűncselekménynek számított.

Egy 1953. augusztus 27-i keltezésű parancs lényegében katasztrofális állapotokat tükröz.3  Az év első nyolc hónapjában a bekövetkezett szerencsétlenségek hat halálos és 113 sebesült áldozatot követeltek, ez idő alatt gépkocsibalesetben 56 fő sérült meg és négy fő életét vesztette, aknarobbanástól 39 fő megsebesült, egy fő meghalt, fegyver-lőszer gondatlan kezelése miatt tíz sérülés és egy halálos baleset történt, jelzőrakéta baleset nyolc fő súlyos sebesülését okozta. A határőrségre különösen azok az események vetettek rossz fényt, amelyek nyilvános körülmények között következtek be és nagyobb visszhangot kelthettek. Augusztus 28-án egy okmányellenőrző járőr Szegeden ittasan agyonlőtt egy honvéd szakaszvezetőt majd öngyilkos lett.4  Miközben az országos politika az államhatár hézagmentes, teljes lezárását követelte, az úgynevezett büntetlen határsértések aránya (azaz a sikeres, polgári lakos által elkövetett ki- vagy beszökések) szintén ebben a hónapban a csornai kerületnél (osztrák államhatár) 40%-os, a nagykanizsai kerületnél 18%-os, a pécsi kerületnél 60%-os arányt ért el. A vezetés az egyik megoldást az ügyészségek, bíróságok szerepének erősítésében látta.5

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa (ET) 1950. évi 26. számú

törvényerejű rendelete6

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950. június 30-i ülésén fogadta el a rendeletet. Háromezres számú titkosított rendelet volt, így hivatalosan nem hirdették ki. A Magyar Közlönyben 1950. július 30-án közzétett NET 26. számú törvényerejű rendelete ehelyett, nyilvánosan, a Magyar Nemzeti Bankról szólt. Később „A törvényerejű rendeletet egy 1954-ben kelt közös legfőbb ügyészi és igazságügy-miniszteri minisztertanácsi előterjesztés hatályon kívül helyezte”7 .

A személyi állomány elvileg úgy szerzett tudomást az eredeti szigorító szándékú dokumentumról, hogy a tiszteknek kellett több alkalommal is kihirdetni, oktatáson feldolgozni. Az ország vezetése a szökések, külföldre szökések számát kívánta ezen az úton csökkenteni, esetleg megszüntetni.

Rendkívül drasztikusak a büntetési tételek:

Az 1. § 1) pontja a Néphadsereg, Államvédelmi Hatóság, rendőrség, büntetés-végrehajtás tagját életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 2) pont a polgári személyt, amennyiben repülővel vagy bármilyen más légi járművel kísérli meg a határsértést, szintén életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 3) pont szerint a büntetés halál az első kettő pont esetében, ha a cselekményt csoportosan vagy felfegyverkezve követik el.

2. §: Ha az 1. paragrafusban szereplő cselekményhez a szükséges feltételeket biztosítja, segítséget nyújt, felajánlkozik, a büntetés 10 év.

3. § 1): Az 1. paragrafus esetében a tettessel egy háztartásban élő hozzátartozót, vagy általa eltartott felnőtt korú hozzátartozóját öt évig terjedhető börtönbüntetéssel, ha a hozzátartozó a bűntett elkövetéséről megelőzően tudott és arról a hatóságnak jelentést nem tett, 10 évig terjedő börtönnel kell büntetni.

4. § 1): Az 1–3 paragrafusok esetében a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának a felfüggesztését is ki kell mondani. 2): Az 1–2 paragrafus és a 3. par 2) esetében az elkövető egész vagyonának elkobzását minden esetben ki kell mondani.

5. §: Mind katonák, mind civilek esetében ezen bűncselekménynél a Budapesti Katonai Törvényszék kizárólagos hatáskörébe és illetékességébe tartozik az eljárás.

1945–1955 között a Magyarországgal szomszédos osztrák terület szovjet megszállási zóna volt. Az itt felállított szovjet katonai parancsnokságokkal együttműködött az osztrák csendőrség. A magyar határőröket, akik kiszöktek, amennyiben nem sikerült elérniük az angol megszállási zónát és elfogták őket, visszaadták. Ugyanez vonatkozott a kiszökött civilekre is. A magyar hivatalos (határőr) szervek a szökés észlelésekor haladéktalanul értesítették a túloldali szovjet kötelékeket.

A külföldre szökések megakadályozása egyébként a korabeli szocialista országok közül még sokáig többnek – például Csehszlovákiának – is komoly problémát jelentett.8

A törvényerejű rendelet kínálta lehetőségek kihasználását több okmány is bizonyítja:

  • Jámvári Márton határőr 1953. szeptember 19-én kiszökött Jugoszláviába. Az ezt ismertető parancs fogalmazása szerint „A hazaárulásért a hazaáruló hozzátartozóit őrizetbe vettük”9 . A járőrparancsnokát, aki a kiszökést nem akadályozta meg, hadbíróság elé állították.
  • „Ország Miklós és Hidegföldi Antal áv. határőrök 1950. 12. 18-án külföldre szöktek. Az Elnöki Tanács 26/1950. rendelete alapján Ország B. Sándort, a határőr apját, és Hidegföldi Antalnét internáltuk”10 . A parancs ekkor tipikus befejezése, „Jelen parancsomat a Határőrség és a Belső Karhatalom egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni” […]11 érzékelteti, hasonló esetekben mire lehet számítani.
  • „Sólya Péter volt államvédelmi határőr, aki hazáját, a dolgozó népet, határőr elvtársait bűnös módon elárulva, a hazaárulás szégyenteljes bűntettét követte el. Sólya Pétert cselekménye során elfogtuk és hadbíróság elé állítottuk. A Katonai Főtörvényszék halálra ítélte. […] A hazaáruló szüleit őrizetbe vettük. […] Jelen parancsomat az ÁVH Határőrség egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni.”12
  • Nagy Pál határőr megszökött, elfogták, a katonai felsőbíróság kötél általi halálra ítélte, az ítéletet végrehajtották. A parancs fogalmazása: „[Á]tszökött az imperialistákhoz, dolgozó népünk gyűlölt ellenségeihez. […] A hazaárulót elfogtuk és a katonai felsőbíróság Nagy Pált kötél általi halálra, mint főbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra, mint mellékbüntetésre ítélte. […] Dolgozó népünk törvénye lesújtott a hazaárulóra, a halálos ítéletet végrehajtották. […] Jelen parancsomat az egész személyi állomány előtt 3 napon keresztül parancs-kihirdetésen ismertetni kell.”13
  • Veszprémi Imre határőr átszökött Jugoszláviába, „A hazaáruló bandita apját, anyját és testvéreit őrizetbe vettük és átadtuk Népköztársaságunk bíróságának. A hazaárulóra és családjára Népköztársaságunk törvénye, a dolgozó nép akarata kemény kezekkel sújt le.” És feladat a tisztek számára: „Személyesen hirdessék ki és magyarázzák meg.”14 .
  • A hozzátartozókkal szembeni szigorú eljárást tükrözi a következő parancs: „Ítélet, A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. szeptember 1-én megtartott tárgyaláson Egri Sándor határőrt 1 év börtönre, mert hozzájárult, hogy Tornyiszentmiklóson az ottani őrsöt teljesen szétzüllesszék, az őrs állományából 4 fő Jugoszláviába szökött,
  • Kukovics László hőr-t 5 év börtönre,
  • Juhász László polgári személyt 2 év börtönre,
  • Juhász Lászlóné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kéringer Ernő polgári személyt 5 év börtönre,
  • Kukovics Józsefné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kalmár Gábor polgári személyt 1 év börtönre,
  • Kalmár Gáborné polgári személyt 6 hónap börtönre,

azért, mert nevezettek tudomásul bírtak a megszököttek szökési szándékáról és szökési terveikről, tekintve, hogy közös háztartásban éltek és ennek ellenére erről jelentést nem tettek.”15

Arról, hogy az ET 26. sz. törvényerejű rendelete mennyire volt ismert a sor-katonák előtt, nincs adatunk. A kapcsolódó parancsok felolvasása nyilván hozzájárult a megismeréshez. Rendelkezésünkre áll két lista 1952-ből, amelyek azonos levéltári számon találhatók.16  Az anyag alkalmas bizonyos következtetések levonására. A szigorú fenyegetettség ellenére (egészen a halálos ítéletig nyúlik a büntetési tétel), 1950-ből 46 fő, 1951-ből 21 fő határőr adatai szerepelnek a kimutatáson, akik külföldre szöktek. Jelentős létszám az említett körülmények mellett. Valamennyien sorkatonák, a legmagasabb rendfokozatú „államvédelmi őrmester”. Nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel az adatok között az a félelmetes információ, hogy 46, illetve 21 főnek (1950/1951) élnek a szülei, háromnak a szülei külföldön (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia), csak anyja él 1 fő, csak apja él 5 fő. A szökésekből 35 Ausztriába, 31 pedig Jugoszláviába irányult, egy esetben nincs ilyen adat. Látszik, szinte azonos szám szerepel a két viszonylatnál. Az ekkorra végtelenül megromlott magyar-jugoszláv kapcsolat („Tito az imperializmus láncos kutyája”) biztosította, hogy a jugoszlávok nem adták vissza a kiszökötteket. Ezzel szemben az Ausztriában lévő szovjet megszállási zóna visszatartó hatással lehetett. Itt olvasható, hogy a szovjet parancsnokság 1950-ben visszaadott három főt, a következő évnél egy határőr visszaadása szerepel. 1950-ben 17 fő szökött ki fegyveresen, a következő évben, az 1951-es adatnál három főnél szerepel, hogy teljes felszereléssel, és egynél, hogy „fegyveresen szolgálatból” szökött meg. Itt már tetten érhető a 26. sz. törvényerejű rendelet ismerete. Sokan a határátlépés előtt fegyverüket, felszerelésüket magyar oldalon a műszaki zárra akasztották és kerülték a többfős szökéseket. Ezzel legalább elfogásuk esetén megelőzhették a halálos ítéletet.

A határőrség saját katonai ügyészségének megszervezése

1947-ben a határőrség még a Budapesti Honvéd Ügyészséggel működött együtt, a bekövetkezett bűncselekményeket náluk jelentették fel.

Az Államvédelmi Hatóságnál 1950. januártól felállított ügyészség megnevezése „Budapesti Központi Katonai Ügyészség Államvédelmi Kirendeltsége” lett.

Miután a határőrség vezetése elégedetlen volt részükről a fegyelmi ügyek rendezésének gyorsaságával, 1952. június 19-én javaslatot tett az ÁVH vezetőjének a határőrség szervezetén belül egy katonai ügyészi csoport felállítására, „Javaslat határőr ügyészi csoport szervezésére” címmel. Az okmány három aláírója a határőrség parancsnoka, Piros László államvédelmi vezérőrnagy (későbbi belügyminiszter), a határőrség politikai csoportfőnöke és Béres Miklós államvédelmi őrnagy, az ügyészi csoport vezetésére kiszemelt személy volt.

A dokumentum hivatkozott arra, hogy a honvédelmi miniszter „014-es számú parancsában az igazságügyi szervek munkájának megjavítására elrendelte azok átszervezését. […] Az átszervezés célja a csapatoknál előforduló bűnesetek gondos kinyomozása, a csapatparancsnokok támogatása, szoros együttműködés a csapatokkal a katonai vasfegyelem megszilárdítása, az erkölcsi-politikai állapot állandó megjavítása végett.”17

Öt pontban foglalták össze a határőrségre vonatkozó javaslat lényegét.

„1)„5 főből álló külön határőr ügyészi csoport szervezését az ÁVH. ügyészségen belül. Ez álljon egy fő csoportvezető ügyészből és négy fő nyomozó ügyészből.”

„2) A csoportvezető ügyész szorosan működjön együtt az ÁVH. Határőrség Parancsnokságával és Politikai Csoportfőnökségével.”

„3) A kerületi parancsnokok a fontosabb eseményekről tett jelenéseik másodpéldányát küldjék meg az ügyészségnek. A csoportvezető ügyész a jelentések alapján a szükséges intézkedéseket a Határőrség Parancsnokával egyetértésben tegye meg.”

„4) A Határőrség Parancsnoka az ügyészt meghallgatva dönti el, hogy egy-egy ügy hadbíróság elé kerüljön-e, vagy fegyelmi úton nyerjen elintézést, illetve tiszteknél becsület-bírósági eljárást folytassanak-e le.”

„5) A csapatoknál a kisebb ügyek kivizsgálására a tiszti állományból megfelelő számú vizsgáló tiszteket kell kijelölni. Ezek számát a Határőrség Parancsnoka állapítja meg. A vizsgáló tisztek a csapat-parancsnoktól kapott utasítások alapján folytatják le a vizsgálatot, amit a beosztásukkal járó feladataik ellátása mellett kötelesek elvégezni.”18

A dokumentumból kiderül, és valójában így is történt, hogy a határőrség parancsnoka lett a vízválasztó abban a kérdésben, adott esetben megindul-e az ügyészi eljárás és lesz-e bírósági ítélet. A rendelkezésre álló statisztikából látni fogjuk, szinte minden bírósági ítélet elmarasztaló döntést hozott.

A fegyelem helyreállítása, fenntartása érdekében az országos vezetés rendelkezésére álló eszközök között lényeges szerepet játszottak a katonai ügyészségi és bírósági eljárások. A határőrség helyzetét ezen a téren segítette, hogy szervezetében végül is „saját” ügyészség működött „Magyar Népköztársaság Határőrség Katonai Ügyészsége” megnevezéssel.

A határőrség történetében két olyan időszak volt, amikor az ügyészségi szervezet rendkívüli szerepet töltött be, 1950–1953 és 1956 decembere – 1957 vége között.

Ez a lehetőség 1958. január 1-jéig létezett, amikor az önálló határőr katonai ügyészséget megszüntették és az ügyek átkerültek a területi (regionális) katonai ügyészségekhez.19  „A Katonai Ügyész Elvtárssal egyetértésben a Határőrség Katonai Ügyészségének ügyészeit 1958. január 1-el a Budapesti, a Szegedi, a Győri, a Kaposvári és a Debreceni Katonai Ügyészségekhez vezénylem. A Határőrség Katonai Ügyészségének központosítását Budapest székhelyre ezzel megszüntetjük és a jövőben a határőrök bűnügyeiben az egyes területi katonai ügyészségekhez vezényelt határőr ügyészek járnak el.”20  A feljelentéseket ettől az időponttól ahhoz az ügyészséghez kellett küldeni, amelynek területén a bűncselekményt elkövették. A kerületek nyomozótisztjei is az újonnan kijelölt ügyészségekkel tartották a kapcsolatot. A határőrséghez tartozó ügyészek személyzeti parancsait továbbra is a határőrség parancsnoka írta alá, mert szervezetileg a határőrség állományában maradtak.

Az 1950–1953 között bekövetkezett események kivizsgálásában az ügyészség beosztottai csupán esetenként vettek részt. A kivizsgálás ad hoc, a történés jellegétől függően létrehozott bizottságok feladata volt. Ezekben, például gazdasági jellegű probléma (sikkasztás) esetén, a gazdasági osztály képviseltette magát. Más esetekben ez a terület teljesen kimaradt és jellemzően a határőrizeti, a politikai és a parancsnoki beosztásban dolgozókból állították össze a csoportokat (pl. aknarobbanástól bekövetkezett sérüléskor a műszaki osztály képviselői). Súlyos esetekben, vagy ha az országos vezetés elégedetlen volt a kerületek bizottságainak jelentésével, szinte „másodfokon” Pestről is leküldhettek egy újabb kivizsgáló csoportot. A végül összeállt dokumentáció egyes esetekben elismerésre méltó alaposságot tükröz, benne tanúmeghallgatási jegyzőkönyvek, a helyi parancsnokok kivizsgálási jelentései, személyzeti jellemzések, vázlatok, rajzok, térképrészletek, boncolási jegyzőkönyvek, szakértői vélemények, leltárok stb. A kerületektől felterjesztett anyagok mindig javaslatot tettek a további eljárásra, a történtek megítélésére. A teljes dosszié a határőrség parancsnoka elé került végső döntésre. Az akkori idő szabályzásának megfelelően a vezető aláírása mellett mindig megtaláljuk a politikai osztály vezetője, vagy a politikai csoportfőnök egyetértő szignálását. Az iratgyűjtő ezt követően kerülhetett az ügyészséghez, vagy visszaadták parancsnoki hatáskörbe a lényegesen enyhébb fegyelmi eljárás lefolytatására.

Az országos parancsnok szerepét tükrözi egy fennmaradt jelentés.

  1. október 29-én Hegyeshalom őrsön két ügynök követett el büntetlen határsértést kifelé, közben a járőrrel tűzharcot vívtak, mindkét határőr megsebesült, egyikük a kórházban meghalt. Az érintett körzet határőrkerület parancsnoka javaslatot tett a szomszédos járőr bíróság elé állítására segítségnyújtás elmulasztása címen. „Egyetértek, végre kell hajtani” – írta rá az okmányra Piros László tábornok.21

A határőrség az úgynevezett „házi parancsaiban”, amelyek a folyamatos belső működést szabályozták, a Budapesti Katonai Törvényszék főtárgyalásaira „haditörvényszéki tag”-okat, alkalmanként egy tisztet, két tiszthelyettest, két sorkatonát, máskor „haditörvényszéki ülnökként” tisztet rendelt ki. A sorkatonák látszólagos részvétele az ítélkezés folyamatában csupán kívülről lehetett a demokrácia jele, valójában nem enyhítette a rendkívüli szigorúságot.

A levéltárban az 1950-es év 40-41-42. számú dobozaiban összegyűjtve maradtak fenn a büntetőeljárások anyagai. Közöttük:

  • 29 bírósági ítélet 28 személlyel szemben;
  • 88 vádirat – a legtöbb vádiratnak nincs meg a folytatása a bírósági tárgyalások formájában és a bírósági ítéletek többségének nem található a vádirati előzménye;
  • határozat nyomozólevél kiadásáról nyolc esetben, egy pedig a visszavonásról;
  • 14 határozat a büntetőeljárás indításának megtagadásáról.

Állománykategóriás megoszlása szerint az okmányok alanyai: tiszt 19 fő, tiszthelyettes 20 fő és sorkatona 85 fő. Az 1950-es év a határőrségnél a nagy tisztogatás éve volt. Ez bizonyos értelemben tükröződik a tisztek és tiszthelyettesek magas számában a statisztikában. 1950. január 1. – 1951. február 1-jéig a határőrségnél eredetileg meglévő 481 fő tisztből 218 főt, és a 893 fő tiszthelyettesből 310 főt távolítottak el.

Az 1952-es évből fennmaradt a levéltárban két statisztika22 , amelyet 1952 októberében készítettek. Az egyik az 1951-ben lefolytatott, a második az 1952. szeptember 30-ig lezajlott bűnvádi eljárások adatait tartalmazza.

Hadbíróságnak 1951-ben összesen 203 főt adtak át. Ebből 202 főt ítéltek el. Lényegében az ügyek 0,49%-ában született felmentő ítélet. Azonnal feltűnik, hogy a bíróság elé kerültek esetében mindig elmarasztaló ítéletet látunk.

Az elítéltek állományviszonya:

  • tiszt 17 fő (12 fő alhadnagy, 2-2 fő hadnagy és főhadnagy, 1 fő őrnagy, azaz az utolsót leszámítva csupa alacsony rendfokozat);
  • tiszthelyettes 44 fő (az anyag nem részletezi, de ebben az időben már csak kisebb számban szolgáltak a határőrségnél hivatásos tiszthelyettesek, itt feltételezhetően gyakran úgynevezett „továbbszolgáló”, négy év szolgálatot vállalt katonákról lehet szó);
  • sorkatona 142 fő.

A bíróság elé állítottak ítéletének időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő börtönbüntetés 21 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig terjedő börtönbüntetés 61 fő;
  • 1 évtől 5 évig terjedő börtönbüntetés 93 fő;
  • 5 évtől – legmagasabb halálbüntetés 27 fő (a statisztika így tartalmazza, ezzel a „legmagasabb halálbüntetés” fogalmazással nem derül ki a halálos ítéletek száma).

      Összesen 202 fő; mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 120 fő.

Hadbíróságnak átadott személyek cselekményeinek megoszlása:

  • szolgálati bűntett 35 fő;
  • anyagi visszaélés 41 fő;
  • leittasodás szolgálatban 22 fő;
  • demokráciaellenes kijelentés 9 fő;
  • szökés, önkényes eltávozás 11 fő;
  • parancsmegtagadás 1 fő;
  • emberölés, jogtalan fegyverhasználat 6 fő;
  • erőszakos nemi közösülés 4 fő;
  • gépkocsi karambol 12 fő;
  • testi sértés, verekedés 7 fő;
  • szolgálati hatalommal való visszaélés 11 fő;
  • függelemsértés 4 fő;
  • bajtársi lopás 34 fő;
  • hazaárulás 4 fő;
  • öncsonkítás 2 fő.

Összesen 202 fő.

Hazaárulásért négy fő lett elítélve, miközben 1950–1951 során a határőrség kimutatása 67 fő külföldre szökését tartalmazza. Esetleg még lezáratlan büntetőeljárás folyt ilyen ügyekben, vagy csupán ennyi személyt sikerült a cselekményt követően elfogni.

Az 1951-es évben összesen 12 helyszíni tárgyalást tartottak. Az elítéltek száma havonta 9-35 fő között mozgott, de átlagosan havonta 10-20 fő ügyében született ítélet. Az elítéltek száma havonként január és december között: 35-16-12-24-13-18-10-19-18-11-17-9, összesen 202 fő volt.

Az 1951-es évről szóló anyag külön szerepelteti a határőrségi elhárító szolgálat által kezdeményezett bűnvádi eljárásokat. Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás összesen 45 fő esetében volt, 44 főt közülük elítéltek. Az ítéletek is súlyosabbak az előző kategóriánál. A 44 főből 4 évig terjedő börtönbüntetést kapott 5 fő és „5 évi börtönbüntetéstől – halálbüntetés” megfogalmazás szerepel 39 fő esetében.

Az állománykategória megoszlása:

  • tiszt 13 fő;
  • tiszthelyettes 8 fő;
  • legénységi állományú 23 fő;
  • polgári alkalmazott 1 fő.

A cselekmények jellege már mutatja az elhárító szolgálat tevékenységének irányát:

  • háborús bűntett 4 fő;
  • demokrácia- és pártellenes bűncselekmények 15 fő;
  • szabotázs 5 fő;
  • kémkedés 3 fő;
  • anyagi visszaélés 2 fő;
  • hazaárulási kísérlet 6 fő;
  • szökés 2 fő;
  • fegyveres szervezkedés 1 fő;
  • hazaárulás elősegítése 5 fő;
  • embercsempészés 2 fő.

Összesen 45 fő.

A kimutatás szerint az 1951-es évben a határőrség állományából 249 fő került hadbíróság elé és csupán kettő eljárásában nem született elmarasztaló ítélet. Ez a szám még akkor is rendkívül magas, ha egy 18 500 fős szervezetről van szó.23

A második lista az 1952-es adatokat tartalmazza szeptember 30-i időpontig. E szerint:

  • A hadbíróságnak átadtak 150 főt.
  • Közülük összesen elítéltek 115 főt.
  • Folyamatban volt 35 fő eljárása.

Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás 26 fő esetében történt, mindenkit elítéltek. A következő adatsornál zárójelben szerepelnek az elhárító szolgálatra vonatkozó adatok.

Állománykategória szerint:

  • tiszt 17 fő (1 fő);
  • tiszthelyettes 24 fő (4 fő);
  • legénységi állományú 109 fő (21 fő).

A megszületett ítéletek időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő büntetés 9 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig 38 fő (3 fő);
  • 1 évtől 5 évig terjedő büntetés 57 fő (11 fő);
  • „5 évtől – legmagasabb halálbüntetés” 11 fő (12 fő).

Mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 36 fő (12 fő).

Az előző dokumentum az elkövetett cselekményeket és az ítéleteket nem társítja, így nem tudhatjuk meg, milyen cselekményért milyen súlyú ítéletet szabtak ki. A megtalálható személyzeti parancsok ebben a kérdésben nyújtanak némi támpontot, mert ezekben szerepelnek az elkövető adatai, a cselekmény megnevezése és a bírósági ítélet. 1952-ből fennmaradtak a sorállományra vonatkozó személyzeti parancsok, de sajnos csak januártól július 31-ig.24  A Budapesti Hadbíróság hét hónap alatt hozott 46 ítéletét tartalmazzák és így bizonyos viszonyítási alapot nyújtanak számunkra, mely cselekményeket üldözték leginkább. Egy évig terjedő 17, egy és két év között 10 ítélet található.

A legsúlyosabb büntetések:

  • 12 év börtönbüntetés külföldre szökés előkészületéért;
  • 10 év börtönbüntetés, mert szolgálatban leittasodott, agyonlőtt egy 11 éves kislányt és súlyosan megsebesítette a járőrtársát (a járőrtársat, aki szintén ittasan megsebesítette a parancsnokát, tíz hónapra ítélték);
  • 6 év börtönbüntetés, hazaárulást elkövető társai szándékáról tudomást szerzett, nem jelentette;
  • 5 év börtönbüntetésre ítéltek öt főt, egy nemi erőszak, négy esetben szökés (csupán néhány nap távolmaradásról van szó) miatt;
  • 4 év börtönbüntetés három főnek (ketten lefeküdtek szolgálatban aludni és a járőrtársaik kiszöktek Ausztriába, egy pedig szökésért);
  • 2 év, 1 év, 1 év 8 hónap, 1 év 6 hónap ítélet, mert megtudták, hogy az egyik társuk (Tóth József) meg akarja gyilkolni Németh Ferenc határőrt és azt nem jelentették a brennbergbányai őrsön;
  • 1 év 6 hónap öncsonkításért;
  • 1 év 6 hónap, mert gondatlanságból polgári lakost agyonlőtt;
  • 1 év, mert gondatlanságból társát agyonlőtte.

Világosan látszik, mit ítéltek meg enyhébben. Sorkatona őrvezető ügye szerepel a parancsban, aki „a Határőrség tagjai és polgári személyek között támadt verekedés alkalmával szolgálati fegyverét jogtalanul használta, miáltal az ott tartózkodó személyek életét és testi épségét veszélyeztette, ezért 20 /húsz/ nap laktanyából való eltávozási engedély megvonásával fenyítem meg”25 . Aláírta Piros László vezérőrnagy, mint a határőrség parancsnoka. Lényegében az első számú vezetőnél dőlt, el mi megy tovább az ügyészséghez és a bírósági szakaszba. Az őrvezető, vélhetően, mert ezt az okmány nem tárgyalja, ha nem is helyes módon, de megszüntette a verekedést és ezt méltányolták neki egy semmilyen súlyú fegyelmi felelősségre vonással.

Amennyiben kitekintünk az 1954-es évre is, láthatjuk, nem csökkentek a fegyelemsértések. A büntetőeljárásokra csupán az úgynevezett „tiszthelyettesi és legénységi parancs”-okból26  tudunk következtetni. Sajnos ezek is hiányoznak a március-július közötti időszakból. A tisztekről egyáltalán nem rendelkezünk adatokkal. Az előbb említett parancsokban 68 sorkatona elítélése szerepel. Az ítéletek lényegesen enyhébbek a megelőző évinél, két esetben fordul elő a legsúlyosabb 4 év 6 hónap büntetés, az egyik szolgálati hely elhagyásáért, a másik ismételt szökésért. Járőrparancsnok elítélése kétszer található, mert a járőrtársa külföldre szökött (hazaárulást követett el), mindkétszer 10-10 hónap börtönbüntetéssel. Rokonokkal szembeni eljárás már nincs a parancsokban.

Zárógondolatok

Az ÁVH Határőrség működése az 1950. januári megalakítását követően rendkívül nehezen stabilizálódott. Ennek több megkerülhetetlenül ható oka volt, amelyek elválaszthatatlanok az ország akkori általános politikai és gazdasági helyzetétől. Alapvető ezek közül a politika azon teljesíthetetlen követelése, hogy az ország államhatárait összefüggően, hézagmentesen, átjárhatatlanul zárják le. A határőrséghez kapcsolódó kapkodást és a politikai irányvonal kiszámíthatatlan változásait mutatja többek között, hogy a szervezetnek 1949–1953 között négy év alatt négy különböző országos parancsnoka is volt, az egyéb személyi változásokról nem beszélve. Az amúgy végrehajthatatlan elvárásokat a legdurvább jogi eszközök alkalmazásával igyekeztek alátámasztani. Egyéb tényezők: a régi hivatásos állomány elbocsátása; a határőrség létszámának jelentős felemelése, amelyet nem követett minőségi javulás, majd ismételt leszervezés 1953-ban; a szomszédos országokkal, Jugoszláviával és Ausztriával ok nélküli kiélezett viszony befolyásoló hatása; a sorállomány anyagi helyzetének alacsony szintje.

A határőrség fegyelmi helyzetéről, azaz azon fegyelmi ügyekről, amelyeket parancsnoki (mondjuk úgy munkáltatói) hatáskörben rendeztek le, nem maradt fenn összefoglaló kimutatás. A bűnügyi esetekről is csak részlegesen. Az egyes történéseket a többi dokumentum közül aprólékosan lehet kiválogatni, esetenként öt-hat okmányból összerakni. Szinte alig létezik olyan dosszié a levéltárban, amelyben az első jelentéstől az ügyészségi vádiraton keresztül a bírósági ítéletig minden együtt található.

Magukat a bekövetkezett bűncselekményeket két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az elsőbe azokat az eseteket sorolnám, amelyeket egyetlen fegyveres szerv sem tolerál, és amelyek függetlenek az ország és a fegyveres szervezet politikai beállítottságától. Ilyennek ítélem a bajtársi lopásokat, a leittasodásokat, a részegen elkövetett lövöldözéseket és emberöléseket, a nemi erőszakot stb. Más megítélés alá eshetnek a szökések, a vitathatatlanul politikai jellegű eljárások.

Az előző beosztás tükröződik a bekövetkezett cselekmények kivizsgálásában, nyomozásában. Találhatunk részletes, utólag is vitathatatlan, reális megítéléseket, eljárásokat. Mások esetében azonnal megfogható a politikai jellegű megközelítés, a vezetői célzatosság, úgymond a „határőrségi érdek” képviselete, lásd az alábbi publikációt27 , amelyben a fentieknek megfelelően olvasható egy hatbekezdéses vádirat, amelyből három szakasz a politikai vezetés iránti hűségről szól.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Az online gyermekpornográfia és a büntetőjog¹


Szerző(k): Mezei Kitti

Bevezetés

A gyermekpornográfia esetén olyan bűncselekményről van szó, amely a gyermekek szexuális – és akár kereskedelmi – célú kizsákmányolását jelenti. A tiltott pornográf felvételek terjesztése nagyon gyakran visszafordíthatatlan kárt képes okozni a gyermekek testi és lelki fejlődésében. A mai infokommunikációs technológiai fejlődés következtében azonban még súlyosabb következményekkel is járhat, hiszen a felvételek még hosszú évekkel később is elérhetők maradnak (például az interneten terjesztik, távoli szervereken tárolják, illetve a felhőbe feltöltik stb.). A modern technológia azt is lehetővé teszi, hogy újfajta előállítási módszerek terjednek el, amelyekkel az elkövetők a gyermekpornográfiát tiltó szabályok kijátszására tesznek kísérletet.

A gyermekpornográfia nem tekinthető új jelenségnek, már az 1960-as években is jelen volt,2  ennek ellenére még sincs nemzetközileg elfogadott fogalma, meghatározása országonként eltér. Léteznek nemzetközi minimumstandardok, amelyek megfogalmaznak egy szilárd jogi alapot az ilyen típusú magatartások tilalmára és az elkövetők felelősségre vonására vonatkozóan. Kérdés azonban, hogy mindez elegendőnek tekinthető-e. A tanulmány elsősorban az online gyermekpornográfia büntető anyagi kérdéseivel foglalkozik, különös tekintettel a digitális elkövetési környezetből eredő kihívásokra.

A sértetti életkor kérdése

Fokozott figyelmet kell szentelni a gyermek terminológiájára, különös tekintettel az online szférára. A gyermek szexuális kizsákmányolással és bántalmazással (sexual exploitation and abuse) szembeni védelme nem csökkenthető azért, mert az a gyermek online tevékenységéhez kapcsolódik.3  A korhatár megállapítása egy vitatott kérdés a gyermekek esetében. A nemzetközi dokumentumok többsége egységesnek tekinthető az életkort illetően, de kisebb mértékben eltérnek.

Az 1989-es Gyermekek jogairól szóló ENSZ Egyezmény4  vonatkozásában a gyermek az a személy, aki 18. életévét nem töltötte be, de ez alól kivételt biztosít, amennyiben az alkalmazandó jogszabályok értelmében a nagykorúságát már korábban eléri. A Budapesti Egyezmény5  pedig a gyermek helyett a kiskorú fogalmát használja. Az egyezmény szerint kiskorúnak minősül az a személy, aki még nem töltötte be 18. életévét, de az aláíró felek alacsonyabb korhatárt is meghatározhatnak, amely azonban nem lehet kevesebb a 16. életévnél.

A Lanzarote Egyezmény6  értelmében pedig a gyermek minden 18 éven aluli személy és kivétel alkalmazását nem engedi.

A 2011/92/EU számú irányelv7  értelmében gyermeknek minősül bármely 18 évesnél fiatalabb személy és kiegészül a beleegyezési korhatár fogalmával is, amely azon életkort jelenti, amely alatt a nemzeti joggal összhangban tilos a gyermekkel folytatott szexuális cselekmény.

Ezek alapján megállapítható, hogy a gyermeknek nemzetközi jogi meghatározása általánosan a 18. életévhez kötött, de az egyezmények egy része eltérést enged, amelyből adódóan az egyes országokban szabályozási különbözőségek mutatkozhatnak.

Napjainkra már a fiatalok jellemzően a 18. életévük betöltését megelőzően szexuális cselekményt folytatnak. A különböző nemzeti jogokban nincs összhang a szexuális cselekményekbe való beleegyezési korhatár és a sértetti életkor között a gyermekpornográfia esetében. Az európai országok többségében a harmonizált szabályozásnak köszönhetően a 18. életévét be nem töltött személyekről készült ilyen jellegű tiltott felvétel bűncselekménynek minősül – amelyet a hazai 2012. évi C. Büntető Törvénykönyv (Btk.) is követ –, míg például a beleegyezési korhatár nagyobb eltéréseket mutat országonként: Magyarországon a 14. életévhez8 , Spanyolországban a 13.-hoz, Németországban és Belgiumban a 16. életév betöltéséhez kötött. Mindenképpen szükség lenne egy nemzetközi vagy legalább európai szintű konszenzusra az említett életkorok közelítésére vonatkozóan.9  Külön érdekesség, hogy a német büntetőjog a 14 év alattiakra vonatkozó gyermekpornográfiát és a 14 év felettieket, de még a 18 év alattiakat érintő fiatalkorú pornográfiát is megkülönböztet.10

A gyermekpornográfia fogalmi ismérvei

A gyermekeket érintő fogalmak esetében eltérő megközelítések jellemzőek országonként, nincs ez másképpen a gyermekpornográfia esetében sem. Ezért szükség lenne az együttműködés elősegítése érdekében, hogy egy egységes fogalomhasználat váljon elfogadottá nemzetközi szinten. Az Europol és az Interpol elutasítja a gyermekpornográfia fogalmának a használatát, helyette a gyermek szexuális bántalmazását vagy kizsákmányolását ábrázoló anyag (child sexual abuse material vagy child sexual exploitation material) kifejezést használják, mert álláspontjuk szerint sokkal pontosabban tükrözi a súlyosságát és a valós természetét a tartalomnak, illetve kétségbe vonja azokat az elképzeléseket, amelyek szerint az ilyen magatartások a gyermek beleegyezésével végrehajthatók.11

A nemzetközi jogi dokumentumokban azonban jellemzően a gyermekpornográfia (child pornography) terminológiát használják és a meghatározásával kapcsolatban megegyeznek a hasonló fogalmi ismérvek használatával, mégis országonként egyes alapvető kérdésekben eltérések mutatkoznak, köszönhetően a diszpozitív szabályozásnak.12

Az ENSZ Egyezmény kötelezi a részes államokat arra, hogy védjék a gyermekeket a nemi kizsákmányolástól és a nemi erőszak minden formájától. Kötelesek a szükséges intézkedéseket megtenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a gyermekek pornográf jellegű műsorok vagy anyagok elkészítése céljából történő felhasználását. Az egyezmény azonban nem tér ki a gyermekpornográfia definiálására.

A Budapesti Egyezmény13  szabályozta először a tartalom-bűncselekmények között a gyermekpornográfiát, mely bűncselekménytípus elkövetésénél elsődleges célként jelenik meg az egyénnek és a közösségnek való közvetlen – általában erkölcsi – károkokozás.14  A „gyermekpornográfia” fogalma alatt olyan pornográf termék értendő, mely vizuális úton ábrázol kifejezetten szexuális magatartást (sexually explicit conduct)15  tanúsító kiskorú személyt, vagy kiskorúnak tűnő személyt, vagy kiskorú személyt megjelenítő valósághű ábrázolást. Utóbbi két ponttól eltérést enged az egyezmény; például Magyarország, Dánia, Svájc és az Egyesült Királyság kikötötte, hogy nem alkalmazza a kiskorúnak tűnő személyre vonatkozó pontot.16

A Lanzarote Egyezmény szerint17  a „gyermekpornográfia” kifejezés minden olyan anyagot jelent, amely vizuálisan ábrázol egy valós vagy színlelt, egyértelműen szexuális cselekményben részt vevő gyermeket, vagy egy gyermek nemi szerveinek elsődlegesen szexuális célú ábrázolását. A Lanzarote Egyezmény tehát nem határozza meg egzakt módon, hogy milyen formában tárgyiasul a gyermekpornográfia, csupán azt, hogy az mit tartalmaz (mit ábrázol, jelenít meg képileg), valamint, hogy a gyermekpornográfiával összefüggésben mely elkövetési magatartások büntetendőek.

Mindkét egyezménynél közös vonás, hogy mérlegelési jogot biztosítanak a feleknek arra vonatkozólag, hogy részben vagy egészben kriminalizálják vagy sem a kizárólag színlelt ábrázolásból vagy egy nem létező gyermek valósághű képeiből álló pornográf anyagot. Utóbbihoz tartozik az ún. virtuális gyermekpornográfia (virtual child pornography),18  amely magában foglalja a számítógép által generált képeket (CGI), rajzokat, festményeket, képregényeket és rajzfilmeket, mint például a manga és anime,19  amelyek egyértelműen szexuális cselekményben részt vevő, nem valóságos gyermekeket ábrázolhatnak.

A másik csoportosítás pedig az ún. pszeudo-gyermekpornográfia (pseudo-photographs vagy morhphed images), amely olyan számítógéppel, digitálisan megváltoztatott fényképet vagy fényképmontázst tartalmaz, mint például egy felnőttet ábrázoló képet úgy módosítanak, hogy úgy tűnjön, mintha egy gyermek testét ábrázoló kép lenne vagy egy felnőtt testéhez illesztik a valós gyermek arcképét, vagy a képet egyéb módon manipulálják (például a ruha eltávolításával).20  E körben említhető, hogy új kihívást jelent a szexuális célzattal, a mesterséges intelligencia, avagy algoritmus által manipulált felvételek (deepfake pornography) közzététele és terjesztése,21  amelyben valósághűen más személynek láttatja valamely pornográf anyag szereplőjét.22

Az ilyen tartalmak jogi megítélése országonként eltérést mutat, például Németország (pl. Second Life-eset)23 , Franciaország24  és az Egyesült Királyság büntetni rendeli a virtuális gyermekpornográfiát is, míg hazánkban 2021-ig kizárólag a valós személyeket ábrázoló felvételek vonhattak maguk után büntetőjogi következményeket. Az új hazai szabályozás szerint25  a Btk. 204. § (8) bekezdésében egy olyan értelmező rendelkezés került meghatározásra, amely a nemzetközi dokumentumoknak megfelelően módosítja a pornográf felvétel fogalmát, e paragrafus szerint „a másnak vagy másoknak a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal, célzatosan a nemi vágy felkeltésére irányuló, módon történő ábrázolása, ideértve a nem létező személy vagy személyek valósághű ábrázolását is”. „A jogalkotó tehát továbbra is fenntartja a bűncselekmény törvényi egységi jellegét, ugyanakkor ezt nem magában a diszpozícióban, hanem az idézett autentikus interpretáció keretei között teszi.”26  Nóvum, hogy immár a fiktív személy(ek) valósághű ábrázolásával (pszeudoképpel) is elkövethető lesz a bűncselekmény, amely tehát a Budapesti Egyezmény főszabályához igazodik. A törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás ugyanakkor kiemeli, hogy a valósághű alatt a valóságoshoz megtévesztésig hasonló ábrázolást értjük, amikor nem lehet és nem is várható el annak megítélése, hogy valóságos-e a személy, tehát nem a rajzfilmek vagy festmények értendők ide.

A virtuális gyermekpornográfia bár nem jár szükségszerűen közvetlen fizikai sérelemmel, mégis ártalmas a gyermekekre nézve, mert az ún. „grooming”, a gyermekek szexuális célzatú kapcsolatfelvétele (solicitation of children for sexual purposes) során felhasználhatják, és ezzel bátoríthatják őket a szexuális tevékenységben történő részvételre. Az elkövetők szempontjából a virtuális felvétel hozzájárulhat a gyermekek iránti szexuális fantáziák kialakulásához, serkentheti a hajlandóságukat az elkövetésre,27  illetve segít az ilyen pornográf felvételek keresletének és egyben piacának a fenntartásában. További problémát jelent, hogy kulturális toleranciát teremt a gyermekek szexuális célú ábrázolásával szemben.28

A szakirodalomban vitatott, hogy a virtuális pornográf anyagot, vagy annak felhasználását kellene büntetni.29  Vannak, akik úgy gondolják, hogy a virtuális gyermekpornográf felvételek önmagukban nem ártalmasak, de bizonyos felhasználási esetekben igen, és csak akkor kellene bűncselekménynek minősíteni, ha a kapcsolatfelvétel folyamata során használják fel a gyermekkel szembeni szexuális célzatú abúzusra vagy kizsákmányolásra. Fontos megjegyezni, hogy a grooming esetei azonban gyakran nehezen bizonyíthatók, így a felelősségre vonás is nehezebb, sőt el is maradhat bizonyítottság hiányában.

A nemzetközi jogi szabályozások közül először a Lanzarote Egyezmény hívta fel a grooming büntetésére a szerződő feleket, amely a gyermek szexuális bántalmazásának az előkészítését jelenti, amely során az elkövetőt az motiválja, hogy a gyermeket a saját szexuális vágyának a kielégítésére használja fel.30  Az egyezmény szerinti meghatározása a következő: ha egy felnőtt az infokommunikációs technológiák igénybevételével találkozóra szóló szándékos ajánlatot tesz szexuális célzattal (például az ún. sexting)31  a szexuális beleegyezési korhatárt be nem töltött gyermeknek a meghatározott bármelyik bűncselekmény elkövetése céljából,32  amennyiben az ajánlatot a találkozó létrejöttéhez vezető lényeges cselekmények követték (például az elkövető a megbeszélt helyszínre érkezik).33

2015-ben a Lanzarote Bizottság véleményt adott ki az „online grooming”-ra vonatkozóan, mert megállapítást nyert, hogy a jelenlegi és jövőbeli technológiai fejlettség mellett lehetőség van a szexuális bántalmazás kizárólag online elkövetésére a személyes találkozó létrejötte nélkül is. A szerződő feleknek meg kell fontolniuk a kriminalizáció kiterjesztésének lehetőségét azokra az esetekre is, amikor csak online környezetben valósul meg a szexuális célú kapcsolatfelvétel, mert a gyermekeknek komoly sérelmet lehet okozni ilyen formában is, és ugyanolyan kockázatnak vannak kitéve, mint offline (például az ún. „screen-to-screen” chat vagy webkamerával történő videókommunikáció során szemtanúi lehetnek vagy könnyen rábeszélhetők kifejezetten szexuális cselekmény végzésére a kamera előtt; és tovább nehezíti a helyzetet, hogy ezek a funkciók már szélesebb körben, a különféle mobilalkalmazásokon keresztül is elérhetők).34  A technológiai fejlődés nyújtotta előnyöket azonban nemcsak az elkövetők, hanem immár a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelemben is kihasználják (például az ún. webcam child sex tourism visszaszorítása érdekében). Egy projekt keretében például egy Sweetie 2.0 elnevezésű chatbotot alkalmaznak, amely egy virtuális tízéves gyermeket (kislányt) személyesít meg. Sweetie egy chatbot-motor és 3D-s képek segítségével párbeszédet folytat az online fórumokon és chatszobákban. Minden chatbeszélgetést rögzít a rendszer, amely az adatok értékelésével segíti az elemzőket az „online szexuális ragadozók” besorolásában. A beszélgetések adatait csevegésenként dolgozzák fel, és minden egyes csevegő-partnerhez profil készül, ami segít a visszatérők azonosításában.35

A legtöbb esetben a grooming kezdeti folyamata részét képezi az ún. „sex-tortion”, vagyis a szexuális zsarolás. Az elkövető a gyermek bizalmába férkőzik (például a felnőtt fiatalkorúnak adja ki magát és barátkozik a gyermekkel, kifejezetten szexuális tartalmú anyagot mutat neki, hogy csökkentse a szexualitáshoz kapcsolódó gátlásait)36  és kihasználja a sebezhetőségét annak érdekében, hogy a gyermeket ábrázoló szexuális jellegű képekhez vagy videókhoz jusson hozzá, amit végül a zsarolás fázisa követ.37  A sextortion azt jelenti, hogy az elkövető kényszeríti, zsarolja az áldozatát, hogy szexuális szívességet teljesítsen a részére, vagy további kompromittáló képeket vagy videókat küldjön magáról, amennyiben a kérésnek nem tesz eleget, akkor a már birtokában lévő felvételnek a megosztásával fenyeget (például a közösségi médián keresztül), és ezzel már irányítása alá vonja a gyermeket.38

Az EU 2011/92/EU irányelv 6. cikkében a gyermekkel való, szexuális céllal történő kapcsolatfelvételre vonatkozó minimumszabályokat rögzít, amely (1) bekezdésében ugyanúgy rendelkezik, mint a Lanzarote Egyezmény, azonban kiegészül azzal, hogy az ilyen szándékos magatartás szabadságvesztéssel büntetendő, amelynek felső határa legalább egy év. Mindez magában foglalja az online és offline kapcsolatfelvétel eseteit is és mindkettő ellen fel kell lépniük a tagállamoknak. A magyar Btk. esetében a grooming-ra vonatkozó szabályok a szexuális visszaélés 198. § (2) bekezdésébe és a gyermekpornográfia 204. § (6) bekezdésébe lettek beépítve.39  Az irányelv a tagállamokat kötelezi továbbá, hogy büntetendő legyen az a gyermekpornográfia megszerzésére vagy birtoklására, vagy a tudatos hozzáférésnek az elkövetésére tett kísérlet, melynek során egy felnőtt beleegyezési korhatárt el nem ért gyermeket hív fel a szóban forgó gyermeket ábrázoló gyermekpornográfia nyújtására.

Az irányelv értelmében „gyermekpornográfia” minden olyan anyag, amely vizuálisan ábrázolja a kifejezetten szexuális magatartást tanúsító vagy ilyen magatartást színlelő gyermeket; vagy gyermek nemi szerveit mutatja be, elsődlegesen szexuális céllal; vagy minden olyan anyag, amely vizuálisan ábrázolja a kifejezetten szexuális magatartást tanúsító vagy ilyen magatartást színlelő gyermeknek tűnő személyt, vagy amely gyermeknek tűnő személy nemi szerveit mutatja be, elsődlegesen szexuális céllal; vagy kifejezetten szexuális magatartást tanúsító gyermek valósághű képei, vagy gyermek nemi szerveinek valósághű képei, elsődlegesen szexuális céllal. Vitatott téma a saját készítésű, 18. életévet be nem töltött személyekről készült pornográf anyagok büntetőjogi értékelése.40  Például a gyermekpornográfia büntetőjogi tényállása kapcsán felmerült javaslatként, hogy dekriminalizálni kellene, ha például két 17 éves személy egymásnak pornográf felvételt küld saját magáról.41  Azonban az ilyen irányú törekvés fő szabály szerint európai uniós kötelezettségbe ütközne, mivel a 2011/92/EU irányelv nem tesz különbséget az elkövetők életkora körében.42

A Lanzarote Egyezmény például kifejezetten nem bünteti, hanem jogot biztosít a szerződő feleknek, hogy döntsenek a büntethetőségről a beleegyezési korhatárt betöltött (a hazai szabályozás szerint 14–18 éves) gyermeket ábrázoló pornográf anyag készítése és birtoklása esetén, amennyiben a képeket saját maguk, illetve hozzájárulásukkal, kizárólag saját felhasználásra készítik (konszenzuson alapul). Az irányelv 8. cikke pedig kiegészíti a korábbi szabályozást azzal, hogy a magáncélú használatra készítésen és birtokláson felül nem használhatnak fel az elkészítéshez más tiltott pornográf anyagot, és a tevékenység nem járhat a saját készítésű anyag terjesztésének a kockázatával. Ezzel kapcsolatban azonban felmerülhet az ilyen kompromittáló tartalmakkal való visszaélésként a bosszúpornó (revenge porn) esete, amely általában féltékenységből, a párkapcsolat megszakítása miatti bosszúból, a volt partner által a sértettről készült pornográf felvételek nyilvánosságra hozatalát jelenti. Az ilyen kép vagy videó készülhet csak magáról a (tipikusan meztelen) sértettről, az elkövető és a sértett közös szexuális cselekményéről, illetve az is elképzelhető, hogy nem valódi, hanem manipulált felvételről van szó, amikor tehát a bosszúpornográfia a deepfake-kel kombinálva jelenik meg.43  Ambrus István a dekriminalizáció kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy a megoldás a bíróságok által az ún. teleologikus (cél szerinti, avagy jogtárgyharmonikus) értelmezés alkalmazása.44  „Eszerint, ha a jogalkotó célja nem lehetett a konkrét ügy kriminalizálása (mint például a valódi konszenzuson alapuló, kölcsönös képküldés a fiatalok által), akkor a bíróság jogosult a Btk. 4. § (2) bekezdése alapján – társadalomra veszélyesség (azaz jogtárgysérelem) hiányában – felmentő ítéletet hozni (sőt, a büntetőeljárást ugyanezen a jogcímen akár az ügyészség is megszüntetheti, vádemelés nélkül).”45  A 2021-es új, hazai szabályozás például privilegizált – ugyanakkor a korábbi szabályozásnál nem enyhébb büntetési tételekkel fenyegetett – esetet határoz meg, ha a pornográf felvételen szereplő személy 14–18 éves. Ez alapján tehát megállapítható, hogy a jogalkotó nem értett egyet e körben a dekriminalizációra tett javaslatokkal.46

A gyermekpornográfia elkövetési magatartásai

A gyermekpornográfia passzív alanyai a 18. életévüket be nem töltött személyek lehetnek. A büntetendő elkövetési magatartások terén szintén egységes képet mutatnak az említett jogi egyezmények, de kisebb eltérések itt is jelen vannak.

A Budapesti Egyezmény a számítástechnikai rendszer útján történő elkövetéseket rendeli büntetni, míg a Lanzarote Egyezményben a szabályozás már nem csak kizárólag erre korlátozódik, inkább egy tágabb értelmű kifejezést használ, az infokommunikációs technológiát. Mindkettő alkalmazásában büntetendő a gyermekpornográfia készítése (production), azonban a Budapesti Egyezmény hátránya az, hogy többletfeltételt határoz meg, mert az előállításnak a számítástechnikai rendszer útján történő forgalomba hozatal céljából kell történnie. Büntetik a felajánlását vagy hozzáférhetővé tételét (offering or making available) a pornográf felvételnek.

A hozzáférhetővé tétel valósul meg például akkor, amikor a tiltott felvételt online elérhetővé teszik gyermekpornográfia tartalmú oldal létrehozásával, feltöltik FTP-szerverre, fájlcserélő hálózatokra (peer-to-peer, p2p), darknet fóru-mokra, amellyel céljuk, hogy mások az interneten keresztül hozzáférhessenek vagy hiperhivatkozást hoznak létre az ilyen tartalmú oldalak elérésének elősegítéséhez.47

A forgalmazása vagy terjesztése (distribution or transmission) szintén bűncselekménynek minősül. A forgalmazás az „aktív” terjesztést jelenti, míg a terjesztés magában foglalja a pornográf felvétel küldését információs rendszeren keresztül vagy akár az eladását. A megszerzése saját célra vagy más személy részére (procuring) esetkörét kimeríti például a számítástechnikai adat letöltése vagy gyermekpornográf anyag vásárlása. A gyermekpornográfia birtoklása (possession) szintén büntetendő. Az infokommunikációs technológia segítségével történő tudatos hozzáférést (knowingly obtaining access by means of information and communication technology) mint új elemet a Lazarote Egyezmény vezette be, amelynek célja, hogy azon személyek legyenek felelősségre vonva, akik a gyermekpornográf anyagokhoz online hozzáférnek, külön erre a célra létrehozott oldalakon keresztül nézik, anélkül, hogy letöltenék azt (így nem lehet őket büntetni a megszerzése vagy birtoklása miatt). A felelősségre vonáshoz szükséges, hogy az elkövető szándékosan lépjen be az adott oldalra, ahol a tiltott anyag elérhető és tudomása van arról, hogy ilyen jellegű tartalom hozzáférhető ott. A szándékosságra lehet következtetni abból, hogy az elkövető ismétlődő jelleggel látogatja a weblapot vagy szolgáltatásként fizet érte. Az egyes joghatóságokban ez a jogsértés a birtokláson belül kerül szabályozásra (például Németországban), a magyar szabályozásnak pedig még nem része. A cache-ben tárolt képek nem elegendőek a felelősségre vonáshoz a birtoklásért, anélkül, hogy bizonyítást nyerne az, hogy az adott személynek tudomása lenne az elkövetett magatartásról.48  A gyermekpornográf tartalmak készítése jövedelmező üzletté vált, amit a szervezett bűnözői csoportok is felismertek és kihasználnak. A darkneten keresztül hirdetik és terjesztik a tiltott pornográf tartalmakat vagy külön weboldalakat hoznak létre haszonszerzési céllal. Új trendként jelent meg, hogy a gyermekmolesztálást az interneten keresztül élőben közvetítik, vagyis streamelik.49

Az ilyen felvételeknek a digitalizáció által lehetővé tett, gyors és határokat nem ismerő, szinte korlátlan terjesztési lehetőségei nagyban megnövelték e cselekmények társadalomra veszélyességét, ezért a gyermekpornográfiát érintő hazai módosítások a szigorítás irányába mozdultak el, például a bűncselekmény büntetési tételei jelentősen megnőnek, így az alapesetekben az eddigiekben irányadó 3 évig, 1–5 évig, illetve 2–8 évig terjedő szabadságvesztés-tételkeretek 1–5 évig, 2–8 évig, illetve 5–10 évig terjedő szabadságvesztésre emelkednek. Bevezetésre kerültek továbbá 5–10 évig, 5–15 évig, sőt 5–20 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett minősített esetek, mint például a 12. életévét be nem töltött személy sérelmére, a hivatalos személyként e minőség felhasználásával, az elkövető hozzátartozói, nevelési, felügyeleti, gondozási, gyógykezelési kötelékkel, vagy egyéb hatalmi, befolyási viszonnyal visszaélve, a sértett kiszolgáltatott helyzetét kihasználva, illetve a sanyargatást vagy erőszakot tartalmazó felvételre, valamint a különös visszaesőként történő elkövetés esetei (és ezek kombinációi).

A törvény a tényállás differenciálása miatt az elkövetési tárgyakra tekintettel két külön szakaszra bontja a gyermekpornográfiát, a 204. § tartalmazza a felvételekkel, a 204/A. § pedig a pornográf műsorral kapcsolatos cselekményeket. A törvény az elkövetési magatartások körében is változtat a tényálláson, a készítés válik az egyik legsúlyosabban büntetendő cselekménnyé, hiszen az a sértettet legközvetlenebbül érintő elkövetési magatartás. Súlyosabb büntetésre számíthat az is, aki 18. életévét be nem töltött személyt pornográf felvételen való szereplésre felhív. A törvény ezáltal szigorúan fellép a gyermekek megkörnyékezése ellen is, ezzel időben előbbre hozva a védelmet. Szintén az előrehozott védelmet jelenti az előkészületet büntetendővé tétele, úgyszintén az is, aki a bűncselekményhez anyagi eszközöket szolgáltat. Fontos kiegészítő szerepet tölt be, hogy a Btk. 204/A. § egyes bekezdései szerint büntetendő, aki 18. életévét be nem töltött személyt vagy személyeket pornográf műsorban szerepeltet vagy szereplésre felhív, illetve ilyen pornográf műsort szervez, hisz így minősülhet bűncselekménynek például a webkamerán keresztüli élő műsorsugárzás, ami nem jár felvétel készítésével.

Összegzés

A fentiek áttekintése után jól látható, hogy számos probléma vár még megoldásra a jogalkotók részéről. A nemzeti jogrendszerek közelítése még nagyobb kihívást jelent. Szükség lenne a nemzeti jogrendszerek és nemzetközi egyezmények részéről, hogy biztosítsák egységesen a gyermekek védelmét a szexuális kizsákmányolással szemben, különös tekintettel az új technológiai kihívásokra.

Mezei Kitti PhD, tudományos munkatárs, Társadalomtudományi Kutatóközpont, Jogtudományi Intézet; egyetemi adjunktus, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Üzleti Jog Tanszék; megbízott kutató, Nemzeti Közszolgálati Egye-tem, Eötvös József Kutatóközpont, Kiberbiztonsági Kutatóintézet

A látszólagos bűnhalmazat II. rész: A látszólagos anyagi bűnhalmazat


Szerző(k): Dékány Ádám

Bevezetés

Publikációm első részét Földvári József azon szavaival zártam le, amely szerint: „[N]em tűzhetjük magunk elé célként a bűncselekmény-egység és a halmazat egész területének feldolgozását. Meg kell elégednünk ez alkalommal azoknak a kérdéseknek a tárgyalásával, amelyek a mai ítélkezési gyakorlatunkban a legtöbb nehézséget okozzák”1 . Ez a kijelentés jelen tanulmányomra hatványozottan igaz, mivel a cikk terjedelmi korlátjaira tekintettel lehetetlen részletesen, tartalmi hiányosságok nélkül átadni az olvasó közönség számára a látszólagos anyagi bűnhalmazatot érintő megannyi problémakört. Így ezúttal három témakör került kiemelésre, amely mind érdekesség, mind aktualitás szempontjából a legtöbb kérdést vetheti fel a gyakorlat számára.

A látszólagos anyagi halmazat – viszonylag kivételes – esetköre azon eseteket foglalja magában, ahol az elkövető több cselekménye illik bele több bűncselekményi törvényi tényállás keretébe, azonban ezek közül csupán egyiket lehet megállapítani.2

A magánlaksértés halmazati problematikája

Először a magánlaksértés kapcsán felmerülő egység-halmazati kérdéseknek szeretnék nagyobb figyelmet szentelni, azon belül is elsőként a lakásban elkövetett, súlyosabb, erőszakos bűncselekménnyel – így különösen szexuális erőszakkal – való viszonyát mutatnám be.3  A magánlaksértés és akkori elnevezése szerint „erőszakos nemi közösülés” a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény egyik legtipikusabb példája volt az önállótlan eszközcselekmény megállapítására.4  A joggyakorlat érvelése szerint, ha az elkövető a magánlaksértés elkövetése nélkül nem tudta volna elkövetni a nemi deliktumot, akkor a magánlaksértés elvesztette önállóságát. Azonban a mai gyakorlat szerint „az erőszakos közösülést (ma: szexuális erőszak) és a végrehajtása érdekében elkövetett magánlaksértést bűnhalmazatban kell megállapítani”5 . Az indokolás szerint a célcselekmény in abstracto az eszközcselekmény hiányában is elkövethető, így a magánlakásban történő szexuális erőszak magánlaksértés nélkül is megvalósítható. Ezen elvet a bíróság következetesen alkalmazta akkor is, amikor magánlaksértés után elkövetett rablás esetében halmazatot állapított meg,6  illetve akkor is, amikor a magánlaksértést nyereségvágyból elkövetett emberölés követte.7  Ebben a gyakorlatban az egyetlen pozitívumnak csupán annak következetessége tekinthető. A magánlaksértés és rablás bűnhalmazatban való megállapításánál a bírósági határozat8  kimondja, hogy „az elkövető rablási szándékkal, erőszakkal vagy fenyegetéssel hatol be más lakásába”. Ebből egyértelmű, hogy az elkövető szándéka már az eszközcselekmény kifejtése előtt fennállt a célcselekmény realizálására, amelynek elengedhetetlen előfeltétele volt a magánlaksértés megvalósítása. Így talán itt indokoltabb lenne a magánlaksértés önálló bűncselekményként való mellőzése.

Előbbi eszmefuttatásomban az eset valóságos bűnhalmazatként való megállapítására az egyetlen releváns ok, amit találtam, a következetesség volt. Azonban a következő példán keresztül látni fogjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) gyakran önmagának is ellentmond és ellentétes állásfoglalásokat ad ki hasonló ügyekben. Például egy másik ügyben önállótlan eszközcselekményként értékelte, így nem állapította meg a magánlaksértést akkor, amikor az elkövető dolog elleni erőszakkal behatolt a magánlakásba lopási szándékkal, de végül rablást valósított meg.9  Az indokolás szerint bűnhalmazat megállapítása azért nem volt szükséges, mert a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás beolvad a rablásba. Való igaz, hogy a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás egy törvényi egység, ami magában foglalja a lopás mellett a rongálást és a magánlaksértést is. Azonban, mint tudjuk, az előbb említett bűncselekmény beolvadt a rablásba,10  amelynek törvényi tényállása a magánlaksértést már nem foglalja magában. Magyarán, ha a jogalkotói akarat változatlanul kitartana amellett, hogy a magánlaksértést önálló bűncselekményként kell értékelni, akkor itt valóságos bűnhalmazat megállapítására kellett volna, hogy sor kerüljön. A félreértések elkerülése végett, részemről egyetértek a döntéssel, amelyben ez esetben látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Viszont, ha a bíróság figyelemmel lett volna az érvényes joggyakorlatra, valóságos bűnhalmazat megállapításának lett volna helye a következetesség alapján. Összességében tehát osztom Ambrus István azon véleményét, amely szerint in abstracto gyakoriság miatt a lakásban történő súlyosabb bűncselekmény kizárhatná a magánlaksértést.11

Látni tehát, hogy hiába foglal állást általánosan a joggyakorlat a magánlaksértés valóságos bűnhalmazatban való megállapítása mellett, az ítélkezési gyakorlatban fellelhetőek ellenpéldák, ahol mégis látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Ennek elég egyszerű, emberközeli magyarázata van: hiába emeli ki az LB indokolásában, hogy a magánlaksértés megvalósítása nem szükségszerű ahhoz, hogy utána a lakásban egyéb bűncselekmények is elkövethetőek legyenek, mégis tipikusan elég nagy gyakorisággal előfordul. Kérdezném, az előző betöréses példámban, mit lát az átlagember? Azt, hogy az elkövető bement a lakásba abból a célból, hogy onnan más idegen dolgát megszerezze. Hogy erre lopás, rablás, vagy akár emberölés révén kerülhet sor, az merőben a konkrét körülmények függvénye csupán. Így véleményem szerint a jelenlegi joggyakorlat ezt illetően elég távol áll a természetes szemlélettől, ami számos eljárást is megnehezített, aktuálisabb példaként a „lúgos támadásként” elhíresült esetet is.12

A teljes, igen közismert történeti tényállást nem ismertetném, esetünkben ebből annyi a lényeges, hogy a vádlott volt élettársát annak saját otthonában támadta meg, tehát a lakásba való behatolása már önmagában kimerítette a magánlaksértés bűncselekményi tényállását. Az első fokon eljárt bíróság aljas célból, illetve súlyos egészségromlást okozó testi sértés bűntettét halmazatban állapította meg a kifosztás bűntettével.13  Részemről a magánlaksértés elsőfokú ítéletből való mellőzésével nem is lenne problémám – hiszen a megvalósult, kiemelt tárgyi súlyú más deliktumok mellett annak érdemi szerepe a büntetéskiszabás szempontjából sem lehet – azonban, mint említettem, az általános joggyakorlat ezzel ellentétes felfogást képvisel. Többek között ezért is került az ügy harmadfokra, miután a másodfokon eljárt bíróság – összhangban az irányadó kúrai gyakorlattal – a magánlaksértést is önálló bűncselekményként megállapította a további bűncselekmények mellett halmazatban. Így jutott el az ügy harmadfokra (első ízben), a Kúria elé.

Ezen a példán is látszódik, hogy eljárásjogi szempontból is mennyivel helyénvalóbb és hatékonyabb lenne kialakítani egy letisztultabb, a kvázi „mellékbűncselekmények” (mint a magánlaksértés) mellőzését lehetővé tevő joggyakorlatot, elkerülve, hogy fölöslegesen akár harmadfokig jusson egy ügy, ami az eljárás jelentős időbeli elhúzódásával járna. Véleményem szerint ebben a kérdésben érdemesebb lenne halmazatszűkítő felfogást alkalmazni, és a magánlaksértés in abstracto gyakori előfordulása elegendő lehetne a látszólagosság megállapításához súlyosabb, lakásban történő bűncselekményhez képest.

A pénzmosás és a csalás problémaköre

Itt térnék át egy problematikusabb témakörre, amely azt hivatott vizsgálni, hogy a pénzmosás egy esetleges csalás önállótlan (büntetlen) utócselekményeként minősül-e. Az utóbbi években a pénzmosással kapcsolatosan, csak úgy, mint sok másik deliktum vonatkozásában, halmazatbővítő gyakorlat figyelhető meg. Tóth Mihály véleménye szerint ez főleg azzal indokolható, felrótták a bíróságoknak, hogy korábban alig történik pénzmosás miatti elmarasztalás.14  A Kúria külön határozatban foglalt állást a halmazat valódisága mellett. Eszerint „a pénzmosás nem a csalás büntetlen utócselekménye, minthogy a törvény a pénzmosást kifejezetten kiemelte a lehetséges utócselekmények köréből”15 . A konkrét ügy tényállása szerint, amely alapján megfogalmazta a bíróság ezt az indokolást: „sértett társaságtól a vádlotti érdekkör bankszámlájára érkező kicsalt pénzt a vádlottak fiktív jogcímen tovább utalták” olyan módon, hogy az összegeket a csalás tárgyát képező, valójában nem létező lízingtárgyak vételáraként tüntették fel. Ez esetben valóban tartható a valóságos halmazat megállapítása, azonban fontos kiemelni, hogy általános indokolásként viszont nem állja meg a helyét. Ugyanis itt kizárólag azért nem lesz önállótlan (büntetlen) az utócselekmény, mivel a pénz továbbutalása nem a csalással okozott kár realizálásért történik, hanem a kár felismerésének megakadályozásáért. Magyarán, ahogy Tóth is említi, nem azért lesz büntetlen, mert a pénzmosás tényállásának megalkotásával a jogalkotói akaratból sui generis bűncselekmény lett volna. A pénz továbbutalása mint mozzanat valóban megalapozza a pénzmosást, de nem olyan halmazati általánosságban, mint amire a Kúria hivatkozik.

A Kúria értelmezésén túl a gyakorlatban is egyre többször előfordul a pénzmosás valóságos anyagi halmazatban történő megállapítása más alapbűncselekménnyel. A célzat a pénzmosásra már az alapbűncselekménynél is nyilvánvaló, amikor is a szerzett anyagi javat átváltják, más bankszámlára helyezik, bűntársak részére szétutalják, vagy éppen a pénzt csak felveszik és szétosztják. Hiába evidens tehát, hogy miért történik az ami, mégis külön megalapozzák ezek a cselekmények a pénzmosást a gyakorlatban. A problémám kifejtésére tökéletes példaként szolgál, ahogy a Kúria az előbb említett ügyben eljárt. Amíg abban a jogesetben az elkövetői szándék a pénz továbbutalásával már nem a csalás realizálására, hanem felismerésének akadályozására terjedt ki, addig más esetekben ez nem okvetlen törvényszerű. Ez azt is jelenti, hogy ezek a cselekmények tényállásszerűen nem feltétlen lépik túl az alapbűncselekmény törvényi tényállását. Ezért lenne szükséges, hogy ne törvényi tényállási szinten általánosságban, hanem esetspecifikusabban legyenek kezelve a hasonló ügyek. Ahogy Tóth is említette erről szóló írásában, a haszon realizálása, felhasználása, biztosítása mind tényállási elemek, így általánosságban pont hogy inkább fedik a tényállások egymást. Így ezeknek az értékelése, szemlélete szerint maximum a felderítés elkerülését célzó büntetlen utócselekmények lehetnek, és ezen kijelentés pártján állok én is. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy pénzmosás címszó alatt nemcsak a szerzett pénzzel való tevékenységet értjük, hanem a haszon eredetének leplezése céljából végzendő cselekményt is. Ugyanis egy bűnözőtől nem elvárható magatartás, hogy bűncselekményét természetszerűen ne próbálja meg utóbb leplezni. Ezt a metódust is magába foglalja a pénzmosás definiálása, avagy a „bűnös úton szerzett nyereség utólagos realizálása”.16

Ez esetben a tettnek három különböző fázisát különböztetjük meg: az elhelyezést, a bújtatást, illetve az integrálást. Ez a három mozzanat együttesen adja meg a javak legalizálásának folyamatát, a pénz eredetének felismerhetetlenné válásának céljából. Tegyük fel, az előcselekményként szolgáló vagyon elleni bűncselekménnyel kapcsolatos nyomozás sikeres lesz, megtörténik a lefoglalás, meg ami még ilyenkor szóba jöhet. Az esetek többségében kétségkívül egyértelmű, hogy az elkövető az előcselekményét próbálta leplezni és nem azt, hogy az abból szerzett haszna mégis honnan van. Ebből egyenesen következik, hogy esetünkben a pénzmosásnak nincs önálló célja, hanem az az előcselekmény milyensége miatti szükséges deliktum. Számomra erősen megkérdőjelezendő, hogy egy szükségképpen elkövetendő bűncselekmény halmazatban való megállapítása mennyire méltányos.

Büntetlen (önállótlan) utócselekmény vagy pénzmosás?

Az eset problematikáját egy példán keresztül szeretném bemutatni, amit Tóth Mihály már hivatkozott művéből kölcsönöztem és gondoltam tovább. A történeti tényállás szerint az elsőrendű vádlott egy kft. igazgatójaként vádlott-társai felbujtására és segítségükkel hamis okiratok felhasználásával 350 millió forintnyi hitelt vett föl egy banktól. Mindezt tette visszafizetési készség és képesség nélkül. A csalás összegét a vádlott-társai bankszámlájára utalta, akik úgyszintén továbbutalták az ő részüket további társaiknak, akik ezt készpénz formájában felvették.17  A bíróság csalást, okirat-hamisítást és pénzmosást állapított meg bűnhalmazatban. Egyértelműen a pénzmosás megállapítása a legmegkérdőjelezhetőbb az ügyben. Ennek szükségességét a bíróság – indokolása szerint – abban látta, hogy a pénz eredetének leplezése érdekében végezték az átutalásokat és vették ki a hasznot készpénzben. Ezzel pénzügyi tevékenységet folytattak, amivel pedig megvalósították a pénzmosás törvényi tényállását. A leplezésre indokolásuk szerint azért volt szükség, mert tudták, nincs valós gazdasági esemény vagy szerződéses jogviszony a tranzakció mögött.

Adódik a kérdés, mi is a problémám a pénzmosás megállapításával. Meglepő lehet, de a bíróság álláspontja teljes mértékben osztható, hiszen az elkövetők tudtában voltak annak, hogy cselekedetük mögött nincs hiteles gazdasági tevékenység. A probléma ezzel az, hogy ennek az ügynek a szempontjából ez egy teljesen lényegtelen megállapítás. Értelemszerűen tudták, hiszen ezért jött létre az egész bűncselekmény, amit véleményem szerint meg sem próbáltak leplezni. Ugyanis teljesen világos, hogy a banktól felvett hitelből származik a profit, ezen egyszerűen nincs is mit leplezni. Magyarán az átutalásnak és a készpénzfelvételnek semmi köze sincs az alapbűncselekmény leplezéséhez, hiszen nem is lett volna semmiféle pénzmozgás hitel nélkül, az mindennek az alapja. Tehát egy szimpla átutalásnak, vagy egy ATM-ből való készpénzfelvételnek az egyetlen célja a csalásból befolyt haszon érdekkörükbe vonása volt.

Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy csalás útján van egy megvalósult eredményünk haszon formájában, aminek a szétosztására irányul minden további cselekedet. Ez pedig számomra egyértelműen önállótlan utócselekmény, mégpedig az elvárhatóság miatt, amire a korábbiakban már utaltam. Nem elvárható ugyanis, hogy az előcselekmény után ezeket a pénzügyi tevékenységeket ne végezzék el, hiszen ezek nélkül nem juthattak volna a pénzükhöz. A célzat amúgy is csak akkor felróható, ha az annak érdekében végzett tevékenység egyébként nem alkalmatlan a cél elérésére. Ugyanis, ha nem alkalmas a szándék realizálására, akkor az alanyi oldal kiüresedésével találkozunk, ami ennek az esetnek pont, hogy az alapja. Nem mellesleg egyszeri utalásokról és készpénzfelvételről beszélünk, amik a mai modern technológiának köszönhetően pillanatok alatt lekövethető tevékenységek. Mindebből kiindulva nem tudok egyetérteni a bíróság indokolásával, ugyanis a csalás bűntettét semmilyen szinten nem próbálták árnyalni, erre nem is törekedtek. Konklúzióként eredetleplezésről sem beszélhetünk.

Megítélésem szerint ez a jogeset is arra a Tóth által megfogalmazott kritikára vezethető vissza, ami szerint az utóbbi években pénzmosás bűntette miatt nem igazán születnek elmarasztaló ítéletek. Mondhatni, a bíróságok indokolatlanul ragaszkodnak a pénzmosás önálló bűncselekményként való elismeréséhez. Ennek pedig egyik oka véleményem szerint, hogy a pénzmosás törvényi tényállási elemei rengeteg helyen mutatnak hasonlóságot más vagyon elleni bűncselekmények tényállási elemeivel, így mondhatjuk akár, hogy ezekben értékelésre kerültek. Másrészt pedig a törvényszöveg azon szövegezése, hogy „ilyen dolog eredetét eltitkolja, elleplezze”, mondhatjuk a természetes velejárója egy vagyon elleni bűncselekmény elkövetése utáni tettesi magatartásnak. Ezek miatt is volt nagyon érdekes az az új törvényjavaslat, amely a büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szólt,18  és tartalmazta a pénzmosás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.) foglalt tényállásának megváltoztatását is.19

A pénzmosás új törvényi tényállása látszólag nem sok mindenben különbözik a 2021. év előtt hatályos tényállástól, de jobban elmélyülve a részletekben, könnyen fellelhető a változtatás jogpolitikai célja. Az első jelentős különbség, hogy az új tényállásban immár nem szerepel a „más” kitétel. Így nem szükséges, hogy a büntetendő cselekményt, amelyből a jogtalan vagyon származik, egy tőlünk különálló személy kövesse el. Ez így nagy mértékben bővíti a pénzmosás megállapításának lehetőségeit. A második különbség az alaptényállásban keresendő, amely az új tényállásban így szól: „Aki a büntetendő cselekményből származó vagyon eredetét, a vagyonon fennálló jogot, a vagyon helyét, ezek változását elfedi vagy elleplezi, pénzmosást követ el” [Btk. 399. § (1) bekezdés]. Tartalmilag ez nem jelent nagy különbözőséget, ugyanis a korábban hatályos szövegezés is tartalmazta ezeket a tényállási elemeket, azonban szerkezetileg már jelentősnek mondható a változtatás. Míg a korábbi szabályozásban az említett elemek az alaptényállás minősített esetei között találhatók meg szétszórtan, addig az új törvényi tényállásban ezek konkrétan az alaptényállást teszik ki. Ez alapján kijelenthető, hogy a pénzmosás új definíciója azokat a magatartásokat pönalizálja, amit az elkövető egy vagyon elleni bűncselekmény megvalósítása után természetszerűen elkövet. Érthető a jogalkotói szándék, amely arra irányul, hogy kizárja a pénzmosás önállótlan utócselekményként való megállapításának a lehetőségét, ezzel elősegítve, hogy az önálló bűncselekményként való megállapításához ne férhessen kétség. Azonban elég aggályosnak tartom, hogy olyan cselekményeket rendel kötelező jelleggel büntetni, amelyek elkövetésében már az előcselekmény elkövetésekor biztosak lehetünk, hogy el lesznek követve. A harmadik, egyben talán leginkább elfogadhatatlan változtatás számomra a korábbi és a jelenlegi szabályozás második bekezdésében keresendő. Mondhatjuk, hogy az új tényállás nagyrészt teljes egészében megegyezik a 2021 előtt hatályos Btk. 399. § (2) bekezdésével, egy nagyon fontos kitételtől eltekintve. Korábban az elkövető ugyanis pénzmosásért csak abban az esetben volt büntethető, ha a dolog eredetét az elkövetés időpontjában nem ismerte. Számomra érthetetlen módon, az új törvényi tényállás ezt nem várja el. Magyarán az elkövető annak ellenére büntethető, hogy közben lényegében fogalma sincs arról, hogy a birtokában lévő dolog vagy vagyon bűncselekmény útján, jogtalanul került hozzá. Véleményem szerint megkockáztatható, hogy ez a szabályozás szembemegy a jóhiszeműség elvével, továbbá hosszabb távon azon, angolszász eredetű felfogás hazai meghonosításával járhat, amely szerint – kis túlzással – „minden bűncselekmény csakis valóságos halmazatban állhat egymással”. Összefoglalva tehát, világos az az új álláspont jogalkotói oldalról, hogy a pénzmosás mindenképp valóságos bűnhalmazatban kell, hogy megállapításra kerüljön egyéb, tipikusan vagyon elleni bűncselekményekkel. Azonban látnunk kell azt, amint arra rávilágítottam, hogy ezt nézetem szerint logikai következetlenségek, a ne bis in idem elv megsértése, illetve a legalitás megkérdőjelezésének árán kívánja érvényesíteni.

Nemzetközi kitekintés: A német egység-halmazati modell

Jelentős feladat az egység-halmazat témakört megvizsgálni nemzetközi viszonylatban is, hogy láthassuk, hogy a nálunk is felmerülő problémaköröket más jogi kultúrákban miként próbálják orvosolni. Itt elsősorban a német jogértelmezést tartanám érdekesnek, ugyanis sokáig – különösen a második világháború végéig – a magyar is ennek figyelembevételével működött, így könnyen lehet párhuzamot állítani közöttük.

Már az elején kiemelendő, hogy a németeknél elsősorban nem a valóságos és a látszólagos bűnhalmazat elhatárolása okozta/okozza a legnagyobb problematikát, hanem az alaki és anyagi halmazat megkülönböztetése. A Csemegi-kódex hatálya idején nálunk is ez jelentette a legfőbb dilemmát,20  mivel az említett törvény jogkövetkezményeik tekintetében is különbséget tett a halmazat két válfaja között. Egyszerűen fogalmazva, alaki halmazati büntetés kiszabása esetén az abszorpció,21  anyagi halmazatnál pedig az aszperáció elve22  szerinti értékelést kívánt meg a korabeli jogalkotó.23

Ezt a megközelítést Finkey Ferenc már ekkoriban is éles kritikával illette, mivel meglátása szerint elvi alapra nem vezethető vissza büntetéskiszabás szempontjából a különbségtétel, illetve ez elméletben sem igazolható.24  Baumgarten Izidor másként közelítette meg a témát, de hasonló következtetésre jutott. Véleménye szerint „csak józan gondolkodású embernek kell lenni annak belátására”, hogy bűnösség szempontjából nincs különbség a között, hogy valaki különböző alkalommal követi el két személyen a szándékos emberölés bűntettét, vagy hogy ugyanazzal a lövéssel teszi meg mindezt két ember vonatkozásában”25 . Ezzel a megítéléssel, mint láthatjuk, a magyar jogalkotó azóta (egészen pontosan 1950-ben) szakított, azonban a németeknél változatlanul ez a módszer működik. Ez visszavezethető arra, hogy míg nálunk immár minősítési kérdésként van jelen az egység-halmazat elbírálása,26  addig ez a németeknél inkább büntetéskiszabási problematika.

A német büntető törvénykönyv külön paragrafusban szabályozza az alaki27  és az anyagi28  halmazatot. Ez leginkább a magyar gyakorlat szerinti legmegfelelőbb fordítás, amely szerint az alaki halmazatot cselekményegységnek, vagy ideális (eszmei) halmazatnak, az anyagi halmazatot pedig cselekmény-többségnek nevezik.29

Érdekes megfigyelni, hogy az alaki halmazatot tulajdonképpen automatikusan egységként értékelik büntetéskiszabás szempontjából, és – a magyar joggyakorlattól eltérően – az aszperáció helyett az abszorpció elve szerint szabják ki a büntetést. Ez náluk a „Klammerwirkung”-elvre,30  avagy az összekapcsolási hatásra vezethető vissza, amely alapján több cselekmény büntetési tételeiből egyet képeznek.31

Az eddigiekből is kitűnik, hogy a német joggyakorlatban nem igazán van jelen a látszólagos bűnhalmazat fogalom. A megfelelő szankció elérése érdekében az alaki halmazatot kiterjesztően – mint egységi kategóriát – értelmezik és mondhatni az anyagi halmazat alakivá való átkonvertálásával oldják meg az ilyesféle problémáikat. Ezt magyar jogalkalmazói szemmel néhol már túlzó mértékben teszik, Johannes Wessels szerint például alaki halmazat valósul meg, ha valaki rablást követően, menekülés közben különböző személyekre és tárgyakra lövéseket ad le.32  Ez a német szemléletben egy cselekménynek minősül, és a német büntetőkódex 52. §-a szerinti egységi megítélést érdemel.

A német elhatárolási módszer feloldása gyakran nemcsak az ettől teljesen más szemlélettel rendelkező magyar jogalkalmazóknak, hanem német berkeken belül is komoly problémát okoz. Ezt fejtegeti Ingeborg Puppe is egy remek példán keresztül.33  A jogesetben „A” kifejezte felháborodását „B” személlyel szemben, mivel ő a második világháborúban a hitleri Németországban szerzett lovagkereszt-kitüntetését változatlanul büszkén viselte. Ezt úgy tette meg, hogy „B” személyt egy nyilvános rendezvényen hangosan nácinak titulálta, kitüntetését letépte, majd meg is ütötte. Ezzel megvalósította a kényszerítés, a becsületsértés és a testi sértés törvényi tényállásait. Az eset megítélésének nehézségét Puppe szerint az okozza, hogy ezen deliktumok tényállásrokonságban, illetve gyakran törvényi egységben állnak egymással.34  Az esetben vizsgálandó, hogy „A” abból a célból ütötte-e meg „B” személyt, hogy annak későbbi ellenállását a kitüntetése megóvása érdekében leküzdje. Ezen esetben talán nem, mivel „A” inkább további inzultus kifejtése jegyében ütötte meg „B” személyt. Fel is teszi a kérdést Puppe: megköveteljük vajon az eszköz-cél viszony fennálltát, vagy a német büntetőtörvény 52. §-a szerinti cselekmény egységi meghatározáshoz az is elegendő, hogy a deliktumok egyidőben, ugyanazon áldozattal szemben legyenek elkövetve.35  Ezen kérdésben pedig nincs egyértelmű válasz,36  az inkább a jogalkalmazói mérlegelés függvénye.

Kimondhatjuk tehát, hogy amit a magyar jogalkalmazók az egységként való szankcionálás szempontjából a látszólagos bűnhalmazat fogalmának bevezetésével oldottak meg, azt a németek az anyagi halmazat alakivá változtatásával és annak kiterjesztő, egységként való értelmezésével. Ez visszavezethető arra, hogy náluk a kétszeres értékelés tilalma sokkal szigorúbban vett alapelv, mint a magyar jogrendszerben. Fel is teszik a kérdést az általam hivatkozott német jogtudósok, hogy ha egy cselekményt többször be lehet tudni egy adott személynek, akkor az hogy is eshetne anyagi halmazati megítélés alá. Azért, hogy még inkább szemléltetni tudjam a német felfogás különbözőségét a halmazati témakörben, Walter Gropptól kölcsönöztem egy igen szemléletes példát.37  A történeti tényállás szerint „A” ököllel való bántalmazással fenyegeti „B” személyt annak érdekében, hogy az adja át neki a telefonját. Miután nem tesz eleget kérésének, „A” megüti, amitől „B” orra eltörik, és kezéből a telefonját kiejti, melynek következtében abban kár keletkezik. Végezetül „A” a telefont eltulajdonítja és távozik a helyszínről. E történeti tényállás a németeknél négy deliktumot is megvalósít: a lopást, a testi sértést, a kényszerítést, illetve a dologban történő károkozás bűncselekményét. Ehhez képest a német jogalkalmazók a német büntetőkódex 249. §-a szerinti rablásként fogják értékelni az egész cselekménysort, ugyanis az említett bűncselekmények – értelmezésük szerint – törvényi egységben visszalépnek a rablás törvényi tényállása mögé. Amennyiben a kényszerítés és az ezzel járó testi sértés az elvétel utáni tettenérés okán következne be, úgy pedig a 252. § szerinti rablásszerű lopás kerülne megállapításra. Ez a rablást is magában foglalná, mivel ez a tényállás befejezett eltulajdonítási cselekmény nélkül nem állapítható meg.38

Tanulmányom szempontjából egy sokkal instruktívabb példa lehet a németek hozzáállása a magánlaksértés után a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekményekhez. A magyarral ellentétben a német gyakorlat az egészet alaki halmazatként, avagy cselekményegységként értelmezi. Ahogy arra Gropp is rávilágít, magánlaksértés után a lakásban elkövetett lopás, vagy bármilyen dolog megrongálása, szimplán a német büntetőtörvény 244. §-a szerinti „lakásbetöréses lopásnak” minősül.39  Amellett, hogy én magam is túlzónak tartom a németek alaki halmazatról alkotott kiterjesztett értelmezését, jelen esetben ezt egy követendő gyakorlatnak tartanám. Példának okáért eljárásjogi szempontból40  visszautalhatnék a „lúgos orvos” ügyére, ahol azért jutott el harmadfokon a Kúriáig az eset, mert első fokon a bíróság nem állapította meg többek között a magánlaksértést önálló bűncselekményként valóságos halmazatban.41  Másodfokon ez hiába került korrigálásra, az első- és másodfokú ítélet különbözősége miatt megnyílt az út a Kúriához. Ugyanezen ügy a német gyakorlatban nem húzódott volna el harmadfokig, mivel alaki halmazat esetén a magánlaksértés elhagyása vagy megállapítása nem jutott volna jelentőséghez, kizárólag a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekmény büntetési tételkeretét vették volna alapul.

Mindezeket összefoglalva, nem tartom ugyan mindenben követendőnek a német példát, ahol már az in concreto szükségszerű vagy gyakori együttes előfordulású esetek is automatikusan egységi megítélés alá eshetnek. Fellelhetőek ugyanakkor náluk olyan gyakorlati példák, mint az előbb említett magánlaksértéses eset, amely in abstracto gyakori együttes előfordulása miatt nyugodtan érdemelhetne a magyar gyakorlatban is egységi elbírálást. Mint láthattuk, ennek eljárást rövidítő szerepe is lehet amellett, hogy közelebb áll bármely ember természetes gondolkodásmódjához. Hiába nem in abstracto szükségszerű a magánlaksértés elkövetése a lakáson belül történő egyéb bűncselekmények megvalósításához, mégis csak azt látja ennek gyakori előfordulása okán bármely ember, hogy „valaki betört valahova abból a célból, hogy egyéb bűncselekményeket követhessen el”.

A Kúria egy döntése a német felfogás tükrében

Az alábbi fejezetben vitatni szándékozom azt a kúriai határozatot,42  amely szerint a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés43  és az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás minősített esete44  egymással látszólagos halmazatban áll, mivel az előbbi bűncselekmény az utóbbi szükségszerű eszközcselekménye.45  Álláspontom szerint az ügyben nem minősítési, hanem eljárásjogi alapon született meg a döntés. Ehhez utóbb kerestek egy azt alátámasztó, megfelelő minősítést, amely – érdekes módon – csak a német egység-halmazati felfogásban lenne elfogadható.

Az „irányadó tényállás szerint a vádlott a sértett pénztárcájában megtalálta és jogtalanul megszerezte” a sértett bankkártyáit. Már itt felvetődnek minősítési kérdések, mert ha ezt a vádlott magát a pénztárcát tulajdonította el a bankkártyával együtt, akkor a bíróság minősített lopást megállapítana meg a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyidejű elvételével.46  A határozatból ennek pontos körülményei nem derültek ki, így tételezzük föl, hogy az abban szereplő Btk. 393. § (1) bekezdése lesz az első cselekmény minősítésére az irányadó, magyarán csupán a bankkártyákat tulajdonította el a vádlott.

Ezután napokkal később, különböző helyszíneken (tehát időben és térben eltérően) a vádlott a jogosulatlanul megszerzett bankkártyákkal fizetett, ezzel megvalósítva többször is a Btk. 375. § (5) bekezdésében foglalt deliktumot. Első fokon a bíróság valóságos anyagi halmazatot állapított meg, azonban a másodfokú bíróság csupán látszólagos anyagi bűnhalmazatot, arra való tekintettel, hogy készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés nélkül a csalás nem lenne elkövethető, így annak önállótlan eszközcselekménye lesz. Ez alapján jelentette ki a Kúria, hogy harmadfokra nem kerülhet az ügy (így fellebbezésnek nincs helye), mivel a két ítélet egymástól nem bűnösségi, hanem csupán minősítési kérdésben tér el.47  Ez pedig nem minősül olyan változásnak, amely a Be. szerint megnyithatná az utat a harmadfok felé.48

Véleményem szerint ennek az esetnek a cselekményegységként való megítélése csak a német gyakorlatban lehetne lehetséges, de ott minden további nélkül. Pont az általam korábban említett összekapcsolási hatás (Klammerwirkung-elv) miatt, ugyanis kiterjesztő alaki halmazati felfogásuknak köszönhetően ők egy cselekménynek látják az egész jogesetet. Értelmezésük szerint onnantól, hogy a vádlott jogellenesen megszerezte a bankkártyákat, és az végig a birtokában is maradt, minden azzal elvégzett tevékenység egy cselekményi megítélés alá fog kerülni.

Ugyanez a gondolatmenet egyszerűen nem vezethető le a magyar halmazati felfogás alapján. Nálunk ugyanis azt látjuk az egész történetből, hogy a vádlott elveszi a bankkártyákat (első bűncselekmény), majd napokkal később különböző helyeken fizet velük (második bűncselekmény). Magyarán az eset hazai viszonylatban egyértelműen anyagi halmazati megítélés alá fog kerülni, ebből eredően nem láthatjuk egy cselekménynek az egész cselekménysort. Onnantól kezdve pedig, hogy anyagi halmazati kérdésként definiáljuk az esetet, a szoros tér- és időbeliség teljes hiánya miatt nem értékelhető látszólagos bűnhalmazatként az eset. Ezen kritérium hiányát maga a Kúria is elismeri az ítéletében: „ezt követően, időben és térben elkülönülten használta fel a három jogosulatlanul megszerzett bankkártyát”49 .

Feltehető, ha mindezt a Kúria azzal akarná áthidalni, hogy tipikus esetté teszi az ezen ügyből leszűrhető felfogást, akkor ugyanez miért nem tehető meg a magánlaksértés kapcsán is. Ilyen nézőpontból különösen következetlennek tartom az ítéletet, mivel az olyan szempont alapján van megindokolva, amit egy másik esetben elvetettek (pedig ott még nagyobb létjogosultsága is lenne). Nem mellesleg, nem tartható in abstracto szükségszerűnek a Btk. 393. § (1) bekezdésében foglaltak elkövetése azért, hogy utána megvalósuljon az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás. Ahogy az első cselekmény minősítésénél taglaltam, az eset eszközcselekménye más kontextusban nyugodtan lehetne a Btk. 370. § (2) bekezdés b) pont be) szerinti lopás is. Nem gondolnám tehát, ha például a magánlaksértés és az utána elkövetett lakáson belüli súlyosabb bűncselekmények csupán in abstracto gyakori együttes előfordulásként vannak számon tartva, akkor ez ahhoz képest gyakorlatiasabb példa lehet az in abstracto szükségszerűségre.

Összefoglalva, a magyar jogrendszerben ez az eset semmiképpen sem kerülhet cselekményegységi megítélés alá. Meglátásom szerint a Kúria – feltehetően nem tudatosan, de – a német felfogás tükrében bírálta el az esetet, mivel az eset cselekményegységként való definiálása legfeljebb alaki halmazati nézőpontból lenne lehetséges, de erre a jelenlegi magyar joggyakorlatban nincs lehetőség. A döntés arra vezethető inkább vissza, hogy az egység és halmazati kör kirívó bonyolultsága és következetlen jogalkalmazói gyakorlata okán rengeteg ilyen jellegű ügy kerül harmadfokra, mivel gyakori az egyet nem értés az első- és másodfokú bíróságok között minősítési, de gyakran bűnösségi kérdésekben is. Ennek okán a Kúria indokolásában inkább az lelhető fel, hogy az ügy harmadfokra való kerülése elkerülhető legyen. Ebben az esetben tehát egy eljárásjogi döntés született, amely a német joggyakorlat alapján ugyan anyagi jogi értelemben is elfogadható lenne, a vonatkozó jelenlegi magyar bírói gyakorlattal azonban nem egyeztethető össze.

Összegzés

Publikációm második részében a fenti három témakör megvitatását tették lehetővé a terjedelmi korlátok, de úgy gondolom ebből is látszik az, hogy mennyire szerteágazó és nehezen megfogható problémakörről van szó. Ez adja valahol a látszólagos anyagi bűnhalmazat izgalmát is: a jogalkalmazók és az egyes nemzetek körében sincs egy pontos, kiforrott gyakorlat az egyes esetekre, így a jövőben is nagyon érdekfeszítő vitaindító témául fog szolgálni. Ugyanis attól függetlenül, hogy jómagam milyen véleményen vagyok egyes témaköröket illetően, nem jelenti számomra, hogy feltétlenül van jó vagy rossz, kőbevésett megoldás. Erre a szemléletre ösztönözném jelen írásom olvasóit is: ezen egység-halmazati témát illetően merjék megkérdőjelezni a gyakorlatot és kérdéseket feltenni, ugyanis a közös gondolkodást és a jogalkotást mindig is ezek a kérdések vitték előrébb.

Dékány Ádám, joghallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. E tanulmány a Legfőbb Ügyész által Kozma Sándor emlékére meghirdetett tudományos pályáza-ton, büntetőjogi témakörben, joghallgatói tagozaton I. díjat nyert dolgozat rövidített és szerkesztett, második része. Témavezetője: Ambrus István egyetemi docens (ELTE ÁJK Büntetőjogi Tanszék), tudományos munkatárs (ELKH TK Jogtudományi Intézet).


Your browser does not support the canvas element.