Recenzió a Jogalkotástan – Jogdogmatikai és jogszabály-szerkesztési ismeretek című könyvről¹

¹

A normakövető állampolgár méltán csóválhatja a fejét, hogy miként kerülhetnek a törvényhozó által elfogadásra – hovatovább kihirdetésre – olyan át-gondolatlan, nem megfelelően elkészített és rosszul megfogalmazott, – gyakran a jogszabály kodifikátora által is – nehézkesen értelmezhető mondatszerkesztésű normák, amelyeket hasonlóképpen félreérthető, rossz fogalmazású módosító normával kívánnak megtámogatni annak érdekében, hogy az az eredeti célját betöltse.

A normák – legyenek azok jogiak vagy erkölcsiek – mindig magatartáselőírásokként jelennek meg a humánum egészével vagy meghatározott csoportjával szemben. Ebben a megfogalmazásban egyértelmű, hogy a normákat – fő szabály szerint – a társadalom egészének írja a jogalkotó – illetve a kodifikátor.

A szerkesztő (és egyben szerzőségből is oroszlánrészt kivevő) Tóth J. Zoltán alkotmányjogászként, jogbölcselőként és legfőképp oktatóként – helyesen – amellett tör lándzsát, hogy a jogszabályokat a társadalom egésze számára alkotják. A gondolat nemes! A dilemma viszont abból adódik, hogy ez a gyakorlatban ideáltipikus, mondhatni illuzórikus. A szubsztancia pedig az, hogy még – a magyar nyelvet művelő – jogvégzett egyének is komoly problémákba ütköznek az egyes normák értelmezésekor. Ekkor az eredeti problémából kiindulva felmerül egy újabb kérdés: mit is várjunk azoktól az állampolgároktól, akik nem járatosak a taxáció egyes fajtáiban? A jogszabályok az állampolgárok számára kerülnek megalkotásra, mégis a kodifikátor – hibásan – a jogászság által alkalmazott „tolvajnyelvvel” operál, annak érdekében, hogy intellektusát fitogtassa, vagy pusztán azért, mert nem tanult jogszabályszerkesztést.

A könyv nem arra kíván kísérletet tenni, hogy eme tolvajnyelvet megszüntesse, hanem arra, hogy megfelelő – néhol törvényi – keretek közé szorítsa annak a művelését.

A könyv leírja a jogértelmezés különböző fajtáit, csakhogy itt ismét hasonló problémába ütközünk, mint a norma alanyi körénél. Ugyanis az állampolgár – nem ismerve az összes jogértelmezési módszert – a nyelvtani értelmezésnél meg fog ragadni, amely – a hiányos nyelvtani megfogalmazások révén, például birtokos személyjelek használatának hiánya esetén – nem áll egyenesen összhangban azzal, amelyet a jogalkotó kívánt elérni. Ekkor a tolvajnyelvet beszélők többsége – kihagyva a tizenkét darab egyéb jogértelmezési módot – elsődlegesen megnézi a norma miniszteri indokolását (amennyiben a normához volt ilyen), majd amennyiben ezzel sem éri el a kellő sikert, másodlagosan felhívja a kedves kollégáját, aki a minisztérium kodifikációs osztályán dolgozik, és megkérdezi, hogy mire is gondolt a jogalkotó.

Ezeknek, és még több, a könyvben kifejtett jogszabályszerkesztési problémának a kiküszöbölésére alkották meg a szerzők – a Dialóg Campus gondozásában – ezt a hiánypótló, tudományos igényeket is kielégítő – a szerkesztő méltatása szerint – tankönyvet.

A könyv szerkezete, mint a fejezetek többsége, letisztult és érthető. A könyv tizenkét fejezete négy nagyobb központi elemre osztható, ezáltal is könnyítve az olvasó megértését. Az első három fejezet a normát elméleti szempontból világítja meg: milyen esszenciális alapvetésekről nem szabad elfeledkeznünk annak alkotásakor. Az második nagyobb gócpont (IV., V., VI. fejezet) pedig az elméleti alapokhoz szorosan kapcsolódó gyakorlati fogalmakat definiálja az olvasó számára. Ezeket a fejezeteket követik a jogszabályszerkesztésre vonatkozó gyakorlati megközelítésű részek (VII., VIII., IX., X.), amelyeket a példák szemléltetésével teszik a gyakorlat számára is alkalmazhatóvá. Végül pedig a normaalkotással és megszűnésük kérdéseivel zárul a könyv.

A könyv az alábbi felosztásban került – hivatalosan első, gyakorlatban második – kiadásra.

Az első fejezet a normák – azon is belül a jogi normának – specifikumairól szól, amelyben (a szó pozitív értelmében véve,) Tóth J. Zoltán kodifikátori pontossággal írja le a jogi normák szerkezetét, fajtáit és a tipikus (eshető-legesen atipikus) tartalmát. A második fejezet „A jog dinamikája” címet viseli, ahol Tóth J. Zoltán folytatja az elméleti megalapozás gyakorlatorientált megközelítését. Az író alapvetésként fogalmazza meg a jog működésével kapcsolatban – Pokol Béla által megalkotott – a többrétegű jogréteg alkalmazását, amely megközelítési módszer végigível e fejezet terrénumán. A fejezet a gyakorlat alkalmazta elméleteket fejti ki, különösen a különböző igazságszolgáltatói rendszerekkel összefüggésben, majd a fejezet zárásaként a pozitív jog és az igazságosság dilemmájáról értekezik. A harmadik fejezet a jogértelmezés általános problémáitól kezdve, át a jogértelmezés összes fajtáin, majd lehetséges módszerein túl, művi pontossággal kitér a joghézag és a fikció definíciójára is. A negyedik és ötödik fejezet egy hármas koprodukciónak számít, amely Köbel Szilvia, Szilvásy György Péter és Tóth J. Zoltán keze munkáját dicséri. Az elméleti megalapozást követően ezekben a fejezetekben már a gyakorlati jogszabályi forrásrendszer, illetve hierarchia felépítéséről írnak a szerzők, külön kitérve a jogszabályok érvényességére, hatályára és alkalmazhatóságára. A fejezetek – hasonlóan az előzőekhez – pontos definíciókat alkotnak, amelyek egyszerűségük – és nem pontatlanságuk – révén könnyen befogadhatók a graduális hallgatók számára, de kellő mélységgel rendelkeznek azok részére is, akik el kívánnak mélyülni az adott téma rejtelmeiben.²  A hatodik fejezet a norma meg-születésének stációiról szól, azon belül is, hogy milyen jogalkotási impulzusok húzódnak meg az egyes normatervezetek mögött. A fejezet szerzői, Köbel Szilvia és T. Kovács Júlia, kellő alapossággal írják le – gyűjtik egybe – az Alaptörvény és a jogalkotási törvény³  által megszabott kereteket annak érdekében, hogy az tankönyvként funkcionálhasson. A hetedik fejezettől kezdve már a jogszabályszerkesztésre vonatkozó általános rendelkezésekről olvashatunk – Kovács Endre Miklós és Szilvásy György Péter által –, kellő átvezetést adva az olvasónak a kodifikátori munka rejtelmeibe. A nyolcadik fejezet Szilvásy György Péter tollából született, amely a 2016-ban kiadott Jogszabályszerkesztési gyakorlat című könyvhöz hasonló példákat mutat be az olvasó számára, ezzel is könnyítve a jövő jogszabályszerkesztői példatárát – azaz, hogy milyen tematika szerint szükséges bestrukturálni az adott norma szakaszait. A kilencedik fejezet a jogszabály logikai tagolásáról szól, azon belül is, hogy milyen kötelező szerkezeti elemei vannak egy adott jogszabálynak.⁴  A szerzők – Kovács Endre Miklós és Szilvásy György Péter – különös figyelmet fordítanak a preambulumok fontosságára azáltal, hogy több alfejezetet is szentelnek annak szerepére és formai követelményeire. A fejezet váza is, mint egy jó iromány, úgy írja le a megalkotandó normának a kötelező és a többnyire nem kötelező vázát. A tizedik fejezet Kovács Endre Miklós révén került papírra, aki, ügyelve a részletekben rejlő „ördögre”, exemplifikatív felsorolást ad az olvasó számára a mellékletek helyes, illetve a helytelen alkalmazásáról. A tizenegyedik fejezet tartalma ismételten a szerkesztő tollából íródott, ahol példákkal szemléltetve kerül kifejtésre a hibás jogszabályszerkesztés által keltett anomáliák lehetséges reparációja, ügyelve a múltban és a jelenben lévő magyar jogi alternatívákra. Végül az utolsó, tizenkettedik fejezet a norma halálával zárul, amelyet T. Kovács Júlia írt. A szerző kifejti a deregulációval kapcsolatban, hogy mi annak a célja, tárgya és mely fajtái ismertek a jogalkotásban.

Összességében elmondható a könyvről, hogy rendkívül széles körű olvasottságra és gyakorlati tudásra támaszkodva került megalkotásra, bár igen nagy és igen kritikus anyag fölött kellett uralkodnia a szerkesztőnek – ráadásul annak érdekében, hogy tankönyv jellegét megőrizze, nem engedhette meg a terjengős fogalmazási módokat –, ám még így is sikerült egy a tudományos igényeket is kielégítő művet alkotniuk a szerzőknek. Az akkurátusság és az említett kodifikátori pontosság azonban itt is diadalmat aratott az anyag fölött.

Mindezek alapján – némi elfogultsággal – bátran ajánlom a könyvet, a tankönyv eredeti céljával ellentétben elsődlegesen a gyakorlatban dolgozók számára, hogy megfelelően, a jogszabályok alapján tudják ellátni a rájuk rótt feladatokat, és a jogalkalmazó ne találkozzon a könyvben leírt – a jogszabály-szerkesztési hibák által generált – helytelen példákkal. Másodlagosan ajánlom az összes magyar jogi egyetem és jogszabályszerkesztéssel foglalkozó oktatója és hallgatója figyelmébe egyaránt.

Balássy Ádám Miklós jogász, tudományos segédmunkatárs, Károli Gáspár Református Egyetem Jog- és Államtudományi Kar; PHD hallgató, KRE; közszolgálati szabályozási és kodifikációs szakjogász hallgató, PPKE