A szakvélemény hiteltérdemlőségének kihívásai a bíróság szemszögéből

Bevezetés

Első büntetőeljárási kódexünk miniszteri indokolása szerint, ha a bíró hivatásszerű és általános ismeretei nem elegendők a büntetőügy szempontjából fontos tények és jelenségek észleléséhez, vagy a megfigyelés eredményének megítéléséhez, akkor szakértőt kell alkalmazni. Szakértőként a legkülönbözőbb hivatáskörök – nem csupán a tudományos és művészeti foglalkozások – gyakorlói alkalmazhatók, mert „szakértővé mindennemű ismeret, empiricus tapasztalat és ügyesség képesíthet”¹ . Finkey Ferenc erre tekintettel a szakvéleményt egy olyan, a bírósághoz és a felekhez nem tartozó szakember vagy testület szakszerű felvilágosításaként definiálta, amely a bíróság számára „valamely élő vagy élettelen tárgynak a bünvádi per eldöntésére lényeges befolyással biró állapotáról”²  nyújt információt.

A szakvéleménynek a jogirodalom és a jogalkalmazás napjainkban is megkülönböztetett szerepet tulajdonít a valósághű tényállás megállapítása körében.³  A szakkérdés gyakran funkcionál a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságának sarokköveként: „Az igazságügyi szakértő […] sokszor a terhelt sorsát alapjában meghatározó álláspontot rögzít a szakvéleményében”⁴ . A szakvélemény ugyan­akkor sajátos szerepet tölt be a bizonyítási eszközök körében, mert az elkövetéskor nem kötődik a bizonyítandó tényhez. A bűncselekmény felderítésének és elbírálásának processzusába a szakértő csak utólag kapcsolódik be.⁵

A szakértő kirendelése

Hatályos büntetőeljárási kódexünk⁶  mellőzi azon szakkérdéseknek a felsorolását, amelyek eldöntéséhez kötelező igazságügyi szakértőt alkalmazni. A Be. a szakértő alkalmazását akkor írja elő kötelezően, ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges.⁷  A kirendelés alapját ily módon a különleges szakértelem és a megalapozott döntés igénye képezi.

A bírónak joga van hivatalból szakértőt alkalmazni, de „nincs joga azokat minden esetben mellőzni”⁸ . A szakértő nélkül eldönthetetlen kérdések köre viszont rendkívül rövid. Ide tartozik a kóros elmeállapot, a kábítószer, a biológiai vizsgálaton nyugvó személyazonosítás, a súlyos egészségromlás, a lőfegyver, a közlekedési deliktumok, az alkohol- vagy kábítószer-függőség, az okirat-hamisítás és az elkövetési érték kérdésköre.

A Be. a bizonyítás egészére kiterjedően rögzíti, hogy nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával, illetve sérelmével szerzett meg.⁹  Következésképpen a felhasználni indítványozott bizonyítási eszköz törvényessége kérdésében a bíróság csak úgy foglalhat állást, ha azt hivatalból megvizsgálja. S minthogy a bizonyíték megvizsgálására már valamely jogosult bizonyítási indítványt terjesztett elő, nincs szükség erre vonatkozóan további indítvány előterjesztésére.¹⁰

A szakértői kompetencia vizsgálatára és a szakvélemény kirekesztésére jó példaként szolgál az az eset, amelyben a tüdőgyógyászati és tüdőgondozási szakma végzésére jogosult vádlott súlyos mozgáskorlátozottságot megállapító szakvéleményeket állított ki „álbetegek” részére. A szakvélemények alakilag és tartalmilag is hamis közokiratnak bizonyultak, tekintettel arra, hogy a vádlott nem rendelkezett mozgásszervi rehabilitációs szakvélemények kiállítására működési engedéllyel. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy különböző vagyoni kedvezményeket lehet elérni az általa kiadott hamis és valótlan tartalmú elsőfokú orvosi szakvélemények felhasználásával, aminek keretében több esetben kért és kapott vagyoni előnyt. A vádlott ily módon jogszabályi keretek között működő gazdálkodó szervezet dolgozójaként, és működésével kapcsolatban követte el a vesztegetést, hiszen az orvosi tevékenységét gyakorolva valósította meg a terhére megállapított bűncselekményt.¹¹

A szakértő kirendelése kapcsán nem csak a „kit”, de a „hogyan” kérdése is meghatározó. A kirendelő határozat jelentőségét jól tükrözi, hogy az megalapozza az igazságügyi szakértő eljárását¹² , meghatározva annak kereteit. Kérdésként merülhet fel, hogy a „laikus” bíró miként fogalmazza meg azokat a kérdéseket, amelyekre a szakértőnek kell választ adnia.¹³  További nehézséget jelenthet más szakértő kirendelésének szüksége esetén a korábbi szakvéleményt illető aggályoknak a megjelölése.¹⁴

Sokszor nemcsak a szakvéleményhez, hanem a szakértőt kirendelő határozat megfogalmazásához is különleges szakértelemre van szükség, így például könyvszakértő kirendelése esetén. A bíróság ugyanis – a bűnüldöző szervekkel szemben – nem veheti igénybe szaktanácsadó közreműködését. Érthetetlen kirendelő végzés esetén ezért rendkívül fontos a szakértő visszakérdezése. Gyakori hibaként nevesíthető az idő előtti kirendelés, az irreleváns kérdéseknek a megfogalmazása, az átadott információknak, illetve iratoknak a hiányossága, vagy éppen azoknak az eltúlzott bősége. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szakértőt még közvetett módon sem lehet felhívni jogkérdés megválaszolására. Amennyiben a bíróság lelkiismeretesen jár el a szakértők kirendelése során, akkor „a legtöbb esetben meg is fognak nyugodni a terheltek a biróság szakértőiben”¹⁵ .

A szakértő státusa

A szakértő iudex facti (ténybíró). Az általa készített szakvélemény célja a bizonyítandó tény megállapításának elősegítése. A szabad bizonyítás elvéből adódóan a bírói mérlegelés kompetenciájába tartozik a szakvélemény értékelése, elvégre az egyike azon bizonyítási eszközöknek, amelyeknek nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító ereje.¹⁶  Az említett funkcionális megközelítésből úgy tűnik, hogy a szakértő funkciója közel áll az ítélő bíró funkciójához. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szakértő – a tanúhoz hasonlóan – igazmondásra kötelezett, elvégre a szakvélemény elkészítése során ő is felhasználja közvetlen észrevételeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy „a szakértő többé-kevésbé testis facti (a tény tanúja)”¹⁷ .

A szakértői státus egy önálló eljárásjogi pozíció, akit emiatt kizárólag szakértőként (és nem tanúként) lehet meghallgatni az adott ügyben. A büntetőeljárási törvény kifejezetten szabályozza a szakértő által vizsgált személy nyilatkozatainak felhasználhatóságát: e szerint nem használható fel bizonyítékként a terheltnek, a tanúnak és a sértettnek a szakértő előtt tett azon közlése, amely a vizsgálat tárgyára, a vizsgálati eljárásokra és eszközökre, illetve a vizsgálat tárgyában bekövetkezett változásokra vonatkozó adatokkal kapcsolatos, illetve az eljárás alapjául szolgáló cselekményre vonatkozik.¹⁸

A büntetőeljárási jog normái „azt hivatottak megakadályozni, hogy a szakértő az ügy döntő bírójává váljon”¹⁹ . Elvégre a szakértő különleges szakismeretei birtokában megalkotott szakvéleményét a büntetőeljárás jogkérdéseiben felkészültséggel rendelkező, de a konkrét ténykérdés vonatkozásában laikus bírónak kell értékelnie. A szakértőnek ily módon nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a szakvéleménye a jogalkalmazó értékelésén keresztül válik a tényállás-megállapítás eszközévé, és mindig fenyeget annak eshetősége, hogy a szakvéleménye ütközik más bizonyítási eszközökkel, vagy éppen annak szakmai megalapozottságával kapcsolatban merül fel észszerű kétely.²⁰

A szakvélemény értékelése

A büntetőeljárási törvény bizonyítási rendszerében ezért a szakvélemény nem tekinthető a bíróságot kötő, abszolút bizonyítékként. Utóbbi viszont „nem vezethet oda, hogy a bíróság a kötelezően igénybevett szakértők véleményét saját tapasztalatára hagyatkozva minden további nélkül igen lényeges kérdésben félretehesse”²¹ . Önkényes az a jogalkalmazás, amely során a bíróság a különleges szakértelmet igénylő kérdést a saját maga által szolgáltatott bizonyítékra alapítva ítéli meg. Ezzel ugyanis sérülnek a büntetőeljárás alapelvei, így különösen az eljárási feladatok megoszlásának elve és a védelemhez való jog.²²  „Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a bíró kompetenciája – az eljárási rend szabályai alapján – csak a jogi kérdések elbírálására terjed ki”.²³  „Jogállamban a legsúlyosabb következmény az ún. »justizmord«, (»jogi halál«, »bírói halál« vagy »bírói gyilkosság«) a téves ítélet, a hibás felelősségre vonás, a nem bűnös személy bűnösnek nyilvánítása”.²⁴

A szakvélemény hiteltérdemlőségének elsődleges jogalkalmazói mércéjét annak tartalmi sajátosságai képezik, amelyek mögött „a szakértő különleges szakértelme, az ennek alapjául szolgáló szakismeretek, valamint az alkalmazott szakértői módszerek”²⁵  állnak. Vitatható a szakvélemény, amennyiben az nem tartalmazza a jogszabályban előírt kötelező tartalmi elemeket, nem egyértelmű, önmagával, illetve a szakértő rendelkezésére bocsátott adatokkal ellentétes, vagy a helyességéhez nyomatékos kétség fér. Ennek kifejezésére a szakvélemény hiányosságainak, ellentmondásainak feloldására irányuló eljárás szolgál. A bíróság ítélete megalapozatlan, amennyiben nem oldja fel a szakvélemény mint döntő körülményre vonatkozó bizonyíték hiányosságait és ellentmondásait. A szakértői vizsgálat teljessége, logikai és ténybeli megalapozottsága előbb annak kiegészítése, majd e kiegészítés esetleges eredménytelenségét követően más szakértő bevonásával ellenőrizhető.²⁶

Vannak persze olyan kérdések, így például a beszámítási képesség, ahol a bíróság nem tudja érdemben vitatni a szakértői megállapításokat, még akkor sem, ha az ellentmond az általános élettapasztalatoknak. Mivel a szakértő tevékenysége során az általa képviselt szakterület tudományos és szakmai tételeire, elvire és módszereire hagyatkozik, ezért nem fogalmazható meg szakmai tévedhetetlenség vele szemben. Ezzel összefüggésben alapvető kérdésként fogalmazható meg, hogy „mi a tévedési küszöb, mi az a hiba ami még szakmai szempontból elnézhető és mi az, ami alapjában sérti e tevékenység gyakorlását”²⁷ . Következésképpen a szakvéleményben rögzített bizonyítékok bizonyító ereje rendkívül magas fokú, amelyben a bíróságnak „bíznia kell”; azt vitatni csak a szakvélemény törvényben rögzített, szigorú értékelési szempontjai alapján lehetséges.

A szakvéleménnyel szemben ezért többek között az alábbi elvárások támaszthatóak: szem előtt kell tartani az igazságügyi szakértői tevékenység végzésére való jogosultságot (kompetenciát), az irányadó szakmai és etikai szabályok betartását, a szakvélemény szabatosságát és közérthetőségét, a korszerű szakmai ismeretekkel való összeegyeztethetőségét, annak hiánytalanságát és ellentmondás-mentességét, a bizonyítandó tények megállapításához nyújtott segítségét, valamint a rendelkezésre álló bizonyítékokkal való összhangját. Fontos elkerülni továbbá, hogy a vélemény-rész a szakmai terminus techni­cusok kiteljesedésének színterévé váljon, elvégre az említett résznek a kirendelő által feltett kérdésekre kell a válaszokat érthető módon tartalmaznia. „[N]em mellékes többek között az sem, hogy milyen szakmai kvalitásokkal bíró szakértőt rendelnek ki az ügyben […] be kell látnunk, hogy Fortunának igenis bérelt helye van a tárgyalótermekben.”²⁸  Ez vonatkoztatható természetesen a vád, a védelem és az ítélkezés alanyaira egyaránt, utóbbiak viszont „ki vannak szolgáltatva” a szakértőnek. Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy a szakértő akkor idézhető a tárgyalásra, ha a szakvélemény a fentiek szerint vitatható, vagy az ügyész, a vádlott, a védő vagy a sértett kérdést kíván hozzá intézni. Ilyenkor a szakértő meghallgatása érdekében a tárgyalást el kell napolni²⁹ . Ez a nagyobb tárgyi súlyú, terjedelmes ügyekben az eljárás elhúzódásához, illetve a szakértő „kínzatásához” vezethet. Utóbbiak megelőzése érdekében javasolt módosítani a hivatkozott eljárásjogi norma kógens jellegén.

A magánszakértő véleménye

A büntetőeljárási kódex a fegyveregyenlőség elvét kifejezésre juttatva szabályozza a terheltnek és a védőnek a szakértő kirendelésére irányuló indítványtételi jogát, amely a szakértő személyének megjelölésén túlmenően kiterjed a bizonyítás részévé tehető magánszakértői vélemény elkészítésére irányuló megbízásra is. A magánszakértői vélemény jelentősége – a bizonyítandó tény fennállásának bizonyításán túlmenően – abban rejlik, hogy az eljárás alá vont személy védekezése megfelelően kidolgozott szakmai érveken alapuljon.³⁰  „[A] terheltnek szakértő által teljesített védelme gyakran fontosabb, mint a jogi védelem.”³¹

A magánszakértő megbízásának törvényi feltétele, hogy a terhelt és a védő szakértő kirendelésére vonatkozó indítványát az igazságszolgáltatási vagy hatósági alanyok utasítsák el; a hatósági alanyok az indítványozottól eltérő szakértőt rendeljenek ki; vagy az általuk már kirendelt szakértő által vizsgált tény esetén a kiegészítésre vagy második szakértő kirendelésére vonatkozó indítványt utasítsák el.³²

A magánszakértő véleményével szemben viszont nem csak a szakértelem, de a pártatlanság is elvárás. Utóbbinak a megítélése komoly szakmai és etikai kihívást jelent, ugyanis a befogadása esetén a kirendelt szakértő véleményére vonatkozó előírások lesznek irányadók.³³  E kihívás forrását képezi többek között az, hogy a magánszakértő véleményének elkészítése során a megbízótól kapott adatokból, ügyiratokból és tárgyakból dolgozik, továbbá személyi vizsgálatot csak az érintett hozzájárulásával végezhet, ugyanakkor a kirendelt szakértőt nem akadályozhatja.³⁴  Mindez felveti a kérdést: valóban egyenlőek lennének a fegyverek?

A szakvélemény jelentősége a konszenzuális eljárásban

Fontos hangsúlyozni, hogy a büntetőeljárás egyszerűsítésére és gyorsítására törekvő jogalkotói akaratot kifejező jogintézményekben teret nyert a perbeli igazság, ami az eljárás résztvevőinek szerepében is változást eredményezett. A konszenzuális eljárásokban ugyanis az ügyészi és a védői szerepvállalás növekedése mellett a bírói szerep háttérbe szorulása tapasztalható, ahol a bíróság egyfajta „törvényességi felügyeletet” gyakorol és „korlátozott” bizonyításra alapozza ítéletét. Az anyagi igazságosságra való törekvés tudniillik a konszenzuális eljárásokban a beismerés feltételeinek vizsgálatában és el nem fogadásában testesül meg, a rendes eljárás felé terelve az ügyet a kétségek eloszlatása érdekében. A hozott anyag elfogadása esetén viszont győzelmet arat a perbeli igazságosság.³⁵

A terhelt beismerő nyilatkozatának elfogadása ily módon alapvetően hat ki az eljárás menetére és a meghozandó ügydöntő határozatra egyaránt. Tudniillik az kizárja a vád tárgyává tett cselekményre vonatkozó bizonyítást, valamint maga után vonja a váddal egyező minősítésű cselekményre vonatkozó bűnösség megállapítását és annak a fellebbezéssel való támadhatatlanságát.³⁶  Az előkészítő ülésen a törvényi feltételek hiányában elfogadott beismerés immár – rendkívül üdvözlendő módon – nem relatív, hanem abszolút, azaz feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés, ami rendkívüli jogorvoslati eljárásban – így felülvizsgálat során – is támadható. A jogalkotó szerencsére nem csak a gyorsítást és az egyszerűsítést ösztönzi, de megadja a lehetőséget a korrigálásra is.³⁷

A terhelt beszámítási képességének esetleges korlátozottsága ezzel összefüggésben felveti a szakértő mellőzhetetlenségének kérdését: a kóros elmeállapot ugyanis orvosi kategória, amelynek megállapítása szakértői kompetencia. Jóllehet a korlátozott beszámítási képesség önmagában nem zárja ki automatikusan a beismerő nyilatkozat elfogadását, szükséges azonban megvizsgálni, hogy a konkrét ügyben, az adott cselekmény vonatkozásában a terhelt megértette-e a beismerő nyilatkozatának következményeit. Minthogy az elmeorvos-szakértő véleménye a bűncselekményhez igazodik, nem zárható ki, hogy egy adott elmekórtani változás az egyik esetben kizárja, míg egy másik cselekmény vonatkozásában csak korlátozza, vagy nem is érinti a beszámítási képességet. Amennyiben tehát a terhelt beszámítási képessége iránt észszerű kétely merül fel, és az további bizonyítást igényel, a beismerő nyilatkozat elfogadása és az ügy előkészítő ülésen való elbírálása kizárt.³⁸

Zárógondolatok

A fentieket szem előtt tartva, a jó szakvélemény ismérvei a következőképpen foglalhatók össze: az érthető a laikus bíró számára, megválaszolja a feltett kérdéseket, nem kioktató jellegű, és amennyiben szükséges, az a másik szakértő számára is érthető, megfelelő nyelvezetet használ, és nem húzza el az eljárást sem a késlekedéssel, sem a szakvélemény hiányosságaival. Minthogy az igazságügyi szakértői tevékenység végső soron a független és pártatlan bírói döntést hivatott elősegíteni, „magával a szakértő személyével szemben is elvárás a részrehajlás nélküli, kizárólag szakmai elvek szerinti munkavégzés”³⁹ . A bírónak őrködnie szükséges afelett, hogy az ügyben minél tökéletesebb szakvélemény álljon rendelkezésre, hiszen minél szabatosabb a szakvélemény, az „irányító erejének annál nagyobb az értéke”⁴⁰ .

Nem hunyhatunk szemet afelett sem, hogy „az USA szakirodalmában élénk vita bontakozott ki egyes bűnügyi tudományos módszerek […] eredményeinek bizo­nyítékkénti elfogadhatóságát illetően, és kétkedő állásfoglalások jelentek meg a DNS-vizsgálatok eredményeinek bizonyítási értékével kapcsolatban is. E vizsgálódások hatása napjainkban a nemzetközi kriminalisztikai szakirodalomban is megjelent”⁴¹ . Az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere a kontinentálistól eltérően nem határolja el élesen a büntető- és a polgári eljárásban foganatosított szakértői bizonyítást. A benne felhasználható diszciplínák körét ugyanakkor lényegesen befolyásolják a legfelsőbb bírósági ítéletek. A szakértői bizonyításról az elmúlt 30 évben a bírák véleménye jelentősen megváltozott: egyes bíróságok szkeptikusabbak lettek a szakértői bizonyítás hagyományos módszereivel szemben az alábbi három mérföldkőnek köszönhetően.

Az első mérföldkő az 1980-as évek végétől a bűnügyi célú DNS-vizsgálat bevezetése volt, amely egy erősen tudományos és semleges technológiának bizonyult abban az értelemben, hogy nem csak a bűnösség, de az ártatlanság megállapítására is felhasználható. Az „Ártatlanság Projekt”⁴²  az 1990-es évek elején rámutatott arra, hogy az emberöléshez és a szexuális erőszakhoz hasonló nagyobb tárgyi súlyú bűncselekmények elítéltjei között jelentős számban találhatók ártatlanok is. Még azoknál az ügyeknél is, amelyekben a vád bizonyítása a szakértői bizonyítás más módszerein alapult.

A második mérföldkő az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának úttörő döntéséhez, a Daubert-ítélethez⁴³  köthető, amely a szövetségi bírák számára bővítette a szakvélemény értékelésének kritériumait. Utóbbira azért volt szükség, mert a Frye-ítéletben⁴⁴  kidolgozott szabvány – amely szerint a szakvéleményt csak akkor lehet elfogadni, ha azt egy olyan tudományos elvből vezették le, amely általánosan elfogadott az érintett tudományterületen – a gyakorlatban túlságosan szűknek bizonyult. A Daubert-ítélet után a szövetségi bíráknak már azt is a vizsgálatuk tárgyává kellett tenniük, hogy a szakvéleményben felhasznált módszer mennyire megbízható, nem vezetett-e az esetek többségében hibához, továbbá olyan elméleten alapul-e, amelyet teszteltek, illetve lektoráltak, és az általánosan elfogadottnak tekinthető az érintett tudományos közösségben.

A bűnügyi célú DNS-vizsgálat megjelenése és a Daubert-ítélet kihirdetése következtében az Egyesült Államok Kongresszusa 2005-ben felhatalmazta a Nemzeti Tudományos Akadémiát a szakértői bizonyítás alapját képező forenzikus (igazságügyi) tudományok átfogó felülvizsgálatára. Ez a folyamat vezetett a harmadik mérföldkőhöz, a „Forenzikus tudományok megerősítése az Egyesült Államokban” című jelentés 2009-es megjelenéséhez⁴⁵ , amely megállapította, hogy a forenzikus tudományok hagyományos ágazatai – úgymint a harapásnyomok, a szerszámnyomok, az ujjnyomok és a hajszálak elemzése – nem alapulnak valódi tudományos tételeken, mert azok empirikusan nem teszteltek és erősen szubjektív jellegűek. A jelentés arra is felhívta a figyelmet, hogy országosan eltérő a bűnügyi laboratóriumok képzése, minőségellenőrzése és szabványhasználata is.

Rakoff és Liu a fentiekkel összefüggésben rámutatott arra, hogy a szövetségi bírák a fenti három mérföldkőre vegyesen reagáltak: amíg a polgári perekben a Daubert-kifogások közel egynegyede volt sikeres, addig a büntetőügyekben a terheltek által emelt Daubert-kifogásoknak csupán kevesebb mint 10 százaléka. A szövetségi bíróságok ráadásul a visszautasított kifogások 90 százalékában a Daubert-ítéletet megelőző precedensekre hivatkoztak az indokolásukban.⁴⁶

Ez meglátásom szerint arra vezethető vissza, hogy a szakértői bizonyítás a jogon belüli és kívüli ismeretek közvetítő láncszemeként funkcionál. „[A] büntetőeljárásban a hatóság nézőpontja az irányadó, s a hatóság szakértelme elsősorban a jogot fogja át, a különleges szakértelmet alapvetően a jogon kívül eső szakmai ismeretek teszik ki.”⁴⁷  Jóllehet a szakvélemény nagy segítséget nyújt a bizonyítandó tény nomotetikus (általánosító) megismeréséhez, a bíró számára emellett is fennmarad annak a feladatnak a teljesítése, hogy a bizonytalanságok bizonyosságai mellett az idiografikus (egyediesítő) jogi megismerés világában mondja ki a végső verdiktet. A jogi okság nélkül ugyanis nem lehetne kikerülni az okok végtelen tengeréből. „Nem lehetne megoldani a regressus ad infinitum problémáját. Így a jogi életben, a jogalkotás és a jogalkalmazás során kiemelődik a releváns ok kategóriája, ami nélkül a normatíve szabályozott emberi magatartások nem lennének minősíthetők.”⁴⁸

Csák Zsolt PhD, bíró, a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője; egyetemi adjunktus, PPKE JÁK