Bevezetés

Publikációm első részét Földvári József azon szavaival zártam le, amely szerint: „[N]em tűzhetjük magunk elé célként a bűncselekmény-egység és a halmazat egész területének feldolgozását. Meg kell elégednünk ez alkalommal azoknak a kérdéseknek a tárgyalásával, amelyek a mai ítélkezési gyakorlatunkban a legtöbb nehézséget okozzák”¹ . Ez a kijelentés jelen tanulmányomra hatványozottan igaz, mivel a cikk terjedelmi korlátjaira tekintettel lehetetlen részletesen, tartalmi hiányosságok nélkül átadni az olvasó közönség számára a látszólagos anyagi bűnhalmazatot érintő megannyi problémakört. Így ezúttal három témakör került kiemelésre, amely mind érdekesség, mind aktualitás szempontjából a legtöbb kérdést vetheti fel a gyakorlat számára.

A látszólagos anyagi halmazat – viszonylag kivételes – esetköre azon eseteket foglalja magában, ahol az elkövető több cselekménye illik bele több bűncselekményi törvényi tényállás keretébe, azonban ezek közül csupán egyiket lehet megállapítani.²

A magánlaksértés halmazati problematikája

Először a magánlaksértés kapcsán felmerülő egység-halmazati kérdéseknek szeretnék nagyobb figyelmet szentelni, azon belül is elsőként a lakásban elkövetett, súlyosabb, erőszakos bűncselekménnyel – így különösen szexuális erőszakkal – való viszonyát mutatnám be.³  A magánlaksértés és akkori elnevezése szerint „erőszakos nemi közösülés” a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény egyik legtipikusabb példája volt az önállótlan eszközcselekmény megállapítására.⁴  A joggyakorlat érvelése szerint, ha az elkövető a magánlaksértés elkövetése nélkül nem tudta volna elkövetni a nemi deliktumot, akkor a magánlaksértés elvesztette önállóságát. Azonban a mai gyakorlat szerint „az erőszakos közösülést (ma: szexuális erőszak) és a végrehajtása érdekében elkövetett magánlaksértést bűnhalmazatban kell megállapítani”⁵ . Az indokolás szerint a célcselekmény in abstracto az eszközcselekmény hiányában is elkövethető, így a magánlakásban történő szexuális erőszak magánlaksértés nélkül is megvalósítható. Ezen elvet a bíróság következetesen alkalmazta akkor is, amikor magánlaksértés után elkövetett rablás esetében halmazatot állapított meg,⁶  illetve akkor is, amikor a magánlaksértést nyereségvágyból elkövetett emberölés követte.⁷  Ebben a gyakorlatban az egyetlen pozitívumnak csupán annak következetessége tekinthető. A magánlaksértés és rablás bűnhalmazatban való megállapításánál a bírósági határozat⁸  kimondja, hogy „az elkövető rablási szándékkal, erőszakkal vagy fenyegetéssel hatol be más lakásába”. Ebből egyértelmű, hogy az elkövető szándéka már az eszközcselekmény kifejtése előtt fennállt a célcselekmény realizálására, amelynek elengedhetetlen előfeltétele volt a magánlaksértés megvalósítása. Így talán itt indokoltabb lenne a magánlaksértés önálló bűncselekményként való mellőzése.

Előbbi eszmefuttatásomban az eset valóságos bűnhalmazatként való megállapítására az egyetlen releváns ok, amit találtam, a következetesség volt. Azonban a következő példán keresztül látni fogjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) gyakran önmagának is ellentmond és ellentétes állásfoglalásokat ad ki hasonló ügyekben. Például egy másik ügyben önállótlan eszközcselekményként értékelte, így nem állapította meg a magánlaksértést akkor, amikor az elkövető dolog elleni erőszakkal behatolt a magánlakásba lopási szándékkal, de végül rablást valósított meg.⁹  Az indokolás szerint bűnhalmazat megállapítása azért nem volt szükséges, mert a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás beolvad a rablásba. Való igaz, hogy a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás egy törvényi egység, ami magában foglalja a lopás mellett a rongálást és a magánlaksértést is. Azonban, mint tudjuk, az előbb említett bűncselekmény beolvadt a rablásba,¹⁰  amelynek törvényi tényállása a magánlaksértést már nem foglalja magában. Magyarán, ha a jogalkotói akarat változatlanul kitartana amellett, hogy a magánlaksértést önálló bűncselekményként kell értékelni, akkor itt valóságos bűnhalmazat megállapítására kellett volna, hogy sor kerüljön. A félreértések elkerülése végett, részemről egyetértek a döntéssel, amelyben ez esetben látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Viszont, ha a bíróság figyelemmel lett volna az érvényes joggyakorlatra, valóságos bűnhalmazat megállapításának lett volna helye a következetesség alapján. Összességében tehát osztom Ambrus István azon véleményét, amely szerint in abstracto gyakoriság miatt a lakásban történő súlyosabb bűncselekmény kizárhatná a magánlaksértést.¹¹

Látni tehát, hogy hiába foglal állást általánosan a joggyakorlat a magánlaksértés valóságos bűnhalmazatban való megállapítása mellett, az ítélkezési gyakorlatban fellelhetőek ellenpéldák, ahol mégis látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Ennek elég egyszerű, emberközeli magyarázata van: hiába emeli ki az LB indokolásában, hogy a magánlaksértés megvalósítása nem szükségszerű ahhoz, hogy utána a lakásban egyéb bűncselekmények is elkövethetőek legyenek, mégis tipikusan elég nagy gyakorisággal előfordul. Kérdezném, az előző betöréses példámban, mit lát az átlagember? Azt, hogy az elkövető bement a lakásba abból a célból, hogy onnan más idegen dolgát megszerezze. Hogy erre lopás, rablás, vagy akár emberölés révén kerülhet sor, az merőben a konkrét körülmények függvénye csupán. Így véleményem szerint a jelenlegi joggyakorlat ezt illetően elég távol áll a természetes szemlélettől, ami számos eljárást is megnehezített, aktuálisabb példaként a „lúgos támadásként” elhíresült esetet is.¹²

A teljes, igen közismert történeti tényállást nem ismertetném, esetünkben ebből annyi a lényeges, hogy a vádlott volt élettársát annak saját otthonában támadta meg, tehát a lakásba való behatolása már önmagában kimerítette a magánlaksértés bűncselekményi tényállását. Az első fokon eljárt bíróság aljas célból, illetve súlyos egészségromlást okozó testi sértés bűntettét halmazatban állapította meg a kifosztás bűntettével.¹³  Részemről a magánlaksértés elsőfokú ítéletből való mellőzésével nem is lenne problémám – hiszen a megvalósult, kiemelt tárgyi súlyú más deliktumok mellett annak érdemi szerepe a büntetéskiszabás szempontjából sem lehet – azonban, mint említettem, az általános joggyakorlat ezzel ellentétes felfogást képvisel. Többek között ezért is került az ügy harmadfokra, miután a másodfokon eljárt bíróság – összhangban az irányadó kúrai gyakorlattal – a magánlaksértést is önálló bűncselekményként megállapította a további bűncselekmények mellett halmazatban. Így jutott el az ügy harmadfokra (első ízben), a Kúria elé.

Ezen a példán is látszódik, hogy eljárásjogi szempontból is mennyivel helyénvalóbb és hatékonyabb lenne kialakítani egy letisztultabb, a kvázi „mellékbűncselekmények” (mint a magánlaksértés) mellőzését lehetővé tevő joggyakorlatot, elkerülve, hogy fölöslegesen akár harmadfokig jusson egy ügy, ami az eljárás jelentős időbeli elhúzódásával járna. Véleményem szerint ebben a kérdésben érdemesebb lenne halmazatszűkítő felfogást alkalmazni, és a magánlaksértés in abstracto gyakori előfordulása elegendő lehetne a látszólagosság megállapításához súlyosabb, lakásban történő bűncselekményhez képest.

A pénzmosás és a csalás problémaköre

Itt térnék át egy problematikusabb témakörre, amely azt hivatott vizsgálni, hogy a pénzmosás egy esetleges csalás önállótlan (büntetlen) utócselekményeként minősül-e. Az utóbbi években a pénzmosással kapcsolatosan, csak úgy, mint sok másik deliktum vonatkozásában, halmazatbővítő gyakorlat figyelhető meg. Tóth Mihály véleménye szerint ez főleg azzal indokolható, felrótták a bíróságoknak, hogy korábban alig történik pénzmosás miatti elmarasztalás.¹⁴  A Kúria külön határozatban foglalt állást a halmazat valódisága mellett. Eszerint „a pénzmosás nem a csalás büntetlen utócselekménye, minthogy a törvény a pénzmosást kifejezetten kiemelte a lehetséges utócselekmények köréből”¹⁵ . A konkrét ügy tényállása szerint, amely alapján megfogalmazta a bíróság ezt az indokolást: „sértett társaságtól a vádlotti érdekkör bankszámlájára érkező kicsalt pénzt a vádlottak fiktív jogcímen tovább utalták” olyan módon, hogy az összegeket a csalás tárgyát képező, valójában nem létező lízingtárgyak vételáraként tüntették fel. Ez esetben valóban tartható a valóságos halmazat megállapítása, azonban fontos kiemelni, hogy általános indokolásként viszont nem állja meg a helyét. Ugyanis itt kizárólag azért nem lesz önállótlan (büntetlen) az utócselekmény, mivel a pénz továbbutalása nem a csalással okozott kár realizálásért történik, hanem a kár felismerésének megakadályozásáért. Magyarán, ahogy Tóth is említi, nem azért lesz büntetlen, mert a pénzmosás tényállásának megalkotásával a jogalkotói akaratból sui generis bűncselekmény lett volna. A pénz továbbutalása mint mozzanat valóban megalapozza a pénzmosást, de nem olyan halmazati általánosságban, mint amire a Kúria hivatkozik.

A Kúria értelmezésén túl a gyakorlatban is egyre többször előfordul a pénzmosás valóságos anyagi halmazatban történő megállapítása más alapbűncselekménnyel. A célzat a pénzmosásra már az alapbűncselekménynél is nyilvánvaló, amikor is a szerzett anyagi javat átváltják, más bankszámlára helyezik, bűntársak részére szétutalják, vagy éppen a pénzt csak felveszik és szétosztják. Hiába evidens tehát, hogy miért történik az ami, mégis külön megalapozzák ezek a cselekmények a pénzmosást a gyakorlatban. A problémám kifejtésére tökéletes példaként szolgál, ahogy a Kúria az előbb említett ügyben eljárt. Amíg abban a jogesetben az elkövetői szándék a pénz továbbutalásával már nem a csalás realizálására, hanem felismerésének akadályozására terjedt ki, addig más esetekben ez nem okvetlen törvényszerű. Ez azt is jelenti, hogy ezek a cselekmények tényállásszerűen nem feltétlen lépik túl az alapbűncselekmény törvényi tényállását. Ezért lenne szükséges, hogy ne törvényi tényállási szinten általánosságban, hanem esetspecifikusabban legyenek kezelve a hasonló ügyek. Ahogy Tóth is említette erről szóló írásában, a haszon realizálása, felhasználása, biztosítása mind tényállási elemek, így általánosságban pont hogy inkább fedik a tényállások egymást. Így ezeknek az értékelése, szemlélete szerint maximum a felderítés elkerülését célzó büntetlen utócselekmények lehetnek, és ezen kijelentés pártján állok én is. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy pénzmosás címszó alatt nemcsak a szerzett pénzzel való tevékenységet értjük, hanem a haszon eredetének leplezése céljából végzendő cselekményt is. Ugyanis egy bűnözőtől nem elvárható magatartás, hogy bűncselekményét természetszerűen ne próbálja meg utóbb leplezni. Ezt a metódust is magába foglalja a pénzmosás definiálása, avagy a „bűnös úton szerzett nyereség utólagos realizálása”.¹⁶

Ez esetben a tettnek három különböző fázisát különböztetjük meg: az elhelyezést, a bújtatást, illetve az integrálást. Ez a három mozzanat együttesen adja meg a javak legalizálásának folyamatát, a pénz eredetének felismerhetetlenné válásának céljából. Tegyük fel, az előcselekményként szolgáló vagyon elleni bűncselekménnyel kapcsolatos nyomozás sikeres lesz, megtörténik a lefoglalás, meg ami még ilyenkor szóba jöhet. Az esetek többségében kétségkívül egyértelmű, hogy az elkövető az előcselekményét próbálta leplezni és nem azt, hogy az abból szerzett haszna mégis honnan van. Ebből egyenesen következik, hogy esetünkben a pénzmosásnak nincs önálló célja, hanem az az előcselekmény milyensége miatti szükséges deliktum. Számomra erősen megkérdőjelezendő, hogy egy szükségképpen elkövetendő bűncselekmény halmazatban való megállapítása mennyire méltányos.

Büntetlen (önállótlan) utócselekmény vagy pénzmosás?

Az eset problematikáját egy példán keresztül szeretném bemutatni, amit Tóth Mihály már hivatkozott művéből kölcsönöztem és gondoltam tovább. A történeti tényállás szerint az elsőrendű vádlott egy kft. igazgatójaként vádlott-társai felbujtására és segítségükkel hamis okiratok felhasználásával 350 millió forintnyi hitelt vett föl egy banktól. Mindezt tette visszafizetési készség és képesség nélkül. A csalás összegét a vádlott-társai bankszámlájára utalta, akik úgyszintén továbbutalták az ő részüket további társaiknak, akik ezt készpénz formájában felvették.¹⁷  A bíróság csalást, okirat-hamisítást és pénzmosást állapított meg bűnhalmazatban. Egyértelműen a pénzmosás megállapítása a legmegkérdőjelezhetőbb az ügyben. Ennek szükségességét a bíróság – indokolása szerint – abban látta, hogy a pénz eredetének leplezése érdekében végezték az átutalásokat és vették ki a hasznot készpénzben. Ezzel pénzügyi tevékenységet folytattak, amivel pedig megvalósították a pénzmosás törvényi tényállását. A leplezésre indokolásuk szerint azért volt szükség, mert tudták, nincs valós gazdasági esemény vagy szerződéses jogviszony a tranzakció mögött.

Adódik a kérdés, mi is a problémám a pénzmosás megállapításával. Meglepő lehet, de a bíróság álláspontja teljes mértékben osztható, hiszen az elkövetők tudtában voltak annak, hogy cselekedetük mögött nincs hiteles gazdasági tevékenység. A probléma ezzel az, hogy ennek az ügynek a szempontjából ez egy teljesen lényegtelen megállapítás. Értelemszerűen tudták, hiszen ezért jött létre az egész bűncselekmény, amit véleményem szerint meg sem próbáltak leplezni. Ugyanis teljesen világos, hogy a banktól felvett hitelből származik a profit, ezen egyszerűen nincs is mit leplezni. Magyarán az átutalásnak és a készpénzfelvételnek semmi köze sincs az alapbűncselekmény leplezéséhez, hiszen nem is lett volna semmiféle pénzmozgás hitel nélkül, az mindennek az alapja. Tehát egy szimpla átutalásnak, vagy egy ATM-ből való készpénzfelvételnek az egyetlen célja a csalásból befolyt haszon érdekkörükbe vonása volt.

Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy csalás útján van egy megvalósult eredményünk haszon formájában, aminek a szétosztására irányul minden további cselekedet. Ez pedig számomra egyértelműen önállótlan utócselekmény, mégpedig az elvárhatóság miatt, amire a korábbiakban már utaltam. Nem elvárható ugyanis, hogy az előcselekmény után ezeket a pénzügyi tevékenységeket ne végezzék el, hiszen ezek nélkül nem juthattak volna a pénzükhöz. A célzat amúgy is csak akkor felróható, ha az annak érdekében végzett tevékenység egyébként nem alkalmatlan a cél elérésére. Ugyanis, ha nem alkalmas a szándék realizálására, akkor az alanyi oldal kiüresedésével találkozunk, ami ennek az esetnek pont, hogy az alapja. Nem mellesleg egyszeri utalásokról és készpénzfelvételről beszélünk, amik a mai modern technológiának köszönhetően pillanatok alatt lekövethető tevékenységek. Mindebből kiindulva nem tudok egyetérteni a bíróság indokolásával, ugyanis a csalás bűntettét semmilyen szinten nem próbálták árnyalni, erre nem is törekedtek. Konklúzióként eredetleplezésről sem beszélhetünk.

Megítélésem szerint ez a jogeset is arra a Tóth által megfogalmazott kritikára vezethető vissza, ami szerint az utóbbi években pénzmosás bűntette miatt nem igazán születnek elmarasztaló ítéletek. Mondhatni, a bíróságok indokolatlanul ragaszkodnak a pénzmosás önálló bűncselekményként való elismeréséhez. Ennek pedig egyik oka véleményem szerint, hogy a pénzmosás törvényi tényállási elemei rengeteg helyen mutatnak hasonlóságot más vagyon elleni bűncselekmények tényállási elemeivel, így mondhatjuk akár, hogy ezekben értékelésre kerültek. Másrészt pedig a törvényszöveg azon szövegezése, hogy „ilyen dolog eredetét eltitkolja, elleplezze”, mondhatjuk a természetes velejárója egy vagyon elleni bűncselekmény elkövetése utáni tettesi magatartásnak. Ezek miatt is volt nagyon érdekes az az új törvényjavaslat, amely a büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szólt,¹⁸  és tartalmazta a pénzmosás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.) foglalt tényállásának megváltoztatását is.¹⁹

A pénzmosás új törvényi tényállása látszólag nem sok mindenben különbözik a 2021. év előtt hatályos tényállástól, de jobban elmélyülve a részletekben, könnyen fellelhető a változtatás jogpolitikai célja. Az első jelentős különbség, hogy az új tényállásban immár nem szerepel a „más” kitétel. Így nem szükséges, hogy a büntetendő cselekményt, amelyből a jogtalan vagyon származik, egy tőlünk különálló személy kövesse el. Ez így nagy mértékben bővíti a pénzmosás megállapításának lehetőségeit. A második különbség az alaptényállásban keresendő, amely az új tényállásban így szól: „Aki a büntetendő cselekményből származó vagyon eredetét, a vagyonon fennálló jogot, a vagyon helyét, ezek változását elfedi vagy elleplezi, pénzmosást követ el” [Btk. 399. § (1) bekezdés]. Tartalmilag ez nem jelent nagy különbözőséget, ugyanis a korábban hatályos szövegezés is tartalmazta ezeket a tényállási elemeket, azonban szerkezetileg már jelentősnek mondható a változtatás. Míg a korábbi szabályozásban az említett elemek az alaptényállás minősített esetei között találhatók meg szétszórtan, addig az új törvényi tényállásban ezek konkrétan az alaptényállást teszik ki. Ez alapján kijelenthető, hogy a pénzmosás új definíciója azokat a magatartásokat pönalizálja, amit az elkövető egy vagyon elleni bűncselekmény megvalósítása után természetszerűen elkövet. Érthető a jogalkotói szándék, amely arra irányul, hogy kizárja a pénzmosás önállótlan utócselekményként való megállapításának a lehetőségét, ezzel elősegítve, hogy az önálló bűncselekményként való megállapításához ne férhessen kétség. Azonban elég aggályosnak tartom, hogy olyan cselekményeket rendel kötelező jelleggel büntetni, amelyek elkövetésében már az előcselekmény elkövetésekor biztosak lehetünk, hogy el lesznek követve. A harmadik, egyben talán leginkább elfogadhatatlan változtatás számomra a korábbi és a jelenlegi szabályozás második bekezdésében keresendő. Mondhatjuk, hogy az új tényállás nagyrészt teljes egészében megegyezik a 2021 előtt hatályos Btk. 399. § (2) bekezdésével, egy nagyon fontos kitételtől eltekintve. Korábban az elkövető ugyanis pénzmosásért csak abban az esetben volt büntethető, ha a dolog eredetét az elkövetés időpontjában nem ismerte. Számomra érthetetlen módon, az új törvényi tényállás ezt nem várja el. Magyarán az elkövető annak ellenére büntethető, hogy közben lényegében fogalma sincs arról, hogy a birtokában lévő dolog vagy vagyon bűncselekmény útján, jogtalanul került hozzá. Véleményem szerint megkockáztatható, hogy ez a szabályozás szembemegy a jóhiszeműség elvével, továbbá hosszabb távon azon, angolszász eredetű felfogás hazai meghonosításával járhat, amely szerint – kis túlzással – „minden bűncselekmény csakis valóságos halmazatban állhat egymással”. Összefoglalva tehát, világos az az új álláspont jogalkotói oldalról, hogy a pénzmosás mindenképp valóságos bűnhalmazatban kell, hogy megállapításra kerüljön egyéb, tipikusan vagyon elleni bűncselekményekkel. Azonban látnunk kell azt, amint arra rávilágítottam, hogy ezt nézetem szerint logikai következetlenségek, a ne bis in idem elv megsértése, illetve a legalitás megkérdőjelezésének árán kívánja érvényesíteni.

Nemzetközi kitekintés: A német egység-halmazati modell

Jelentős feladat az egység-halmazat témakört megvizsgálni nemzetközi viszonylatban is, hogy láthassuk, hogy a nálunk is felmerülő problémaköröket más jogi kultúrákban miként próbálják orvosolni. Itt elsősorban a német jogértelmezést tartanám érdekesnek, ugyanis sokáig – különösen a második világháború végéig – a magyar is ennek figyelembevételével működött, így könnyen lehet párhuzamot állítani közöttük.

Már az elején kiemelendő, hogy a németeknél elsősorban nem a valóságos és a látszólagos bűnhalmazat elhatárolása okozta/okozza a legnagyobb problematikát, hanem az alaki és anyagi halmazat megkülönböztetése. A Csemegi-kódex hatálya idején nálunk is ez jelentette a legfőbb dilemmát,²⁰  mivel az említett törvény jogkövetkezményeik tekintetében is különbséget tett a halmazat két válfaja között. Egyszerűen fogalmazva, alaki halmazati büntetés kiszabása esetén az abszorpció,²¹  anyagi halmazatnál pedig az aszperáció elve²²  szerinti értékelést kívánt meg a korabeli jogalkotó.²³

Ezt a megközelítést Finkey Ferenc már ekkoriban is éles kritikával illette, mivel meglátása szerint elvi alapra nem vezethető vissza büntetéskiszabás szempontjából a különbségtétel, illetve ez elméletben sem igazolható.²⁴  Baumgarten Izidor másként közelítette meg a témát, de hasonló következtetésre jutott. Véleménye szerint „csak józan gondolkodású embernek kell lenni annak belátására”, hogy bűnösség szempontjából nincs különbség a között, hogy valaki különböző alkalommal követi el két személyen a szándékos emberölés bűntettét, vagy hogy ugyanazzal a lövéssel teszi meg mindezt két ember vonatkozásában”²⁵ . Ezzel a megítéléssel, mint láthatjuk, a magyar jogalkotó azóta (egészen pontosan 1950-ben) szakított, azonban a németeknél változatlanul ez a módszer működik. Ez visszavezethető arra, hogy míg nálunk immár minősítési kérdésként van jelen az egység-halmazat elbírálása,²⁶  addig ez a németeknél inkább büntetéskiszabási problematika.

A német büntető törvénykönyv külön paragrafusban szabályozza az alaki²⁷  és az anyagi²⁸  halmazatot. Ez leginkább a magyar gyakorlat szerinti legmegfelelőbb fordítás, amely szerint az alaki halmazatot cselekményegységnek, vagy ideális (eszmei) halmazatnak, az anyagi halmazatot pedig cselekmény-többségnek nevezik.²⁹

Érdekes megfigyelni, hogy az alaki halmazatot tulajdonképpen automatikusan egységként értékelik büntetéskiszabás szempontjából, és – a magyar joggyakorlattól eltérően – az aszperáció helyett az abszorpció elve szerint szabják ki a büntetést. Ez náluk a „Klammerwirkung”-elvre,³⁰  avagy az összekapcsolási hatásra vezethető vissza, amely alapján több cselekmény büntetési tételeiből egyet képeznek.³¹

Az eddigiekből is kitűnik, hogy a német joggyakorlatban nem igazán van jelen a látszólagos bűnhalmazat fogalom. A megfelelő szankció elérése érdekében az alaki halmazatot kiterjesztően – mint egységi kategóriát – értelmezik és mondhatni az anyagi halmazat alakivá való átkonvertálásával oldják meg az ilyesféle problémáikat. Ezt magyar jogalkalmazói szemmel néhol már túlzó mértékben teszik, Johannes Wessels szerint például alaki halmazat valósul meg, ha valaki rablást követően, menekülés közben különböző személyekre és tárgyakra lövéseket ad le.³²  Ez a német szemléletben egy cselekménynek minősül, és a német büntetőkódex 52. §-a szerinti egységi megítélést érdemel.

A német elhatárolási módszer feloldása gyakran nemcsak az ettől teljesen más szemlélettel rendelkező magyar jogalkalmazóknak, hanem német berkeken belül is komoly problémát okoz. Ezt fejtegeti Ingeborg Puppe is egy remek példán keresztül.³³  A jogesetben „A” kifejezte felháborodását „B” személlyel szemben, mivel ő a második világháborúban a hitleri Németországban szerzett lovagkereszt-kitüntetését változatlanul büszkén viselte. Ezt úgy tette meg, hogy „B” személyt egy nyilvános rendezvényen hangosan nácinak titulálta, kitüntetését letépte, majd meg is ütötte. Ezzel megvalósította a kényszerítés, a becsületsértés és a testi sértés törvényi tényállásait. Az eset megítélésének nehézségét Puppe szerint az okozza, hogy ezen deliktumok tényállásrokonságban, illetve gyakran törvényi egységben állnak egymással.³⁴  Az esetben vizsgálandó, hogy „A” abból a célból ütötte-e meg „B” személyt, hogy annak későbbi ellenállását a kitüntetése megóvása érdekében leküzdje. Ezen esetben talán nem, mivel „A” inkább további inzultus kifejtése jegyében ütötte meg „B” személyt. Fel is teszi a kérdést Puppe: megköveteljük vajon az eszköz-cél viszony fennálltát, vagy a német büntetőtörvény 52. §-a szerinti cselekmény egységi meghatározáshoz az is elegendő, hogy a deliktumok egyidőben, ugyanazon áldozattal szemben legyenek elkövetve.³⁵  Ezen kérdésben pedig nincs egyértelmű válasz,³⁶  az inkább a jogalkalmazói mérlegelés függvénye.

Kimondhatjuk tehát, hogy amit a magyar jogalkalmazók az egységként való szankcionálás szempontjából a látszólagos bűnhalmazat fogalmának bevezetésével oldottak meg, azt a németek az anyagi halmazat alakivá változtatásával és annak kiterjesztő, egységként való értelmezésével. Ez visszavezethető arra, hogy náluk a kétszeres értékelés tilalma sokkal szigorúbban vett alapelv, mint a magyar jogrendszerben. Fel is teszik a kérdést az általam hivatkozott német jogtudósok, hogy ha egy cselekményt többször be lehet tudni egy adott személynek, akkor az hogy is eshetne anyagi halmazati megítélés alá. Azért, hogy még inkább szemléltetni tudjam a német felfogás különbözőségét a halmazati témakörben, Walter Gropptól kölcsönöztem egy igen szemléletes példát.³⁷  A történeti tényállás szerint „A” ököllel való bántalmazással fenyegeti „B” személyt annak érdekében, hogy az adja át neki a telefonját. Miután nem tesz eleget kérésének, „A” megüti, amitől „B” orra eltörik, és kezéből a telefonját kiejti, melynek következtében abban kár keletkezik. Végezetül „A” a telefont eltulajdonítja és távozik a helyszínről. E történeti tényállás a németeknél négy deliktumot is megvalósít: a lopást, a testi sértést, a kényszerítést, illetve a dologban történő károkozás bűncselekményét. Ehhez képest a német jogalkalmazók a német büntetőkódex 249. §-a szerinti rablásként fogják értékelni az egész cselekménysort, ugyanis az említett bűncselekmények – értelmezésük szerint – törvényi egységben visszalépnek a rablás törvényi tényállása mögé. Amennyiben a kényszerítés és az ezzel járó testi sértés az elvétel utáni tettenérés okán következne be, úgy pedig a 252. § szerinti rablásszerű lopás kerülne megállapításra. Ez a rablást is magában foglalná, mivel ez a tényállás befejezett eltulajdonítási cselekmény nélkül nem állapítható meg.³⁸

Tanulmányom szempontjából egy sokkal instruktívabb példa lehet a németek hozzáállása a magánlaksértés után a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekményekhez. A magyarral ellentétben a német gyakorlat az egészet alaki halmazatként, avagy cselekményegységként értelmezi. Ahogy arra Gropp is rávilágít, magánlaksértés után a lakásban elkövetett lopás, vagy bármilyen dolog megrongálása, szimplán a német büntetőtörvény 244. §-a szerinti „lakásbetöréses lopásnak” minősül.³⁹  Amellett, hogy én magam is túlzónak tartom a németek alaki halmazatról alkotott kiterjesztett értelmezését, jelen esetben ezt egy követendő gyakorlatnak tartanám. Példának okáért eljárásjogi szempontból⁴⁰  visszautalhatnék a „lúgos orvos” ügyére, ahol azért jutott el harmadfokon a Kúriáig az eset, mert első fokon a bíróság nem állapította meg többek között a magánlaksértést önálló bűncselekményként valóságos halmazatban.⁴¹  Másodfokon ez hiába került korrigálásra, az első- és másodfokú ítélet különbözősége miatt megnyílt az út a Kúriához. Ugyanezen ügy a német gyakorlatban nem húzódott volna el harmadfokig, mivel alaki halmazat esetén a magánlaksértés elhagyása vagy megállapítása nem jutott volna jelentőséghez, kizárólag a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekmény büntetési tételkeretét vették volna alapul.

Mindezeket összefoglalva, nem tartom ugyan mindenben követendőnek a német példát, ahol már az in concreto szükségszerű vagy gyakori együttes előfordulású esetek is automatikusan egységi megítélés alá eshetnek. Fellelhetőek ugyanakkor náluk olyan gyakorlati példák, mint az előbb említett magánlaksértéses eset, amely in abstracto gyakori együttes előfordulása miatt nyugodtan érdemelhetne a magyar gyakorlatban is egységi elbírálást. Mint láthattuk, ennek eljárást rövidítő szerepe is lehet amellett, hogy közelebb áll bármely ember természetes gondolkodásmódjához. Hiába nem in abstracto szükségszerű a magánlaksértés elkövetése a lakáson belül történő egyéb bűncselekmények megvalósításához, mégis csak azt látja ennek gyakori előfordulása okán bármely ember, hogy „valaki betört valahova abból a célból, hogy egyéb bűncselekményeket követhessen el”.

A Kúria egy döntése a német felfogás tükrében

Az alábbi fejezetben vitatni szándékozom azt a kúriai határozatot,⁴²  amely szerint a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés⁴³  és az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás minősített esete⁴⁴  egymással látszólagos halmazatban áll, mivel az előbbi bűncselekmény az utóbbi szükségszerű eszközcselekménye.⁴⁵  Álláspontom szerint az ügyben nem minősítési, hanem eljárásjogi alapon született meg a döntés. Ehhez utóbb kerestek egy azt alátámasztó, megfelelő minősítést, amely – érdekes módon – csak a német egység-halmazati felfogásban lenne elfogadható.

Az „irányadó tényállás szerint a vádlott a sértett pénztárcájában megtalálta és jogtalanul megszerezte” a sértett bankkártyáit. Már itt felvetődnek minősítési kérdések, mert ha ezt a vádlott magát a pénztárcát tulajdonította el a bankkártyával együtt, akkor a bíróság minősített lopást megállapítana meg a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyidejű elvételével.⁴⁶  A határozatból ennek pontos körülményei nem derültek ki, így tételezzük föl, hogy az abban szereplő Btk. 393. § (1) bekezdése lesz az első cselekmény minősítésére az irányadó, magyarán csupán a bankkártyákat tulajdonította el a vádlott.

Ezután napokkal később, különböző helyszíneken (tehát időben és térben eltérően) a vádlott a jogosulatlanul megszerzett bankkártyákkal fizetett, ezzel megvalósítva többször is a Btk. 375. § (5) bekezdésében foglalt deliktumot. Első fokon a bíróság valóságos anyagi halmazatot állapított meg, azonban a másodfokú bíróság csupán látszólagos anyagi bűnhalmazatot, arra való tekintettel, hogy készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés nélkül a csalás nem lenne elkövethető, így annak önállótlan eszközcselekménye lesz. Ez alapján jelentette ki a Kúria, hogy harmadfokra nem kerülhet az ügy (így fellebbezésnek nincs helye), mivel a két ítélet egymástól nem bűnösségi, hanem csupán minősítési kérdésben tér el.⁴⁷  Ez pedig nem minősül olyan változásnak, amely a Be. szerint megnyithatná az utat a harmadfok felé.⁴⁸

Véleményem szerint ennek az esetnek a cselekményegységként való megítélése csak a német gyakorlatban lehetne lehetséges, de ott minden további nélkül. Pont az általam korábban említett összekapcsolási hatás (Klammerwirkung-elv) miatt, ugyanis kiterjesztő alaki halmazati felfogásuknak köszönhetően ők egy cselekménynek látják az egész jogesetet. Értelmezésük szerint onnantól, hogy a vádlott jogellenesen megszerezte a bankkártyákat, és az végig a birtokában is maradt, minden azzal elvégzett tevékenység egy cselekményi megítélés alá fog kerülni.

Ugyanez a gondolatmenet egyszerűen nem vezethető le a magyar halmazati felfogás alapján. Nálunk ugyanis azt látjuk az egész történetből, hogy a vádlott elveszi a bankkártyákat (első bűncselekmény), majd napokkal később különböző helyeken fizet velük (második bűncselekmény). Magyarán az eset hazai viszonylatban egyértelműen anyagi halmazati megítélés alá fog kerülni, ebből eredően nem láthatjuk egy cselekménynek az egész cselekménysort. Onnantól kezdve pedig, hogy anyagi halmazati kérdésként definiáljuk az esetet, a szoros tér- és időbeliség teljes hiánya miatt nem értékelhető látszólagos bűnhalmazatként az eset. Ezen kritérium hiányát maga a Kúria is elismeri az ítéletében: „ezt követően, időben és térben elkülönülten használta fel a három jogosulatlanul megszerzett bankkártyát”⁴⁹ .

Feltehető, ha mindezt a Kúria azzal akarná áthidalni, hogy tipikus esetté teszi az ezen ügyből leszűrhető felfogást, akkor ugyanez miért nem tehető meg a magánlaksértés kapcsán is. Ilyen nézőpontból különösen következetlennek tartom az ítéletet, mivel az olyan szempont alapján van megindokolva, amit egy másik esetben elvetettek (pedig ott még nagyobb létjogosultsága is lenne). Nem mellesleg, nem tartható in abstracto szükségszerűnek a Btk. 393. § (1) bekezdésében foglaltak elkövetése azért, hogy utána megvalósuljon az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás. Ahogy az első cselekmény minősítésénél taglaltam, az eset eszközcselekménye más kontextusban nyugodtan lehetne a Btk. 370. § (2) bekezdés b) pont be) szerinti lopás is. Nem gondolnám tehát, ha például a magánlaksértés és az utána elkövetett lakáson belüli súlyosabb bűncselekmények csupán in abstracto gyakori együttes előfordulásként vannak számon tartva, akkor ez ahhoz képest gyakorlatiasabb példa lehet az in abstracto szükségszerűségre.

Összefoglalva, a magyar jogrendszerben ez az eset semmiképpen sem kerülhet cselekményegységi megítélés alá. Meglátásom szerint a Kúria – feltehetően nem tudatosan, de – a német felfogás tükrében bírálta el az esetet, mivel az eset cselekményegységként való definiálása legfeljebb alaki halmazati nézőpontból lenne lehetséges, de erre a jelenlegi magyar joggyakorlatban nincs lehetőség. A döntés arra vezethető inkább vissza, hogy az egység és halmazati kör kirívó bonyolultsága és következetlen jogalkalmazói gyakorlata okán rengeteg ilyen jellegű ügy kerül harmadfokra, mivel gyakori az egyet nem értés az első- és másodfokú bíróságok között minősítési, de gyakran bűnösségi kérdésekben is. Ennek okán a Kúria indokolásában inkább az lelhető fel, hogy az ügy harmadfokra való kerülése elkerülhető legyen. Ebben az esetben tehát egy eljárásjogi döntés született, amely a német joggyakorlat alapján ugyan anyagi jogi értelemben is elfogadható lenne, a vonatkozó jelenlegi magyar bírói gyakorlattal azonban nem egyeztethető össze.

Összegzés

Publikációm második részében a fenti három témakör megvitatását tették lehetővé a terjedelmi korlátok, de úgy gondolom ebből is látszik az, hogy mennyire szerteágazó és nehezen megfogható problémakörről van szó. Ez adja valahol a látszólagos anyagi bűnhalmazat izgalmát is: a jogalkalmazók és az egyes nemzetek körében sincs egy pontos, kiforrott gyakorlat az egyes esetekre, így a jövőben is nagyon érdekfeszítő vitaindító témául fog szolgálni. Ugyanis attól függetlenül, hogy jómagam milyen véleményen vagyok egyes témaköröket illetően, nem jelenti számomra, hogy feltétlenül van jó vagy rossz, kőbevésett megoldás. Erre a szemléletre ösztönözném jelen írásom olvasóit is: ezen egység-halmazati témát illetően merjék megkérdőjelezni a gyakorlatot és kérdéseket feltenni, ugyanis a közös gondolkodást és a jogalkotást mindig is ezek a kérdések vitték előrébb.

Dékány Ádám, joghallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. E tanulmány a Legfőbb Ügyész által Kozma Sándor emlékére meghirdetett tudományos pályáza-ton, büntetőjogi témakörben, joghallgatói tagozaton I. díjat nyert dolgozat rövidített és szerkesztett, második része. Témavezetője: Ambrus István egyetemi docens (ELTE ÁJK Büntetőjogi Tanszék), tudományos munkatárs (ELKH TK Jogtudományi Intézet).