Egy a valóság és ezer a ruhája…Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról – II. rész
2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében rendezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának.
A tudományos rendezvény előadásainak jelentős részéről már számot adtunk a korábbi lapszámban, ehelyütt Rimóczy István „Együttműködés a bűnösséget be nem ismerő terhelttel a bizonyítás kereteinek meghatározásában, a nem vitatott tények értékelése” címmel megtartott prezentációjának rövid összefoglalóját, valamint a hármas sorszámú, a „Perkoncentráció, együttműködési lehetőségek a bíróság bizonyítási eljárásában” elnevezésű szekció munkájának eredményeit adjuk közre. A Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyészének előadását azért is tartjuk különösen fontosnak, mert az előadó a bizonyítás kérdéskörének olyan aspektusaival foglalkozott, amelyek a tudományos gondolkodás és a gyakorlati szakemberek szempontjából is relevánsak; a tágabban értelmezett kriminalisztika aspektusából pedig megkerülhetetlenek. Noha a bizonyítás kérdése gyakorta kerül nagyító alá, legtöbbször vagy a praktikus relevanciája vagy az elméleti vetülete szorul háttérbe. Jelen előadás, éppen kettős szemlélete okán, hiánypótlónak tekinthető.
Rimóczy István az előkészítő ülés új szerepének speciális funkciójáról beszélt: az érdemi tárgyalás előkészítés, vagy közkeletűbb kifejezéssel élve a perkoncentráció bizonyítás elméleti alapjairól és a gyakorlati megvalósítás előtt tornyosuló akadályokról. Az előadása elején Rimóczy meglehetősen pesszimista véleményt fogalmazott meg, amely szerint a perkoncentráció gyakorlata a mai napig nem alakult ki, és jelenleg sem látszanak olyan erőfeszítések, amelyek azzal kecsegtetnének, hogy a jövőben ez bármikor is megtörténjen. Felfogása és tapasztalatai szerint a problémát részben az okozza, hogy „az előkészítő ülésen jellemzően egyfajta »hangulatvesztés« következik be, ha elmarad a terhelt beismerése”. Ezekben az esetekben az eljárás a régi reflexek alapján folytatódik, vagyis a bíróság egy távolabbi időpontra tűzi ki a tárgyalást, ahol megkezdődik a mindent átfogó, teljes körű bizonyítás, amire azonban nem minden esetben lenne szükség. Ennek a teljes körű bizonyítás-felvételnek pedig az lesz – az egyik – negatív hozadéka, hogy az ítélethozatal napja szükségtelenül kitolódik, ami az eljárások elhúzódásához vezet.
Az előadó az előbbiek nyomán a „jó” perkoncentráció szükségességéről, a megvalósítás feltételeiről és azokról a szemléletbeli gátakról beszélt, amelyek akadályozzák a jogintézmény sikerét.
A perkoncentráció megfelelő alkalmazását akadályozó okokat, és az azok megoldására tett javaslatait Rimóczy István tíz pontban foglalta össze.
Elsőként a jogalkalmazók hiányos bizonyításelméleti műveltségét jelölte meg problémaként. Rimóczy felfogása szerint az egyetemi oktatásban háttérbe szorultak a bizonyításelmélettel fogalakozó stúdiumok, így a gyakorló jogásztársadalomból egyre inkább hiányzik az a tudás, hogy hogyan lehet észszerűen vitatkozni a bizonyításról. A tudásbeli deficitet továbbképzésekkel, posztgraduális képzésekkel lehetne – és kellene is – pótolni, ennek hiányában ugyanis nagy eséllyel indulunk el a túlbizonyítás vagy a nem releváns tények bizonyításának irányába.
A második nehézség az, hogy a beismerés jelentőségét a látványos eredményeknek is köszönhetően túlértékeltük, ami miatt a védekezés pontos megismerése és kategorizálása elsikkadt. Ha ugyanis a beismerés „elmarad”, a védekezés megismerésére sem az ügyészség, sem a bíróság nem fordít kellő energiát. Holott a védekezés kategorizálása közelebb vihetné az eljáró hatóságokat a releváns tények kijelöléséhez, és nem jutnánk arra – a gyakran – téves következtetésre, hogy a terhelt be nem ismerését vagy tagadását tekintjük a védekezésnek. Pedig a nem beismerés, vagy a szimpla tagadás és a védekezés nem ugyanaz a fogalom.
Rimóczy emlékeztetett arra, hogy a kriminalisztika tudománya nyolcféle védekezési formát különböztet meg. Ezeknek mindössze egynegyede – vagyis kettő – az, ahol a vád tagadása effektíve megjelenik. Az ügyészség és a bíróságok feladata tehát az lenne, hogy a vádlott által elmondottakat, a vádlott pontos szavait helyesen értelmezze; gondosan mérlegelve az elhangzottakat, illetőleg – nem mellékesen – az el nem hangzottakat is vizsgálja annak érdekében, hogy azonosíthatóvá válhassanak a védekezés fehér foltjai, esetleges logikai hibái. A vádlott ki nem mondott állításai ezen túl alapjaiban határozhatják meg a bizonyítás későbbi terjedelmét, mert az a szituáció is könnyen előfordulhat, hogy a vádlott valójában nem vitatja a tényállást, csak a mértékes ügyészi indítványban szereplő büntetést tartja túlzottnak. Ilyen (és ehhez hasonló esetekben) pedig elegendő lenne például a büntetéskiszabási körülményekre bizonyítást felvenni, amely nagyban megkönnyítené és lerövidítené a bizonyítási processzust. A bizonyítás ugyanis, ha nem csak a vádlott által sérelmezett pontokra koncentrál, túlterjeszkedik azon a körön, amely az ügy gyors és hatékony megítélése szempontjából feltétlenül szükséges lehet.
Az előadó harmadik kérdésként az igazság és a hatékonyság közötti – látszólagos – ellentmondás feloldásával foglalkozott. A probléma azonosítását megkönnyíti, ha megfogalmazzuk a releváns kérdéseket.
Ezek szerint:
- Biztosak lehetünk-e abban, hogy akkor tekinthető egy eljárás igazságosnak, ha minden tényre lefolytatjuk a teljes körű bizonyítást?
- Feltétlenül szükség van olyan adatok bevonására, amelyek nélkül a tényállás – a rendelkezésre álló adatok alapján is – tökéletesen alátámasztható lenne?
Rimóczy István szerint a kérdésekre egyértelmű válasz adható: korántsem. Nem feltétlenül jelenti ugyanis az igazságról való lemondást, ha nem folytatunk minden tényre kiterjedő, teljes körű bizonyítást. Példaként említette azt a tévhitet, hogy a végeláthatatlan iratismertetéseket ekvivalensnek tekintjük a bizonyítással, de ez – a látszattal ellentétben – nem a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás, hanem az eljárás korábbi szakaszában készült iratok tartalma alapján történő ténymegállapítás.
A vezetőhelyettes ügyész negyedik pontként a teljes körű bizonyítás helyett a relevancia-alapú gondolkodás meghonosítását szorgalmazta. Az előkészítő ülésen folyó perkoncentráció lényege az lenne, hogy a tényeket és a hozzájuk tartozó bizonyítási rendszert szelektáljuk, és kettéválasszuk őket a vitatott és a beismert tényekre, bizonyítékokra. Ezzel a módszerrel látványosan fel lehetne gyorsítani az eljárásokat, hiszen ha a nem vitatott tényeket az ügyiratok tartalma alapján adottnak tekintjük, akkor már csak a vitatott tényekre kellene lefolytatni a tárgyaláson a bizonyítást. Az ügyre tartozó (releváns) tények meghatározása azért is kulcsfontosságú, mert ennek eredményeként lehet kiszűrni azokat a tényeket, amelyek nem tartoznak a vád tárgyához, így azokra nem is kell bizonyítást felvenni. A gyakorlatból vett példák (pl. százas nagyságrendben felvett tanúvallomások) azt mutatják, hogy ennek a munkának az elmaradása abszurd bizonyítási helyzetekhez és túlbizonyításhoz vezet.
Szorosan összefügg az előbbi kérdésekkel, ötödik pontként, az előkészítő ülésre történő alapos felkészülés problémaköre. Abban az esetben ugyanis, ha az eljárás résztvevői az előkészítő ülést nem tekintik meghatározó jelentőségűnek, nem tudják meghatározni a releváns tényeket és a szükséges bizonyítás kereteit, terjedelmét, módját, eszközeit stb. Egyszersmind – és ez tekinthető a hatodik problémának – nem kezelik „helyén” az előkészítő ülés intézményét, amelyet védekezési fórum helyett kizárólag beismertetési fórumként értelmeznek. A koncepcionális változáshoz azonban komoly szemléletbeli változásra lenne szükség mind az ügyészségek, mind a bíróságok részéről.
Az előkészítő ülés ugyanis mindenképpen sokkal többnek tekinthető egy „kvázi” beismertetési fórumnál, minthogy – a perkoncentráció alkalmazásával és helyes értelmezésével – ehelyütt lenne megismerhető a terhelt védekezése. Ezt két, az eljárás szempontjából kiemelkedően fontos praktikus és pragmatikus „elv” is alátámasztja; nevezetesen: „Ha van védekezésed, akkor mondd el, mert anélkül nincs igazság. Ha van védekezésed, akkor mondd el most, mert anélkül nincs hatékonyság.” Vagyis – és ezen a ponton visszaérkeztünk a harmadik kérdésként feltárt problémakörhöz – az igazság és a hatékonyság távolról sem egymással ellentétes fogalmak, hanem – helyes és józan pervezetés esetén – sokkal inkább egymást kiegészítő és feltételező megközelítési módok. A vádlott védekezésének érdemi feltárása, az általa megfogalmazott tények helyes „megfejtése” pedig egyszerre szolgálja a hatékonyságot és a büntetőeljárás igazságosságát is.
Rimóczy István szerint ide tartozik még az a probléma is, hogy a vádlott megbízzon annyira a hatóságokban, hogy már az előkészítő ülésen közölje a védekezését. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a vádlott nincs kellő bizalommal a hatóságok felé, a jelenlévőkre ellenségként tekint, és nem remélheti azt, hogy az általa elmondottak érdemben befolyásolhatják az eljárás kimenetét, akkor az előkészítő ülés nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Ez természetesen korántsem a vádlottal való cinkosságot vagy elvtelen együttműködést jelenti, hanem a hatóságok józan belátását, racionális kooperációját a sikeres bizonyítás és a reális szankció kiszabása érdekében.
Hetedik csomópontként az előadó „az érzelmek korlátozása és az együttműködési hajlam felkeltése” pontban fogalmazta meg álláspontját. A sikeres kommunikációval ritkán foglalkozunk az igazságszolgáltatás territóriumán belül. A kommunikációs képességeket – kiváltképpen a humán szakmákon belül – természetes adottságnak tekintjük, vagy pedig egy a jogtudomány határain kívül lévő tudásnak, aminek nincsen közvetlen hatása a büntetőeljárásra. Holott a hatékony kommunikáció – szó szerint – perdöntő lehet, minthogy a sikeres perkoncentrációnak feltétele az, hogy a vádlott érzelmeit, indulatait megfelelően tudjuk kezelni. A kriminalisztikatudomány bőséggel ad ajánlásokat a terhelti együttműködés megszerzésére, kialakítására. Így elvárható kívánalom lehet, hogy az igazságszolgáltatás szereplői tudatosan készüljenek mind a kérdések megfogalmazására, mind a terhelti válaszok alapos meghallgatására, hiszen a terhelti együttműködés egyik fajtája az, amikor a terhelt előadja a védekezését.
Nyolcadik szempontként a tiszta és informatív kommunikáció jelent meg Rimóczy István előadásában, amelynek kiemelt szerepe lehet a terhelti együttműködés kialakításában. Gyakorta megtapasztalható jelenség, hogy a terhelti figyelmeztetések nem olyan módon hangzanak el, hogy az valamennyi vádlott számára egyértelmű legyen. Ahhoz, hogy a vádlottak valóban értsék, hogy mi zajlik a büntetőeljárás keretében, nélkülözhetetlen lenne az egyszerű és érthető nyelvezet. A vádat és annak bizonyítékait ismertető ügyésszel szemben természetesen ugyanezek az elvárások fogalmazhatóak meg. A vád felolvasása helyett – amely a bevett módja a vád ismertetésének – célravezetőbb lenne, ha az ügyész a vádlott személyiségéhez, iskolázottságához, intelligenciaszintjéhez igazodva ismertetné a vád lényegét. A vezetőhelyettes ügyész tapasztalatai alapján ezzel a módszerrel nagyon sok félreértés lenne megelőzhető.
Rimóczy István – utolsó előtti aspektusként – egy nagyon lényeges dologra hívta fel a figyelmet, amelyben alapvetően téves gyakorlat alakult ki a hazai bíróságokon. Noha a legtöbb ember a bírósági tárgyalásokat – az amerikai filmek nyomán – egy pergő szócsataként képzeli el, Magyarországon a tárgyalótermekben szinte „kívül esik” a bírósági etiketten egy erőteljes „adok-kapok játékba” belemenni. Különösen igaz ez a védelemnek az ügyésszel folytatott kommunikációjára, amelyben a visszafogott tárgyilagosság sokkal inkább zsinórmértéknek tekinthető, mint a szenvedélyes viták. Természetes, hogy a vád és a védelem közötti viszonyt nem kell hogy ellenséges attitűd jellemezze: a kölcsönös tiszteleten nyugvó perbeli ellenféli pozíció azonban immanens velejárója kellene hogy legyen az ügyeknek, ami egyébként – szükségszerűen – előmozdítaná a sikeres perkoncentrációt is. Az ügyész és a védő közötti intenzív párbeszéd ugyanis időben felszínre hoz(hat)ná azokat a kritikus kérdéseket, a vád szempontjából releváns és érzékeny pontokat, amelyek – alkalmanként – a szigorú tárgybeliséghez ragaszkodva, elsikkadnak.
Végül, de nem utolsó sorban az előadó a határozott és célravezető pervezetés hiányáról beszélt. Ez leggyakrabban abban jelentkezik, hogy a bíróságok – legalábbis a per első szakaszában – minden bizonyítási indítványnak helyt adnak, ami mind elvi, mind praktikus szempontból kérdéseket vethet fel. A bíróságok – feltehetően – a prejudikáció vádjától igyekeznek ilyen módon szabadulni, és azt kívánják jelezni, hogy mind a vádképviselet, mind a védelem indítványaira nyitottak; az ügy kimenete korántsem eldöntött: minthogy az a bírósági tárgyalás keretében folyamatosan formálódik. Ennek azonban az lesz a következménye, hogy a bíróság olyan tényekre is bizonyítást vesz fel, amelyek se nem vitatottak, se nem relevánsak. A hazai igazságszolgáltatásban az egyik feladat tehát éppen az lenne, hogy elfogadjuk: a szakmai sztenderdek szerint folytatott célratörő pervezetés – ideértve az elkésett, illetve szükségtelen bizonyításra irányuló indítványok elutasítását is – nem jelent prejudikációt.
Összegezve a vezetőhelyettes ügyész által elmondottakat, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az eredményes perkoncentráció érdekében elsősorban kulturális változásokra lenne szükség, egyszersmind a hivatásrendek közötti együttműködés megerősítésére, tekintettel arra, hogy külön-külön nem tudjuk a perkoncentráció jogszabályi kereteit tartalommal kitölteni. A kulturális változások alatt sok tekintetben kommunikációs, valamint viselkedés- és attitűdbeli változások értendők. A tiszta, egyszerű és közérthető információközlés a vádlottak irányába, illetve a szenvedélyesebb viták a felek közt előmozdíthatják a hatékonyabb információáramlást, ami pozitívan befolyásolhatná a perkoncentrációt, és a bizonyítás sikerességét. Az ügyészek, védők, vádlottak, valamint a bíróságok aktívabb jelenléte a tárgyaláson; az elhangzott, illetve az elhallgatott információk gondos mérlegelése ugyanis hozzásegíthetné a büntetőeljárás szereplőit ahhoz, hogy a bizonyítás célirányosabb, lényegre törőbb és koncentráltabb legyen.
Az előadások után a konferencia szekcióülésekkel folytatódott, amelyeken az ún. panelbeszélgetések mellett lehetőség nyílt interaktív párbeszéd kialakítására a hallgatósággal. A szekcióülések közül ehelyütt a harmadik szekció munkájának eredményeit adjuk közre, amely Rimóczy István előadásához csatlakozva vizsgálta a perkoncentráció elméleti lehetőségeit, feltételeit, és a jogalkalmazás során felhalmozott tapasztalatok alapján annak gyakorlati akadályait.
A panelbeszélgetés résztvevői Herke Csongor (PTE, ügyvéd); Fülöp Tamás (BÜK); Tóth M. Gábor (BÜK); Schmidt Péter (Kúria); Szalai Géza (FÍT); Kardos Andrea (FT); Gasz Péter (Fővárosi Főügyészség) és Fedor Kristóf (Budapesti VI–VII. Kerületi Ügyészség) voltak. A beszélgetést Vass Péter (IM) moderálta.
A panelbeszélgetés felvezetéseként a résztvevők röviden összefoglalták az előkészítő ülésen történő terhelti beismeréssel, illetve a be nem ismerő terhelt esetében alkalmazható perkoncentrációval kapcsolatos legfontosabb gondolataikat. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az előkészítő ülés jelentősen hozzájárult az eljárások egyszerűsítéséhez, gyorsításához azzal, hogy a beismerő vádlottak esetében tárgyalás nélkül befejezhető a büntetőügy.
A védők két tényezőt tartottak hangsúlyosnak. Egyrészt elmondták, hogy a beismerésre mindenképpen vádlotti jogosultságként kell tekinteni; másrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a beismerés időzítése távolról sem irreleváns. A vádlott célja nyilvánvalóan az, hogy „pont jókor” tegyen beismerő vallomást, a védőnek pedig tulajdonképpen ebben kellene segítséget nyújtania. A beismerő vallomás megfelelő időzítése azonban korántsem evidens, ugyanis az ügy szempontjából megjósolhatatlan, hogy ezzel vajon a védő ténylegesen a védence érdekét szolgálja-e. A perkoncentrációval kapcsolatban általános megállapításként az hangzott el, hogy az a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy nem megfelelően működik, amelynek az egyik lehetséges okaként éppen azt nevesítették a résztvevők, hogy a vádlottnak, illetve a védelemnek nem feltétlenül fűződik érdeke a perkoncentrációhoz, mivel az eljárás további menete szempontjából sok a bizonytalanság. A védelem részéről egyfajta „jövőbelátást” várna el a jogintézmény, nevezetesen azt, hogy megjósolja a védő, hogy jár jobban a vádlott: ha az előkészítő ülésen beismer, vagy akkor, ha évek múltán születik meg a jogerős döntés. A panelbeszélgetésen több olyan konkrét ügyet is említettek a védők, ahol az előkészítő ülésen beismerő vádlott sokkal „rosszabbul járt”, mint az, aki kitartott a tagadása mellett, és a hosszú tárgyalási folyamat végén, részben az időmúlásra tekintettel, méltányosabb büntetést kapott.
Az eredeti jogalkotói szándék arra irányult, hogy az előkészítő ülésen be nem ismerő vádlottak közreműködhessenek a további bizonyítás kereteinek meghatározásában, ezáltal aktívan alakíthassák a büntetőeljárás további menetét. A panelbeszélgetés résztvevői szerint az eredeti szándékhoz képest a valóság csökevényesnek tekinthető, mert csak a bizonyítási eszközök kirekesztésére és a bizonyítás mikéntjére vonatkozó indítványok előterjesztésének gyakorlata tekinthető megfelelőnek. Az előkészítő ülésen tett terhelti beismerő vallomások (a vádlottak 42%-a tesz beismerő vallomást) és azok bíróság általi elfogadásának (a bíróságok a beismerő vallomásokat 92%-ban elfogadják) alakulása kapcsán pedig az került felszínre, hogy az nagyban függ a nyomozati munka minőségétől, illetve az ügy bonyolultságától. Az előkészítő ülésen jellemzően a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőitől várható beismerő vallomás.
A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy a bíróság önhatalmúlag nem tagadhatja meg a beismerő vallomás elfogadását, ha az elfogadás törvényi feltételei teljesülnek. Ha mégis előfordulna ilyen eset, akkor csak az Alkotmánybírósághoz lehetne fordulni jogorvoslatért.
A workshop második szakaszában a tárgyaláson tett beismerő vallomások kérdésköre került terítékre. A kérdés az volt, hogy vajon miért következik be radikális csökkenés a beismerések számában. A statisztikák szerint a tárgyaláson már csak a vádlottak 12%-a tesz beismerő vallomást, és ezeket a bíróságok csak 60%-ban fogadják el. A gyakorlati szakemberek szerint a statisztikai mutatók leginkább azzal magyarázhatók, hogy az elhúzódó pereskedésbe a vádlottak egy része „belefárad”, másrészt a bizonyítás eredménye alapján egyes vádlottak belátják, hogy nem tudnak eredményesen védekezni, illetve tartanak attól, hogy a további bizonyítás során újabb terhelő bizonyítékok kerülnének elő. A tárgyaláson tett beismerő vallomásokhoz fűződő negatívabb bírói hozzáállás szintén az újabb terhelő bizonyítékok felbukkanásával magyarázható.
A panelbeszélgetés során a legélesebb vita azzal kapcsolatban bontakozott ki, hogy az ún. mértékes ügyészi indítvány elfogadható-e, kívánatos lenne-e a tárgyaláson, illetőleg, ha igen, milyen feltételek mellett? A megengedő álláspontot képviselők fő érve az volt, hogy a bizonyítás eredményeként jelentősen módosulhat a vád, amire újabb ügyészi indítvánnyal lehetne reagálni. Az ellenzők szerint ez aztán tényleg a „pecsétnyomó” szerepre kárhoztatná a bíróságokat.
A panelbeszélgetés és az ahhoz kapcsolódó hozzászólások alapján a szekcióülés munkájának legfőbb tanulsága akként foglalható össze, hogy a perkoncentrációt szolgáló egyes új jogintézmények csak akkor lehetnek működőképesek, ha azokhoz minden résztvevő szerint kellő garanciák társulnak és a terhelt (védő) számára kellő mértékű kedvezmény társul. Ezen feltételek teljesülése nélkül hiú remény minden pozitív várakozás.
A résztvevők álláspontja szerint a hatályos jogi környezetben több okból nem érdemes „erőltetni” a perkoncentrációt. Egyrészt, mert jelenleg nincs garancia arra, hogy a korábban valósnak elfogadott tényeket a felek utóbb nem kezdik el vitatni, ezért a tárgyaláson ellehetetlenülhet a bizonyítás. Másrészt a terheltnek nem érdemes a vád állításainak valóságát elfogadnia, illetve érdemi védekezéssel segítenie a bizonyítást, mert az nem jár számára tényleges előnnyel.
A szekcióülés munkája a többvádlottas ügyekben felszínre került problémák megvitatásával zárult. A résztvevők álláspontja szerint a szabályozás a gyakorlatban sok feszültséget hordoz magában, ezen belül sok gondot okoz az ügyek elkülönítéséből vagy egyben tartásából következő érdekellentét. A szabályozást érintő kritikaként azt hozták fel, hogy a beismerő vádlott későbbi vallomásmegtagadási, vagy meg nem tagadási szabályai eltérők aszerint, hogy vádlottként, vagy tanúként hallgatják ki az eljárásban, holott tartalmilag ugyanazt tudja hozzátenni a bizonyításhoz.
Összegzésként elmondható, hogy az Igazságügyi Minisztérium által szervezett konferencia több szempontból is kiemelkedően eredményes volt. Egyrészt erősítette a hivatásrendek közötti párbeszédet, másrészt olyan – alkalmanként – érzékeny és kritikus kérdéseket is nagyító alá vett, amelyeket ritkán elemez együttesen a tudományos közélet. A perkoncentráció, valamint az előkészítő ülés kapcsán megfogalmazódó dilemmák pedig jól illusztrálták azt, hogy az egyes hivatásrendek mennyire más szemszögből tekintenek ugyanarra az eljárásra, és mennyire eltérő preferenciák rajzolódnak ki egy-egy kérdés kapcsán. A rövid, ámde célratörő közös gondolkodás jól illusztrálta az „egy a valóság, de ezer a ruhája…” mondás igazságát. A színvonalas szakmai tanácskozás után csak remélni tudjuk, hogy sok hasonlóan konstruktív párbeszédre számíthatunk a közeljövőben.
Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosz-tott bíró, Igazságügyi Minisztérium.
Egy a valóság és ezer a ruhája… Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról
2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében ren-dezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának. A szakmai rendezvényt az előzetes várakozásnak megfelelően kiemelt érdeklődés övezte, ahol a klasszikus hivatásrendek mellett a nyomozó hatóságok és a büntetőeljárásjog-tudomány képviselői is megjelentek.
A rendezvényt Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke nyitotta meg, aki – mintegy előrevetítve az egész napos program legfontosabb üzenetét – az igazság bizonytalan és megfoghatatlan voltáról beszélt. Míg ugyanis a természettudomány számára a kétszer kettő igazsága megdönthetetlen, a jog világában effajta stabilitással soha – vagy csak igen ritkán – találkozhatunk, hiszen a jog emberi történeteket, egyéni sorsokat kíván bekeretezni, a saját eszközrendszere szerint értelmezni. Az igazság azonban még egy jogszabály interpretációjában sem lehet teljes egészében objektív, minthogy a törvényi szabályozásra is mindenki a saját nézőpontjából tekint.
Kónya István, miniszteri biztos Hauer Pál egy 1930-as évekből származó gondolatával kezdte köszöntő beszédét, amelyben a jogtudós arról tett hitet, hogy a terhelt beismerő vallomásának előmozdítása sokkal inkább a törvényhozó feladata kell hogy legyen, mint a nyomozó hatóságoké. Ugyanakkor a beismerő vallomás is rejt magában veszélyeket. Kónya ehelyütt egy régi történetet idézett fel, amely szerint egy halálra ítélt férfi a bitófa alól azzal a jó tanáccsal szolgált a bámészkodó tömeg felé, hogy: „Soha ne ismerj be!”
Jancsó Gábor, az IM büntetőjogi jogalkotásért felelős helyettes államtitkára az anyagi és alaki igazság közti distinkcióra hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárás fókuszában a bűnösség megállapításának kérdése áll. Azonban a bűnösség csak oly módon állapítható meg, ha a törvény megfelel a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeinek, biztosítja a fékek és ellensúlyok rendszerét. Az eljárási törvény egyik fő célja a hatékonyság növelése volt, de – és ehelyütt Jancsó Tóth Mihály professzorra hivatkozott – mindez csak akkor bír relevanciával, ha az eljárás egészét és az eljárás szereplőit az „őszinteség és az okosság” jellemzi.
A konferencia plenáris ülésének első előadója Czine Ágnes alkotmánybíró asszony volt. Előadását korábbi konferenciaélményeinek felidézésével kezdte, ahol a fiatal tudósok feladata az volt, hogy rövid, 5 perces üzenetekben foglalják össze, amit a saját kutatási témájuk tekintetében a legfontosabbnak tartanak. Opcióként megjelent a tabló készítése vagy esetleg egy póló viselése is, amelyen néhány szóban fogalmazhatták meg az őket foglalkoztató szakmai kérdések esszenciáját. Az alkotmánybíró asszony arra jutott, hogy a büntető-eljárásjogi törvény legfontosabb elemeiként a pólójára az alábbi a három szó lenne ráírva: „terhelti együttműködés, garanciák, tisztességes eljárás”.
Az előadó rámutatott arra, hogy Európában a terhelti együttműködés intézménye az utóbbi évtizedekben egyre fontosabbá vált, amire jó példa a 2001-ben Franciaországban bevezetett vádalku. Ugyanakkor a vádalku alkalmazása korántsem korlátozódik Európára, köztudottan az Amerikai Egyesült Államokban örvend a legnagyobb népszerűségnek, ahol az ügyek mintegy 96%-a oldódik meg ily’ módon. Köztudott azonban, hogy az amerikai jogintézmény szignifikáns módon eltér a magyar jogban ismert terhelti együttműködési variációktól.
Noha hazánkban korábban is voltak kezdeményezések arra nézve, hogy az eljárásjogi gondolkodásunkba beépüljenek a rugalmasabb jogi megoldások; az ún. ötödik eljárásjogi törvény „lemondás a tárgyalásról” nevű jogintézménye nem tudott igazán gyökeret verni Magyarországon. Az új büntetőeljárásjogi törvényben viszont nagyon nagy hangsúlyt kapott a beismerés, az időszerűség és a pergazdaságosság elveinek hatékonyabb érvényesülése céljából. A törvényalkotás ars poeticája is ezzel szinkronban fogalmazható meg: különbséget kell tenni beismerő és a be nem ismerő vádlottak, és a velük szemben folytatott eljárások között.
Az előadó két jogintézményt tartott érdemesnek kiemelni ebben a körben: az egyezséget és az ún. mértékes ügyészi indítványt. Noha – elvi szinten – az egyezség kapott nagyobb hangsúlyt, a valóság rácáfolt a jogalkotói szándékra, hiszen az ügyeknek mindössze 2–4%-a oldódik meg ekképpen. Ezzel szemben – a legfőbb ügyész úr parlamenti beszámolója alapján – 2020-ban 8778 vádlott vonatkozásában született ún. mértékes indítvány előkészítő ülésen, ami a vádemeléses ügyek 38,7%-át tette ki, vagyis a gyakorlat gyorsan és érdemben reagált az új jogintézményre. Ugyanakkor említést érdemel az is, hogy a jogalkotó sem került a jogalkalmazói gyors reakcióval szemben lépéshátrányba, hiszen kétszer módosította a jogszabályt, amelynek során a pergazdaságosság szempontjai mellett komoly szerepet kapott a garanciák erősítése is.
Czine Ágnes a továbbiakban elsősorban a garanciák fontosságára hívta fel a figyelmet, két közelmúltban hozott alkotmánybírósági határozat tükrében. Az egyik a 19/2021. (V. 27.) AB határozat volt, amelyben egy a vádlott által elfogadott és a bíróság által jóváhagyott mértékes indítvány volt a bírói beadvány tárgya. Az eljárás során a bíróság eljárási hibákat követett el, részben elmaradt figyelmeztetések formájában, részben pedig a tekintetben, hogy a bíróság bizonyítást is felvett, amelyek relatív eljárási szabálysértésnek minősültek. Bár az új Be. értelmében a felülvizsgálat másodfokon sok szempontból egyszerűbbé vált, az eljárási szabálysértések teljes körű vizsgálatára a másodfokú bíróság jogosultsága nem terjedt ki. A kérdés az volt, hogy az a szabály, amely lehetővé teszi a másodfokú bíróság felülvizsgálati tevékenységét abszolút eljárási hiba esetén, ámde nem engedi meg relatív eljárási hiba esetén, összhangban áll-e a tisztességes eljárás elvével. Az Alkotmánybíróság vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy a terhelt önrendelkezése korlátozható, azonban ez a korlátozás aránytalan. Az Alkotmánybíróság által megállapított mulasztásos alkotmánysértést a jogalkotó végül a 2021. március 1-jén hatályba lépett törvénymódosítással küszöbölte ki.
A másik döntés a 26/2021. (VIII. 11.) AB határozat volt, amely a bírói pártatlanság követelményének érvényesülését vizsgálta. Kérdésként itt az merült fel, hogy az előkészítő ülésen eljáró bíró eljárhat-e később egy olyan többvádlottas ügyben, ha az egyik vádlottra nézve már ügydöntő határozatot hozott. Az Alkotmánybíróság elé vitt ügyben a bíróság a nem beismerő vádlottak ügyében az ügyet elkülönítette, azonban azt találta aggályosnak, hogy az ügy vizsgálata során már „elveszítette” a pártatlanságát a többi vádlottra nézve is.
Az Alkotmánybíróság a kérdést a pártatlanság objektív és szubjektív tesztjeinek eszközeivel vizsgálta. Az AB többször kifejtett álláspontja szerint, a pártatlanság objektív tesztjén az az eljárás bukik el, ahol az eljárás egyik szereplője többletjogosítványt kap vagy összemosódnak az eljárási szerepek; a szubjektivitást pedig a bíró elfogulatlansága zárhatja ki. Ehelyütt az objektív teszt volt a releváns. Az AB nem értett egyet a beadvány azon állításával, hogy az előkészítő ülésen hozott döntés megingatná a bíróság pártatlanságát, minthogy az előkészítő ülés megtartása nem egy lehetőség, hanem a bíróság törvényi kötelezettsége. Egyszersmind releváns volt az is, hogy az előkészítő ülés nem önálló része a büntetőeljárásnak, ellentétben a nyomozási szakasszal. A párhuzam annak kapcsán merült fel, hogy a nyomozási bíró nem vehet részt az ügy érdemi elbírálásában.
Előadásának végén Czine Ágnes az előkészítő ülés kapcsán felmerülő leggyakoribb kérdéseket vázolta fel, amelyek részben a mértékes ügyészi indítványok, részben az előkészítő ülés során használható bizonyítási eszközök tárgyában fogalmazódtak meg.
A második előadást Belovics Ervin büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes tartotta, aki az új Be. elsődleges céljaként az eljárások időszerűségét jelölte meg. Előadásának homlokterében ehhez kapcsolódóan a terhelti együttműködés problémaköre állt, amelynek a szabályai – meglátása szerint – az új törvényben „meglehetősen koherensek”. A legfőbb ügyész helyettes hangsúlyozta, hogy noha nyilvánvalóan akadnak olyan elemek a jogszabályban, amelyeket jobban ki lehetne használni, de az bizonyosan megállapítható, hogy a jogalkotó kiváló munkát végzett akkor, amikor felépített egy olyan rendszert, amelynek az elemei nagyszerűen illeszkednek egymáshoz.
Az előadó két jogintézményt vett nagyító alá: az egyezséget és a mértékes ügyészi indítványt. Az előadó hangsúlyozta, hogy ezek korántsem ekvivalensek, kiváltképpen azért nem, mert a mértékes ügyészi indítvány nem tekinthető speciális egyezség-formának.
Az egyezség vonatkozásában először az ügyészségi statisztikákat ismertette, melyek szerint: 2018 második félévében 34-szer, 2019-ben 91-szer és 2020-ban 58 esetben került sor egyezség benyújtására, úgy, hogy az adott években 47 ezer és 50 ezer között mozgott a vádemelések száma. A védelem 2018-ban 677-szer, az ügyészség 62-szer, 2019-ben a védelem 1293-szor, a vádhatóság 124-szer kezdeményezte a jogintézmény alkalmazását, 2020-ban pedig ugyanezek a számok a következők voltak: 902 és 29. A statisztikai adatok értelmében tehát egyértelműen a védelmi kezdeményezések dominálnak, ugyanakkor az is megállapítható a bűnügyi adatgyűjtés alapján, hogy egyes megyékben az ügyészség egyáltalán nem kezdeményezte az egyezséget. A védelmi kezdeményezésekkel való egyet nem értés átlagosan 75–80%-os volt a vádhatóság részéről. Az előadó álláspontja szerint egy jogintézmény jelentőségét azonban nem az alkalmazásának gyakorisága adja, hanem az aktuális problémamegoldó szerepe. Ez pedig azért fontos, mert az egyezség igen nagy arányban járulhatna hozzá az állam büntetőjogi igényének az érvényre juttatásához, mégpedig a materiális igazság talaján.
Nagyobb problémának látta azonban a legfőbb ügyész helyettes a jogszabályban a 2020. évi XLIII. törvény által bevezetett módosításokat, minthogy az egyezség a bűnösség beismerésére jogintézmény tartalma 2021-ig megfelelt a címben foglaltaknak, azonban ez a törvénymódosítás olyan változást eredményezett a jogszabályban, amely a cím és tartalom közötti összhangot megbontotta. Belovics Ervin szerint így épp a jogintézmény lényege veszett el, hiszen az eredeti jogalkotói szándék arra vonatkozott, hogy az a terhelt élvezzen előnyt, aki az eljárás olyan pontján tesz beismerő vallomást, amikor a nyomozó hatóság a materiális igazság megállapítása tekintetében szorult helyzetben van.
Belovics Ervin szerint a gyanúsítotti együttműködésnél nem a büntetés enyhítése jelenti az ellensúlyt, hanem a feljelentés elutasítása, illetőleg az eljárás lehetséges megszüntetése, amely lehetőségek a 2020-as törvénymódosítás előtt is rendelkezésre álltak (pl. az eljárás megszüntetése olyan bűncselekmények tekintetében, amelynek az alacsony tárgyi súlya miatt az elkövető felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége, feltételes ügyészi felfüggesztést követő eljárás megszüntetés, vagy a magánfél polgári jogi igényének kielégítése közvetítői eljárás keretein belül stb.). És a struktúra – véleménye szerint – így volt teljes.
Az egyezség tekintetében elmondható, hogy az eredeti jogalkotói szándék nyilvánvalóan jó volt, a kérdés az, hogy miért nem alkalmazták szélesebb körben. Ennek a népszerűtlenségnek a legfőbb ügyész helyettes szerint több oka van, amelynek kapcsán hivatkozott Tóth Mihály professzor úr véleményére is, aki szerint az ügyészség az egyezség intézményét nem az eredeti jogalkotói szándéknak megfelelően alkalmazza, mert ha egy ügy befejezése megnyugtatóan prognosztizálható, akkor az ügyészség azt feltételezi, hogy az egyezséggel nem nyerhet semmit, vagyis nem bocsátkozik tárgyalásba. Tóth Mihály szerint azonban az egyezség megkötésekor az ügyészségnek azt kellene mérlegelnie, hogy a jogintézmény alkalmazásával mennyi időt és energiát takaríthatna meg, nem pedig az ügy bizonyíthatóságát. Belovics Ervin álláspontja szerint azonban nem az idővel és energiával történő takarékosság az egyes jogintézmények alkalmazásának a célja, minthogy a büntető igazságszolgáltatás korántsem „fuldoklik” az ügyekben. Az ügyek száma az elmúlt 10 év alatt harmadára csökkent (a korábbi 600 ezer ügyről mára stabilan 200 ezer alattira csökkent az eljárások száma), ráadásul a leterheltséget szignifikánsan csökkentette az új Be. is, amelynek diverziós megoldásai bizonyos körben rendkívül hatékonynak mondhatók. A másodfokon lévő eljárások száma is maximum 20%-át teszik ki a tíz évvel ezelőtti számoknak. A legfőbb ügyész helyettes szerint téves az a közkeletű állítás is, hogy az ügyek maguk lettek bonyolultabbak vagy nehezebbek, ez még a költségvetési csalások esetében sem igaz.
Az előadó ezután Hegelre hivatkozott, aki szerint „a büntetés logikai szükségszerűség, és nem más, mint a bűncselekmény elkövetésében megnyilvánuló jogrend tagadásának a tagadása”. A büntetés proporcionalitásának az alapja pedig a tett-arányosság. A beismerés pedig – mondta Belovics Ervin – a terhelt részéről akkor lehet az enyhítés alapja, ha a bűnösségre is kiterjedő tényfeltáró jellegű beismerést jelent. Az előadó idézte Békés Ádámot, aki úgy fogalmazott, hogy az egyezségre nem szabad úgy tekinteni, mint a terhelt büntetéséhez vezető útra, amelynek során az állam részlegesen lemond a büntetőigényéről. A legfőbb ügyész helyettes ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértett, és hangsúlyozta, hogy az állam nem mond le a büntetőigényéről, és az sem lehet cél, hogy a terheltek jobb körülmények közt feleljenek az elkövetett bűncselekményért.
A prezentáció második felében a mértékes ügyészi indítványról osztotta meg gondolatait az előadó. Az indítvány a korábbi Be. szerint is a törvényes vád eleme volt, az eltérés az, hogy most már az ügyészség a büntetés mértékére is indítványt tehet legkésőbb az előkészítő ülésen. Kérdés, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni a mértékes indítványnál az ügyészségnek. Belovics Ervin véleménye szerint azokat a tényezőket, amelyek a büntetés kiszabása tekintetében relevánsak. Ezt a Btk. természetszerűen meghatározza: kiemelkedő jelentősége a bűncselekmény tárgyi súlyának és az elkövető társadalomra veszélyességének van. Ez azonban akkor – és csak akkor – lehetséges, ha a tényállás teljes egészében felderített és a bizonyítás anyaga is rendelkezésre áll. Ilyen esetben valóban a rapid befejezés a cél, azonban a rendelkezésre álló anyagokat kétszer kell végiggondolni: a beismerést is figyelembe véve, illetve a beismerést kiemelve a gondolkodás rendszeréből. Mindezekre tekintettel a beismerés okán az indítvány csak csekély mértékben tartalmazhat enyhébb büntetést, illetve intézkedést, mint a nélkül.
Mi tehát a mértékes ügyészi indítvány lényege? Az általa feltett kérdésre az előadó Franz von Liszt büntetőnormával kapcsolatban megfogalmazott hasonlatával válaszolt, mely szerint a mértékes indítvány a terheltek „Magna Charta”-ja, mert a bűnelkövetőt védi azzal, hogy előre számíthat a büntetésre, és a bíróság nem szabhat ki az ügyészi indítványnál súlyosabbat, enyhíteni azonban enyhíthet rajta. Abban az esetben, ha az előkészítő ülésen a vádlott javára értékelendő új tény merül fel, az előadó azt sem tartotta kizártnak, hogy az ügyészség a vádlott javára módosítsa az indítványát.
Belovics Ervin előadásának zárószakaszában arról beszélt, hogy az ismertetett jogintézmények – ellentétben több szerző véleményével – alapvetően nem hordoznak alku-jelleget, a lényegük semmiképpen sem ebben érhető tetten. A mértékes ügyészi indítványban alku, kölcsönös engedmények nem képzelhetők el, hiszen ez a jogalkalmazásnak a piaci viszonyok közé történő süllyedését jelentené. A jogintézmény ezzel együtt jelenlegi formájában is nagyon sikeres, 2020-ban 12 887 vádlottat érintett előkészítő ülés, ebből 8397-szer a bíróság ítéletet is hozott, amelyből 6600 jogerőre emelkedett. Fontos megjegyezni, hogy 2194 esetben volt az ügyészi indítványnak megfelelő a bírósági ítélet, 1620 esetben a vádlott számára kedvezőbb döntés született, 34 esetben pedig – törvénysértő módon – a terhelt számára kedvezőtlenebb volt a bírói döntés, mint az ügyészségi indítványban foglaltak.
Elméleti aggályként felmerült még bizonyos szerzőknél az ügyész-bíráskodás lehetősége a büntetéskiszabás vonatkozásában. Belovics Ervin ezt azzal hárította el, hogy ezekben az esetekben a büntetéskiszabásra a terhelt és a védő beleegyezésével kerül sor, az ő együttműködésük esetén valósítható meg, ha a terhelt beismer és lemond a tárgyaláshoz való jogáról, ráadásul – természetszerűen – ezekben az esetekben is a bíróság hozza meg a végső döntést.
A következő előadó Gimesi Ágnes Zsuzsanna kúriai tanácselnök asszony volt, aki a „Bűnösség beismerése az előkészítő ülésen” című előadását azzal kezdte, hogy az eljárásgyorsítási célt egyértelműen az előkészítő ülés szolgálja a leginkább, amelynek az új jogszabály megszületésével valós tartalma lett. Ez két dolgot jelent: az egyik az, hogy ha a terhelt beismer, a büntetőeljárás befejezhető és ügydöntő határozat is hozható; ráadásul fő szabály szerint a vádirat kézbesítésétől számított 3 hónapon belül kerül sor az előkészítő ülésre. Az eljárási határidő persze leginkább egyvádlottas ügyek esetében tartható, de még többvádlottas ügyekben is érzékelhetően gyorsabb lett az eljárás. A másik tartalmi elem pedig a bizonyítás kereteinek előzetes meghatározása. Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint tehát a jogalkotó egy ideális helyzetet teremtett, mert vagy nagyon hamar jogerős döntés születik az ügyben, vagy a perkoncentráció lesz nagyon jó, és a bizonyítás menete effektív.
Az előadó ezt követően a bűnösséget beismerő vádlottra helyezte a hangsúlyt prezentációjában. A kérdéskörrel kapcsolatban szerinte van egy alapvető probléma, amely hosszan foglalkoztatta a szakmai közvéleményt: a bűnösség beismerésében fogalmilag nincsen benne sem az, hogy beismerő vallomás, sem az, hogy beismerő nyilatkozat. Sokáig az jelentette tehát a problémát a joggyakorlatban, hogy elegendő-e egyetlen nyilatkozat a bűnösség beismerésére, és a bíróság eldönti, hogy ezt elfogadja vagy sem; vagy ahhoz, hogy a Be. 504. § (2) bekezdés szerinti feltételeket vizsgálni tudjuk, az is szükséges, hogy a terhelt vallomást tegyen. Az alapprobléma – ennek folytán – azonban az lett, hogy van-e bizonyítás az előkészítő ülésen. A korábbi generációk számára axióma volt, hogy bizonyítani csak a tárgyaláson lehet, a tárgyaláson kívül bizonyítás nincsen. Az előkészítő ülésen azonban – már a 2020. XLIII. törvény előtt is – lehetővé vált bizonyítás, méghozzá a korlátozott bizonyítás. Már a Be. 502. § (3) bekezdés korábbi megfogalmazása is úgy szólt, hogy a bíróság a vádlottat az előkészítő ülésen kihallgatja. A terhelti vallomás azonban bizonyítási eszköz, vagyis a bíróság bizonyítást vesz fel.
A jogszabálymódosítás viszont pontosította az előkészítő ülés és a bizonyítás kapcsolatát, mert jelezte, hogy az előkészítő ülés jellegére figyelemmel hallgatja ki a terheltet. Mit jelent ez a jelleg? Azt, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell, fennáll-e a beismerés elfogadásának a lehetősége. Ha összevetjük az előkészítő ülésre vonatkozó rendelkezéseket a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályokkal, és ott a terhelt vallomásával, azt látjuk, hogy azt a Be. 184. és 185. §-a két részre osztja, nevezetesen: a személyes adatok meghallgatása, személyazonosítás; valamint a figyelmeztetések a vallomásával kapcsolatban. Az előadó szerint ez azért releváns, mert a terhelt, amikor beismeri a bűnösségét, már a vallomásának keretében teszi. Ahhoz tehát, hogy a bűnösségét vizsgálni tudjuk, a terheltnek vallomást kell tennie, erre nézve nem lehet ugyanis nyilatkoztatni azt megelőzően, hogy a törvényi figyelmeztetés elhangozna. A jogalkotó ezt az előkészítő ülésnél is nagyon korrekt módon szabályozta.
Mire terjed ki tehát a bizonyítás az előkészítő ülésen? A terhelti nyilatkozatra, illetve azokra a tényekre, amelyekre a Be. 504. § (2) bekezdésében foglaltak értelmében szükség van.
A tanácselnök asszony szerint a fő kérdés az, hogy mi történik a terhelt törvényi figyelmeztetések után tett nyilatkozatai alapján. Az egyik verzió, hogy megtagadja a vallomástételt. A másik verzió, hogy nem tagadja meg, és azt mondja, elismeri a bűnösségét. Elegendő-e ennyi? Ez alapján az egy mondat alapján látnoknak kellene lennie az eljáró bírónak annak megállapítására, hogy mit gondol a terhelt, illetve eleget tett-e a feltételeknek, ugyanis az, hogy egy rövid nyilatkozatban kijelenti, hogy beismeri a bűnösséget, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a terhelt valóban tisztában van a jogi nyilatkozatának természetével és annak jogkövetkezményeivel. Ehhez mindenképpen hosszabb kommunikációra van szükség, néhány mondatból ez értelmezhetetlen. Gimesi Ágnes Zsuzsanna előadásában egy nagyon praktikus példával hívta fel a figyelmet az értelmezési nehézségekre: azt javasolta, hogy a jelenlévők adják oda olyan hozzátartozóiknak a terheltnek szóló figyelmeztetéseket, akik nem jogászok. Saját tapasztalata az volt, hogy az egyébként magasan képzett rokonai számára sem volt egyértelmű első olvasásra annak tartalma.
A következő aggályos pont a terhelt beszámítási képességének, illetve a vallomás önkéntességének a kérdése. Abban az esetben, ha a terhelt először az előkészítő ülésen ismer be, akkor ezek a feltételek sem állapíthatók meg, mert nem tudjuk, hogy mi motiválta a beismerésben. A motiváció problémaköre pedig releváns. Egyrészről a terheltet a mértékes indítvány motiválhatja, másrészről az is, hogy – az iratok áttekintése alapján – belátta, nem érdemes tagadnia, mert a bizonyítékok zárt láncolata alapján a bűnössége megállapítható és az idő múlása sem biztos, hogy a javára értékelhető. Az előadó ez utóbbi opciót azért hangsúlyozta különösen, mert szerinte egy jó védőnek az is a feladata, hogy vizsgálja, van-e értelme belemenni egy hosszadalmas bizonyításba és a terheltet hosszasan az eljárás hatálya alatt tartani, ha lehetőség van a bűnösség beismerésére. Ebben természetesen mindig a terhelt kell hogy döntsön, de a reális opciókat fel kell vázolnia a védelemnek, és szembesítenie kell a vádlottat a rendelkezésre álló bizonyítékokkal.
Az előadó tapasztalata szerint a beszámítási képességgel kapcsolatban felmerülő észszerű kétely megítélése tekintetében jelentkezik a hivatásrendek közötti eltérés. Az ügyészség szerint ugyanis egy közepes mértékben korlátozott beszámítási képességgel rendelkező terhelt esetében nem áll fenn a beismerő nyilatkozat elfogadásának lehetősége. A Kúria ettől eltérő álláspontot képvisel, amikor eseti döntésében mondta ki, hogy ha rendelkezésre áll a terhelti beismerés és a szakértői vizsgálat értelmében enyhe vagy közepes fokban korlátozott a beszámítási képessége, ez nem zárja ki, hogy a beismerő nyilatkozat érvényes legyen. Abban az esetben azonban, ha nem mond többet, minthogy a „beismerem a bűnösségem”, ez nem elegendő ahhoz, hogy megállapítást nyerjen, a nyilatkozat időpontjában milyen volt a beszámítási képessége, mennyire volt tisztában azzal, hogy a nyilatkozata milyen jogkövetkezményekkel jár.
A nyilatkozat elfogadásának harmadik feltétele az, hogy összhangban van-e az iratok tartalmával a terhelt beismerése, és egyértelmű-e a beismerése. Ha a nyomozási iratok alapján ez vélelmezhető, akkor ez további problémát nem okoz. Az azonban releváns, hogy az ítéletet valósághű tényállásra kell alapítani, vagyis ha pusztán egy bűnösségre vonatkozó beismerő nyilatkozat áll a bíróság rendelkezésére, akkor ez a harmadik feltétel is erősen vitatott lehet.
Ha ellenben a vádlott nem pusztán nyilatkozik, hanem vallomást tesz, akkor van egy másik korlát is: egyrészt, hogy mennyit mondhat, másrészt, hogy mire kell kiterjednie ennek a vallomásnak. A „mennyit mondhat” kérdésében nincs probléma, mert felfelé nincs ún. mennyiségi korlát. A jogalkotói koncepció azt támasztja alá, hogy itt érdemi védekezését teljes egészében előterjesztheti, mert ha tárgyalásra kerül a sor, akkor az előkészítő ülésen tett vallomása felhasználható. A másik kérdés az előadó szerint már problematikusabb, nevezetesen, hogy mire kell kiterjednie a beismerésének. Elméletileg három lehetőség áll fenn: az első a vádirati tényállás beismerése; a másik, hogy nemcsak a tényállásra vonatkozóan kell elismerni, hanem a minősítés tekintetében is; a harmadik verzió szerint pedig el kell ismerni a tényállást és olyan tény nem lehet a vallomásában, amely a bűnösségét kizárná.
Gimesi Ágnes Zsuzsanna szerint a második opciót már a Be. 6. §-a kizárja, hiszen egyértelműen a bíróságot is csak a vádirati tényállás köti, a bűncselekmény minősítése nem; így a terhelt beismerése sem lehet a minősítéshez kötve. Vagyis a vádelv e tekintetben is érvényesül. A probléma ezért itt úgy merül fel, hogy a vádirat tanulmányozása során a bíróságnak vizsgálnia kell a vádtól eltérő minősítés lehetőségét is. A bíróságnak egy hónapon belül döntenie kell arról, hogy a vádtól eltérő minősítés fennáll-e, és a vádirat kézbesítésétől számított három hónapon belül kell kitűznie a nyilvános ülést. Elvileg tehát ebben a három hónapban már tud dönteni a bíróság a vádtól eltérő minősítésről.
Harmadik opcióként azt vázolta fel a tanácselnök asszony, amikor a vádlott a tényállást ismeri el, és nem vitatja a bűnösségét. Ebben az esetben a beismerés elvileg már elfogadható lehetne, de nem mindig elegendő. Az érvelés alátámasztására felhozott példa szerint a terhelt költségvetési csalást követett el, amelyet áfa-csalásokkal valósított meg, a terhelt nem vitatja a tényállást, ténybelileg teljesen beismer, azonban azt állítja, hogy nem szándékosan követte el a cselekményt, hiszen minden iratot átadott a könyvelőjének. Itt tehát a szándék tekintetében van bizonytalanság, noha ez az ügy büntetőjogi megítélését érdemben nem befolyásolja, hiszen az ügyvezető felelősségre kiterjed az adóbevallásra. Ugyanakkor mégiscsak vitat valamit a terhelt, ezért – a tanácselnök asszony álláspontja szerint – ez a fajta beismerés nem tekinthető teljes értékű beismerő nyilatkozatnak.
Előadásának végén Gimesi Ágnes Zsuzsanna hangsúlyozta, hogy az előkészítő ülések jegyzőkönyveinek olyannak kell lenni, amelyből az eljárás lényegi mozzanatai, az eljárás során elhangzott figyelmeztetések és a vádlott beismerő nyilatkozaton túlmutató megjegyzései is rekonstruálhatók legyenek, mert különben az eljárás jogszerűsége aligha állapítható meg.
A plenáris következő előadója Rimóczy István, a Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyésze volt, aki a perkoncentráció szempontjából vette nagyító alá a bizonyításelmélet kritikus kérdéseit. Tekintettel arra, hogy előadásának témája szorosan kapcsolódott a perkoncentrációt taglaló délutáni workshop témaköréhez, előadását a következő lapszámban dolgozzuk fel, a szekcióülés tanulságaival együtt.
A plenáris ülés utolsó előadója Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke volt, aki a védő kulcsfontosságú szerepének ismertetésével kezdte mondanivalóját. Király Tiborra hivatkozott, aki szerint a büntetőeljárás szükségszerűen magában hordozza az állami szereplők túlsúlyát, amelyet egyedül a védő – kötelezően elfogult szerepköre – tud némileg ellensúlyozni. Bánáti szerint a konszenzuális eljárásjogi lehetőségek fő célja az eljárás gyorsítása volt, amely az eljárásjogi gondolkodásba már a 90-es évekbe beivódott, a gyorsítás oltárán viszont eljárási garanciák sokaságát áldozták fel.
A „mostani” kodifikáció viszont az alábbi gondolattal indult: „A büntetőeljárás gyorsítása, hatékonyságának növelése továbbra is meghatározó eleme kell hogy legyen a jogalkotásnak, azonban a gyorsítás érdekében történő esetleges egyszerűsítés nem eredményezheti az eljárási elvek és garanciák csorbítását.” Egyszersmind a törvény miniszteri indokolása hangsúlyozza, hogy a védő eljárása a nyomozásban különösen fontossá válik, ezért a törvénynek a lehető legszélesebb jogosítványokat kell biztosítania a védő számára az eljárási cselekményekben való közreműködésre: az iratok megismerésére, az indítványtételre stb.
Az elnök úr felhívta a figyelmet arra, hogy ez a második rész a kodifikációs folyamat során bizony egyre inkább háttérbe szorult, és vissza lett nyesegetve. A védői jogok nagyfokú kiszélesedése tehát illuzórikus, hiszen a nyomozási cselekmények döntő részénél az ügyvéd jelen sem lehet, például a tanú vagy a terhelt-társ kihallgatása során. Külön problémát jelent az a tendencia is, hogy a bizonyítékok mérlegelése során nagyon gyakran hangzik el a bíróságok részéről, hogy az ügydöntő határozatot a nyomozás során tett vallomásra alapozzák, tekintettel arra, hogy az időben közelebb volt a bűncselekményhez. A gond ezzel „mindössze” annyi, hogy ekkor sem a terhelt-társ, sem a védő nem volt jelen, vagyis alapvető garanciális aggályok keletkeznek.
A felsorolt kérdések közül az előadó egyet külön is fontosnak tartott kiemelni, nevezetesen a védelem iratmegismerési jogosultságát. Noha a jogalkotás teljes körű iratmegismerésről beszélt, álláspontja szerint a valós állapotok ettől nagyon távol állnak, még akkor is, ha az vitán felüli, hogy ez a jogosultsága a védőnek az új Be. hatására valóban szélesebb lett. A nyomozó hatóság visszatartási joga szinte korlátlan, hiszen nincsen ezzel szemben panaszjogosultság.
Bánáti előadásának központi állítása az volt, hogy a terheltnek a tisztességes eljáráshoz való joga akkor nem sérül, ha biztosított számára a tájékozottsághoz és az önkéntességhez való jog.
A tájékozottság tekintetében az előadó szerint az mondható el, hogy a védelemnek a nyomozás során korlátozott az iratmegismerési joga, így a tárgyaláson a védő teljes mértékben lépéshátrányban van az ügyészhez képest. Az egyezséghez kapcsolódó dilemma tehát itt akként merül fel, hogy a védő egy ilyen helyzetben kell hogy tanácsot adjon a védencének; kössön, vagy ne kössön egyezséget. Ilyenkor a védő kétféle rosszat tehet: a körülmények mérlegelésével azt tanácsolja, hogy kössön a vádlott egyezséget; majd a vádlott a „börtönakadémián” megkapja a kioktatást, hogy az ügyvéd hibázott, és a végén szembefordul a védőjével. A másik rossz, ennek az ellenkezője, amikor „lebeszéli” az egyezségről, azonban a vádlottat végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Ennél a helyzetnél – Bánáti szerint – már csak egyetlen rosszabb van, amikor a megkötött egyezséget a bíróság nem hagyja jóvá. A probléma ebben a körben az, hogy a jóvá nem hagyott egyezség esetén az iratok korlátozás nélkül a bíróság elé kerülnek, amely viszont a tisztesség eljárás elvébe ütközik.
A konferencián több ízben felmerült az a dilemma, hogy miért kerül sor ilyen alacsony számban egyezségek megkötésére. A már korábban elhangzott érvek mellett Bánáti János szerint érdemes megjegyezni, hogy a Covid19-pandémia nagyon rosszat tett azoknak a „bimbódzó” együttműködéseknek, amelyek kezdtek volna kialakulni az ügyészségek és az ügyvédek között. Az nyilvánvaló, hogy önmagában a két fél együttműködésének technikai-elvi paramétereit sem egyszerű meghatározni: négyszemközt legyenek vagy ne, legyen ott a vezető ügyész vagy ne legyen stb.; Bánáti János szerint azonban bizalom nélkül ezek az együttműködések életképtelenek, amelyeket viszont írásban nem lehet kialakítani. A bizalomhoz személyes jelenlét kell, és ennek vetett gátat a Covid-járvány.
Az egyezség kapcsán Bánáti János felvetette még a jogi személy bevonásának lehetőségét az egyezség körébe. A probléma ugyanis az, hogy a mértéktelen officialitás miatt a gazdasági bűncselekményeknél (amely mára szinte kizárólag a költségvetési csalásokra redukálódott) az 50 vádlott az átlagszám. Az ügyek tehát korántsem mondhatók egyszerűnek, ugyanakkor a jogi személyeknek az egyezségbe történő bevonásával könnyebb lenne a kártérítés megállapítása, ha a cégnél keletkezik a kár.
Az ügyvédi kamara elnöke ezután áttért a mértékes ügyészi indítvány kérdésének elemzésére. Elsőként a perkoncentráció kérdésére utalt, minthogy a korábbi Be. a tárgyalási részvételi jogosultságból kötelezettséget csinált, ami nagyban megnehezítette a tárgyalás lefolytatását, hiszen értelmetlen volt 40-50 vádlottnak a tárgyalás egészén jelen lenni. Az új Be. egyik legfontosabb változtatása tehát az volt, hogy a jogalkotó belátta: a tárgyaláson való részvétel a vádlott joga, de erről a jogosultságról joga van lemondani is, egyszersmind a vádlott arról is lemondhat, hogy a bizonyítási eljárást lefolytassák vele szemben. Ugyanakkor szerinte nem lehet megfeledkezni arról, hogy a Be. szabályozása alapvetően az egyvádlottas, hovatovább alkalmanként az egycselekményes modellre épül. A valóság azonban távolról sem egyvádlottas ügyekről szól, kivált’ gazdasági ügyekben.
A mértékes ügyészi indítványok kapcsán Bánáti János pesszimizmusának adott hangot, hiszen az ügyészségi indítványok mértéke sok esetben meghaladja a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlatát is. Ha ez a tendencia marad – fogalmazott – nem nagyon lehet számítani a statisztika javulására. A mértékes indítványok elfogadásának egyik leggyakoribb oka szerinte az, hogy a terhelt nem kíván 4-5 vagy akár 8 évig büntetőeljárás hatálya alatt állni, minthogy ehhez súlyos jogkövetkezmények fűződnek.
A többvádlottas ügyekre visszatérve, az ügyvédi kamara elnöke elmondta, hogy szerinte a vonatkozó AB határozat nem mondható szerencsésnek, hiszen vannak ügyek, ahol a beismerő és a tagadó vádlott bűncselekménye szorosan összefügg. A probléma abban áll, hogy a beismerés korántsem ún. objektív tényekre, „fekete-fehér” kérdésekre vonatkozik, hanem olyan dolgokra, amelyekben való döntés szubjektív megítélésen múlik, hogy a bűncselekményt a terhelt elkövette, avagy sem. Abban az esetben viszont, ha a beismerő vádlott elfogadja a mértékes indítványt, az ügy rá nézve lezárul; a másik vádlott pedig benne marad az ügyben és érvelni próbál. A bíróság nehéz helyzetbe kerül, ugyanis adott esetben olyan vádlott vonatkozásában kell megállapítani azt, hogy nem követte el a bűncselekményt, akinek a társára nézve a bűnösséget már korábban – a mértékes indítványra tekintettel, egy beismerő vallomás alapján – megállapította. Vagyis: a saját korábbi döntését kellene felülvizsgálnia. Bánáti János szerint ez a diszkrepancia a tisztesség eljárás követelménye szempontjából aggályokat vet fel.
Bánáti János az előadása zárásaként arról beszélt, hogy a perkoncentráció kérdése kapcsán is mintha megfeledkeznénk a védői szempontokról. A bizonyítási indítványok az eljáró védők részéről nem véletlenszerűek, és korántsem mindegy, hogy ezeket a védő mikor jelenti be. Tekintettel arra, hogy a bizonyítás annak előrehaladtával változhat, fejlődhet, elágazhat – a kötelezően elfogult védőnek – a bizonyítási eljárás irányára tekintettel kell mozgósítania az érveit. Az a felvetés, hogy a több ezer oldalas nyomozási irat kézhez kapásakor a védő már egy teljesen kész koncepcióval rendelkezzen a bizonyítás egészére nézve, amit az eljárás elején elő is tár, életszerűtlennek tekinthető, és ellentétben állhat a vádlott érdekeivel. A bizonyítékok haladéktalan előterjesztésének a követelménye tehát védői szempontból azt jelenti, hogy akkor kell előterjeszteni a releváns bizonyítékokat, amikor az a terhelt érdekében haladéktalanul szükséges.
***
Az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében megrendezett konferencia legfőbb tanulsága – egyetértve Bánáti János köszöntő szavaival – talán úgy foglalható össze, hogy a törvény által megfogalmazott, célként tételezett igazságról sokszor más az elképzelése a jogalkotónak, a jogtudomány képviselőinek és más a jogalkalmazóknak. Az értelmezés azonban a hivatásrendek számára sem egynemű, mert mást fognak igazságnak tekinteni a nyomozó hatóságok tagjai, az ügyészek és a bírák, és egészen mást a védők. A hivatásrendek közötti nézetkülönbségek különösen az olyan „sláger témák” körül élesedtek ki, mint a mértékes ügyészi indítvány szerepe, vagy a többvádlottas ügyekkel kapcsolatos kérdések. A hivatásrendek képviselői között ugyanakkor egy őszinte, a másik véleményét tiszteletben tartó, termékeny párbeszéd alakult ki, amely azzal a reménnyel töltötte el a résztvevőket, hogy a nyitva hagyott vitákat a jövőben közös megelégedéssel lehet lezárni.
Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosztott bíró, Igazságügyi Minisztérium.
Békétlen Szahara – Besenyő János Magyarország és a nyugat-szaharai válság című könyvéről
Besenyő János „Magyarország és a nyugat-szaharai válság” című újonnan megjelent könyve1 , amely a MINURSO-műveletként ismert nyugat-szaharai ENSZ békemisszióval és az abban vállalt magyar szerepvállalással foglalkozik, hiánypótló szakmunka. Ilyenként nem csak a békemisszióba indulók felkészülésére alkalmas, de széles történelmi és jelenkori kitekintése, valamint nemzetközi vonatkozásai okán a társadalomtudományi szakemberek mellett jogászoknak, főként a honvédelem területén dolgozó szakjogászoknak is bízvást ajánlható.
A vaskos kötet elöljáróban a Nyugat-Szaharára, valamint az ott élő berberek és arabok keveredéséből létrejött szaharávi törzsek társadalmára és kultúrájára vonatkozó alapismereteket tárja elénk. Visszapillantva az időben megosztja velünk a nemzetközi szakirodalomból meríthető tudást a jelenleg nagyrészt Marokkó által megszállt és 1976 óta hasztalanul függetlenedni akaró egykori Spanyol-Szahara, hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság (Al-Jumhūrīyâ al-Arabīyâ as-Ṣaḥrāwīyâ ad-Dīmuqrātīyâ’ – SZADK) történelméről a gyarmatosítás időszakáig. Ezután bemutatja, hogyan vált a terület az időközben függetlenné vált szomszédos országok vetélkedésének tárgyává. Az Afrikai Unió és az ENSZ békéltetési kísérletei sajnos máig nem teremtettek békességet a marakodó Marokkó, Mauritánia és Algéria között, és nem hozták el Nyugat-Szahara békéjét és függetlenségét sem.
Okot ad némi büszkeségre, hogy nemzeti lelkiismeretünket nem terhelik a gyarmati múlt bűnei. A kötet második fejezete azonban arról ad hírt, hogy a Habsburg Birodalom részeként – bár áttételesen – mégis volt némi közünk a gyarmatosításhoz. A Dunai Monarchia ugyanis a 18. század végétől törekedett afrikai gyarmatszerzésre, de a kolonizációs versenyben vereséget szenvedett. A császári udvar több tudományosnak álcázott expedíciót is finanszírozott, amelyek földrajzi és politikai információkkal látták el külügyminisztériumot. Bár az osztrákok gyarmati törekvései a berlini kongresszus (1878) után lanyhultak, azért szemet vetettek az akkor Rio de Oro néven ismert Nyugat-Szaharára, amelyet a spanyolok – akiknek a terület több veszteséget, mint hasznot hozott – 1898-ban fel is ajánlották megvásárlásra. A magyarok azonban ellenezték a megállapodást és magánbefektetőket sem sikerült találni, akik az Osztrák-Magyar Gyarmati Társaság égisze alatt létrehozni tervezett konzorcium keretében nagy pénzt áldoztak volna jövőbeli kétes hasznok reményében a terület megszerzésére. Így az üzlet kútba esett. De nem lett osztrák gyarmat végül Banquibazar, Cabelon, a Delagoa-öböl, a Nicobar-szigetek, a Socotra-szigetek és Salamon-szigetek sem, egy önjelölt magyar király az albán trónon pedig már a Habsburgoknak is túl sok lett volna a jóból. Nekünk, magyaroknak pedig – talán szerencsére – nem lett korallzátonyunk és jegesmedvénk, a képzelt lények közül is csak egy aszott pannon puma gyászos emlékével kell beérnünk. A hamvába holt Habsburg gyarmati kísérletek emlékét ma már csak néhány földrajzi név őrzi, mint például a Ferenc József-föld az északi sarkkörön.
Besenyő János magasan képzett katonaember, hadtörténész, tehát nem meglepő, hogy a könyvben egy teljes fejezet foglalkozik az 1920-ban alapított Spanyol Idegenlégióval, benne a magyar önkéntesek szerepével. Utóbbiak ugyanis új megélhetést vagy menedéket remélve nem kis számban érkeztek a Légióba mind az első, mind a második világháború után. A Légió pedig múltjuktól függetlenül készséggel alkalmazta a katonaviselt kelet-európaiakat, köztük körözött bűnözőket, nácikat, háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőit, akiktől még a Francia Idegenlégió is viszolygott. A Spanyol Idegenlégió elborzasztó kegyetlenséggel bánt el a gyarmati lázadások harcosaival és támogatóikkal. Utóbbiak persze nem maradtak adósak, így a Légió a spanyol szoldateszka leghatékonyabb, de legnagyobb veszteségeket elszenvedő alakulata volt. Ezért folyamatos, széles körű toborzást folytatott Európában és főként Dél-Amerikában. A Légió nem kis részt vállalt a spanyol polgárháborúban Franco oldalán, egyes egységei pedig önkéntesként harcoltak Hitler háborújában előbb az orosz fronton, majd Berlin ostrománál, egészen a dicstelen végig. A spanyol diktátor, Francisco Franco tábornok úgy képzelte, egy újabb európai háborúban a nemzetközi haderővé fejlesztett Légió szabadítja majd fel Kelet-Európa országait a szovjet elnyomás alól. E vízió jegyében a második világháború után nyugatra menekült magyar katonatisztekből 1949-ben megszerveződő Magyar Harcosok Bajtársi Közössége emigráns magyar fiatalokat toborzott a Légióba. A „Magyar önkéntesek a Légióban” című alfejezetben érdekesebbnél érdekesebb sorstörténeteket olvashatunk. Például Kozma György katolikus szerzetes Kozma Miklós – a két háború között honvédelmi és belügyminiszter, később Kárpátalja kormányzói biztosa2 – unokaöccse volt. Teológiai tanulmányait Budapesten, Rómában és Louvainben végezte, majd belépett a Fehér Atyák rendjébe. Algériában misszionáriusként azonban nem tudott megbirkózni a cölibátus követelményével, és 1936-ban 23 évesen a Spanyol Idegenlégióban talált magának új közösséget. Beszélt magyarul, németül, franciául, olaszul, arabul, spanyolul és angolul is. A polgárháborúban megsebesült és 1937. március 9-én elhunyt. Hálából a spanyol állam szegénysorban élő édesanyjának nyugdíjat biztosított. Bár a Légió igen jelentős győzelmekkel dicsekedhetett, a kétes katonai dicsőséghez nem társult a spanyol társadalom elismerése. A gyarmatokról történt 1976-os kivonulással a Légió fölöslegessé vált, új nevet kapott, a kétes múltú külföldieket pedig kiszorították a hadseregből.
A következő fejezetben az 1947 és 1996 közötti időszakból a nyugat-szaharai régióra vonatkozó magyar diplomáciai és titkosszolgálati levéltári iratok részletes feldolgozását találjuk. E fejezet – amely terjedelme és tartama okán önálló kötet is lehetne – valódi nóvumot képvisel, hiszen korábbról nem ismerünk hasonlóan alapos feldolgozást. A Szovjetunió árnyékában a KGST és a Varsói Szerződés jármában szorongó kisebb „szocialista” országok nem álmodhattak önálló külpolitikáról, az igen szűkös vagy látszólagos mozgástérben így vagy úgy szolgálniuk kellett a Nagy Testvér internacionalistának deklarált, de valójában imperialista céljait. Ezért nem meglepő, hogy Magyarországon is nagyszámú diplomáciai irat keletkezett a nyugat-szaharai kérdésként ismert politikai játéktérről, ahol a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, az európai nagyhatalmak, a független észak-afrikai államok, az ENSZ és az Afrikai Egységszervezet játszották a „húzd meg–ereszd meg” elvén működő hatalmi játékaikat. A fejezetben közreadott külügyi iratokból, amelyekben a korabeli magyar külpolitika minden fontos alakja megszólal, kitűnik, hogy a békepolitika, kisebbség- és jogvédelem, népakarat és más hangzatos jelszavak mögött gyakran kemény gazdasági érdekek állnak: Nyugat-Szahara esetében a foszfát bányászata és kereskedelme. Ezek mellett pedig eltörpülnek a béke, függetlenség és emberiesség eszméi.
A szovjet érdekszférából való kikerülés, a politikai rendszerváltás, majd a NATO- és EU- csatlakozás némileg megváltoztatta Magyarország helyi értékét a nemzetközi közösségben. Ez tükröződött abban, hogy az ENSZ részvételre kérte fel Magyarországot az éppen mélypontra jutott nyugat-szaharai válságkezelésben. 1996 és 2001 között magyar rendőrök és katonák vettek részt a MINURSO3 betűszóval jelölt ENSZ békemisszióban, amely a terület függetlenségéről vagy autonómiájáról szóló népszavazást készítette elő. A magyar részvétellel foglalkozik a könyv utolsó két fejezete. Képet kapunk a feladattal megbízott hivatal működéséről és a népszámlálás nehézségeiről. Az 1995-ben kiutazó 13 magyar rendőrnek súlyos nehézségeket kellett leküzdenie, de mindannyian becsülettel helytálltak. 2000-ben érkeztek a területre az első magyar békefenntartó katonák. A szerző maga is békefenntartóként szolgált Nyugat-Szaharában, tehát beszámolója közvetlen tapasztalatokon alapszik, helyben szerzett élményeit pedig további empirikus kutatásokkal (interjúk, kérdőívek) egészítette ki, illetve támasztja alá. Ezért nincs jogunk kételkedni a békemisszió és a magyar részvétel kapcsán megfogalmazott kritikai észrevételeinek megalapozottságát illetően. A magyarok tevékenységét más nemzetiségű vezetők is igen nagyra értékelték. Ezért némi meglepetéssel olvassuk, hogy sem a rendőrség, sem a honvédség nem igyekezett túlzottan kamatoztatni a MINURSO-ban szolgált magyar rendőrök és katonák terepen szerzett tapasztalatait. A szerző által a hazatért békefenntartók körében felvett interjúk arra mutatnak, hogy sokuk úgy érezhette, nincs kellő megbecsülésben része idehaza, ezért többen el is hagyták a hadsereget.
A könyv végén a legfontosabb történelmi évszámokat találjuk, ezt követi a nemzetközi és magyar szakirodalom, majd a releváns ENSZ-dokumentumok és a levéltári iratok felsorolása. A név- és tárgymutatót követő térképgyűjtemény után illusztratív fotók szemléltetik a békefenntartók mindennapjait.
A könyv nagyrészt saját kutatásokon alapuló munka, de forráskezelésében is rendkívüli alaposság érvényesül. A jól olvasható szöveg a lektor gondosságát is dicséri. Érdemes viszont szót ejteni néhány hiányosságról is. Célszerű lett volna a könyv végére a mű következtetéseit tartalmazó összefoglaló fejezett illeszteni. Sajnos nem találunk a kötet végén angol rezümét, pedig szakkönyvek esetében az ma már szinte elengedhetetlen. Bár a szerző kutatásainak leírása tanúsítja módszertani felkészültségét, mégsem lett volna haszontalan egy önálló kutatásmódszertani fejezet beiktatása, amely bemutatja az alkalmazott módszerekkel kapcsolatos meggondolások mellett a módszertani következtetéseket is. A szövegben található néhány bizonytalanság és pontatlanság nem értelemzavaró, de kicsit alaposabb korrektori munka könnyen kiküszöbölhette volna ezeket. Remélhető, hogy a következő kiadásában ez meg is történik. A kötet hátoldali borítólapján több szaktekintély elismerő szavai és ajánlásai olvashatók.
Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Migrációs válság, embercsempészés, büntetéskiszabás
Növekvő migráció, növekvő kereslet, növekvő (illegális) profit
Az UNHCR1 adatai szerint 2014 végén, tehát a nemzetközi menekültválság kezdetének időpontjában világszerte 245 millió fő tartózkodott más államban, mint amelyben született, az otthonukból kimozdulók és határokon átlépve úton lévők száma pedig elérte az 60 milliót.2 Ezzel párhuzamosan az illegális migrációval összefüggő jogellenes cselekmények száma is egyre nőtt.
Az embercsempészés a közigazgatás rendje elleni bűncselekmények körébe tartozó,3 az illegális nemzetközi migrációhoz kapcsolódó deliktum, amely a 2010-es évek elejétől egyre több gondot okoz a fejlett világ és Európa államainak.4 Az embercsempészés egyidős a territoriális határok, később az államhatárok ellenőrzésével, az ilyen cselekmények száma minden migrációs hullám esetén szükségképpen emelkedik. Az embercsempészéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat elemzésének aktualitását a 2015-ben bekövetkezett migrációs válság adja. A határoknál megjelenő, Nyugat-Európába tartó, Európán kívüli országokból érkező tömegek kezelhetetlen helyzetet eredményeztek az érintett országok hatóságai számára. A kaotikus állapotokat a szervezett bűnözői csoportosulások sem nézték tétlenül: az illegálisan érkezők tömegeinek nyújtottak segítséget a tiltott határátlépéséhez, tipikusan anyagi ellenszolgáltatás fejében. Az Europol adatai szerint az embercsempészek tarifái 1500 és 2500 euró között mozognak, tehát az embercsempészet európai szinten mintegy 135-225 millió eurós üzlet.5 A csempészszervezetek rövid időn belül reagáltak a növekvő keresletre: a korábban illegális árukat Európába szállító csoportok részben áttértek az embercsempészetre. 2015-ben mintegy 1 800 000 fő lépett be illegálisan az Európai Unió területére.6 2019-ben mintegy 90 000 bevándorló7 érkezett Európába embercsempészek segítségével. Magyarországon 2019-ben az illegális határátlépők száma túllépte a tízezret, és ez 5-8 milliárd forint hasznot hozhatott az embercsempészeknek.8
Az embercsempész szervezetek és a velük összejátszó úgynevezett migráns-taxikat üzemeltető civil szervezetek (illetve a mögöttük álló érdekcsoportok) laza hálózatokba rendeződnek, igyekeznek elkerülni a határellenőrzést vagy – akár korrupció útján – gyengíteni annak hatékonyságát. Az úgynevezett balkáni útvonalon – amely Magyarországon át halad Nyugat-Európa felé –, korábban főként kábítószer-, fegyver- és emberkereskedelem zajlott. Az embercsempészés elszaporodására és virágzó üzletággá formálódására reagálva a magyar jogalkotó – új tényállások (határzáras bűncselekmények) bevezetése mellett – szigorította az embercsempészés bűncselekményhez fűződő jogkövetkezményeket.
A határt szabályosan átlépők később maguk is illegális migránssá válhatnak, ha a tartózkodásuk határideje lejár, vagy illegálisan vállalnak munkát. A legális nemzetközi migráció csatornáinak szűkössége miatt a hazájukat elhagyók óriási kockázatokat vállalnak, hogy eljussanak egyik országból a másikba, s legtöbb esetben ezt a kiszolgáltatott helyzetet használják ki a bűnelkövetők. Az illegális migránsok többnyire húsz-harminc év közötti férfiak, akik alacsony szakmai képzettséggel rendelkeznek.9 Leggyakrabban a jobb megélhetés reményében szánják el magukat a vándorlásra. A legfőbb úti célok az Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Ausztria, Svájc, Svédország és más jóléti európai államok.
Az illegális tevékenységek – hamis vagy hamisított okmányok beszerzése, illegális határátlépés szervezése, idegen országokon át történő szállítás stb. – tarifái igen változatosak, de az igények és kockázatok fokozódásával egyre növekednek. Az embercsempészek induláskor olykor csak előleget kérnek, és az áldozatok utólag fizetik ki a fennmaradó hátralékot vagy ledolgozzák az adott összeget (ez azonban már az emberkereskedelem tárgykörébe tartozik). A migráció magas költségei és kockázatai okán a migránsok körében gyakori az illegális munkavállalás és más jogellenes cselekmények elkövetése (koldulás, prostitúció, haszonszerzésre irányuló bűncselekmények).10
Illegális bevándorlás Európába a menekültválság előtti időszakban
A nagy bevándorló-országokban az illegális immigráció és az ahhoz kapcsolódó embercsempészet már évtizedek óta probléma. Nagy-Britanniában például a 2006 októberében végzett lakossági felmérés szerint a válaszadók 80 százaléka súlyos problémának látta az illegális migrációt, amely már ekkor emberéleteket követelt, például a Nagy-Britanniát Franciaországgal összekötő alagútban. „A legtöbb európai migráns Törökországból, Szerbiából és Montenegróból, valamint Romániából érkezett. Az illegális bevándorlás visszaszorítása érdekében 2007-ben 800 fővel nőtt a bevándorlással foglalkozó hivatalnokok száma, ezek szorosan együttműködnek a szervezett bűnözés elleni hivatallal. Az illegális migrációval érintettek több mint fele közép, 17%-uk felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Közel kétharmaduk illegálisan érkezett, a többiek vízumuk lejárta után maradtak az országban. Mintegy kétharmaduknak ismerősei, családtagjai élnek Nagy-Britanniában, így könnyen találtak illegális foglalkoztatót, ám a munkakörülmények sanyarúak voltak…”.11 Németországban is milliós nagyságrendű volt már ekkor az illegálisan bevándoroltak és tartózkodók száma. A hatóságok sokáig tolerálták is az illegális határátlépés után humanitárius okokra hivatkozó bevándorlókat.12 Olaszország korábban is az illegális migránsok egyik kedvelt célországa volt. A zöldhatárokon főleg Kelet-Közép-Eu-rópából és Ázsiából érkeztek Itáliába, de olykor Svájc és Franciaország felől is próbáltak bejutni az Észak-Afrikából és Dél-Amerikából érkezők. A tengerről jövők, főleg észak-afrikaiak és Srí Lanka-iak, Szicíliában és a környező szigeteken értek partot, a Törökországból érkezők Calabriát, Lampedusát tekintették célpontnak, az albánok Apuliába igyekeztek hajón.13
Illegális bevándorlás Magyarországra a menekültválság előtti időszakban
Magyarországnak már a ’80-as évek utolsó harmadában szembe kellett néznie a Ceausescu-rezsim üldözése elől 1987-től kezdve menekülő román állampolgárságú magyarok bevándorlásával, akik közül sokan illegálisan léptek be az országba és rokonoknál, barátoknál húzták meg magukat, hónapokon keresztül bujkáltak, alkalmi munkákból éltek és rettegtek a fenyegető kiadatástól. Mások a nyugati határállomásokon, ismét mások a nyugati zöldhatáron próbáltak illegálisan átjutni. 1988 és 1989 között 34 000 menekülő érkezett Romániából, 67 százalékuk illegálisan, a zöldhatáron keresztül. Háromezer családegyesítési eljárás indult.
Ezzel egyidejűleg a Német Demokratikus Köztársaságból is érkeztek menekülő csoportok. Röviddel később a jugoszláv utódállamokban folyó háború újabb menekülteket sodort az országba. Az etnikai tisztogatások elől, jobbára Bosznia-Hercegovinából menekülő 48 000 ember többsége illegálisan lépte át a határt, de Magyarország humanitárius meggondolások alapján befogadta őket. Hamarosan egyre nagyobb számban jelentek meg Európán kívüli menekülők, többségük a hatóságok korabeli tapasztalata szerint Magyarország érintésével nyugati államokba igyekezett. Általában illegálisan, illetve hamis okmányokkal léptek hazánk területére és távoztak innen. Menedék iránti kérelmüket a be- vagy kilépés közben a határon való feltartóztatásuk, vagy az országban való elfogásuk, illetve idegen országból való visszatoloncolásuk alkalmával jelentették be. Nagyrészük szintén illegálisan utazott tovább. 1989-ben a menekülők 80 százaléka, 1994 és 1996 között pedig majdnem 100 %-a illegálisan lépett Magyarország területére. Az 1999-es ismételt kisebb kicsúcsosodás az illegálisan belépő menekülők számaiban is megjelent, 2002-ben a beérkezők közel 90% ismét illegálisan érkezett.14 A külföldi bűnelkövetők szerepe a magyarországi bűnözés teljes vertikumában azonban nem volt jelentős.15
Embercsempészek és csempészett személyek a magyar határokon a menekültválság előtti időszakban
A rendszerváltás tágabb időszakában megjelentek és megerősödtek az embercsempészettel foglalkozó csoportok és hálózatok, amelyek a mai napig is tevékenykednek. A korábban is létező laza hálózatú szervezett bűnözői csoportok tevékenységében fokról fokra az embercsempészés vált meghatározóvá,16 de a kritikus és nehezen őrizhető határok mentén megjelentek az alkalmi embercsempészek is. Utóbbiak rendszertelenül és általában csekély összegért, gyalog, személygépkocsin, konténerekben kíséreltek meg kisszámú egyént illegálisan átjuttatni a gyengén őrzött határszakaszokon. A kisméretű, szervezett csempészkörök rendszeresen egy konkrét ország vagy térség állampolgárait fuvarozták, többnyire azonos útvonalakon és módon. Például 1992–93-ban kiépült a Romániából Lengyelországba Ukrajnán át, majd onnan tovább Németországba vezető útvonal. A szervezett nemzetközi embercsempész-hálóza-tokba bekapcsolódott csoportok tevékenysége láncszerűen összefonódott, és a bűnözés egyéb formáira is kiterjedt. E rendkívül mozgékony csoportok az újabb jogi, politikai és gazdasági, valamint földrajzi helyzetekhez alkalmazkodva változtatták módszereiket, útvonalaikat, központjukat. Embereik több országban megjelentek, nemcsak korrumpálták a hatóságokat, hanem be is épültek azokba. A tranzit- és célországokban logisztikai bázisokkal, modern kommunikációs és egyéb technikai eszközökkel rendelkeztek. Az embercsempészet fő útvonalainak egyike Oroszország-Ukrajna felől haladt hazánkon át Ausztria és Szlovákia érintésével Németország és más nyugat-európai országok felé. 1999-től a Budapestről kifelé vezető szöktetési csatorna kettévált. Az egyik útvonal közvetlenül, míg a másik Szlovákiát keresztülszelve haladt Ausztria felé. A második embercsempész útvonal Törökországból kiindulva Bulgárián, Románián keresztül vezetett Magyarország felé. Budapesten az útvonal kétfelé ágazott. Az egyik irány Szlovénia, Dél-Ausztria, Észak-Olaszország, míg a másik ága Ausztria, Németország, Hollandia, Anglia felé folytatódott. Végül, a harmadik embercsempész útvonal Törökországon, Bulgárián, Szerbia-Montenegrón keresztül Magyarországra vezetett. Ez az úgynevezett balkáni útvonal fokozatosan áttevődött Szerbia-Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia, Olaszország felé.
Az európai országokból származó illegális határátlépők főleg moldáv, ukrán, szerb és montenegrói állampolgárok voltak. Többségük 20 és 35 év közötti férfi, de jelentős volt a nők száma is. Általában legálisan érkeztek Magyarországra, de innen illegálisan folytatták útjukat Nyugat-Európa felé. Célországuk többnyire Olaszország volt. Az ázsiai illegális migránsok többnyire már hazánkba is illegálisan, embercsempészek segítségével érkeztek. Általában a bicskei, illetve a debreceni befogadó állomásokon töltött néhány hónapos tartózkodás után az embercsempészek újra jelentkeztek értük. Az ázsiai migránsokat gyakran a Maros folyón keresztül hajón próbálták átjuttatni Romániából Magyarországra, illetve a Dunán keresztül Szlovákiába. A kínaiak a Kijev–Budapest–Győr–Sopron és a Belgrád–Budapest–Győr–Sopron útvonalon érkeztek, illetve utaztak tovább. Sokan repülővel utaztak Pekingből Moszkván keresztül Belgrádba, majd onnan embercsempészek segítségével, sokszor kamionban rejtőzködve igyekeztek tovább Nyugat-Európába. Szinte mindig embercsempészek közreműködésével kísérelték meg a tiltott határátlépést. Sokuk hosszabb ideig illegálisan tartózkodott Magyarországon, mielőtt megkísérelte volna továbbutazást.17
Az embercsempészés jogi szabályozása
Alábbiakban az embercsempészés18 jogi hátterének változásairól, valamint a tényállásban szereplő fogalmak jogalkalmazói gyakorlatban történő megjelenéséről írunk.
Az embercsempészés19 a közigazgatás rendje elleni bűncselekmények körébe tartozó bűncselekmény, védett jogi tárgya a határrendészet zavartalan működése, valamint a határforgalom rendje és az illegális migráció megakadályozásához fűződő társadalmi érdek.20 E bűncselekmények elkövetői az államapparátus zavartalan működését sértik. A Magyarországra és ezzel az Európai Unió területére történő jogszerű belépés feltételeiről az államhatárról szóló 2007. évi LXXXIX. törvény 11. §-a, a harmadik országbeli állampolgárok be-utazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény V. fejezete, és a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határellenőrzési kódex) szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2016. március 9-i (EU) 2016/399 rendeletének 6. cikke rendelkezik.21
Az embercsempészés elkövetési magatartása lényegében a tiltott határátlépéshez történő aktív segítségnyújtásban merül ki, és alapesetben nem feltétel, hogy mindez vagyoni haszonszerzés végett történjen. A segítségnyújtás lehet fizikai (kísérés, eszközök átadása stb.) és pszichikai (tanácsadás, útbaigazítás stb.) jellegű is, de minden esetben a tiltott határátlépés szabálysértéséhez22 kell kapcsolódnia. A bűncselekmény befejezett, ha a segítségnyújtás megvalósult, függetlenül attól, hogy az államhatár átlépésére vagy annak megkísérlésére sor került-e. Kísérletről akkor beszélhetünk, ha az elkövető már felvette a kapcsolatot a határt átlépni szándékozó személlyel, de a segítségnyújtás még nem történt meg.
Korábbi szabályozásunk szerint23 az embercsempészés bűntettét az valósította meg, aki államhatárnak más által engedély nélkül vagy meg nem engedett módon történő átlépéséhez segítséget nyújtott. Ezért 3 évig terjedő szabadságvesztés volt kiszabható. Ez az alaptényállás a mai – fentebb említett – szabálysértési alakzatnak felel meg, miután a tiltott határátlépés kikerült a bűncselekmények köréből. Súlyosabban volt büntetendő a cselekmény, ha anyagi ellenszolgáltatás fejében vagy több személynek segítséget nyújtva követték el, ebben az esetben 1-5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett cselekményről beszélhettünk. Az embercsempészés legsúlyosabb, 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett alakzata valósult meg, ha a csempészett személy sanyargatásával, vagy fegyveresen, vagy üzletszerűen követték el a bűncselekményt. Az embercsempészés előkészülete is büntetendő cselekmény volt.
A 2015. évi módosítást követően a büntetési tétel alapesetben 1-5 évi szabadságvesztésre, a minősített eseteknél – amelyek köre bővült „az államhatár rendjének védelmét biztosító létesítmény, illetve eszköz megsemmisítésével vagy megrongálásával” fordulattal – 2-8 évre emelkedett. A minősített esetek súlyosabban büntetendő köre 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, ide tartozik a csempészett személy sanyargatásával, vagy fegyveresen, vagy felfegyverkezve, vagy üzletszerűen, vagy – új elemként – bűnszövetségben történő elkövetés. Amennyiben a felsorolt minősítő körülmények közül egyszerre több is megállapítható, a büntetési tétel már 5-15 évre emelkedik. A módosítás egyik legfontosabb eleme, hogy a minősített esetekben foglaltaknak megfelelő embercsempészés szervezője vagy irányítója 10-20 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Az előkészület továbbra is bűncselekménynek minősül és háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett.
Láthatjuk tehát, hogy a jogalkotó a büntetési tételek szigorítása és új tényállási elemek bevezetése útján igyekezett visszaszorítani az embercsempészek tevékenységét.
A bűncselekmény alanya bárki lehet. Az embercsempészés kizárólag egyenes szándékkal követhető el, tekintve, hogy célzatos bűncselekmény. Rendbelisége az átlépni szándékolt államhatárok számához igazodik.
A minősített esetek közül a csempészett személy sanyargatásával történő elkövetés igényel magyarázatot.24 Ez akkor valósul meg, ha az elkövető a csempészett személynek testi vagy lelki szenvedést, gyötrelmet okoz. Amennyiben a sanyargatás következtében a csempészett személy meghal, az emberölés valamely alakzata és az embercsempészés halmazata állapítható meg.
A minősített esetek köre kibővült a bűnszövetségben25 történő elkövetéssel, hiszen az észszerűség és a rendészeti tapasztalatok szerint is az embercsempészés – a szervezés és feladatmegosztás kényszere miatt – aligha követhető el önállóan. A legsúlyosabb szankcióval fenyegetett elkövetési magatartás az embercsempészés szervezése vagy irányítása26 lett. A jogalkotói cél magában foglalja azt is, hogy a szervezett bűnözés élén állók hosszú ideig tartó elszigetelése akár magával vonhatja az általuk irányított bűnözői csoport megszűnését is. Ezekkel a rendelkezésekkel a jelenlegi kormányzati törekvésnek megfelelő szigorú szabályozás született.
Az embercsempészés cselekményéhez közvetetten, de szorosan kapcsolódik három további bűncselekmény, amely a jogellenes bevándorlás elősegítésére irányul. Ezek a „Jogellenes bevándorlás elősegítése, támogatása”27 , a „Jogellenes tartózkodás elősegítése”28 és a „Családi kapcsolatok létesítésével visszaélés”29 bűncselekmények.
Az embercsempészés és az emberkereskedelem jelenségének elhatárolása
Az emberkereskedelem, benne a házi rabszolgaság, nő- és a gyermekkereskedelem az 1990-es évek óta a világ harmadik legnagyobb és leggyorsabb ütemben növekvő bűnözői iparága. Emberek millióit tartják rabszolgakörülmények között gyárakban, farmokon, otthonokban. Az utazás gyorsabbá és egyszerűbbé válása, valamint az új információs technológiák elterjedése következtében az emberkereskedelem egyre nagyobb méreteket ölt, a 21. század első éveiben az egyik leggyakrabban felmerülő témakörré vált az emberi jogok területén. Az emberkereskedők felhajtják, szállítják, eladják és kizsákmányolják az áldozatokat, mindezt gyakran erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával teszik. Az emberkereskedők által nyújtott szolgáltatások közé tartozik a szállítás, a segítségnyújtás, a hamis iratok beszerzése, valamint az elhelyezés. Gyakran a kereskedők maguk is áldozatai voltak az emberkereskedelemnek, például egykori prostituáltakból lett női futtatók, bordélytulajdonosok stb. Az alkalmi kereskedők kevés pénzért kisszámú embert szállítanak és zsákmányolnak ki, tevékenykednek azonban kicsiny, jól szervezett csoportok, amelyek általában egy adott ország polgárainak szállítására és kizsákmányolására „szakosodnak”, mindehhez azonos módszereket alkalmazva. A harmadik kategóriát a nemzetközi szervezett embercsempész- és kereskedőhálózatok alkotják. Így fonódik össze az embercsempészés és emberkereskedelem nemzeti (gyakran a kereskedők és áldozataik azonos nemzetiségűek) és nemzetközi szinten.30 A kereskedőket elsődlegesen a magas profit és az alacsony kockázat motiválja. Az árak változóak, általában rövid távolságra történő csempészés esetén a kereskedők 50–100 eurót kérnek el, de adott esetben egy migráns akár több ezer dollárt is fizethet. Az embercsempészetből származó hasznot a 2000. év körül öt-hat milliárd dollárra becsülték. Az emberkereskedők bevételei azoktól a fogyasztóktól származnak, akik a kizsákmányoló üzemeket működtetik, az ilyen üzemben előállított termékeket megvásárolják, vagy a prostitúcióra kényszerített személyek vendégei. Egyes régiókban kifejezetten jellemző a szex-turizmus, a gyermekmunka, a házi rabszolgaság, amelyek erősen összefüggnek az idegen országokból származó áldozatok befogadásával és kizsákmányolásával. Sok fogyasztó tisztában van a kizsákmányolás tényével, míg mások nem ismerik az olcsó termékek forrását, előállításuk körülményeit. Az emberkereskedelem áldozatai rendszerint szegények, bevándorlók, alacsony asszertív képességekkel rendelkező vagy mentálisan sérült, hátrányos helyzetű fiatalok, kisebbségek, nők, gyerekek, öregek, valamint erőszak, háború vagy természeti csapások áldozatai, akik kiszolgáltatottságukból adódóan befolyásolhatóak, zsarolhatóak. Az áldozatok tehát kényszerhelyzet, kényszerítés vagy megtévesztés hatására válnak a bűncselekmény sértettjeivé.
A nők gyakrabban válnak emberkereskedelem áldozatává: szexuális szolgáltatások nyújtására, erotikus munkára kényszerítik, megalázzák, megerőszakolják őket, és embertelenül bánnak velük. Egyre több a gyermekkorú áldozat, akiket szintén szexuális célokra, szervkereskedelemben, gyermekmunkára alkalmaznak, vagy örökbefogadásnak álcázva adnak-vesznek. Veszélyeztetettek a tizenöt-tizenhét éves, állami gondozottként élők, valamint a külföldi munkára jelentkező lányok, akiket prostituálnak, de fizetést alig vagy egyáltalán nem kapnak.
Az emberkereskedelem felszámolása érdekében nemzetközi szervezetek, kormányok és civil szervezetek együttműködve tevékenykednek.31 Számos stratégia született: a prostitúció vagy a vendégek kriminalizálása, szigorú munkaügyi felügyelet, korrupcióellenes intézkedések, a büntetőeljárásban együttműködő elkövetők és/vagy sértettek mentesítése a büntetés vagy a kitoloncolás alól, illetve számukra védelem és kedvezmények nyújtása (shelter stb.), egyenlőtlenségek csökkentése, a szociális védelem növelése.
Országos statisztikai adatok a menekültválság kezdetétől
- számú táblázat:
A regisztrált embercsempészés bűncselekmények száma, 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| embercsempészés | 650 | 222 | 179 |
Forrás: ENYÜBS
- számú táblázat:
Jogerős határozattal befejezett, embercsempészés miatt indult büntetőeljárások terheltjeinek
száma és állampolgársága, 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | Összesen | |||
| fő | százalék | |||||
| magyar | 147 | 201 | 159 | 507 | 40,2 | |
| szerb | 126 | 129 | 53 | 308 | 24,4 | |
| román | 41 | 33 | 23 | 97 | 7,7 | |
| koszovói | 14 | 10 | 9 | 33 | 2,6 | |
| ukrán | 4 | 17 | 4 | 25 | 2,0 | |
| szíriai | 5 | 10 | 8 | 23 | 1,8 | |
| pakisztáni | 7 | 9 | 6 | 22 | 1,7 | |
| afgán | 5 | 11 | 5 | 21 | 1,7 | |
| német | 11 | 3 | 5 | 19 | 1,5 | |
| bolgár | 6 | 11 | 1 | 18 | 1,4 | |
| orosz | 3 | 9 | 4 | 16 | 1,3 | |
| török | 9 | 3 | 4 | 16 | 1,3 | |
| olasz | 7 | 6 | 2 | 15 | 1,2 | |
| szlovák | 2 | 1 | 12 | 15 | 1,2 | |
| horvát | 5 | 7 | 2 | 14 | 1,1 | |
| szlovén | 5 | 4 | 0 | 9 | 0,7 | |
| cseh | 3 | 2 | 2 | 7 | 0,6 | |
| indiai | 3 | 4 | 0 | 7 | 0,6 | |
| lengyel | 2 | 4 | 1 | 7 | 0,6 | |
| macedón | 3 | 1 | 2 | 6 | 0,5 | |
Forrás: OBH
A 2. számú táblázat az elítélt elkövetők állampolgárság szerinti megoszlását mutatva jól szemlélteti, hogy az adott időszakban magyar (40,2%), szerb (24,4%) és román (7,7%) elkövetők adták az embercsempészek derékhadát. A második vonalban néhány százalékos részvétellel megjelentek koszovói, ukrán, szíriai, pakisztáni, afgán, végül német, bolgár, orosz, török, olasz, szlovák és horvát elkövetők. (Az 0,5% alatti csoportokat itt figyelmen kívül hagytuk).
A kutatás eredményei
A vizsgált akták
Az embercsempészés bűncselekményével kapcsolatos büntetéskiszabási gyakorlat elemzésére irányuló kutatásunk során 76 jogerős ítéletet vizsgáltunk meg a 2013–2018 közötti időszakból, annak figyelembevételével, hogy a migránsválság előszele már a 2012/2013-as év fordulójától érzékelhető volt. Az ítéleteket anonimizált formában gyűjtöttük össze az Országos Bírósági Hivatal által működtetett honlapról.32
Ezekben az ügyekben részben a Kúria, részben valamelyik ítélőtábla, részben pedig járásbíróságok hozták meg a jogerős ítéletet. Az ítéletek között egy felmentést és két megszüntető határozatot találtunk, az utóbbi esetekben a vádlottak ellen azonos tartalommal külföldön is folyt büntetőeljárás, ez volt a megszüntetés oka.
Az elkövetők szociális jellemzői
Szociális jellemzőiket tekintve az embercsempészés elkövetői erős szórást mutatnak. Miután a vizsgált ítéletek anonimizáltak voltak, többnyire nem adtak egyértelmű felvilágosítást az elkövetők neméről, koráról és állampolgárságáról. Ezekre csak következtetni tudtunk az ítéletek részleteiből. Az elítéltek között elvétve találtunk csak nőket, ami érthető, hiszen az embercsempészés magas büntetési tétellel fenyegetett cselekmény, amely szükség esetén agresszív fellépést igényel. A női elkövetők esetében feltételezzük, hogy inkább a háttérben tevékenykednek, például szervezési, kapcsolattartási feladatokat látnak el, így személyük sok esetben a hatóság előtt ismeretlen marad.
Az életkort az egyéb családi körülményekből következtetve az érett férfikor évtizedeiben határozhatjuk meg, hiszen az elkövetők döntő többsége még nem nős, vagy házas/élettársa van, esetleg elvált, és/vagy még gyermektelen, illetve kiskorú gyermek(ek) eltartásáról gondoskodik. Számos ítéletből – szintén az anonimizálás miatt – az állampolgárság sem derül ki, az indokolásokból ez azonban rendszerint kikövetkeztethető, illetve, ahol nem, ott a bírói gyakorlatban következetesen alkalmazott kiutasítás szankciójából következtethetünk legalább arra, hogy külföldi állampolgárról van szó. Ez leggyakrabban szerb, román, ukrán és szlovák állampolgárságot jelent, amihez rendszerint magyar nyelvismeret (is), illetve magyar etnikai hovatartozás társul. Az iskolázottság tekintetében is – mutatis mutandis – világos és viszonylag egységes kép rajzolódik ki. Az elkövetők között kis számban találunk ugyan alacsonyan iskolázottakat, akik csak a 8 áltanos iskolai osztály befejezésével büszkélkedhetnek, de többségük szakmával, vagy érettségivel és szakmával rendelkező személy, ami a cselekmény megvalósításának személyspecifikus előfeltételeire tekintettel nem meglepő. Csupán elvétve találunk közöttük felsőfokú végzettségűt.
Egyértelműen megállapítható, hogy az embercsempészési cselekmények mögött az anyagi haszonszerzés motívuma áll, az alapesetben megfogalmazott anyagi ellenszolgáltatás nélküli elkövetéssel nem találkoztunk. A legtöbb elkövető, mint jeleztük, családos és vagyonnal, általában gépkocsival és lakóingatlannal is rendelkezik, noha ezek értéke erősen szóródik. A lakóingatlanokat jellemzően jelzáloghitel terheli, amelynek törlesztése az elkövetők és családjuk számára nehézséget jelent. Tehát a bűnelkövetés motívuma sokszor strukturális kényszerhelyzetből fakad, ami felülírja a jogszabályban kilátásba helyezett büntetés elrettentő, egyben preventív hatását. Az adott bűncselekmény előkészítése költséges, a várható vagy már realizált haszon többfelé oszlik, és egyetlen akciótól nem várható kiugró vagyoni előny, ezért csak a folyamatos, üzletszerű végrehajtás kecsegtet jelentős bevétellel. Annál is inkább, mivel a déli és keleti határrégióban kevés a jól fizetett munkalehetőség vagy a sikeres vállalkozás esélye, tehát az embercsempészésben való részvétel az anyagi helyzet rövid távú pozitív megváltoztatásának lehetőségét kínálja az érintett társadalmi körben.
Ezért kevésbé meglepő, hogy a vizsgált ügyekben szereplő elkövetők jelentős része büntetett előéletű, egyszer vagy akár többször állt már bíróság előtt, rendszerint vagyon elleni vagy egyéb, haszonszerzés érdekében elkövetett bűncselekmények (pl. orgazdaság, hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, adócsalás vagy jövedéki cselekmények, illetve korábbi embercsempészési vagy emberkereskedelmi cselekmények) miatt. Így a vizsgált elkövetők jelentős része visszaeső vagy különös visszaeső,33 ami az ítéletek súlyosságában is tükröződik.
Szervezettség
Az embercsempészés területén, ahogy fentebb utaltunk rá, viszonylag ritkán fordul elő magányos elkövető, hiszen ez a tevékenység magas szintű szervezettséget, nagyfokú körültekintést, kooperativitást, pontosságot igényel. A feldolgozott akták alapján megállapítható, hogy a mai szervezettség jellemzői egybevágnak a 2008 végén kimutatott jellemzőkkel. Míg a társtettesnek minősülő elkövetők34 – bár kapcsolatban állnak szervezett csoportokkal –, alkalmilag folytatnak ilyen tevékenységet, addig kisebb, de jól szervezett 3-5 fős csoportok folytatólagosan és üzletszerűen tevékenykednek, és szorosabb-lazább kapcsolatban állnak magasabban szervezett nemzetközi bűnszervezetekkel is. Ezekben az esetekben az ítéletek rendre utalnak a büntetőeljárás során ismertté nem vált, de minden bizonnyal létező résztvevőkre. Végül, de legkevésbé sem utolsó sorban találkozunk a 8-20 fős, magasan szervezett, aprólékos munkamegosztásban tevékenykedő bűnözői hálózatokkal, amelyek részben nemzetközi hálózatok megbízásából, részben saját elhatározásból, saját tervezésben, szervezésben és kivitelezésben tevékenykedtek.
Az embercsempész csoportok szinte minden esetben nemzetiségi és állampolgársági tekintetben kompozit jelenségek. Tagjaik magyar és valamely szomszédos állam vagy több szomszédos állam polgáraiból állnak, nemegyszer kettős állampolgárok, ennek megfelelően kétnyelvűek, olykor mindkét nyelvet anyanyelvi szinten értik és beszélik. Hozzájuk csatlakoznak a migrációs körből kikerülő személyek, például afgánok, törökök, arabok, akik nem csak valamelyik tranzit- vagy befogadó ország nyelvét, de a csempészetet igénylő egyes migránsok/migránscsoport(ok) nyelvét is elfogadható szinten ismerik.
Az embercsempészés bűntette miatt elítélt, bűnszervezetben részt vevő vádlottak a bűnszervezetben történő elkövetés esetére kilátásba helyezett igen súlyos jogkövetkezményeknél általában enyhébb büntetésben részesültek (3-4 év fegyházban letöltendő szabadságvesztés-büntetés). A középmértéket el nem érő büntetés kiszabását az ügyészség minden esetben kifogásolta fellebbezésében. Ilyen és ehhez hasonló indokolásokkal találkozhattunk: „Kétségtelen tény, hogy az első fokon eljárt bíróság a középmérték alatt állapította meg a szabadságvesztés büntetések tartamát – amelyet az ítélőtábla álláspontja szerint indokolt a tekintélyes időmúlás, még akkor is, ha az ilyen jellegű bűncselekményeknek a felderítése és a büntetőeljárás lefolytatása hosszabb időt vesz igénybe –, azok lényeges súlyosítása nem indokolt.”35
A védelem és a vádlottak legtöbb esetben fellebbezéseikben a bűnszervezetben elkövetés tényét vitatták, hiszen ez már önmagában is rendkívül súlyos jogkövetkezményekkel jár (megemelkedett büntetési tétel, feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárása stb.). Más bűncselekmények esetében ez az érvelés sokszor eredményre vezet, azonban embercsempészésnél kevésbé. Az embercsempész tevékenység a jogalkalmazók szerint is szükségszerűen feltételezi a szervezettséget, összehangoltságot, a pontos feladatmegosztást, amelyek mind a bűnszervezetben elkövetés tárgyi ismérvei. Enélkül ez a bűncselekmény szinte kivitelezhetetlen lenne, mint ahogyan a Szegedi Ítélőtábla is megfogalmazta: „A nemzetközi embercsempészet már jellegéből fakadóan is szervezettséget feltételez.”36
A védők és a vádlottak gyakran hivatkoztak arra, hogy a vádlottaknak nem volt tudomásuk arról, hogy bűnszervezethez tartoznak, és ennek keretében követik el az embercsempészés bűntettét. Ezeket a hivatkozásokat – az egyéb bizonyítékok fényében – a bíróság többnyire elutasította. Erre példa: „Az elkövetésben részt vevő személyek számából, az elkövetés szervezett körülményeiből, a feladat megosztásából a vádlottaknak tudniuk kellett, hogy bűnszervezet tagjaként vesznek részt a bűncselekmény elkövetésében. Valamennyi vádlott a szállítások alkalmával tisztában volt azzal, hogy a külföldi állampolgárok a magyar határt engedély nélkül és meg nem engedett módon kívánják átlépni, illetve hogy ők ehhez nyújtanak segítséget.”37
Az „összehangolt működés” a bűnszervezet fogalmi összetevője, amely tartalmát tekintve nem más, mint a benne cselekvő személyek egymást erősítő hatása. Ugyanakkor az összehangoltság meglétének nem feltétele a bűnszervezetben cselekvők közvetlen kapcsolata, a más cselekvése, illetve a más cselekvők kilétének konkrét ismerete (BH 2009. 96.)
A bűnszervezetben elkövetés megállapítható akkor is, ha a terhelt csupán alkalomszerűen, vagy akár egyetlen alkalommal követte el az embercsempészés valamely alakzatát, ha „a végrehajtás körülményeiből – különösen a konkrét magatartás mások megelőző vagy további láncolatos cselekményeit feltételező jellegéből, ezek szükségszerű és ezért előreláthatóan bekövetkező eseményeiből lehet következtetést vonni arra, hogy az alkalomszerű tettes (részes) cselekménye megvalósításakor a bűnszervezetbeni elkövetést felismerte […] Ny. T. II. r. vádlott is tisztában volt azzal, hogy külföldiek tiltott határátlépéséhez fog segítséget nyújtani, anyagi ellenszolgáltatás ellenében, többedmagával, szervezett körülmények között, hiszen az I. r. vádlott útmutatásainak megfelelően valóban felvette a gépkocsijába az oda érkező menekülteket, majd őket az a-i tanyájára szállította, ahol megjelent az I. r. vádlott is az eljárás során ismeretlenül maradt társaival. Tudott arról is, hogy R. F. I. r. vádlott telefonon egyeztetést folytatott egy ismeretlenül maradt embercsempésszel, majd további instrukciókat kapott az I. r. vádlottól a migránsok A-ba szállítására. Ekként Ny. T. II. r. vádlott tisztában volt azzal, hogy milyen feladatot vállal, azért milyen ellenértéket kap, továbbá azzal is, hogy cselekménye több személyből álló szervezett csoport működéséhez kapcsolódik”38 .
Az elkövetés módja
A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a legtöbb ítéletben az elkövetőket társtettesként, bűnszervezetben vagy annak megbízásából, vagyoni haszonszerzés érdekében, folytatólagosan elkövetett embercsempészés bűntette miatt ítélték el. A társas formában (bűnszövetség, bűnszervezet) megvalósított cselekmény mellett a fentieken kívül rendszeresen megjelenik egy vagy több minősítő körülmény (például sanyargatás), esetleg az összes minősítő körülmény egyszerre, valamint egyéb súlyos kísérő bűncselekmények, mint emberölés, súlyos testi sértés, lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény, kiskorú veszélyeztetése, hivatali vesztegetés, zsarolás stb.
A védői érveléssel szemben több ítélet is hangsúlyozta, hogy az embercsempészés bűncselekménye nem csupán az államhatáron vagy annak közvetlen közelében követhető el, hanem szinte bárhol, amennyiben az adott tevékenység az államhatár jogellenes való átlépését segíti elő. A segített személyek a belső határon csak harmadik országbeli állampolgárok lehetnek, mivel az uniós állampolgárok rendelkeznek a szabad mozgás jogával, és az nem az úti okmányukon, személyi igazolványukon alapul, hanem az állampolgárságukból következik.39
A csempészett személy sanyargatásával elkövetésre példa a következő ítéleti indokolás: „A XXX-XX forgalmi rendszámú kisteher-gépkocsi rakterének 1,30 cm-es belmagassága nem tette lehetővé a szállított személyek számára a felállást, az egymást fedve elhelyezkedés jelentősen korlátozta, az alulra szorult személyeknél teljességgel meg is akadályozta a járművön belüli helyzetváltoztatást. E kényszertesthelyzetek már rövid idő elteltével perifériás keringésromláshoz, a végtagok fájdalmassá válásához, zsibbadásos panaszokhoz vezethettek, a légmozgásra kedvezőtlenül hatottak. A migráns személyeknek e körülmények közötti szállítása jelentős testi, lelki gyötrelemmel járt.”40 Az I. r. vádlott jogerősen 3 év 6 hónap, a II. r. vádlott 4 év börtönben végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésben részesült.
Ítélkezés
Az ítéletekben szereplő büntetések és egyéb jogkövetkezmények elemzése során következetes ítélkezési gyakorlatnak lehettünk szemtanúi. A differenciált büntetéskiszabási gyakorlat elsősorban az önálló elkövetők, a kis csoportban tevékenykedők és a nagy létszámú bűnszervezetek tagjainak megítélése vonatkozásában mutatkozik meg. Az első bűntényes önálló elkövetők, valamint bűnsegédek esetében a bírák több megértést mutatnak és enyhébb büntetést szabnak ki, így körükben gyakran előfordul, hogy az egyébként következetesen alkalmazott végrehajtandó szabadságvesztés-büntetést felfüggesztik, és az elítéltet próbára bocsátják.
Bűnszervezetek esetében, az abban részt vevő elkövetőkre az adott cselekmény vonatkozásában kiszabható büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik, és ebből számolandó vissza a középmérték. Ezekben az esetekben a szabadságvesztés-büntetés fegyházfokozatban hajtandó végre, és a feltételes szabadulás lehetősége kizárt. Mint fentebb említettük, a szigorú törvényi rendelkezések ellenére a bűnszervezetben tevékenykedő csoportosulások esetében sem feltétlenül találkoztunk szigorú büntetésekkel.
A legtöbb elkövető az embercsempészést vagyoni haszonszerzés végett41 és az államhatár átlépéséhez több személynek segítséget nyújtva42 valósítja meg, amely cselekmények 2-8 év szabadságvesztéssel fenyegetettek. Gyakori az üzletszerű elkövetés43 is, amely már a súlyosabban, 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ha még hozzávesszük a bűnszervezetben elkövetés megállapítását, amely alapján a büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik, akkor az eredeti középmérték helyett – amely jelen bűncselekménynél 5 év, illetve 7,5 év lenne – 9 év, illetve 12,5 év lesz az irányadó. Ehhez képest legjellemzőbb a kettő és négy év közötti letöltendő szabadságvesztés-büntetés, természetesen a feltételes szabadon bocsátás lehetőségének kizárásával. Számos esetben a szabadságvesztés eléri a 6-7 évet, illetve találkoztunk a magas fokú bűnügyi szervezettségre és a halmazatokra tekintettel hozott 8-10 éves fegyházbüntetéssel is.44
Ha bebizonyosodik a bűnszervezethez kapcsolódás, a törvénynek megfelelően fegyházban letöltendő büntetést szabnak ki. A magyar és egyes külföldi elkövetők esetében a büntetés része a közügyektől eltiltás, és/vagy más jelentős joghátrányt okozó tilalom, mint például a gépjárművezetéstől eltiltás a szállítók esetében.
A külföldi elkövetőket szinte kivétel nélkül kiutasítják Magyarország területéről, a kiutasítás hossza általában négy év, de gyakran ennél hosszabb időtartamot is megállapít a bíróság. Ehhez járul még – legalábbis magyar elkövetők esetében – az általában jelentős összegű pénzbüntetés kiszabása és vagyonelkobzás alkalmazása is.
A kiszabott büntetés szigorúságát elsősorban az embercsempészés bűncselekmény elkövetésének rendszeressége, a bűnszervezetben való tevékenykedés időtartama, a részvétel minősége és az elkövetési mód határozza meg. A csempészett személy sanyargatásával megvalósuló cselekményeket súlyosabban büntetik, mint az ugyanolyan büntetési tétellel fenyegetett és gyakran előforduló üzletszerű elkövetést. Ezt indokolhatja, hogy a szándékosan okozott testi-lelki szenvedést eredményező bűncselekmény erkölcsileg sokkal inkább elítélendő. A hosszabb ideje tevékenykedő elkövetőkkel szemben súlyosabb szankciót alkalmaz a bíróság, a hosszabb időtartamot mintegy súlyosító körülményként értékeli, bár ez expressis verbis nem feltétlenül jelenik meg az ítéletekben. A rendszeresen, nagyobb anyagi hasznot szerző terheltek is keményebb büntetésre számíthattak. Természetesen a részvétel módja is befolyásolta a büntetés hosszát: a „csak” bűnsegédi minőség lényeges enyhítő körülményként szerepelt a vizsgált ügyekben. Miután a bűnszervezetben történő elkövetés feltétele a nemzetközi embercsempész hálózatok működésének, ezen bűncselekmény esetében a bűnszervezet ténye kevésbé volt meghatározó és „különleges” körülmény más bűncselekményekhez képest.
Esettanulmányok
Példa az enyhe ítélkezési gyakorlatra
Az alábbi ítélet a viszonylag enyhe elbírálásra mutatunk példát.45 Ebben az ügyben a másodrendű vádlott és védője nyújtott be fellebbezést az elsőfokú ítélet ellen, ezért csak ennek a terheltnek az adatait ismertük meg részletesebben a jogerős másodfokú ítéletből.
A tényállás szerint az I. r. és a II. r. terheltek megállapodtak az eljárás során isme-retlenül maradt megbízójukkal abban, hogy I. r. terhelt személyenként száz euróért 1. hely külterületéről 2. helyig, míg a II. r. terhelt kétszáz euróért 1. hely kül-területéről Ausztriába, Bécsbe szállít migráns személyeket. A Készenléti Rendőrség járőrei 2015. február 28. napján a kora reggeli órákban intézkedés alá vonták az I. r. terhelt által vezetett, bérelt gépjárművet, majd ezt követően a II. r. terhelt által vezetett, szintén bérelt gépjárművet. Az intézkedés során a két terhelt által vezetett gépjárműben összesen hét fő, magát iraki állampolgárságúnak valló migráns személyt találtak, akik korábban a szerb-magyar zöldhatáron keresztül illegális módon, más embercsempészek segítségével érkeztek Magyarországra.
1. r. terhelt szerb anyanyelvű szerb állampolgár, legmagasabb iskolai végzettsége szakközépiskola, előzetes letartóztatását megelőzően élelmiszer-értékesítéssel foglal-kozott, amelyből havonta 700-800 euró jövedelme származott. Elvált, egy kiskorú gyermek tartására köteles, a tartásdíj mértéke 17 000 dinár havonta. Vagyonát képezi egy motorkerékpár, egyebekben vagyontalan, büntetlen előéletű.
A bíróság jogerős ítéletében a terhelteket bűnösnek mondta ki embercsempészés bűntettében mint társtetteseket és ezért II. r. vádlottat egy év tíz hónap szabadság-vesztésre és négy év Magyarország területéről kiutasításra ítélte (I. r. vádlott büntetését nem ismerjük meg a jogerős, anonimizált ítéletből). A szabadságvesztés végrehajtását négy év próbaidőre felfüggesztette.
Látható, hogy az egyszeri, nem bűnszervezetben történő elkövetés, a büntetlen előélet, és a rendezett életvitel viszonylag enyhe ítéletet eredményezett.
Példa a nem bűnszervezetben, de csoportban elkövetett embercsempészés esetében érvényesülő ítélethozatalra
A kisebb csoportok esetében érvényesülő enyhébb ítélethozatali praxisra nyújt példát az az ítélet, amely egy ötfős külföldi (az anonimizálás miatt nem megállapítható, de feltehetőleg osztrák) csoport ügyében született. A vádlottakat társtettesként elkövetett embercsempészés bűntettében találták bűnösnek.46 Az ítélet szerint mind az öt elkövető cselekménye kimerítette a Btk. 353. § (2) bekezdés a) és b) pontjaiban foglalt szabályozás tartalmát, vagyis tevékenységük célja vagyoni haszonszerzés volt és az államhatár illegális átlépéséhez több személynek nyújtottak segítséget, azonban a vádban47 szereplő, a csempészett személy sanyargatásával, üzletszerűen és bűnszövetségben minősítés nem állta meg a helyét. Az ügy érdekessége, hogy két elkövető is felsőfokú végzettségű, az egyikük jogász volt. Elkövetésük módjában a profi és amatőr elemek egyaránt megtalálhatók.
A megállapított tényállás szerint a vádlottak 2016. június 1-jén az esti órákban a Keleti pályaudvar környékéről az I. r. vádlott által vezetett személygépkocsival és II. r. vádlott által vezetett másik gépkocsival indultak el az osztrák-magyar határ irá-nyába. I. r. vádlott mindvégig a II. r. vádlott gépkocsija előtt haladt az útirány kijelö-lése és az esetleges közúti ellenőrzésekre való figyelmeztetés céljából. A II. r. vádlott gépjárműjének 11 m3 légterű rakterében 5 fő pakisztáni és 22 fő afgán (egy fő gyermek), korábban Magyarországon nyilvántartásba vett és kötelező tartózkodási helyre kijelölt és onnan engedély nélkül távozott migráns személy helyezkedett el. Mindenkinek volt ülőhelye és az út során vízzel és élelemmel is el voltak látva. A friss levegőt a vezető oldalán lehúzott ablak biztosította. A raktér egyik oldalajtaja csak belülről volt nyitható. II. r. vádlott a személyek szállításáért a korábban megbeszéltek szerint 50 000 forint javadalmazásban részesült volna. A szállított személyeknek az út 2-300 eurós díjat jelentett, amit a célállomásra érkezést követően, illetve részben a szállító ukrán állampolgároknak kellett volna megfizetni. Azonban az I. r. vádlott által vezetett gépkocsit útközben rendőri intézkedés alá vonták, ezzel egyidőben elle-nőrizték a II. r. vádlott által vezetett gépkocsit is, amely során a gépjármű rakterében megtalálták a 27 fő külföldi személyt.
Feltételezhető volt, de kétséget kizáróan nem sikerült megállapítani, hogy a vád-lottak – és a nyomozás során ismeretlenül maradt további társaik – egy olyan, kettőnél több személyből álló, szervezetten működő csoport tagjai voltak, akik 2016. évben megállapodtak abban, hogy rendszeres haszonszerzésre törekedve tartósan közreműködnek harmadik országbeli, úti okmányokkal nem rendelkező, az országba illegálisan érkező személyeknek az osztrák, illetve horvát határhoz történő elszállításában, így nyújtva nekik segítséget az államhatár meg nem engedett módon történő átlépéséhez, majd az Európai Unió belsőbb országaiba való illegális továbbutazásukhoz. A bűnözői csoport tagjai a szállításokért a migránsok-tól valamennyi esetben változó összegű díjakat kértek, amelyet a szállításokat köve-tően egymás közt – az előzetes megállapodásuknak megfelelően – szétosztottak. I. r. és V. r. vádlottak gépkocsikat bocsátottak a bűnözői csoport rendelkezésére a szállítások lebonyolításához, illetve biztosításához. Valamennyi vádlott legalább három vagy több esetben szállított migránsokat, feltehetően összesen több mint 50 főt, az osztrák és horvát határ közelébe.
Mindezekkel szemben csupán annyit lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy az ügy vádlottjai egymást ismerték, előfordult, hogy közösen, egy autóban utaztak be Magyarország területére, vagy tartózkodtak az ún. Schengeni övezetben.
- számú táblázat:
A vádlottak személyi körülményei és a kiszabott büntetés
| vádlott | családi
állapot |
iskolai végzettség | büntetlen előélet | van rendszeres jövedelme | büntetéskiszabás
(fő büntetés) |
| I. r. | nős,
2 kk. gyermek |
középfokú | X | 3 év 3 hó börtön | |
| II. r. | elvált,
3 kk. gyermek |
felsőfokú | X | X | 2 év 8 hó börtön |
| III. r. | nős,
2 kk. gyermek |
felsőfokú | X | X | 2 év 9 hó börtön |
| IV. r. | nőtlen,
nincs gyermeke |
középfokú | X | X | 2 év 6 hó börtön |
| V. r. | elvált, nincs kk. gyermeke | középfokú | X | X | 2 év 6 hó börtön |
A letöltendő börtönbüntetések mellett valamennyi vádlottat eltiltották a köz-ügyek gyakorlásától és kiutasították őket Magyarország területéről: elsőrendű vádlottat 5 évre, harmadrendű vádlottat 4 évre, míg a többieket 3 év idő-tartamra. Feltételezésünk szerint a vádlottak büntetlen előélete – kivéve az elsőrendű vádlottnál –, valamint rendezettnek tűnő családi és egzisztenciális hátterük, iskolai végzettségük szintén szerepet játszhatott a középmérték alatti büntetések kiszabásában.
Példa a bűnszervezet tagjaként elkövetett embercsempészés terheltjeinek büntetésére: a differenciált büntetéskiszabás jellegzetességei
Harmadik jogesetünk a nagy és jól szervezett, részletes munkamegosztásban tevékenykedő bűnszervezetekre mért büntetések jellegzetességeit szemlélteti.48 A bűnösséget megállapító ítélettel zárult büntetőügyben 25 terhelt ült a vád-lottak padján.
A tényállás szerint a vádlottak egymás tevékenységéről tudva, közösen, rendszeres vagyoni haszonszerzés végett embercsempészéssel foglalkozó bűnszervezet tagja-ként – II. r., XXI. r., XXIII. r., XXIV. r. és XXV. r. vádlottak kivételével, akik nem üzletszerűen és nem az embercsempészést végrehajtó bűnszervezet tagjaként vettek részt a cselekményekben – arra vállalkoztak, hogy Szerbiából Magyarországra az államhatárt meg nem engedett módon, gyalogosan, a zöldhatáron keresztül szerve-zetten átsétáló migránsoknak segítséget nyújtanak abban, hogy őket Magyarorszá-gon keresztül az Európai Unió mélységi területére, Ausztriába szállítják. Az egyes feladatokat (gépjárművek beszerzése, előfutás, szállítás, telefonos kapcsolattartás stb.) pontosan meghatározták és egymás között szétosztották, valamint a szervezet irányítói koordinálták a tagok működését. A bűnszervezet tagjaként tevékenykedő vádlottak legalább 60 alkalommal segítettek az illegálisan érkező bevándorlóknak az Európai Unióba való továbbjutásban.
- számú táblázat:
A differenciált büntetéskiszabási gyakorlat tükröződése a konkrét ügyben
| vádlott | állampolgárság | társtettes | folytatólagos | bűnszervezetben | büntetéskiszabás
|
| I. r. | szerb-magyar | X | X | X | 4 év 8 hó fegyház |
| II. r. | magyar | X | X | 2 év börtön | |
| III. r. | magyar | X | X | X | 3 év fegyház |
| IV. r. | magyar | X | X | X | 2 év fegyház |
| V. r. | magyar | X | X | X | 3 év 1 hó 10 nap fegyház |
| VI. r. | magyar | X | X | X | 3 év 1 hó 10 nap fegyház |
| VII. r. | szerb | X | X | X | 3 év 6 hó fegyház |
| VIII. r. | szerb | X | X | X | 2 év 5 hó 8 nap fegyház |
| IX. r. | szerb | X | X | X | 3 év 6 hó fegyház |
| X. r. | szerb | X | X | X | 2 év 7 hó 16 nap fegyház |
| XI. r. | magyar | X | X | X | 2 év 8 hó fegyház |
| XII. r. | magyar | X | X | X | 2 év 6 hó fegyház |
| XIII. r. | magyar | X | X | X | 2 év 4 hó fegyház |
| XIV. r. | magyar | X | X | X | 2 év 6 hó fegyház |
| XV. r. | magyar | X | X | X | 2 év 6 hó fegyház |
| XVI. r. | magyar | X | X | X | 2 év 5 hó fegyház |
| XVII. r. | magyar | X | X | X | 2 év fegyház |
| XVIII. r. | magyar | X | X | X | 3 év 10 hó fegyház |
| XIX. r. | magyar | X | X | X | 2 év 8 hó fegyház |
| XX. r. | magyar | X | X | X | 2 év 4 hó fegyház |
| XXI. r. | magyar | X | 1 év 6 hó felfügg. börtön | ||
| XXII. r. | román | X | X | 2 év 4 hó fegyház | |
| XXIII. r. | magyar | X | 1 év 2 hó felfügg. börtön | ||
| XXIV. r. | magyar | X | 1 év felfügg. börtön | ||
| XXV. r. | magyar | X | 1 év felfügg. börtön |
Azokat, akik a bűncselekményeket bűnszervezetben követték el, fegyházfoko-zatban letöltendő szabadságvesztésre ítélték, a törvényi rendelkezésekből adó-dóan a feltételes szabadságra bocsátás kizárásával. Esetükben a társtettesség és a folytatólagosság szintén megállapítható volt. Négy vádlott embercsempész tevékenysége nem bűnszervezetben és nem folytatólagosan, csupán egy alka-lommal valósult meg, ők felfüggesztett börtönbüntetésben részesültek. A nem bűnszervezetben, de több alkalommal (folytatólagosan) embercsempészést el-követő vádlott letöltendő börtönbüntetést kapott. A külföldi állampolgárságú vádlottakat határozott időre kitiltották Magyarország területéről (5-8 évre).
A bemutatott ügyek alapján differenciált bírói gyakorlatnak lehetünk tanúi. A bíróság a büntetés kiszabása során jelentős különbséget tesz aszerint, hogy bűn-szervezetben vagy azon kívül valósították-e meg a bűncselekményeket, milyen szerepet játszottak az egyes elkövetők a bűncselekmény vagy bűncselekmény-sorozat elkövetésében. Ezen kívül a fontos szempont volt még, hogy egy vagy több alkalommal (folytatólagosság) szegték-e meg a törvényt.
Összefoglalás
Kutatásunkban a 2015-ben bekövetkezett migrációs válságot követő ítélkezési gyakorlatot elemeztük az embercsempészés bűncselekményének vonatkozá-sában. A vizsgált ítéletek anonimizáltak voltak, ezért sok esetben nem adtak egyértelmű felvilágosítást az elkövetők neméről, koráról és állampolgárságáról, így ezekre csak következtetni tudtunk az ítéleti indokolásban foglaltakból. Az azonban kimutatható volt, hogy az elítéltek között kevés női elkövetővel talál-koztunk, amelyet a bűncselekmény magas kockázatával, valamint a fizikailag és lelkileg is rendkívüli megterheléssel járó megvalósítással magyaráztunk.
Az elkövetők döntő többsége felnőtt fiatal férfi, akiknek jelentős része egyedülálló. Sokuknak nem volt gyermeke, más részük kiskorú gyermekek eltartásáról gondoskodott. Állampolgárságukat tekintve leggyakrabban szerb, román, ukrán és szlovák, de részben magyar etnikai hovatartozású elkövetők-kel találkoztunk, akik jellemzően magyar nyelvismerettel (is) rendelkeztek. Az elkövetői csoportok tagjaiként megjelentek migrációs hátterű személyek is, főként afgánok, törökök, arabok, akik a tranzit- vagy befogadó ország és a csempészett személyek nyelvét is elfogadható szinten ismerik.
Az elkövetők többsége szakmával és/vagy érettségivel rendelkező személy volt, de akadt közöttük felsőfokú végzettségű is. Jellemzően vagyonnal, gépkocsival és lakóingatlannal is rendelkeztek, amelyeket azonban jelentős összegű hitel terhelt. Ennek törlesztése általában túlzott terhet rótt a csalá-dokra, így a bűnelkövetés az anyagi kényszerhelyzetre vezethető vissza. Miu-tán az embercsempész bűnelkövetői csoportosulások fenntartása, valamint a megvalósítás jelentős költségekkel jár, a bűncselekményből származó egy főre jutó haszon alkalmakra lebontva nem tekinthető magas összegűnek. A nagyobb bevétel megszerzése megköveteli a bűnelkövetésben való rendszeres részvételt.
A vizsgált ügyekben szereplő elkövetők jelentős része büntetett előéletű volt, korábban is ugyanilyen vagy haszonszerzésre irányuló bűncselekmények el-követése miatt álltak bíróság előtt.
A bemutatott körülmények fényében természetesen nem meglepő, hogy az embercsempészés bűncselekmény motívuma minden esetben az anyagi haszonszerzés volt, így az embercsempészés alapesetével a vizsgált ügyek között nem találkoztunk, míg a legtöbb terhelt az embercsempészést több ember illegális államhatár-átlépéséhez segítséget nyújtva követte el. Gyakori volt az üzletszerű elkövetés is.
A nemzetközi embercsempész hálózatok mindenképpen, de a kisebb taglétszámot felölelő, embercsempészéssel foglalkozó csoportosulások is szükségszerűen megkövetelik a magas szintű szervezettséget, nagyfokú körültekintést, feladatmegosztást, kooperativitást, pontosságot. Erre tekintettel a bűnszervezetben elkövetés megállapításának mellőzése tekinthető kivételnek az ítélkezési gyakorlatban. Miután a bűnszervezetben elkövetés megállapítása súlyos jogkövetkezményeket von maga után, a védelem és a vádlottak legtöbb esetben fellebbezéseikben a bűnszervezetben elkövetés tényét vitatták. Míg más bűncselekmények esetében ez az érvelés sokszor hatékony, illetve a bíróságok is nehezebben állapítják meg bűnszervezet fennállását, addig az embercsempészésnél ez az általános és a fellebbezési kifogások is kevésbé vezetnek eredményre.
A bűnszervezet létének cáfolata mellett a védők és a vádlottak gyakran hivatkoztak arra, hogy a vádlottaknak nem volt tudomásuk arról, hogy bűnszervezethez tartoznak és ennek keretében követik el az embercsempészés bűntettét, azonban ezeket a hivatkozásokat – az egyéb bizonyítékok fényében – a bíróság többnyire elutasította.
Gyakori védekezés volt a nem rendszeres, akár csak egy alkalommal történő elkövetésre hivatkozás is, amely szintén a bűnszervezettől való távolmaradást igyekezett bizonyítani. Azonban a bírói gyakorlat ebben a kérdésben is egységesnek tekinthető, mivel a bírák ezt az érvelést is következetesen elutasították. Az ítéletekben kifejtett álláspont szerint a bűnszervezetben elkövetés megállapítható akkor is, ha a terhelt csupán alkalomszerűen, vagy akár egyetlen alkalommal követte el az embercsempészés valamely alakzatát, ha a végrehajtás körülményeiből erre lehet következtetni.
Sok esetben az embercsempészés mellett halmazatban egyéb bűncselekmények is megjelentek, mint például a súlyos testi sértés, lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény, kiskorú veszélyeztetése, hivatali vesztegetés, zsarolás stb. A migránsoknak a szállítás során bekövetkező halálával járó esetekben szándékos emberölés bűntettét állapították meg.
A differenciált büntetéskiszabási gyakorlat elsősorban az önálló elkövetők, a kiscsoportban tevékenykedők és a nagy létszámú bűnszervezetek tagjainak megítélése vonatkozásában mutatkozik meg. Az első bűntényes önálló elkövetők és a bűnsegédek esetében következetesen enyhe szankciót alkalmaztak, ti-pikusan felfüggesztett szabadságvesztést.
A szigorú törvényi rendelkezések ellenére az embercsempészés bűntettében bűnös, bűnszervezetben elkövető vádlottak első fokon viszonylag enyhe büntetésben részesültek (3-4 év fegyházban letöltendő szabadságvesztés-büntetés), amit az ügyészség minden esetben kifogásolt a fellebbezésében. A másodfokú bíróság határozatai vegyes képet mutatnak, hasonló arányban találhatunk helybenhagyó, enyhítő és súlyosító döntéseket. Mindebből differenciált, a konkrét ügy valamennyi körülményét figyelembe vevő ítélkezési gyakorlatra következtethetünk.
A külföldi elkövetőket legalább négy év időtartamra kiutasították Magyarország területéről. A magyar elkövetők esetében általában jelentős összegű pénzbüntetés kiszabására és vagyonelkobzás alkalmazására is sor került.
A kiszabott büntetés súlyossága tipikusan a megvalósítás rendszerességétől, a bűnszervezetben való tevékenykedés időtartamától, a részvétel minőségétől és az elkövetési módtól függ. A hosszabb ideje tevékenykedő, a rendszeresen, nagyobb anyagi hasznot szerző elkövetők keményebb büntetésre számíthattak, a bűnsegédi minőség pedig lényeges enyhítő körülményként szerepelt a vizsgált ügyekben. A humanitárius szempontok a csempészett személy sanyargatásával megvalósuló cselekmények vonatkozásában érhetők tetten, hiszen ezeknél a bíróságok rendre súlyosabb büntetéseket szabtak ki, mint az ugyanolyan büntetési tétellel fenyegetett és gyakran előforduló üzletszerű elkövetés esetében.
Összességében megállapítható, hogy a 2015-ös migrációs válság, valamint az embercsempészéshez fűzött büntetési tétel felemelése alapvetően nem eredményezett szigorúbb büntetéskiszabási gyakorlatot. Feltehetően az elfogott és elítélt bűnelkövetők tipikusan nem a bűnszervezetek vagy akár kisebb csoportosulások csúcsán álló vezetők voltak, hanem a hierarchia alacsonyabb fokán álló résztvevők. Az ítéletekben megállapított elkövetési magatartások, illetve maguknak az elkövetőknek a személyi körülményei sokszor szintén hányatott sorsokról, rendkívül nehéz élethelyzetekről tanúskodtak, amelyeket a bíróság is figyelembe vett a büntetések kiszabása során. Mindazonáltal a vizsgált ítéletekből egy egységes szemlélet rajzolódott ki, ugyanakkor a konkrét ügyeknek megfelelő, differenciált jogalkalmazói gyakorlatnak lehettünk tanúi.
Póczik Szilveszter PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI; Bolyky Orsolya PhD, osztályvezető-helyettes, tudományos főmunkatárs, OKRI; Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI
Külföldi bűnelkövetők Magyarországon és a 2015-ben kezdődött migrációs válság
A 2015-ben kezdődött menekültügyi, illetve a későbbiekben egyre inkább áradatszerű népmozgalomnak mutatkozó általános migrációs válság elsődleges és másodlagos társadalmi hatásai egész Európában ráirányították a figyelmet az igazgatási szempontból külföldi, átutazó, bevándorló, majd tartósan letelepedő népesség bűnelkövetési és áldozattá válási jellegzetességeire, valamint az állampolgárságot nyert egykori migránsok és utódgenerációik kriminológiai sajátosságaira. Emellett kihatottak a nyilvános médiákban folyó társadalmi diskurzusokra is. A német nyelvű országokban például korábban általános volt a „félelem, hogy a külföldiek bűnözésével összefüggő speciális problémák tematizálása a faji előítéleteket és idegenellenességet táplálja”1 . Mára azonban az elhallgatások falát áttörve egy német elemző azt hangsúlyozza, hogy „…helytelen a külföldiek nyilvánvalóan aránytalanul magas bűnözését és az azzal összefüggő problématömeget szépítgetni vagy tabusítani”2 . Magyarországon ezzel ellentétes dilemma jelentkezik. A külföldiek bűnelkövetésével kapcsolatos kommunikáció egyáltalán nem szépítget, hanem nyíltan deklarálja, sőt talán túl is hangsúlyozza annak veszélyességét, ezért inkább az a kérdés, nem mutatkoznak-e túlzott bűnözési félelmek e részterület kapcsán.
Az alábbi tanulmányban a külföldiek bűnözésének legfontosabb magyarországi vetületeit térképeztük fel. A rendszerváltást követően a külföldi bűnelkövetők szerepe a magyarországi bűnözés teljes vertikumában a kriminál-statisztikai adatokból kiindulva nem nevezhető jelentősnek. Dolgozatunk első részében a rendszerváltástól a 2007/2008-ban kibontakozó gazdasági válság időszakáig vizsgáljuk a külföldi bűnelkövetők aktivitását hazánkban. Ezt követően kitekintünk a 2008–2014 időszakra, azt vizsgálva, hozott-e a gazdasági válság szerkezeti átalakulást a külföldi állampolgárok bűnelkövetésében. A tanulmány második részében a külföldiek által megvalósított határzárral kapcsolatos bűncselekmények alakulását vesszük nagyító alá.
I.
A 90-es évek közepétől az ezredfordulóig – az 1998. évi csúcsot megelőzően és követően – évente országosan mintegy 400-500 ezer bűncselekményre derült fény. Az összbűnözés volumene az 1998-as csúcs után – legalábbis a statisztika szerint – folyamatosan csökkent. Az ismertté vált cselekmények száma 2000-ben 450 000-re, 2004-ben 420 000-re esett vissza. A statisztikai csökkenés néhány éves stagnálás után kisebb hullámzással színesítve folytatódott.
- számú ábra: Bűncselekmények számának alakulása 2007–2016 között3
A rendszerváltást követő időszakra visszatekintve a statisztikai adatok nem igazolták a 90-es évek közepén a külföldiek bűnelkövetésével kapcsolatban kialakult, propagandisztikus eszközökkel külföldről és számos vonatkozásban belföldről is szított riadalmat.
A külföldi bűnelkövetők száma a rendszerváltás kezdő évétől 2006-ig csak kis mértékben, mintegy 1000 fővel emelkedett. Az ismertté vált bűncselekményeknek 2-3%-át követték el külföldiek, ami számszerűleg 10-12 ezer bűncselekményt jelentett.
A bűncselekmények számában 1990-től gyors növekedés, 1993-ban tetőzés, majd 1998–1999-ben újabb kiugrás volt tapasztalható, amely ezt követően stagnálásnak adta át a helyét. Ugyanebben az időszakban a külföldi állampolgárok által megvalósított bűncselekmények száma közel megháromszorozódott, az ún. „csúcsévben”, vagyis 1993-ban a bázisévhez mérten megötszöröződött, és megközelítette a 24 ezret.4 Ezek az arányok azonban nem hozhatóak összefüggésbe a hazánkba érkező külföldiek számának alakulásával, hiszen már az 1990-es években 20-30 millió beutazó látogatta meg Magyarországot évente, ami mára elérte, sőt bőven meg is haladja az évi 40 milliót.
- számú táblázat: Összes bűncselekmény, a külföldi bűnelkövetők és cselekményeik száma
1989–2006 között
| Év | Összes
bűncselekmény |
Külföldi elkövetők cselekményei | Külföldi elkövetők száma |
| 1989 | 225 393 | 5 004 | 4 650 |
| 1990 | 341 061 | 6 400 | 5 910 |
| 1991 | 440 370 | 9 540 | 5 570 |
| 1992 | 447 222 | 7 192 | 5 740 |
| 1993 | 400 935 | 23 688 | 5 601 |
| 1994 | 389 451 | 12 280 | 5 643 |
| 1995 | 502 036 | 11 837 | 5 986 |
| 1996 | 466 050 | 7 999 | 4 773 |
| 1997 | 514 403 | 10 609 | 4 923 |
| 1998 | 600 621 | 12 136 | 7 001 |
| 1999 | 505 716 | 9 984 | 6 401 |
| 2000 | 450 673 | 9 816 | 5 767 |
| 2001 | 465 694 | 13 351 | 5 620 |
| 2002 | 420 782 | 7 077 | 4 887 |
| 2003 | 413 343 | 9 200 | 5 301 |
| 2004 | 418 883 | 11 893 | 6 513 |
| 2005 | 436 522 | 9 727 | 7 366 |
| 2006 | 425 941 | 10 200 | 5 626 |
Forrás: ERÜBS5
Az idegen állampolgárok által Magyarországon megvalósított deliktumok volumenének növekedését elsősorban a közrend elleni, az államigazgatási, valamint a vagyon elleni bűncselekmények gyakoribbá válása okozta. Így például, a külföldiek államigazgatási bűncselekményeinek száma a bázisévi hétszázról 2001-ben 4200 körülire szaporodott, vagyis meghatszorozódott. Ennek magyarázata a politikai rendszerváltással megkezdett nagyszabású társadalmi és gazdasági átalakulásokban keresendő. Az ebbe a körbe sorolt cselekménytípusok, például a tiltott határátlépés, embercsempészet, hivatali és korrupciós bűncselekmények, hatóság félrevezetése, hamis tanúzás, okirat-hamisítás, nehézség nélkül hozzárendelhetőek a lezajlott társadalmi folyamatokhoz.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az ilyen cselekmények száma a 2000-es évet követően máig ismételten 1000 körüli értékre állt be.6
- számú ábra: Külföldi elkövetők bűncselekményeinek megoszlása 1989–2005
Forrás: ERÜBS
A rendszerváltással és a globalizáció kiteljesedésével összefüggésben magyarázható a külföldi állampolgárok által elkövetett közrend elleni bűncselekmények – egyebek között a robbanóanyag vagy lőfegyver engedély nélküli birtoklása, ezekkel való egyéb visszaélés, a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, környezetkárosítás, bűnszervezet létrehozása, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények stb. – huszonötszörösére (150-ről 3500-ra) történt növekedése, majd 3 és 6 ezer közötti ingadozása az ezredforduló után. Ezek egy része közvetlen kapcsolatba hozható a piacgazdasági átalakulás által kitermelt új gazdasági lehetőségekkel, amelyek a haszonszerzésre irányuló újfajta jogsértő magatartások számára is tágabb teret nyitottak. E cselekmények száma 1998-ban az előző évihez képest megduplázódott, majd kisebb ingadozások mellett évi 4-6 ezer között alakult.
A rendészeti tapasztalatok mellett az embercsempészés bűncselekményét mutató statisztika is egyértelműen arra utal, hogy a 90-es évek közepére megjelentek, majd az évtized végére kiteljesedtek a migrációt szervező és támogató illegális hálózatok. Szélesebb teret nyert a szervezett embercsempészés és emberkereskedelem, amelyekben elsősorban magyar, jugoszláv, köztük számos koszovói albán, valamint román, szlovák és albán állampolgár vett részt elkövetőként. Ezeknek a cselekményeknek a száma 1996-tól indult rohamos emelkedésnek: az összes ilyen bűncselekmény tendenciáját követte a külföldi elkövetők által megvalósított embercsempészési cselekmények száma is. Eközben az ismertté vált elkövetők száma szinte állandó maradt, ami egyre intenzívebb és professzionálisabb elkövetési magatartásra engedett következtetni. A fel nem derített elkövetők döntő többsége valószínűsíthetően magyar állampolgár volt, akik nehezen azonosítható nemzetközi hálózatok számára dolgoztak. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy a bűnügyi statisztika tanúsága szerint az embercsempészési cselekmények száma öt év alatt radikálisan csökkent (2001-ben még tízezres nagyságrendet, 2006-ban néhányszáz főt, később pedig már csupán néhány tucat esetet mutat a statisztika). Az ismertté vált embercsempészési cselekmények látványos statisztikai csökkenését azonban elsődlegesen a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) 2002. április 1-jétől hatályos módosítása okozta. A Schengeni Végrehajtási Egyezmény 27. cikk 1. pontjára támaszkodva, a 2001. évi CXXI. törvény 2002. június 1-jétől szigorítások mellett az embercsempészésnek azt az esetét, amikor az elkövetők az államhatár átlépéséhez több személynek nyújtanak segítséget, úgynevezett törvényi egységbe foglalva egy bűncselekménnyé tette. Ezt megelőzően az embercsempészés annyi rendbeli bűncselekménynek minősült, ahány személynek egy embercsempész vagy csoport segítséget nyújtott. A Btk. módosítása – ahogy a legfőbb ügyész 2002. évi országgyűlési beszámolója is megállapította – önmagában „majdnem hétezerrel csökkentette a bűncselekmények számát anélkül, hogy a tényleges helyzetben bármilyen változás történt volna”. A 2001-ben regisztrált 10 266 embercsempészés így 2002-ben 3639-re apadt. Ez a bűncselekmények teljes statisztikai volumenére is jelentős hatást gyakorolt. A bűncselekmények összes száma a 2001. évi 465 694-ről 2002-re 420 782-re redukálódott, vagyis összesen mintegy 45 ezerrel csökkent.7 Az emberkereskedelemmel kapcsolatos magyar jogharmonizáció8 ellenére az ilyen cselekmények felderítésében nem mutatkoztak jelentős eredmények a korábbiakhoz képest.9
- számú táblázat: Embercsempészés: bűncselekmények és elkövetők száma 1991–2006
| Év | Összes embercsempészés | Embercsempészés összes bűnelkövetője | Külföldi elkövetők cselekményeinek száma | Külföldi elkövetők száma |
| 1991 | 1 225 | 117 | 1 166 | 102 |
| 1992 | 695 | 101 | 537 | 66 |
| 1993 | 207 | 41 | 92 | 29 |
| 1994 | 1 005 | 116 | 455 | 79 |
| 1995 | 983 | 173 | 788 | 136 |
| 1996 | 1 114 | 195 | 659 | 99 |
| 1997 | 1 303 | 221 | 564 | 100 |
| 1998 | 2 902 | 367 | 1 036 | 154 |
| 1999 | 6 499 | 559 | 1 916 | 130 |
| 2000 | 5 178 | 448 | 1 227 | 145 |
| 2001 | 10 266 | 471 | 3 399 | 159 |
| 2002 | 3 639 | 428 | 920 | 92 |
| 2003 | 1 481 | 465 | 284 | 46 |
| 2004 | 658 | 555 | 46 | 12 |
| 2005 | 662 | 523 | 6 | 13 |
| 2006 | 525 | 482 | 1 | 1 |
Forrás: ERÜBS
Távolról sem mellékes, hogy mely országokból érkezett a külföldi elkövetők meghatározó része. A rendszerváltás előtti időszakból elsődlegesen a szervezett bűnözés témakörében találhatunk elérhető adatokat a külföldiek által elkövetett bűncselekményekről, a rendszerváltás utáni időszakot pedig a statisztikai adatok tükrében vesszük górcső alá.
Az 1970-es évektől az utazási tilalmak fokozatos enyhülése megnyitotta az utat az illegális áruk csempészete és az ezeket forgalmazó – akkor még viszonylag alacsony szinten – szervezett bűnözői csoportok előtt. Jugoszláviából és Lengyelországból, kisebb mértékben Csehszlovákiából, kicsit később a Szovjetunióból érkező bűnözők tevékenysége és együttműködése a magyar alvilági csoportokkal felkeltette a magyar rendőri szervek érdeklődését.10 A nyolcvanas évek második felében kezdett összefonódni egyes bűnözői körök tevékenysége egyes vállalkozói csoportokéval. Az – akkori szóhasználat szerint – „vendéglátó-ipari egységekben” elszaporodtak a zseblopások és más vagyon elleni bűncselekmények, akárcsak a csalások és sikkasztások. Egyes külföldi csoportok elkezdtek védelmi pénzeket kizsarolni a vállalkozóktól. A gazdasági átalakulás tipikus kísérőjelenségeként tömegessé vált a prostitúció, a fővárosban megjelentek az illegálisan beszerzett játékgépek, illetve az ezekre épülő illegális játéktermek. Egyes külföldi bűnszervezetek, mint például a fegyverkereskedő Alili Vebbi és emberei, a 70-es évektől pihenő és búvóhelyként tekintettek Magyarországra.11 Az 1990-es évek közepén terjeszkedni kezdett néhány orosz, jugoszláv és ukrán bűnözői csoport is Magyarországon, amelyek illegális nyersanyag-behozatalból, köznapi nevén „olajozásból”, kábítószer-kereskedelemből, fegyvercsempészetből és prostitúcióból, valamint lopott személygépkocsikkal folytatott üzelmekből reméltek nagy profitot. Az egyik budapesti arab csoport Magyarországon tartózkodó külföldi turisták autóit lopta rendszeresen megrendelésre, majd részben Oroszországba, részben a rijekai kikötőből hajóval Líbiába juttatta.12 Sor került néhány leszámolás jellegű emberölésre, vagy annak kísérletére is. Az alvilági csoportok villongásaiban gyakran szerepet játszottak irányítóként vagy végrehajtóként külföldiek is.13 A jugoszláv polgárháború éveiben a Közép- és Közel-Keletről Nyugat-Európába érkező kábítószer szállítási útvonala egyre inkább eltolódott Magyarország felé, és hazánkon keresztül vezetett a posztszovjet kábítószer exportútja is. A szállítás részben magyar, budapesti és miskolci bűnözői csoportok közbejöttével folyt, de a tulajdonképpeni kereskedés lengyel, svéd és holland állampolgárok kezében volt. Eközben török és albán csoportok magyarországi lerakatokat és elosztóhelyeket hoztak létre.14 Így vált az ország tranzitútvonalból egyre inkább felvevő piaccá.15 A 90-es évek második felében megjelent a külföldiek által irányított prostitúciós célú emberkereskedelem is, amelyben orosz és ukrán bűnszervezetek játszották a főszerepet.
Mindezzel együtt Magyarország, részben a rendszerváltás utáni konszolidációs időszakban szigorodó szabályozók miatt, részben szűkös és alacsony profitabilitású piacként nem kínált kedvező terepet a nagystílű nemzetközi bűnözés számára. A gazdasági cselekmények száma a rendszerváltás éveiben mutatkozó magas érté-kekhez képest lassan harmadolódott: 3-4 ezerről 1-1,5 ezerre csökkent, ami persze az elkövetési módok finomodásával, nehezebb felderíthetőségével is magyarázható. A rendszerváltást követő hosszabb időszakban a külföldiek vagyon elleni cselekményeinek száma megtízszereződve évi 3-5 ezer körülire emelkedett, majd az ezredfordulót követően 2-2,5 ezer körül állapodott meg.
A rendszerváltás kezdeti időszakához viszonyítva a bűncselekmények számának alakulásából látható, hogy az elkövetésekhez hozzárendelhető etnikai csoportok rangsora átstrukturálódott. 1990-ben még a lengyel elkövetők álltak az élen részben gazdasági, közrendi és vagyon elleni bűncselekményeikkel. Hamarosan felzárkóztak mögéjük a román állampolgárok, és már 1991-től átvették a vezetést, és mindmáig őrzik vezető helyüket. A lengyelek 1997-re kiszorultak az első tízből is, ami Lengyelország gyors és határozott konszolidációjának volt köszönhető. A románok mögé 1992-ben jöttek fel a délszláv régióból, valamint Szlovákiából és Ukrajnából érkező elkövetők és váltakozva máig tartják dobogós helyüket a Romániából származók mögött.
- számú ábra: A jelentősebb számban Magyarországon tartózkodó külföldiek által elkövetett bűncselekmények száma és az elkövetők származási-/lakhelye szerinti megoszlás 1995–2006
Forrás: ERÜBS
- számú ábra: Romániai elkövetők cselekményei 1989–2006
Forrás: ERÜBS
A kínai elkövetők cselekményeiről 1995 óta vannak adataink. Bűncselekményeik száma lassan araszolt felfelé: 1999-ben a nyolcadik, de az ezredfordulón már a negyedik helyen álltak. Jelenleg az első tízes csoport legvégén foglalnak helyet. A külföldiek által elkövetett bűncselekmények körében jóval kisebb, de még statisztikailag értékelhető nagyságrendekkel megjelentek és máig jelen vannak a török, bolgár, moldvai, horvát, orosz, osztrák és német elkövetők is.
A rendszerváltás utáni időszakban a romániai elkövetők az összes külföldi elkövetőknek mintegy felét, az általuk elkövetett cselekmények a külföldiek által elkövetett összes cselekmény 25-30 százalékát tették ki, ami mindenképpen figyelemre méltó. Számszerűen egy körülbelül kétezer fős romániai származású elkövetői kör évi 3-4 ezer cselekményt valósított meg, tehát az egy elkövetőre jutó átlagos cselekményszám ebben a körben viszonylag stabilan kettő körül alakult. Cselekményeik száma a bázisévhez (1989: 262 deliktum) viszonyítva 1994-re 25-szörösére ugrott, de az 1994. évi kiugrást követően lefeleződött. Rendőri információk szerint az elkövetői kör professzionálisabb lett, a cselekmények a korábbiakhoz képest szervezettebbé, tervszerűbbé váltak. Az általuk megvalósított deliktumok tipikusan a vagyon elleni bűncselekmények (főként zseblopás és betörés) voltak, de ezek mellett kiemelkedtek a közrend elleni bűncselekmények – főként az embercsempészés –, valamint a közbizalom elleni bűncselekmények közül az okirat-hamisítások is. A kiscsoportokba szervezett román utazó bűnözés nagyvárosokban zseblopások, vidéken sorozatbetörések elkövetésére specializálódott, tevékenységét viszonylag magas fokú technikai felkészültség, helyismeret, szállítási kapacitás, előkészített menekülési útvonalak, helyi segítők igénybevétele jellemezte. A Romániából származó gyermek- és fiatalkorúak jelentős számban jelentek meg a 90-es években kialakult homoszexuális prostitúció kínálatában is.
2002-től az ukrán elkövetők cselekményeinek száma is egyenletesen emelkedett, és 2005-re nagyon hasonló cselekményi struktúra mellett elérte, sőt kicsivel meg is haladta a román elkövetők deliktumainak számát.
A kínai bűnelkövetők tekintetében számos téves közhiedelem élt (és él mai is) a nyilvánosságban. A kínai kereskedők már az itt tárgyalt időszakban is engedéllyel letelepedett, szabályosan üzemeltetett, számlaképes vállalkozások tulajdonosai vagy alkalmazottai voltak. Mindig és mindenhol alacsony körükben a feljelentési hajlandóság, ezért a kriminálstatisztika sehol nem ad megbízható képet bűnözésük mennyiségi és minőségi alakulásáról. Az általuk megvalósított és ismertté vált cselekmények között az államigazgatási területen legjellemzőbb volt a migrációhoz kapcsolódó jogellenes belföldi tartózkodás, az évi összes kínai cselekmény mintegy harmadát-felét kitevő közrend elleni bűncselekmények területén a migrációval és kereskedelmi tevékenységgel kapcsolatos okirat-hamisítás, a gazdasági területen a kisszámú, de nagy értékre elkövetetett vámfizetéssel kapcsolatos bűncselekmény, a vagyon elleni területen szintén a kereskedelem kapcsán a szerzői és szomszédos jogok megsértése. Tömegesen fordult elő hamis márkajelzésű árucikkek forgalmazása.16 Az éves átlagban elkövetett 300-400 cselekményük nem képviselt komoly nagyságrendet a külföldiek bűnelkövetésében. A kínaiak jelenléte, ahogy ez mára tagadhatatlanná vált, jelentős társadalmi és gazdasági előnyt tartogat. Kína a 21–22. század szuperhatalma lesz. Bár a hazai kínai népesség létszámban kicsiny, gazdasági erejénél fogva mégis erős kulturális, gazdasági és politikai kapocs lehet Kína és Magyarország között, annál is inkább, mivel a kínai – ma már mondhatjuk – (kvázi) kisebbséggel kapcsolatos biztonságpolitikai aggodalmak teljesen megalapozatlannak bizonyultak.
Itt kell szót ejtenünk arról, hogy a külföldi bűnelkövetők körében a gyermekkorúak száma 1990 és 2006 között lassú emelkedést mutatott, és szinte nulláról 34-re emelkedett 2007-re. Eközben a fiatalkorú bűnelkövetők száma stagnálni látszott. A külföldi bűnelkövetők 94-95 százaléka büntetlen előéletű volt.
Joggal gondoltuk úgy, hogy a 2008. évi gazdasági válsággal kezdődő időszakban, amely mindmáig érezteti hatását, a külföldiek bűnelkövetése esetleg átstrukturálódik, ez a feltételezés azonban már a válság mélypontját jelző 2009–2010 évekre sem igazolódott be.
A 2006–2014 közötti időszakban a külföldi elkövetők száma továbbra is stagnált, illetve 4 ezer és 6 ezer fő között ingadozott. A korábbiakkal összevetve, tendenciájában a körükben tapasztalt elkövetési intenzitás csökkent. Az elkövetők számszerű sorrendje keveset változott, legtöbbjük továbbra is román és ukrán. 2010-ben 1387 ismertté vált bűnelkövető érkezett Romániából, Ukrajnából 453, Szerbiából 279, Szlovákiából 227, Németországból 165, Ausztriából 137, Törökországból 100, Vietnámból 95, Koszovóból 89, Afganisztánból 82, jóllehet afgánokkal korábban csak elvétve találkoztunk a beutazók és főként a bűnelkövetők között. Eközben a románok létszámban stabilan 33-35 százalékon álltak. Az egy külföldi bűnelkövetőre jutó bűncselekmények száma 1,4-1,6 között ingadozott. 2012-ben például a regisztrált bűncselekmények összetétele nem változott 2011-hez képest. A legnagyobb arányt 2012-ben a közrend elleni bűncselekmények képviselték, ezt követték az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közélet tisztasága elleni, majd a vagyon elleni bűncselekmények. A Legfőbb Ügyészség Informatikai Főosztályának 2012. évi tájékoztatója szerint: „A legtöbb vagyon elleni bűncselekményt a román, szlovák és ukrán állampolgárságú bűnelkövetők valósították meg. A közrend elleni bűncselekményeket legnagyobb arányban a román és ukrán állampolgárságú bűnelkövetők követték el, de viszonylag magas a szerb és a szlovák állampolgárságú bűnelkövetők száma is. E kategórián belül a különböző okirat-hamisítások a leggyakoribbak. Közlekedési bűncselekményeket leginkább románok követtek el, de viszonylag magas volt az osztrák és a szlovák állampolgárok által megvalósított közlekedési cselekmények száma is. A gazdasági bűncselekményeket túlnyomórészt szerb, ukrán és román elkövetők valósították meg.”17
- számú táblázat: A külföldi bűnelkövetők és cselekményeik száma 2006–2014 között
| 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | |
| bűnelkövetők száma | 5 626 | 4 420 | 4 046 | 3 985 | 4 170 | 4 857 | 3 623 | 3 912 | 3 579 |
| bűncselekmények száma | 10 200 | 6 947 | 6 457 | 7 267 | 7 402 | 7 117 | 6 626 | n.a. | n.a.18 |
Forrás: ENYÜBS
A fenti fejezet lezárásaként összegzően megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltástól 2014-ig terjedő időszakot bűnelkövetői szempontból a szomszédos régiók államainak, vagy a viszonylag közeli, jobbára EU-tagállamok polgárainak aktivitása jellemezte. Az érintett régiókhoz Magyarországot szoros történelmi, gazdasági és személyközi kapcsolatrendszer köti, az ezekből kiinduló bűnözői aktivitás többé-kevésbé megfeleltethető a nem-bűnözői kapcsolatok intenzitásának, jóllehet jelenleg megfelelő kumulált mérőszám hiányában ez nehezen volna adatokkal alátámasztható.19 Ennek ismeretében kevéssé meglepő, hogy az interregionális kapcsolatok fókuszában a materiális és pénzügyi javakhoz kapcsolódó, számszakilag is mérhető értékcsere áll. Ebből következik, hogy a külföldi bűnelkövetők cselekményei legnagyobb részben anyagi javak, illetve vagyoni gyarapodást ígérő pozicionális előnyök megszerzésére irányultak. Ezzel szemben például a személy elleni, a gyermekek érdekét sértő, a család elleni és nemi erkölcs elleni bűncselekmények jóval ritkábban fordulnak elő a külföldiek körében.
II.
A külföldi állampolgárok bűnelkövetésében mutatkozó viszonylag egyenletes és statisztikailag kiszámíthatóan csökkenő tendenciát szakította meg a 2015-ben kezdődött és máig tartó menekült-, illetve migrációs válság. A Magyarországot 2015 kora tavaszán váratlanul érő tömeges migrációs hullámmal szembeni védekezésként 2015. július 13-án gyorstelepítésű drótakadály felhasználásával megkezdődött a magyar–szerb, és később a magyar–horvát, majd a román határszakaszon a „határőrizeti célú ideiglenes kerítés” kiépítése.20 A körülbelül 175 km hosszúra tervezett műszaki határzár a déli országhatáron a hivatalos határátkelőhelyek közötti „zöld” határszakaszokat zárja le fizikailag. Az építkezést a 2015. július 31-én megjelent 213/2015. (VII. 31.) Kormányrendelet21 védte, amely az illetéktelen belépőkkel és a munkát akadályozókkal szemben pénzbüntetést helyezett kilátásba.
A műszaki határzár megépítésével párhuzamosan zajlott a több jogterületet érintő „jogi határzár” szabályozásának kialakítása.22 Az „Egyes törvényeknek a tömeges bevándorlás kezelésével összefüggő módosításáról” szóló 2015. évi CXL. törvény a Magyarországra irányuló migrációra vonatkozó jogszabályokat a 2015-ben kialakult bevándorlási helyzetnek megfelelően egészítette ki, vagy alakította át. A jogalkotó a határvédelmet szolgáló fizikai létesítményhez elsősorban büntetőjogi és közigazgatási jellegű jogkövetkezményeket fűzött.23 A Btk. „Közigazgatás rendje elleni bűncselekmények” című fejezete új, önálló büntetőjogi tényállásokkal egészült ki. Ezek a „Határzár tiltott átlépése” (Btk. 352/A. §), a „Határzár megrongálása” (352/B. §) és a „Határzárral kapcsolatos építési munka akadályozása” (352/C. §). Mindhárom bűntető szabály a határrendészet és határforgalom zavartalan működését, az illegális migráció megakadályozását, és a határvédelmi létesítmények védelmét szolgálja.24 A „határzáras” bűncselekmények akkor valósulnak meg, ha az elkövető a létesítmény védelmi funkcióját felismeri, és tettét ennek tudatában követi el.25 A három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő „határzár tiltott átlépését” az követi el, aki a technikai határzáron keresztül illegálisan lép be Magyarországra. A műszaki zárral nem védett határszakaszon történt illegális belépés esetén csupán „tiltott határátlépés” szabálysértése valósul meg.26 A „technikai határzár megrongálása” 1-5 éves szabadságvesztést von maga után.
A 352/A–B. §-okban szabályozott bűncselekmény minősített esetei a fegyveresen vagy felfegyverkezve, vagy tömegzavargás27 résztvevőjeként történő elkövetés. A technikai határzár építésének akadályozására irányuló tevékenységek vétségként egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendőek. Ha bármelyik határzárral kapcsolatos bűncselekmény esetén szabadságvesztést szabtak ki, az elkövető kiutasítása nem mellőzhető [Btk. 60. § (2a) bekezdés].
A bevándorlási hullámra tekintettel megalkotott 2015. évi jogszabályi módosítások vezették be a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet fogalmát, amelyet, ha a bevándorlók száma adott időszakban eléri a törvényben meghatározott szintet, a kormány rendelettel hirdethet ki egy településre, regionálisan vagy országosan, amivel speciális szabályok lépnek életbe.28 A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet hatálya alatt indult büntetőeljárásokat például minden más ügyet megelőzően kell lefolytatni (Be. 542/E. §).29 A törvény a határzárral kapcsolatos bűncselekmények elkövetői körére vonatkozóan az elkövetési helyekhez igazodva a Szegedi, a Pécsi és a Zalaegerszegi Járásbíróságok és Törvényszékek speciális illetékességét határozza meg.30
A kutatatást megelőzően nem minden alap nélkül véltük úgy, hogy a határzárral kapcsolatos új bűncselekményi tényállásokkal kapcsolatos büntetőeljárások száma valamelyest át fogja rendezni a korábban kialakult összképet és tendenciákat. Hipotézisünk azonban nem állta meg helyét. A külföldi elkövetők száma és aránya a migrációs hullám és a jogi határzár ellenére összességében továbbra is csökkenő tendenciát mutat.
- számú táblázat: Az összes regisztrált és összes külföldi bűnelkövető száma 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| összes bűnelkövető | 98 987 | 98 137 | 90 364 |
| külföldi bűnelkövető | 5 104 (5,16%) | 6 901 (7,03%) | 4 012 (4,44%) |
Forrás: ENYÜBS
- számú táblázat: Külföldi állampolgárságú elkövetők száma és megoszlása 2017-ben
(a 10 leggyakrabban előforduló állampolgárság)
| Külföldi bűnelkövetők száma összesen
n=4133 (100 %) |
||
| állampolgárság | bűnelkövetők száma | összes elkövetőhöz
viszonyított arányuk (%) |
| román | 954 | 23,08 |
| ukrán | 742 | 17,95 |
| szerb | 320 | 7,74 |
| osztrák | 247 | 5,98 |
| német | 204 | 4,94 |
| szlovák | 197 | 4,77 |
| bolgár | 97 | 2,35 |
| lengyel | 90 | 2,18 |
| török | 88 | 2,13 |
| kínai | 67 | 1,62 |
Forrás: ENYÜBS
Az összes bűnelkövető 99 ezerről mintegy 90 ezerre csökkenő létszáma mellett a külföldi elkövetők 4,5-5 százalékos arányt képviselnek. A 2016-ban mért 7 százalékot elérő kiugrás részben a 2015-ről áthúzódó büntetőügyek számából, részben a 2016-ban még erős migrációs nyomásból eredhet. Ez a 1990-es évekhez képest is meglehetős stabilitást jelez, hiszen mint fentebb jeleztük, akkoriban az összes ismertté vált bűnelkövető 3-4 százaléka volt külföldi. (4. sz. táblázat)
A legfrissebb statisztikai adatok alapján a külföldi bűnelkövetők száma 2015-ben emelkedést mutatott. Az akkor bűnelkövetőként regisztrált összesen 5171 főnél azonban nem állt meg az emelkedés. 2016-ban már 6936 fő idegen állampolgárságú elkövetőt vett nyilvántartásba a magyar bűnüldöző hatóság.31 2017-ben, a migrációs válság csúcspontjától távolodva számuk visszaesett, így 2018-ban már „csak” 4133 fő külföldi elkövető vált ismertté. Körükben az állampolgárság szerinti megoszlás az 5. számú táblázat adatai szerint alakult.
A tömeges migrációban érintett kibocsátó, illetve tranzit-országokból érkezők között csak elenyésző számban találunk olyanokat, akik korábban bűncselekményt követtek el Magyarországon.
- számú táblázat: Külföldi állampolgárságú bűnelkövetők száma és megoszlása 2017-ben (a tömeges migráció kibocsátó országokból érkezők)
| Külföldi bűnelkövetők száma összesen
n=4133 (100 %) |
||
| állampolgárság | bűnelkövetők
száma |
összeshez elkövetőhöz viszonyított arányuk (%) |
| szíriai | 52 | 1,26 |
| albán | 48 | 1,16 |
| afganisztáni | 48 | 1,16 |
| iráni | 44 | 1,06 |
| nigériai | 44 | 1,06 |
| koszovói | 43 | 1,04 |
| pakisztáni | 20 | 0,48 |
Forrás: ENYÜBS
A határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény miatt regisztráltak száma közismert okokból 2016-ban mutatja a legmagasabb értéket 2803 fővel. Közülük hét elkövetőt regisztráltak határzár-rongálóként. Az érintett elkövetők 2843 esetben követték el a Btk. 352/A. § által tilalmazott határátlépést. A két érték közötti eltérés az elkövetők száma és a bűncselekmények száma közötti különbséget jelzi. A hét rongálóval nem hozható szinkronba az 1543 esetben megvalósult 352/B. § szerinti rongálás. Az aszinkronitás oka az, hogy ez a cselekmény számos esetben nem bizonyítható, illetve akkor is megvalósult, ha az elkövető személyére nem derült fény. (A számok értelmezésekor ügyelni kell arra, hogy az „átlépésre” és „rongálásra” vonatkozó értékek nem adhatók össze). (7. sz. táblázat)
- számú táblázat: Határzárral kapcsolatos bűncselekmények és elkövetőik 2015–2017
| Regisztrált „határzáras” bűnelkövetők | |||
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) | 906 | 2803 | 20 |
| Határzár megrongálása (352/B. §) | 0 | 7 | 1 |
| Regisztrált „határzáras” bűncselekmények | |||
| 2015 | 2016 | 2017 | |
| Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) | 914 | 2843 | 22 |
| Határzár megrongálása (352/B. §) | 22 | 1543 | 863 |
Forrás: ENYÜBS
Az elkövetők számában 2017-ben tapasztalt radikális csökkenés mindkét cselekmény esetében a határkerítés és őrizetének jelentős hatékonyságjavulását, illetve elrettentő hatásának erősödését jelzi, hiszen az elkövetők száma a zéró értékhez konvergál. Az elkövetők, egyben az átvándorolni készülő menekülők származási országairól a 2016-os adatok nyújtják a legmegbízhatóbb képet: az élvonalban főként afgánok, szírek, pakisztániak, irakiak és irániak szerepelnek (egyebekben lásd a 8. számú táblázatot).
- számú táblázat: Határzár tiltott átlépése bűncselekmény regisztrált elkövetőinek állampolgársága (a tíz leggyakoribb állampolgárság) 2015–2017
| 2015 | 2016 | 2017 | |||
| szíriai | 241 | afganisztáni | 721 | afganisztáni | 11 |
| afganisztáni | 191 | pakisztáni | 495 | szíriai | 3 |
| iraki | 176 | koszovói | 241 | iraki | 2 |
| koszovói | 137 | iráni | 218 | szerb | 1 |
| albán | 54 | marokkói | 203 | koszovói | 1 |
| török | 43 | szíriai | 146 | pakisztáni | 1 |
| pakisztáni | 29 | algériai | 122 | algériai | 1 |
| Srí Lanka-i | 9 | szomáliai | 120 | ||
| szerb | 8 | török | 100 | ||
| kongói (Demokratikus Köztársaság) |
5 | iraki | 98 | ||
| egyéb | 13 | egyéb | 339 | ||
Forrás: ENYÜBS
Ez azt is jelzi, hogy az említett országok népessége a legmobilabb népességek közé tartozik. Egyes vélemények szerint a befogadó területek számára előnyt jelent, hogy globálisan a legmobilabb, regionális és rétegspecifikus tekintetben a legflexibilisebb, migrációs tekintetben pedig a legfelkészültebb társadalmi csoportok vesznek részt a vándorlásban.32 Jogosnak tekinthető ellenvetés azonban, hogy ez az intenzív mobilitás sokkal inkább a gyökértelenség, a hazai társadalmi viszonyok közötti esélytelenség és kiúttalanság jelzője. Erre utalnak a beérkezők és utódaik általánosan igen súlyos integrációs nehézségei a befogadó országokban.
A határzáron keresztül érkező illegális határátlépők 85-90 százaléka férfi, 10-15 százaléka nő és a fiatalkorúak vagy magukat annak vallók aránya 13-16 százalék között váltakozik. Utóbbiakra különleges elbánási szabályok érvényesek (gyermekközpontban való elhelyezés, iskoláztatás stb.). A 2017. évi elkövetői szám elenyésző, következtetések levonására nem alkalmas. A regisztráltak között alig akadt büntetett előéletű. A kibocsátó országban vagy vándorlás során érintett más idegen országban elkövetett bűncselekmények ellenőrzésére nyilván többnyire nem is nyílik lehetőség. 2016-ban mégis regisztráltak az elkövetők között 22 főt, akik valamilyen bűnügyi előélettel bírtak, de az ilyen előzetes büntetettség is a magyar határon korábban elkövetett illegális határátlépési kísérlettel vagy más migrációspecifikus cselekménnyel függött össze. (9–11. sz. táblázatok)
- számú táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek neme 2015–2017
| Nem | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| férfi | 789 | 87,09 | 2567 | 91,58 | 17 | 85,00 |
| nő | 117 | 12,91 | 236 | 8,42 | 3 | 15,00 |
Forrás: ENYÜBS
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A. §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek korcsoportja
| Korcsoport | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| felnőtt | 787 | 86,87 | 2349 | 83,80 | 9 | 45,00 |
| fiatalkorú | 119 | 13,13 | 454 | 16,20 | 11 | 55,00 |
Forrás: ENYÜBS
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A §) bűncselekmény regisztrált elkövetőinek előélete
| Előélet | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| büntetett | 0 | 0,00 | 22 | 0,78 | 1 | 5,00 |
| büntetetlen | 890 | 98,23 | 2549 | 90,94 | 14 | 70,00 |
| nincs adat | 16 | 1,77 | 232 | 8,28 | 5 | 25,00 |
Forrás: ENYÜBS
Munkaerőpiac és integrálhatóság szempontjából igen lényeges tényező az iskolai végzettség. E tekintetben ismét a mennyiségében jelentős 2016. évi adatokra támaszkodtunk. Az érintettek mintegy 44 százaléka esetében nem sikerült erről információt szereznünk a statisztikából. Önbevallás alapján az érintettek közel három százaléka bírt felsőfokú végzettséggel, 15 százalékuk középiskolai vagy szakmunkás végzettséggel, mintegy 36 százalék pedig alapképzésben folytatott korábban tanulmányokat, vagy befejezte a magyar 8 általános iskolai osztálynak megfelelő iskolákat. A teljesen iskolázatlanok aránya nem érte el a 3 százalékot.33
- táblázat: Határzár tiltott átlépése (Btk. 352/A §): regisztrált bűnelkövetők iskolai végzettsége
| Iskolai végzettség | 2015 | 2016 | 2017 | |||
| fő | % | fő | % | fő | % | |
| nincs iskolai végzettsége | 59 | 6,51 | 80 | 2,85 | 0 | 0 |
| 1–7 osztály | 120 | 13,25 | 371 | 13,24 | 2 | 10,00 |
| 8 osztály | 198 | 21,85 | 628 | 22,40 | 6 | 30,00 |
| középiskola érettségi nélkül, szakmai
oklevéllel |
115 | 12,69 | 128 | 4,57 | 0 | 0 |
| érettségi | 59 | 6,51 | 290 | 10,35 | 0 | 0 |
| felsőfokú | 34 | 3,75 | 81 | 2,89 | 0 | 0 |
| választ megtagadta / nincs kitöltve | 321 | 35,43 | 1225 | 43,70 | 12 | 60,00 |
Forrás: ENYÜBS
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a határzárral kapcsolatos új büntetőjogi tényállások bevezetése nem változtatta meg a korábban kialakult összképet és az egyenletesen csökkenő trendet a külföldiek bűnözésének területén. A korábban érvényes trendek egyenletes folytatódása leginkább annak tudható be, hogy a műszaki határzár megépítése és élőerőre támaszkodó rendészeti felügyelete sikerrel tartóztatta fel a migrációs nyomást, illetve 2017-re közel nullára csökkentette a határzáron átjutni akarók sikeres belépését.
***
A kutatás summájaként elmondható, hogy a külföldi bűnelkövetők nem tekinthetők meghatározónak Magyarország bűnözési térképén. Noha a 80-as és – döntően – a 90-es években a szervezett bűnözés egyes szegmenseiben a külföldi bűnelkövetői csoportok markáns szerepet játszottak, mára a szervezett bűnözés léptéke, annak minősége, valamint a bűnözői csoportok összetétele is megváltozott. A 2000-es évek második évtizedére eltűntek a robbantásos merényletek, megszűntek az utcai leszámolások. A 2010-es évek központi kérdésévé – a külföldiek bűnelkövetésének kontextusában – vitathatatlanul a 2015-ben kezdődő migrációs válság vált, ami indokolttá tette, hogy kutatásunkban különös figyelmet fordítsunk az ún. „határzáras” bűncselekményekre. A külföldiek bűnelkövetésének elemzését nehezíti a rendelkezésre álló források viszonylagos szűkössége. 2013-ig a Legfőbb Ügyészség külön kiadványban elemezte a témát, mára ez az összefoglaló értékelés megszűnt, az elvileg kiegészítő forrásként használható NGO-adatbázisok pedig nem jelentenek segítséget a téma átfogó feldolgozásában.34 Az azonban a szűkösnek nevezhető forrásokból is világos, hogy a migrációs válság érdemben nem változtatta meg a külföldi bűnelkövetés mennyiségi és minőségi mutatóit Magyarországon.