A terrorizmus és az emberi jogok kapcsolatának aktuális értelmezési kérdései

Bevezetés

A terrorizmus az 1960-as évek óta jelen van Európában, világszintű fenyegetéssé azonban csak a 21. században fejlődött. Mindez a nemzetbiztonsági szolgálatokat is új kihívások elé állítja, különösen hogy a terrorizmus napjainkban már a legváltozatosabb formában jelenik meg. Az elkövetők gyakran átlagember benyomását keltik, sok esetben látványos előjelek nélkül radikalizálódnak. Áldozataikat találomra választják ki, céljuk nem pusztán az ölés, hanem a félelemkeltés a társadalom legszélesebb rétegeiben. Fellépni ellenük a büntetőjog eszközeivel gyakorta lehetetlen, sokan közülük eleve öngyilkos akciókat terveznek elkövetni.

A határok átjárhatósága, a szabadságjogok kiteljesedése az európai uniós integráció kétségtelen vívmánya. Ám éppen ezeket a tényezőket használják ki a terroristák is, komoly dilemmát okozva a demokratikus államok vezetése számára. A kérdés az: miként lehet a polgárok biztonságát garantálni úgy, hogy a szabadságjogok ne szenvedjenek aránytalan és indokolatlan sérelmet. Ezek a dilemmák a titkos műveletekre, a nemzetbiztonsági szolgálatokra vonatkozó szabályozás kialakításakor is döntő súllyal jelentkeznek. Problémát jelent ugyanakkor az, hogy a terroristák célja éppen a demokráciák, a demokráciákba vetett bizalom meggyengítése. Márpedig egyes államok – a terrorellenes küzdelem jegyében – meglehetősen széles körben korlátozzák az állampolgári jogokat és szabadságokat.¹

A terrorizmus és emberi jogok témaköre két aspektusból is tárgyalható. Egyfelől felvethető a kérdés: csorbítható-e a terroristák emberi méltósága a közösség érdekeire hivatkozással? Másfelől vizsgálható az is, hogy a terrorellenes küzdelem jegyében az államok milyen körben korlátozhatnak egyes alapjogokat.

A nyugati demokráciák igyekeznek nemzetbiztonsági érdekeiket érvényre juttatni, még akkor is, ha ez adott esetben egyes emberi jogok sérelmével jár. Az Európa Tanács „Európa demokratikus lelkiismerete” – tartja a nemzetközi közvélemény, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB, Bíróság) pedig kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy némely kormányzatok törekvései ne erodálják az emberjogi védelem rendszerét.²

Jelen tanulmány az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE, Egyezmény), illetve a strasbourgi bíróság esetjoga alapján járja körbe a terrorizmus és emberi jogok témakörét, azon belül is részletesebben azt a kérdést, hogy „vajon a terroristáknak vannak-e emberi jogaik”.

A terroristák emberi jogai

Vajon a terroristáknak vannak emberi jogaik? Le kell szögeznünk: a kínzás tilalma abszolút, ezt minden állam köteles tiszteletben tartani. Ettől függetlenül azonban nem hallgatható el, hogy léteznek ezzel ellentétes nézetek. Az úgynevezett ellenség-büntetőjognak viszonylag széles szakirodalma létezik.³ Nagy Ferenc alapján példaként említhető Jakobs, aki szerint különbséget kell tenni a hagyományos „polgár-büntetőjog” és az ellenség-büntetőjog között. Az előbbi körében az elkövető számára a lehető legteljesebb mértékben biztosítani kell az emberi jogok és szabadságok érvényesülését, eltekintve a helyzetéből fakadó szükségképpeni korlátozásoktól (például motozás, előzetes letartóztatás). Az ellenség-büntetőjog azonban más elvek szerint működik: a terheltet egyáltalán nem kell jogokkal rendelkező „személynek” tekinteni, tárgyként kell őt kezelni, és az ellene folyó eljárás ideje alatt a biztonságra kell helyezni a hangsúlyt, éppen úgy, mint amikor vadállatokat tartanak fogva. Fő szempont a veszélyelhárítás, ami magában foglalja azt is, hogy a „gyanús” személyeket akár megelőző jelleggel is fogva lehet tartani. A legsúlyosabbnak ítélt bűncselekmények ellen akkor is fel kell lépni, ha azokat ugyan még nem követték el, ám feltehető, hogy megvalósulásuk esetén mások életét, a közösség biztonságát fogják sérteni. Rendkívül súlyos büntetésre van szükség, amelyet – a polgári-büntetőjog tettarányos elvétől eltérően – az elkövető veszélyességéhez kell igazítani. Jakobs is elismeri, hogy az ellenség-büntetőjog rendkívül szélsőséges, ám úgy véli, indokolt esetben feltétlenül alkalmazandó.⁴ Az ellenség-büntetőjog alkalmazását indokolttá teszi a terhelt személye, továbbá az, hogy az elkövetett bűncselekmény olyannyira súlyos és veszélyes a társadalomra, hogy az elítélt reszocializációja szóba sem jöhet.⁵

Az ellenség-büntetőjog megnyilvánulásai

Az ellenség-büntetőjog – mutatott rá Nagy Ferenc 2007-es tanulmányában – nem pusztán elméleti kategória, bizonyos elemei ugyanis felfedezhetők egyes államok jogrendszereiben. Ez a helyzet például az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Németország esetében. Tény ugyanakkor az is, hogy éppen ezek az országok azok, amelyekben a terrorfenyegetettség már a 2000-es évek legelején is valóságos volt.⁶

Azt a fentiekben tisztáztuk, hogy az ellenség-büntetőjog képviselői szerint a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői eljárási jogokkal nem rendelkeznek, tárgyakként kell kezelni őket. De vajon léteznek olyan helyzetek, melyekben az állam fizikai fájdalmat okozhat egy egyénnek, azon az alapon, hogy ezáltal a közösséget óvja meg egy súlyosabb ártalomtól? Vethetünk valakit kényszervallatás alá azért, hogy ártatlanok életét mentsük meg így?

Niklas Luhmann 1993-ban a következőképpen fogalmazta meg a problémát. Egy fanatikus vallási csoport bejelenti, hogy biológiai méreggel teli időzített robbanószerkezetet helyezett el a nagyváros metróállomásán. Ha a bomba felrobban, a város lakossága megfertőződhet a halálos kórokozóval. A rendőrség elfogja a szekta vezetőjét, aki azonban nem hajlandó elárulni, hol található a szerkezet. A kérdés az: milyen eszközök vethetők be annak érdekében, hogy szóra bírják a terroristák főnökét? Vajon az ilyen és ehhez hasonló szélsőséges helyzetek felmentést adnak a kínzás tilalma alól?⁷ Luhmann nem is sejtette, hogy fiktív példázata két éven belül valósággá válik: 1995. március 20-án az Aum Shinrikyo szekta tagjai öt, Tokióba tartó metrószerelvényben halálos ideggázt engedtek ki papírzacskókból. A merénylet tizenhárom halálos áldozatot követelt, a sérültek száma meghaladta a hatezret.⁸

2002-ben Németországban is felmerült egy a Luhmann példázatát idéző bűneset, azzal a különbséggel, hogy ott csak egyetlen sértett volt. 2002 szeptemberében Magnus Gäfgen német egyetemista lakására csalta egy ismert bankár tizenegy éves fiát, majd megfojtotta. Ezt követően kereste meg a szülőket, egymillió euró váltságdíjat követelve tőlük. A holttestet elrejtette a Frankfurt környéki tavaknál, azonban sem a szülőknek, sem az őt hamarosan elfogó rendőröknek nem árulta el, hogy a gyermek már nem él. Gäfgen a nyomozás kezdetén megtagadta az együttműködést, a nyomozók azonban – abban a tudatban, hogy a kisfiút még meg lehet menteni – mindenáron vallomásra akarták bírni. Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrkapitányság vezetőhelyettese ekkor írásban arra utasította a nyomozókat, hogy – előzetes figyelmeztetést követően és orvosi felügyelet mellett – fájdalmat okozva, de sérülések nélkül hallgassák ki a terheltet. A kihallgatást vezető nyomozó erre hivatkozva közölte Gäfgennel, hogy amennyiben nem árulja el, hol tartja fogva a kisfiút, akkor rendkívül fájdalmas eljárásra számíthat, és hozzátette azt is: a kihallgatást egy küzdősportokban jártas kihallgatótiszt fogja vezetni. Az elkövető a fenyegetés hatására beismerő vallomást tett, és megmutatta a holttest feltalálási helyét.⁹ Az ügyben érintett két rendőr ellen eljárás indult, és hivatalos személyként elkövetett kényszerítés, illetve az arra való felbujtás bűncselekményében bűnösnek is találták őket. A kiszabott büntetések ugyanakkor rendkívül enyhék voltak, Draschnert például felfüggesztett pénzbüntetésre ítélték, és enyhítő körülményként figyelembe vették az elkövetők hivatástudatát, valamint szándékukat, amely a gyermek megmentésére irányult.

A német bíróság mindenesetre leszögezte: a rendőrök védekezése, miszerint jogos védelmi helyzet, illetve végszükség állt volna fenn, nem helytálló, miként az az érvelés sem fogadható el, amely szerint a gyermek megmentéséhez fűződő társadalmi érdek előrébb való lenne az emberrabló méltóságának védelménél.¹⁰

Gäfgent emberrablás és emberölés miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, az ítélet a bírósági tárgyalás során tett beismerő vallomáson, valamint a nyomozás során az első, kényszerítés hatására tett vallomás alapján beszerzett bizonyítékokon alapult. A terhelt felülvizsgálati kérelmét a Szövetségi Bíróság elutasította, az Alkotmánybíróság azonban utóbb kimondta, hogy az ügyben eljárt nyomozó hatóság megsértette az Egyezmény 3. cikkét. Gäfgen 2005 decemberében közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt nyújtott be keresetet arra hivatkozással, hogy a nyomozás során alkalmazott fenyegetés miatt lelki sérelem érte őt. Jogi segítségnyújtás iránti kérelmét a német bíróság elutasította, ekkor fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához. A Bíróság a rendőrök motivációját érthetőnek találta, de elfogadhatónak semmiképpen nem, és leszögezte azt is: még egy ilyen motiváció sem ad felhatalmazást az államnak arra, hogy megsértse bárki emberi méltósághoz való jogát. A strasbourgi bírák szerint a rendőrök által alkalmazott közvetlen, súlyos bántalmazással való fenyegetés lelki szenvedést okozott a panaszosnak, és bár csak tíz percig tartott, ám elég komoly volt ahhoz, hogy embertelen bánásmódnak minősüljön. A Bíróság mindezek alapján megállapította, hogy Németország megsértette az Egyezmény 3. cikkét.¹¹

A kínzás, az embertelen bánásmód tilalmát a német alaptörvény is deklarálja, miként azt is leszögezi, hogy az emberi méltóság sérthetetlen, abszolút jog. Ezért is nehéz magyarázatot találni a kényszervallatással fenyegető rendőrök rendkívül enyhe büntetésére. Feltehető, hogy a német bíróság sem volt képes eltekinteni attól a körülménytől, hogy az ügy sértettje egy veszélyes bűnöző.¹²

Németországban az ellenség-büntetőjog hívei szerint bizonyos körülmények felülírhatják a kínzás tilalmát. Winfried Brugger például amellett érvel, hogy az emberi méltóság tiszteletben tartásának abszolút tilalma nem érvényes bizonyos extrém helyzetekben.¹³ Brugger példázatában adva van egy terrorista, aki túszokat ejt, és a túszok felrobbantását helyezi kilátásba arra az esetre, ha a hatóságok nem teljesítenék a követeléseit. Előfordulhat, hogy a rendőrség különleges egységei az akcióban lelövik a terroristát, és annak is nagy az esélye, hogy az utólagos vizsgálat során a hatóságok jogszerűnek minősítik a rendőri intézkedést. Ellenben ha ugyanez a terrorista az egyik túsz testére erősíti fel a bombát, és a rendőrök kényszervallatásnak vetik alá a terroristát, aki ennek hatására elárulja, miként hatástalanítható a robbanószerkezet kódja, akkor – mutat rá Brugger – a rendőrök bűncselekményt valósítanak meg, és aligha fogják elkerülni a felelősségre vonást. Brugger szerint ez a dilemma nem oldható fel másként, csak ha megengedjük a terrorellenes ügyekben eljáró rendőröknek, hogy eltekintsenek a kínzás abszolút tilalmától. Ez a felmentés azonban csak kivételesen, és kizárólag akkor érvényes, „ha az elkövető által elkövetett bűncselekmény következtében vétlen személyek élete, testi épsége nyilvánvaló, közvetlen, és súlyos veszélyben forog, a veszélyhelyzetet egyértelműen az elkövető okozta, és csak ő képes a veszélyhelyzet elhárítására, az elhárításra jogi értelemben köteles, a testi kényszer alkalmazása pedig az egyetlen lehetőség a szükséges információk megszerzésére, más megoldás nincs”. Brugger szerint tehát a legsúlyosabb bűncselekmények áldozatai jogosan várják el, hogy az állam a veszélyhelyzet elhárítása érdekében megtegye az indokolt lépéseket, és akár kényszervallatást alkalmazzon. Vagyis nem arról van szó, hogy az állam jogosan vetheti kínzás alá a terroristákat. Brugger mindezt az államot terhelő kötelezettségből vezeti le: az állam köteles megvédeni a polgárait a terrorista bűncselekményektől, még akkor is, ha ezt csak annak árán tudja megtenni, hogy megsérti a terrorizmussal gyanúsított személy alapvető emberi jogait.¹⁴

Aligha vitatható az az álláspont, amely szerint biztonságpolitikai megfontolásokból helye lehet bizonyos mérvű jogkorlátozásnak, ezt azonban általános jogelvvé tenni meglehetősen veszélyes vállalkozás – mutat rá Csányi Csaba. Körültekintően, valamennyi körülményt alaposan mérlegelve lehet csak dönteni abban a kérdésben, mikor és milyen mértékű jogkorlátozás fogadható el, és ki kell zárni annak lehetőségét, hogy „egy ország kormánya csupán ürügyként használja a biztonságpolitikai érdekekre hivatkozást, saját mozgásterének bővítése érdekében”.¹⁵

Közismert, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1966-ban a Miranda-ügyben kimondta: a fogva tartott terhelt vallomása csak akkor vehető figyelembe, ha az ügyész a tárgyaláson bizonyítani tudja: az eljárási szabályok „az önmaga ellen történő vallomástétellel szemben hatékony biztosítékot” nyújtottak.¹⁶

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után úgy tűnt, bizonyos jogelvek és emberi jogok megkérdőjelezhetők. A Bush-adminisztráció fogolytábort hozott létre Guantánamo szigetén, ahol az al-Kaidával vagy az afgán tálibán-rendszerrel kapcsolatba hozható szaúd-arábiai, jemeni, pakisztáni, afganisztáni és szíriai állampolgárokat tartottak fogva, mindennemű bírói határozat nélkül. Emellett a Kongresszus arra is felhatalmazta az elnököt, hogy engedélyezzen „minden szükséges és célravezető erőszakot” azok ellen, akik a terrorcselekmények elkövetésében részt vettek.¹⁷ Ez a gyakorlatban „agresszív kihallgatási technikákat” jelentett, a beszámolók sötétzárkákról, alvásmegvonásról, 24 órán át tartó kihallgatásról, meztelenre vetkőztetésről, vagy éppen a Korán elkobzásáról szóltak.¹⁸

A Hazafias Törvény (Patriot Act) alapján külföldieket határozatlan ideig lehet fogva tartani, ügyeikben a Védelmi Minisztérium által felállítandó katonai törvényszékek járhatnak el, melyek hallomáson alapuló információkat, erőszakkal kikényszerített vallomásokat is figyelembe vehetnek, amennyiben „azok tartalma észszerű ember számára hihetőnek tűnik”.¹⁹ A törvényt számos kritika érte, különösen, hogy annak eredeti – elnöki utasítás szerinti – verziója még ennél is szigorúbb volt. Így például a bírák abban az esetben is kimondhatták a vádlott bűnösségét, ha egyébként annak bizonyítása a „minden észszerű kételyen túl” tesztjét nem elégítette ki, halálbüntetésre ítéléséhez pedig kétharmados szótöbbség is elegendő volt.²⁰

A Bush-kormányzat biztonságpolitikai intézkedéseit – fejti ki Ronald Dworkin – nem igazolhatja a terrorveszély. Ilyenkor látszólag két érdek ütközik össze: a többség biztonsága és a terrorizmussal gyanúsított személyek emberi jogai. Az érdekösszeütközés azonban – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – csak látszólagos, hiszen ezek az érdekek valójában nem mérhetők össze. „Minden emberi életnek külön és önmagában állóan egyenlő értéke van. Ez az elv az emberi jogok eszméjének megkerülhetetlen fundamentuma: emberi jogaink pusztán abból fakadóan vannak, mivel emberi lények vagyunk” – foglal állást Dworkin.²¹

A kínzás tilalma az Emberi Jogok Európai Bíróságának

joggyakorlatában

Az EJEE harmadik cikkelye deklarálja a kínzás tilalmát, eszerint „senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”.²² A kínzás tilalma abszolút tilalom, amely alól semmiféle körülmény nem ad felmentést – ezt az értelmezést követi az EJEB is döntéseiben. A kínzás tilalmát – mutat rá az EJEB esetjogát elemezve Gellér Balázs József – még a nemzet biztonságát, létét fenyegető veszély sem írhatja felül (non-derogable-rights), a tilalom alkalmazása nem tehető függővé az áldozat magatartásától, és nem függeszthető fel más, egyezménybeli jogok védelmére hivatkozással.²³ Miként azt a Nagykamara a Gäfgen-ügyben²⁴ hozott 2008-as ítéletében leszögezte: „az állam még életvédelmi kötelezettségének teljesítése körében sem lépheti túl az állami cselekvés alkotmányos korlátait. […] A kínvallatás gyakorlatát nem tűrheti meg a jogállam, még a legszélsőségesebb határhelyzetekben sem. A biztonság csalóka illúziójáért nem áldozhatjuk fel a civilizáció fundamentális vívmányait.”²⁵

A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogy ez az elv miként jut érvényre a strasbourgi bíróság joggyakorlatában. Annyit elöljáróban le kell szögeznünk: az Egyezmény nem határozza meg sem a kínzás, sem az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés fogalmát, ezek értelmezését a Bíróság végezte el, mindenekelőtt Írország Egyesült Királyság elleni ügyében.²⁶

Írország Egyesült Királyság elleni ügye

Írország Egyesült Királyság elleni ügyének történelmi hátterét az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) „összír” nemzetállam létrehozását célul kitűző harca jelentette. Az IRA 1969-es megalakulását követő időszakban állandósultak az utcai zavargások, a terrorista akciók, ezért 1971-ben az észak-ír kormány rendkívüli intézkedéseket vezetett be, amelyek leginkább szigorú rendőri fellépést és tömeges letartóztatásokat jelentettek. Sokakat bírói határozat nélkül vettek őrizetbe és tartottak határozatlan ideig fogva, nemcsak terroristákat, hanem olyan személyeket is, akiket mindössze azzal gyanúsítottak, hogy kapcsolatban állnak a terroristákkal. Az ír kormány fordult 1971-ben a strasbourgi testülethez, azt állítva, hogy Észak-Írország megsértette az Egyezmény 3. cikkelyét. A Bizottság az 1978-ban hozott döntésében megállapította, hogy az észak-ír hatóságok tizennégy személy fogva tartása és kihallgatása során az „öt technika” módszerét alkalmazták: sötét zsákot húztak a fejükre, aludni nem hagyták, hangos, sípoló hanghatásnak tették ki őket, csak kevés élelmet adtak nekik, és több órán át kellemetlen testhelyzetben kellett állniuk a fal mellett. A Bíróság szerint e módszerek hosszú időn át történő alkalmazása fizikai sérüléseket ugyan nem okoz, testi és lelki fájdalmakat, pszichés zavarokat annál inkább. Az „öt technika” módszerei alkalmasak arra, hogy félelmet, szorongást váltsanak ki, megalázzák, lealacsonyítsák az áldozatot, ellenállását megtörjék; az „öt technika” ezért – mutatott rá az EJEB – kínzásnak nem minősül, de embertelen és megalázó bánásmódot jelent, ennél fogva az Egyezmény 3. cikkébe ütközik.²⁷

Aksoy Törökország elleni ügye

Az Aksoy kontra Törökország ügy volt az első, amelyben a Bíróság a rendőrség tevékenységét kínzásként értékelte. A kérelmező, Zeki Aksoy török állampolgár, akit a hatóságok azzal gyanúsítottak, hogy a Kurd Munkáspárt tagjaként segítette a párt terroristáit, és röpcédulákat terjesztett. Az 1980-as évek közepén Törökország dél-keleti régiójában a kurd autonómiáért küzdő szeparatista párt és a török katonaság között rendszeresen véres összecsapásokra került sor, a kormány adatai szerint meghaladta a négyezret a civil áldozatok száma, és közel ennyi katona is az életét vesztette. A panasz tárgyát képező események idején rendkívüli állapot volt érvényben tizenegy tartományban. A kérelmező (akit a strasbourgi eljárás ideje alatt tisztázatlan körülmények között meggyilkoltak, és akinek az ügyét a továbbiakban apja vitte tovább) azt állította, hogy 1992. november 24-én az éjszakai órákban tartóztatták le, és tizennégy napig tartották fogva a biztonsági erők székhelyén. Ez idő alatt a „palesztin akasztásnak” nevezett kínvallatásnak vetették alá, amely abból állt, hogy meztelenre vetkőztetve hátrakötötték a karjait, és azoknál fogva felfüggesztették. Ezt követően áramot vezettek a nemi szervéhez, ütlegelték, rugdosták, megalázó módon bántak vele. Aksoy a szabadlábra helyezését követően azonnal kórházba került, itt azt állapították meg, hogy a függeszkedés következtében alsókarjai lebénultak. A kormány tagadta a kérelmező valamennyi állítását, még azt is, hogy sérülései a fogva tartás ideje alatt keletkeztek.²⁸

A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy jó egészségi állapotban lévő személyt vesznek őrizetbe, és az illetőn szabadításkor sérülések vannak, akkor „az államnak kell elfogadható magyarázattal szolgálnia e sebesülések eredetéről, feltéve hogy az Egyezmény 3. cikke nyilvánvalóan alkalmazható”.²⁹ Márpedig a Bíróság Aksoy ügyében megállapíthatónak látta a 3. cikk sérelmét. Az ítéletben kiemelte, hogy a 3. cikk egyike a demokratikus társadalmak legalapvetőbb elveinek, amely semmiféle korlátozást nem tűr. A kínzás és az embertelen bánásmód tilalma alól – mutatott rá az EJEB – még „a legnehezebb helyzetekben, mint például a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni küzdelem”, de még „a nemzet életét fenyegető veszély esetében” sincs felmentés.³⁰

Aydin Törökország elleni ügyében a kérelmező apját gyanúsították a török hatóságok azzal, hogy támogatja a kurd szeparatistákat. Az eset idején a kérelmező tizenhét éves volt, 1993. június 29-én tartóztatták le apjával és sógornőjével együtt, és a helyi csendőrségre vitték őket. Az apa vallatása során a kérelmezőt levetkőztették, egy gumiabroncsba tették, nagynyomású vízsugárral locsolták, az abronccsal együtt görgették, végül megverték és megerőszakolták. A Bíróság megállapította, hogy a török hatóságok eljárása kimerítette a kínzás fogalmát, ezzel megvalósítva az Egyezmény 3. cikkének sérelmét.³¹

A terrorellenes küzdelem és a menekültvédelem

kapcsolódási pontjai

A Bíróság tágan értelmezi a kínzás fogalmát; miként az a joggyakorlatából kitűnik, az Egyezmény nemcsak a kínzás és embertelen bánásmód ellen, hanem a kínzás és embertelen bánásmód elől menekült személyek számára is védelmet biztosít. Az EJEB ilyenformán a harmadik cikk körébe esőként értékeli az idegenjog és a kiadatás területére eső tényállásokat is.³²

A kiutasítás vagy visszaküldés (refoulement) tilalmát az 1951. évi Genfi Egyezmény 33. cikke deklarálja. Az első bekezdés értelmében „egyetlen Szerződő Állam sem utasítja ki vagy küldi vissza (‘refouler’) a menekültet azon ország területének határára, ahol élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt vagy abból az okból van veszélyeztetve, hogy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozik vagy bizonyos politikai véleményt vall”.³³ A 33. cikk második bekezdése ugyanakkor egy korlátozást iktat be, eszerint „a jelen rendelkezésből folyó kedvezmény […] nem illeti meg azt a menekültet, akiről alaposan feltehető, hogy veszélyezteti annak az országnak biztonságát, amelynek területén van, vagy aki, mivel különösen súlyos bűncselekményért jogerősen elítélték, veszélyt jelent az illető ország lakosságára nézve”.³⁴

A második bekezdés tehát nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozással enged kivételt a non-refoulement elvének alkalmazása alól, egyes – különösen a menekültáradatnak, illetve a terrorveszélynek fokozottabban kitett – országok pedig, élve e lehetőséggel, igyekeznek minél tágabban értelmezni a kiutasítás tilalma alóli mentességet.³⁵

Az EJEB a Vilvarajah és társai Egyesült Királyság elleni ügyében még arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kiadhatóság szempontjából egyéniesítve kell vizsgálni minden esetet, és a Genfi Egyezmény 33. cikk (2) bekezdése hivatkozási alapul szolgálhat abban az esetben, ha a kérelmezőnek „egyéni körülményeiből fakadóan kell szembenéznie a rossz bánásmód valódi kockázatával”.³⁶ A későbbi döntésekből azonban az látható, hogy az EJEB a Genfi Egyezményen alapuló, kiutasítási tilalmat feltételessé tevő kitételt túlhaladottnak tekinti, és még azon személyek esetében sem tartja alkalmazhatónak, akik terrorgyanús tevékenységükkel veszélyt jelenthetnek a nemzetbiztonságra.³⁷

Chahal Egyesült Királyság elleni ügye

A terrorizmussal gyanúsított személyek kiutasítása tárgyában hozott döntések egyik legjelentősebbje Chahal Egyesült Királyság elleni ügyében született. A kérelmező, Gurbaksh Chahal, és felesége szikh nemzetiségű indiai állampolgárok, az Egyesült Királyságban született két gyermekük brit állampolgárságú. Chahal 1971-ben illegálisan jutott a szigetországba, ahol 1974-ben – az illegális bevándorlók számára biztosított amnesztiának köszönhetően – határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyt kapott. Felesége 1975-ben már legálisan érkezett az országba. Chahal 1984-ben hazautazott Indiába, kevéssel azelőtt, hogy az indiai hadsereg megtámadta a szikhek szent helyét, az amritsari Aramy templomot. Ennek hatására radikalizálódott, elkezdte követni a szikh vallási előírásokat, és aktív szerepet vállalt az autonóm szikh terület, Khalisztán létrehozása érdekében folytatott ellenállás szervezésében. Csakhamar a rendőrség látókörébe került, letartóztatták, három hétig fogva tartották, és különféle kínzásoknak vetették alá. Miután visszatért az Egyesült Királyságba, az ottani szikh közösség körében jelentős tekintélyre tett szert. Az angol hatóságok két ízben is vádat emeltek ellene rendbontás, verekedés és tettlegesség miatt, az első esetben a másodfokú bíróság szüntette meg az ellene indított eljárást, a második esetben pedig felmentették. Semmilyen más eljárás nem folyt Chahal ellen, sem Angliában, sem Indiában.³⁸

A belügyminiszter 1990. augusztus 14-én elrendelte Chahal Egyesült Királyságból való kiutasítását, arra hivatkozással, hogy személye nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Azzal vádolták, hogy anyagi és egyéb támogatást nyújt az indiai szikh terroristáknak, Indiában, az Egyesült Királyságban és az európai kontinensen terrortámadásokat szervez és irányít, illetve az angliai mérsékelt szikhek megfélemlítésére szervez akciókat. Chahalt, aki minden vádat tagadott, 1990. augusztus 16-án elfogták és börtönbe szállították. Ezt követően politikai menedékjogért folyamodott, arra hivatkozva, hogy ha kiutasítanák és vissza kellene térnie Indiába, ott kínzás és embertelen bánásmód, büntetés várna rá. Kérelmét a belügyminiszter elutasította, fellebbezéseinek pedig a bíróságok azzal az indokkal nem adtak helyt, hogy azokat a nemzetbiztonsági érveket, amelyeken a kérelmet elutasító határozat alapul, nem ismerik. Chahal ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz.³⁹

A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Királyság megsértené az Egyezmény 3. cikkét, ha a kérelmezőt kiutasítanák Indiába. Azt elismerte az EJEB, hogy az államoknak kötelességük megvédeni polgáraikat a terrortámadásoktól, ugyanakkor leszögezte azt is, hogy bármit is követett el a terrorizmussal gyanúsított személy, az nem érinti a harmadik cikkben deklarált tilalom érvényességét. Márpedig a kínzás, embertelen bánásmód és büntetés tilalma magában foglalja a kiutasítás tilalmát is.

A konkrét ügyben ezért azt a Bíróság nem vizsgálta, hogy megalapozottak-e a kérelmezővel szembeni, terrorizmussal kapcsolatos vádak. Egyetlen releváns kérdést talált, éspedig azt, hogy ha kiutasítanák a kérelmezőt, valóban embertelen bánásmódban lenne-e része Indiában.⁴⁰

Saadi Olaszország elleni ügye

„A kínzás »kockázata« és a közösségre jelentett »veszélyesség« a 3. cikk vonatkozásában nem összemérhető fogalmak a védelem abszolút jellege miatt” – mondta ki az EJEB Saadi Olaszország elleni ügyében hozott ítéletében.⁴¹ A kérelmező, Nassim Saadi tunéziai állampolgár, aki olasz élettársával és közös kiskorú gyermekükkel Milánóban élt 2002. október 11-ig érvényes tartózkodási engedély alapján. Saadi ellen Tunéziában és Olaszországban is folyt büntetőeljárás. 2002. október 9-én nemzetközi terrorista cselekményben való részvétel miatt letartóztatták, a gyanúsítás szerint robbanószerkezettel végrehajtandó terrorcselekmények előkészítésében vett részt, illetve szellemi, ideológiai vezetője volt egy terrorista célzatú összeesküvésnek. Két nappal az után, hogy ügyében a milánói bíróság ítéletet hirdetett, egy tuniszi katonai bíróság távollétében húsz év börtönbüntetésre ítélte, terrorszervezetben való részvétel miatt. Az elsőfokú milánói bíróság ugyan nem találta bűnösnek terrorizmusban Saadit, de egyéb bűncselekményekben igen, ezért négy év és hat hónapi szabadságvesztést szabott ki vele szemben. A másodfokú eljárás alatt, 2006. augusztus 6-án Saadit szabadlábra helyezték, ám 2006. augusztus 8-án kelt határozatával a belügyminisztérium elrendelte kiutasítását Tunéziába. A kérelmező 2006. augusztus 26-án politikai menedékjog iránt folyamodott. Arra hivatkozott, hogy szülőhazájában politikai okokból született vele szemben marasztaló ítélet, és ha visszatérne oda, „politikai és vallási megtorlásban” lenne része. A kérelmet az olasz hatóságok azon az alapon utasították el, hogy személye nemzetbiztonsági veszélyt jelent.⁴²

Saadi ezt követően fordult az EJEB-hez. A Bíróság szerint független nemzetközi jogvédő szervezetek (mint amilyen az Amnesty International és a Human Rights Watch) jelentései alapján állást lehet foglalni abban a kérdésben, hogy abban az országban, ahová a kiutasított kérelmezőnek vissza kellene térnie, eléri-e a 3. cikk szerinti rossz bánásmód „a súlyosság egy minimális szintjét”.⁴³ Az, hogy mi tekintendő e vonatkozásban „minimális szintnek”, számos tényezőtől függ, ilyen például az érintett személy neme, életkora, egészségi állapota, a rá váró bánásmód időtartama, várható hatásai.⁴⁴ A Bíróság a beszerzett információk alapján azt a következtetést vonta le, hogy ha a kérelmezőt kiutasítanák Tunéziába, fennállna a reális veszélye annak, hogy az Egyezmény 3. cikkébe ütköző bánásmódban részesülne. A Bíróság ebben az ügyben is kiemelte, hogy a kínzás tilalma abszolút tilalom, és ezen nem változtat az sem, hogy „az államok nagyon komoly nehézségekkel néznek szembe a modern korban, amikor meg akarják védeni közösségeiket a terrorista erőszaktól”.⁴⁵ Azt, hogy „létezik-e lényeges kockázat, ha az adott személyt visszaküldik, vagy nem, a Bíróságnak beterjesztett bizonyítékok árulják el. Annak esélye, hogy a kérelmező komoly veszélyt jelenthet a társadalomra, ha nem küldik vissza, egyáltalán nem csökkenti a rossz bánásmód kockázati szintjét, amelyben részesülne a visszatérést követően” – szögezte le az ítélet.⁴⁶

Láthatjuk tehát, hogy a strasbourgi bíróság joggyakorlata következetes: a kínzás tilalma abszolút, és még egy terrorista tevékenységgel gyanúsított személy esetében sem lehet az emberi méltósághoz való jogot csorbítani. Az Európa Tanács álláspontja ugyancsak határozott e kérdésben. A Miniszteri Bizottság által 2002. július 11-én elfogadott, emberi jogokról és a terror elleni harcról szóló útmutató ugyan elítéli a terrorizmus valamennyi formáját, ám leszögezi azt is, hogy az ellene való küzdelem során tiszteletben kell tartani „az emberi jogokat és a jogállamiság elveit, adott esetben pedig a nemzetközi humanitárius jog szabályait”, és ki kell zárni „az önkényesség és a diszkriminatív vagy rasszista bánásmód minden megnyilvánulását”.⁴⁷

Egyéni jogok és biztonságpolitikai megfontolások –

összegzés helyett

A terrorizmus legfőbb célja a félelemkeltés – állapítottuk meg korábban. Valamennyi erőszakos bűncselekmény félelmet vált ki az érintettekben, ez igaz akár egy rablásra, akár egy kocsmai verekedésre is. A terrorizmus esetében azonban az áldozatok csak véletlenül válnak áldozatokká, az erőszak tényleges céljával való kapcsolatuk szimbolikus. A terrorellenes küzdelem ugyanakkor érint minden állampolgárt, hiszen a kormányzatok által bevezetett intézkedések szükségképpen együtt járnak az emberi jogok és szabadságok korlátozásával.⁴⁸

A Charles Townshend által felállított paradoxon szerint a különleges terrorellenes intézkedések közül a legtöbb (a gyanúsítottak beazonosítása, elfogása, őrizetbe vétele stb.) csak akkor hajtható végre visszaélés nélkül, ha a hatóságok rendelkeznek a megfelelő információkkal. Ezeknek az információknak a megszerzése azonban óhatatlanul az emberi jogok korlátozásával jár, ez pedig a lakosság legszélesebb rétegeit érinti. Azok a hírszerző és megfigyelő eszközök, amelyek segítenek kiszűrni a terrorista szándékú egyéneket, valamennyi állampolgárról szolgáltatnak információkat.⁴⁹

A terrorizmus új formáinak előretörése (mint amilyen a magányos elkövetők, a külföldi harcosok megjelenése) arra készteti a jogalkotót, hogy a terrorizmushoz köthető cselekmények büntethetőségét időben minél előrébb hozza, így akár már azt a személyt is felelősségre lehet vonni, aki terrorista célokból utazik egyik országból a másikba. Márpedig könnyen belátható, hogy az ilyen magatartások felderítése elképzelhetetlen az utazási adatok fokozott ellenőrzése vagy éppen a telefonos, illetve internetes kommunikáció lehallgatása nélkül.

1992. február 28-án az IRA pokolgépes támadást hajtott végre a londoni metróban, 29 ember sérült meg. A merényletet követően a brit kormányzat többmillió biztonsági kamerát szereltetett fel közterületeken. Ennek kétségkívül volt pozitív hozadéka, hiszen javultak a felderítési mutatók, de csökkent a bűnelkövetések száma is. Az ugyanakkor, hogy a hatóságok közvetlenül bepillanthatnak a polgárok magánéletébe, veszélyeket is hordoz magában.

Csányi Csaba aggasztónak találja azt a tendenciát, hogy immár „nemcsak a tekintélyelvű államok, hanem a nyugati demokráciák is szemben állnak az emberi jogok védelmével”.⁵⁰

Az antiterrorista stratégia része, hogy „növelni kell a biztonsági erők létszámát, erősíteni kell kiképzettségüket és technikai felszereltségüket […], csökkenteni kell a társadalmi mozgástér kockázatait, fokozottan kell ellenőrizni a társadalom tagjait, ésszerű önkorlátozást kell elfogadtatni a médiával, annak érdekében, hogy a terroristák nehezebben juthassanak a kívánt nyilvánossághoz, különleges antiterrorista törvényeket kell alkotni […], egyesíteni kell a nemzeti adatbázisokat”.⁵¹

Számolnunk kell azzal is, hogy ha az állam jogkorlátozó módon reagál a fokozódó terrorfenyegetettségre, akkor azzal befolyásolja a közvéleményt is, például úgy, hogy a terroristákkal azonos etnikumba tartozó személyek ellen kelt ellenséges érzelmeket. Az arabok, az indiaiak stb., akik egyébként semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn a terroristákkal, pusztán azért, mert „arab kinézetűek”, hátrányos helyzetbe kerülhetnek a mindennapokban, vagy akár diszkriminatív támadások is érhetik őket. Ez megnyilvánulhat például a munkavállalásnál, ám szélsőséges esetben akár a többségi társadalom részéről fennálló ellenséges hangulatban, radikális cselekményekben is.

A jogkorlátozás, ha a cél – vagyis a társadalom védelme a terrorizmustól – másként nem érhető el, elfogadható. A kérdés sokkal inkább az: ki határozhat abban a kérdésben, hogy jogos-e adott helyzetben az emberi jogok és szabadságok korlátozása. „A nemzetbiztonságra hivatkozás lehetetlenné teszi a hatalom nyilvános elszámoltatását”, márpedig a liberális demokráciák szükségképpeni eleme „a kormányzat nyílt felelősségre vonási lehetősége”.⁵²

Barack Obama, az Egyesült Államok elnökeként Oszama Bin Laden halálhíre kapcsán megismételte azt, amit George W. Bush amerikai elnök mondott a 2001. szeptemberi terrortámadást követően: „Az Egyesült Államok hadban áll, ez háború a terroristák ellen.”⁵³

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elismerte az Amerikai Egyesült Államok jogát „az egyéni vagy kollektív” önvédelemre, ennek fényében nem lehet kétségünk: a terrorizmus elleni küzdelmet a nemzetközi közösség is „totális és komplex háborúnak” tekinti.⁵⁴

A terrorellenes küzdelem háborúként való értelmezése, ha az az alapvető jogok és a humanitárius szabályok sérelmével jár, alapjaiban rendítheti meg a jogrendszert. Ezzel együtt felvetődik egy nyomasztó kérdés is: ha ekként járunk el, azzal nem a terroristák követelésének engedünk? Könnyen lehet, hogy ha bármit is változtatunk a modern demokrácia vívmányain, azzal „a terrorizmus eszkalálódását segítjük elő, hiszen ezzel éppen annak sikerességét igazoljuk vissza”.⁵⁵

A terrorizmusellenes harc azzal a veszéllyel jár, hogy az állam hagyja magát provokálni, megvalósítva ezzel a terroristák céljait. „A terrorizmus elleni harc” – fejti ki Hadnagy Imre – „tulajdonképpen befejezhetetlen, mert a szélsőség sem jogi, sem politikai eszközzel nem számolható fel”.⁵⁶

Fábián P., jogász, kriminológus, Pécsi Tudományegyetem Védelmi Kutatások Központ; szakértő, PhD-hallgató, Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskola