A kitiltás és az óvadék jelentősége Szókratész perében

„A vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet.”¹

Előzetes megfontolások

Jelen esszém A kitiltás és az óvadék jelentősége Szókratész perében címet kapta, mivel a nevezetes perben mind a két jogintézmény fontos szerephez jutott. A kitiltás Szókratész személyes szabadságát és mozgását, a közösségi terekben való megjelenését korlátozta, az óvadék pedig a végrehajtási őrizetét enyhítette. Az előbbit jogszabályi alapon a tárgyalását megelőző eljárást vezető arkhón, az utóbbit Kritón indítványára a Theszmothetészek jóváhagyása mellett a börtönfelügyelő testület, a Tizenegyek engedélyezte.

Szókratész pere Athénban az i. e. 399. évben, nagy valószínűség szerint Munükhion havában történhetett, amely ma megközelítőleg április-május hónapnak felel meg, míg Szókratész kivégzése Thargélión hónapban volt, s ez jelenleg május-június hónapra esik. Ez az állítás Horváth Barna gondolatmenetén nyugszik és a nevezetes „déloszi hajóútjára” vonatkozó kombináción alapul.²  Sok elgondolás született e nevezetes aszebeia per kapcsán, de eddig még nem vizsgálták az eljárással kapcsolatban a kitiltás lehetséges jogintézményét.³  Az óvadék alkalmazását azonban a legújabb fordítás már megemlíti.⁴  Álláspontom szerint a két jogintézmény centrális eleme lehet a per jobb megismerésének, és egy eddigiektől eltérő olvasatának. Nem történik utalás a kitiltás jogintézményére Szókratész perével kapcsolatos általam ismert irodalomban, csupán Arisztotelész említi meg egyéb vonatkozásban a hivatkozott jogintézményt Az athéni állam című munkájában.⁵  Nem hivatkozzák a kitiltást Szókratész perének újratárgyalása alkalmával sem, amely esemény az athéni olimpiai játékok idején, az Onassis Alapítvány által szervezett és támogatott 2004. évi megismételt peres eljárás alkalmából történt.⁶  Álláspontom szerint a kitiltásra alapított gondolatmenetet Szókratész perének megoldási kombinációi között fontos hely illetné meg. Kiemelt szerepe van a per értelmezése során az óvadék jogintézményének is, amely Szókratész esetében két vonatkozásban merült fel.⁷

Tézisem

A kitiltás álláspontom szerint jogszabályi alapon vonatkozhatott Szókratészre és perében alkalmazhatták is, mivel a szabály az eljárás idején érvényes és hatályos volt, Arisztotelész tanúsága szerint.⁸  Andokidész istentelenségi pere is ezt a feltevést erősíti, akit Szókratész perének idején szintén aszebeia perbe vontak, mert tiltott helyen tartózkodott és a tiltás ellenére szent cselekményben vett részt.⁹  A két információ együttes olvasata megalapozottá teheti a kitiltás alkalmazásának feltételezésére alapított gondolatmenetet. Esszémben Szókratész perében a „kitiltás” jogintézményét centrális mozzanatnak tekintem, mivel előre hozott büntetésként is értelmezhető. Bizonyíthatóan óvadék alkalmazására is sor került Szókratész perében. Az indítvány egyszer eredménytelenül, másodszor eredményesen került előterjesztésre. Az indítványokat Kritón és köre tette, és ő ajánlotta fel és helyezte letétbe az szükséges összeget.¹⁰  Mivel a Déloszba induló hajó és az ünnepkör miatt Szókratész kivégzését halasztani kellett, és ebben az esetben az ünnep végéig szabadlábon hagyása érdekében felajánlásra került óvadék letételét elutasította, minden valószínűség szerint vagy a tárgyalást vezető arkhón baszileosz, vagy a Theszmothetészek testülete. A másik esetben a végrehajtási őrizet vonatkozásában alkalmazott óvadék szerepe az, hogy őrizete alatt nem fog megszökni a mester, és barátai által rendszeresen látogatható legyen. Ez az indítvány a Theszmoszthetészek és Tizenegyek hatáskörébe tartozott, mivel az elítélt Szókratész közben átadásra került a börtön felügyeletét ellátó tisztviselői testületnek.

A kitiltás és az óvadék érintkezése a száműzetéssel

A kitiltás azért is centrális intézménye a görög jognak, mert az aszebeia perbe fogottaknak elsősorban nem a megölése, hanem a közösségből való kiszorítása lehetett a vádlók alapvető célja. Figyelemmel arra is, hogy minden aszebeia perhez hozzátartozik a politikai mozzanat egy szükséges és elegendő mértéke. A politika jogi transzformálása professzionális tevékenységként jelenik meg Szókratész perében, amely megmutatkozik abban is, hogy a vád megfogalmazása és benyújtásának időzítése politikai és jogi mestermunkának tűnik. Ha egy görögöt már az eljárás kezdetén kitaszít magából a közösség, az a halálhoz közeli állapot érzését kelheti. Az óvadék is kapcsolható ehhez a gondolatmenethez, mert a politikusok Szókratész távozásában, illetve szökésében bízhattak. Feltételezhették, hogy nem jelenik meg az anakriszisz eljáráson, vagy a tárgyalást megelőzően Megarába vagy Thesszáliába távozik. A tárgyalás napjának kitűzési ideje és határnapja, az ünnepkör miatti halasztás beszámítása és a látogatási óvadék engedélyezése is a távozás lehetőségét implikálja, illetve ezzel kecsegtethette az ezt kívánó politikusokat. Milyen paradox ez a szerepe az óvadéknak, hogy Szókratész szökése ellen nyújt biztosítékot, de abban reménykedhetnek, hogy száműzetésbe vonul. Tételezésem szerint a kitiltás és a száműzetés közösségből való kiszorítás gondolatmenetén haladnak a vádat összeillesztő politikusok és egyéb személyek.

Az kitiltáshoz hasonló jogi megoldás a száműzetés alkalmazása az athéni jogban. A jogintézménynek két fajtája ismeretes. Az egyik az osztrakiszmosz, amely szigorú eljárási rendhez és létszámhoz kötött megoldási mód. A döntési folyamat osztott eljárási rendet követ. Az Ötszázak Tanácsa terjeszti az Ekklészia elé a kérdést. A népgyűlés állást foglal, hogy szükségesnek tartja-e a cserépszavazás alkalmazását, mert szerinte valamely személy veszélyessé vált a demokráciára, mivel túlzott hatalomra tett szert, illetve erre törekszik. Ha a feltett kérdésre igen a válasza a népgyűlés többségének, akkor kitűzik a következő népgyűlés napját az erről való kérdés eldöntésére. Ismeretes, hogy csak akkor érvényes a döntés az osztrakiszmosz eljárás alkalmával, ha a népgyűlésen ekkor legalább hatezer fő vesz rész és érvényesen szavaz. A többség által az osztrakónokon megjelölt személynek tíz évre el kell hagynia Athént. Mindig határozott időre szól a döntés és nem érinti az eljárás alá vont becsületét, timéjét és a vagyonban is megmaradhat. A döntés ellen fellebbezésnek vagy kifogásnak helye nincs. Döntési alakja az osztrakiszmosznak a népgyűlési határozat, a pszefizma. Ilyen eljárás alá került Themisztoklész és Ariszteidész. Ez Szókratésszel szemben nem alkalmazható, mert nem vesz részt a közéletben és hatalmat sem akar. A száműzetés másik formája a bírósági perben alkalmazott eljárás, amely a dikasztérion döntéseként jelenik meg, formáját tekintve ítélet. Ellene sincs fellebbezésnek helye, de formai hiba miatt kifogással, perújítással élhetnek a döntés ellen. Ebben az esetben ismétlés következik. A döntés mindenképpen érinti az eljárás alá vont timéjét és a vagyonát sem tarthatja meg az érintett, mert arról is a népbíróság dönt. Ilyen döntés született az aszebeia eljárás alá vont szofisták többsége esetében.

Az intézményeknek a kitiltással való közösségük annyiban áll fenn, hogy mindhárom esetben a közösségből való kirekesztés a következmény. A bírósági döntéssel meghozott száműzetés végleges. Az osztrakiszmosz alkalmával meghozott száműzetés tíz évre szól. A kitiltás pedig aszebeia perben az anakriszisz eljárás és a tárgyalás befejezéséig tart, mivel elítélés esetében az ítélet lép a „végzés” helyébe. Felmentés esetén pedig a korlátozás megszűnik, mivel okafogyottá válik. A kitiltás jogintézményének alkalmazására kerülhetett sor Andokidész és Szókratész perének esetében. Andokidész ügyében az újabb eljárás a tilalmazott helyen való tartózkodás miatt következett be. Az aszebeia perekben ezért a kitiltásnak centrális szerepe van és előrehozott büntetésként funkcionál, mivel a közösségi és szent helyekről való távoltartás kvázi ítélet az eljárás kezdetén, egy görög számára a közösségből kizárás komoly megterhelést és kárt okoz. Különösen így értelmezhető Szókratész esetében, hiszen a baszileosz arkhón által kihirdetett „végzés” ellehetetleníti az addig gyakorolt filozófusi életmódját. A következőkben azt vizsgálom, hogy miért jelentős és fontos a szent helyeken való megjelenése Szókratésznek.

Egy élet értelme

A vizsgálódással töltött tevékenység olyan fontos Szókratész számára, hogy ennek ellehetetlenülése esetén nem érdemes tovább élnie és inkább a halált választja, mint feladja ezt az életmódot. Számára az istenes éppen a jóslat alapján végzett tevékenysége, amelyet az értelmezett istenes parancs végrehajtása alapján tesz. Ez jelenti a közösségi életben való részvételt, az istenekben való hitet és a tiszteletüket is egyben, az ifjakat is erre tanítja. Ezzel tulajdonképpen istenesbe fordítja az ellene felhozott vádat. Ez a közösségi élet és istenes tevékenység mint moralitás és a lélek gondozása jelenik meg a számára és következetesen ezt is alkalmazza és tanítja. Esetében a moralitás és az életmód fedésben van egymással. Ez jelenik meg védőbeszédében is gondolatmenete összefoglalásaként. Így írja le ezt a létérzését Platón: „Még akkor sem, ha ezen nyomban készek volnátok szabadon bocsátani, nem hallgatván Anütoszra, aki kijelentette, hogy vagy egyáltalán nem kellett volna törvény elé idéznetek, vagy ha már megtettétek, akkor mindenképp ki kell végeztetnetek, mert – mondotta előttetek – ha megmenekülök a fiaitok majd tovább foglalatoskodnak azzal, amit Szókratész tanít, és mindannyian egészen el fognak zülleni. Mármost, ha erre így felelnétek: »Rendben van, Szókratész, nem hallgatunk Anütoszra és elengedünk, de csupán azzal az egy feltétellel, hogy soha többé nem foglalatoskodsz ezzel a bizonyos vizsgálódással, és nem fogsz filozofálni – ám ha még egyszer rajtakapunk, hogy ezt teszed, meghalsz«; egyszóval, ha ezzel a feltétellel bocsátanátok el, akkor azt felelném nektek: »Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak, hallgatni azonban inkább fogok az istenre, mint rátok, és míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök filozofálni«…”¹¹  Ezt a gondolatmenetet ugyanezen a fejezeten belül még egyszer megismétli, mintegy nagyobb nyomatékot adva az elmondottaknak, hogy inkább a halál, mint a filozófia nélküli élet. „Mindezek alapján azt kell mondanom, athéni férfiak, hogy felőlem hallgassatok Anütoszra vagy ne hallgassatok, bocsássatok szabadon vagy ne bocsássatok, de tudnotok kell, hogy én sohasem fogok másként cselekedni, ha százszorosan halál fia volnék is.”¹²  Ki kell emelnem, hogy a vádiraton kívül a vádnak Anütosz felszólalása a legdöntőbb és legfontosabb megnyilvánulása, amelyet a vád segítőjeként mint szünégorosz mondott. Ennek bizonyítása Platón gondolatismétlése is, hogy Szókratész számára ez a filozófiai tevékenység életmóddá vált. Ez adja az élete értelmét, és ha választani kell, hogy e tevékenyég nélkül élje-e az életét, akkor a választása, hogy inkább meghal. Még a börtönbeli tevékenysége során létrehozott írásoknak is az a funkciója és értelme, hogy a lehetőségekhez képest megtalálja a módját, hogy a legmagasabb múzsai tevékenységet végezze – a filozófiát. Kiemelten figyelnünk kell ezekre a gondolatmenetekre, amikor perében a becslési eljárásban az ellenindítványokat (antitimészisz) előadja, sokat segít azok értelmezésében. Platón is többszörösen hivatkozza ezt az életfelfogását mesterének.

Mogyoródi Emese megjegyzése szerint Platón, mint Szókratész tanítványa, több szövegkorpuszában és a nevezetes VII. levelében is megemlíti ezt a gondolattartalmat, az Állam című dialógusában többször is. „A vizsgálódás nélküli élet”-ként (anexetasztosz biosz) fordított kifejezésben a jelző aktív és passzív értelemben egyaránt értendő.”¹³  A mottó szerinti élet Szókratész esetében életének értelme, létezésének módja és centrális eleme, létének esszenciális elve. Az idézett szállóige nem csupán filozófiai tevékenységének lényegét és célját, hanem életének célját és értelmét is adja. Úgy tűnik, hogy a kettő mintegy sajátos fedésében van egymással. A fordító szerint azt az életet is jelenti, amelyik vizsgálódás nélkül zajlik, és azt is, amelyiket nem vizsgálnak meg. Ez magunk és mások vizsgálatát is jelenti egyben.¹⁴  Szókratész esetében a „vizsgálattal teli élet” mozzanata csak a külső tárgyi látszat szerint más a filozófia és az élet felől közelítve, mert esetében a filozófia, mint életmód jelenik meg.¹⁵  Szókratész esetében a „bölcsesség azonban nem önmagában áll, hanem az erények összességére utal. A bölcsesség ritka adomány, törekedhetünk megszerzésére, de jobbára csak remélhetjük, hogy idővel megérkezik. A bölcsesség nem öncél, nemcsak abban áll, hogy »tudjuk miként állnak a dolgok«, hanem a tanácsadás, a kérdezés képességét, a mások irányába fordulást is jelenti.”¹⁶  A kérdés lényege, hogy miként kell élni ahhoz, hogy érdemes legyen az élet a megélésre. Szókratész vizsgál és vizsgálódik, s ez a tevékenység létezésének valóságos tere. Karácsony András ennek az életmódnak a lényegét négy pontban foglalja össze az általa szerkesztett és fentebb már idézett egyetemi tankönyvben: „1. Az igazságra való törekvés; 2. A testiségtől való távolságtartás, 3. Az érzelmekkel való viaskodás, 4. A filozófus törekvése, hogy jelen legyen a világban.”¹⁷  Szókratész jelenléte a világban és a közösségben maga a vizsgálódás. Könnyen belátható, hogy amennyiben ez a törekvése tiltás alá kerül, vagy lehetetlenné válik, az élet értelme lesz a probléma számára. Platón Szókratész védőbeszé-dében, mint fentebb láttuk, több helyen is tanúságát adja az ezt igazoló a gondolatmenetnek.

Szókratész pere alatt alkalmazott kitiltása a szent helyekről éppen ezt a tevékenységét gátolja, mivel Szókratész beszélgetve, kérdezősködve azokon a helyeken tartózkodik szívesen, ahol az ifjak is és az athéniak is örömmel vannak, a testedzésre alkalmas szent tornacsarnokokban és az ugyancsak szent Agorán és egyéb közösségi terekben. Ebben a gondolatmenetben kiemelt szövegkorpusz Platón Euthüphrón című dialógusa is.

Kitiltás az istenes térből

Platón a kitiltás jogintézményére is burkoltan, utalásszerűen hívja csak fel a figyelmünket egy kérdés megválaszolatlanul hagyásával. „Mi történt Szókratész, hogy otthagytad a Lükeiónt, s most itt időzöl a királyi csarnok körül?”¹⁸  Így kérdez rá az okára Euthüphrón, hogy Szókratész szokásával ellentétesen nem a megszokott életmódját végzi. Szókratész azonban a kérdés lényegi részét nem válaszolja meg, hogy a kitiltás miatt egyébként sem mehetne sem a Lükeionba, sem egyéb szent helyre. Álláspontom szerint visszatartja a tudását, amely a beszélgetés létrejöttét is megkérdőjelezné.¹⁹

A kitiltás jogintézménye

A kitiltás jogintézményét Arisztotelész Az athéni állam című munkájában őrizte meg számunkra. A többszöri olvasás alapján előtűnt, hogy a szövegkorpusz gondolatmenete vonatkozhat Szókratész perére és minden más istentelenségi vagy aszebeia perre. Az szövegkorpusz így szól: „LVII. Az archón gondjaira tehát ezek vannak bízva. A basileus felügyel a misztériumokra. […] 2. Hozzá kell benyújtani a keresetet istentelenségi ügyben […] 4. Ezekben az ügyekben, kivéve, amelyek az Areioszpagosz elé kerülnek, a sorshúzással kiválasztottak mondanak ítéletet. A beterjesztést a basileus teszi, s egy szent helyen a szabad ég alatt ítélkeznek. A basileus, mikor ítéletet mond, felteszi koszorúját. A vádlott egyébként ki van tiltva a szent helyekről, sőt még a piacra sem szabad betennie a lábát; ekkor azonban a szent helyre belépve védekezik.”²⁰  A kitiltás az athéni jogban egy intézkedésnek tűnik, amelyet a szöveghely tanúsága szerint az anakriszisz eljárást lefolytató főhivatalnok, az arkhón baszileosz hirdet ki az eljárás alá vont személynek. A nyilvános magánvád, mint egy külön pertípus, a graphé timétosz az athéni jogrendben írásbeli és szóbeli elemeket is tartalmaz. A tárgyalás szóbelisége mellett az anakriszisz eljárás során keletkezett iratok felolvasása az írásbeli eljárási elemen alapul.²¹  „A hatóság a vádindítvány átvételekor a vádlottat felszólította válasziratának benyújtására, mindkét felet pedig megidézte meghatározott napra az előkészítő eljárásra (anakriszisz)”²²  Ekkor a legvalószínűbb, hogy az arkhón baszileosz közölte Szókratésszel, hogy a továbbiakban nem látogathatja a szent helyeket, mert kitiltás hatálya alatt áll. Ez tulajdonképpen a közösségi terek látogatásának a megvonását jelentette a közösségi kultikus tevékenység tiltása mellett. „Az anakriszisz a hatóság eljárása, amellyel az elfogadott vádindítványt a felekkel való tárgyalás útján a bírói döntésre előkészítette. Lényegileg a felek kikérdezését jelentette. A tárgyalás alapja az írásba foglalt vádindítvány (keresetlevél) és az ugyancsak írásban benyújtandó ellenkérelem.”²³  Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy Szókratész az illetékes arkhón előtti eljárás során már megkapta „előrehozott büntetését”, mert nem gyakorolhatta az élete értelmét adó vizsgálattal folytatott tevékenységét. A státuszát tovább rontotta az a helyzet, hogy nagy valószínűség szerint a miaszmának nevezett „fertőző” állapotba is került a közösség vonatkozásában az ellene való eljárás miatt. Nemcsak, hogy nem mehetett a közösségi terekbe, hanem az emberek még kerülhették is őt, a miaszmától való félelmükben. „A beszennyezéstől (miaszma) való félelem a görög vallás egyik ősi összetevője. Beszennyeződést előidézőnek tekintették a szülő asszonyokkal és a halottakkal való érintkezést, a betegségeket és a járványokat, a vérfertőzést, az őrületet és a gyilkosságot. A beszennyeződés »fertőző« volt, így a beszennyeződött személlyel való érintkezés – amihez elég volt egy helyiségben tartózkodni vele – a vele érintkezőket is beszennyezte. A beszennyeződéstől többek között rituális mosdással, áldozattal, (esetleg véráldozattal) vagy – mint jelen esetben – törvényszéki eljárással lehetett megtisztulni.”²⁴  Álláspontom szerint az istentelenségi perbe fogott és a szent helyekről kitiltás hatálya alatt lévő Szókratész is a miaszma állapotába kerülhetett és „szennyezhette” a környezetében lévő személyeket. A kitiltással együtt a „szennyezettség és a fertőzés” lehetősége már komoly tehertételt jelentett Szókratész számára, amely már az előtt terhelte, hogy bűnösségét egyáltalán megállapították volna. A közösség nevében eljáró arkhón őt kitaszította, amely egy görög számára igen súlyos helyzetet eredményezett. Ezzel tevékenysége megtiltása a „halálhoz közeli” állapotot idézhetett elő Szókratész esetében. Ez a jogintézmény úgy funkcionálhatott, mint előre hozott büntetés.

A kitiltás mint előre hozott büntetés

A fenti idézetek jól mutatják, és mélységében is megalapozták a dolgozatom elején felvetett tézist, és valószínűvé teszik, hogy milyen centrális jelentősége van Szókratész életében a vizsgálódással teli élet tiltás alá kerülésének. Arról tanúskodnak e szöveghelyek, hogy Platón a saját filozófiájában és az államról kifejtett elképzelésében is központi helyet foglal el az elveknek megfelelő élet. E lehetőség és tevékenység nélkül Szókratésznek élnie sem érdemes. Ezen életformájának és életmódjának ellehetetlenülése az élettől való „eltelését” eredményezi. Mi volt, ami őt az élete teljességben lényegileg megakadályozta? Szókratészre mikortól nehezedett rá ez a tiltás? Csak a bűnösnek kimondással, vagy csak az ítélettel, vagy már a vizsgálati szakaszban? Erre válasz, hogy a kitiltás még a tárgyalást és a bírósági döntést megelőzően bekövetkezett. Már az arkhón baszileosz előtt folyó úgynevezett anakriszisz eljárás során kitiltásban részesülhetett, így feltehetőleg nem élhette a vizsgálódással teli életét. Ez a joghátrány ezért előrehozott büntetésként funkcionált, különösen Szókratész vonatkozásában, de más hasonló eljárás alá vontak esetében is. Bűncselekmény, istentelenség volt a tiltás megszegése is, mint azt Andokidész esete mutatja a jogintézménnyel kapcsolatosan, aki a tiltás ellenére részt vett szent cselekményekben és megszegte a tiltott helyen való tartózkodás szabályait, ami aszebeia eljárást vont maga után.²⁵

Perbeszédek a kitiltás hatálya alatt

Szókratész a bíróság előtt is folytatja a megszokott, gyakorolt és módszerként használt beszédmódját, beszédmodorát és kérdező, bábáskodó tevékenységét, azt az elenkhosz szintjére emelve. Mintegy demonstrálva is, hogy nem hagyja abba a vádló és a közösség által sérelmezett tevékenységet. Perében ezt a beszédmodort és védekezési módot alkalmazza. Erre „költői módon” engedélyt is kér a bíróságtól. Az idős filozófus jelzi ezzel is, hogy ugyanolyan módon él a bíróság előtt, mint máskor, tehát a vizsgálódását is folytatja, akkor is ezt követi, ha ezt istentelennek gondolhatják a bírák, illetve a közösség: „Úgyhogy kérve kérlek titeket, athéni férfiak: ha azt halljátok, hogy a védekezés során ugyanazon a módon érvelek, ahogyan a pénzváltók asztalainál, a piacon beszélgetek – ahol sokan hallottatok már engem –, vagy ahogyan máshol szoktam társalogni, ne csodálkozzatok, ne is zajongjatok miatta. Mert így áll a dolog: most állok először törvényszék előtt, hetven éves fejjel, így hát ugyancsak idegen nekem az itt szokásos beszédmodor.”²⁶  Szókratész nem kíván változtatni sem a stílusán, sem a módszerén, tehát azt az életmódot demonstrálja, ahogyan azt eddig tapasztalták tőle az eljárás és a kitiltás előtt, és ezen nem is akar változtatni. Ezt az életmódot és életet kívánja folytatni, mert számára ez a helyes és ne háborogjanak miatta, mert akkor sem változtat ezen. Folytatja ezt annak terhe mellett, hogy tételezésem szerint ki van tiltva a szent helyekről. A másik momentuma a helyzetnek, hogy a bíróság szent helynek minősül, és Arisztotelész korábban idézett szöveghelye szerint is ebben az esetben szent helyen védekezik. Kiemeli azonban, hogy a törvénynek engedelmeskedik, mert védekezni kell és védekezni is fog: „Ám legyen ez úgy, amint az istennek kedves – a törvénynek engedelmeskednem kell, tehát védekezni fogok.”²⁷  Viszont a hagyományos beszédmodor és a védekezés azt is jelenti, hogy védekezés formájában az igazságot keresve vizsgálat alá veszi az athéni népet, a vádlóit, az eljáró tisztviselőt és a bírákat is. A védőbeszédében mondja Szókratész, hogy életmódja nem csak a saját meggyőződése, de Apollón istentől kapott feladata is, hogy ezt az életmódot folytassa. Tehát ez egy istenekben hívő és isteneket tisztelő, tehát istenes eljárás és magatartás. Kiemelve ezzel az istenes fogalmának értelmezési nehézségeit és a vélt tudást, amely rosszabb, mint a tudva nem tudás. Kiélezi ezzel azt a helyzetet is, hogy a közösségnek, illetve a vezetőknek van-e csak joguk értelmezni az Apollónhoz való viszonyt. Ezzel nemcsak azt veti fel, kinek szabad értelmezni az istenest, hanem azt is, hogy kinek az értelmezése a hivatalos, illetve elfogadható. Utal ezzel arra a jóslatra, amelyet démosztársa és gyermekkori barátja, a néhai Khairephón kért és kapott rá vonatkoztatva Delphoiban.²⁸  Így pedig nem egyedül csak a saját meggyőződése az, amely ezt az életmódot kívánja meg a részéről, hanem istentől kapott feladata, kijelölt munkája is a vizsgálódással teli élet, a filozófia. Tehát ez a tevékenysége istenes és jámbor magatartás. Értelmezése szerint akkor követne el istentelenséget, ha meggyőződése ellenére az istentől megalapozott életét megtagadná, és nem folytatná tovább minden áron a feladata elvégzését. Ez a vizsgálattal töltött élet tulajdonképpen a filozófusi élet számára, amelyért többször is képes lenne meghalni, mert istenes. Szókratész filozófiáról alkotott fogalmát is magában rejti a gondolatmenet, illetőleg abból könnyen levezethető. Így gondolkodik: „…mégis úgy gondolom, kötelességem az isten ügyét a legfontosabbnak tartani, mennem kell hát, és folytatnom kell a jóslat értelmének vizsgálatát, mindenkinél, akiről úgy hírlik, tud valamit.”²⁹  Még tovább is fokozza ezt a tézisét, hogy számára lehetetlen a vizsgálódással teli életmódot abbahagyni, mert mint filozófus szűnne meg létezni, ha abbahagyná a tevékenységét és ellenszegülne az isteni útmutatásnak. „[Az] isteni útmutatás szerint vizsgálódva az derült ki számomra, hogy csaknem a legfogyatékosabbak…”³⁰  Ugyanebben a gondolatmenetben Héraklész munkáihoz hasonlítja a tevékenységét: „Mármost fel kell tárnom előttetek bolyongásom egész történetét: mintha kiszabott munkákat kellet volna elvégeznem, hogy aztán mégiscsak megcáfolatlan maradjon a jóslat.”³¹  Szókratész egyértelművé teszi, hogy akkor cáfolódna meg a jóslat, ha a tevékenységét abbahagyná és megnyugodna abban, hogy ő a legbölcsebb. Ha elfogadná a jóslatot ténykijelentésként és nem vizsgálódna, egyben cáfolatát is nyújtaná és saját filozófusi élete is befejeződne, és megszűnne bölcsnek lenni. Ez istentelen is lenne Szókratész felfogása szerint és az életmódját is megváltoztatni kényszerülne, amelyet a fentiek miatt sem nem akar, sem nem tud, mert nem adatott meg a számára a létezésnek a másik formája, mert nem értelmes és nem érdemes azt élnie, mivel nem lenne morális. Követni igyekszik a lehetőségeihez mérten a megszokott életmódját a kitiltás terhe alatt is. Demonstrálja eltökéltségét és következetességét is.

Szókratész hangsúlyozza, hogy sohasem futamodott meg az igazságos feladat elől, ahová a parancsnokai állították: „kijelölték a helyemet, én helytálltam, akár a többiek, és szembeszálltam a halállal, most, amikor mély meggyőződésem szerint az isten jelölte ki a helyemet, hogy filozofálva, magamat és másokat vizsgálva éljek, tehát most ellenben elhagynám a helyem, csak mert félek a haláltól vagy bármi mástól. Igen égbekiáltó volna, olyannyira, hogy igazság szerint ekkor idézhetne valaki jogosan a törvényszék elé, hogy nem hiszek istenek létezésében, mert nem engedelmeskedem az isteni szónak, félek a haláltól, és bölcsnek hiszem magam, miközben nem vagyok az.”³²  „Én soha nem fogok másként cselekedni, ha százszorosan halál fia volnék is.”³³  Szókratész eltökéltségén az ellene indított per és a kitiltás sem változtatott, sőt a fenti szöveghelyekből is kitűnik, hogy inkább megerősödött, elmélyült benne, hogy a vizsgálódással teli életet érdemes csak élni, míg nélküle nem tud, mert „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”³⁴ . A gondolatmenet lényeget összefoglalva úgy tűnik, hogy ez az életmód Szókratész identitását is jelenti, mert ettől az, aki, és számára ez az istenes magatartás, míg negációja az istentelen.

Ahogyan ígérte, hogy engedelmeskedik a törvénynek úgy is cselekedett, védekezett a saját elképzelése és meggyőződése szerint. Szókratész kiemeli, hogy az igazságból nem engedett sem a demokratáknak, sem az arisztokratáknak, különösen nem a zsarnoki hatalomnak. Még akkor is így cselekedett, amikor a védekezés választott formája az adott helyzetben nem biztos, hogy célszerű volt. Gondoljunk csak arra, hogy az arginuszai ügyben is a fejére olvasta a bíráknak, hogy tévedésüket később maguk is megbánták és elismerték. Az ilyen tévedés pedig nem istenes közösségi tévedés. Ugyanez a megbánás és elismerés kellene a bírák döntésében, hogy szerepeljen, de most időben és nem utólag, hiszen Szókratész számára csak a felmentés elfogadható, mert ezzel mentesül a kitiltás hatálya alól és egyedül ez biztosítaná életmódja folytatását. A prütaneionban való ellátás indítványa is a felmentés elvi lehetőségével számol, amely sajnos nem így történt. Megállapították, hogy bűnös az ellene felhozott vádban. Szókratész csodálkozik is, hogy a szavazati arány csak harminc szavazatnyi különbséget jelez. Kitiltás hatálya alatt védekezik és bűnösnek mondják ki a perben. „Mert ugyan nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés szavazaton múlik majd a döntés, hanem sokkal többet vártam. Lám úgy tetszik, ha csupán harminccal több esett volna a másik oldalra, most fel volnék mentve.”³⁵  Ez a két tény, hogy a kitiltás hatálya alatt, mintegy előzetes büntetést kapva mondták ki bűnösnek a teljes vádban, ez a két jogi tény meghatározza a becslési eljárásban az indítványai, az antitimétosz tartalmát és ívét is.

A Prütaneionban való ellátás kérése elvi indítványnak minősül és lényege nem a fennhéjázás területére tartozik Szókratész részéről. Mindenben megfelel a törvénynek és töretlen álláspontjának, hogy mind a kitiltás, mind pedig a bűnösnek kimondása ellenére igazság szerint ártatlan. Elvi felmentési lehetőséget ajánl az igazság talaján állva a bíráknak. Szókratész jogismeretét, jogkövetését, okosságát és megfontoltságát dicséri, hogy ezt az indítványt megteszi. Szókratész még utolsó alkalommal is elvi lehetőséget ad a bíráknak arra, hogy mintegy a bűnösnek kimondása ellenére mégis felmentsék őt az igazság nevében, és megőrizhessék a timéjüket, hogy nem merüljenek el az akraszia mocsarában. Ezzel ismerhetnék el a „tudatlanságukat” az istenes kérdésében. Mert ha a Prütaneionban való ellátást megítélnék, mintegy okafogyottá válnék a kitiltás hatálya és bűnösnek kimondása ellenére felmentő ítélet születhetne. Szókratész azonban ezt az indítványt elvi síkon hagyja meg, mert tényleges indítványként nem terjesztette elő. Álláspontom szerint ez a momentum hűen demonstrálja vádlói feletti szellemi fölényét. Ezután az indítványa után következetesen kizárja a száműzetést, a börtönbüntetést mint lehetőséget, és pénzbüntetést/bírságot indítványoz ténylegesen. A fizetendő összeget egy minában jelöli meg, amelyet barátai kezességvállalása mellett felemel indítványában 30 mina összegre. Ebben az esetben feltételezhetjük, hogy a kezességvállalókat felléptették tanúknak, mivel véleményem szerint egy becslési eljárásban a bíróság előtt nem lehetett a büntetési indítványt tenni és „bekiabálással” kezességet vállalni. Még az esetleges eskü alatti vallomást sem zárom ki a feltételezett tanúvallomások esetén. Ugyanilyen tanúfelléptetési helyzet lehetséges Khaireklész esetében a hivatkozott jóslat kérésének bizonyítására. Ez a válasz lehetséges arra a kérdésre, hogy esetleg felléptethettek-e tanúkat Szókratész perében. Érdekes momentum, hogy Rossellini Szókratészről szóló filmjében Khaireklész tanúként felléptetésre is kerül.³⁶

Szókratész további indítványai aszebeia perében, amely büntetési nemek paritásban lennének a halálbüntetéssel, következetesen kizárásra kerülnek általa és végindítványában már csak pénzbírságot/pénzbüntetést javasol. Annak ellenére, hogy a 30 mina egy komoly pénzösszegű indítványnak tekinthető, mégsem alternatívája a vádindítványban és Anütosz végindítványában szorgalmazott halálos ítélet kérésének. Ahogyan Anütosz kényszerhelyzetbe hozza a bírákat a vád oldaláról, Szókratész is kényszeríti a bírákat az igazság oldalán való fellépésre, nem enged kibúvót. De tudjuk, hogy a halálbüntetésnek nem alternatívája a pénzbüntetés, hanem az életfogytig tartó szabadságvesztés két formája feleltethető meg neki: a tényleges életfogytiglan és a szabadulási lehetőséggel kecsegtető börtönbüntetés. Van a büntetéseknek egy ritmusa, bár-mennyire is szeretnénk, hogy ez ne legyen – illetve anno nem volt. Ha lett volna, akkor egy élet 30 minával lenne egyenlő, mint kiegyezési lehetőség egy vérbosszú alkalmával. De tudjuk, hogy az sem így működött, illetve egy élet nem ekkora összeg. Tehát a vádlók és Szókratész sem hagy kétséget halál vagy 30 mina közötti választási lehetőség tárgyában. Csak a két indítvány között lehetséges a választás a becslési döntésben, harmadik lehetőség nem volt. A bírák is tudhatják, hogy Szókratész esetében a 30 mina kvázi felmentést jelentette volna, a kitiltás hatályának elenyészésével, de a következő hónapban újra eljárás indulhatna Szókratész ellen, mert ő kifejezésre juttatta, hogy milyen filozófiai életmódot folytatna, így újra „rajtakaphatnák” a vizsgálódási tevékenységen. Tehát az elvi indítvány is és a gyakorlati indítvány is a bűnösség kimondása ellenére lényegében felmentést jelentene Szókratész esetében. Ez egy aporiában végződik, mint ahogyan nagyobb részt a szókra-tikus dialógusok esetében történik. Nincs megoldásuk, csak eredményük. Ezzel új helyzet állt elő, mivel a tárgyalás kitűzésének idején tudható volt, hogy az ünnepkör miatt kivégzési moratórium van a szokásjognak, vagy jogszokásnak megfelelően. Kritón és Szókratész köre óvadék letételét indítványozza.

Az óvadék

Szókratész elítélése után a bírósági tárgyalás helyszínén várakozik, hogy a börtönfelügyeletet ellátó tisztviselők – a Tizenegyek – átvegyék és elvezessék a büntetés-végrehajtási intézménybe, amely egyelőre a végrehajtási őrizetét jelentené, a kivégzési tilalom miatt. Ezt az időt használja ki Szókratész gyermekkori barátja és démosztársa, Kritón arra, hogy indítványt tegyen óvadék letétele mellett, hogy az ítélet ellenére Szókratész szabadlábon maradhasson, vállalva és biztosítékot adva, hogy nem szökik meg az ítélet elől. Egy amerikai szerző, Paul Johnson így ír erről: „Tehetős Barátja, Kritón kérelmezte a bíróságnál, hogy a hajó visszatértéig az ő kezessége mellett szabadlábra kerülhessen Szókratész. A bíróság azonban elutasította a kérést. A városi börtönbe vitték, ahol éjszakára bilincsbe verték, nehogy megszökjön.”³⁷  Az információ nagyon hasznos, de sajnos nem nevezi meg az idézet kútfőjét a szerző, ahonnan ezt a fontos információt kapta. Gondot jelent azonban az is, hogy az indítvány tekintetében a döntési jogkört a bírósághoz telepíti. Ebben a kérdésben azonban már konkurálnak a hatáskörök. A bíróságot kizárhatjuk a döntésből, mivel az elvégezte a munkáját, feloszlott és az oboloszok felvételében ügyködnek a bírák, amely a bírói napidíj felvételét jelenti. Igaz, hogy Platón úgynevezett harmadik beszédben szerepelteti Szókratészt, de ez inkább beszélgetés a még ottmaradt bírákkal, mint a bémára fellépve elmondott beszéd. Mint az eddigiekből is láttuk, a bíróság a beszéd végén mindig szavazással dönt. Viszont csak két alkalommal van döntési kompetenciája, a bűnösséget megállapító döntésnél és a becslési eljárásnál. Egyéb szavazásáról nem tudunk, amely a bíróság döntési formája. Így a döntési kompetencia inkább a tárgyalást vezető arkhón, a Theszmothetészek, illetve a Tizenegyek versenyében kell hogy eldőljön a hatáskörért. Ha lett volna a bíróság előtt ilyen indítvány, akkor ebben az esetben a vádlóknak is szerepet kellene kapniuk a beszéd során. Azonban még Platón sem mondja, hogy ilyen eljárásra és döntésre sor került és Xenophón sem említi. Tehát álláspontom szerint a harmadik beszéd „csak beszélgetés” volt, amelyre a várakozás ideje alkalmat adott és nem kellett a perjog engedélye. Paul Johnson Szókratész tehetős barátjának tulajdonítja a kezességvállalást. Amely arra utal, hogy pénzösszeg letétbe helyezéséről van inkább szó, amelynek formája nem kezesség, hanem óvadék. Nem fizetnie kell, ha megszökik Szókratész, hanem elveszti a letett óvadékot. Ebben a vonatkozásban is inkább Gelenczey-Miháltz Aliránnal értek egyet, aki következetesen óvadékról beszél, de az a második próbálkozása Kritónnak.³⁸  Az bizonyos, ha volt ilyen indítvány, azt az illetékes döntésre és hatáskörrel rendelkező hivatalnok vagy testület elutasította. Visszautalnék arra, hogy Szókratész kitiltás hatálya alatt van, ebben az esetben erről is döntést kellett volna hozni. Mivel ezt a „végzést” az arkhón baszileosz hozta, a szabadlábon való tartózkodás indítványa elutasítása is nagyobb valószínűség szerint az ő kompetenciájába tartozhatott. Paul Johnson másik megjegyzése – hogy éjszakára bilincsbe verték, hogy nehogy megszökjön – ütközik Platón tanúságával, aki a Phaidónban arról tájékoztat, hogy állandóan rajta volt a bilincs, csak a kivégzése napján vették le az illetékes hatóság emberei.³⁹  Az óvadék, vagy ahogyan a szerző nevezi, a kezesség elutasítása után Szókratészt a Tizenegyek átszállítatták a város börtönébe.

Barátai az alatt az idő alatt, míg Szókratész végrehajtási őrizetben volt, minden nap látni szerették volna barátjukat és idős mesterüket. Kritón újra kísérletet tett az óvadék felajánlásával, hogy a börtönből Szókratész az ítélet végrehajtásáig, ameddig a kivégzési moratórium megszűnik, nem fog megszökni. Ez tette lehetővé, hogy az idős filozófust barátai és hozzátartozói az egy hónap alatt minden nap meglátogassák. Az indítványt most is démosztársa és gyermekkori barátja tette: „Kritón Szókratész öreg barátja és démosztársa, ő helyezte letétbe az óvadékot a Szókratész elítélése és kivégzése közötti időre, annak biztosítékaként, hogy a filozófus nem fog megszökni a börtönből.”⁴⁰  Természetesen ez két dologban nem akadályozta meg Szókratész barátait; egyrészt, hogy külön kérések alkalmával egyéb ajándékokkal is hajlítsák a felügyeletet a börtönben: „SZÓKRATÉSZ: Csodálom, hogy a börtönőr hajlandó volt beengedni. KRITÓN: Jól ismerem őt, Szókratész, hisz gyakran járok ide, és még egy kis ajándékot is kapott tőlem”⁴¹ , másrészt hogy az óvadék letétele nem akadályozta meg Szókratész barátait, hogy ne próbálkoztak volna különböző gondolatmenetekkel a szökésre biztatás és a besúgó szükhophanták megvesztegetésével.

Miért ne szökjünk meg a börtönből?

Platón Kritón című dialógusa drámai időpontját tekintve az Szókratész végrehajtási őrizetének a végéről szól. A végrehajtási őrizet teljes idejére vonatkozott a Kritón által letett és fentebb már említett óvadék. A dialógus névadójával folytatott beszélgetés egy képletes per keretében összefoglalja, hogy a halálos ítélet hatálya alatt levő Szókratész miért tartja fontosnak a jogkövető magatartást. A filozófus az érvek és ellenérvek megvizsgálása céljából egy rögtönzött, hipotetikus graphé paranomon pertípust idéz meg barátja meggyőzésére, amelynek tárgya, hogy miért ne szökjünk meg a börtönből. Szókratész szép víziója és cselekvési alapjának indokolása ez a gondolatmenet, amely kifejezi viszonyát a kitiltás és az óvadék jog-intézményéhez és a mindkettőjük véleménye szerinti igazságtalan ítélethez.

Szókratész tisztában van az életmódja miatti konfliktusokkal és ugyanolyan határozottsággal vállalja azt, mint a pere előtt. Tudomásul veszi az anakriszisz eljárás alatt bekövetkezett kitiltását és a bírósági tárgyaláson meghozott ítéletét, illetve a dialógus tanúsága szerint az óvadék jogintézményének alapján a szökés tiltására vonatkozó vállalást. A halála közeledtére figyelmeztető Kritón sürgetésére is higgadt bölcsességgel válaszol: „Megmondom. A hajó érkezését követő napon kell ugyanis meghalnom.”⁴²  Nincs benne méltatlankodás, vagy szomorúság és bánkódás, tisztában van a következményekkel és a sorsával. Úgy tekint az eljövendő halálra, amely szerinte a helyes és istenes életmód következménye igazságtalan ítélet alapján, amelyhez ugyanúgy hozzá tartozik ez, mint a Lükeionban beszélgetni. Számára a halál elfogadott, mert szükségképpeni állomás, csak egy kicsit előbb jött, mint az természetesen bekövetkezett volna. Ami a halálnál rosszabb, az a vizsgálódás nélküli állapot a számára. A halál vállalására tudatosan készült, a legbecsesebbnek, a léleknek a gondozásával. Ezért mondja azt egy más szöveghelyen, hogy nem a halál a legrosszabb, ami az emberrel megtörténhet, hanem a vizsgálódás nélküli élet, amelyet nem érdemes megélni. Nem kíván megszökni, mert megtagadása lenne az eddigi életének és felfogásának és ezt semmiképpen sem akarja, mert „élő-halotti” állapotot jelentene. Az élet, amely értelmes, vizsgálódással és vizsgálattal jelenik meg előtte. Az „élő-halotti” állapot, mint erkölcs nélküli élet, amelynek számára így nincs értelme. Ha Szókratész a Püthia kijelentését ténykijelentésnek fogná fel, azonnal cáfolatát adná saját bölcsességének. Ha pedig a szökés mellett döntene, az ugyanúgy cáfolná eddigi életének értelmét. Tehát a vizsgálódás folytatását és az ítélet érvényesülését tekinti istenes cselekedetnek, a tagadást és az ellenszegülést pedig istentelennek. A dialógusnak ezen túl az érdekessége az, hogy Kritón és Szókratész között az Athéni Törvények vonatkozásában egy teljes graphé paranomon, hipotetikus peres eljárás zajlik le, amely pertípust, mint tudjuk, Ephialtész vezette be az athéni jogrendbe i. e. 461–462-ben az arkhónsága idején. A dialógusban lefolytatott beszélgetés Szókratész eltökéltségét is mutatja, mert „hogy nem csak úgy pusztán a szavak kedvéért szónokoltunk, és mindez valójában gyermekes bolondozás volt csupán?”⁴³ . Utal ezzel a kitiltás hatálya alatti védekezésére és a becslési eljárásban tett indítványaira és az óvadék jogintézményére. Szókratész úgy érzi magát, mit a Korübász-papok, akik csak a nekik szóló hangszer hangját hallják meg, amely számukra kedves. Szókratész csak a számára elfogadható és vállalható szavakat hallja meg, mert az isten erre vezérli őt, amely az eddigi út követését jelenti számára, mint egyedüli elfogadható magatartást és utat. Ez az út már a kitiltással mint előre hozott büntetéssel előállt, mert egyedül ez volt számára morálisan vállalható, amely elvitte a végkifejletig. Miután Kritón felveti a szökés lehetőségét, amelyet a besúgó szükhophanták megvesztegetésével kívánt elérni, így fordul barátjához: „De áruld el nekem, Szókratész: talán csak nem miattam és a többi barátod miatt aggódsz, hogy miután elmenekültél, a szükhophanták minket vesznek majd elő, amiért kicsempésztünk téged, és a legjobb esetben is egész vagyonunkkal, vagy annak nagy részével és még egyebekkel kell felelnünk ezért?”⁴⁴  Szókratész egy képzelt perrel bizonyítja, miért helytelen és igazságtalan ez a szökési gondolatmenet. A száműzetésben, amelyhez a szökés vezetne, idegenként tudna csak létezni. Saját polgártársai nem tudták őt elviselni, így máshol is hasonló ellenszenv venné körül. A szökés után nem tudna az erkölcsről és az igazságról beszélgetni, mert pont az erkölcsi alapja hiányozna hozzá. Szókratész azonban hajlandó megvizsgálni egy beszélgetés/per keretében Kritón felvetését. Egyetértenek abban, hogy semmiképpen nem szabad igazságtalan dolgot cselekedni. „SZÓKRATÉSZ: Akkor hát vizsgáld meg a következőképpen: képzeld el, hogy mikor szökni akarunk innen, vagy hogy is nevezzük ezt, elénk állnának az athéni törvények és a város közössége, és megkérdeznék: »Mondd csak, Szókratész, mit forgatsz a fejedben? Vajon mi más lehetne a szándékod ezzel a tettel, amit most megkísérelsz, mint elpusztítani bennünket, a törvényeket és az egész várost, amennyiben rajtad áll? Vagy azt hiszed, hogy fennmaradhat az a város, és elkerülheti a teljes fölfordulást, amelyben a meghozott ítéleteket nem lehet végrehajtani, mert a magánemberek semmibe veszik és lábbal tiporják azokat«?”⁴⁵  Szókratész az ilyenkor szokásos vád részéről szokásos kérdéseket is felteszi és meg is válaszolja azokat. Az ítéleteknek jogerőseknek és végrehajthatóknak kell lenniük, vagy ellenkező esetben meg kell győzni a törvényeket és a várost, hogy helytelenek. A törvények tették lehetővé, hogy Szókratész apja és anyja egybekeljenek és felneveljék a gyermeküket. A taníttatási kötelezettséget is a törvények írják elő. Nem az egyes emberrel egyenlőek a törvények, hanem az egész közösségnek szólnak. Még akkor sem szabad engedetlennek lenni velük szemben, ha a döntést a törvények alapján igazságtalannak érzi. Nincs joga az egyes embernek megtenni a törvényekkel szemben, amit azok megtehetnek vele. Nem szólhatott vissza Szókratész az apjának és a feljebbvalójának, parancsnokának, amit az kívánt tőle, meg kellett cselekednie. Tetszett Szókratésznak a város, mert a kötelező eltávozásokat kivéve sohasem hagyta el azt. Egy város semmit sem ér a törvényei nélkül. Ha nem tudja valaki meggyőzni a törvényeket és a várost azok helytelenségéről, akkor feltétlenül engedelmeskednie kell a döntéseknek. A város engedélyével távozhatott volna Szókratész, de ő büszkén kijelentette a tárgyalása során, hogy nem kíván élni ezzel a lehetőséggel. Hiszen a város, a törvények és a közösség szerződést kötöttek Szókratésszel, amelyet úgymond „lábbal” kötöttek meg és ezt a szerződést teljesítenie kell és nem rúghatja fel, még akkor sem, ha igazságtalannak tartja az ítéletet. A szökés lenne a leghitványabb cselekedet. Ha erre tanítaná az ifjakat, máris igazságossá válna az ítélet. Ha megkísérli a szökést, nem érdemes tovább élnie. A gondolatmenetre Kritón nem tud válaszolni. „KRITÓN: Nincs mit mondanom Szókratész.”⁴⁶  Így a Graphé paranomon Kritón jelképes vereségével ért véget és ez várna mindkettőjükre, ha Szókratész szökést kísérelne meg. Szókratésznek ezt a kitartását és törvénytiszteletét tanúsítja és következetességét igazolja Platón Phaidón című dialógusa is.

A vizsgálattal töltött élet

Platón Phaidón című dialógusa Szókratész utolsó napját idézi a végrehajtási őrizetben a börtönben. A dialógus előtt azonban csupán felsorolás szintjén tekintsük át a vizsgálódással töltött élet jelentőségével foglalkozó platóni dialógusok vonatkozó és jellemző részeit. Ezekben a dialógusokban több szöveghely emeli ki Szókratész következetes felfogását életmódjáról, amely miatt élni érdemes ez pedig a vizsgálattal töltött morális életmód, a filozófia: 1. Menexenosz: „Abban a meggyőződésben tettük ezt, hogy nem érdemes élnie annak, aki szégyent hoz hozzátartozóira, s az ilyennek nem lehet barátja sem emberek, sem istenek között, sem a földön, sem halála után a föld alatt. A mi szavainkra emlékezve tehát, bármi mással foglalkoztok is, mindent derekasan és erényesen kell tennetek abban a tudatban, hogy minden, ami híjával van az erénynek – akár vagyon, akár bárminő foglalkozás –, rút és hitvány. Mert sem a gazdagság nem áraszt díszt birtokosára, ha férfiatlansággal párosul, hiszen más számára, nem pedig önmaga javára gazdag az ilyen ember; sem testi szépség és erő nem illik a gyáva és hitvány emberhez, sőt bántóan hat és még kirívóbbá teszi hitványságát; végül a tudás minden fajtája, ha el van szakítva | az igazságosságtól és a többi erénytől, agyafúrtság csupán és nem bölcsesség.”⁴⁷  2. A lakoma: „Ellenben ez a Marszüasz már nemegyszer olyan állapotba juttatott, hogy úgy éreztem: nem érdemes élnie annak, aki úgy él, mint én. Erre sem mondhatod, Szókratész, hogy nem igaz. Még most is tisztában vagyok vele, hogy ha átengedném fülemet az ő beszédének, nem lenne erőm ellenállni, s ugyanazt élném át megint. Arra kényszerít, hogy belássam: sok mindennek vagyok híjával, s mégis elhanyagolom magamat, csak az athéniak dolgaiban fáradozom. Ezért erőszakkal fogom be fülemet, mint a szirének énekére, s futva menekülök előle, mert különben mellette ülve érne utol az öregség.”⁴⁸  3. Állam: „Az ilyen ember számára – jegyezte meg – ez látszik a gyógykezelés helyes alkalmazásának. – Mégpedig azért – mondtam – mert van neki valami munkája amit, ha nem végezhet el, nem érdemes élnie.”⁴⁹  4. Állam: „Ne vitatkozzunk vele erről – mondtam, – inkább mi magunk tisztázzuk a dolgot: kell-e a gazdagnak gyakorolnia az erényt, és ha nem gyakorolja, élnie sem érdemes, vagy pedig a betegség dédelgetése csupán abban akadályozza az embert, hogy figyelmét az építő – meg egyéb mesterségekre fordítsa, de már Phókülidész parancsának teljesítését nem akadályozza?”⁵⁰  5. Állam: „Ha szervezetünk tönkremegy, nem gondoljuk, hogy érdemes tovább életben maradnunk, még akkor sem, ha bővében vagyunk ételnek és italnak, gazdagságnak és hatalomnak.”⁵¹  6. Állam: „Hát, még ha lényünk azon részének felépítése zavarodik meg és megy tönkre, amely által élünk, hogyan is volna érdemes továbbra is életben maradnunk, amikor mindent megtehetünk ugyan, amit óhajtunk, csak éppen azt nem, aminek folytán a hitványságtól és az igazságtalanságtól megszabadulhatnánk, igazságosságra és erényre tehetünk szert – ha már egyszer ez a kettő olyannak bizonyult, amilyennek fejtegetésünk során láttuk?”⁵²  7. Az államférfi: „AZ IFJABB SZÓKRATÉSZ: Világos, hogy az összes mesterség teljes mértékben elhalna, és nem is tudna újból életre kelni, ha egyszer a törvény tiltaná a kutatómunkát. Így aztán az élet, amely már most is épp elég nehéz többé már egy csöppet sem volna élhető.”⁵³  8. Törvények: „ATHÉNI: Megeshet, hogy egy gazdag apa unokaöccse nem hajlandó a nagybátyja leányát elvenni, mert nagyravágyó tervei vannak, és előkelőbb házasságon töri a fejét. De az is megeshet, hogy azért kénytelen valaki szembehelyezkedni a törvénnyel, mert a törvényhozó rendelkezése a legnagyobb szerencsétlenséget okozná, ha például arra kényszerítené, hogy elmebeteg rokonát vegye nőül, vagy olyasvalakit, aki egyéb súlyos testi vagy szellemi csapással van megverve, amik elviselhetetlenné teszik az életét.”⁵⁴  9. Hetedik levél: „Annyi bizonyos, hogy nekem legalábbis semmiféle munkám nincs e kérdésről, és nem is lesz soha, szavakkal ugyanis nem lehet kifejezni, ahogyan más ismereteket, hanem az érte szakadatlanul végzett közös munka és életközösség eredményeként villan fel a lélekben, hirtelen, mint a kipattanó szikra által keltett világosság, s önmagától fejlődik.”⁵⁵  10. Ugyanebbe a sorba illik bele Platón már fentebb említett Phaidón című dialógusa is. Híre ment ugyanis barátai és ismerősei között, hogy Szókratész a kötelezően megírandó írásbeli ellenkérelme megalkotása, apológiája után további írásokat is alkotott a végrehajtási őrizet ideje alatt. „IV. Ekkor Kebész vette át a szót: – Zeuszra Szókratész – mondta –, jó, hogy eszembe juttatod. Mert már mások is érdeklődtek a költemények felől, amelyeket írtál, versbe szedve Aiszóposz meséit, meg az Apollónhoz írt könyörgésed felől, és legutóbb Euénosz is, hogy miféle meggondolás alapján írtad őket, épp miután ide kerültél, holott azelőtt soha nem írtál verset. Ha tehát fontosnak tartod, hogy legyen mit válaszolnom Euénosznak, amikor ismét megkérdez – mert meg fog kérdezni, biztosan tudom –, mond meg, mit válaszoljak. Mond hát meg neki – szólt –, kedves Kebészem, az igazat, hogy nem azért írtam, mintha vetélytársa akarnék lenni, akár neki magának, akár a költeményeinek, hiszen tudtam, hogy ez nem volna könnyű, hanem hogy bizonyos álomlátásaimról kifürkésszem, mit jelentenek, és a mulasztás bűnébe ne essem, ha ezt a múzsai tevékenységet rendelnék el újra meg újra. Mert a következőről van szó: gyakran keresett fel elmúlt életemben ugyanaz az álomkép, hol ilyen, hol olyan alakot öltve magára, de mindig ugyanazt mondta: »Szókratész – szólt –, folytass múzsai tevékenységet, és azon munkálkodj«. És én mindmostanáig úgy éreztem, hogy arra szólít fel és buzdít, amit csináltam: ahogyan a futókat buzdítják, úgy buzdít engem is az álmom arra, amit amúgy is csinálok: hogy múzsai tevékenységet folytassak, minthogy a filozófia a legnagyobb szabású múzsai tevékenység, és én azt műveltem. Most miután meghozták az ítéletet, és az isten ünneplése elhalasztotta a halálomat, úgy vélekedtem nem szabad engedetlennek lennem, ha az álom történetesen a közkeletűbb múzsai tevékenységnek a művelését parancsolná nekem újra meg újra, hanem meg kell tennem: mert biztonságosabb, ha nem távozom el, míg meg nem tisztítom magam azzal, hogy költeményeket írok, engedelmeskedve az álomnak. Így hát először annak az istennek a tiszteletére írtam költeményt, akinek épp készült az áldozat; az isten után pedig, minthogy beláttam, hogy a költőnek, ha költő szeretne lenni, meséket kell megverselnie, nem pedig gondolatmeneteket, de jó magam nem vagyok meseköltő, hát inkább, ami kézenfekvő volt, és amit tudtam is, Aiszóposz meséit szedtem versbe, sorra, ahogy épp eszembe jutottak.”⁵⁶  Még egy érdekes dolgot üzen Szókratész Euénosznak: „V. Tehát ezeket mond meg, Kebész, Euénosznak, és hogy éljen boldogul, és ha eléggé okos, mielőbb követ engem.”⁵⁷  Az, hogy Euénosz kövesse őt, kettős értelmű. Egyfelől arra vonatkozik, hogy a múzsai tevékenységek közül térjen át a filozófiai múzsai tevékenységre a szofista, másfelől, ha erre nem lát lehetőséget, akkor inkább haljon meg, mert másképpen nincs értelme az életnek, amely nélkülözi a filozófiai vizsgálatot. Ez pedig mások és önmaga együttes vizsgálatát egyszerre jelenti. Szókratész még azt az ígéretét is betartotta, mind saját magának, mind pedig az athéniaknak, hogy amíg él, nem fogja abbahagyni a filozofálást. Ha azt kérdezzük, hogy ez miért van így, Szókratésztől/Platóntól egyértelmű választ kapunk: mert „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”⁵⁸ .

Összegzés

Hibás gondolatmenetnek tűnik, hogy Szókratész ellen dilettánsok és csekély értelmi képességű emberek kocsmai összebeszélés alapján indítottak pert. A vádlók az athéni jogot kiválóan ismerhették, hiszen minden valószínűség szerit az amnesztiatörvényen kívül a 11. alkotmányreformban tevékenyen részt vett közülük Anütosz, mint a vádló egyik segítője és „háttér-embere”. A kitiltás intézményének alkalmazhatóságával is tisztában voltak és tudatosan kalkulálták annak lehetőségét. Álláspontom szerint a vád jogászi mestermunka. Az előítélet „gerjesztése” és annak a vádlók általi felhasználása a laikus 500 tagú dikasztérion esetében is tudatos politikai kombináción alapul. Feltételezhető, hogy Szókratész életének értelmét a kitiltással már az előtt „elvették,” mielőtt elítélték vagy meghalt volna. A legvalószínűbb kombináció az lehetett, hogy nem várja meg a pert, hanem eltávozik. Vádlói úgy tűnik, hogy az öreg filozófust ebből a szempontból félreismerték. Az óvadék kétszeri felajánlása és abból egy elfogadása barátai eltökéltségét és kombinációs készségét dicséri. Vádlóinak is reményt adhatott, hogy mégis önkéntes száműzetésbe vonul Szókratész. Ebben is tévedtek, mert ezt a lehetőséget is a maga javára fordította, betartotta az ígéretét, hogy haláláig nem hagyja abba a filozófiai vizsgálódási tevékenységet. Ezzel írásokat is hátrahagyott, mivel az eredeti tevékenységében akadályoztatva volt. Bebizonyította, hogy vizsgálódással élte le a teljes életét, mert „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”⁵⁹ .

Laczó József, jogász, a Magyar Jog- és Államtudományi Társaság tagja, PhD-aspiráns