Az önálló ügyészség gondolata egy elfeledett javaslatban

Az önálló és független ügyészség

A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel felállított önálló és független ügyészség 2021-ben ünnepli 150 éves jubileumát. Az ügyészség önállósága ma alkotmányos önállóság, az ügyészség a legfőbb ügyész vezetése alatt álló, bármely más állami szerv irányító hatalmától mentes, független intézmény. Léte, státusza, lényeges feladat- és hatásköre közvetlenül az Alaptörvényből adódik, a legfőbb államirányításban vesz részt, és a hasonló alkotmányos státusszal rendelkező állami szervekkel együtt kifejezi és alakítja az állam lényegét, vagyis az ügyészség az állami szervek körén belül ügynevezett alkotmányos állami szerv.¹

Ezzel szemben az 1871-ben kialakított intézmény még nem érte el az alkotmányos önállóság szintjét – és ennek oka nem az írott alkotmány hiánya volt. A korabeli ügyészség ugyanis az igazságügyi kormányzattól alkotmányjogi értelemben nem volt teljesen független, önállóságának lényegi elemét a bíróságtól való függetlenség jelentette.² Ennek jelentősége azonban korántsem elhanyagolható, mivel a bíróságtól független ügyész a régebbi magyar jog közvádlóival, tiszti ügyészeivel szemben éppen ez által nyeri el valóban elkülönült vádfunkcióját a büntetőeljárásban.

Az önálló és független ügyészség gondolati előzményei

Az ügyészség 1871-ben kialakított függetlenségének fenti lényege azt is jelenti, hogy ha annak a hazánkban esetleg korábban fellobbant gondolati előzményeit szeretnénk felkutatni és vizsgálni, akkor nem az alkotmányos önállóság magasabb mércéjét kell elővennünk, hanem a vádló és a bíró viszonyára vonatkozó eljárásjogi nézetek között is keresgélhetünk.

Az önálló ügyészség intézményesítése előtti időkben a bíró és a közvádló viszonyának leírására jó kiindulási pontként szolgál a Kolozsvári Református Kollégium tanárának, Huszti Andrásnak 1742-ben megjelent Jurisprudentia Hungarico Transilvanica (magyar-erdélyi jogtudomány) című könyve.³ Az opus kevéssé ismert, mivel az 1742. évi dévai református zsinat elkoboztatta és – néhány fennmaradt példány kivételével – megsemmisíttette azt.⁴ Tudományos jelentőségét azonban Finkey Ferenc nem kevesebbre értékelte, mint hogy az tudományos szempontból magasan felette áll három neves kortársa, Huszty István, Tarnói Gochetz Gábor és Bodó Mátyás szélesebb körben ismertté vált jogtudományi műveinek.⁵

Huszti a művének a perekről szóló 27. címében rögzíti, hogy a pert három főszemély, a bíró, a felperes és az alperes alkotja, majd e tételhez két kiegészítést – vagy ahogy ő nevezi, ellenvetést – fűz. Egyrészt megjegyzi, hogy a perben további, kevésbé fontos személyek vehetnek részt, akik nem tartoznak elsődlegesen a per lényegéhez, így például az ülnökök, jegyzők, ügyvédek, tanúk és mások. Másrészt – és témánk szempontjából ez a lényegi megállapítás – kiemeli, hogy a bűnvádi perekben csak két főszemély szerepel, a vádlott és a bíró, aki egyben a felperes helyett is eljár.⁶

A sértetti vádképviseletet egyre szélesebb körben felváltó magisztrátusi keresetek elterjedésével a 17. század elejétől a büntetőügyek jelentős részét felölelő megyei gyakorlatban például ez azt jelentette, hogy előbb a bíróként eljáró alispán (vagy kivételesen a főispán) helyett és nevében saját ügyvédje emelte és képviselte a vádat.⁷ Majd a 17. század végén, a 18. század elején a magisztrátus által meghatalmazott prókátort mindinkább felváltotta a vármegye közgyűlése által a megyei ügyvédek közül választott tiszti ügyész. A tiszti ügyész azonban továbbra is a főispán vagy az alispán nevében emelt vádat, vagyis formálisan a keresetet maga a bíró nyújtotta be.⁸ A 18. század közepétől kezdődően aztán a vádformulából egyre inkább kimaradt a főispánra vagy alispánra hivatkozás, de ténylegesen továbbra sem valósult meg a vádhatóságnak a bírótól (a magisztrátustól) való függetlenedése.⁹ Mondhatjuk tehát, hogy minden olyan elgondolás, ami az előbbieknél közelebb visz a közvádlónak a bírótól való függetlenedéséhez, az önálló ügyészség felállításának gondolati előzménye lehet.

Az 1795. évi büntetőkódex-tervezet

Hazánkban II. József halálát követően, az 1790-es évek legelején kezdődött meg az első olyan büntetőkódex kimunkálása, amely a szokásjog és a gyakorlat összegyűjtése (és legfeljebb néminemű továbbgondolása) helyett már valódi kodifikációs terméknek tekinthető, és amely a büntető anyagi és eljárásjog többé-kevésbé átfogó és kizárólagos szabályozására irányult.¹⁰ A kodifikációban a kor legkiválóbb jogtudósai és egyben legjelesebb gyakorlati szakemberei közül részt vett Szirmay Antal és Reviczky József is.

Munkájuk eredménye az 1795. évi büntetőkódex-tervezet lett, amelyben ugyan tettenérhetők a felvilágosodás büntetőjogának egyes vívmányai, mégsem szakadt el teljesen a szokásjogi hagyománytól, egyfajta átmenet a régi magyar jog és valamiféle új – közkeletű megnevezéssel felvilágosult – magyar büntetőjog között. Ahogy Korsósné Delacasse Krisztina megállapítja, a tervezet nem teljesíti maradéktalanul „a modern törvénykönyvekkel szemben támasztott ama elvárásokat, hogy jussanak el az absztrakció magas fokára, bírjanak konzekvens fogalomkészlettel, és tökéletesen érvényesüljenek bennük a korszerű büntetőjogi elvek”¹¹. E kettős jelleg a sajátos társadalmi közegből (is) adódott: a nemesség saját előjogait védve nem kívánt lényegbevágó büntetőjogi reformot végrehajtani, míg a kodifikációs bizottság nyitottabb volt a haladó megoldásokra.¹²

Még a tervezetet kiemelkedő fontosságúnak nevező Hajdu Lajos is túlzónak nevezi azokat a megállapításokat, amelyek szerint a tervezet alkotóit a francia szellemi befolyás, illetve az emberi jogok és a jogegyenlőség elmélete hatotta át, végső soron egyazon szintre emelve a tervezetet az 1791-es francia Code Pénal-lal.¹³ A tervezetet ugyancsak méltató Finkey Ferenc azt is megjegyzi, hogy nagyon kérdéses az, hogy a szerkesztők egyáltalán ismerték-e az 1791-es francia büntetőtörvényt, annyi mégis bizonyos, hogy annak szellemi alapján dolgoztak ők is.¹⁴

Minden előremutató jellemzője ellenére az 1795. évi tervezetben a vádhatóság tekintetében nem találunk a korábbiaktól közjogi értelemben jelentősen eltérő megoldást. A tervezet eljárásjogot tárgyaló első részének vádemelésről szóló VIII. szakasza igen sommásan csak annyit rögzít, hogy a Királyi Ítélőtáblára tartozó ügyekben a királyi fiscust (ehelyütt értsd: ügyészi hivatalt), egyébként pedig az adott ügyre ítélkezési hatalommal felruházott joghatóság (bíróság) fiscusát illeti a vádemelés joga.¹⁵ E megfogalmazás – bár nem szervezeti törvényről, hanem büntetőjogi kódexről van szó – rendkívül keveset mond a vádlói intézményről, de egyértelműen azt tükrözi, hogy a vádlóként eljáró fiscus (illetve a személyében eljáró fiscalis) intézményesen továbbra is a bírósághoz tartozik, nem független attól.

A fentiek alapján az 1795. évi büntetőkódex-tervezet, amely végül soha nem került az országgyűlés elé, még törvénnyé válása esetén sem – legalábbis eredeti szövegezésében és megoldásaival nem – hozott volna jelentős változást az ügyészség közjogi állása tekintetében.

Az elfeledett 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat

Kevéssé ismert az a tény, hogy a magyarországi 1795. évi büntetőkódex-tervezet munkálatainak kezdetével lényegében egy időben az 1791. évi erdélyi országgyűlés is felállított egy a büntetőjogi kodifikációt előkészítő bizottságot Erdély és a Partium büntető anyagi és eljárásjogának kodifikálása végett. Az előkészítő bizottság már 1793-ra elkészítette a tervezetet, azt azonban csak az 1810/11. évi erdélyi országgyűlés tárgyalta meg 1810. december 5. és 1811. január 15. közötti ülésein, majd a módosított és kiegészített szöveget¹⁶ az 1811. július 17. napján a 42. törvénycikkel fogadta el.¹⁷ Ez az opus tehát, szemben a magyarországi tervezettel, már kódex-javaslatnak nevezhető, mivel annak országgyűlés általi elfogadására és uralkodói szentesítés végett történő felterjesztésére is sor került.

Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslatban az 1795. évi magyarországi tervezethez hasonlóan a korábbi századok „feudális” büntetőjogának elemei keverednek a felvilágosodás egyes büntetőjogi megoldásaival. Ugyanakkor az erdélyi javaslat olyan előremutató megoldásokat is tartalmaz, amelyek még az 1795. évi tervezetben sem szerepeltek, például a processzuális szemlélettel szakítva az anyagi jogot az eljárásjog szabályai előtt tárgyalja, az anyagi jogot valódi általános részre és az egyes bűncselekményeket tárgyaló, eljárásjogias elemeket már csak elenyésző mértékben tartalmazó különös részre osztja, alapvetően szakít a tortúra intézményével, visszaszorítja a halálbüntetés, különösen a súlyosított halálbüntetések alkalmazását, illetőleg egyes rendelkezéseiben már visszaköszönnek a mai büntetőjogunkban is alapvetőnek tekintett elvek, mint a nullum crimen, a nemo tenetur vagy az onus probandi elvei. Az 1811-ben elfogadott erdélyi javaslat végső változatának kidolgozásánál már valóban mintául szolgálhatott – és Nánási László szerint egyes teljesen megegyező szövegű rendelkezéseik tanúsága szerint szolgált is – az 1810-ben elfogadott francia Code Pénal.¹⁸

Törvényerőre azonban az erdélyi büntetőkódex-javaslat sem emelkedett, mert annak szentesítése az országgyűlés munkájának befejezése után elmaradt, majd több mint két évtized múltán I. Ferenc az 1834-ben kelt leiratával üzente meg az akkor összehívott országgyűlésnek, hogy a javaslatot – mivel részben a megalkotása óta eltelt hosszabb idő miatt sem felel meg a kor legújabb kívánalmainak – nem fogadja el, és inkább egy újabb kódex kidolgozását javasolja.¹⁹

I. Ferenc kritikája a kódex-javaslat több megoldása tekintetében bizonyosan helytálló volt, a javaslat továbbra is számolt a földesúri bíráskodással, megtartott egyes testfenyítő- és megszégyenítő büntetéseket, meghatározta az egyes bizonyítékfajták értékét, valamint számos tekintetben fenntartotta a nemesek és nem nemesek közötti rendi különbségtételt. Amely része azonban – legalábbis mai szemmel – aligha volt meghaladott, sőt kifejezetten előremutatónak nevezhető, az éppen a közvádlóra vonatkozó rendelkezéseinek köre.

Az erdélyi büntetőkódex-javaslat és a magyar jog

Mielőtt megvizsgálnánk az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-tervezet közvádlóra vonatkozó rendelkezéseit, feltétlenül ki kell térni arra, hogy mennyiben kapcsolható össze ez a javaslat a magyar joggal.

Bár a 16. századtól (a királyi) Magyarország és Erdély különféle formációkban alapvetően külön igazgatás alatt álltak, részben, de nyilvánvalóan a közös szokásjogi előzményekből is eredően, az erdélyi jog és jogtudomány nem szakadt el teljesen a magyar jogtól és jogtudománytól. A mohácsi vészt követő kor magyarországi és az erdélyi jogának közös előzményeit egészen Szent István koráig visszamenően kereshetjük, későbbi hatása miatt azonban leginkább Werbőczy István jogkönyvnek tekinthető és a gyakorlatban ekként is hasznosított, az 1811. évi javaslat által is többször hivatkozott Hármas-könyve (1514) emelendő ki. Ahogy a Szent Korona többi országában, úgy Erdélyben sem lépett hatályba törvényként a Hármaskönyv, de a gyakorlatban a kezdetektől fogva használták jogforrásként.²⁰ Bár túlnyomó részben a nemesi magánjog szokásjogi szabályait foglalja össze, a szerző számos helyen definiál vagy magyaráz egyes nem magánjogi jogintézményeket, sőt Werbőczy művében erőteljesen közjogias és kifejezetten büntetőjogi kérdések is bemutatásra kerülnek, bár ezeknél is gyakran felfedezhető valamilyen magánjogi-vagyonjogi összefüggés. Balogh Elemér szerint pedig Werbőczy a büntető anyagi jogi kérdéseket is zömében perjogi megfogalmazásban közli.²¹

A Hármaskönyv nem csak egy az erdélyi jog forrásai között. Dósa Elek az általa részletesen feldolgozott „erdélyhoni” jogtudomány forrásainak (az országos törvények és a szokásjog) egész rendszerét Werbőczy művének jogforrás-tanára építi fel: a 16. századig terjedő időszak törvényi és szokásjogi forrásait tulajdonképpen azzal egyezően határolja be, magát a Hármaskönyvet pedig a régi magyar királyok végzeményei után, az országos törvények között sorolja fel.²²

Említést érdemel még Kithonich János királyi jogügyigazgatónak a bíróságok polgári és büntetőügyekben alkalmazott gyakorlatát néhány anyagi jogi utalással kiegészítve tárgyaló, nagyrészt a Hármaskönyv magyarázatán alapuló, de a két mű születése között eltelt évszázad újabb dekrétumaikat is figyelembe vevő tankönyv-jellegű munkája, a Directio Methodica (1619).²³ Kithonich sem a büntető anyagi- és eljárásjog kimerítő elemzésére törekszik, de érint ilyen kérdéseket is, műve pedig a joggyakorlatra és a későbbi tudományos munkákra is hatott, kimondottan sokszor hivatkozza például a fentebb említett kolozsvári jogtudós, Huszti András az erdélyi magyar jogtudományról szóló könyvében.

A 17. században aztán Erdélyben a Hármaskönyv mellett olyan, a büntetőjogot a magánjoggal vegyesen tárgyaló sajátos erdélyi jogforrások és szokásjogi gyűjtemények jelentek meg, mint Bethlen Gábor perrendtartása, a Specimen Juridici-processus (1619), illetve az Approbatae Constitutiones²⁴ (1653) és a Compilatae Constitutiones²⁵ (1669) gyűjteményei. Ezzel szemben, amíg a magyarországi gyakorlatra például a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára kiadott büntető rendtartásból (Ferdinandea, 1656) Kollonics Lipót esztergomi érsek által 1687-ben latinra fordíttatott, törvényként hatályba nem lépett, de a Corpus Juris Hungarici gyűjteményébe felvett Praxis Criminalis is jelentősen hatott, Erdélyben ennek közvetlen alkalmazását a jogtörténet-tudomány eleddig nem mutatta ki.²⁶

Mindezek alapján kijelenthető, hogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat a speciális erdélyi jogi gyökerei – és a már említett francia minta – mellett erőteljes magyar jogi gyökerekkel is rendelkezik.

Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciója

Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat első, anyagi jogi része egy rövid utalást tartalmaz a közvádra vonatkozóan. A büntetőjog általános fogalmait tárgyaló első cím büntetőjog tárgyáról szóló első cikkének 1. és 2. §-ai szerint a büntetőjog a közbűncselekmények ismérveit, megítélésük és büntetésük módját és mértékét meghatározó törvényeket jelenti, a közbűncselekmények pedig olyan tiltott cselekmények, amelyek a közálladalmat, annak belső rendjét és békéjét közvetlenül vagy közvetve sértik, és amelyeket közönséges tiszti keresettel üldöznek.

A büntetőügyek közvádlóira és a közönséges keresetekre vonatkozó további szabályokat már az eljárásjogi rész büntető igazságszolgáltatásról szóló első címének negyedik cikke tartalmazza négy szakaszban. Ezek közül az 1. § szerint az erdélyi felsőbb bíróságok – így az Országgyűlés, a Királyi Kormányzóság felülvizsgálati bírósága és a Királyi Ítélő Tábla – előtt a főügyigazgató (Director Ordinarius, Fiscalis Director) jár el mint az ország közvádlója. A fő-ügyigazgató továbbá felülvizsgálja az alsóbb bíróságok elé vont elkövetőkkel szembeni vádakat, illetőleg meginti és a törvény erejével üldözi a törvényhatóságok közvádlóit, ha kötelességüket elhanyagolják.

Témánk szempontjából legnagyobb jelentőséggel kétségtelenül a 2. § bír, amely kimondja, hogy az alsóbb bíróságok előtt a korábban eljáró valamennyi közvádló helyett a büntetőügyek gondosabb és gyorsabb intézése végett minden más kötelezettségüket elvéve, csakis a büntetőügyek intézésére, megfelelő fizetséggel ügyészeket (Fiscales) kell állítani. Ezt követően a normaszöveg meghatározza az ügyészek legfontosabb feladatait. Először: ama bíróság területén, amely mellett működnek, a bűncselekményekről felvilágosítást szerezni, a főügyigazgatóra tartozó ügyeket annak jelenteni, rendelkezéseinek engedelmeskedni és vele szemben a fegyelmet megtartani. Másodszor: a bűncselekmény miatti kivallatásokat késlekedés nélkül lefolytattatni. Harmadszor: a súlyosabb körülmények által terhelt bűnösöket befogatni és őrizet alá vonatni. Negyedszer: ugyan mindig a hivatali elöljáró, a tiszti kar és a helyi tisztviselő tudomásával, de saját neve alatt, hivatalból törvényes keresetet emelni az eljárás alá vont bűnösökkel szemben, e keresetek gyorsítását és megvitatását szorgalmazni. Ötödször: közreműködni az alsóbb bíróságokról fellebbezés vagy folyamodvány mellett feljebb vitt ügyek mielőbbi átadásában, az ügyek befejezése után pedig a törvényes végrehajtásba vonásban. Hatodszor: a rabok és más közönséges keresetnek alávetettek jegyzékeit negyedévenként a törvényszékeknek és a tisztviselőknek bemutatni a Királyi Kormányzóságnak megküldés végett, azokat a főügyigazgatónak is megküldeni, és szükség esetén a Királyi Kormányzóság által kért további felvilágosítást megadni.

A 3. § rögzíti, hogy a közönséges keresetek közvádat foglalnak magukban, törvényes és alapos indokok nélkül nem indíthatók, a főügyigazgató pedig különösen a köztisztségeket viselő, nemes vagy más tiszteletreméltó személyekkel, a kivételes esetekben vádolható városokkal, mezővárosokkal vagy más közösségekkel, illetve ezek tisztviselőivel szemben a kormányzó és a Királyi Kormányzóság tudomása és engedelme nélkül közönséges keresetet nem emelhet. Az ügyész eljárásában továbbá ügyelni kell arra, hogy alapos gyanújelek nélkül még a földműveseket se gyötörjék közönséges keresettel vagy fogsággal; ugyanakkor akik közönséges keresetre érdemesek, semmiféle elnézés vagy hanyagság miatt meg ne meneküljenek.

Végül a 4. § a 3. §-ban megkezdett törvényességi gondolatot általánosabb szintre emelve és a közbűncselekmény anyagi jogi definíciójára is reflektálva lényegében a vád és a vádképviselő törvény általi kötöttségét rögzíti, amikor kimondja, hogy büntetőügy közönséges keresetének tárgya az e törvény első részébe felvett bűncselekmény lehet, a bűncselekmények felismerése, felderítése, valamint bírói üldözése és büntetése pedig a következő cikkek – vagyis a kódex eljárásjogi része – szerint történik.

Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kódex-javaslat az előbb hivatkozott 2. cikk ellenére sem biztosít az ügyészeknek teljes vádmonopóliumot. Az eljárásjogi rész első címe erdélyi büntetőbíróságokat és azok ügyköreit tárgyaló első cikkének 3. §-a ugyanis egyes ügykörökben fenntartja a földesúri bíráskodás lehetőségét, amely fórumokon a vádképviseletet továbbra is a földesúr vagy embere (uradalmi ügyésze) látja el.

Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciójának értékelése

Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat szerint tehát a – földesúri törvényszék eljárása kivételével – a korábban az egyes bíróságok mellett eljáró és ténylegesen a bírósághoz tartozó közvádlókat felváltanák a rendes fizetésért eljáró ügyészek. E kitétel arra enged következtetni, hogy fizetésüket nem a bíróságtól kapják, immár nem annak szervei. Továbbá míg a 17–18. századok fordulóján felállított tiszti ügyészi hivatalok a büntetőeljárási szerep mellett egyéb feladatokat (árvák jogvédelme, közalapítványok felügyelete stb.) is elláttak,²⁷ az uradalmi ügyészek pedig a földesúr mindennemű ügyeit általában is intézték, addig ezek az ügyészek kizárólag közvádlói feladatot látnának el és e jogkört – a földesúri törvényszéki eljárás kivételével – kizárólagosan gyakorolnák. A közvádlói fellépés egyszerre joguk és kötelezettségük is.

Feladataik kisebb-nagyobb intenzitással a vád előkészítésétől egészen a végrehajtásban való közreműködésig kiterjednek, fő feladatuk pedig nyilvánvalóan a hivatalból, saját névvel történő vádemelés, majd a bíróság előtti vádképviselet. Tevékenységük kifejezetten a törvényhez kötött, továbbá a hivatali elöljáró, a tisztikar és a helyi tisztviselő számára átlátható, azért a főügyigazgató és végső soron a Királyi Kormányzóság irányában felelősek, felettük a fő-ügyigazgató egyedi ügyek szintjén is felügyeleti jogkört gyakorolhat.

Míg manapság az ügyész közvádlói funkciójának szabályrendszere többszintű, az alkotmányos szabályoktól (Alaptörvény) a szervezeti és személyzeti törvényeken (Ütv., Üjt.) át a konkrét eljárási törvényig (Be.) terjed, addig az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat mindezeket, tehát az ügyészi tevékenység közjogi alapjának egyes elemeit is egy helyen, a büntetőeljárás szabályai között írja le. Teheti ezt egyfelől azért, mert az írott alkotmány és az írott szervezeti törvények még nem jelentek meg az erdélyi (sem a magyar) jogban, így az újszerű intézményt a büntetőeljárási kodifikáció útján lehetett (volna) becsempészni a jogrendszerbe, másfelől és leginkább azért, mert ahogy a javaslat egyértelműen ki is mondja, az ügyész kizárólag büntetőeljárásbeli feladatokat lát el.

Látni kell, hogy a kódex-javaslat az ügyészek közjogi státuszával kapcsolatban nem rendez minden kérdést (például a kinevezésük, hivataluk, egymáshoz való viszonyuk kérdéseit), így ezek további – és nem feltétlenül a büntetőjogi kodifikációért felelős előkészítő bizottságra tartozó – jogalkotást kívántak volna. Ugyanakkor az ismertetett szabályokból egyértelműen a korábbitól közjogi tekintetben különböző, az 1871-ben megvalósulthoz közelebb álló ügyészi, közvádlói intézmény rajzolódik ki.

Az erdélyi büntetőkódex-javaslat utóélete

Minthogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat uralkodói szentesítésére – ahogy erről már szó volt – nem került sor, az erdélyi gyakorlatban nem is valósult meg a közvádlói koncepciója, ekként pedig a (királyi) magyarországi gyakorlatra sem volt esélye hatni.

A kódexjavaslat mellett a büntetőkodifikációért felelős bizottság kidolgozta az 1811. évi (erdélyi) XLII. törvénycikk tervezetét is, amely a kódex hatálybalépésével kapcsolatos rendelkezéseket határozta meg. Ennek 2) bekezdése szerint: „…hogy pedig eme büntető törvény mindenkinek, akiket érint, minél pontosabban tudomására és értésére jusson, az eljárási rendet illetően az előző törvénycikkben meghatározott időben és módon ez a büntető törvény is lefordítandó magyar nyelvre is, és úgy latin, mint magyar nyelven kinyomtatandó”.

Uralkodói szentesítés hiányában azonban e törvénycikk javaslata sem emelkedett törvényerőre, és hivatalos magyar nyelvű fordításának kiadása is elmaradt.

Azt is már csak a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek az erdélyi jog történetét feldolgozó újabb keletű könyvében közreműködött, a büntetőjog kutatásában és feldolgozásában részt vett Nánási László szóbeli elmondásából idézhetem fel, hogy Jakab Elek történész a 19. század utolsó éviben állítólag talált arra vonatkozó utalást, hogy az 1820-as években készült egy magyar nyelvű szövegváltozat a kódex-javaslatból, azonban az nyomtatásban nem jelent meg, a magyar nyelvű kéziratot pedig már a 19. század végén sem sikerült felkutatni. Nem meglepő ezért, hogy a kódex-javaslat a magyar jogtudományi irodalomban gyakorlatilag ismeretlen maradt.

Meglepőbb talán, hogy a kódex-javaslat az erdélyi jogtudományra sem tudott jelentős hatást gyakorolni. Annak országgyűlési elfogadása után éppen fél évszázaddal Dósa Elek például az erdélyi perjogot tárgyaló művében a perbeli személyekről szólva a felperesség körében a magánszemély felperestől megkülönbözteti a „közfelperest”, aki olyan „hivatalnok, aki hivatali kötelességénél fogva folytatja a reá bízott ügyeket”.²⁸ Közfelperesek pedig – ahogy írja – a közügyigazgató, az alispán, az alkirálybíró, a szabad királyi városokban egy tanácsnok, illetve az egyházi közfelperesek.²⁹ Dósánál tehát még a 19. század második felének elején is jól kirajzolódik a bíróságtól függetlenné nem vált közfelperesi funkció, lényegében a tiszti ügyészi rendszer fennmaradása, és az ennél jóval előremutatóbb kódex-javaslat megoldásáról említést sem tesz.

Zárszó

Zárszóként – az önálló, független magyar ügyészség felállításának 150. évfordulójára is gondolva, és semmit el nem véve annak jelentőségéből – érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen pályát futhatott volna be akár Erdélyben, akár Magyarországon az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlóra vonatkozó megoldása, amely szemléletében nem csupán a gyakorlati és tudományos előzményeken, Huszti és Meznerics gondolatain, de az időben jóval későbbi, Dósa által leírt valóságon is jócskán túlmutatott.

Ahogy ugyanis a magyar és az erdélyi jog közös gyökereiről szó esett, azt is érdemes felidézni, hogy az 1867-es kiegyezéssel Erdély – igaz, az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül – ismét Magyarország részévé vált. Ezért nem csupán annak gondolatával játszhatunk el, hogy vajon az erdélyi büntetőkódex-javaslat törvénnyé emelése esetén a magyar gyakorlat és jogalkotás figyelembe vett volna-e és esetleg részben vagy egészben átvett volna-e 1811 után az erdélyi gyakorlatban működő közvádlói intézményt. Gondolhatunk arra is, hogy a magyarországi és erdélyi országrészek újraegyesítését követő jogalkotás és államszervezet-alakítás során esetleg mintául és szervezeti előzményként tekintettek volna a kolozsvári országgyűlés által kimunkált, már működő megoldásra. Az 1871-ben újra Magyarország részét képező erdélyi országrész érintettsége alapján ez még akkor sem zárható ki, ha az újraegyesítés feltétlenül megkívánta volna a korábbi igazságszolgáltatási rendszer(ek) összehangolását és egységbe forrasztó átalakítását. E meg nem valósult közös örökség pedig a 20. század államtörténelmi eseményei ellenére az utódállamokban – így Magyarországon is – továbbvihető lehetett volna.

Végső soron tehát az sem tűnik ördögtől valónak, hogy a 19. századi események másféle alakulása – döntően a két országrész 19. századeleji közös uralkodójának ilyetén akarata – esetén idén az önálló és független magyar ügyészség felállításának vagy legalább gondolatának magasabb – akár 210. – jubileumáról emlékezhetnénk.

László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar