Gyász

A halállal kapcsolatos félelmeink most felerősödtek. Életünk folyamán többnyire nem szembesülünk ezzel a megmásíthatatlan valósággal, ha eszünkbe jut, el is tereljük erről a figyelmünket. Reménygyilkos gondolatnak érezzük, ha ezzel foglalkozunk, pedig az élet és a halál egymástól elválaszthatatlan, nem egymás után léteznek, hanem egymás mellett. Yalom írja, hogy a „halál folyton ott morajlik az élet hártyája mögött […]”¹. Nem csupán az utolsó óránkra korlátozódik, hanem minden napunk a halál felé tart. Amikor megszületünk, egy biztos dolog történhet velünk az életünkben, hogy meghalunk. Szent Ágoston szerint „csak a halállal való szembesüléskor születik meg az ember igazi énje”². Bár a halál elpusztítja fizikailag az embert, de „a halál tudata megmenti őt”³. Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudatában kell lennünk annak, hogy kétféle diszpozícióban létezünk. Többnyire egy létezést felejtő létben vagyunk, ahol csak alacsonyabb szinten élhetünk. Itt elvisz minket a napi rutin, a fecsegés, a mindennapi világ felesleges tevékenysége, a rossz szokás stb. Ebben a létformában az egyén nincs tudatában annak, hogy ő a saját világának a teremtője, saját sorsának alakítója. Nem érzi felelősségét annak, ha bármit tesz, annak következménye lesz a világban, amiért felelősséggel tartozik. A másik diszpozícióban viszont létrejön az ontológiai létformánk. Itt folyamatosan érezzük, hogy létezünk, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért. A teljes öntudatra ébredés állapota ez.

Napi rutinjaink alkalmából nem szembesülünk a halállal. Akkor viszont, amikor a közelünkben meghal valaki a szeretteink közül, kizökkenünk a megszokott létezést felejtő létünkből, és rádöbbenünk arra, hogy a halál nemcsak elvette tőlünk azt, akit szerettünk, hanem rájövünk a saját életünk végességére is. Ugyanakkor másnak a halála ki is zökkent bennünket – Heidegger szavával élve – a nem-tulajdonképpeni létünkből, és hozzásegít ahhoz, hogy a tulajdonképpeni életet, azaz a valódit éljük.⁴ Az élet mulandóságának a felismerése egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy jobban tudjuk értékelni, amink van. A halállal való találkozással ugyanis növekszik az élet értéke. Ha nem találkoznánk az életünk folyamán a halállal, az életet sem tudnánk értékelni.⁵

A filozófusok racionális gondolatai nem nyugtatnak minket, döbbenetes gyászunkban a világ értelmes szavak nélküli üres semmivé lett. Csak egy héj maradt, mögötte légüres tér. Gépies lábunk még körbejár, szívünk ólom óraként ketyeg. Szűk lett az idő a torkunkban, a miértek sóhaját a hit sem zökkenti helyre. Újfajta jelenlét vette kezdetét. Nem találjuk benne a helyünk. A sokk és a csüggedés órája ez. Azt mondják, jön majd a tiltakozás, a kétségbeesés, utána lesz a gyógyulás. Olyan messze ez még!

Az élet persze megy tovább, de más lesz nélkületek minden.

Kedves Igazgató Úr, drága Ádám! Nagyon hiányoztok!

Kiss Anna