Ébredés¹
Egyre jobban belesüppedt a sötétségbe. Már érezte, hogy újra teljesen magával rántja és utána csak az a mély barnaság marad, ami szinte megfojtja és nem ereszti. Menekülni akart, de valami kényszerítette, hogy azt a sötét színt nézze. Őrült tempóban kalapált a szíve, érezte, itt a vég, még várta is… Hirtelen kipattant a szeme és verejtékezve felült az ágyban. Nem kellett megnéznie az óra kijelzőjét, tudta, hogy 4 óra 30 percet mutat.
Hetek óta ugyanazt álmodta, szinte minden éjjel, ugyanabban az órában.
Egy darabig ébren feküdt az ágyában, majd sóhajtva leült az erkély előtti öreg karosszékébe és hagyta, hogy az első tavaszi napsugarak behatoljanak fáradt szemhéja mögé, elűzve a sötétséget. Nem tudta, meddig maradt így, pár pillanatnak tűnt csak, de az óra csörgése könyörtelenül emlékeztette, hogy készülnie kell. Megfordult a fejében, hogy beteget jelent – nem is kellett hazudnia, olyan elgyötörtnek érezte magát –, de félt egyedül maradni a gondolataival és azzal a sötét reménytelenséggel, ami minden éjjel felemésztette.
Mostanában gyalog ment be a város főterén lévő ügyészségre, a testmozgás némileg felfrissítette. Az épületbe lépve biccentett a portásnak, majd felsietett az emeleten lévő irodájába. Udvariasan köszönt a munkatársainak, amikor elhaladt az étkező mellett. A reggeli zsivaj abbamaradt, majd ahogy távolodott, újra feléledt. Elhúzta a száját. Nem volt titok előtte, hogy az utóbbi hónapokban ő szolgáltatta az egyik fő beszédtémát kollégái számára. Nem hibáztatta őket. A változás, ami a magánéletében, majd a személyiségében végbement, szembetűnő volt, ő pedig már belefáradt a színlelésbe, meg sem próbált feleslegesen udvariaskodni, amit főleg női kollégái vettek zokon.
Alighogy leült az asztalához, az irodavezető, Edina nyitott be hozzá.
– A főnök látni akar – mondta tömören, de sokat sejtetően, majd kiment.
Még nyolc óra sem volt, de már a sokadik sóhaj szakadt fel belőle. Egyetlen vágya volt csak: hagyják békén. Megigazította nyakkendőjét, majd elindult főnöke irodája felé. Az ajtón lévő névtáblára pillantva arra gondolt, hogy évekkel ezelőtt ő is pályázott a vezetői helyre, de alulmaradt éles eszű, közkedvelt kollégájával szemben. Az önbizalma némileg csorbát szenvedett, de nem becsülte le Pétert, és idővel belátta, jobb, hogy így alakult, nem biztos, hogy ez a pozíció neki való. Azt is el kellett ismernie, Péter soha nem éreztette vele fölényét, sőt, komolyabb döntéseibe sokszor bevonta őt.
Sejtette, miért hívatta felettese, ezért vett néhány mély lélegzetet, mielőtt bekopogott. Péter nem pazarolta az időt üres fecsegésre, rögtön a tárgyra tért.
– Szerintem tudod, miért vagy itt. Aggódom érted. Az utóbbi időben nagyon megváltoztál…
– Nem akarlak félbeszakítani, de van valami kifogás a munkámmal kapcsolatban?
– Te is tudod, hogy nem erről van szó. Mindig magas színvonalon dolgozol, de…
– Akkor ne haragudj, de nem látom értelmét ennek a beszélgetésnek – állt fel, miközben érezte, hogy elvörösödik. Nem kételkedett abban, hogy kollégája jót akart, de arra nem állt készen, hogy a lelki világát boncolgassák egy csésze kávé mellett. Arra ott van – volt – a pszichológusa, aki a válását követően öt találkozó után is csak a gyermekkori emlékeiben akart kutakodni.
– Nem akartalak megsérteni, akkor nem erőltetem – emelkedett fel Péter is, de látszott rajta, hogy megbántódott. Hirtelen elszégyellte magát. Péter igazán nem ezt érdemli tőle.
– Ne haragudj, nem így akartam… Csak tudod, az utóbbi időben mindenki azt kérdezi tőlem, hogy miben segíthet, mi a bajom, és egyszerűen belefáradtam.
Péter elgondolkodva nézte szemüvegén keresztül.
– Tudom jól, miről beszélsz, néhány éve én is elváltam. De én nem erre gondoltam. Hagyjuk is, csak szerettem volna, hogy tudd: az ajtóm mindig nyitva áll.
Visszament az irodájába. Bár majd megveszett egy újabb adag kávéért, nem ment az étkezőbe, ahol most valószínűleg Edina tárgyalja ki kolléganőivel, mi folyhat a vezetői szobában. Az ablakhoz lépett, figyelte az épület előtti teret. Emlékezett, hogy kezdő jogászként fiatal kollégáival néha azzal szórakoztak, hogy bűnügyi történeteket találtak ki az utcán elhaladó járókelőkről. Keserűen gondolt arra, hogy ma azt sem tudja, mi lesz vele két óra múlva. Ismét kopogtak. Ezúttal fogalmazója dugta be félénken göndör fejét a résnyire nyitott ajtón. Biztos hallott a reggeli dolgokról. Erőt vett magán, nem küldte el, helyette a fiú legnagyobb megdöbbenésére több mint egy órán át magyarázott neki a korábban átnézett tervezetekkel kapcsolatban. Fiatal önmagára emlékeztette, ő is tele volt elhivatottsággal, ambícióval pályája kezdetén. Most azt kellene kiderítenie, miért és mikor koptak ki ezek belőle.
Az ebédet a közeli parkban költötte el, egyedül. Utána komótosan ment vissza az iratokért és a talárjáért, mert délután tárgyalása volt. Mindig szeretett a bíróságra menni, a tárgyalóterem volt az ő igazi terepe.
Most azonban kedvetlenül ballagott végig a bíróság folyosóin, próbálta összeszedni a gondolatait. Szerencsére ma egy egyszerű lopás és egy ittas vezetés volt terítéken, sima ügy mindkettő. A második tárgyalás után kilépett a folyosóra. A tavaszi fény vakítóan sütött be az öreg ablakokon, szinte fényárban úszott a folyosó. Hunyorgott kicsit, majd tágra nyílt a szeme. Látott valamit. Ugyanazt a sötét barnaságot, ami az álmaiban foglyul ejtette. Nem értette, hogy lehet ez, de tudta, hogy nincs tévedés. Egy fiatal, vékony fiú ült az egyik kopott padon, hatalmas, barna szemekkel. Azok a barna szemek üldözték éjjelente, nem volt kétsége egy percig sem. A fiú a szemközti tárgyalóterem előtt ült és őt nézte. Távolabb sétált egy kicsit, majd úgy tett, mintha a hirdetményeket tanulmányozná. Végül óvatosan a tárgyalási jegyzékre pillantott. Az ügy tárgya lopás vétsége, a terhelt neve fiatalkorú Vermesfalvy Balázs. És akkor beugrott a kép. Hány évvel ezelőtt lehetett? Talán tizenöt? Ugyanezen a folyosón állt. Egy rablássorozatot tárgyaltak. Addigi pályafutása legsötétebb ügye volt. A vádlottak gátlástalanul raboltak ki idős embereket otthonaikban, rettegésben tartották a környéket. Az egyik terhelt jutott eszébe, egy vékony, magas, szerény küllemű, barna szemű fiú, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs… Úgy érezte, kísértetet lát, mert tudta, hogy az a Vermesfalvy Balázs már nem él… Az itt ülő fiatal a fia lehet.
Döntött, és a zsigereiben érezte, hogy ez a döntés mindent megváltoztat majd. Izzadt tenyerét beletörölte talárjába, miközben odalépett kollégájához, aki szintén a folyosón várt. Félrehívta, elkérte tőle a vádiratot. Endre kissé furcsán nézett rá, de odaadta neki. Elolvasta. Egy gyógyszertárba tört be a fiú. Gyógyszereket vitt el, a behatolással okozott kár nagyobb, mint az érték, amit ellopott. Az indítványt nézte. Szabadságvesztés és a korábbi felfüggesztett büntetés végrehajtása. Lehunyta a szemét. A fiú még csak tizenhét éves volt. Megint visszatért az emlékeihez. Az az ügy volt az ő nagy sikertörténete. Felderítették az összes rablást, valamennyi elkövetőt. De ott volt a IV. rendű vádlott, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs, aki sehogy sem illett a képbe. Okos volt, udvarias, szerényen, de tisztességgel nevelték a szülei. Aztán meghalt az apja, az édesanyja beteg lett. Ki tudja, hogy keveredett oda az egyik este ahhoz a társasághoz. Őszintén szólva, akkoriban nem is érdekelte igazán. Elég bizonyíték volt a vádemeléshez és később ahhoz, hogy a bíróság őt is elítélje. Soha nem felejti el azt a napot. A tárgyaláson a fiú végig őt nézte. Nem mondott semmit, nem kérdezett semmit, csak nézte. Látta az anyját is. A sovány asszony végig ott ült a tárgyalóteremben és a folyosón, pedig látszott, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett. Amikor a perbeszédek után kiléptek a folyosóra, sírva ragadta meg a kezét, miközben egyre csak azt hajtogatta, az ő fia nem bűnöző. Emlékezett, milyen kellemetlenül érezte magát, ahogy kirántotta a kezét. Ez már nem rá tartozik, mindenki viselje a tettei következményét, gondolta, bár hangosan nem mondott semmit.
– Mama, kérlek, ne zavard az ügyész urat! Hallottad, mi volt a mondandója lényege – nézett rá ismét fiatalkorú Vermesfalvy Balázs. Összeszorította a száját és érezte, hogy elpirul. Miért szégyellje magát? Csak elmondta a tényeket. Most azonban csöndben maradt. A fiú nézett maga elé, megbilincselt kezeit morzsolta, úgy kezdett el halkan beszélni.
– Nem akarok én már semmit. Ítéljenek el, ha akarnak. Csak azt nem szeretném, ha a kisfiam is ilyen sorsra jutna.
Az utolsó mondatnál egyenesen a szemébe nézett, mintha csak hozzá intézné szavait. Ő azonban félrevonult a folyosón és többet nem pillantott fiatalkorú Vermesfalvy Balázsra. Akkor sem, amikor a bíró kihirdette azt az ítéletet, amelynek a szigorúságán ő is megdöbbent. Akkor sem, amikor véletlenül összetalálkozott vele a folyosón, amikor a másodfokú tárgyalásra vitték. És akkor sem, amikor néhány évvel később a helyi újságban látta a fotóját a gyászhírek között… Most azonban ismét bele kell néznie azokba a szemekbe, nincs menekvés.
– Mikor lesz a következő tárgyalás? – kérdezte Endrét.
– Két nap múlva, csütörtökön. Csak néhány iratot kell bekérni.
Két nap. Két napja van, hogy kitalálja, miért sodorta az útjába a fiút a sors. Rohant vissza az ügyészségre, kezében a sárga aktával, mit sem törődve a döbbent Endrével. Bár már elmúlt négy óra, Péter szokás szerint még az irodájában volt.
– Szignáld rám ezt az ügyet, kérlek! Én szeretném tárgyalni.
Péter döbbenten nézett rá, de láthatott valamit az arcán, így nem szólt semmit, csak elvette az iratot és ráírta a nevét.
– Csak meg ne bánjam – pillantott rá szigorúan.
Aznap sokáig bent maradt, az egész iratot átolvasta, de nem talált semmi különöset. A fiú nem tett vallomást, nem mondott semmit. Ott voltak a biztonsági kamerák felvételei, azok után nem sok kérdés maradt. Csak egy dolog volt furcsa: a fiú nem vitte el válogatás nélkül a gyógyszereket, olyan volt, mintha keresett volna valamit… Fáradtan dörzsölte meg a homlokát. Már késő volt, nem hívhatta fel sem a nyomozót, sem a pártfogót. Majd holnap.
Reggel gyorsan elkészült, szinte elsőként ért be. Ismerte a pártfogót, aki a fiú ügyében eljárt, felhívta. Aztán a nyomozót is. Megnézte az elvitt gyógyszerek listáját, majd rájuk keresett az interneten. Úgy volt, ahogy sejtette. Fiatalkorú Vermesfalvy Balázs azért tört be a patikába, hogy a beteg édesanyja gyógyszereit megszerezze. Egyedül gondoskodott róla és az öccséről, még az iskolát is abbahagyta, dolgozni kezdett. De az utóbbi hónapokban már nem tudta magára hagyni az édesanyját, így munkát sem vállalhatott. Nem húzhatta tovább az időt. Főnöke irodája felé vette az irányt, és lélekben felkészült a csatára.
– Ez a fiú nem kerülhet börtönbe. Azzal az édesanyja az utolsó támaszát veszítené el, az öccse pedig valószínűleg otthonba kerülne. Tudom jól, hogy ismét lopott, de még most is csak tizenhét éves! Megérdemel egy utolsó esélyt.
– Nézd, nem tudom, mi történt veled tegnap óta, de ne légy szereptévesztésben. Nem te vagy a védője. Kapott már egy esélyt, azt is eljátszotta.
– Nem. Egyszerűen tudom, hogy a körülmények áldozata. Ott maradt egyedül két éve a beteg édesanyjával és a kisöccsével. Ez még egy felnőttnek is sok lenne, nemhogy egy tizenöt éves gyereknek. Nézd, itt az iskolai jellemzése a korábbi ügyből. Előtte példás tanuló volt. Fél éve pedig már iskolába sem jár.
Érezte, hogy hangja megremeg a kétségbeeséstől, ezért elfordult és az ablakhoz lépett. Péter végül hosszú percek után szólalt meg.
– Mindig is bíztam az intuíciódban, tudom, hogy szinte még soha nem hagyott cserben a megérzésed. Csatold be a beszerzett okiratokat és módosítsd az indítványt. Aztán meglátjuk, mit dönt a bíróság.
Csütörtökön a kora reggeli hűvösben igyekezett a bíróság felé. Kilenckor lesz a tárgyalás. A szíve a torkában dobogott, mint kezdő korában, amikor a tárgyalóterembe kellett lépnie. Pedig aligha kívánhatott volna egyszerűbb ügyet és egyértelműbb bizonyítékokat. A folyosón ott ült fiatalkorú Vermesfalvy Balázs és egy törékeny asszony, az édesanyja. A fia kezét fogta, miközben őt nézte. A pillantásában ezer érzelem és néma könyörgés. Némán állta a tekintetét. Recsegve szólt a hangszóró, indulni kellett. A terembe lépve az az érzése támadt, hogy ma nemcsak fiatalkorú Vermesfalvy Balázs, hanem ő is megmérettetik. Nem jogászként, nem ügyészként, hanem emberként. Amikor a tárgyalás végén a vádbeszédre került sor, nem kerülte fiatalkorú Vermesfalvy Balázs tekintetét, hanem egyenesen rá nézett. De közben szavait nemcsak a fiúhoz, hanem egy olyan emberhez is intézte, aki sok-sok évvel ezelőtt ugyanazon a padon ült és csak egy kívánsága volt: a fia ne jusson az ő sorsára. Módosította az indítványt. A többi már nem rajta múlt…
A várakozás a folyosón hosszabbnak tűnt, mint bármikor. Az utcát nézve arra gondolt, milyen nagyot fordult vele a világ két nap alatt, mélyen eltemetett emlékei milyen útra térítették. A beszólító ismét recsegett. Az utolsó sóhaj szakadt fel mindenkiből, más-más okból. A bíró felállt. Fürkészve nézte, hiszen jó pár éve ismerte, de nem tudott leolvasni az arcáról semmit. Fiatalkorú Vermesfalvy Balázs lehajtott fejjel állt, csak akkor nézett fel hitetlenkedve, amikor meghallotta a kiszabott büntetést. Közérdekű munka. Ő maga is csak fél füllel hallgatta az indokolást, a fiút nézte és a hátsó sorokban sírdogáló édesanyát.
Az ítélet jogerős lett, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs ügye lezárva. Talán az ő kálváriája is véget ért. Kifelé menet, a folyosón, még egyszer egymásra néztek. Bólintott, a fiú pedig most mosolyodott el először. Miután Balázs és az édesanyja alakja eltűnt a folyosón, kiment a lépcsőházba és a falnak dőlt. Mélyeket lélegzett, de nem tudta visszatartani a legördülő könnycseppet. Most értette meg igazán, mi veszett ki belőle az évek súlya alatt, és azt is, hogy annak idején miért ezt a hivatást választotta. Ennyi idő kellett, hogy ismét megtanulja a nevek mögött az érző lényt is látni és elfogadni, hogy ő maga is érez, szenved, elbukik, majd újra feláll.
Délben a parkban Péter ült mellé, némán fogyasztották el ebédjüket.
Aznap éjjel nem álmodott semmit.
Madarász Judit ügyész, Karcagi Járási Ügyészség.