Gyászbeszéd Vókó György temetésére

Magyaregregy, 2021. május 12.

Tisztelt Gyászolók!

Vókó Györgytől búcsúzom az Országos Kriminológiai Intézet dolgozói nevében, Vókó Györgytől, aki életének utolsó több mint 9 évében szeretve tisztelt igazgatónk volt. Egyúttal búcsúzom a barátok nevében is, akik közül jónéhány itt vannak, de az ismert körülmények miatt nem mindenki tud jelen lenni. És búcsúzom a Magyar Labdarúgó Szövetség Biztonsági Bizottsága nevében is, mivel Samu István tábornok úr megkért, hogy helyezzem el az MLSZ koszorúját és fejezzem ki a Bizottság mély részvétét és együttérzését. Vókó György ugyanis nemcsak sportszerető ember volt, nemcsak fiatalkorában igazolt labdarúgó, de sportbiztonsági konferenciák és szakmai rendezvények szervezésének biztosításával és kutatásokkal is támogatta a sportrendezvények minél biztonságosabbá tételének célkitűzését.

Igazgató úr 2017 májusában megtisztelt azzal, hogy megmutatta nekem ezt a sírhelyet. Engedélyével készítettem néhány fényképet, és abban bíztam, hogy nagyon soká fogunk így itt állni. Azóta csak négy év telt el, az égiek valamiért így döntöttek.

Legfőbb ügyész úr méltatta Vókó György kiemelkedő munkásságát, életművét, tudományos eredményeit. Én most személyiségének, lényének néhány jellemzőjét szeretném felidézni, életének egy-egy epizódjával.

Jóság és szeretet

Fiatalkorában egy ideig bányászként dolgozott, amikor a komlói Béta aknában egy bányaomlás maga alá temette, csak a bakancsa lógott ki, amit meglátott egy menekülő bányásztársa és kihúzta a szénfal alól, így valójában újjászületett. Talán úgy érezte, egész életében viszonoznia kell ezt a jóságot mindenki felé, mert egy kivételesen, végtelenül jóindulatú, barátságos, humánus ember volt, akiből csak úgy áradt a szeretet.

Nagylelkűség

Sok évtizeddel ezelőtt akkor találkoztam vele először személyesen, amikor egy börtönlátogatást szervezett a szegedi Csillagba. A Legfőbb Ügyészség nagy autóbuszával mentünk, az autópálya még nem tartott Szegedig. Visszafelé megálltunk egy büfénél, mindenki rendelt valamit, de furcsa módon azt mondták a pultnál, hogy még ne fizessünk. Tovább induláskor aztán kiderült, hogy mindent ő fizetett. Valószínűleg szinte mindnyájan tudjuk, hogy nagyon résen kellett lenni, ha bármikor meg akartuk előzni a fizetéssel, és ez csak ritkán sikerült. Ő mindig hihetetlenül nagylelkű, önzetlen volt, mindig adni akart.

Munkaszeretet

Szintén sok-sok évvel ezelőtt, egy szeptember elejei konferencia szünetében meg-kérdeztem tőle, hogy miként telt a nyara. Örvendezve válaszolta: „Kitűnően, írtam egy könyvet!” A munka számára valóban mindig boldogságot jelentett. Emberfeletti erővel, már nagyon betegen, 3 liter folyadékkal a tüdejében még levezette a november 11-i büntetés-végrehajtási konferenciát. Amikor megtudva, hogy milyen súlyos állapotban volt, megkérdeztem tőle, miként volt képes így helytállni, akkor azt mondta, úgy érezte magát, mint egy középkori magyar katona, aki a végvárakon harcol. És valóban ez volt életének mottója: mindig helytállni, szolgálni a jót, a hazát.

Szerénység és alázat

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy milyen bort szeret? Azt válaszolta: „Lacikám, én bármelyiket.” És nem azért, mintha mértéktelenül italozott volna, hanem ez csak az alázatot, az elfogadást, a szerénységet jelentette.

Humor

A humorát mindvégig megőrizte. Elmondta, hogy amikor az egyik egészségügyi beavatkozás előtt az aneszteziológus orvossal beszélt, akkor egy kérése volt: ne csak elaltassa, hanem ébressze is fel.

***

Méltósággal, panasz nélkül viselte a megpróbáltatásokat egész életében és utolsó hónapjaiban, a betegsége idején is. Szerette az embereket, sajnálta az elesetteket, betegeket, gyengéket, de saját magát soha nem sajnáltatta.

De ne felejtsük el azokat se, akik fontosak voltak számára, erőt adtak neki, és akik közül sokan itt vannak.

Köszönet illeti azokat a barátokat, kollégákat, akik támogatták, segítették. Különösen Ildikót kell megemlíteni, aki az elmúlt években társa és támasza volt, jóban-rosszban, örömben-bánatban, és meg kell említeni az ügyészség vezetését is, akik mindig elismerték elhivatott munkáját, de betegsége idején sem hagyták egyedül és minden lehetséges támogatást megadtak.

Fájdalom és öröm: fájdalom, hogy már nincs, de öröm, hogy volt.

Szomorú szívvel állunk itt, mert itt a Földön már nem találkozhatunk vele. Az elmúlás szomorú, de talán némi vigaszt nyújt, hogy ismerhettük, életünk része volt, mennyi szépet és jót kaptunk tőle, óhatatlanul is alakított bennünket, és talán egy kicsit mi is jobb, megértőbb emberekké váltunk.

Teste itt nyugszik – szülőföldjén, e festői településen, amelynek díszpolgára – az általa oly annyira szeretett Máré vára alatt, lelke pedig a mennybe költözött.

Tisztelt Igazgató Úr, Drága Gyurikám, Isten nyugosztaljon!

Nagy László Tibor osztályvezető, OKRI