Bárd Károly: Az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai. Összehasonlító jogi tanulmány

A HVG-ORAC kiadásában 2021 tavaszán jelent meg Bárd Károly akadémiai nagydoktori értekezésére épülő könyve, amelynek témája az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai.¹  Már a mű címében is benne van, hogy összehasonlító jogi tanulmányt tart a kezében az olvasó.

A könyv szerkezetileg három nagy részből áll:

1. Az igazságszolgáltatási rendszerek összehasonlító vizsgálata – jogközelítés és annak korlátai
2. A jogállami büntetőeljárás elvei az esküdtszéki rendszer példáján
3. A sértetti jogok kiterjesztése és a tisztességes eljárás

A három rész három önálló tanulmánynak tűnik, és ezeket látszólag csak az tartja össze, hogy közös kötetben jelentek meg. A figyelmes olvasó viszont a könyv végére érve megtalálja azt a rendező elvet, amelyre már a cím is utal; valóban egy összehasonlító jogi dolgozatról van itt szó, ahol minden fejezet egy teljes egész felé mutat. Bárd Károly korábbi könyveinél is ezt figyelhettük meg. Ennek a módszernek az az előnye, hogy fejezetenként is olvashatjuk, nem szükséges a teljes könyv ismerete egy-egy rész megértéséhez. Ez a fajta lazaszerkezetes megoldás többnyire idegen a jogi értekezésektől (értekezéseknél), de a szépirodalomban számos példát találunk erre (Kosztolányi Esti Kornélja, Grecsó Jelmezbálja stb.).

A kötet több teóriát és jogintézményt mutat be, és a puszta ismertetésen túl elemzésnek is aláveti ezeket, de mégsem ez itt a lényeg, az ismertetés, a bemutatás, az elemzés, hanem sokkal inkább azoknak a kérdéseknek a megfogalmazása, amelyek napjainkban más jogtudósokat is foglalkoztatnak.

Néhányat kiemelve ezek közül:

• Az EJEB szerepe a jogközelítésben (Taxquet-ítélet)
• Peremptory challenge
• Kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog?
• Az áldozatokkal való szolidaritás és a vádlotti jogok
• Az érzelmek szerepe a büntetőeljárásban
• A sértetti jogok kiterjesztése és a hazai Be.

 A Taxquet-ítélet és a peremptory challenge

Az esküdtszéki döntést sok kritika éri, mivel a bűnösség kimondása esetében elmarad az indokolás. Az igazságszolgáltatási rendszerek közelítésekor ez gondot jelent. Bárd Károly szerint „kérdéses, hogy az esküdtszéki rendszer átalakítható-e úgy, hogy garantálja a vádlott jogát az indokolt ítélethez. E jog ugyanis csak akkor biztosított, ha a vádlott tudomást szerez arról, hogy melyek voltak a zsűri döntésének tényleges motívumai”² .

A szerző részletesen elemzi az EJEB egyik döntését, a Taxquet-ítéletet, és rávezeti az olvasót az ebben rejlő ellentmondásra, amelynek magyarázatára és feloldására is kitér. A döntés azért ellentmondásos, mert az ítélet előtt az EJEB már kitért arra, hogy a tisztességes eljárás implicit jogosítványa az indokolt döntéshez való jog, de azt is kimondta, hogy ezt a jogot az esküdtszéki eljárásban nem kell garantálni. Ez azért elgondolkodtató, mert az indokoláshoz való jog – mint a tisztességes eljárás implicit jogosítványa – abszolút érvényű jog, vagyis ennek hiánya semmilyen helyzetben sem igazolható. Mivel az esküdtszék a verdiktjét nem indokolja, ezért „ezzel a vádlottat a fair eljárás e komponensétől totálisan megfosztják”³ .

A szerző a „Taxquet-ítélet előidézte ellentmondás feloldására” azt a hipotézist állítja fel, hogy az EEJB „az ítéleti indokolást instrumentálisnak tekinti, amely egyéb célokat, értékeket, érdekeket szolgál. Ezek a bizalom megteremtése és fenntartása az igazságszolgáltatás iránt, a jogorvoslati jog elősegítése és a döntéshozó pártatlanságának biztosítása”⁴ . Az indokolásra pedig akkor nincs szükség, ha az esküdtszéki rendszerben vannak olyan „instrumentumok”, amelyek ezeket a funkciókat betöltik és kompenzálják. Bárd Károly azt igazolja, hogy ez a feltételezés nem helytálló. A jogorvoslati jog csak csökevényesen érvényesül, „mai viszonyok között az esküdtszék reprezentatív összetétele – ez lenne, egyebek között, a bizalom forrása – nem garantálható. A pártatlanság biztosítására a zsűrirendszerben – utólagos kontroll nem lévén – az esküdtek kiválasztására, az elfogult egyének kizárására irányuló eljárás áll rendelkezésre. A felek a kontinentális eljárásban is indítványozhatják az elfogultnak vélt döntéshozók kizárását, de ennek kötelesek indokát adni. Az angolszász esküdtszéki rendszer azonban – […] az utólagos kontroll hiányában – ennél hatékonyabb eszközt igényel. Ez az indoka a zsűrirendszer hagyományos intézményének, a peremptory challenge-nek”⁵ .

Bárd Károly elemzése végén arra jut, miszerint „a potenciális esküdtek indokolás nélküli eltávolítása sokkal inkább ahhoz vezet, hogy az így »talpon maradt« esküdtek az egyik vagy a másik fél irányában lesznek elfogultak. Ezért (is) a common law országok egy részében ma már nem létezik az intézmény. Az Egyesült Államokban azonban ragaszkodnak hozzá, elsősorban azért, mert hagyományosan a vádlottakat védelmező humanitárius intézménynek, a vádlottakat illető due process jogosítványnak tekintik. Ha a peremptory challenge valóban feltétele a vádlottal való tisztességes bánásmódnak, úgy felvethető – miképp azt többen javasolják is –, hogy a peremptory challenge maradjon meg, de kizárólag a vádlott által igénybe vehető jogként. Egy ilyen javaslat szószólói felhívhatják a favor defensionis elvét, amely egyebek között a büntetőper »vezérelvében«, az ártatlanság vélelmében ölt testet. A vélelem olyan pert implikál, amelynek szabályai jó eséllyel elkerülhetővé teszik, hogy bárkit is ártatlanul ítéljenek el. A peremptory challenge, ha azt kizárólag a védelem számára tartjuk fenn, e célt hatékonyan szolgálhatja: a vádlott számára kedvező összetételű zsűri verdiktje feltehetően nem sújtja majd azt, aki ártatlan”⁶ .

Kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog?

Míg az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) a tisztességes eljáráshoz való jogot a vádlotthoz rendeli, addig „az angol jogszabályok, bírói döntések és a jogirodalom szerint az eljárásnak mindkét fél szemszögéből fairnek kell lennie. Az angol megközelítés nyilván a büntetőeljárás szigorúan magánjogias felfogására vezethető vissza, amely szerint a per a két szembenálló egyenlő fél küzdelme, és arra, hogy hosszú időn át valóban a sértett képviselte a vádat”⁷ . Tehát „a vádlott mellett fairness-igénye a vádlónak van, nem pedig a sértettnek. Az EJEE 6. cikke nincs tehát ellentétben a common law felfogással, amikor hallgat a sértett fairness jogáról. Az pedig, hogy a 6. cikk csak az egyik fél jogaként említi a fairness-t, egyértelműen következik az EJEE »műfajából«. A tisztességes eljáráshoz való jog egyike az emberi jogoknak, ezért ennek nyilván nem lehet kedvezményezettje az állam nevében fellépő vádló”⁸ . Bárd Károly szerint ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy „az EJEE érzéketlen lenne a sértettek igényei iránt. Érdekeik védelme ugyanis biztosított azzal, hogy az állam igenis köteles a szubsztantív jogaikat – az élethez, a fizikai integritáshoz vagy a magánélethez való jogukat – sértő magatartásokat kriminalizálni és gondoskodni a büntető jogszabályok hatékony alkalmazásáról”⁹ .

Az EJEB álláspontja abban a kérdésben, hogy kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog, Bárd Károly szerint egyértelmű: „a magánjogi igényt előterjesztő sértett hivatkozhat a 6. cikk (1) bekezdésére, amely garantálja mindenki számára a tisztességes eljáráshoz való jogot az olyan jogvitákban, amelyeknek tárgya polgári jog, illetve kötelezettség. A büntetővádra indult eljárásokban a tisztességes eljáráshoz való jog kedvezményezettje kizárólag az, akit »vádolnak«, vagyis a terhelt. […] Az EJEB sem érzéketlen a bűncselekmények áldozatainak igényei iránt, ám azt a legitim érdeküket, hogy a bűntetteseket hatékonyan üldözzék, azzal elégíti ki, hogy az államtól a szubsztantív jogok védelme érdekében pozitív intézkedéseket kíván. Ha az állam elmulasztja kriminalizálni az élethez, a fizikai integritáshoz vagy a magánélethez való jogot sértő magatartásokat, vagy nem gondoskodik a büntető jogszabályok hatékony alkalmazásáról, az említett szubsztantív jogok (és nem a tisztességes eljáráshoz való jog) megsértéséért felel a pozitív kötelezettség doktrínája alapján”¹⁰ .

Az EJEB álláspontjától eltér az AEJB¹¹ , és a bűncselekmény áldozatának, valamint az áldozat hozzátartozóinak is biztosítja a tisztességes eljáráshoz való jogot. A magyarázat, továbbá az is, hogy van-e ennek gyakorlati jelentősége, kiderül Bárd Károly könyvéből.

Az áldozatokkal való szolidaritás és a vádlotti jogok; az érzelmek szerepe a büntetőeljárásban

A szerző könyvének erre vonatkozó részében azt vizsgálja, vajon a sértetti jogok bővítése kihat-e a terhelt jogosítványaira, és ha igen, akkor hogyan.

A szerző egyik példaként megemlíti az Al-Khawaja-ügyet, ahol ismertették az esküdtszéki eljárásban a tárgyalás előtt öngyilkosságot elkövető sértett korábbi vallomását, és az EJEB nem állapította meg az EJEE 6. cikkének a megsértését. Bárd Károly feltételezése szerint ebben az ügyben „az áldozat iránti részvét vezette” mind a két bíróságot. „A kérdés az volt, hogy sérült-e a vádlott 6. cikk (3) d) pontban biztosított konfrontációhoz való joga azzal, hogy praktikusan az egyetlen bizonyíték, amelynek alapján az esküdtszék bűnösnek mondta ki, egy olyan tanú vallomása volt, akit a védelem nem kérdezhetett ki. A Negyedik Szekció tanácsa megállapította a 6. cikk megsértését, de a Nagykamara ellentétes következtetésre jutott. Nem látott egyezménysértést, és ezzel valójában eltörölte azokat az elveket, amelyeket korábbi ítéleteiben következetesen alkalmazott”¹² . Bárd Károly szerint „nem kizárt, hogy a strasbourgi bírák többsége nem tudta függetleníteni magát érzelmeitől (empátiától), a szolidaritás érzésétől […]”¹³.

Sajó Andrásra utalva, Bárd Károly is feltételezhetően azon a véleményen van, hogy az érzelmek szerepet kapnak az igazságszolgáltatásban. „Illúziónak bizonyult az az ígéret, hogy az igazságszolgáltatás hatékonyságát majd az érzelmek távoltartása fogja garantálni. A ráció és az azt megtestesítő intézmények képesek az érzelmeket megfelelő mederbe terelni, de a tényleges történések megértéséhez azokat figyelembe kell venni”¹⁴ . Éppen ezért szükségesek azok a vizsgálatok, amelyek az érzelmek szerepét kutatják, mert Bárd Károly szerint „önmagában az áldozatokkal való együttérzés, a sértetti jogok kiterjesztése nélkül is hatással lehet a vádlott pozíciójára”¹⁵ .

A sértetti jogok kiterjesztése és a hazai Be.

Vajon a sértett nyilatkozati joga segíti-e őt abban, hogy az átélt traumát feldolgozza? Nyújt-e neki ez megnyugvást? Erősödik-e az igazságszolgáltatásba vetett bizalma, ha lehetősége van arra, hogy az őt ért sérelméről beszámoljon, és nyilatkozzon arról, hogy akarja-e a terhelt megbüntetését?

Bár voltak erre már külföldi kutatások, de a kérdésekre egyértelmű válasz még nem adható.¹⁶

A fő dilemma, vajon „a büntetés mértékére hatással lehet-e az, hogy az áldozat megbocsátó vagy bosszúálló, hogy könnyedén túlteszi magát a kudarcokon, buktatókon, pofonokon, sérelmeken, vagy éppen olyan alkat, aki hetekig, évekig emészti, gyötri magát. A válasz attól függ, hogy milyen büntetési elméletet fogadunk el. A megtorló büntetéssel aligha egyeztethető össze, hogy a szankció megállapításánál figyelembe vegyék azt: miképp élte át az áldozat a jogsértést. Ha viszont a helyreállító igazságszolgáltatást részesítjük előnyben, úgy csak természetes, hogy a sértett jelezze: milyen az a szankció, amellyel a dolgok a helyükre kerülnek. Ezért nem elhibázott az új Be. rendelkezése, amely már az eljárás kezdetén módot ad a sértett számára, hogy beszámoljon az őt ért hatásról”¹⁷ .

Bárd Károly azt is védhetőnek tartja, hogy „a sértett arról is nyilatkozzon: kívánja-e egyáltalán az elkövető megbüntetését. Ez ugyanis eligazítást nyújt a hatóságoknak, hogy a most már valóban jelentős számú diverziós lehetőséggel éljenek-e, illetve a felkínált opciók közül melyiket válasszák”¹⁸ .

A szerző nem gondolja, hogy ezzel feladjuk „az állam büntetőmonopóliumát, és hogy a büntetőjog elveszítené közjogi jellegét. Az áldozat megszólaltatása pusztán annak a felismerését jelzi – és ebben a viktimológiai mozgalom érdeme vitathatatlan –, hogy az absztrakt jogtárgy, az elvont erkölcsi rend bizony nagyon is konkrét egyéni fájdalmak, szenvedések közvetítésével sérül”¹⁹ .

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet