Gondolatok az internetes kihívásokról de lege ferenda
A közösségi oldalak használata során egyre gyakrabban találkozhatunk internetes kihívásokkal (challenge), amelyek lényege, hogy a kihívó közvetlen felhívásban buzdít valamilyen feladat elvégzésére, illetőleg a feladat végrehajtásáról készült felvétel közzétételével sarkallja cselekvésre a felvételt megtekintőket, és ily módon kihívottakat. A kihívást elfogadók a teljesített feladatról készített felvételeket azután a közösségi oldalakon teszik hozzáférhetővé, ezzel mintegy biztosítva a kihívás aktualitását. A kihívások egy része a kihívottakra nézve teljességgel veszélytelen és eredményüket tekintve kifejezetten pozitívként értékelhető, mint például a könyv-kihívás, amely az olvasást hivatott népszerűsíteni. Más részük a résztvevők ügyességét teszi próbára anélkül, hogy a feladat teljesítése egészségügyi vagy más kockázattal járna.
Egyre gyakoribbak ugyanakkor az olyan kihívások, amelyek esetében a teljesítendő feladat a kihívást elfogadó vagy rajta kívül álló más személy testi épségét a bizonyossághoz közeli valószínűséggel sérti, illetve az életet veszélyezteti. A fahéjkihívás (Cinnamon Challenge) lényege, hogy a vállalkozó egy evőkanálnyi őrölt fahéjat vesz a szájába, amely jó eséllyel irritációt, légzési nehézséget, ritkább esetben fulladást eredményez.1 A tüzes kihívás (Fire Challenge) elfogadójának valamely testrészét égésgyorsító folyadékkal kell leöntenie, majd azt meg kell gyújtania, amelynek lehetséges kimenetele nem igényel további magyarázatot.2 A koponyatörő kihívás (Skull Breaker Challenge) lényege, hogy a három egymás mellett álló résztvevő közül a középső felugrik, a két szélső pedig ezalatt kirúgja a lábát, s ennek folytán a középső hátra esik, és a fejét szinte bizonyosan a talajhoz üti.3 A legújabbak közül kiemelendő a koronavírus-kihívás (Coronavirus Challenge), amely esetében a résztvevőnek arról kell felvételt készítenie, amint megnyalja egy nyilvános helyiség kilincsét vagy egy WC-ülőkéjét.4
A penny-kihívás (Penny Challenge) lényege, hogy a hálózatba félig csatlakoztatott telefontöltő szabadon álló vezetékeit egy közéjük helyezett pénzdarabbal rövidre zárja a vállalkozó.5
A kihívások önmagukat generálják, hiszen minél többen hajtják végre a feladatot, annál nagyobb a kihívás ösztönző ereje a kihívottak számára. Ennek kapcsán egyre nagyobb jelentőséghez jut az ún. FOMO6 -jelenség (Fear of Missing Out), vagyis kimaradástól, lemaradástól való félelem, amely ugyancsak a kihívás elfogadására ösztönzi a címzetteket.
A problémakör vizsgálata kapcsán elsőként azt szükséges vizsgálni, hogy a saját test sértése, illetőleg az egészség önkezű károsítása mennyiben bírhat büntetőjogi relevanciával. Angyal Pál megközelítésében: „Szabály szerint az önokozta testi sértés sem büntetendő cselekmény, mert bár érdekében áll az államnak, hogy polgárai testileg épek s egészségesek legyenek, mindazonáltal kénytelen eltűrni a testi épséget érő sérelmek önkéntes előidézését, miután a testi épséghez való jognak csorbítása a jogosult részéről addig, míg másnak jogilag védett érdekét nem sérti, nem jogtalanság. Hasonló okokból marad büntetlen a személyes szabadságnak, becsületnek s a vagyoni jogoknak önokozta sérelme is. Amint azonban e cselekmények bármelyike idegen jogot is sért: beállhat a büntetendőség, de nem a saját jognak, hanem az idegen jognak megsértése címén.”7
A járulékos jogtárgysértést nélkülöző önkárosító magatartás büntetlensége kérdésében lényegileg azonos álláspontot foglalt el Finkey Ferenc, Hacker Ervin, Kádár Miklós és Kálmán György, valamint Horváth Tibor, illetve többen a kortárs szerzők közül, így Belovics Ervin, Vaskuti András, illetve Balogh Ágnes.8
A saját test sértése, illetőleg a saját egészség károsítása tehát – egy rendkívül szűk kivételtől eltekintve – nem vonhat maga után büntetőjogi következményeket.9 Mindez azonban nem jelenti egyszersmind azt is, hogy a tág értelemben vett önkárosító magatartásra ösztönzés általában közömbös lenne a büntetőjog számára. Az ilyen magatartások ugyanis már önmagukban olyan fokú társadalomra veszélyességet hordoznak, ami kétségtelenül megalapozza az állami büntetőigényt. E megfontolások alapján büntetendő egyebek mellett például a kóros szenvedélykeltés azon alakzata, amikor a tizennyolcadik életévét betöltött személy a tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt kábítószernek nem minősülő kábító hatású anyag, illetve szer kóros élvezetére rábír vagy rábírni törekszik, az öngyilkosságban közreműködés rábírással megvalósuló fordulata, vagy a kiskorú veszélyeztetésének azon alakzata, amikor a 18. életévét betöltött személy a tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt züllött életmód folytatására rábírja, vagy rábírni törekszik. E cselekmények közös sajátossága tehát, hogy sem a kábítószernek nem minősülő anyag kóros élvezete, sem az öngyilkosság, sem pedig a züllött életmód folytatása nem minősül bűncselekménynek, azonban az általuk megtestesített, illetőleg a következményesen kialakuló10 társadalmi hátrányokra tekintettel a tanúsításukra ösztönző magatartás büntetendő. Nehezen látható be, hogy az említett sajátossággal ugyancsak rendelkező önkárosításra rábírás milyen okból reked kívül a büntetőjogilag releváns magatartások körén. A jelenlegi keretek között büntetőjogi felelősség terheli azt, aki mást eredményesen öngyilkosságra bír rá, még akkor is, ha a megkísérelt öngyilkossággal összefüggésben a passzív alanynak adott esetben semmiféle sérülése nem keletkezik. Büntetlen marad viszont, aki mást például saját testének felgyújtására, vagy más, olyan önkárosító magatartásra bír rá, amelynek eredménye nyolc napon túl gyógyuló sérülés.
A vizsgált magatartás büntetőjogi értékelése véleményem szerint az alábbi de lege ferenda tényállással oldható meg.
- Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására alkalmas, önkárosító magatartásra rábír, ha az önkárosító magatartást tanúsítják, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
- Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki nagy nyilvánosság előtt nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására közvetlenül alkalmas, önkárosító magatartásra felhív, vétség miatt elzárással büntetendő.
- Az (2) bekezdés szerint büntetendő az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására alkalmas, önkárosító magatartást tanúsító, tizennyolcadik életévét be nem töltött más személyről vagy személyekről készített felvételt a nagy nyilvánosság számára hozzáférhetővé tesz.
A bűncselekmény védett jogi tárgya részint a kiskorúak testi, szellemi, erkölcsi és érzelmi fejlődéséhez, részint – közvetett módon – az állampolgárok testi épségéhez és egészségéhez fűződő társadalmi érdek. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá, hogy az önkárosító magatartás – annak konkrét mibenlététől függően – az azt tanúsító személy vonatkozásában megalázó jellegű11 (lehet), ezért potenciálisan a védett jogtárgy körében kell számba vennünk az emberi méltóság védelméhez fűződő társadalmi érdeket is.12 Megjegyzendő, hogy a (3) bekezdésben meghatározott bűncselekmény esetében fokozott vizsgálatot igényel a sértetti beleegyezés kérdése.13 Abban az esetben, ha az önkárosító magatartást tanúsító személyről készített felvétel hozzáférhetővé tétele a passzív alany beleegyezésével történik, az emberi méltóság kapcsán megvalósuló jogtárgysértésről nem beszélhetünk,14 leszámítva azokat az eseteket, amikor a belegyezésnek nincs relevanciája, mert például a sértett a tizennegyedik életévét nem töltötte be, vagy olyan állapotban van, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel nem rendelkezik.15
A bűncselekmény passzív alanya az önkárosító magatartást tanúsító, illetőleg a hozzáférhetővé tett felvételen szereplő, tizennyolcadik életévét be nem töltött, élő természetes személy. A passzív alany neme, egészségi állapota, illetve – az alaptényállásban rögzített kritériumon túl – életkora irreleváns,16 ahogy az is, hogy tanúsított önkárosító magatartás következtében nyolc napot meghaladó gyógytartamú sérülése, illetve betegsége ténylegesen bekövetkezett-e vagy sem. Ez utóbbi körülmény, mint a bűncselekmény következménye17 , a büntetés kiszabása során kell hogy értékelést nyerjen,18 még abban az esetben is, ha a konkrét sérülésre vagy betegségre az elkövető tudata nem terjedt ki.19
Az elkövetési magatartások az alábbiak szerint értelmezhetők.
1. A releváns önkárosító magatartásra való rábírás
Rábírás alatt – hivatkozással az öngyilkosságban közreműködés kapcsán elfoglalt egységes jogirodalmi álláspontokra20 – minden olyan aktív magatartás értendő, amely szándékkiváltó hatású, vagyis döntő okként értékelhető az önkárosító magatartás végrehajtásának elhatározása során. Amint arról a korábbiakban szó volt, a saját test, illetőleg egészség károsítása fő szabályként nem büntetendő, ezért az arra való rábírás is sajátos értékelést kell hogy kapjon. Mivel hasonló helyzettel állunk szemben az öngyilkosságban közreműködés esetén, ezért szükséges kitérni az azt elemző jogirodalmi álláspontokra.
Az öngyilkosságban közreműködés körében releváns rábírást több szerző21 sui generis részesi cselekményként, felbujtásként értékeli és az elkövetési magatartás mibenlétének értékelésekor ennek megfelelő terminológiát használ, mások sui generis részesi jellegű bűncselekményt azonosítanak e körben.22
Ezek a megközelítések azonban – amint arra Belovics Ervin elvi éllel rámutatott – tévesek, mert az öngyilkosság nem bűncselekmény, márpedig tettesi alapcselekmény hiányában részességről sem beszélhetünk.23 „Tehát az öngyilkosságban közreműködés nem sui generis részességi jellegű bűncselekmény, hanem csak arról van szó, hogy a részesség két típusának, illetve az öngyilkosságban közreműködésnek az elkövetési magatartásait a jogalkotó azonosan határozza meg.”24 Olyan megközelítéssel is találkozhatunk, amely kifejezetten deklarálja az öngyilkosság deliktum jellegének hiányát, ennek ellenére a rábírást felbujtói, míg a segítségnyújtást bűnsegédi tevékenységként definiálja.25 Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az öngyilkosságban közreműködés nem sui generis részesi, vagy részességi jellegű bűncselekmény, hanem delictum sui generis.26 Mindennek pedig a dogmatikai következménye – egyebek mellett – az lesz, hogy az öngyilkosságban közreműködéshez az általános szabályok szerint kapcsolódhat felbujtás, illetve bűnsegély.27 Ezt a megközelítést maradéktalanul osztva, és figyelemmel arra, hogy az önkezű testi sértés bűncselekményt nem valósít meg, a de lege ferenda tényállás körében releváns rábírást nem tettesi alapcselekményhez kapcsolódó részesi, vagy részesi jellegű, hanem önmagában vett elkövetési magatartásként kell értékelnünk. Ezt hivatott nyomatékossá tenni – egyebek mellett – a javasolt tényállás szövege, amikor az önkárosító magatartás „tanúsításáról” és nem annak „elkövetéséről” rendelkezik.
A bűncselekmény megvalósulásához a rábírásnak olyan önkárosító magatartás tanúsítására kell irányulnia, amely nyolc napon túl gyógyuló testi sérülés vagy betegség előidézésére alkalmas. Az ilyen következmény előidézésére való alkalmasság objektív jellegű ismérv, amely független a passzív alany szubjektív tudatától. Az elkövetőnek az objektív alkalmasságot illető esetleges tévedése a Btk. 20. §-ának (1) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró okot alapozhat meg, ugyanakkor – véleményem szerint – a cselekmény jellegére tekintettel a társadalomra veszélyességben való tévedés lehetősége praktikusan kizárt. A cselekménynek a releváns sérülés vagy betegség előidézésére való objektív alkalmassága szakértői kérdés, annak ellenére, hogy sok esetben már a társadalomban kialakult általános megítélés, illetve élettapasztalat alapján nyilvánvaló (lehet).
Ugyancsak vitatott kérdés a jogirodalomban, hogy gyermekkorú vagy beszámítási képességgel nem rendelkező személy öngyilkosságra rábírása esetén közvetett, vagy közvetlen tettesi alakzatról beszélhetünk.28 A konkuráló álláspontok közül véleményem szerint azok fogadhatók el helyesként, amelyek ilyen esetben a közvetett tettesség lehetőségét kizárják, azon az alapon, hogy – a „felhasznált” személy magatartása nem bűncselekmény. Aki tehát tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt bír rá öngyilkosságra, az „pszichés úton elkövetett közvetlen tettesként megvalósított emberölést hoz létre”29 .
Mindezekre figyelemmel a javasolt tényállás tudatosan mellőzi a tizennegyedik életévét be nem töltött, illetve akaratnyilvánításra képtelen személy sérelmére történő elkövetés mint minősített eset megjelenítését. Aki ugyanis ilyen sajátosságokkal bíró passzív alanyt eredményesen bír rá nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség előidézésére objektíve alkalmas önkárosító magatartásra, az a súlyos testi sértés minősített esetét30 , illetőleg annak legkevesebb kísérletét valósítja meg közvetlen tettesként. A de lege ferenda deliktum kapcsán fennálló többszörös jogtárgysértés látszólag indokolttá tenné a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére történő elkövetés minősített esetként történő szabályozását, ez ugyanakkor azzal a nem kívánt következménnyel járna, hogy – amint arra Belovics Ervin rámutat az öngyilkosságban közreműködéssel összefüggésben – eltérő értékelést kapnának a beszámítási képesség hiányának esetkörei.31 Tehát aki tizennegyedik életévének be nem töltése okán akaratnyilvánításra képtelen személyt bír rá önkárosító magatartásra az a de lege ferenda tényállást merítené ki, míg aki egyéb okból akaratnyilvánításra képtelen személyt, az a testi sértés minősített esetét valósítaná meg. Viszont a fentiek szerint önmagában az a körülmény, hogy a passzív alany akaratnyilvánításra képtelensége milyen okra vezethető vissza, nem eredményezheti a cselekmény eltérő minősülését.
2. A releváns önkárosító magatartásra felhívás
Ezen elkövetési magatartás kapcsán ugyancsak szükséges hangsúlyozni, hogy a felhívás ez esetben sem sui generis előkészületi vagy előkészületi jellegű magatartás. Annyiban hasonlóság érhető tetten az előkészület körében releváns felhívással, hogy annak a javasolt tényállás esetében is konkrétnak, meghatározott cselekményre vonatkozónak32 kell lennie, lényegi különbség viszont, hogy a javasolt tényállás szerinti felhívásnak nem bűncselekményre, hanem nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására objektíve és közvetlenül alkalmas magatartásra kell vonatkoznia. További sajátossága az elkövetési magatartásnak, hogy nem meghatározott, konkrét címzettekhez szól, hanem általában buzdít valamely társadalmilag káros tevékenységre.33 E körben az említett közvetlen alkalmasságnak kiemelkedő szerepe van, ugyanis ennek tényállási elemként szerepeltetése révén rekeszthetők ki a büntetőjogi értékelés köréből például az alkoholos italok fogyasztását ösztönző reklámok, vagy egyéb olyan tevékenységet (pl. extrém sportot) népszerűsítő felhívások, amelyek nem közvetlen önkárosításra irányulnak. Figyelemmel arra, hogy a tényállás a nagy nyilvánosság előtti elkövetést rendeli büntetni, a passzív alanyok kapcsán tett bármiféle distinkció értelmetlen volna.
3. Önkárosító magatartást tanúsító személyről vagy személyekről készült felvétel nagy nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tétele
A hozzáférhetővé tétel alatt – az egybehangzó jogirodalmi álláspontokkal34 egyezően – minden olyan magatartás értendő, amely a felvétel mások általi megismerésének lehetőségét megteremti. A bűncselekmény ezen fordulata a passzív alanyok számát figyelmen kívül hagyja, és a rendbeliségre az azonos elkövetési magatartással érintett felvételek száma sincs kihatással.35 A tényállásszerűség szempontjából nem bír jelentőséggel, hogy a hozzáférhetővé tett felvételt ténylegesen megtekintették-e vagy sem, pusztán a megismerés reális lehetőségének van relevanciája.
Ami a stádiumokat illeti, rögzíthető, hogy az első bekezdésben meghatározott bűncselekmény kísérlete – a tényállásban rögzített objektív36 büntethetőségi feltételre tekintettel – fogalmilag kizárt.37 Amennyiben tehát a rábírás eredményes, és a passzív alany a tényállás egyéb kritériumainak megfelelő önkárosító magatartást tanúsítja, úgy a cselekmény befejezetté válik, ellenben ha a rábírás eredménytelen, az nem vonhat maga után büntetőjogi következményeket. A befejezettség szempontjából közömbös, hogy a nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására objektíve alkalmas magatartás tanúsítása folytán ilyen sérülés vagy betegség ténylegesen bekövetkezik-e vagy sem. E körülménynek a büntetés kiszabása körében indokolt jelentőséget tulajdonítani. A felhívással, illetőleg a releváns felvétel hozzáférhetővé tételével megvalósuló deliktumok befejezettségéhez a mások általi észlelés reális lehetőségének bekövetkezése szükséges.
A bűncselekmény valamennyi fordulata szándékosan követhető el. Az első bekezdésben meghatározott rábírás esetén az elkövető tudatának ki kell terjednie egyebek mellett arra, hogy tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség okozására objektíve alkalmas önkárosító magatartásra bír rá, és a passzív alany ilyen magatartását kívánnia kell, vagy az iránt közömbösnek kell lennie. Az önkárosító magatartás tényleges tanúsítása viszont már az elkövető tudatától független, objektív körülmény.
A fontosabb elhatárolási kérdésekre az elkövetési magatartás elemzése kapcsán igyekeztem kitérni, azonban külön vizsgálatot igényel a de lege ferenda deliktumnak a kiszolgáltatott személy megalázásához fűződő viszonya. A két cselekmény elhatárolása szempontjából releváns körülmények az alábbiakban összegezhetők:
- A javasolt tényállás (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény esetében nem tényállási elem az önkárosító magatartásra rábírt személy kiszolgáltatott helyzete, illetve annak kihasználása. A passzív alany esetében személyes kvalifikáltság kizárólag az életkor tekintetében áll fenn.
- Az önkárosító magatartásnak nem szükségképpeni sajátossága annak a sértettre nézve megalázó jellege. Amennyiben a rábírás olyan önkárosító magatartásra irányul, amely egyúttal megalázó jellegű is, úgy e körülménynek a büntetés kiszabása körében indokolt jelentőséget tulajdonítani.
Ott István: főügyész Fejér Megyei Főügyészség; adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar
Kérdések és válaszok az ittas és bódult állapotban történő járművezetés minősítése kapcsán
A jelenleg hatályos Büntető Törvénykönyvünk1 mind a szeszes ital fogyasztásából származó alkohol révén ittas, mind pedig a vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása miatt bódult állapotban történő járművezetést büntetni rendeli. Abban az esetben viszont, ha a törvényi tényállás körében releváns járművet vezető személy egyidejűleg ittas állapotban is van, és szeszes ital fogyasztásából származó alkohol kivételével vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása alatt is áll, a cselekmény pontos minősítését illetően mind a jogirodalmi felfogások, mind pedig a joggyakorlat megosztottnak mondhatók.
Egyes – uralkodónak tekinthető – álláspontok szerint a járművezetés ittas, illetőleg a járművezetés bódult állapotban bűncselekmények halmazata nem állapítható meg, a látszólagos alaki halmazatban álló cselekmények közül az nyerhet büntetőjogi értékelést, amely „a bűncselekmény véghezvitele során hangsúlyosabb szerephez jutott”2 . A hivatkozott értelmezés keretei között azonban mégis előtérbe kell helyeznünk az ittas állapotot, ugyanis ha sem az elkövető ilyen állapota, sem pedig bódult állapota nem bír meghatározó jelentőséggel a megállapításukhoz szükséges mértéken túl, úgy az ittas járművezetés megállapítása indokolt, a bódult állapot pedig a büntetés kiszabása során juthat jelentőséghez.3
Más megközelítések szerint a járművezetés bódult állapotban bűncselekményének vétségi alakzata és a járművezetés ittas állapotban vétségének halmazata megállapítható, ha a járművet bódult állapotban vezető személy egyidejűleg ittas állapotban lévőnek is minősül.4 A bódult és az ittas állapot vonatkozásában ezen elmélet keretei között is az ittas állapot jut nagyobb szerephez, azonban túlsúlya nem az alaki halmazat kizárása körében jelentkezik, pusztán gyakorlati, bizonyítási szempontok talaján áll. Abban az esetben ugyanis, ha az ittas és bódult állapotban járművet vezető személy ezen magatartásával okozati összefüggésben legalább súlyos sérüléssel járó baleset következik be, „indokolt a járművezetés ittas állapotban bűncselekmény minősített esetének (bűntettének) és a járművezetés bódult állapotban vétségének halmazatban való megállapítása”5 . Czencz Zoltán ezen túlmenően – a védett jogtárgyak különbözőségére tekintettel – „szükségszerű halmazat” megállapítását látja indokoltnak a járművezetés bódult állapotban és a kábítószer birtoklásának vétsége vonatkozásában, feltéve természetesen, hogy a vezetés megkezdése előtt fogyasztott, a vezetési képességre hátrányosan ható szer a vonatkozó törvényi rendelkezések értelmében kábítószernek minősül.
Más vélemények szerint az ittas, illetve bódult állapotban elkövetett járművezetés valóságos alaki halmazatának az sem feltétele, hogy – akár az ittas, akár a bódult állapottal okozati összefüggésben – legalább súlyos sérüléssel járó baleset következzék be.6 E megközelítés azon – feltételezett – jogalkotói szándékon alapul, hogy az ittas, illetve bódult állapotban történő járművezetés elkülönült tényállásokban történő pönalizálására a halmazati szabályok alkalmazásának lehetővé tétele érdekében került sor.7
Ismét más jogirodalmi megközelítés szerint az ittas állapotban járművet vezető személy cselekménye nem minősülhet egyidejűleg bódult állapotban elkövetettnek is, és az elkövető bódult állapota súlyosító körülményként sem vehető figyelembe a specialitás elve alapján.8 Ebben a megközelítésben mindazon teóriák, amelyek a két bűncselekmény halmazatát megállapíthatónak tartják, szükségképpen téves jogértelmezésen alapulnak.
A törvényhez fűzött indokolás az ittas és bódult állapotban megvalósított járművezetés jogi megítélését illetően nem ad támpontot. Azt azonban egyértelművé teszi, hogy az etilalkoholnak a járművezetés bódult állapotban bűncselekményének törvényi tényállásából való kivételkénti kiemelésére a kétszeres értékelés tilalmának szem előtt tartása mellett azért került sor, hogy az olyan fokban ittas járművezető személynek a cselekménye, akinek a vezetési képességére az elfogyasztott alkohol mennyisége már kihatással van, ne minősüljön egyidejűleg a járművezetés bódult állapotban bűncselekményének is.
Az ittas, egyidejűleg bódult állapot megítélése ugyanakkor nem csak a jogirodalomban, de az ítélkezési gyakorlatban is ellentmondásosnak tűnik.
A Székesfehérvári Járásbíróság előtt 4.B.604/2018. számon folyamatban volt büntetőügyben alapul szolgáló tényállás szerint a vádlott ittas és bódult állapotban vezette a tulajdonát képző személygépkocsit, minek során – tolatási manőver végrehajtása közben – egy parkoló gépkocsinak ütközött. A vádlott szervezetében a cselekmény elkövetésekor a bűncselekményi értékhatárt meghaladó koncentráció előidézésére alkalmas alkohol volt, továbbá a tőle vett vizeletmintából különféle kábítószerek metabolitjai voltak kimutathatóak, tehát a terhelt a tulajdonát képező személygépkocsit ittas, egyúttal bódult állapotban vezette. Az eljáró bíróság a terhelt büntetőjogi felelősségét kizárólag járművezetés ittas állapotban vétségében állapította meg. Amint az az ítélet rendelkező részéből és indokolásából egyértelműen kitűnik, a bíróság a terhelt bódult állapotának sem a cselekmény minősítése körében, sem pedig a súlyosító körülmények számbavételekor nem tulajdonított jelentőséget. Ez utóbbi indokaként rögzítette, hogy „kábítószer-fogyasztás miatt pedig a vádlottal szemben külön büntetőeljárás indult, ezért ennek külön, további súlyosító körülményként történő értékelése a kétszeres értékelés tilalmába ütközik”.
A Szegedi Törvényszék előtt B.378/2016. számon folyamatban volt büntetőügyben irányadó tényállás lényege szerint az egyrészt ittas állapotban, másrészt a vezetési képességre hátrányosan ható – de kábítószernek nem minősülő – szer befolyása alatt álló vádlott az általa vezetett gépkocsival öngyilkossági szándékkal váratlan balra történő kormányzással, fékezés nélkül áttért a menetirány szerinti bal oldali forgalmi sávba, abból a célból, hogy a vele szemben közlekedő gépjárműnek frontálisan ütközzön. A frontális ütközés a sértett aktív elhárító magatartása következtében maradt el. Az eljárt törvényszék a vádlott büntetőjogi felelősségét – egyéb bűncselekmények mellett – ittas állapotban elkövetett járművezetés vétségében állapította meg. Az ítélet indokolása szerint: „a Szegedi Törvényszék ítélkezési gyakorlatában azon következetes bírói gyakorlat alakult ki […] hogy ha és amennyiben az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétsége és a bódult állapotban elkövetett járművezetés vétsége együttesen megállapítható lenne, a bíróság kizárólag a vádlott büntetőjogi felelősségét az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétségében állapítja meg. Erre tekintettel a bíróság a vádlott felelősségre vonását a bódult állapotban elkövetett járművezetés vétségében mellőzte”. Megjegyzendő, hogy az eljárt törvényszék a büntetés kiszabása során súlyosító körülményként vette figyelembe – egyebek mellett – azt, hogy a vádlott „a gépjárművet az ittas állapota mellett bódult állapotban is vezette”.
Ugyanezen ügyben a Szegedi Ítélőtábla „osztotta […] az elsőfokú bíróság azon álláspontját is, hogy miután a vádlott a bűncselekmény elkövetése előtt nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztott, illetőleg vezetési képességre hátrányosan ható, a terápiás mennyiséget meghaladó gyógyszert vett be, ezzel megvalósította az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétségét is, amely mellett nem állapítható meg halmazatban a Btk. 237. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő bódult állapotban elkövetett járművezetés vétsége. Az ittas járművezetést, illetve a járművezetés bódult állapotban bűncselekményt ugyanis ugyanazon jogviszony, az élet és a testi épség védelme, illetve a közlekedés biztonságához fűződő érdek sérelmére elkövetettként kell értékelni (Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára I. kötet 955. és 972. oldal). Osztotta az ítélőtábla a Szegedi Fellebbviteli Főügyészség kialakult bírói gyakorlatra történt azon utalását is, hogy a látszólagos alaki halmazat speciális esete az, amikor az elkövető a gépjárművet alkohol és a vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása alatt vezeti”.
Más ügyben a Székesfehérvári Járási Ügyészség kábítószer fogyasztásával elkövetett kábítószer birtoklásának vétsége, járművezetés ittas állapotban vétsége, valamint járművezetés bódult állapotban vétsége miatt emelt vádat azzal a terhelttel szemben, aki szeszes ital és kábítószer fogyasztását követően vezette közúton az általa használt személygépkocsit. A Székesfehérvári Járásbíróság bűnösnek mondta ki a vádlottat járművezetés bódult állapotban vétségében, illetőleg kábítószer birtoklásának vétségében, ugyanakkor – mivel a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás eredményére tekintettel az eljárt ügyész ezt indítványozta – járművezetés ittas állapotban vétsége alól bizonyítottság hiányban felmentette. Az ítélet indokolása szerint a lefolytatott bizonyítás alapján nem volt kétséget kizáróan bizonyítható, hogy a vádlott a cselekmény időpontját megelőzően, pontosan meg nem állapítható mennyiségű és fajtájú szeszes ital hatására ittas állapotban vezette volna a gépjárművet. Önmagában az a tény, hogy a vádlott felmentésére – járművezetés ittas állapotban vétsége miatt – bizonyítottság hiányában került sor, okkal enged arra következtetni, hogy a járművezetés ittas, illetőleg járművezetés bódult állapotban bűncselekmények halmazatát az eljárt bíróság nem tartotta kizártnak, ellenkező esetben ugyanis a cselekményt – a tettazonosságra figyelemmel – egységesen járművezetés bódult állapotban vétségeként értékelte volna, anélkül, hogy a járművezetés ittas állapotban bűncselekménye vonatkozásában külön felmentő rendelkezést hozott volna.
Véleményem szerint a fentiekben vázolt jogirodalmi álláspontok egyike sem igazolható maradéktalanul, ahogy a jogalkalmazói gyakorlat is általánosságban kritikai éllel illethető. A vázolt megközelítések némelyike fő vonalaiban elfogadható ugyan, azonban csak az indokolásukban foglaltaktól – részben – eltérő dogmatikai érvrendszer mentén.
Az uralkodónak tekinthető álláspont – amely szerint a látszólagos alaki halmazatban álló cselekmények közül az nyerhet büntetőjogi értékelést, amely „a bűncselekmény véghezvitele során hangsúlyosabb szerephez jutott”9 – véleményem szerint elsősorban azért vitatható, mert bizonytalan fogalomra, az ittas, vagy a bódult állapot hangsúlyosabb jellegére alapít. A probléma különösen akkor merül fel elvi éllel, ha a tárgyalt bűncselekmények alapesetével állunk szemben, tehát nincs a törvényi tényállásban értékelt olyan eredmény, amely kapcsán az okozati összefüggés érdemi vizsgálatára sor kerülhetne. Amennyiben a jármű vezetőjének a bűncselekmény megállapításához szükséges és elégséges mértékű ittas, illetőleg bódult állapota egyidejűleg fennáll, úgy mindkettő szükségképpen magában hordozza a közlekedés biztonságának veszélyét. Amennyiben a konkuráló jogtárgysértések közül a hangsúlyosabbnak tulajdonítanánk meghatározó jelentőséget a cselekmény minősítése során, úgy ezt csak a kevésbé hangsúlyos – ugyanakkor bűncselekményt megvalósító – jogtárgysértés negligálásával tehetjük meg, még akkor is, ha a vitatott elmélet szerint a kevésbé hangsúlyos körülmény súlyosító jellege a büntetés kiszabása során értékelést nyer. Véleményem szerint az egyidejűleg fennálló ittas és bódult állapot esetében látszólagos alaki halmazattal állunk szemben, amelynek feloldásához a specialitás szabályrendszerén keresztül vezet az út, függetlenül attól, hogy mely tényállásszerű magatartás tekinthető hangsúlyosabbnak. A járművezetés bódult állapotban bűncselekménye törvényi tényállásának nyelvtani értelmezése nem hagyhat kétséget afelől, hogy a szeszes ital fogyasztásából származó alkohol – az általános élettapasztalattal összecsengő módon – a vezetési képességre hátrányosan ható szerként értékelendő. Az a körülmény, hogy a jogalkotó a vezetési képességre hátrányosan ható szerek köréből kiemeli a szeszes ital fogyasztásából származó alkoholt, és az annak fogyasztását követő járművezetést külön tényállásban rendeli büntetni, alappal enged arra következtetni, hogy a járművezetés ittas állapotban bűncselekményének törvényi tényállása speciális a járművezetés bódult állapotban vétségének törvényi tényállásához képest. Ilyen megközelítésben tehát látszólagos alaki halmazattal kell számolnunk, amelynek feloldásához kézenfekvőnek látszik a specialitás szabályának alkalmazása, azzal, hogy az egyidejűleg fennálló bódult állapotot – a vizsgált jogirodalmi állásponttal egyezően – súlyosító körülményként indokolt figyelembe venni. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a jogalkotó – a fentebb kifejtettek szerint – nem azért alkotott speciális törvényi tényállást, hogy arra tekintettel az ittas, illetve bódult állapotban történő járművezetést egymáshoz képest enyhébben vagy súlyosabban szankcionálja, hanem azért, hogy „az olyan fokban ittas járművezető személynek a cselekménye, akinek a vezetési képességére az elfogyasztott alkohol mennyisége már kihatással van (befolyásolt állapotú), e bűncselekmény (járművezetés bódult állapotban) tényállására tekintettel ne essen kétszeres értékelés alá”10 . Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy ezt a jogalkotói szándékot érvényre kell juttatni abban az esetben is, ha az elkövető ittas, de szeszes italtól nem befolyásolt, egyidejűleg vezetési képességre hátrányosan ható szertől befolyásolt állapotban vezet járművet.
Egyet lehet tehát érteni Mészáros Ádám Zoltánnal11 abban a tekintetben, hogy az ittas állapotban járművet vezető személy cselekménye – a specialitás elvére figyelemmel – nem minősülhet egyidejűleg bódult állapotban elkövetettnek is. Vitatható ugyanakkor e megközelítés további tétele, miszerint az egyidejű bódult állapot súlyosító körülményként sem vehető figyelembe. A büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről szóló 56. BK vélemény elvi éllel mondja ugyan ki a kétszeres értékelés tilalmát a büntetés befolyásoló körülmények értékelésénél is, „[o]lyan esetben azonban, amikor a konkrét körülmény súlya a minősítéshez szükséges mértéket jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt – a súlyosabb vagy a privilegizált minősítés mellett – súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelni”12 . Az ittas állapotban járművet vezető személy egyidejű bódult állapota véleményem szerint aggálytalanul értékelést nyerhet e körben, tehát a kétszeres értékelés tilalmának sérelme nélkül súlyosító körülményként veendő figyelembe, azon ténybeli alapon, hogy fennállása már önmagában is büntetőjogi felelősséget alapoz(na) meg.
A vizsgálat tárgyává tett bírósági döntések kapcsán az alábbi kritikai észrevételek tehetők.
A Székesfehérvári Járásbíróság előtt 4.B.604/2018. számon folyamatban volt büntetőügyben hozott érdemi döntés indokolása szerint a bíróság – a büntetőjogi felelősséget álláspontja szerint egyébként meg nem alapozó – bódult állapot súlyosító körülményként történő értékelésétől a kétszeres értékelés tilalmára hivatkozással azért tekintett el, mert kábítószer-fogyasztás miatt a vádlottal szemben külön büntetőeljárás indult. Elkerülte azonban az eljárt bíróság figyelmét, hogy a járművezetés ittas állapotban, illetőleg a fogyasztással megvalósuló kábítószer-birtoklás bűncselekmények tényállása egymástól egyértelműen eltérő jogtárgysértéseket pönalizál, tehát halmazatuk valóságos. Ekként a kétszeres értékelés tilalmára történő hivatkozás téves jogértelmezésen alapul.
A Szegedi Törvényszék előtt folyamatban volt ügyben a bíróság a törvényszék következetes ítélkezési gyakorlatára hivatkozással mellőzte a vádlott büntetőjogi felelősségre vonását bódult állapotban elkövetett járművezetés vétsége miatt, azonban a döntés dogmatikai háttere csak az ügyben másodfokon eljáró ítélőtábla döntéséből világlik ki akként, hogy amikor az elkövető a gépjárművet alkohol és a vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása alatt vezeti, a látszólagos alaki halmazat speciális esetével állunk szemben. A döntés ugyanakkor – a bírói gyakorlat következetességét hangsúlyozva – a látszólagos alaki halmazat feloldásának elvi kérdéseit nem részletezi.
A hivatkozott jogesetekben meghozott ítéletek, illetőleg a jogirodalmi álláspontok vizsgálatának eredményeként az ittas, egyidejűleg bódult állapotban történő járművezetés helyes minősítésének szempontjai – véleményem szerint – az alábbiakban összegezhetőek.
A járművezetés ittas, illetőleg járművezetés bódult állapotban bűncselekmények jogi tárgya azonos, egyrészről a közlekedés rendjéhez és biztonságához, másrészről pedig az élet és a testi épség védelméhez fűződő társadalmi érdek. Ezeket az azonos jogi tárgyakat a vizsgált bűncselekmények egyszerre, egyidejűleg és egy ízben sértik, illetve veszélyeztetik. Erre figyelemmel a járművezetés ittas, illetve bódult állapotban bűncselekményének egyidejű megállapítása a kétszeres értékelés tilalmába ütközne (tekintet nélkül arra, hogy az ittas állapotú személy esetében milyen mértékű alkoholos befolyásoltság alakult ki, vagy kialakult-e egyáltalán). A látszólagos alaki halmazat annak szem előtt tartásával oldható fel, hogy a járművezetés ittas állapotban bűncselekménye speciális a járművezetés bódult állapotban bűncselekményéhez képest, ezért egyidejű megvalósulásuk esetén a járművezetés ittas állapotban bűncselekménye állapítandó meg, az egyidejű bódult állapot súlyosító körülményként történő értékelése mellett. Amennyiben a bódult állapotot kábítószer fogyasztása idézi elő, úgy a kábítószer birtoklása – az eltérő jogtárgysértésre figyelemmel –halmazatot képez.
Az egységes jogértelmezés és jogalkalmazás érdekében a két konkuráló bűncselekményt egyetlen törvényi tényállásban lenne indokolt büntetni rendelni a releváns értelmező rendelkezések újragondolásával, az alábbiak szerint:
Aki bódult állapotban vasúti vagy légi járművet, gépi meghajtású úszólétesítményt vagy közúton, illetve közforgalom elől el nem zárt magánúton gép meghajtású járművet vezet, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
A közlekedési bűncselekmények körében bódult állapotban lévő személy az, aki vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása alatt áll, továbbá, akinek a szervezetében 0,50 gramm/liter véralkohol-, illetve 0,25 milligramm/liter levegőalkohol-koncentrációnál nagyobb érték előidézésére alkalmas szeszes ital fogyasztásából származó alkohol van.
A javaslat nyilvánvaló fogyatékossága, hogy a bűncselekmény elnevezése nem juttatja kifejezésre az ittas állapotban történő járművezetés tilalmazott voltát, ugyanakkor a minősítési kérdéseket egyértelműen megválaszolhatóvá teszi.
Ott István PhD, főügyész, Fejér Megyei Főügyészség; megbízott oktató, Pázmány Péter Katoli-kus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar