Válogatás a szakirodalomból
Válogatás a szakirodalomból
BÜNTETŐJOG
Bárd Petra – Borbíró Andrea – Gönczöl Katalin (szerk.):
Kriminológia és kriminálpolitika a jogállam szolgálatában. Tanulmányok Lévay Miklós tiszteletére
Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2019
Ünnepi tanulmányok Farkas Ákos professzor 65. születésnapjára
Miskolci Jogi Szemle, 2019, 2. különszám, 1–2. kötet
Györfi András – Léderer András – Paluska Ferenc – Pataki Gábor –
Trinh An Tuan:
Kriptopénz abc
Budapest: HVG-ORAC, 2019
Karsai Krisztina (szerk.):
Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvhöz. Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez (2019)
Budapest: Wolters Kluwer, 2019
Farkas Ákos – Gerhard Dannecker – Jacsó Judit (szerk.):
Az Európai Unió pénzügyi érdekei védelmének büntetőjogi aspektusai,
különös tekintettel az adócsalás, a korrupció, a pénzmosás és a büntetőjogi compliance nemzeti szabályozására, valamint a kiberbűnözésre
Budapest: Wolters Kluwer, 2019
Farkas Ákos – Gerhard Dannecker – Jacsó Judit (eds.):
Criminal Law Aspects of the Protection of the Financial Interests of the EU: with particular emphasis on the national legislation on tax fraud, corruption, money laundering and criminal compliance with reference to cybercrime
Budapest: Wolters Kluwer, 2019
POLGÁRI JOG
Wopera Zsuzsa (szerk.):
Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Kommentár a polgári
perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez
Budapest: Wolters Kluwer, 2019
Fejes Péter – Sárközy Tamás – Szekeres Diána – Tóth Nikolett:
A magyar sport jogi szabályozása. Az első magyar sportjogi
egyetemi tankönyv
Budapest: HVG-ORAC, 2019
Sándor István:
A vagyonvédelem jogi eszközeinek legújabb nemzetközi tendenciái. Az angolszász trust és annak más jogrendszerekben kialakított megfelelőinek
áttekintése, e jogi konstrukciók vagyonvédelmi jellegének elemzése
Budapest: HVG-ORAC, 2019
ÁLTALÁNOS TÉMA
1. Szilágyi István – Kelemen László:
Miként vélekedünk a jogról? Szociálpszichológiai kutatás 2018
Budapest: HVG-ORAC, 2019
A Barbárok tényalapjai
A magyar szépirodalom ismert, nagy hatású darabja Móricz Zsigmondnak először a Pesti Napló 1931. április 12-i számában, majd számos további kiadásban megjelent Barbárok című elbeszélése.
E művet sokan sokféle szempontból elemezték. A kortárs Kosztolányi Dezső a Nyugat 1932. májusi számában közölt ismertető kritikájában írta, hogy „vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk egészében, nézegetjük mondatait, sőt központozását is s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan, amilyen. Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való”. A novella tartalmának ismertetése után pedig megállapította, hogy „csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik s a költő embereket formál, életet varázsol a semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda”.
Azt, hogy honnan is származhatott a mű, Péter László irodalomtörténeti dolgozatában a Kiskunság folyóirat 1968/1–2. számában széleskörűen elemezte. A Barbárok forrásait illetően rámutatott arra, hogy a történet valamely eleme, a mű hangulata már különböző szerzőknél felbukkant: így a hajdani szegedi várbeli perben ügyvédként eljárt Reizner Jánosnak a kecskeméti bűnbandáról írt visszaemlékezésében (1899), valamint Békefi Antal Másli (Sötét idők 1887), Móra István Párbaj (Szegedi Napló 1895), Tömörkény István Oda a juhász (Pesti Hírlap 1899) című novelláiban. Kifejtette, hogy a magyar folklórból, továbbá más népek irodalmából ismertek olyan motívumok, amelyek Móricz írásába beépültek. Az ugyancsak a móriczi művek keletkezéstörténetét vizsgáló Cséve Annának 1999-ben megjelent Tragédia. Szegény emberek. Barbárok című könyvében tett megállapítása szerint a szerző lehetséges kútfői „egybeesnek a Kerek Ferkó, az Erdély-trilógia, a Rózsa Sándor regény forrásaival”, s közölte az előzménynek tekintett alkotások szövegeit.
Az irodalomtörténészi munkákon túl megtörtént az elbeszélés jogi szempontú elemzése is Fejesné Varga Zitának a Debreceni Jogi Műhely 2016/3–4. számában megjelent írásában.
E tanulmányok eszmefuttatások a Barbárok ősforrásáról, történetének tényalapjairól azonban mit sem tudnak, holott azok a mai napig rendelkezésre állnak. Ezek pedig az 1869-től gróf Ráday Gedeonnak, a korabeli Belügyminisztérium rendőri osztálya vezetőjének mint királyi biztosnak az irányításával működött „az alsó-tiszai vidéken megzavart közbiztonság helyreállítása iránti intézkedések és az ezzel egybefüggő bűnügyi elővizsgálatok” végzésére felhatalmazott hatóság által kinyomozott bűncselekmények ügyeiben végzett ügyészi és bírósági munkáról szóló tudósítások.
Magyarország egyes részein a Kiegyezést követően jelentősen megromlott a közbiztonság. A későbbi perek ügyésze – a majdani kiváló jogtudós, akadémikus – Edvi Illés Károly ezt az állapotot úgy összegezte, hogy a „városi lakos éppúgy, mint a pusztai és falusi gazda, a szegénység és a vagyonos osztály egyként védtelen állapotban látszottak lenni a tolvajok, rablók és rablógyilkosok ellen, kik egy egész nagy vidéket uraltak”.
Az 1869. január 13-i belügyminiszteri rendelet Arad, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Pest és Torontál vármegyéket, a Jászkun Kerületet, valamint Szeged, Szabadka és Kecskemét szabad királyi városokat jelölte ki a királyi biztosság működési körzetül. A felhatalmazás szabad kezet adott a királyi biztosnak a teendő intézkedésekre, a kitűzött célt illetően pedig meghatározta, hogy a közbiztonság helyreállítása akként érhető el, ha az „elkövetett merényletek tettesei felfedeztetvén s elfogatván, haladéktalanul a büntető igazság kezeibe szolgáltatnak át, s ennek folytán további gonosztettek elkövetése ellen visszarettentő példák adatnak”.
Ráday Szegeden rendezte be főhadiszállását. Az itteni vár biztonsága, börtönhelyiségei, a szigorú fegyelem alatti lengyel katonák által adott körülmények között a királyi biztosság 1869 januárjában kezdte meg működését.
A vizsgálók évekre visszamenőleg áttekintették a területen történt bűncselekmények korábbi nyomozási anyagait. Intézkedések történtek a gyanúval terhelhetők személyleírásának, lakóhelyének megismerésére. Ráday a felderítések érdekében jelentős összegű díjakat tűzött ki. A sikeres bűnüldözés érdekében nem álltak meg az egyes cselekmények elkövetőinél, hanem törekedtek a felbujtók, orgazdák és más segítők leleplezésére is, így „új meg új, régen elkövetett s titokban maradt bűntény derült ki. Az egyszer megtalált fonalat csak gombolyítani kellett, hogy mindig több bűntény, s ezekkel együtt több bűnös derüljön ki”.
A terheltek jelentős része fogságba került a várba. Itt a bűntársakat elszigetelték, az egymással és a külvilággal való kapcsolattartást megakadályozták. A vizsgálatok során a cél a fő bizonyítéknak tekintett beismerés megszerzése volt. Ezen túl tanúkihallgatások, szembesítések, helyszíni szemlék, lefoglalások, bűnjelek, boncolások, orvosi vélemények járultak hozzá a tényállások megállapításához. A királyi biztosság tekintélyes vagyont zárolt a kártérítések, büntetések érdekében.
A sikeres felderítések során derült fény két, évekkel korábban Kecskemét környékén elkövetett élet elleni bűncselekményre, amelyek bizonyításának eredményeként 1871 őszén vádemelésekre, majd egy év múlva az elkövetők elítélésére került sor.
A királyi biztosság nyomozásait követően a bűnügyekben eljárt bíróság működése élénk figyelem alatt állt, amelynek főszereplője a kor gazdag sajtója volt. A fővárosban szerkesztett, országos terjesztésű napilapok éppúgy, mint a helyi vagy környékbeli folyóiratok, részletesen beszámoltak az egyes ügyekről, az eljárások menetéről. A szegedi várban tartott tárgyalások nyilvánosak voltak, hatalmas közönség- és sajtóérdeklődés mellett folytak. A lapok munkatársai rögzítették az elhangzottakat, tudósításaik napokon belül megjelentek az újságokban. A nyilvánosság felhasználása tudatosan történt, hiszen a vádiratok közlése, a bűnesetek leírása, a tárgyalások kitűzése, az ítéletek közzététele hozzájárult az igazságszolgáltatás megismertetéséhez, az elrettentéshez, a jövőbeni megelőzéshez, így a közbiztonság erősítéséhez.
A korabeli sajtóban megjelent írások egyben az ún. Ráday-korszak megismerésének is fontos forrásai, mivel az eljárások iratai a későbbiekben alapvetően elvesztek, megsemmisültek, a megmaradtak pedig lappanganak. A tudósítások jelentős része szó szerint közölte a bűncselekmények miatti vádiratokat, majd jegyzőkönyvi pontossággal örökítették meg a tárgyalásokat. Ebben élen járt a Jókai Mór főszerkesztésében kiadott A Hon című lap, amely naponta kétszer, reggeli és esti kiadásaiban gyorsan tudósított a történésekről. Az ún. kecskeméti bűnbanda ügyeiben történt vádemelésekről hírt adó 1871. november 18-i reggeli szám tudatta, hogy „a vádleveleket az eljáró tiszti ügyész szívességéből bírjuk, s miután azokban a tényálladékok a megejtett vizsgálat alapján hitelesen és röviden vannak előadva, szóról szóra közöljük”.
E vádiratok közül a napilap 1871. december 24. és 29-i reggeli számaiban közölte a „Bodri Péter kecskeméti lakos és hasonnevű fia ellen 1865. évi nyáron elkövetett rablógyilkosság”, továbbá a „Német György és Kontra János kecskeméti juhászok ellen 1864. évi tavasszal elkövetett rablógyilkosság” leírásait. Később pedig az 1872. szeptember 2. esti és 4-i reggeli kiadásokban a szegedi várba delegált aradi királyi törvényszéknek az ügyekben augusztus 30-án és szep-tember 2-án tartott tárgyalásainak anyagai jelentek meg.
A bíróság által megállapított tényállások teljesen egybeestek a vádakban foglaltakkal. Ezek lényege szerint a kecskeméti Bajdor János és két társa előzetes megbeszélésüknek megfelelően 1864 tavaszán egy éjjel rárontottak a bugaci puszta Virágpap-erdei részén alvó ismerős Német György juhászra és bojtárjára. Néhány „súlyos ütést” mértek áldozataik fejére, majd kötőfékekkel megfojtották őket. A holttesteket a nyakukon hagyott kötelekkel a helyszínen eltemették, majd egy végrehajtás során már lefoglalt kb. 120 birkát és a szamarakat elhajtották, a kutyákat lelőtték. Az elkövetők cselekményük után elhíresztelték, hogy Német az adóssága miatt szökött meg. Mivel Bajdort rövidesen elfogták más bűncselekmény gyanújával, ezért az osztozkodásból kimaradt, de bűntársaitól ígéretet kapott annak pótlására. Erre 1865 nyarán került sor, amikor megbeszélés szerint a három bűntárs a kecskeméti Vágójárásban megtámadta az ismerős Bodri Péter juhászt és 13 éves fiát. A gyermek a nyakszirtjére mért botütésbe halt bele, míg az ütésektől eszméletlen apját a nyakára kötött zsineggel fojtották meg. A holttestek helyszíni elföldelése után az elkövetők kb. 300 birkát és a szamarakat, kutyákat elhajtották, a juhászok felszerelését (suba, szolgavas, fazék, ásó, zsák) elvitték, majd a zsákmányt felosztották. A néhány nappal később a férjét kereső Bodri feleségének azt mondta Bajdor, hogy az a nyájpénz miatt valahová eltávozott. Az apának és fiának maradványait 1867 húsvét táján találta meg két juhász, s a szemléjük során a feleség hozzátartozóit ismerte fel a maradványokban, amelyekről orvosi szakvélemény is készült. A királyi biztosság által 1869-től folytatott nyomozás eredményeként kézre került gyanúsítható személyek közül az első bűncselekmény helyszínét Bajdor mutatta meg a vizsgálónak, majd sor került a holttestek exhumálására, a maradványok orvosi vizsgálatára, a tetemek nyakán talált kötőfékek bűnjeli lefoglalására.
A törvényszék e két eseten túl a kecskeméti bűnbanda főalakját, Bajdor Jánost és két tettestársát, valamint más ügyekkel érintett egyéb bűntársait számos más bűncselekmény miatt bűnösnek mondta ki és 1872. szeptember 21-én őt életfogytiglani börtönre, a fenti ügyekben is szerepelt Muzslai Jánost halálra, míg a többit hosszabb ideig tartó szabadságvesztésekre ítélte. A jogerős határozat 1874 áprilisában született, amikor a Curia mint legfőbb ítélőszék Bajdort halálra ítélte. Ennek végrehajtására azonban nem került sor, mert Ferenc József uralkodói kegyelemből életfogytiglani fegyházra változtatta a szegedi várban tárgyalt ügyekben hozott halálbüntetéseket.
Megállapítható, hogy a móriczi elbeszélésben írt bűncselekmény minden része szerepelt a korabeli bűnügyi tudósításokban, annak tényalapjait képezte.
A novella egy elemét szükséges még megvilágítani, nevezetesen a terhelt beismerő vallomásának születését, amelyet az író a művében központi szerepet betöltő és az elkövetés eszközeként is feltüntetett derékszíjnak a lefogott – Bajdorból lett – Gajdor általi megpillantásához kötött. Ez elsőként az eljárásokról több esetben beszámolt Fővárosi Lapok 1872. december 15-i számába került közzétételre. Az írás szerint a „vizsgálóbíró tudta, hogy Bajdor babonás; egy este maga elé vezetteté, s így szólott hozzá: Bajdor János, maga miatt már hosszabb idő óta nem alhatom; Bodri Péter lelke, kit megöltek, minden éjjel fölkeres s azzal fenyeget, hogy nem hagy nyugodni, míg magának a nyakára nem akasztom azt a kötelet, mellyel megfojtották. Ezzel egy kötelet vetett Bajdor nyakába, s visszavitette börtönébe. A bíró eljárása oly hatással volt Bajdorra, hogy egy éjjel, midőn az óra éjfélt ütött, félelmes kiáltással rohant börtönének ajtajához, bevallotta bűneit, s kijelölte a helyet, ahol Bodri Péternek s tizennégy éves fiának holttestét elásta”.
Ezen tudósítást később alátámasztotta a hajdani perek egyik ügyészeként eljárt már említett Edvi Illés Károly írása, amely 1906-ban jelent meg a Budapesti Hírlap 1906. június 3-i számának II. mellékletében, Emlékeim a szegedi várból címmel.
Móricz korának sajtója is megemlékezett időnként az évtizedekkel korábban történtekről. A Világ című napilap már a szerző halála után, 1923 tavaszán folytatásokban közölte Edvi Illésnek a fenti című – a korábbiaknál lényegesen bővebb – memoárját. Az április 19-i számban újból megjelent a Bodri-féle bűnesetre és Bajdor idézett vallatására vonatkozó emlékezés. A hajdani bűncselekmények a múltidézés jegyében elkövetési helyük sajtójában is közlésre kerültek. A Kecskeméti Közlöny 1928. május 4-én és 9-én A betyárvilág végnapjai Kecskeméten című sorozatában az egykori jegyzőkönyvekre hivatkozással tette közzé Német György és bojtárja, továbbá Bodri Péter és fia meggyilkolásának történeteit.
Az írót ismerő későbbi kiváló szegedi néprajztudós Bálint Sándornak a Kortárs 1967/9. számában megjelent közleménye szerint Móricz tanulmányozta a hajdani betyárvilággal kapcsolatban megjelent sajtót, műveket, emlékezéseket. Lányának, Virágnak az Új Írás 1979/11. füzetében közölt egyező emlékezése szerint apja szegedi tartózkodásai során a könyvtárban rendszeresen olvasta az e korszakkal foglalkozó írásokat.
Így találkozhatott is a novellájában írtak tényalapjairól szóló tudósításokkal. De végeredményben ennek nincs jelentősége, hiszen a szerző tollából a magyar szépirodalom egy remekműve született. Mint Móricz Zsigmond vallotta 1934. december 16-i naplójegyzetében: „Mi az enyém a Barbárokban? A közlés művészete. A leleményt készen kaptam összes motívumában. Az egész mesét, s belső fordulatait, s bizonyára azt is mind nekem tulajdonítják.”
Nánási L. PhD, Bács-Kiskun megyei főügyész
A Car Wash fedőnevű komplex pénzügyi ügy nyomozása és ügyészi feladatai¹
A Brazil Szövetségi Közigazgatási Minisztérium szervezetébe tartozó ügyészségi hivatalok közül a Szövetségi Ügyészi Szolgálat feladatai közé tartozik a nyomozás, a rendőrség felügyelete, a tárgyalás, a jogsegélyek, valamint a polgári és munkajogi feladatok.
Az ENSZ 2016-ban fogadta el az „Agenda 2030 a fenntartható fejlődésért” elnevezésű dokumentumot és a 17 fenntartható fejlődési célt, ezek között találjuk többek között az alábbiakat:
- a békés és befogadó társadalmak előmozdítása a fenntartható fejlődésért;
- a mindenkinek járó igazsághoz való hozzáférés;
- a minden szinten hatékony és elszámoltatható intézmények;
- véget kell vetni a gyermekek elleni nemi erőszaknak, kizsákmányolásnak; emberkereskedelemnek, kínzásnak és az erőszak minden egyéb formájának;
- elő kell mozdítani a jog uralmát (nemzeti és nemzetközi szinten is);
- mindenkinek biztosítani kell az igazsághoz való egyenlő hozzáférést;
- 2030-ra jelentős mértékben csökkenteni kell a jogellenes pénzügyi kereskedelmet és a fegyverkereskedelmet;
- erősíteni kell az eltulajdonított vagyonok visszaszerzését és visszatérítését;
- harcolni kell a szervezett bűnözés minden formája ellen;
- csökkenteni kell a korrupció és vesztegetés minden formáját;
- a nemzetközi együttműködésen keresztül meg kell erősíteni az illetékes nemzeti intézményeket;
- a bűnözés megelőzése és a terrorizmus elleni harc végett minden szinten, különösen a fejlődő országokban, ki kell építeni a megfelelő és hozzáértő intézményrendszert.
Az előadó először a feltételezhető korrupciós sémát vázolta fel a brazil Petro-bras cégnél.
A brazil ügyészek álláspontja szerint a műszaki vezetők kartellbe tömörültek az árak rögzítése és a túlszámlázás érdekében az állami Petrobras Olajtársaságnál, saját maguk és a politikusok gazdagítása érdekében.
A Petrobras műszaki vezetői fizettek a műszaki cégeknek, akik a pénz egy részét tovább utalták a pénzmosóknak, akik vesztegetési pénzt fizettek a Petrobras műszaki vezetőinek. A műszaki cégek vesztegetési pénzt fizettek a politikusoknak és a politikai pártoknak.
A következőkben Vladimir Aras kitért a Car Wash-ügy bűncselekményeire, amelyek az alábbiak:
- nagy volumenű korrupció,
- külföldi hivatalos személyek megvesztegetése,
- tender befolyásolása,
- kartellezés,
- pénzmosás,
- bűnszervezetben részvétel,
- zsarolás.
Az eljárásban a vádlottak üzletemberek, brókerek, lobbisták, köztisztviselők és állami hivatalnokok, továbbá a végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágban dolgozók, valamint strómanok voltak.
A Car Wash-ügyben a vagyonvisszaszerzés során felhasználták az együttműködő gyanúsítottakat. Az ügyben a polgári jogi kártérítések még nem történtek meg. Az eljárásban 2014 és 2016 között 70 együttműködési megállapodást kötöttek. 2016 márciusától 800 millió dollár külföldön befagyasztott vagyont észleltek, ebből 2016 augusztusáig 150 millió dollárt szereztek vissza. A Petrobras vállalat 70 millió dollár kártérítést kapott.
Az előadó ezután ismertette a Szövetségi Ügyészi Szolgálat belső struktúrájának fejlesztését, amely az alábbiakat foglalja magában:
- a brazil korrupció elleni kamara létrehozása,
- a korrupció elleni harcra specializálódott ügyészi hivatalok (bűnügyi és nem bűnügyi esetek) létrehozása,
- a Szövetségi Közigazgatási Minisztérium hírszerzési egységének létrehozása,
- a Szövetségi Közigazgatási Minisztérium nemzetközi együttműködési egységének megalakítása.
Aras kitért arra is, miszerint fontosnak tartják, hogy az ügyészek szakmai képzéseken és olyan nemzetközi fórumokon vegyenek részt, ahol a korrupció elleni harc megvitatása a téma. Kiemelte, hogy több mint négyszáz ember részvételével hangolják össze a különböző szervek munkáját. A Szövetségi Közigazgatási Minisztérium végzi a belső elhárítást, az ügyészi munkát, a vagyonvisszaszerzést, a jogsegélyeket.
Az ismertetett ügyben a rendőrség különleges nyomozási technikákat is bevetve nyomozott. Emellett az adóhatóság pénzügyi hírszerzést végzett és adócsalás miatt végrehajtást foganatosított. A bíróság feladata volt az indítványok elbírálása, valamint a döntés meghozatala, továbbá az adóhatóság számára a bizonyítékok megküldése.
Az ügyészség a nemzetközi együttműködés keretében 31 országba 108 megkeresést küldött, 12 országból pedig 14 megkeresést kapott. Ezek bizonyítékokra, vagyonvisszaszerzésre, kiadatásra és átutalásokra irányultak.
Aras, V. legfőbb ügyészségi ügyész, a büntetőeljárási jog professzora a Bahia Szövetségi Egye-temen, a Nemzetközi Együttműködési Csoport vezetője a Brazil Legfőbb Ügyészségen, IAP kontaktszemély a brazil Szövetségi Közigazgatási Minisztériumban.
A terrorizmus és az emberi jogok kapcsolatának aktuális értelmezési kérdései
Bevezetés
A terrorizmus az 1960-as évek óta jelen van Európában, világszintű fenyegetéssé azonban csak a 21. században fejlődött. Mindez a nemzetbiztonsági szolgálatokat is új kihívások elé állítja, különösen hogy a terrorizmus napjainkban már a legváltozatosabb formában jelenik meg. Az elkövetők gyakran átlagember benyomását keltik, sok esetben látványos előjelek nélkül radikalizálódnak. Áldozataikat találomra választják ki, céljuk nem pusztán az ölés, hanem a félelemkeltés a társadalom legszélesebb rétegeiben. Fellépni ellenük a büntetőjog eszközeivel gyakorta lehetetlen, sokan közülük eleve öngyilkos akciókat terveznek elkövetni.
A határok átjárhatósága, a szabadságjogok kiteljesedése az európai uniós integráció kétségtelen vívmánya. Ám éppen ezeket a tényezőket használják ki a terroristák is, komoly dilemmát okozva a demokratikus államok vezetése számára. A kérdés az: miként lehet a polgárok biztonságát garantálni úgy, hogy a szabadságjogok ne szenvedjenek aránytalan és indokolatlan sérelmet. Ezek a dilemmák a titkos műveletekre, a nemzetbiztonsági szolgálatokra vonatkozó szabályozás kialakításakor is döntő súllyal jelentkeznek. Problémát jelent ugyanakkor az, hogy a terroristák célja éppen a demokráciák, a demokráciákba vetett bizalom meggyengítése. Márpedig egyes államok – a terrorellenes küzdelem jegyében – meglehetősen széles körben korlátozzák az állampolgári jogokat és szabadságokat.1
A terrorizmus és emberi jogok témaköre két aspektusból is tárgyalható. Egyfelől felvethető a kérdés: csorbítható-e a terroristák emberi méltósága a közösség érdekeire hivatkozással? Másfelől vizsgálható az is, hogy a terrorellenes küzdelem jegyében az államok milyen körben korlátozhatnak egyes alapjogokat.
A nyugati demokráciák igyekeznek nemzetbiztonsági érdekeiket érvényre juttatni, még akkor is, ha ez adott esetben egyes emberi jogok sérelmével jár. Az Európa Tanács „Európa demokratikus lelkiismerete” – tartja a nemzetközi közvélemény, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB, Bíróság) pedig kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy némely kormányzatok törekvései ne erodálják az emberjogi védelem rendszerét.2
Jelen tanulmány az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE, Egyezmény), illetve a strasbourgi bíróság esetjoga alapján járja körbe a terrorizmus és emberi jogok témakörét, azon belül is részletesebben azt a kérdést, hogy „vajon a terroristáknak vannak-e emberi jogaik”.
Vajon a terroristáknak vannak emberi jogaik? Le kell szögeznünk: a kínzás tilalma abszolút, ezt minden állam köteles tiszteletben tartani. Ettől függetlenül azonban nem hallgatható el, hogy léteznek ezzel ellentétes nézetek. Az úgynevezett ellenség-büntetőjognak viszonylag széles szakirodalma létezik.3 Nagy Ferenc alapján példaként említhető Jakobs, aki szerint különbséget kell tenni a hagyományos „polgár-büntetőjog” és az ellenség-büntetőjog között. Az előbbi körében az elkövető számára a lehető legteljesebb mértékben biztosítani kell az emberi jogok és szabadságok érvényesülését, eltekintve a helyzetéből fakadó szükségképpeni korlátozásoktól (például motozás, előzetes letartóztatás). Az ellenség-büntetőjog azonban más elvek szerint működik: a terheltet egyáltalán nem kell jogokkal rendelkező „személynek” tekinteni, tárgyként kell őt kezelni, és az ellene folyó eljárás ideje alatt a biztonságra kell helyezni a hangsúlyt, éppen úgy, mint amikor vadállatokat tartanak fogva. Fő szempont a veszélyelhárítás, ami magában foglalja azt is, hogy a „gyanús” személyeket akár megelőző jelleggel is fogva lehet tartani. A legsúlyosabbnak ítélt bűncselekmények ellen akkor is fel kell lépni, ha azokat ugyan még nem követték el, ám feltehető, hogy megvalósulásuk esetén mások életét, a közösség biztonságát fogják sérteni. Rendkívül súlyos büntetésre van szükség, amelyet – a polgári-büntetőjog tettarányos elvétől eltérően – az elkövető veszélyességéhez kell igazítani. Jakobs is elismeri, hogy az ellenség-büntetőjog rendkívül szélsőséges, ám úgy véli, indokolt esetben feltétlenül alkalmazandó.4 Az ellenség-büntetőjog alkalmazását indokolttá teszi a terhelt személye, továbbá az, hogy az elkövetett bűncselekmény olyannyira súlyos és veszélyes a társadalomra, hogy az elítélt reszocializációja szóba sem jöhet.5
Az ellenség-büntetőjog megnyilvánulásai
Az ellenség-büntetőjog – mutatott rá Nagy Ferenc 2007-es tanulmányában – nem pusztán elméleti kategória, bizonyos elemei ugyanis felfedezhetők egyes államok jogrendszereiben. Ez a helyzet például az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Németország esetében. Tény ugyanakkor az is, hogy éppen ezek az országok azok, amelyekben a terrorfenyegetettség már a 2000-es évek legelején is valóságos volt.6
Azt a fentiekben tisztáztuk, hogy az ellenség-büntetőjog képviselői szerint a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői eljárási jogokkal nem rendelkeznek, tárgyakként kell kezelni őket. De vajon léteznek olyan helyzetek, melyekben az állam fizikai fájdalmat okozhat egy egyénnek, azon az alapon, hogy ezáltal a közösséget óvja meg egy súlyosabb ártalomtól? Vethetünk valakit kényszervallatás alá azért, hogy ártatlanok életét mentsük meg így?
Niklas Luhmann 1993-ban a következőképpen fogalmazta meg a problémát. Egy fanatikus vallási csoport bejelenti, hogy biológiai méreggel teli időzített robbanószerkezetet helyezett el a nagyváros metróállomásán. Ha a bomba felrobban, a város lakossága megfertőződhet a halálos kórokozóval. A rendőrség elfogja a szekta vezetőjét, aki azonban nem hajlandó elárulni, hol található a szerkezet. A kérdés az: milyen eszközök vethetők be annak érdekében, hogy szóra bírják a terroristák főnökét? Vajon az ilyen és ehhez hasonló szélsőséges helyzetek felmentést adnak a kínzás tilalma alól?7 Luhmann nem is sejtette, hogy fiktív példázata két éven belül valósággá válik: 1995. március 20-án az Aum Shinrikyo szekta tagjai öt, Tokióba tartó metrószerelvényben halálos ideggázt engedtek ki papírzacskókból. A merénylet tizenhárom halálos áldozatot követelt, a sérültek száma meghaladta a hatezret.8
2002-ben Németországban is felmerült egy a Luhmann példázatát idéző bűneset, azzal a különbséggel, hogy ott csak egyetlen sértett volt. 2002 szeptemberében Magnus Gäfgen német egyetemista lakására csalta egy ismert bankár tizenegy éves fiát, majd megfojtotta. Ezt követően kereste meg a szülőket, egymillió euró váltságdíjat követelve tőlük. A holttestet elrejtette a Frankfurt környéki tavaknál, azonban sem a szülőknek, sem az őt hamarosan elfogó rendőröknek nem árulta el, hogy a gyermek már nem él. Gäfgen a nyomozás kezdetén megtagadta az együttműködést, a nyomozók azonban – abban a tudatban, hogy a kisfiút még meg lehet menteni – mindenáron vallomásra akarták bírni. Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrkapitányság vezetőhelyettese ekkor írásban arra utasította a nyomozókat, hogy – előzetes figyelmeztetést követően és orvosi felügyelet mellett – fájdalmat okozva, de sérülések nélkül hallgassák ki a terheltet. A kihallgatást vezető nyomozó erre hivatkozva közölte Gäfgennel, hogy amennyiben nem árulja el, hol tartja fogva a kisfiút, akkor rendkívül fájdalmas eljárásra számíthat, és hozzátette azt is: a kihallgatást egy küzdősportokban jártas kihallgatótiszt fogja vezetni. Az elkövető a fenyegetés hatására beismerő vallomást tett, és megmutatta a holttest feltalálási helyét.9 Az ügyben érintett két rendőr ellen eljárás indult, és hivatalos személyként elkövetett kényszerítés, illetve az arra való felbujtás bűncselekményében bűnösnek is találták őket. A kiszabott büntetések ugyanakkor rendkívül enyhék voltak, Draschnert például felfüggesztett pénzbüntetésre ítélték, és enyhítő körülményként figyelembe vették az elkövetők hivatástudatát, valamint szándékukat, amely a gyermek megmentésére irányult.
A német bíróság mindenesetre leszögezte: a rendőrök védekezése, miszerint jogos védelmi helyzet, illetve végszükség állt volna fenn, nem helytálló, miként az az érvelés sem fogadható el, amely szerint a gyermek megmentéséhez fűződő társadalmi érdek előrébb való lenne az emberrabló méltóságának védelménél.10
Gäfgent emberrablás és emberölés miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, az ítélet a bírósági tárgyalás során tett beismerő vallomáson, valamint a nyomozás során az első, kényszerítés hatására tett vallomás alapján beszerzett bizonyítékokon alapult. A terhelt felülvizsgálati kérelmét a Szövetségi Bíróság elutasította, az Alkotmánybíróság azonban utóbb kimondta, hogy az ügyben eljárt nyomozó hatóság megsértette az Egyezmény 3. cikkét. Gäfgen 2005 decemberében közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt nyújtott be keresetet arra hivatkozással, hogy a nyomozás során alkalmazott fenyegetés miatt lelki sérelem érte őt. Jogi segítségnyújtás iránti kérelmét a német bíróság elutasította, ekkor fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához. A Bíróság a rendőrök motivációját érthetőnek találta, de elfogadhatónak semmiképpen nem, és leszögezte azt is: még egy ilyen motiváció sem ad felhatalmazást az államnak arra, hogy megsértse bárki emberi méltósághoz való jogát. A strasbourgi bírák szerint a rendőrök által alkalmazott közvetlen, súlyos bántalmazással való fenyegetés lelki szenvedést okozott a panaszosnak, és bár csak tíz percig tartott, ám elég komoly volt ahhoz, hogy embertelen bánásmódnak minősüljön. A Bíróság mindezek alapján megállapította, hogy Németország megsértette az Egyezmény 3. cikkét.11
A kínzás, az embertelen bánásmód tilalmát a német alaptörvény is deklarálja, miként azt is leszögezi, hogy az emberi méltóság sérthetetlen, abszolút jog. Ezért is nehéz magyarázatot találni a kényszervallatással fenyegető rendőrök rendkívül enyhe büntetésére. Feltehető, hogy a német bíróság sem volt képes eltekinteni attól a körülménytől, hogy az ügy sértettje egy veszélyes bűnöző.12
Németországban az ellenség-büntetőjog hívei szerint bizonyos körülmények felülírhatják a kínzás tilalmát. Winfried Brugger például amellett érvel, hogy az emberi méltóság tiszteletben tartásának abszolút tilalma nem érvényes bizonyos extrém helyzetekben.13 Brugger példázatában adva van egy terrorista, aki túszokat ejt, és a túszok felrobbantását helyezi kilátásba arra az esetre, ha a hatóságok nem teljesítenék a követeléseit. Előfordulhat, hogy a rendőrség különleges egységei az akcióban lelövik a terroristát, és annak is nagy az esélye, hogy az utólagos vizsgálat során a hatóságok jogszerűnek minősítik a rendőri intézkedést. Ellenben ha ugyanez a terrorista az egyik túsz testére erősíti fel a bombát, és a rendőrök kényszervallatásnak vetik alá a terroristát, aki ennek hatására elárulja, miként hatástalanítható a robbanószerkezet kódja, akkor – mutat rá Brugger – a rendőrök bűncselekményt valósítanak meg, és aligha fogják elkerülni a felelősségre vonást. Brugger szerint ez a dilemma nem oldható fel másként, csak ha megengedjük a terrorellenes ügyekben eljáró rendőröknek, hogy eltekintsenek a kínzás abszolút tilalmától. Ez a felmentés azonban csak kivételesen, és kizárólag akkor érvényes, „ha az elkövető által elkövetett bűncselekmény következtében vétlen személyek élete, testi épsége nyilvánvaló, közvetlen, és súlyos veszélyben forog, a veszélyhelyzetet egyértelműen az elkövető okozta, és csak ő képes a veszélyhelyzet elhárítására, az elhárításra jogi értelemben köteles, a testi kényszer alkalmazása pedig az egyetlen lehetőség a szükséges információk megszerzésére, más megoldás nincs”. Brugger szerint tehát a legsúlyosabb bűncselekmények áldozatai jogosan várják el, hogy az állam a veszélyhelyzet elhárítása érdekében megtegye az indokolt lépéseket, és akár kényszervallatást alkalmazzon. Vagyis nem arról van szó, hogy az állam jogosan vetheti kínzás alá a terroristákat. Brugger mindezt az államot terhelő kötelezettségből vezeti le: az állam köteles megvédeni a polgárait a terrorista bűncselekményektől, még akkor is, ha ezt csak annak árán tudja megtenni, hogy megsérti a terrorizmussal gyanúsított személy alapvető emberi jogait.14
Aligha vitatható az az álláspont, amely szerint biztonságpolitikai megfontolásokból helye lehet bizonyos mérvű jogkorlátozásnak, ezt azonban általános jogelvvé tenni meglehetősen veszélyes vállalkozás – mutat rá Csányi Csaba. Körültekintően, valamennyi körülményt alaposan mérlegelve lehet csak dönteni abban a kérdésben, mikor és milyen mértékű jogkorlátozás fogadható el, és ki kell zárni annak lehetőségét, hogy „egy ország kormánya csupán ürügyként használja a biztonságpolitikai érdekekre hivatkozást, saját mozgásterének bővítése érdekében”.15
Közismert, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1966-ban a Miranda-ügyben kimondta: a fogva tartott terhelt vallomása csak akkor vehető figyelembe, ha az ügyész a tárgyaláson bizonyítani tudja: az eljárási szabályok „az önmaga ellen történő vallomástétellel szemben hatékony biztosítékot” nyújtottak.16
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után úgy tűnt, bizonyos jogelvek és emberi jogok megkérdőjelezhetők. A Bush-adminisztráció fogolytábort hozott létre Guantánamo szigetén, ahol az al-Kaidával vagy az afgán tálibán-rendszerrel kapcsolatba hozható szaúd-arábiai, jemeni, pakisztáni, afganisztáni és szíriai állampolgárokat tartottak fogva, mindennemű bírói határozat nélkül. Emellett a Kongresszus arra is felhatalmazta az elnököt, hogy engedélyezzen „minden szükséges és célravezető erőszakot” azok ellen, akik a terrorcselekmények elkövetésében részt vettek.17 Ez a gyakorlatban „agresszív kihallgatási technikákat” jelentett, a beszámolók sötétzárkákról, alvásmegvonásról, 24 órán át tartó kihallgatásról, meztelenre vetkőztetésről, vagy éppen a Korán elkobzásáról szóltak.18
A Hazafias Törvény (Patriot Act) alapján külföldieket határozatlan ideig lehet fogva tartani, ügyeikben a Védelmi Minisztérium által felállítandó katonai törvényszékek járhatnak el, melyek hallomáson alapuló információkat, erőszakkal kikényszerített vallomásokat is figyelembe vehetnek, amennyiben „azok tartalma észszerű ember számára hihetőnek tűnik”.19 A törvényt számos kritika érte, különösen, hogy annak eredeti – elnöki utasítás szerinti – verziója még ennél is szigorúbb volt. Így például a bírák abban az esetben is kimondhatták a vádlott bűnösségét, ha egyébként annak bizonyítása a „minden észszerű kételyen túl” tesztjét nem elégítette ki, halálbüntetésre ítéléséhez pedig kétharmados szótöbbség is elegendő volt.20
A Bush-kormányzat biztonságpolitikai intézkedéseit – fejti ki Ronald Dworkin – nem igazolhatja a terrorveszély. Ilyenkor látszólag két érdek ütközik össze: a többség biztonsága és a terrorizmussal gyanúsított személyek emberi jogai. Az érdekösszeütközés azonban – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – csak látszólagos, hiszen ezek az érdekek valójában nem mérhetők össze. „Minden emberi életnek külön és önmagában állóan egyenlő értéke van. Ez az elv az emberi jogok eszméjének megkerülhetetlen fundamentuma: emberi jogaink pusztán abból fakadóan vannak, mivel emberi lények vagyunk” – foglal állást Dworkin.21
A kínzás tilalma az Emberi Jogok Európai Bíróságának
joggyakorlatában
Az EJEE harmadik cikkelye deklarálja a kínzás tilalmát, eszerint „senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”.22 A kínzás tilalma abszolút tilalom, amely alól semmiféle körülmény nem ad felmentést – ezt az értelmezést követi az EJEB is döntéseiben. A kínzás tilalmát – mutat rá az EJEB esetjogát elemezve Gellér Balázs József – még a nemzet biztonságát, létét fenyegető veszély sem írhatja felül (non-derogable-rights), a tilalom alkalmazása nem tehető függővé az áldozat magatartásától, és nem függeszthető fel más, egyezménybeli jogok védelmére hivatkozással.23 Miként azt a Nagykamara a Gäfgen-ügyben24 hozott 2008-as ítéletében leszögezte: „az állam még életvédelmi kötelezettségének teljesítése körében sem lépheti túl az állami cselekvés alkotmányos korlátait. […] A kínvallatás gyakorlatát nem tűrheti meg a jogállam, még a legszélsőségesebb határhelyzetekben sem. A biztonság csalóka illúziójáért nem áldozhatjuk fel a civilizáció fundamentális vívmányait.”25
A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogy ez az elv miként jut érvényre a strasbourgi bíróság joggyakorlatában. Annyit elöljáróban le kell szögeznünk: az Egyezmény nem határozza meg sem a kínzás, sem az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés fogalmát, ezek értelmezését a Bíróság végezte el, mindenekelőtt Írország Egyesült Királyság elleni ügyében.26
Írország Egyesült Királyság elleni ügye
Írország Egyesült Királyság elleni ügyének történelmi hátterét az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) „összír” nemzetállam létrehozását célul kitűző harca jelentette. Az IRA 1969-es megalakulását követő időszakban állandósultak az utcai zavargások, a terrorista akciók, ezért 1971-ben az észak-ír kormány rendkívüli intézkedéseket vezetett be, amelyek leginkább szigorú rendőri fellépést és tömeges letartóztatásokat jelentettek. Sokakat bírói határozat nélkül vettek őrizetbe és tartottak határozatlan ideig fogva, nemcsak terroristákat, hanem olyan személyeket is, akiket mindössze azzal gyanúsítottak, hogy kapcsolatban állnak a terroristákkal. Az ír kormány fordult 1971-ben a strasbourgi testülethez, azt állítva, hogy Észak-Írország megsértette az Egyezmény 3. cikkelyét. A Bizottság az 1978-ban hozott döntésében megállapította, hogy az észak-ír hatóságok tizennégy személy fogva tartása és kihallgatása során az „öt technika” módszerét alkalmazták: sötét zsákot húztak a fejükre, aludni nem hagyták, hangos, sípoló hanghatásnak tették ki őket, csak kevés élelmet adtak nekik, és több órán át kellemetlen testhelyzetben kellett állniuk a fal mellett. A Bíróság szerint e módszerek hosszú időn át történő alkalmazása fizikai sérüléseket ugyan nem okoz, testi és lelki fájdalmakat, pszichés zavarokat annál inkább. Az „öt technika” módszerei alkalmasak arra, hogy félelmet, szorongást váltsanak ki, megalázzák, lealacsonyítsák az áldozatot, ellenállását megtörjék; az „öt technika” ezért – mutatott rá az EJEB – kínzásnak nem minősül, de embertelen és megalázó bánásmódot jelent, ennél fogva az Egyezmény 3. cikkébe ütközik.27
Aksoy Törökország elleni ügye
Az Aksoy kontra Törökország ügy volt az első, amelyben a Bíróság a rendőrség tevékenységét kínzásként értékelte. A kérelmező, Zeki Aksoy török állampolgár, akit a hatóságok azzal gyanúsítottak, hogy a Kurd Munkáspárt tagjaként segítette a párt terroristáit, és röpcédulákat terjesztett. Az 1980-as évek közepén Törökország dél-keleti régiójában a kurd autonómiáért küzdő szeparatista párt és a török katonaság között rendszeresen véres összecsapásokra került sor, a kormány adatai szerint meghaladta a négyezret a civil áldozatok száma, és közel ennyi katona is az életét vesztette. A panasz tárgyát képező események idején rendkívüli állapot volt érvényben tizenegy tartományban. A kérelmező (akit a strasbourgi eljárás ideje alatt tisztázatlan körülmények között meggyilkoltak, és akinek az ügyét a továbbiakban apja vitte tovább) azt állította, hogy 1992. november 24-én az éjszakai órákban tartóztatták le, és tizennégy napig tartották fogva a biztonsági erők székhelyén. Ez idő alatt a „palesztin akasztásnak” nevezett kínvallatásnak vetették alá, amely abból állt, hogy meztelenre vetkőztetve hátrakötötték a karjait, és azoknál fogva felfüggesztették. Ezt követően áramot vezettek a nemi szervéhez, ütlegelték, rugdosták, megalázó módon bántak vele. Aksoy a szabadlábra helyezését követően azonnal kórházba került, itt azt állapították meg, hogy a függeszkedés következtében alsókarjai lebénultak. A kormány tagadta a kérelmező valamennyi állítását, még azt is, hogy sérülései a fogva tartás ideje alatt keletkeztek.28
A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy jó egészségi állapotban lévő személyt vesznek őrizetbe, és az illetőn szabadításkor sérülések vannak, akkor „az államnak kell elfogadható magyarázattal szolgálnia e sebesülések eredetéről, feltéve hogy az Egyezmény 3. cikke nyilvánvalóan alkalmazható”.29 Márpedig a Bíróság Aksoy ügyében megállapíthatónak látta a 3. cikk sérelmét. Az ítéletben kiemelte, hogy a 3. cikk egyike a demokratikus társadalmak legalapvetőbb elveinek, amely semmiféle korlátozást nem tűr. A kínzás és az embertelen bánásmód tilalma alól – mutatott rá az EJEB – még „a legnehezebb helyzetekben, mint például a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni küzdelem”, de még „a nemzet életét fenyegető veszély esetében” sincs felmentés.30
Aydin Törökország elleni ügyében a kérelmező apját gyanúsították a török hatóságok azzal, hogy támogatja a kurd szeparatistákat. Az eset idején a kérelmező tizenhét éves volt, 1993. június 29-én tartóztatták le apjával és sógornőjével együtt, és a helyi csendőrségre vitték őket. Az apa vallatása során a kérelmezőt levetkőztették, egy gumiabroncsba tették, nagynyomású vízsugárral locsolták, az abronccsal együtt görgették, végül megverték és megerőszakolták. A Bíróság megállapította, hogy a török hatóságok eljárása kimerítette a kínzás fogalmát, ezzel megvalósítva az Egyezmény 3. cikkének sérelmét.31
A terrorellenes küzdelem és a menekültvédelem
kapcsolódási pontjai
A Bíróság tágan értelmezi a kínzás fogalmát; miként az a joggyakorlatából kitűnik, az Egyezmény nemcsak a kínzás és embertelen bánásmód ellen, hanem a kínzás és embertelen bánásmód elől menekült személyek számára is védelmet biztosít. Az EJEB ilyenformán a harmadik cikk körébe esőként értékeli az idegenjog és a kiadatás területére eső tényállásokat is.32
A kiutasítás vagy visszaküldés (refoulement) tilalmát az 1951. évi Genfi Egyezmény 33. cikke deklarálja. Az első bekezdés értelmében „egyetlen Szerződő Állam sem utasítja ki vagy küldi vissza (‘refouler’) a menekültet azon ország területének határára, ahol élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt vagy abból az okból van veszélyeztetve, hogy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozik vagy bizonyos politikai véleményt vall”.33 A 33. cikk második bekezdése ugyanakkor egy korlátozást iktat be, eszerint „a jelen rendelkezésből folyó kedvezmény […] nem illeti meg azt a menekültet, akiről alaposan feltehető, hogy veszélyezteti annak az országnak biztonságát, amelynek területén van, vagy aki, mivel különösen súlyos bűncselekményért jogerősen elítélték, veszélyt jelent az illető ország lakosságára nézve”.34
A második bekezdés tehát nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozással enged kivételt a non-refoulement elvének alkalmazása alól, egyes – különösen a menekültáradatnak, illetve a terrorveszélynek fokozottabban kitett – országok pedig, élve e lehetőséggel, igyekeznek minél tágabban értelmezni a kiutasítás tilalma alóli mentességet.35
Az EJEB a Vilvarajah és társai Egyesült Királyság elleni ügyében még arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kiadhatóság szempontjából egyéniesítve kell vizsgálni minden esetet, és a Genfi Egyezmény 33. cikk (2) bekezdése hivatkozási alapul szolgálhat abban az esetben, ha a kérelmezőnek „egyéni körülményeiből fakadóan kell szembenéznie a rossz bánásmód valódi kockázatával”.36 A későbbi döntésekből azonban az látható, hogy az EJEB a Genfi Egyezményen alapuló, kiutasítási tilalmat feltételessé tevő kitételt túlhaladottnak tekinti, és még azon személyek esetében sem tartja alkalmazhatónak, akik terrorgyanús tevékenységükkel veszélyt jelenthetnek a nemzetbiztonságra.37
Chahal Egyesült Királyság elleni ügye
A terrorizmussal gyanúsított személyek kiutasítása tárgyában hozott döntések egyik legjelentősebbje Chahal Egyesült Királyság elleni ügyében született. A kérelmező, Gurbaksh Chahal, és felesége szikh nemzetiségű indiai állampolgárok, az Egyesült Királyságban született két gyermekük brit állampolgárságú. Chahal 1971-ben illegálisan jutott a szigetországba, ahol 1974-ben – az illegális bevándorlók számára biztosított amnesztiának köszönhetően – határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyt kapott. Felesége 1975-ben már legálisan érkezett az országba. Chahal 1984-ben hazautazott Indiába, kevéssel azelőtt, hogy az indiai hadsereg megtámadta a szikhek szent helyét, az amritsari Aramy templomot. Ennek hatására radikalizálódott, elkezdte követni a szikh vallási előírásokat, és aktív szerepet vállalt az autonóm szikh terület, Khalisztán létrehozása érdekében folytatott ellenállás szervezésében. Csakhamar a rendőrség látókörébe került, letartóztatták, három hétig fogva tartották, és különféle kínzásoknak vetették alá. Miután visszatért az Egyesült Királyságba, az ottani szikh közösség körében jelentős tekintélyre tett szert. Az angol hatóságok két ízben is vádat emeltek ellene rendbontás, verekedés és tettlegesség miatt, az első esetben a másodfokú bíróság szüntette meg az ellene indított eljárást, a második esetben pedig felmentették. Semmilyen más eljárás nem folyt Chahal ellen, sem Angliában, sem Indiában.38
A belügyminiszter 1990. augusztus 14-én elrendelte Chahal Egyesült Királyságból való kiutasítását, arra hivatkozással, hogy személye nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Azzal vádolták, hogy anyagi és egyéb támogatást nyújt az indiai szikh terroristáknak, Indiában, az Egyesült Királyságban és az európai kontinensen terrortámadásokat szervez és irányít, illetve az angliai mérsékelt szikhek megfélemlítésére szervez akciókat. Chahalt, aki minden vádat tagadott, 1990. augusztus 16-án elfogták és börtönbe szállították. Ezt követően politikai menedékjogért folyamodott, arra hivatkozva, hogy ha kiutasítanák és vissza kellene térnie Indiába, ott kínzás és embertelen bánásmód, büntetés várna rá. Kérelmét a belügyminiszter elutasította, fellebbezéseinek pedig a bíróságok azzal az indokkal nem adtak helyt, hogy azokat a nemzetbiztonsági érveket, amelyeken a kérelmet elutasító határozat alapul, nem ismerik. Chahal ezt követően fordult a strasbourgi bírósághoz.39
A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Királyság megsértené az Egyezmény 3. cikkét, ha a kérelmezőt kiutasítanák Indiába. Azt elismerte az EJEB, hogy az államoknak kötelességük megvédeni polgáraikat a terrortámadásoktól, ugyanakkor leszögezte azt is, hogy bármit is követett el a terrorizmussal gyanúsított személy, az nem érinti a harmadik cikkben deklarált tilalom érvényességét. Márpedig a kínzás, embertelen bánásmód és büntetés tilalma magában foglalja a kiutasítás tilalmát is.
A konkrét ügyben ezért azt a Bíróság nem vizsgálta, hogy megalapozottak-e a kérelmezővel szembeni, terrorizmussal kapcsolatos vádak. Egyetlen releváns kérdést talált, éspedig azt, hogy ha kiutasítanák a kérelmezőt, valóban embertelen bánásmódban lenne-e része Indiában.40
Saadi Olaszország elleni ügye
„A kínzás »kockázata« és a közösségre jelentett »veszélyesség« a 3. cikk vonatkozásában nem összemérhető fogalmak a védelem abszolút jellege miatt” – mondta ki az EJEB Saadi Olaszország elleni ügyében hozott ítéletében.41 A kérelmező, Nassim Saadi tunéziai állampolgár, aki olasz élettársával és közös kiskorú gyermekükkel Milánóban élt 2002. október 11-ig érvényes tartózkodási engedély alapján. Saadi ellen Tunéziában és Olaszországban is folyt büntetőeljárás. 2002. október 9-én nemzetközi terrorista cselekményben való részvétel miatt letartóztatták, a gyanúsítás szerint robbanószerkezettel végrehajtandó terrorcselekmények előkészítésében vett részt, illetve szellemi, ideológiai vezetője volt egy terrorista célzatú összeesküvésnek. Két nappal az után, hogy ügyében a milánói bíróság ítéletet hirdetett, egy tuniszi katonai bíróság távollétében húsz év börtönbüntetésre ítélte, terrorszervezetben való részvétel miatt. Az elsőfokú milánói bíróság ugyan nem találta bűnösnek terrorizmusban Saadit, de egyéb bűncselekményekben igen, ezért négy év és hat hónapi szabadságvesztést szabott ki vele szemben. A másodfokú eljárás alatt, 2006. augusztus 6-án Saadit szabadlábra helyezték, ám 2006. augusztus 8-án kelt határozatával a belügyminisztérium elrendelte kiutasítását Tunéziába. A kérelmező 2006. augusztus 26-án politikai menedékjog iránt folyamodott. Arra hivatkozott, hogy szülőhazájában politikai okokból született vele szemben marasztaló ítélet, és ha visszatérne oda, „politikai és vallási megtorlásban” lenne része. A kérelmet az olasz hatóságok azon az alapon utasították el, hogy személye nemzetbiztonsági veszélyt jelent.42
Saadi ezt követően fordult az EJEB-hez. A Bíróság szerint független nemzetközi jogvédő szervezetek (mint amilyen az Amnesty International és a Human Rights Watch) jelentései alapján állást lehet foglalni abban a kérdésben, hogy abban az országban, ahová a kiutasított kérelmezőnek vissza kellene térnie, eléri-e a 3. cikk szerinti rossz bánásmód „a súlyosság egy minimális szintjét”.43 Az, hogy mi tekintendő e vonatkozásban „minimális szintnek”, számos tényezőtől függ, ilyen például az érintett személy neme, életkora, egészségi állapota, a rá váró bánásmód időtartama, várható hatásai.44 A Bíróság a beszerzett információk alapján azt a következtetést vonta le, hogy ha a kérelmezőt kiutasítanák Tunéziába, fennállna a reális veszélye annak, hogy az Egyezmény 3. cikkébe ütköző bánásmódban részesülne. A Bíróság ebben az ügyben is kiemelte, hogy a kínzás tilalma abszolút tilalom, és ezen nem változtat az sem, hogy „az államok nagyon komoly nehézségekkel néznek szembe a modern korban, amikor meg akarják védeni közösségeiket a terrorista erőszaktól”.45 Azt, hogy „létezik-e lényeges kockázat, ha az adott személyt visszaküldik, vagy nem, a Bíróságnak beterjesztett bizonyítékok árulják el. Annak esélye, hogy a kérelmező komoly veszélyt jelenthet a társadalomra, ha nem küldik vissza, egyáltalán nem csökkenti a rossz bánásmód kockázati szintjét, amelyben részesülne a visszatérést követően” – szögezte le az ítélet.46
Láthatjuk tehát, hogy a strasbourgi bíróság joggyakorlata következetes: a kínzás tilalma abszolút, és még egy terrorista tevékenységgel gyanúsított személy esetében sem lehet az emberi méltósághoz való jogot csorbítani. Az Európa Tanács álláspontja ugyancsak határozott e kérdésben. A Miniszteri Bizottság által 2002. július 11-én elfogadott, emberi jogokról és a terror elleni harcról szóló útmutató ugyan elítéli a terrorizmus valamennyi formáját, ám leszögezi azt is, hogy az ellene való küzdelem során tiszteletben kell tartani „az emberi jogokat és a jogállamiság elveit, adott esetben pedig a nemzetközi humanitárius jog szabályait”, és ki kell zárni „az önkényesség és a diszkriminatív vagy rasszista bánásmód minden megnyilvánulását”.47
Egyéni jogok és biztonságpolitikai megfontolások –
összegzés helyett
A terrorizmus legfőbb célja a félelemkeltés – állapítottuk meg korábban. Valamennyi erőszakos bűncselekmény félelmet vált ki az érintettekben, ez igaz akár egy rablásra, akár egy kocsmai verekedésre is. A terrorizmus esetében azonban az áldozatok csak véletlenül válnak áldozatokká, az erőszak tényleges céljával való kapcsolatuk szimbolikus. A terrorellenes küzdelem ugyanakkor érint minden állampolgárt, hiszen a kormányzatok által bevezetett intézkedések szükségképpen együtt járnak az emberi jogok és szabadságok korlátozásával.48
A Charles Townshend által felállított paradoxon szerint a különleges terrorellenes intézkedések közül a legtöbb (a gyanúsítottak beazonosítása, elfogása, őrizetbe vétele stb.) csak akkor hajtható végre visszaélés nélkül, ha a hatóságok rendelkeznek a megfelelő információkkal. Ezeknek az információknak a megszerzése azonban óhatatlanul az emberi jogok korlátozásával jár, ez pedig a lakosság legszélesebb rétegeit érinti. Azok a hírszerző és megfigyelő eszközök, amelyek segítenek kiszűrni a terrorista szándékú egyéneket, valamennyi állampolgárról szolgáltatnak információkat.49
A terrorizmus új formáinak előretörése (mint amilyen a magányos elkövetők, a külföldi harcosok megjelenése) arra készteti a jogalkotót, hogy a terrorizmushoz köthető cselekmények büntethetőségét időben minél előrébb hozza, így akár már azt a személyt is felelősségre lehet vonni, aki terrorista célokból utazik egyik országból a másikba. Márpedig könnyen belátható, hogy az ilyen magatartások felderítése elképzelhetetlen az utazási adatok fokozott ellenőrzése vagy éppen a telefonos, illetve internetes kommunikáció lehallgatása nélkül.
- február 28-án az IRA pokolgépes támadást hajtott végre a londoni metróban, 29 ember sérült meg. A merényletet követően a brit kormányzat többmillió biztonsági kamerát szereltetett fel közterületeken. Ennek kétségkívül volt pozitív hozadéka, hiszen javultak a felderítési mutatók, de csökkent a bűnelkövetések száma is. Az ugyanakkor, hogy a hatóságok közvetlenül bepillanthatnak a polgárok magánéletébe, veszélyeket is hordoz magában.
Csányi Csaba aggasztónak találja azt a tendenciát, hogy immár „nemcsak a tekintélyelvű államok, hanem a nyugati demokráciák is szemben állnak az emberi jogok védelmével”.50
Az antiterrorista stratégia része, hogy „növelni kell a biztonsági erők létszámát, erősíteni kell kiképzettségüket és technikai felszereltségüket […], csökkenteni kell a társadalmi mozgástér kockázatait, fokozottan kell ellenőrizni a társadalom tagjait, ésszerű önkorlátozást kell elfogadtatni a médiával, annak érdekében, hogy a terroristák nehezebben juthassanak a kívánt nyilvánossághoz, különleges antiterrorista törvényeket kell alkotni […], egyesíteni kell a nemzeti adatbázisokat”.51
Számolnunk kell azzal is, hogy ha az állam jogkorlátozó módon reagál a fokozódó terrorfenyegetettségre, akkor azzal befolyásolja a közvéleményt is, például úgy, hogy a terroristákkal azonos etnikumba tartozó személyek ellen kelt ellenséges érzelmeket. Az arabok, az indiaiak stb., akik egyébként semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn a terroristákkal, pusztán azért, mert „arab kinézetűek”, hátrányos helyzetbe kerülhetnek a mindennapokban, vagy akár diszkriminatív támadások is érhetik őket. Ez megnyilvánulhat például a munkavállalásnál, ám szélsőséges esetben akár a többségi társadalom részéről fennálló ellenséges hangulatban, radikális cselekményekben is.
A jogkorlátozás, ha a cél – vagyis a társadalom védelme a terrorizmustól – másként nem érhető el, elfogadható. A kérdés sokkal inkább az: ki határozhat abban a kérdésben, hogy jogos-e adott helyzetben az emberi jogok és szabadságok korlátozása. „A nemzetbiztonságra hivatkozás lehetetlenné teszi a hatalom nyilvános elszámoltatását”, márpedig a liberális demokráciák szükségképpeni eleme „a kormányzat nyílt felelősségre vonási lehetősége”.52
Barack Obama, az Egyesült Államok elnökeként Oszama Bin Laden halálhíre kapcsán megismételte azt, amit George W. Bush amerikai elnök mondott a 2001. szeptemberi terrortámadást követően: „Az Egyesült Államok hadban áll, ez háború a terroristák ellen.”53
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elismerte az Amerikai Egyesült Államok jogát „az egyéni vagy kollektív” önvédelemre, ennek fényében nem lehet kétségünk: a terrorizmus elleni küzdelmet a nemzetközi közösség is „totális és komplex háborúnak” tekinti.54
A terrorellenes küzdelem háborúként való értelmezése, ha az az alapvető jogok és a humanitárius szabályok sérelmével jár, alapjaiban rendítheti meg a jogrendszert. Ezzel együtt felvetődik egy nyomasztó kérdés is: ha ekként járunk el, azzal nem a terroristák követelésének engedünk? Könnyen lehet, hogy ha bármit is változtatunk a modern demokrácia vívmányain, azzal „a terrorizmus eszkalálódását segítjük elő, hiszen ezzel éppen annak sikerességét igazoljuk vissza”.55
A terrorizmusellenes harc azzal a veszéllyel jár, hogy az állam hagyja magát provokálni, megvalósítva ezzel a terroristák céljait. „A terrorizmus elleni harc” – fejti ki Hadnagy Imre – „tulajdonképpen befejezhetetlen, mert a szélsőség sem jogi, sem politikai eszközzel nem számolható fel”.56
Fábián P., jogász, kriminológus, Pécsi Tudományegyetem Védelmi Kutatások Központ; szakértő, PhD-hallgató, Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskola
Gondolatok az állatkínzás bűncselekményének törvényi tényállásához
„Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”
(Antoine de Saint-Exupéry)
2018. március 22. napján az Országos Kriminológiai Intézet kerekasztal-konferenciát hívott össze, amelynek alapvető témája az intézet által az állatkínzás miatt indult büntetőeljárások tapasztalatai és a büntetőbíróságok büntetéskiszabási gyakorlata témájában végzett kutatási eredmény ismertetése volt. Több hozzászóló mondta el az előadást követően a saját konkrét ügyeiben felmerült problémákat, elsősorban a törvényi tényállás alkalmazhatóságáról, a felelős állattartásra való felhívás, felkészítés gyakorlatáról, és arról, hogy mennyire nem egyértelmű az ügyek megítélése.
E konferenciát követően – saját konkrét ügyeim alapján is – gondolkodtam el az állatkínzás törvényi tényállásán, az eltérő, esetleg már túlhaladott jogértelmezésen, halmazati kérdéseken, és az egységesnek egyáltalán nem mondható bírói gyakorlaton.
Tilki Katalin levezető elnök első gondolatainak egyike volt, hogy az alapvető jogalkalmazási problémát igazából az jelenti, hogy az „állatot” a jogszabályok tárgyként, ingó dologként kezelik, azonban valamennyien tudjuk, hogy ez a megközelítés nagyon sok jogalkalmazói problémát vet fel.
Nyilván nem kell az állatoknak jogalanyiságot biztosítani, de valamilyen szinten kivételt kellene hogy képezzenek a tárgyiasult„ingó vagyon mint elkövetési tárgyak” alól.
Ezzel kapcsolatban egy hozzászóló felvetette: mi a helyzet a bűncselekmény „elkövetési tárgyát” képező állattal? Több nyomozó hatóság álláspontja szerint ugyanis az elkövetési tárgyat a feltalálásával egyezően kell bűnjelként lefoglalni, azon változtatást, beavatkozást végezni nem lehet. Mi legyen ebben az esetben a – mondjuk éhezés és szomjazás miatt – legyengült, beteg állattal? Le kellene foglalni és bűnjelkamrába szállítani, majd bűnjelcímkével ellátni, és éveket várni, amíg a bíróság jogerős ítéletében nem dönt a lefoglalt „bűnjel” sorsáról?
Konkrét esetben a családi ház udvarában a tulajdonos félig agyonverve találta meg a kutyáját, amikor hazaért. Az állatorvos a telefonban hallott sérülések alapján haladéktalanul kérte, hogy az állatot szállítsák be a rendelőjébe, mert ott áll rendelkezésére megfelelő műszerezettség, röntgen, műtő, kötszerek stb. A helyszínre érkező rendőrjárőrök azonban ahhoz ragaszkodtak, hogy a sérült állat nem szállítható el, a bűncselekmény helyszínét ugyanis nem lehet megváltoztatni.
Az állat mint a bűncselekmény elkövetési tárgya a vagyon elleni bűncselekmények körében is átgondolást igényel, egyrészt az elkövetési érték, a halmazati kérdések, másrészt egyáltalán annak megállapítása körében, hogy történt-e vagyon elleni bűncselekmény, például rongálás.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 4. §-a szerint bűncselekmény az a szándékos, vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. Társadalomra veszélyes cselekmény pedig az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy jogait, illetve Magyarország Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendjét sérti vagy veszélyezteti.
Álláspontom szerint azt, hogy a cselekmény társadalomra veszélyes-e, az állatkínzások esetében körültekintően indokolt vizsgálni, és ha azt állapítjuk meg, hogy a cselekmény társadalomra veszélyessége hiányzik, a büntetőeljárást bűncselekmény hiányában meg kell szüntetni, még akkor is, ha a törvényi tényállás elemei megvalósulni látszanak.
Maga a Btk. 244. §-ában meghatározott állatkínzás bűncselekményének törvényi tényállása korrektnek és alkalmazhatónak tűnik addig, amíg egy-egy konkrét jogeset nem merül fel.
Az (1) bekezdés a) pontja szerint a bűncselekményt az követi el, aki gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak pusztulását vagy maradandó egészségkárosodását okozza.
A deliktum nem eredmény bűncselekmény, nem is célzatos bűncselekmény, magának az elkövetési magatartásnak kell alkalmasnak lennie arra, hogy pusztulást, egészségkárosodást okozzon.
A törvényi tényállásban meghatározott bántalmazás elég egzakt megfogalmazásnak tűnik. Bántalmazás az állat ütlegelése, verése, rugdosása. De bántalmazásnak minősül-e az állat bármilyen fegyverrel történő meglövése, lelövése? Egyes bírói álláspont szerint az egyszeri ráhatás nem bántalmazás, tehát nem valósul meg az állatkínzás bűncselekménye. Azonban, ha az állat kiskereskedelmi forgalmi értéke meghaladja az 50 000 forintot, akkor rongálás bűn-cselekményét látja megvalósultnak.
Mit kell érteni „bánásmód” alatt? A bánásmód jelentése a magyar nyelvben a hozzáállás kifejezése eszközök, állatok, jószágok kezelésében, tulajdonképpen valakinek a szokása, ahogyan a rábízott emberekkel, tárgyakkal és állatokkal bánik, foglalkozik.
A bánásmód hosszabb időintervallumot feltételez.1 Az állat lelövése, meglövése egyszeri, ad hoc jellegű cselekvés, tehát nem bánásmód. De ez nem lehet oka a bűncselekmény hiányában történő megszüntetésnek, avagy a terhelt felmentésének, hiszen a bántalmazás ténye kétséget kizáróan ezen esetekben is megállapítható.
Biztosan nem bántalmazás, de bánásmódként értelmezhető-e, ha nyári hőségriasztás idején a kutyát a tűző napon egy alkalommal rövid ideig, pár percig felhúzott ablakokkal hagyjuk az autóban? Formailag: ha el sem távolodunk az autótól, elvileg megvalósul a bűncselekmény, hiszen maga ez a tevékenységünk alkalmas az állat pusztulására, egészségkárosodására. Beszélhetünk-e a huzamos ideig tartó bánásmódról? Veszélyes-e ez a magatartásunk a társadalomra?
Általában a felelőtlen gazdik hagyják így minden figyelemfelhívás ellenére a kedvencet az autóban. Miért is lenne szándékosság – akár eshetőleges szándékosság – a részéről megállapítható? A gondatlan elkövetés nem büntetendő.
Bánásmódnak minősül-e szintén nyári hőségriadó idején panellakás üveges erkélyére a kutya kizárása, úgy, hogy víz van kitéve az állat számára? Szintén egyszeri történés, egyszeri magatartás, az állatot kizáró személy úgy tervezi, hogy egy-két órán belül hazaér, de lekési az autóbuszt. Az állat feltehetően rejtett betegsége miatt azonban a hőségben elpusztul.
További kérdések is felmerülnek még a bánásmód körében a gazdák, gazdik felelősségének vizsgálata során. Az állatkínzások túlnyomó részének szenvedő alanyai a kutyák és a macskák.
A büntető törvénykönyvben megállapított törvényi tényállást mulasztással elköveti-e az a személy, aki az állat köztudottan magas állatorvosi költségeit – például egy életmentő műtéti beavatkozás – nem tudja vállalni, és emiatt az állat elpusztul? Ha az állat tulajdonosának magának sincs elég jövedelme, például élelemre is alig, az állat megbetegedéséig pedig ennek ellenére a jó gazda gondosságával járt el. Veszélyes lesz a mulasztása a társadalomra, ha nincs pénze a műtéti beavatkozásra, és ennek elmaradása miatt az állat szenved, avagy műtét helyett az állata elaltatásáról kénytelen dönteni? Főként, ha a műtét sem biztos, hogy megmentené az állat életét, legfeljebb szenvedését hosszabbítaná pár hónapig?
Konkrét ügyben hobbivadász készített – egyébként nem tudni miért – nem tiltott vadászati eszköznek minősülő ún. hattyúnyak-csapdát, amit még csak nem is azon vadásztársaság területén helyezett ki, amelynek egyébként tagja. Az előírásokat a kihelyezéskor nem tartotta be, a tájékoztatási kötelezettségének sem tett eleget, annak ellenére, hogy nagyszámú lakott tanyával rendelkező külterületi térségről volt szó. (Megjegyzem, hogy külterületen, a tanya és ahhoz tartozó területen a vadásztársaságoknak nincs is vadászati jogosultsága, az ilyen terület nem minősül vadászterületnek sem.)
A helyileg illetékes vadásztársaság tagjai nem is tennének ki ilyen csapdát vallomásuk szerint, és azzal is tisztában vannak, hogy gyakran kiszöknek akár a bekerítetlen tanyaudvarokról kutyák, macskák. A csapda lerakása ugyanis körülményes, másrészt körülményes a tájékoztatási kötelezettség teljesítése is.
A terhelt által lehelyezett hattyúnyak-csapdába – a szomszédos tanyán lakó gazda mellett póráz nélkül haladó – keverék, mintegy 25 kilogrammos kutya belelépett, a csapda rácsapódott az állatra, „aki? – ami?” egy órán át tartó súlyos szenvedések után elpusztult. A csapda ugyanis kívülálló számára nem nyitható, a csapda azonnali öléssel maximum a 10-15 kilogrammos rókát, aranysakált tudja elpusztítani, nagyobb állatra nem képes rácsapódni, csak szorító erővel bír.
A bíróság az állatkínzás bűncselekményének a vádja alól a terheltet felmentette azon okra hivatkozással, hogy a büntetőeljárás során nem merült fel adat arra, hogy a terhelt szándéka a szomszéd kutyájának megölésére irányult akkor, amikor a csapdát kihelyezte. Megállapítható-e a terhelt terhére az eshetőleges szándék, avagy terhére csak a tudatos gondatlanság róható, ami pedig nem büntetendő?
Az teljesen egyértelmű, hogy az állatok megfelelő szükségleteinek – tehát élelem és ivóvíz – nem biztosítása, hiánya állatkínzás. De álláspontom szerint megállapítható a főként házikedvencként, családtagként tartott kutyák, macskák esetében az elkényeztetés miatti „túletetés” is. Ha ezek az állatok emiatt elhíznak, és ezzel okozati összefüggésben ízületi betegség, cukorbetegség alakul ki náluk, megállapítható-e a bűncselekmény elkövetése? Álláspontom formailag igen, hiszen olyan bánásmódot alkalmaz velük szemben a gazda, amely alkalmas maradandó egészségkárosodás okozására. Megállapítható-e ilyen esetben a társadalomra veszélyesség?
Ugyanezt gondoltam tovább például azon hobbikutya-tartók esetében, akik az állatot házi kedvencként, családtagként tartják. A kutya mozgatása, sétáltatása közben azonban nem engedik meg azt, hogy más ebekkel barátkozzanak, játsszanak, szimatolják egymást, holott erre a „társas tevékenységre” a négy fal közé zárt állatnak szüksége lenne. Gyakran előfordul, hogy az ilyen kutyák másik fajtatársukat meglátva ugatnak, morognak és a gazdi még fel is kapja őket, „megvédendő szegény állatkáját.”
Vajon az ilyen magatartás okoz-e az állatnak pszichés problémát, frusztrációt, magatartási zavart, és ha igen, mondhatom-e azt, hogy olyan bánásmódot tanúsít az állat tulajdonosa, amely maradandó egészségkárosodás (pszichés károsodás) okozására alkalmas? Veszélyes-e a társadalomra az ilyen állattartó tevékenysége, amivel félénkké, bátortalanná és ezáltal agresszívvá neveli az állatot, mert a félelme bármikor, bármivel és bárkivel (akár gyermekkel vagy idős személlyel) szemben magát védő agresszivitásba, támadásba vált át?
A Btk. 244. § (1) bekezdés b) pontja szerinti állatkínzás bűncselekményét az követi el, aki gerinces állatát, vagy veszélyes állatát elűzi, kiteszi, vagy elhajtja. Az elűzés, kitevés egyértelműen, egzaktan meghatározható, de mi minősül „elhagyásnak”?
Elhagyásnak minősíthető-e az az eset, amikor panelrengetegben tartott kutyával a közeli erdős területre – amely nem vadászterület, hanem kerítés nélküli kutyafuttató – kimegy a tulajdonos, majd póráz nélkül játszik vele, avagy a kutya játszik a többi állattal. A kutya valamiért elszalad, a gazda szem elől téveszti. Mennyi ideig kell keresnie a területen, vagy annak közelében maradnia, hogy ne valósuljon meg az „elhagyás”?
Hatósági állatorvos feljelentése alapján indult büntetőeljárás amiatt, mert egy szabadon, póráz nélkül szaladgáló kutyát egy forgalmas útkereszteződésben elütöttek. A járművezető megállt, az állatot az útról lehúzta, majd telefonon állatorvosi segítséget kért. A hívásra a helyszínre érkező állatorvos a chipszámot leolvasva kiderítette a tulajdonos személyét és telefonszámát. A tulajdonos közölte, hogy nem tartózkodik a városban, nem tud azonnal a helyszínre menni, de egyidejűleg meglepődött azon, hogy hol találták a kutyáját, ugyanis a helyszíntől jóval távolabb lakik, a családi házának udvara kerítéssel körbezárt.
Az állatorvos a kutyát nem látta el, mivel nem látta biztosítottnak a kezelési költségek megfizetését. Az eb a helyszínen elpusztult. A feljelentés szerint a tulajdonos az állatot „elhagyta”, ezért elkövette az állatkínzás vétségét. Az állatkínzás bűncselekménye csak élő állatra követhető el.
Vajon a feljelentő állatorvos mulasztással elkövette az állatkínzás bűncselekményét akkor, amikor a sérült állatot anyagi okok miatt nem látta el?
Minősíthető-e állatkínzásnak a következő „állatszerető” magatartása: adott környéken elszaporodnak a macskák. A cicákat szerető minden nap, ugyanazon órában élelmet és ivóvizet visz számukra. Az így „beidomított” állatok várják ezt az időpontot, meglátva a jótevőt, már mennek is a letett élelemhez.
Állatbarát cselekedetnek tűnik. De: az élelemre odavetődő kóbor állatok száma egyre nő, egyre több állat érkezik, és mivel legalapvetőbb szükségletük – élelem és ivóvíz – biztosított, bizony ők maguk is egyre csak növelik a párosodással a kóbor macskák számát. Ezek az állatok nem részesülnek betegség esetén orvosi ellátásban, nem kapják meg a szükséges oltásokat, esetlegesen fertőző betegséget hordoznak és terjesztenek is, akár nemcsak a kóbor állatok körében. Mulasztás-e az, hogy nem fogadott be egyet-kettőt, nem keresett az akkor még néhány állatnak gazdát, nem gondoskodik gyógykezelésükről? Bánásmód-e és veszélyes-e a társadalomra? Véleményem szerint mindkét kérdésre igen a válasz, de mit szólna büntetőjogi felelősségre vonásához az „állatszerető”?
A bevezetőben említett vagyon elleni bűncselekmények megvalósulása kapcsán, pontosabban az anomáliák kapcsán két konkrét jogeset lényegét mutatom be a további kérdések felvetése érdekében:
A nyomozó hatóság lopás vétsége miatt hallgatott ki egy személyt, aki a facebook-oldalán eladásra hirdetett egy kutyát 25 000 forint vételárért. Az állat másik városban élő tulajdonosa, meglátva a hirdetést, a helyi rendőrkapitányságon feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, aki a 80 000 forint értékű kutyáját ismeretlen módon a lakóingatlana zárt, körbekerített udvaráról eltulajdonította.
Ugyanezen nyomozó hatóság másik eljáró tagja jogtalan elsajátítás vétségeként minősített egy hasonló esetet azzal, hogy az eb feltehetően valamilyen módon kiszabadult az ingatlan udvaráról, a gyanúsítottként kihallgatott sze-mély pedig befogta, hazavitte, gondozta, ápolta, etette, itatta, majd amikor a körülményeiben beállt személyi változás miatt új gazdát keresett számára, hirdetés útján talált rá a korábbi tulajdonosa. A terhelttel közölt történeti tényállás szerint a talált idegen dolgot eltulajdonította, azt 8 napon belül a hatóságnak, vagy annak, aki elvesztette, nem adta át.
A nyomozó hatóság mindkét esetben hivatkozott az 1981/8. számú BH-ra, amely szerint elkóborolt állat befogása nem jogtalan elsajátítást, hanem lopást valósít meg. A terheltet a bíróság jogtalan elsajátítás vétségében mondta ki bűnösnek, az alapos törvényességi óvás eredményeként került megállapításra, hogy a cselekmény lopás bűncselekménye.
Egy dolog, hogy közel 40 éves a hivatkozott BH, másfelől pedig az ügyben a község határában lévő legelőről elkóborolt birkát fogott be és tulajdonított el a tettes. Aktuálisan és időszerűen alkalmazható-e ez a döntés a napjainkban nagy számban tartott kutyákra és macskákra, amelyeket túlnyomórészt ma már nem haszonállatként, hanem hobbiállatként, házi kedvencként tartanak?
E két ügy kapcsán is felmerül a bevezetőben említett vagyon elleni bűncselekmény megállapíthatósága, továbbá a társadalomra veszélyesség kérdése.
Indokolt-e a büntetőjogi felelősségre vonása annak a személynek, aki szemmel láthatóan gazda nélküli kóbor kutyát, macskát befogad? A „kóbor” megfogalmazás arra is utal, hogy uratlan, tehát bárki birtokba veheti, és ezzel tulajdonjogot szerez? A hosszabb ideje gazdanélküliségre utalhat az alultápláltsága, a szőrzet gondozatlansága. Ha chippel ellátott ebről van szó, kell-e keresni állatorvost, aki le tudja olvasni? Mi a teendője a találónak többnapos ünnep esetén, amikor nincs állatorvosi ügyelet? Mennyiért olvassák le a chipet? Mi a teendő, ha az állatorvos azt állapítja meg, hogy az állatban nincs chip? Persze adhat fel hirdetést, a találás környékén kihelyezhet felhívást, de ha nem jelentkezik senki, nem tudja átadni annak, aki elvesztette, mert nem tudja, ki az. Arról nem is beszélve, hogy ha nem elvesztette, hanem a korábbi tulajdonos állatkínzást követett el, azaz a gerinces állatát elűzte, elhagyta, vagy kitette. Ha nem sikerült az állat korábbi tulajdonosát megtalálni, akkor melyik az a hatóság, akinek ezen határidőn belül le kell adni az élő állatot?
Ha nincs ilyen hatóság, akkor mit tegyen a találó, ha nem akarja, hogy gyanúsítottá váljék: vigye be az állatot egy menhelyre? Tudok olyan menhelyekről, ahol nem is kevés pénzt kérnek azért, hogy egy állatot befogadjanak. Vagy elküldik, mert így is túlzsúfoltság van. Avagy a túlzsúfoltság miatt majd elaltatják az állatot. Akkor nem jobb, ha a felelős állatszerető a talált kutyát, macskát magához veszi, és a jó gazda gondosságával tartja?
Ha elfogadjuk azt, hogy az állatra mint elkövetési tárgyra vagyon elleni bűncselekmény is elkövethető, akkor hogyan állapítjuk meg az elkövetési értéket? Persze díjnyertes fedezőállatnak, tenyészszukának, avagy tenyésztőtől származó állatnak meg lehet állapítani a „forgalmi értékét”, de mi a helyzet a keverék kutyákkal, amelyeknek „legfeljebb” csak eszmei értéke van? Milyen értéket kell megállapítani szaporítótól származó egyedek esetében?
A szaporítók túlnyomó többsége egyúttal elköveti az állatkínzás vétségét, avagy bűntettét. Ebben az esetben egy bűncselekmény elkövetési tárgyáról állapítjuk meg annak kiskereskedelmi forgalmi értékét?
Ha az élet ily módon megállapított értéke az 50 000 forintot nem haladja meg, akkor a tettes nem követ el bűncselekményt, ha meghaladja, akkor igen, és értéktől függően alakul a bűncselekmény minősítése és ehhez képest a büntetési nem és mértéke. Tehát eszerint büntetőjogi szempontból különbséget teszünk az életek értéke között.
A Btk. 370. § (1) bekezdése szerinti lopás bűncselekményét az követi el, aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. A rongálás bűncselekményét a Btk. 371. § (1) bekezdése szerint az követi el, aki idegen vagyontárgy megsemmisítésével, vagy megrongálásával kárt okoz. A Btk. 378. § (1) bekezdésében meghatározott jogtalan elsajátítás vétségét az követi el, aki a talált idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja.
Mindhárom bűncselekmény tárgyra, dologra, vagyontárgyra nézve követhető el, tehát az állatot mint a bűncselekmény elkövetési tárgyát tárgyként, vagyontárgyként kezelik, így visszakanyarodva a bevezetőhöz, a tárgy – az elkövetési tárgy címkével ellátva – bűnjelkamrában kezelendő?
Nem vitatható, hogy egy pénzben is kifejezhető értékkel bíró állat elpusztítása a tulajdonos vagyonában csökkenést jelent, de véleményem szerint ennek jelentősége csak a bűncselekmény kapcsán bekövetkezett kár (és ilyen lehet még az esetleges állatorvosi költség) tekintetében, esetleges polgári jogi igény tekintetében és nem pedig bűncselekmény elkövetésének megállapítása és minősítése szempontjából lehet.
A fentiekben csupán néhány gondolatomat kívántam megosztani azzal kapcsolatban, hogy óriási előrelépés volt a büntető törvénykönyvben külön tényállásként, a vagyon elleni bűncselekmények közül kiemelve szabályozni az állatkínzás bűncselekményét, azonban az egységes gyakorlat kialakítása, az anomáliák feloldása és a szemléletváltás is még megoldásra váró további feladatok.
„Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőségekhez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek. A világ jövője ugyanis nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem hogy mennyire tiszteljük az életet.”
(Albert Schweitzer)
Ben-Belgacem A., címzetes főügyészségi ügyész, Kecskeméti Járási Ügyészség
A legfőbb ügyész 2020. évi tudományos pályázati felhívása
Magyarország legfőbb ügyésze Kozma Sándor emlékére tudományos pályázatot hirdet tanulmány készítésére.
A pályázaton részt vehet az ügyészi szervezet minden, tudományos fokozattal nem rendelkező tagja, valamint az ügyészi munka iránt érdeklődő joghallgató. A pályázatokat általános, ifjúsági és joghallgatói tagozaton lehet benyújtani az alábbiak szerint:
- az általános tagozatra minden ügyész, illetve más, a továbbiakban nem említett ügyészségi alkalmazott;
- az ifjúsági tagozatra ügyészségi fogalmazó és alügyész;
- a joghallgatói tagozatra egyetemi osztatlan képzésben jogi tanulmányt folytató – hallgatói jogviszonyban álló – egyetemi hallgató.
Minden pályázó csak egy, magyar nyelvű tanulmányt nyújthat be, akár önállóan, akár társszerzőként pályázik. A többes pályázatok kizárásra kerülnek. A pályázatok terjedelme legalább 20, legfeljebb 80 gépelt oldal lehet, irodalomjegyzékkel, lábjegyzetekkel, mellékletekkel együtt. Végjegyzet használata mellőzendő, a lábjegyzeteket arab számmal kell számozni 1-től kezdődően. A pályaműben hivatkozni kell a felhasznált forrásokra, és irodalomjegyzékkel kell ellátni. Az internetes forrásokra történő hivatkozás esetén fel kell tüntetni a letöltés, illetve megtekintés dátumát. A pályázónak törekednie kell a dolgozati témával kapcsolatos vitatott kérdéseket tartalmazó tudományos közlemények lehetőleg teljes körű idézésére.
Pályamunkát az alábbi témakörökben lehet benyújtani:
| Büntetőjogi terület | |
| Büntető anyagi jog | |
| 1. | A bűncselekményegység megítélése a jogirodalomban és a joggyakorlatban |
| 2. | A beszámítási képesség értékelésével kapcsolatos kompetenciakérdések |
| 3. | A kényszerítéssel elkövetett bűncselekmények elhatárolásának gyakorlati problémái. A kényszerítés mint önálló bűncselekmény |
| 4. | Jogos védelem az EBH2017. B.10. és EBH2018. B.11. számú elvi bírósági határozatok tükrében |
| 5. | A végszükség megítélése a joggyakorlatban |
| 6. | A büntethetőség elévülésének megállapításával kapcsolatos jogértelmezési kérdések |
| 7. | A tevékeny megbánás alkalmazásának gyakorlata; a sértettek által elfogadott jóvátételek jellege |
| 8. | A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés emberi jogi és büntetőjogi kérdései, a büntetés gyakorlatban felmerülő dilemmái |
| 9. | Az életfogytig tartó szabadságvesztés nemzetközi szabályozása |
| 10. | A sportrendezvények látogatásától eltiltás nemzetközi gyakorlata |
| 11. | A bűncselekményből származó vagyoni előny lefölözése. A vagyonelkobzás |
| 12. | A XXI. századi büntetőjog speciális szankciója: az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele |
| 13. | A kényszergyógykezelés aktuális büntetőjogi és gyakorlati kérdései |
| 14. | A jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések gyakorlati problémái |
| 15. | Fiatalkorúság a büntetőjogban. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető anyagi jogi szabályozás története, a büntethetőségi korhatár megítélésének változása és a hatályos szabályozás a nemzeti jogban |
| 16. | Az iskolai kortárserőszak büntetőjogi és kriminológiai vonzatai Magyar-országon |
| 17. | A kiskorú sértett sérelmére elkövetett élet és testi épség elleni cselekmények megítélésének változásai a büntető anyagi jogban |
| 18. | Bűncselekmények a közösségi oldalakon |
| 19. | Az egészségügyi beavatkozás és a kutatás rendje elleni bűncselekmények |
| 20. | Az új típusú kábítószerek és a jogalkalmazás |
| 21. | A kábítószer-fogyasztás büntetőjogi értékelésének változásai |
| 22. | Az emberkereskedelem elhatárolási kérdései |
| 23. | A szexuális erőszak minősített esetei, különös tekintettel a 19/2017. (VII. 18.) AB határozatra |
| 24. | A szexuális kényszerítés és a szexuális erőszak elhatárolása; a szexuális kényszerítés erőszakkal történő elkövetése |
| 25. | A gyermekpornográfia bűncselekményének elkövetési magatartásai, az internet útján történő elkövetés minősítése és gyakorlati problémái |
| 26. | Az önhiba elméleti és gyakorlati megítélése a tartási kötelezettség elmulasztása bűncselekmény esetén |
| 27. | A kiskorú veszélyeztetése bűntettének elkövetési fordulatai és bizonyítási problémái |
| 28. | A kapcsolati erőszak és a kapcsolatban élők között megvalósuló egyéb bűncselekmények elhatárolási problémái |
| 29. | A közösség tagja elleni erőszak dogmatikai kérdései |
| 30. | A magánélet büntetőjogi védelme |
| 31. | A társadalomra veszélyesség megítélése a véleménynyilvánítás szabadságának tükrében |
| 32. | Az internet és a szólásszabadság. Véleménynyilvánítással összefüggő bűncselekmények az interneten. Minősítési kérdések, gyakorlati problémák |
| 33. | A zaklatás büntetőjogi kérdései |
| 34. | A közszereplők becsületének büntetőjogi védelme |
| 35. | A közlekedési norma védelmi célja. A rizikó-összefüggés a közlekedési bűncselekmények miatt indult büntetőeljárásokban |
| 36. | Ok-okozati összefüggés a közlekedési bűncselekmények körében |
| 37. | A közúti veszélyeztetés bűntette az ítélkezési gyakorlat tükrében |
| 38. | A megtévesztő sebesség megállapításának feltételei a közúti baleset gondatlan okozásának vétsége esetén |
| 39. | Az ittas, illetve bódult állapotban elkövetett közlekedési bűncselekmények büntetőjogi és kriminológiai jellemzői |
| 40. | A környezet büntetőjogi védelmének aktuális kérdései |
| 41. | A korrupciós bűncselekmények elhatárolási kérdései a befolyás vásárlása hatálybalépésének tükrében |
| 42. | A hivatali bűncselekmények bizonyítási nehézségei a katonai büntetőeljárásban |
| 43. | A befolyással üzérkedés |
| 44. | A terrorcselekménnyel fenyegetés jogértelmezési kérdései, elhatárolása a közveszéllyel fenyegetéstől |
| 45. | A terrorizmus finanszírozásával kapcsolatos büntetőjogi szabályozás |
| 46. | A garázdaság tényállásának jogalkalmazási problémái |
| 47. | Az illegális migráció a nemzetközi jog és az alkotmányos büntetőjog tükrében |
| 48. | Bűnözés és illegális migráció. Milyen hatások tapasztalhatók a magyar bűnözés terjedelmében, struktúrájában? |
| 49. | Az embercsempészés törvényi tényállásának dogmatikai és bizonyítási problémái. A bűncselekmény és az illegális migráció összefüggései |
| 50. | Bizonyítási nehézségek és elhatárolási kérdések a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények körében |
| 51. | A megsemmisítésre szánt dologra elkövetett vagyon elleni bűncselekmények értelmezési és bizonyítási kérdései |
| 52. | A pazarló gazdálkodás megítélése a büntetőjogban |
| 53. | A vagyoni hátrány értelmezése, megítélése a hűtlen kezelés miatt indult eljárásokban |
| 54. | A hűtlen kezelés és a „sajátjakénti rendelkezéssel” elkövetett sikkasztás elhatárolása |
| 55. | A színlelt gazdasági tevékenységgel elkövetett bűncselekmények köre |
| 56. | A gazdasági csalás a gyakorlatban |
| 57. | Az uzsora elleni fellépés büntetőjogi eszközei |
| 58. | A szerzői jogi jogsértések aktuális büntetőjogi kérdései |
| 59. | A költségvetési csalás elméleti és gyakorlati kérdései |
| 60. | A pénzmosás dogmatikai kérdései. Új bűnözési trendek, a pénzügyi ügynöki tevékenység értékelése a joggyakorlatban |
| 61. | Az önkormányzati vagyon kezelésével összefüggő bűncselekmények jogalkalmazási kérdései |
| 62. | A gazdasági verseny tisztaságát sértő bűncselekmények dogmatikai problémái és a bizonyítás nehézségei |
| 63. | Az információs rendszer által elkövethető bűncselekményekkel kapcsolatos jogalkalmazási kérdések |
| 64. | Csalás és információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás az interneten. Elhatárolási kérdések, a bizonyítás nehézségei, gyakorlati problémák |
| 65. | „Személyazonosság lopás”, avagy az internetes regisztrációk és azokon belül kezelt adatok jogosulatlan felhasználása – minősítési kérdések, gyakorlati problémák |
| 66. | Készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel és elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel összefüggésben elkövetett bűncselekmények az interneten. Minősítési kérdések, a bizonyítás nehézségei, gyakorlati problémák |
| 67. | A kiberbűnözés elleni küzdelem kihívásai napjainkban |
| 68. | Dark Web – rejtőzködő bűnözés az internet sötét oldalán |
| 69. | A mesterséges intelligencia, a robotika és a büntetőjog |
| 70. | A bűnszervezet fogalmának változása |
| 71. | Az erőszakos elkövetés értelmezési kérdései a joggyakorlatban |
| 72. | A büntetőjogi kár meghatározásának problémái |
| 73. | A védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot, valamint a bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetés megítélése, bizonyításának gyakorlati kérdései |
| 74. | A „rendszeresség” fogalma és tartalma az egyes bűncselekmények joggyakorlatában (kuruzslás, kapcsolati erőszak, zaklatás stb.) |
| Büntetőeljárási jog | |
| 75. | Alapvető rendelkezések az új büntetőeljárási törvényben |
| 76. | Az önvádra kötelezés tilalmának jelentősége és érvényesítési nehézségei a büntetőeljárásban |
| 77. | Fegyveregyenlőség a büntetőeljárásban |
| 78. | A bíró kizárása az alkotmánybírósági határozatok tükrében |
| 79. | A terhelt közreműködési és jelenléti kötelezettsége a büntetőeljárás során |
| 80. | A védő kirendelésének és helyettesítésének szabályai a gyakorlatban |
| 81. | A büntetőeljárási cselekvőképesség |
| 82. | Az eljárásban részt vevő személyek jelenléti jogának változása |
| 83. | A különleges bánásmódot igénylő személyek jogai, a sértetti érdekek fokozott védelme |
| 84. | Nyilvánosság a büntetőeljárás különböző szakaszaiban |
| 85. | Telekommunikációs eszköz használata a büntetőeljárásban |
| 86. | Elektronikus kapcsolattartás vagy elektronikus ügyintézés? Elektronikus okiratok és ügyiratok a büntetőeljárásban |
| 87. | Az ügyészségi Elektronikus Ügyintézési Modul (EMi) alkalmazása és tapasztalatai az ügyészi gyakorlatban |
| 88. | A büntetőeljárásban közreműködő szervezetek tevékenységmérésének hatásai a statisztikai adatszolgáltatás pontosságára és hitelességére |
| 89. | A bűnügyi nyilvántartási rendszer és alrendszerei mint lehetséges statisztikai adatforrások |
| 90. | Informatikai eszközök és módszerek alkalmazása és alkalmazhatósága a nyomozás felügyeleti tevékenység és az ügyészségi nyomozás során |
| 91. | Szakértői bizonyítás. Magánszakértői vélemény a jogalkalmazás tükrében |
| 92. | A bizonyítás mellőzésének lehetőségei, korlátai és kockázatai az új büntetőeljárási törvényben |
| 93. | A kényszerintézkedések új megközelítése |
| 94. | Távoltartás, illetve bűnügyi felügyelet. A kényszerintézkedés nemének megválasztása |
| 95. | Az óvadék új szerepe a büntetőeljárásban |
| 96. | A letartóztatás alternatívái, figyelemmel a szabad mozgáshoz való jogra |
| 97. | A bűncselekményből származó vagyoni előny biztosítását célzó kényszerintézkedések és azok gyakorlata. A vagyonelkobzás és a polgári jogi igény viszonya a kényszerintézkedések alkalmazásának tükrében |
| 98. | A lefoglalással és annak megszüntetésével kapcsolatos gyakorlati kérdések, problémák |
| 99. | Az elektronikus pénz lefoglalásának problémái |
| 100. | Az ügyész, illetve a nyomozó hatóság által elrendelt zár alá vétel alkalmazásának, végrehajtásának tapasztalatai |
| 101. | Az elektronikus adatokra vonatkozó kényszerintézkedések szabályozása és jogalkalmazási kérdései |
| 102. | A hatékony büntetőeljárás eszközei a nyomozás irányítása során |
| 103. | A nyomozás során hozott határozatok hivatalbóli felülvizsgálatának régi-új szabályai |
| 104. | Szűkül vagy bővül a nyomozás során igénybe vehető jogorvoslati lehetőség az új szabályozásban? |
| 105. | A polgári jogi igény érvényesítése |
| 106. | A magánindítvány főbb jellemzői, a sértetti nyilatkozatok magánindítványként való értékelése |
| 107. | A gyanú gyanúja, avagy előkészítő eljárás az új büntetőeljárási törvényben |
| 108. | Ügyészi felügyelet és irányítás – a nyomozás befejezettségének a kérdése, figyelemmel a Be. 352. §-ában írtakra |
| 109. | Osztott nyomozás – ügyészi felügyelet és irányítás lehetőségei az új büntetőeljárási törvényben |
| 110. | Az ügyész felelőssége a nyomozás gyorsításában |
| 111. | A túlbizonyítás elkerülése a büntetőeljárásban |
| 112. | Az előkészületi bűncselekmények nyomozásának kérdései |
| 113. | A leplezett eszközök alkalmazása során beszerzett bizonyítékok felhasználásának lehetőségei és határai, összevetve az 1998. évi XIX. törvényben írtakkal |
| 114. | Ügyészi engedélyhez kötött leplezett eszközök |
| 115. | Bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök |
| 116. | A tettazonosság és annak jelentősége a büntetőeljárásban |
| 117. | A bizonyosság fejlődése és jelentősége a büntetőeljárásban, a vádemeléshez szükséges bizonyosság megítélése |
| 118. | Az ügyész mint közvádló szerepének változása |
| 119. | A terhelttel kötött konszenzuális megállapodások a vádemelés előtt és után |
| 120. | Formális és informális egyezség az új büntetőeljárási törvényben |
| 121. | A közvetítői eljárás megváltozott szabályai |
| 122. | A közvetítői eljárásra utalás gyakorlati tapasztalatai a közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt indult büntetőeljárásokban |
| 123. | A feltételes ügyészi felfüggesztés. A diverzió új szabályai a büntetőeljárásban |
| 124. | A vádemelés mint utolsó eszköz. Alternatívák a bírósági út elkerülésére |
| 125. | A kötelezővé tett előkészítő ülésben rejlő lehetőségek az új büntető-eljárási törvényben |
| 126. | A büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás új lehetőségei, figyelemmel a beismeréshez nem kötött és a beismeréshez kötött alkalmazás differenciált szabályozására |
| 127. | A bizonyítás a büntetőeljárás bírósági szakában |
| 128. | Kihallgatható-e tanúként hivatali vesztegetés bűntette miatti eljárásban az „alapügyben” eljárt védőügyvéd? A Be. 170. § (1) bekezdés a) pontjának értelmezése a nyomozási alkut kötött védő eljárásjogi szerepét illetően |
| 129. | A bírói tanácskozás és szavazás titoktartási kötelezettsége alóli felmentés jogosultja a Be. 173. §-ának értelmezésében |
| 130. | A szexuális bűncselekmények bizonyítási nehézségei |
| 131. | A közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény nyomozásának, bizonyításának tapasztalatai |
| 132. | A korrupciós bűncselekmények felderítésének nehézségei |
| 133. | A költségvetési csalás kapcsán megjelenő új bűnözési trendek, és a visszaszorításuk érdekében alkalmazott eljárások során felmerülő bizonyítási problémák |
| 134. | Az interneten elkövetett gyűlölet-bűncselekmények nyomozási nehézségei |
| 135. | A határokon átnyúló informatikai bűncselekmények felderítése és bizonyítási problémái |
| 136. | A minősítő körülmények kétszeres értékelésének tilalma a változó ítélkezési gyakorlatban |
| 137. | A külföldi ítélet érvényének elismerésével kapcsolatos jogalkalmazási problémák |
| 138. | A határozatok jogerejének és véglegességének problémái a gyakorlatban |
| 139. | A megalapozatlanság és az indokolási kötelezettség hiányának elhatárolása, következményei |
| 140. | Ügyészi mozgástér a másodfokú eljárásban folytatott bizonyítás során |
| 141. | A fellebbezések korlátai, a felülbírálat terjedelme |
| 142. | A perújítási eljárás sajátosságai |
| 143. | Kitől származik a perújítási indítvány? A perbeli legitimáció vizsgálata a perújítási indítványok elbírálásakor |
| 144. | Perújítási eljárások halmozódása miatt felmerülő problémák |
| 145. | A határidők jelentősége az egyszerűsített felülvizsgálati eljárásban |
| 146. | A tizennyolcadik életévet be nem töltött személyekkel kapcsolatos bizonyítás rendszere |
| 147. | A bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltött, de a tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorú elleni büntetőeljárás sajátosságai, gyakorlati kérdések, problémák |
| 148. | A katonai büntetőeljárás szabályozása a rendszerváltástól a 2017. évi XC. törvényig |
| 149. | A parancsnoki nyomozás felügyeletének és irányításának kérdései, a katonai vétségek fegyelmi jogkörben történő elbírálásának gyakorlata |
| 150. | A büntetőeljárást gyorsító eszközök alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai |
| 151. | A beismerő terhelt bíróság elé állítása kontra egyezség kötése |
| 152. | A vádlott távollétében folytatott eljárások |
| 153. | A migrációra vonatkozó különös büntető eljárásjogi szabályok elemzése |
| 154. | A vagyonvisszaszerzés lehetőségei a büntetőeljárásban |
| 155. | A bűncselekménnyel okozott kár megtérítése, a sértetti reparáció hatékony formái |
| 156. | A pótmagánvád a büntetőeljárásban; ezzel összefüggésben a feljelentést elutasító, a nyomozást megszüntető határozatok megalapozottsága |
| Európai és nemzetközi büntetőjog | |
| 157. | Az Európai Unió pénzügyi érdekeinek büntető anyagi jogi védelme |
| 158. | Az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott büntetőjogi tárgyú ítéletek hatása a nemzeti jogrendszerekre és a nemzeti jogalkotásra |
| 159. | A kölcsönös elismerés elvén alapuló uniós kerethatározatok és irányelvek szerepe, gyakorlati alkalmazásuk problémái |
| 160. | A 10 éves Stockholmi Program célkitűzései és azok megvalósulása |
| 161. | Az Európai Ügyészség szerepe és várható működése az Európai Unióban |
| 162. | Az igazságügyi bűnügyi együttműködés új formáinak alkalmazása a gyakorlatban |
| 163. | Az egyes nemzeti jogrendszerek szervezeti, eljárásjogi és anyagi jogi eltérésének hatása a jogsegélyek végrehajtására a nemzetközi bűnügyi együttműködés során |
| 164. | Nemzetközi bűnügyi együttműködés a közös nyomozó csoportok tevékenysége tükrében |
| 165. | A vagyonmegosztás jelene és jövője a nemzetközi bűnügyi együttműködésben |
| 166. | Az Eurojust és más uniós szervek szerepe az Európai Unió költségvetését sértő bűncselekmények elleni fellépés területén, és az együttműködés fejlesztésének lehetőségei |
| 167. | A vagyonvisszaszerzés a nemzetközi bűnügyi együttműködésben |
| 168. | A nemzetközi bűnügyi együttműködés aktuális kérdései, problémái |
| 169. | Nemzetközi bűnügyi együttműködés a kiberbűnözés területén |
| 170. | Az európai bűnügyi együttműködés az informatikai bűnözés vonatkozásában, különös tekintettel a kriptovaluták és a deep web segítségével elkövetett bűncselekményekre |
| 171. | A fiatalkorúakra vonatkozó büntető anyagi jogi és eljárásjogi szabályok nemzetközi dokumentumoknak való megfelelősége |
| 172. | Magyar állampolgárok által külföldön elkövetett bűncselekmények joghatósági kérdései |
| 173. | A bitcoin kapcsán alkalmazható bűnügyi együttműködési eszközök és nyomozási technikák |
| 174. | Az Európai Nyomozási Határozat a kölcsönös elismerés elve tükrében |
| 175. | A digitális adatok beszerzése a büntetőeljárásban és az önkéntes hozzájárulás |
| Közjogi terület | |
| Büntetés-végrehajtási jog | |
| 176. | A reintegrációs őrizet alkalmazásával kapcsolatos jogalkalmazási problémák a büntetés-végrehajtási bírói gyakorlatban |
| 177. | A közérdekű munka végrehajtását gátló tényezők, valamint azok leküzdésének ügyészi és egyéb eszközei |
| 178. | Rend, biztonság és törvényesség biztosítása a hazai bv. intézetekben |
| 179. | A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtásának elméleti és gyakorlati kérdései |
| 180. | A büntetés-végrehajtási mediáció jelenlegi gyakorlata és alkalmazásának perspektívái |
| 181. | Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat érintő legfontosabb döntései |
| 182. | Az ügyészi törvényességi felügyelet helye és szerepe a büntetés-végrehajtást övező jogállami garanciák között |
| 183. | A büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltságának kezelése
Magyarországon |
| 184. | A Bv. Kódex által szabályozott reintegrációs intézmények alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai |
| 185. | Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekkel kapcsolatos jogalkalmazási problémák és azok megoldásai |
| 186. | A CPT magyarországi látogatásai során tett megállapításai és azok hatása a hazai jogalkotásra |
| 187. | A javítóintézeti nevelés múltja, jelene és jövője |
| 188. | Az ún. egyes jogoktól megfosztó büntetések végrehajtásának nehézségei a gyakorlatban |
| Az ügyész közérdekvédelmi tevékenysége | |
| 189. | A polgári eljárások elektronizációja – az ügyészi elektronikus kommunikáció elmélete és gyakorlata a közérdekvédelmi szakterületen |
| 190. | Az elektronikus ügyintézés garanciái |
| 191. | Az ügyész eljárásjogi helyzete a polgári peres és nemperes eljárásokban (a hatályos szabályozás) |
| 192. | A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény és a bírósági polgári nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról, valamint egyes bírósági nemperes eljárásokról szóló 2017. évi CXVIII. törvény hatályosulása – a peres és nemperes eljárások megindításának gyakorlati tapasztalatai |
| 193. | A harmadik személy nevében történő perlés dogmatikai problémái |
| 194. | Ügyészi feladatok a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI. törvény hatálya alá tartozó egyes nemperes eljárásokban |
| 195. | A cselekvőképességet érintő gondnokság elrendelésének szükségessége a hatályos szabályok alapján, a járásbíróságok és a törvényszékek által mérlegelt szempontok, a Kúria ítélkezési gyakorlata |
| 196. | A szülői felügyelet szabályozása |
| 197. | A Ptké. 53/A. §-a szerinti közérdekű keresetindítás elméleti problémái |
| 198. | A termőföld tulajdonjogának megszerzésére irányuló jogszabályi korlátok kijátszásának megakadályozását célzó ügyészi eszközök |
| 199. | A fogyasztóvédelemmel kapcsolatos ügyészi eszközök |
| 200. | A közlekedési szabályszegések miatti szabálysértési és közigazgatási szankciók alkalmazásának gyakorlati kérdései |
| 201. | A gyermekvédelmi jogszabályok érvényesülésének problémái, a jelzőrendszer működésére vonatkozó tapasztalatok |
| 202. | A közigazgatási hatósági döntések törvényességi ellenőrzésével kapcsolatos ügyészi jogkör |
| 203. | Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatok |
| 204. | A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény és a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény alapján történő keresetindítás elméleti problémái |
| 205. | Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény alapján indult állatvédelmi tárgyú keresetek tapasztalatai |
| 206. | Az európai adatvédelmi rendelet és az online közösségi platformok adatvédelmének harmonizálása |
Az ügyészi szervezetet érintő peres és nemperes eljárások
| 207. | A közéleti szereplő személyiségi jogának védelme |
| 208. | A jogi személy személyhez fűződő jogának védelme |
| 209. | A személyiségi jogvédelem objektív eszközei |
| 210. | A sérelemdíj megítélésének gyakorlati kérdései |
| 211. | A büntetőügyekben hozott ügyészi döntések polgári bíróság által történő felülvizsgálatának terjedelme az ügyészségi jogkörben okozott kár megtérítése iránti perekben |
A megjelölteken túl más, az ügyészi tevékenységhez kapcsolódó, vagy az ügyészség érdeklődésére számot tartó témakörben is beadható pályázat.
Pályázni kizárólag olyan dolgozattal lehet, amelyet e pályázat beküldési határidejét megelőzően nem nyújtottak be más tudományos pályázatra, illetve szakdolgozatként, évfolyamdolgozatként vagy más hasonló, a pályázó képzéséhez, illetve munkavégzéséhez közvetlenül kapcsolódó célból (ide értve a munkaidőben, munkaköri feladatként készült tanulmányt is), továbbá közzététel, megjelentetés céljából.
Pályadíjak
Valamennyi tagozaton – külön a büntetőjogi, külön a közjogi témákban – egységesen:
| 1–1 első díj | 300 000 – 300 000 Ft |
| 1–1 második díj | 200 000 – 200 000 Ft |
| 1–1 harmadik díj | 150 000 – 150 000 Ft |
adható ki.
A kiemelkedő pályamunkák szerzői ezen túlmenően különdíjakkal és elismerésekkel is jutalmazhatók.
Pályázatokat kizárólag postai úton fogadunk el a Legfőbb Ügyészség Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztálya címére (1372 Budapest, Pf. 438).
Postára adási határidő:
- március 1.
A pályázatokat egy nagyméretű borítékban kell benyújtani, amelyen kérjük feltüntetni: „TUDOMÁNYOS PÁLYÁZAT KOZMA SÁNDOR EMLÉKÉRE 2020”. A borítékban el kell helyezni a pályázatot két – tűzött vagy bekötött – példányban. Mellékelni kell egy kisméretű lezárt borítékban a pályázó nevét, címét, telefonszámát, e-mail címét, beosztását, szolgálati helyét, illetve az oktatási intézmény megnevezését tartalmazó iratot és a hallgatói jogviszony-igazolást.
Mindkét beküldött tanulmányi példány külső borítóján fel kell tüntetni:
- a jeligét;
- a tagozat megnevezését (általános, ifjúsági, joghallgatói);
- a terület megjelölését (büntetőjogi, közjogi);
- azt a sorszámot, amellyel jelzett témához a dolgozat kapcsolódik.
A pályázaton más, a szerző kilétére utaló adat nem szerepelhet.
A mellékelt kisméretű boríték felzetén jól olvashatóan rögzíteni kell:
- a jeligét;
- a tagozat megnevezését (általános, ifjúsági, joghallgatói);
- a terület megjelölését (büntetőjogi, közjogi);
- azt a sorszámot, amellyel jelzett témához a dolgozat kapcsolódik, továbbá
- nyilatkozatot, hogy a szerző eredménytelenség esetén hozzájárul-e a boríték felbontásához, a pályázó azonosításához.
A postai benyújtás mellett a dolgozatot RTF- vagy PDF-formátumban fel kell tölteni a Legfőbb Ügyészség által biztosított elektronikus felületre is (www.kozmapalyazat.ugyeszseg.hu), ez esetben is a pályázó azonosítására alkalmas adat nélkül. A pályázó a pályamű beküldésével tudomásul veszi, hogy dolgozatát a bírálat során elektronikus plágiumkeresésnek vetik alá, és ennek érdekében megismerhető adatbázisba töltik fel.
Amennyiben a pályázó nem, vagy tévesen jelölte meg a téma sorszámát, a kiíró dönt a besorolásról (egyes témaköröket a kiíró a benyújtott pályázat által tárgyalt területnek megfelelően össze is vonhat).
A tagozatot meghatározó szolgálati, hallgatói jogviszony tekintetében a 2020. március 1. napján fennálló állapotot kell figyelembe venni.
Az írásműveket az adott területek kiemelkedő szakemberei lektorálják. Értékelésük figyelembevételével Bíráló Bizottság tesz javaslatot a pályadíjak odaítélésére.
A Bíráló Bizottság a jeligék alapján csak a díjazásra javasolt szerzőket azonosítja.
A pályadíjak kiosztására 2020 júniusában, az Ügyészség Napja alkalmából rendezendő ünnepségen kerül sor.
A pályázatokkal kapcsolatos további ügyintézésre (például a lektori vélemény megismerésére, továbbképzési pontok bejegyzésére) kizárólag az azonosítható pályázók jogosultak. A Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztály a pályázatokat nyilvántartja. Az érdeklődők azokba – a díjkiosztás után két évig – a Legfőbb Ügyészség könyvtárában betekinthetnek. Amennyiben a jeligét tartalmazó boríték felbontható, úgy az elismerésben nem részesült szerző neve, elérhetősége is nyilvánosságra hozható.
A pályázati hirdetmény hivatalos megjelenési helyei: az Ügyészségi Közlöny és az ügyészség hivatalos honlapja (www.ugyeszseg.hu).
A Kozma Sándor Tudományos Pályázat lebonyolítása során az adatkezelő a Legfőbb Ügyészség Személyügyi, Továbbképzési és Igazgatási Főosztálya. Címe: 1055 Budapest, Markó utca 16.; telefon: 061-354-5653, 061-354-5654; e-mail: tko.szemtovig@mku.hu.
A pályázó a pályázat benyújtásával tudomásul veszi az ügyészség adatkezelési tájékoztatójában foglaltakat:
http://ugyeszseg.hu/kozerdeku-adatok/adatkezelesi-tajekoztato/
Bűnügy-történeti konferencia Kolozsváron
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézete bűnügy-történeti konferenciát hirdetett 19-21. századi, Kelet-Közép-Európában elkövetett bűnesetek történettudományi, jogtörténeti, kriminológiai, büntetőjogi avagy kriminalisztikai szempontú megvitatása céljából.
A rendezvényre Kolozsváron, 2019. október 10. és 12. napja között került sor. Az előadók nagy része a magyarországi egyetemek oktatói közül érkezett, de képviseltette magát a magyar ügyészi szervezet, illetve maga a szervező egyetem is.
A konferenciára látogatókat a csütörtöki hosszú út után Kádár Hunor adjunktus köszöntője, majd Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongoraművész Kányádi Sándor szellemét megidéző szerzői és előadóestje fogadta.
Az előadók pénteken és szombaton délelőtt mutathatták be az általuk választott esethez kapcsolódó problémakört harminc-harminc percben.
Az első előadások a betyárság témakörét járták körbe: Balogh Elemér1 az utolsó zalai betyár, Savanyú Jóska; Nánási László2 pedig Rózsa Sándor életét, bűneit, a velük szembeni büntetőeljárások menetét és kimenetelét ismertette.
Fenyvesi Csaba3 – Bagó Péter4 közreműködésével – a nyomozással kapcsolatos alapvető elméleti ismeretek felvázolását követően egy híres pécsi emberölési ügyet elemzett kriminalisztikai szempontból. A konferencián ismertetett esetek közül ez az ügy volt az egyetlen, amely nem zárult sikerrel: az elkövetőt 1974 óta nem sikerült azonosítani.
Az emberöléshez kapcsolódóan két rablógyilkosság is szerepelt a programban. Elsőként Borbély Tamás5 dolgozott fel egy győri esetet 1945-ből, majd Mészáros Ádám6 ismertette a Mailáth György néhai országbíró elleni bűntettek büntetőjogi megítélését.
Szintén a büntetőjog fonalát gombolyította tovább Ambrus István7, aki egy konkrét eset (az ún. csirke-per) kapcsán a Magyar Királyi Kúria korabeli döntvényét vette elő és fejtette ki az alaki és az anyagi bűnhalmazat problémáira vonatkozó álláspontját.
A rablógyilkosságok mellett a sorozatgyilkosok is napirendre kerültek. Előbb a kolozsvári egyetem képviseletében Kádár Hunor8 mutatta be egy híres helyi ügy tényállását, nyomozási nehézségeit és a „kalapácsos emberként” elhíresült gonosztevő elítélésének körülményeit; majd Varga Árpád9 a „martfűi rém” tettei kapcsán beszélt a végül ártatlannak talált Kirják János elítéltetésének okairól és következményeiről.
A konferencia másodnapját Domokos Andreának10 a Pécsi Tudományegyetem gyógyszerészhallgatója ámokfutásáról szóló előadása nyitotta. Őt Sivadó Máté11 követte, aki a vietnámi drogmaffia magyarországi ténykedéséről beszélt.
A programot Sallai János12 előadása zárta, aki a magyar rendészet történetét tekintette át a 19. század közepétől a 20. század végéig, két jeles személyiség, Karvasy Ágoston, illetve Szamel Lajos munkásságát állítva a kezdő- és a végpontba.
A barátságos hangulatú konferencia előadásaiból a szervezők tanulmánykötet megjelentetésére tettek ígéretet. Ebből a téma iránt érdeklődők részletesen megismerhetik majd a fentebb épphogy csak felvetett eseteket.
Mészáros Á. PhD, osztályvezető-helyettes, Büntető Jogtudományok Osztálya, OKRI
A mesterséges intelligencia hatása a büntetőjogi felelősségre¹
A mesterséges intelligencia és büntetőjog kifejezések együttes hallatán sokak lelki szemei előtt egy alarmista disztópia jelenik meg, ahogy egy bilincsbe vert robotot bíróság elé állítanak, vagy épp szenvtelen számítógépek ítélkeznek felettünk. Úgy vélem, félrevezető lenne gondolkodásunkat e kétségtelenül fantáziadús képzetek köré szervezni. A jelenben és a belátható közeli jövőben a mesterséges intelligencia (a továbbiakban: MI) büntetőjogi kérdései a technológia társadalmi hatásainak eredményeként és az emberi felelősséggel kapcsolatosan jelennek meg. Mindez nyilvánvalóan unalmasabban hangzik az előző vízióknál, újszerűsége mégsem vitatható el. Ez az újszerűség két gondolati ágon, ha úgy tetszik, absztrakciós szinten is megjeleníthető: az MI bűncselekmények eszközeként való felhasználása kapcsán és a káros eredményekért való emberi felelőtlenség terén. Az MI büntetőjogi kihívásait egy problématérkép felvázolásával, egy megközelítési mód bemutatásával törekszem megvilágítani.
Proaktív büntetőjogi gondolkodás
Ha ez félig-meddig csak jövő, akkor miért kell egyáltalán foglalkozni a kérdéssel? Az információs társadalom új, társadalmilag káros jelenségei előzmény és kész büntetőjogi válaszok nélkül, többször nagy visszhangot kiváltva jelentek meg. Gondoljunk példának okáért kezdetekben az információs rendszerrel elkövetett csalás dogmatikai problémáira, a cyberbullying-ra, majd az ún. Blue Whale, vagy Momó-jelenségre, a kriptovaluták pénzmosásra való használatára stb. Törvényszerű, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok változásai új devianciákat is kitermelnek, és sok esetben nem lehet előre látni, hogy gyorsan múló és elszigetelt trendekről van-e szó, amelyek eltűnnek, mire a jogalkotás reagálni tud rájuk, vagy tartósan kell majd együtt élnünk velük. Ez nagyban meghatározza a jogtudomány hozzáállását is az informatikai környezetet érintő büntetőjogi kérdéshez: Kell-e egyáltalán vizsgálni őket? Kell-e és tudunk-e megfelelő válaszokat kidolgozni rájuk?
A trendekkel szemben nagyságrendekkel nagyobb és állandó kihívást jelent az a strukturális mélységű változás, ahogy az ember szimbiotikus kapcsolatban kezd élni a technológiával. Az információs társadalomban az emberi együttélés olyan új módja formálódik, amelyben az információ információs rendszerekkel szervezett előállítása, tárolása, előhívása és felhasználása játssza a fő szerepet, az új strukturális elemek (hálózatok) révén a már ismert társadalmi intézmények átalakulnak, újjászerveződik a politika, a gazdaság, a kultúra, és az egyéni identitások.2 A mesterséges intelligencia mindezt tovább mélyíti, ezért a büntetőjogi vonatkozásait e változás kapcsán lehet vizsgálni.
Ez a büntetőjogtól némiképpen idegen, mégis célravezetőnek tűnik, ha proaktív és nem reakciós szemlélettel közelítünk a kihívások felé. A büntetőjog alapvetően nem primer szabályozó jogág, eredményessége a társadalmi rend fenntartásában nagyban függ a társadalmi viszonyokat elsődlegesen szabályozó normaanyagtól. Ez a normaanyag várhatóan az algoritmusokat, a mesterséges intelligenciát hasznosító gazdasági szférát szabályozó ágazati joganyagban meg fog jelenni. Akkor járunk el tehát helyesen, ha addig is, a várható büntetőjogi jogalkotás számára feltárjuk, hogy dogmatikai rendszerének fogalmi kategóriái mennyire fenntarthatók, hol lesz szükség reformra, paradigmaváltásra, adott esetben új bűncselekményi tényállásra.
Gondoljunk egy pillanatra a kriptovalutákat a megjelenésük óta körülvevő szabályozói tanácstalanságra. Merőben újszerű, hogy e téren a hazai és az európai uniós büntetőjogi jogalkotás azáltal vállalt szabályozó szerepet, hogy nincs a kriptovalutákra vonatkozó gazdasági jogi norma. Sajátos helyzetet teremtett, hogy a virtuális fizetőeszközökre az 2018/843/EU irányelv3 a pénzmosás elleni fellépés területén, míg az 2019/713/EU irányelv4 a büntető anyagi jogi területén tartalmaz jogi rendelkezéseket. Nem feltétlenül tekinthető ideálisnak, hogy úgy kell büntető anyagi jogi védelemben részesíteni egy vagyonelemet, hogy arra vonatkozóan nem áll rendelkezésre a vagyon elleni bűncselekmények dogmatikájának alapját képező polgári jogi szabályozás, pénzügyi jogi koncepció. Az MI kapcsán ezért talán nem elvetendő előre gondolkodni az egyes problémás szituációkon.
A büntetőjog bátran megfogalmazhat szabályozási igényeket az ágazati jogalkotás területén is. E közegben ugyanis a jog szerepvállalása is átalakulhat amiatt, hogy az egyes algoritmusok a joggal részben azonos funkciót láthatnak el, nevezetesen társadalmi cselekvéseket szabályozhatnak. Az algoritmusokba már most is képesek vagyunk egyes technikai normákat belefoglalni. Egy roppant egyszerű példával élve: az önvezető autó programozása arra, hogy lakott területen belül – ellentétes tartalmú jelzőtábla hiányában – legfeljebb 50 km/óra sebességgel közlekedhet. Ez egyszerre technológiai kód és jogszabály végrehajt(tat)ása. A közlekedési jog „kódolását” jelentené az egyszer talán hálózatba kapcsolt önvezető járművek és az intelligens városok egységes közlekedésirányítási rendszere, de a kontraktuális jog kódba „vitelét” jelenti a jelenben már megjelent ún. intelligens szerződések5 alkalmazása is.6
Az előttünk álló kihívások felméréséhez és a lehetőségeink felismeréséhez, azaz a jogalkotás előtt álló feladatok tervezéséhez a szabályozandó közeg megértése tehát elemi fontosságú. A változás folyamatának technológiai állomásait, illetve a társadalmi átalakulás fázisait szükségtelen részleteiben is bemutatni, ehhez számos szakirodalmi mű7 áll rendelkezésre, olyan is, amely kifejezetten büntetőjogi szempontból folytatott vizsgálatot8. Az egyes társadalmi szférák (gazdaság, közszféra, magánszféra) átalakulásának jelenlegi stádiumát úgy jellemezhetjük, hogy egyre inkább algoritmusok által vezérelt társadalomban élünk, egyre növekvő mértékben alkalmazzák az algoritmusokat az emberre kiható döntések meghozatalakor, az MI-vel ez csak fokozódni fog.
Egy képzelt riport
Képzeljük el, ahogyan egy üzletember beül az önvezető autóba, hogy orvosi vizsgálatra menjen. Az úton hitel- illetve kölcsönszerződéseket köt, ún. szövegfelismerő chatbotokkal kommunikálva, amelyek quasi képviselőként járnak el ügyletkötés és a hitelbírálat során. A háziorvosa már az IDx-DR képfelismerő diagnosztikai szoftvert használja, amelynek forgalmazására az Amerikai Egyesült Államok egészségügyi hatósága már 2018. április hónapban engedélyt adott.9 Az eszköz a súlyosabb diabéteszes retinopathia korai kimutatására használható. Ez az első olyan mesterséges intelligenciára épülő eszköz, ami alkalmazásánál egy szűrővizsgálati döntéshez nincs szükség az eredményeket interpretáló orvosra, így akár olyan orvosok is használhatják, akiknek nem szakterülete a szemészet.
Hazafelé olyan híradást lát, amelyben országának gazdaságpolitikáért felelős állami vezetője egy kiszivárgott magánbeszélgetés során arról beszél, hogy az országa csődben van. Nem tudja eldönteni, hogy ún. deepfake videóról van-e szó, vagy a valóságról. A hírt nem ok nélkül kapta. A telefonja személyi asszisztense tudja, hogy milyen téma érdekli. A Big Data korában a személyes adatok és preferenciák profilozásával készített adatelemzésekkel a döntéseire kiható híreket kap, egyfajta információs buborékban él. A hír hallatán aggódni kezd a befektetéseiért. Az online kereskedelem és marketing interakcióit már jó ideje algoritmusok formálják, alakítják, emberi aktus nélkül keletkeztetve jogviszonyokat. A tőzsdén is elterjedt a tőzsdei robotok alkalmazása. Az úgynevezett HFT (High Frequency Trading), nagyfrekvenciájú kereskedési technika lényege, hogy a szoftver – az előre programozott vagy választott stratégia alapján – a másodperc töredéke alatt ad vételi és eladási ajánlatokat különböző eszközökre, a pozícióit nagyon gyorsan nyitja és zárja. Az algoritmikus kereskedés előbb-utóbb kiegészül a már megjelent, befektetési stratégiát is választó robottanácsadókkal10, és majd egyszer a híreket is elemző MI-vel.
Mindezek példaként kiragadott, nagyrészt már a jelen felhasználási területei voltak, és az MI-vel kapcsolatosan más-más problémákra hívják fel a figyelmet. Az algoritmusok mellett a mesterséges intelligenciát használó eszközök az életszféráinkat, a társadalom alrendszereit egyre jobban átszövik, az egyes felhasználási területeken az ember helyett egyre több, életviszonyainkra közvetlenül kiható „döntéseket hoznak”, vagy közvetlenül emberi döntések épülnek rájuk. Ennek egyszerű oka az, hogy a technika egy-egy területen nagyobb teljesítményértékre képes az embernél.
A büntetőjogi kérdések alapvetőnek tűnnek. Ki a felelős az önvezető autó által okozott balesetért? Egyszerű termékfelelősségről lenne szó? Pedig számtalan releváns emberi döntés lehet mellette. Például ki, mikor és milyen körülmények között kapcsolhatja be vagy ki az önvezető funkciót? Milyen minőségben van jelen az utas? Lehet-e ittas? A szoftver frissítése, a gépkocsi karbantartása üzembentartói felelősség stb. mind-mind kötelezettség.
Milyen tényállás jöhet szóba, ha a chatbotot mint quasi „passzív alanyt” az ügyletkötési szándékot illetően „megtévesztik”? Ez nem az eddig ismert adatbevitel, amely a Btk. 375. §-ának tényállásszerűségéhez szükséges. Ki a felelős a téves orvosi diagnózisért? Felelős az orvos, ha igénybe vette a technológiát és arra építve hozott rossz döntést? Felelős az orvos, ha nem vette igénybe az egyébként nála hatékonyabb technológiát? Egyszerű személyes adattal visszaélés lenne az említett deepfake videó, vagy állam elleni bűncselekmény? Melyik tényállás lenne arányos?
Ki a felelős a tőzsdei krachért, amelyet a hibásan működő vagy megtévesztett tőzsdei robotok okoznak, mint például a 2010-es flash crash idején, amely a Wall Streeten 1 trillió dolláros piaci kapitalizáció eltűnéséhez vezetett? A személyre szabott hírszolgáltatás egyben erős predikciós potenciállal rendelkezik és befolyásolni képes az egyén világlátását és a cselekményeit, amellyel választásokat lehet befolyásolni.
Az MI szándékos bűncselekmények eszközeként való felhasználása egyszerűbben kezelhető kérdés. Jogalkotási feladat e téren is jósolható, úgy vélem, a deepfake egyértelműen felveti új Btk.-tényállás megalkotásának szükségességét. A deepfake-technológiához való hozzáférés megakadályozása kizárt, így csak az egyes felhasználási módok tilalmazása lehet járható út. Nem állítom, hogy egy új büntetőjogi tényállás megoldaná az alkotmányos rend ellen irányuló cselekményekkel szembeni védelmet, de e téren a büntetőjogi reakció sosem maradt el. Az anyagi jogi kérdések terén érdekesebb dogmatikai feladat lesz az MI quasi ügynökként való felhasználása esetén – pl. ügyletkötések során – az ágensek quasi passzív alanyként való kezelésének kérdése.
A mesterséges intelligencia
A büntetőjogi előrelátásra egy másik téren lehet nagyobb szükség. Egy technológia által vezérelt társadalomban minden eddiginél nehezebb lesz bizonyos tényállásszerű cselekmények elkövetőit, felelőseit meghatározni, és őket felelősségre vonni. Egyre nehezebb lesz felfejteni, hogy egy káros eredmény mögött van-e, volt-e bűnös – szándékos vagy gondatlan – emberi magatartás, vagy sem. A korábban említett flash crash ügyében az ügy felderítésére éveket kellett várni, az első gyanúsított őrizetbe vételére 2015-ben került sor. Ezért ahogy a szabályok érvényesítésének egyre inkább automatizált rendszereivel nézünk szembe, alapvető fontosságú, hogy lehetőségünk legyen átlátni egy-egy algoritmikus döntés kritériumait, működését, a rendszer haszonélvezőit. Ezért is lényeges a jogalkotási, normaalkotási igények megfogalmazása az elsődleges szabályozó jogágak, a technikai normák szintjén, annak hatása a büntetőjog funkciójára is kihathat. De hogyan is ragadjuk meg az MI mibenlétét, mit akarunk szabályozni?
Elméleti és technológia konstrukció
A jogalkotás általában a szabályozás tárgyának meghatározásával kezdi a jogi normát.11 A jelen esetben az egységes fogalom megalkotása azonban kétséges, magát az intelligencia mibenlétét is nehéz meghatározni, a globalizáció és a világgazdaság miatt a fogalomnak ráadásul egyetemesnek kellene lennie. A mesterséges intelligenciával kapcsolatos jogalkotói feladatok meghatározása kizárólag úgy lehetséges, ha az MI-t körülvevő misztériumot megszüntetjük, és a tárgyszerű elemzés során nem bocsátkozunk utópisztikus jóslatokba, illetve helyén kezeljük a divatos disztópiákat.12 Ne legyenek kétségeink, az elméleti-tudományos diskurzus sincs egyetértésben abban, hogy miként határozza meg az MI-kutatás tárgyát, ideálját, ugyanakkor az tűnik helyesnek, ha már jó előre szakítunk az antropomorfizáló képekkel.13 Ezért úgy vélem, hogy nem magát a szókapcsolatot kell definiálnunk, a szabályozás nem feltétlenül igényel egységes és központi fogalmat. A szabályozás az MI egy felhasználási területeinél, alulról felfelé fog kialakulni.
A mesterséges intelligencia helyes jogtudományi kezeléséhez célszerű emlékeztetni magunkat annak funkciójára: az MI egy technika, eszköz. A technológia görög eredetű kifejezés, amely a „mesterség” (τεχνολογια < τεχνη), a „tan” (λογος) és egy toldalék (ια) összetételekből épül fel. A technológia az ember által készített olyan célszerű, az egyéni, emberi képességeit megnövelő eszközökről (gépek, anyagok és eljárások) szóló ismeretek gyűjtőneve, amelyek segítségével az emberiség egyre többet tud megismerni, megváltoztatni, megőrizni az őt körülvevő világból.14 A mesterséges intelligencia technológiája sem szól másról. A mesterséges intelligenciával az ember különféle kognitív képességei válnak gépi úton is elvégezhetővé: észlelés, mintafelismerés, értékelés stb. Az algoritmizálható szellemi tevékenységek a számítógép konvencionális rutinfeladatai közé tartoznak, a mesterséges intelligencia azonban ezen túlmutat.15
Az MI-fejlesztések ideálja egy racionálisan cselekvő ágens, amely a nem determinisztikus, olyan problémák megoldására szolgál, amelyek megoldására hiányos vagy pontatlan információk állnak rendelkezésre, továbbá amelyekre nem dolgozható ki algoritmus.16 A racionális ágens minden egyes észlelési sorozathoz a benne található tények és a beépített tudása alapján minden elvárható dolgot megtesz a teljesítménymérték maximalizálásáért. Rendelkezik az információ észlelésének és tudásként való elraktározásának képességével abból a célból, hogy azt a jövőbeni adaptív magatartásformát tanúsítva egy adott környezetben vagy kontextusban alkalmazza.
Egy racionális ágens a legjobb kimenetel érdekében vagy – bizonytalanság jelenlétében – a legjobb várható kimenetel érdekében cselekszik.17
Összefoglalva, az MI egy újabb állomás az ember biológiailag adott információkezelő képessége meghaladásának útján, az MI az emberi értelem egy adott tartományban történő kiterjesztését szolgálja, nem generális intelligencia tehát, hanem csak azokra a területekre terjed ki, ahol az említett paraméternöveléshez a teljesítmény növelésére van szükség.18
Az MI hatása a döntési autonómiára
A mesterséges intelligenciaként jelölt program-ágensnek nincs akaraton alapuló, szuverén döntése, kizárólag előfeltételeknek és szabályoknak olyan együtteseivel bír, amelyet a rendszert megalkotó ember a számára rendelkezésre bocsát.19 Ezért középtávon meddő vitákhoz vezet azt fontolgatni, miképpen tehető önálló jogalannyá, jogok szuverén birtokosává, illetve morális, a cselekedeteiért felelős entitássá egy képzet.20 Mindez a felelősségi kérdések kereteit is alapvetően meghatározza.
Ez az alaptétel ugyanakkor közel sem jelenti azt, hogy az ember és gép kapcsolata, az emberi és gépi jelkezelés konvergenciája ne eredményezne minőségileg is új életformát, élethelyzeteket, amelyeknek végső soron az ember büntetőjogi felelősségére is kihatása lehet. Célszerű tehát a mesterséges intelligencia lényegét az emberi felhasználással együtt értelmezni.
Az ember elme kognitív funkcióinak kiváltása, ezáltal az ezt igénylő területeken egy rendszer embertől független működésének (önállósulásának) lehetősége az MI fejlesztésének egyik fő irányát képező gépi tanulás módszeréből fakadhat. Russel és Norvig szerint21 az ágens addig nem autonóm, amíg az ágens kizárólag a tervezői által beépített tudásra épít és nem saját megfigyeléseire. Egy racionális ágensnek szükségszerűen autonómnak kell lennie, hiszen ahhoz, hogy a hiányos vagy hibás előzetes tudását kompenzálja, mindent meg kell tanulnia, amit csak tud. Ha egy ágensnek nincs vagy csak kevés tapasztalata van, akkor véletlenszerűen cselekszik, amelynek racionalizálásához a tervezőjének kezdeti segítsége szükséges. A mesterséges intelligens ágensek kezdő tudásuk és tanulási képességük révén, a környezetüktől megszerzett tapasztalatok birtokában, mint racionális ágensek viselkedésüket tekintve gyakorlatilag függetlenné válhatnak a beépített előzetes tudásuktól. A mesterséges intelligencia fejlesztésének egyik fő célkitűzése a felügyelet nélküli tanulás, amelynél az MI egyedül – közvetlenül a nyers tapasztalatból vagy adatból – tanul, anélkül, hogy előzetesen gondos kiképzést kapna. A tanulás képessége e rendszer szerves része kell, hogy legyen, hatékonyan kell tudni bánni a bizonytalansággal és a valószínűségi információkkal, ezen kívül képesnek kell lennie arra, hogy az érzékszervi adatokból és a belső állapotokból hasznos fogalmakat definiáljon és ezekből kombinatorikai reprezentációkat alkosson logikai és intuitív következtetéseihez.22
Az MI azon képességéből, hogy a környezetével képes interakcióba lépni, és a gépi tanulás révén az emberi beavatkozás viszonylatában indeterminisztikus lehet a működése, valóban nem következik az, hogy az emberhez hasonlatosan tudatos a cselekménye. Az is igaz, hogy az MI programjának megfelelően viselkedik, jelentésértelmezési képessége nincs, nem állítható erkölcsi kihívások elé. Ugyanakkor éppen az emberi racionalitást meghaladó következtetési képességei miatt az ember által előre nem látott vagy nem értett döntések függetlenedhetnek az emberi ráhatástól, ezért az ember-gép szimbiózison belül önállóként értelmezhetők. Ha egy adott területen az MI racionalitása meghaladja az emberét, előfordulhat, hogy a döntéseit nem fogjuk érteni, vagy egy probléma megoldására más eredményt fogunk racionálisnak tekinteni. Az emberét adott területen meghaladó racionalitása és az abból eredő cselekvési képessége miatt, a cselekménye a validálását illetően függetlenedhet az embertől, döntése egyre nehezebben és időigényesebben visszafejthető. Autonómiáját az aktusának az emberi értelemtől való elszakadásából eredeztethetjük.
A mesterséges intelligencia és az ember hibrid kapcsolata
A mesterséges intelligencia tévesen antropomorf képzete szerinti öntudata helyett az MI autonómiája máshogy értelmezhető. A fenti ideálnak többé-kevésbé megfelelő mesterséges intelligencia mint technika számos eszközben jelenik meg, a szórakoztatóipari termékektől a tőzsdei robotokon át az orvosi diagnosztikáig. Az MI különösen ott vet fel majd kérdéseket, ahol közvetlenül jogviszonyokat hoz létre, alakít, vagy ha emberi döntések közvetlenül az MI következtetéseire épülnek (pl. orvosi diagnosztika, automatizált ügyletkötések, önvezető autók). Ahogyan utaltam rá, az MI egyik fő célja a kognitív funkciók kiszervezése és feljavítása.23 A megoldandó felelősségi kérdések is ebből fakadnak: az ember által nem ellenőrizhető, automata vagy automatizált döntési rendszerekre való ráutaltság.
Meghatározó, az ember-gép szimbiózisát formáló változásként tekinthető az a folyamat, ahogyan az ember az egyes intellektuális feladatokat kiszervezi, és az a szituáció, ahogyan mindezek eredményeihez viszonyul. Alapvetően meghatározza a körültekintés és a mérlegelés eredményeként születő emberi döntések megítélését az a körülmény, hogy az ember a döntései kiváltásához vagy segítéséhez nagyobb hatásfokkal működő eszközöket vehet igénybe. Talán a következő két kérdés hosszabb elméleti fejtegetések nélkül is megfelelően érzékelteti a megoldandó helyzetet: Egy káros eredményért felelősségre vonható-e az ember, ha a döntéséhez nem veszi igénybe a mesterséges intelligenciát? Felelősségre vonható-e, ha a döntését a mesterséges intelligencia elemzésére alapította?24
Összefoglalva, a környezetükhöz való adaptáció, illetve a hatékonyságuk növelése érdekében tanuló rendszerek esetében a programozó és az üzemeltető személye és az autonóm rendszer tevékenysége, pontosabban konkrét aktusa közötti kauzális kapcsolat nehezen lesz azonosítható. Nem lehet majd tudni, hogy egy adott esetben tényállásszerű cselekmény (vagy éppen történés) mögött van-e bűnös emberi szándék, vagy felróható mulasztás. Azaz az autonóm döntéshozó rendszerek egyre több területen való alkalmazása a káros eredményekért való közvetlen emberi felelősséget, így a büntetőjogi felelősséget is könnyen elmoshatja.
Megoldás: Szabályozás és összetett felelősségi rendszer
Kérdés, hogy miként társuljon a korábban bemutatott szimbiózishoz társadalmikontroll-igény. A felmerülő vitás esetekben egyértelműen meg kell határozni, ki kell jelölni a döntés felülbírálására alkalmas eljárásrendet. A kontroll fenntartása érdekében az MI-t alkalmazó eszközök fejlesztésének életciklusát (fejlesztés, próbaüzem, engedélyezés, karbantartás) minden olyan területen szabályozás alá kell vonni, ahol lényeges életviszonyra vagy társadalmi érdekre kihatása lehet. Ez természetesen nem büntetőjogi szabályozás, de a büntetőjog építhet rá.
Ez végső soron egy összetett felelősségi rendszerként jelenhet meg, amely gondossági kötelezettségekre, illetve azok megszegésére épülhet. Ott, ahol az MI közvetlenül jogviszonyokat hoz létre, alakít, vagy ha emberi döntések közvetlenül az MI következtetéseire épülnek (pl. diagnosztika, befektetési stratégiák, automatizált ügyletkötések, önvezető autók), megfontolandó egyes felhasználási területeken az MI-t egyfajta lőfegyver-analógiára kezelni, és az életciklusához igazodóan – fejlesztési, tesztelési, engedélyezési, karbantartási fázisokban – ágazati szinten gondossági kötelezettséget és ezáltal a felelősséget megalapozó szabályokat bevezetni. Rendezni kell az ember és gép szimbiózisából eredő konfliktusok közül azt, hogy kié a végső szó, ha az emberi és a gépi következtetés eltérő eredményekhez vezet. Az MI-ember kapcsolatában meg kell határozni az emberi tényező elsőbbségét, az MI működésének utólagos ellenőrizhetőségéhez szükséges mechanizmusokat.
Mindez tehát az adott eszköz gyártására és felhasználási területére vonatkozó ágazati szabályozás alapos kimunkálását igényli, betartatása pedig erősen rendészeti jellegű. Ám végső soron, ha a szabályozás kialakul, az MI-vel kapcsolatos felelőtlen emberi tevékenységek a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés bűncselekmény tényállása (Btk. 165. §) alá eshetnek. Mivel e tényállás csak a testi épséget és az életet védi, megfontolandó a meghatározott összegű vagyoni kárt okozó szabályszegésekre is ugyanilyen tényállást alkotni.
Zárszó
A felmerült kérdésekre jelenleg nincsenek megnyugtató válaszok. Ezen esszé nyugodt lelkiismerettel nem is vállalhatja, hogy tudományos igényességgel kísérletet tesz megoldásukra, hiszen részben a jövőbe tekint, és ezért kénytelen bizonyos víziókkal dolgozni. E víziók azonban nem légből kapottak, alapjai jól érezhetően formálódnak a jelenben. Annyi bizonyos, hogy a feltett kérdéseket illetően a szabályozás indokoltnak tűnik.
Szathmáry Z. PhD, ügyész, Legfőbb Ügyészség
Néhány gondolat a büntetőjogi egyezségről
Bevezetés
A büntetőeljárás gyorsítása évtizedek óta témája a külföldi és – utóbbi időben mind gyakrabban – a hazai szakirodalomnak is. A büntetőeljárás gyorsítása mindenki érdeke, kivéve bizonyos esetekben a terheltet, hiszen az időmúlást a bíróságok enyhítő körülményként értékelik, erre tekintettel nem egyszer tetten érhető a vádlott és védőjének a per elhúzására való törekvése az enyhébb szankciók reményében.1 Egyet kell értenünk azonban azzal a nagyon is találó mondattal, hogy „a múló idővel az igazság az, ami elenyészhet”2. A büntetőeljárás elsődleges célja pedig az anyagi igazság kiderítése. A hosszasan elhúzódó eljárás a büntetőper résztvevői számára bizonyítottan számos negatív következménnyel jár. Éppen ezért a tudomány művelői és a jogalkotó évtizedek óta keresik az eljárás gyorsításának azon lehetőségeit, amelyek még a büntetőeljárás klasszikus alapelveinek bizonyos mértékű csorbítása mellett is beilleszthetők a nemzeti büntetőeljárásokba, és amelyek jó szolgálatot tehetnek az ügyek észszerű időben történő befejezésében.
A 2018. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárásról szóló törvényünk (a továbbiakban: új Be.) indokolása szintén kiemelt célkitűzésként jelölte meg a büntetőeljárások időszerűségének javítását, amit elsősorban a külön eljárások, nevezetesen a bíróság elé állítás, egyezségi és büntetővégzéses eljárások hatékonyabbá tételével és megreformálásával kívánt megvalósítani.3 Ezek közül a legjelentősebb reformot az egyezség tekintetében hajtotta végre a jogalkotó.
A szakirodalom és a gyakorlat egyelőre nem egységes abban a kérdésben, hogy mit is nevezhetünk a büntetőeljárásban egyezségnek. Az új Be. ugyanis az egyezségnek két lehetséges formáját ismeri és szabályozza, amely az eljárás két különböző szakaszához kapcsolódik. Az általános eljárási szabályok között megjelenő egyezség a bűnösség beismeréséről4 bármely bűncselekmény esetén lehetővé teszi az ügyész, a terhelt és a védő közötti megállapodás létrejöttét. Erre kifejezetten a vádemelés előtt kerülhet sor, amikor is az ügyész, a terhelt és a védő a bíróságtól függetlenül egy formális megállapodást köthet. A másik eset a vádemelést követő előkészítő üléshez kötődik, amely valójában nem eredményez formális megállapodást, inkább a terhelt jóváhagyását igényli. A szakirodalomban több szerző – valószínűleg az új Be. általános indokolásából is kiindulva – mindkét jogintézményt büntetőjogi egyezségként említi.5 A gyakorlati szakemberek – főleg az ügyészség részéről – elzárkóznak az elől, hogy az előkészítő ülésen befejezett büntetőügyben egyezségről beszéljünk.
A vádemelés előtti jogintézmény tekintetében senkinek nincs kételye, hiszen mind elnevezésében, mind céljában és lényegi ismérveiben az egyezség jegyeit hordozza magán. Jelen tanulmány ennek a jogintézménynek a bemutatására vállalkozik. Célunk a szabályozás ismertetésén és kritikai elemzésén túl annak a feltárása, hogy vajon a jogalkotónak sikerült-e szilárd alapokra helyezni az egyezséget. Adott-e megfelelő kedvezményt a terhelt számára, érdekeltté téve őt az egyezség megkötésében. Valódi szükségletet elégít-e ki a jogintézmény és a büntetőeljárás különböző résztvevőinek fűződik-e az egyezségkötéshez megfelelő érdeke?
Előzmények
Az egyezség nem előzmény nélküli a magyar büntetőjogban, hiszen már korábbi büntetőeljárási törvényünkben, tárgyalásról lemondás elnevezés alatt, 2000. március 1-je óta alkalmazható jogintézmény volt.6 Az eltelt mintegy 18 év azonban nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, ugyanis az eljárás nehézkessége, az adminisztratív terhek, illetve a terhelt részére biztosított kedvezmény igen csekély volta miatt alig került alkalmazásra.7 2017. évben összesen 84 vádlottat, tehát a terheltek 0,14 százalékát érintette a tárgyalásról lemondás,8 illetve előfordult olyan év is, mikor egyes megyékben egy ügyben sem alkalmazták9. A lemondás a tárgyalásról a magyar büntetőeljárás egyik fantom jogintézményeként írta be magát immár a jogtörténetbe, holott a jogalkotó – az újabb és újabb szabályozással – folyamatosan próbálta hatékonyabbá tenni az eljárást, illetve az ügyészség is kiemelt céljának tekintette az alkalmazás gyakoriságának emelését.10
A jogalkotó a tárgyalásról lemondás csődjéből kiindulva, nem csupán nevében igyekezett megváltoztatni ezt a jogintézményt, hanem szabályozását is megpróbálta új alapokra helyezni.11 Hazánkban az egyezség bevezetése külföldi minták alapján történt. Mára az európai országok közül aligha tudnánk olyat említeni, ahol a büntetőeljárás gyorsításának égisze alatt létrejött valamelyik jogintézményt a jogtudomány, a sajtó vagy akár az egyszerű hétköznapi emberek is ne vádalkuként emlegetnék.12
A kontinentális vádalkuk jelentős szerepet szánnak az ügyésznek, a terhelt beismerő vallomásának, de az eljárás egyszerűsítésében a bíróságok is megjelennek, jóllehet nem a klasszikus szerepükben. Itt ugyanis feladatuk nem az igazság kiderítése, hanem a felek megállapodásának jóváhagyása, törvényességi felügyelete. A kontinentális vádalkuban kevesebb az alku, kevésbé „üzletszerű”, és sokkal inkább jogszabályi garanciákhoz kötött. Mára kétséget kizáróan elmondható, hogy az európai vádalkuk is alkalmasak a büntetőperek gyorsítására azáltal, hogy jelentősen lerövidítik a bírósági eljárást, hiszen egy nap alatt az ügy lezárható. A konszenzuális elemeknek köszönhetően a jogorvoslat gyakorlására sincs az esetek többségében szükség, így nem kerül sor másod- vagy harmadfokú eljárásra sem. Összességében tehát a külföldi tapasztalatok jó példaként szolgáltak a magyar jogalkotónak is. Az új Be.-ben szereplő egyezség számos ponton emlékeztet bennünket a francia megoldásokra,13 míg sokan a szlovén mintát tekintik kiindulópontnak, ugyanis Szlovéniában e jogintézménynek köszönhetően 40 százalékkal csökkent a büntetőperek száma, és nálunk is legalább 20 százalékos visszaesésre számítottak a jogalkotók.14
A hatályos szabályozás szerint az ügyészség és a terhelt nem vádalkut kötnek, hanem sokkal inkább „büntetésalkut”. Nem angolszász a minta, nevezetesen hogy az ügyész az emberölés vádját – a beismerő vallomásért cserébe – halált okozó testi sértésre módosítja. Nagyon lényeges különbség, hogy nálunk a minősítésben és a tényállásban nem lehet egyezkedni, de a büntetésben (illetve intézkedésben) igen. Az új szabályok szerint az egyezség lényege, hogy az ügyészség és a terhelt vádemelés előtt egyezséget köthet a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről, amelyet majd a bíróság „szentesít”.
Hatályos szabályozás
Az egyezségre kifejezetten a vádemelés előtt kerülhet sor. A jogalkotó igyekezett a hatóságokat is érdekeltebbé tenni az együttműködésben, hiszen az egyezség kezdeményezésére már a nyomozati szakban, akár a terhelt első gyanúsítotti kihallgatása alkalmával is lehetőség van. Az eljárásra tehát bármely ügyben, bármely bűncselekmény esetén, még fiatalkorúak eljárásában is,15 de csakis felderített tényállás mellett van lehetőség.
Az egyezség megkötése három szakaszra osztható: az egyezség kezdeményezésére, az egyeztetések lefolytatására és az egyezség megkötésének szakaszára. Az egyezségkötést az ügyész, a terhelt és a védő is kezdeményezheti, teljesen informálisan, írásbeliséghez kötött jegyzőkönyvek és határozatok hozatala nélkül. A kezdeményezés történhet szóban, írásban, telefonon, telefaxon, vagy más technikai eszköz útján. Ezzel a lépéssel a jogalkotó mindent megtett annak érdekében, hogy a formák és adminisztrációs terhek bonyolításával az új eljárás ne okozzon többletfeladatokat a hatóságoknak.16 Az ügyészség vezetője tájékoztatja a terheltet és a védőt, ha nem ért egyet az egyezség kezdeményezésével. Amennyiben a tényállás az ügyészség álláspontja szerint még nincs kellőképpen felderítve, akkor az ügyészség vezetője arról is tájékoztatja a védőt és a terheltet, hogy a kezdeményezést még idő előttinek tartja. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a nyomozás előrehaladtával, a tényállás feltárása után, ne lehetne újabb kezdeményezéssel élni. Életszerű ez a helyzet például egy bonyolult gazdasági bűncselekmény kapcsán, ahol a nyomozás kezdetén, felderítetlen tényállás mellett még nincs miről alkudozni. Bár az ügyészség egy másodszor kezdeményezett alkut is elfogadhat, de kérdés, hogy a védő az egyszer már visszautasított egyezség esetén lesz-e olyan bátor, hogy újra kezdeményezzen. Így sok esetben a feleknek bölcsen kell megválasztani azt az időpontot, amikor az alku kezdeményezésére sor kerül.
Annak eldöntése, hogy van-e lehetőség az egyezségkötésre, az ügyészséget vezető ügyész hatáskörébe tartozik. Amennyiben az ügyész lehetőséget lát az egyezségre, védő bevonása kötelező, akár meghatalmazás, akár kirendelés útján. Az egyezség kezdeményezésének az elfogadása is mentes minden formaságtól, nem kell sem jegyzőkönyvet készíteni, sem határozatot hozni róla. Fontos utalni rá, hogy amennyiben a gyanúsított vagy védője egyezség megkötését kezdeményezi, a kezdeményezés a kihallgatásról szóló jegyzőkönyvbe nem foglalható, arról külön jegyzőkönyvet vagy feljegyzést kell készíteni.17
Amennyiben a kezdeményezéssel mindenki egyetért, kezdetét veszi az eljárás második szakasza, az új Be. szerint szintén informális egyeztetés.18 A 9/2018. (VI. 29.) számú LÜ utasítás 50. §-a szerint a nyomozó hatóság által biztosított, folyamatos kép- és hangfelvétel készítésére alkalmas helyiségben a szükséges részletességgel jegyzőkönyvbe kell foglalni az egyeztetést, valamint az annak során elhangzott tájékoztatást és figyelmeztetést. A rögzítés említett módjának akadálya esetén pedig fel kell hívni a terheltet és védőjét arra, hogy kezdeményezésüket foglalják írásba, és a nyomozó hatóság útján küldjék meg az ügyészségnek. Erre garanciális okok miatt van szükség, hogy utólag ne képezhesse vita tárgyát, pontosan mi hangzott el, ki mit kért, vagy ígért.
Amennyiben a terhelt bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tesz és a felek között egyezség jön létre, ezt gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvbe foglalják. A jogintézmény elengedhetetlen előfeltétele tehát a beismerő vallomás. A beismerő vallomás megtételének ígérete a terhelt részéről még nem jár büntetőeljárási jogi következményekkel, hiszen az egyeztetés során elhangzott beismerésre irányuló „ígéret” – ha nem követi egyezség – nem lesz felhasználható.
Az ügyészség a védővel a terhelt hozzájárulásával külön is egyeztethet. Az új szabályok szerint a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése nem képezheti alku tárgyát. A mindenki megnyugvására született szabályozással törvényi szinten nyert megfogalmazást az, hogy a tényállás tekintetében történő alkudozásnak19 – amely egyértelműen az angolszász típusú vádalkuk sajátossága – a magyar büntetőjogban nincs helye. A törvény szerint a minősítés szakmai kérdés, ami az ügyész feladata, és a tényleges bűncselekmény alapján kell hogy megtörténjen. Védői oldalról azonban már erősen vitatható az, hogy miért ne lehetne alku tárgya a minősítés, hiszen a védő is a jogi szakma képviselője és sok esetben éppen a minősítéssel nem értenek egyet a felek. Különösen érdekes kérdés ez, ha az eltérő minősítés eltérő büntetési tételt is jelent. Ezekben az esetekben a jelenlegi szabályozás szerint a védő vagy elfogadja az ügyész minősítéssel kapcsolatos megállapítását, vagy lemond az egyezség lehetőségéről.
Az egyezség tárgya elsősorban a büntetéskiszabás és más járulékos kérdésekben való megállapodás lehet. A Btk. irányadó büntetéskiszabási szempontjait figyelembe véve, a felek megállapodnak a büntetés vagy büntetés helyett alkalmazott önálló intézkedés neméről és pontos mértékéről, valamint a büntetés mellett alkalmazható intézkedésekről, mellékbüntetésről és egyéb járulékos kérdésekről. Az indokolás szerint nagy bizonytalansági tényezőt küszöböl ki ezzel a jogalkotó és az eljárás sikeressége érdekében abba a helyzetbe hozza az ügyészséget, hogy az ügyész immár garantálni tudja az egyezség bírói jóváhagyása esetére a büntetés konkrét mértékét.20
Amennyiben a terhelt tehát bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tesz és a felek között egyezség jön létre, ezt a gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvbe foglalják. Az egyezségnek tartalmaznia kell a bűncselekmény leírását és a Btk. szerinti minősítését ugyanolyan részletességgel, mint a vádiratban. Tartalmaznia kell továbbá a terhelt nyilatkozatát, hogy a bűncselekmény vonatkozásában a bűnösségét beismeri és ennek érdekében beismerő vallomást tesz. Végül kötelező tartalmi elem a büntetés vagy önállóan alkalmazható intézkedés meghatározása, amelynek összhangban kell állnia a büntetéskiszabás anyagi jogi szabályaival. Ez azt jelenti, hogy a büntetés céljára tekintettel és a büntetéskiszabási elveknek megfelelően történjen a szankciómeghatározás, a Btk. enyhítésre vonatkozó szakaszainak a figyelembevételével. Emellett számos járulékos kérdés képezheti még az alku tárgyát. Rögzíthetik a felek a mellékbüntetést és annak mértékét. Megállapodhatnak az eljárás megszüntetéséről olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövetett jelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmény mellett a terhelt felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége. Az ügyészség a feljelentés elutasításának kedvezményét is felajánlhatja a terheltnek egyes bűncselekmények vonatkozásában, együttműködése esetén, amennyiben ezzel segíti a hatóság munkáját. Dönthetnek a felek a bűnügyi költség viseléséről, amelynek terhét egészben vagy részben az állam átvállalhatja. Ezen kívül a terhelt által vállalt egyéb kötelezettségeket is rögzíthetnek. Ilyen lehet például, hogy a terhelt az ügy, illetve más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva az ügyészséggel, illetve a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködik. A terhelt vállalhatja, hogy a magánfél polgári jogi igényét, illetve a sértett előzetes bejelentése szerint érvényesíteni kívánt polgári jogi igényt az egyezség jóváhagyásáról a döntő előkészítő ülésig kielégíti. A terhelt vállalhatja, hogy közvetítői eljárásban vesz részt, illetve az ügyészség által megállapított határidőn belül olyan egyéb kötelezettséget teljesít, amely a feltételes ügyészi felfüggesztés keretében előírható. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mindenféle magatartási szabály és kötelezettség teljesítése is előírható a terhelt számára, illetve vállalható a terhelt által, ami egyénre szabva leginkább szolgálja a speciális prevenciót, igazodva az ügy tárgyi súlyához és a konkrét elkövető társadalomra veszélyességéhez. Az ügyész számára éppen ezért nagyon fontos, hogy a vádlott személyi körülményeit illető minden információ birtokában legyen, hiszen csak ebben az esetben tud ténylegesen az individualizáció követelményeinek eleget tenni. Hangsúlyoznunk kell, hogy az ügyészhez delegált büntetéskiszabási feladat során a büntetéskiszabás alapvető elveit és szabályait az ügyésznek is tiszteletben kell tartani.
Vannak olyan kérdések, amelyekről a felek az egyezség keretein belül nem állapodhatnak meg. Ahogy azt fentebb említettük, idetartozik a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése, valamint a kényszergyógykezelés, az elkobzás, a vagyonelkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele. Ezeket az új Be. maga zárja ki az egyezség köréből.21 A tényállás és a bűncselekmény jogi minősítésének az alkuból való kizárása azzal magyarázható, hogy a jogalkotó nem kívánt az angolszász típusú jogrendszerekre emlékeztető vádalku típusú jogintézményt bevezetni. A kényszergyógykezelés elrendelésének a törvényben meghatározott igen szigorú feltételei vannak és ráadásul ez egy szakkérdés is, hiszen az szükséges hozzá, hogy az elkövető beszámítási képessége kizárt legyen. Amennyiben a kényszergyógykezelés feltételei fennállnak, a társadalom védelme érdekében valóban nem lenne célszerű ennek a kérdésnek az alku tárgyává tétele. Védői részről vitatott az elkobzás és vagyonelkobzás intézkedések kizárása az egyezség köréből, hiszen sok esetben mind az elkobzás, mind a vagyonelkobzás is igen jelentős anyagi terheket róhat a terheltre. E kérdésben való megállapodás is adhatna valódi, kézzel fogható kedvezményt a terhelt számára, így érdekeltté tehetné a megegyezés elfogadásában bizonyos esetekben, például bűnüldözési érdekből. A jogi személlyel szembeni intézkedés szintén nem lehet tárgya az egyezségnek, hiszen a jogi személy a bűncselekmény elkövetőjétől független érintettje a büntetőjogi intézkedésnek.22
Egyezség esetén az ügyész külön szabályok alapján emel vádat.23 Az ügyész a vádiratban három indítványt tesz. Egyrészről indítványozza, hogy a bíróság az egyezséget hagyja jóvá, másrészről az egyezség tartalmával megegyezően milyen büntetést szabjon ki vagy intézkedést alkalmazzon, harmadrészről az egyezség tartalmával megegyezően milyen egyéb intézkedést tegyen.24 Az egyezségről készült jegyzőkönyvet is be kell nyújtania a bíróságnak, hogy a bíróság ellenőrizhesse, miben állapodott meg az ügyészség a terhelttel. Garanciális elem továbbá, hogy az egyezkedésről, egyezségkötésről készített kép- és hangfelvételt az ügyésznek a médiatárba feltöltés útján a bíróság rendelkezésére kell bocsátani.
Ezt követően az eljárás jól elkülöníthető harmadik szakasza következik, és itt kapcsolódik be a bíróság. A bíróság az ügyet külön eljárásban meghatározott szabályok alapján, előkészítő ülésen bírálja el, ahol fő szabály szerint az ügydöntő határozatot is meghozhatja. Az ügyész az ülésen ismerteti a vádat és az egyezség jóváhagyására irányuló indítványát. A bíróság ezt követően figyelmezteti a vádlottat az egyezség jóváhagyásának következményeiről. Ha a vádlott az egyezséggel megegyezően beismeri a bűnösségét és lemond a tárgyalás tartásának a jogáról, a bíróságnak döntenie kell az egyezség jóváhagyásáról. A bíróság ebben a körben azonban csupán törvényességi kontrollt gyakorol. Feladata arra szorítkozik, hogy ellenőrzi, az egyezség megkötése és tartalma megfelel-e a törvény előírásainak. Ellenőrzi továbbá, hogy a vádlott az egyezség természetét és jóváhagyásának következményeit megértette-e. Vizsgálat tárgyát képezi, hogy a vádlott beszámítási képessége és beismerésének önkéntessége iránt észszerű kétely nem mutatkozik-e. Az egyezséget a bíró semmilyen tekintetben nem módosíthatja. Amennyiben a fenti kérdésekről a bíró meggyőződött, akkor dönthet az egyezség elfogadásáról. Az egyezség elfogadása előtt az ügyész és a védő felszólalhat. A bíró jóváhagyó szerepbe kényszerítése némileg felborítja a hagyományos eljárási feladatok megosztásának az elvét is, hiszen a minősítés és a büntetéskiszabás feladata ebben az esetben a vád és a védelem megegyezése szerint alakul.
Amennyiben a bíró jóváhagyja a felek egyezségét, akkor akár ítéletet is hozhat az egyezség alapján. Kivételes esetben történhet még bizonyítás olyan járulékos kérdésekről, amelyekről a felek nem állapodtak25 vagy nem állapodhattak meg.26 A bíróság egyezséget jóváhagyó végzése ellen nincs helye fellebbezésnek. A felek közötti egyezség jóváhagyásával tehát a bíróság ténylegesen gyorsan pontot tehet bármely büntetőügy végére. A büntetőper résztvevőit meglepetés nem érheti, hiszen valamennyiük konszenzusa alapján született meg a jogerős döntés.
A bíróság az egyezség jóváhagyását megtagadja, ha a vád és a jegyzőkönyvben foglalt egyezség tartalmilag nem egyezik, a vádlott az előkészítő ülésen az egyezségben foglaltaknak megfelelően nem ismeri be bűnösségét, avagy az egyezség jóváhagyásának feltételei nem álltak fenn. Logikusan akkor is meg kell tagadni a jóváhagyást, amennyiben a terhelt az előkészítő ülésig vállalt kötelezettségeinek nem tett eleget, például nem térítette meg a sértettnek okozott kárt. Ebben az esetben tulajdonképpen a vádlott részéről történő egyezségszegés történt és többé nem érdemes az egyezség adta kedvezményre. Az egyezség jóváhagyását a bíróság szintén megtagadja, ha a vádtól eltérő minősítés látszik megállapíthatónak. Ez utóbbi szabály garancia azokra az esetekre, amennyiben a bíróság az ügyész minősítésével nem ért egyet. Kérdéses azonban ezekben az esetekben – és mindenképpen érdekesnek tűnik majd a gyakorlat alakulása –, hogy a bíróság hogyan értelmezi majd ezt a megtagadási okot. Kötelező lesz-e eltérő minősítés esetén minden esetben az egyezség jóváhagyásának megtagadása? A jogszabály nyelvtani értelmezéséből ugyanis ez következne. Felvetődik azonban, hogy érdemes-e pusztán az eltérő minősítés miatt a terhelt és az ügyész közötti konszenzuson alapuló egyezség megtagadása, ha a jogi minősítés a büntetési tételen nem változtat. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a minősítés jogi kérdés és a vádlottat feltehetően nem nagyon érdekli, hogy az általa elkövetett bűncselekményt éppen lopásnak vagy sikkasztásnak nevezi-e a büntetőjog, a vádlott azonban soha nem közömbös a bűncselekmény miatt kiszabott szankció neme és tartama vonatkozásában.
A megegyezés előnyei
Az egyezség kapcsán érdemes végül megvizsgálni azt a kérdést, hogy az eljárás különböző szereplőinek milyen érdeke is fűződik az egyezség megkötéséhez.
Az állam érdeke a büntetőügyek gyors, költséghatékony lezárása. Amennyiben nagyobb számú ügyet sikerül gyorsan lezárni, akkor átcsoportosíthatók az energiák a bonyolult és a hagyományos tárgyalást igénylő ügyekre. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) sorozatos Magyarországot elmarasztaló ítéleteire figyelemmel27 kodifikáció alatt áll azon törvény, amely szerint az elítélt majd pénzbeli igényt érvényesíthet vagyoni elégtételként a három éven túl húzódó bírósági büntetőeljárásokban, mely esetben a három évet a vádemeléstől kell majd számítani.28 A törvénytervezet elfogadása az állam igen komoly anyagi helytállását eredményezheti, tekintettel arra, hogy nemcsak büntető-, hanem polgári és közigazgatási pereket is érint.
A büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenység 2017-es adatai alapján az elsőfokú ügyészséghez érkezéstől a jogerős döntés meghozataláig a 3 és 5 év között húzódó büntetőügyek száma 3906 volt, ami a büntetőügyek 5,37 százalékát jelenti.29 Az öt évnél hosszabb ideig húzódó ügyek száma 1534 volt, ez az ügyek 2,11 százalékát képezi. Összességében tehát a büntetőügyek hozzávetőlegesen 7,5 százaléka három évnél hosszabb időre húzódott el az ügyészi szaktól a jogerős döntés meghozataláig, és ez tendenciózus a büntetőeljárásban.30 Ezek csak azok a potenciális büntetőügyek, amelyek megfelelhetnek majd a vagyoni elégtétel előterjesztési követelményeinek. Igaz, a statisztikai adatok az ügyészséghez érkezéstől és nem a vádemeléstől számítják az eljárások elhúzódását, de az öt éven túl húzódó ügyek már feltehetően maradéktalanul bele fognak esni a vádemeléstől számított objektív hároméves időintervallumba, és vélelmezhetően sok esetben a három és öt év közötti ügyek is, tekintettel arra, hogy a büntetőügyek feltorlódása nem az ügyészi szakban jellemző.31 Amennyiben csak az 1500 ügyet vesszük kiindulási alapnak, amikor is az állam jó eséllyel vagyoni elégtételt fog fizetni az elítélteknek, akkor érthető, hogy az államnak igen nyomatékos anyagi érdeke is fűződik a büntetőeljárások gyorsításához.32 Így természetesen érthető elvárás az állam részéről, hogy a büntetőigény érvényesítésével megbízott hatóságok kezeljék a jövőben prioritásként a büntetőügyek gyorsítását, és preferálják az eljárás gyorsítását célzó jogintézmények – ideértve az egyezség – minél gyakoribb alkalmazását.
A jogalkotó az egyezségkötésre kifejezetten olyan ügyekben lát lehetőséget, ahol a tényállás kellőképpen felderített és az ügy feltehetően első fokon egyébként is jogerőre emelkedne.33 Kérdés azonban, hogy a gyakorlatban vajon tényleg ezekben az eljárásokban van-e a legnagyobb szükség az eljárás gyorsítására és egyezségkötésre. Amikor a bizonyítékok egyébként is rendelkezésre állnak, nem egyszerűbb-e az ügyésznek a már-már rutinszerű tevékenységet jelentő, hagyományos formában történő eljárás és vádemelés? Miért adjon kedvezményt az ügyész egy olyan ügyben, amely nem bonyolult, könnyen bizonyítható és még az eljárás elhúzódásának a veszélye sem forog fenn? Ezzel szemben valódi érdek fűződhet az együttműködéshez, amikor nincs bizonyítékbőség, és igen nagy szükség lenne a terhelt beismerő vallomására. Ezekben az esetekben azonban felderített tényállásról nemigen beszélhetünk, vagyis nem javasolt a megegyezés. Ilyenkor a terheltnek sem fűződik egyáltalán érdeke az egyezséghez és beismeréshez. Miért is ismerne be a terhelt, ha reális esélye van annak, hogy bizonyítottság hiánya miatt végül úgysem ítélik majd el?
Ami a terheltet illeti, nagyon érdekes kérdés annak a vizsgálata, hogy sikerül-e megfelelő kedvezményt adni neki az új eljárásban. Az egyezség fő mozgási terepe kétségtelenül a büntetéskiszabási kérdésekben való megállapodás. A büntetéskiszabás tekintetében, ami az anyagi jogi szabályokat illeti, a tárgyalásról lemondás korábbi szabályaihoz képest érdemi változás alig történt.
A Be. 410. § (4) bekezdése arra az esetre, ha az egyezség tárgya a büntetéskiszabás34, a Btk. 83. §-ának alkalmazását írja elő, tehát az enyhítés és a végrehajtás felfüggesztésére vonatkozó rendelkezések figyelembe vehetők. A hivatkozott anyagi jogi szabályok az egyezség esetén az egyfokú enyhítést, illetve kísérlet és bűnsegély esetén a kétfokú enyhítést, együttműködő terhelt esetén pedig a kétfokú enyhítés alkalmazását teszik lehetővé.35
A tárgyalásról lemondás jogintézményének egyik legnagyobb kritikájaként mindig is a büntetéskiszabásban rejlő anomáliákat és a terheltnek biztosított látszatkedvezményeket rótták fel36, amelyek láthatóan az új eljárás szabályaiban sem kerültek orvoslásra. Egyértelműen az ügyészségen fog múlni, hogy törvényi lehetőségeihez képest az enyhítő szakasz alkalmazásával milyen mértékű kedvezményt fog biztosítani a terheltnek. Az ügyész továbbra is jobb alkupozícióba került, hiszen a törvény nem a lehetséges kiszabandó maximumot, hanem a minimumbüntetést rögzíti. Az ügyésznek a rendelkezésére álló összes büntetéskiszabási szempont gondos mérlegelésével kell meghoznia lehetőség szerint egy olyan döntést, ami a büntetési céloknak még megfelel, amellyel az állami büntetőigény megfelelően érvényesítésre kerül, és figyelembe veszi az eljárás gyorsításához fűződő állami és társadalmi érdeket is. Ugyanakkor a jogalkotó egy tollvonással elvette az ügyész jobb alkupozícióját a tekintetben, hogy az esetleges komolyabb vagyoni hátrányt érintő elkobzás vagy vagyonelkobzás egészben vagy részben történő mellőzését mint kedvezményt a terheltnek felajánlhatná. Ugyancsak nem képezheti megegyezés tárgyát a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli előzetes mentesítésben való megállapodás sem, amelynek sok esetben az ügyészi garantálása – a tényleges büntetési nem és mérték mellett – valódi kedvezményként jelentkezhetne. Az ügyészi gyakorlat ezt úgy hidalja át, hogy az egyezség megkötésekor vállalja: a vádiratban az előzetes bírósági mentesítést indítványozni fogja.
Természetesen a terhelt érdeke az ügy gyors elintézése, vagyis az, hogy nem kell elhúzódó tárgyalásokra járnia, esetlegesen a média kiemelt figyelmével kísérve. A bíróság előtt már meglepetésre egyáltalán nem számíthat, hiszen az egyezségben rögzített büntetési nemet vagy mértéket a bíróság csupán jóváhagyhatja, de azon változtatni nem fog. Kétségtelenül már ezek is sok esetben nyomós érvek lehetnek a jogintézmény mind gyakoribb alkalmazása mellett.
S vajon fűződik-e a védőnek megfelelő érdeke az egyezségkötéshez? Kirendelt és meghatalmazott védőként egyaránt, a két-három évig elhúzódó büntetőperben a kifizetett munkaórák száma természetesen magasabb lesz. Amennyiben néhány órás egyezségkötésre és alig egyórás előkészítő ülésre kerül sor, a védők egészen komoly munkadíjaktól eshetnek el. Abban az esetben, ha az ügyész nem ad valódi kedvezményt a terhelt számára, és a végeredmény büntetéskiszabási szempontból közel azonos az egyezség és a 2-3 évig elhúzódó büntetőper esetén, akkor azt kell mondanunk, hogy a védőnek semmilyen érdeke nem fűződik az egyezség megkötéséhez, sőt. Ebből is úgy tűnik, hogy a jogintézmény sikerének letéteményese az ügyész, akinek a kezében van a döntés, hogy törvényi lehetőségeihez mérten, a büntetéskiszabási szempontok alapos vizsgálatát követően valódi kedvezményes büntetési nemet és mértéket ad-e a terheltnek.
Végül ne feledkezzünk meg a büntetőeljárás sokáig elhanyagolt – már-már mellőzött és egyszerű tanúvá degradálódott, de az utóbbi időben egyre inkább újra felfedezett és újabb jogokat magának vindikáló – résztvevőjéről, a sértettről sem. Természetesen az egyezség csak akkor töltheti be célját és válhat hatékony jogintézménnyé, amennyiben a sértettnek is fűződik hozzá érdeke, és az ő jogait is szem előtt tartja az ügyész és a terhelt. A sértett megegyezéshez fűződő érdeke lehet az ügy gyorsabb befejezése, ráadásul a bíróságon való megjelenés nélkül, valamint a biztos jóvátétel. Az egyezség keretein belül ugyanis a sértettnek fizetendő kár megtérítésén túl, a polgári jogi igény érvényesítésén keresztül, akár a közvetítői eljárásban való részvétel is alku tárgya lehet. A sértettek nagy többsége traumaként éli meg a sérelmére elkövetett bűncselekményt és annak eljárásjogi kötelezettségeit, különösen a hatóságok előtti vallomástételeket, szembesítéseket. Az eljárás számukra érthetetlen és indokolatlan elhúzódásának megtapasztalása az igazságszolgáltatásba vetett bizalom megingásához vezet, amelyet a sértetti traumatizáció is tovább tetézhet (például élet és testi épség, vagy szexuális deliktumok sértettjei esetén). Így a biztos kompenzáción túl a sértett kímélete is indoka lehet az egyezség ügyészi támogatásának. Míg a költségvetési csalások esetén a több tíz- vagy százmillió forint vagyoni hátrány állami költségvetés részére történő megfizetése szintén nyomós érv lehet egy esetleges egyezségkötés ügyészi kezdeményezésére, illetve annak elfogadására.
Gulyásné Birinyi I., főügyészhelyettes, Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség; Pápai-Tarr Á., egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem ÁJK Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék
A másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel II. rész: Konklúziók
A másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel fogalmának és esetköreinek meghatározását követően elemzés alá kell venni azokat a bűncselekményi tényállásokat, amelyek ilyen feltételt tartalmaznak. Ezek között, némelyek esetében az elméleti alapvetés kidolgozása miatt adott esetben át kellett értékelni a korábbi megállapításokat. 1
Az öngyilkosságban közreműködés és a másodlagos
büntethetőségi feltétel
Az öngyilkosságban közreműködés kapcsán a másodlagos büntethetőségi feltétel törvénybe iktatása alapvetően az indokoltság kérdését veti fel, ugyanakkor nem lehet eltekinteni annak értelmezési nehézségeitől sem. A formulát egyesek objektív, mások szubjektív 2 büntethetőségi feltételnek tekintik. Korábban Györgyi Kálmán hívta fel a figyelmet arra, (amit teljességgel elfogadhatónak lehet tekinteni) hogy az elkövetési magatartások (rábírás, segítségnyújtás) már önmagukban feltételezik, hogy az öngyilkosságot legalább megkíséreljék. 3 Szintén felhívta a figyelmet arra, hogy az öngyilkosság megkísérlése, elkövetése nem az elkövető tudatától független körülmény. 4 Tokaji Géza pedig egyenesen kijelentette, hogy az elkövetett vagy megkísérelt öngyilkosságra a szándékosságnak ki kell terjednie. 5 Míg Györgyi Kálmán a másodlagos büntethetőségi feltételt magyarázó jellegű kitételnek minősítette és utalt arra, hogy arra praktikus okból van szükség 6, Tokaji Géza büntethetőséget kizáró okká transzformálta volna 7.
Véleményem szerint nem indokolt a törvény szövegében a másodlagos büntethetőségi feltétel. Kétségtelen, hogy az öngyilkosság nem bűncselekmény, ezért a részességi alakzatok nem alkalmazhatók azzal kapcsolatban, azonban a törvényhozó azzal, hogy (részesi jellegű) sui generis tényállást alkotott, ezt a problémát áthidalta: az öngyilkosságra rábíró vagy az öngyilkossághoz segítséget nyújtó tettese lesz a bűncselekménynek.
A bűncselekmény elkövetési magatartásai a rábírás és a segítségnyújtás, amik egyben a felbujtás és a bűnsegély elkövetési magatartásai is. Értelmezésük ennek megfelelően nem lehet más, mint a részesi alakzatok kapcsán. Az viszont „dogma”, hogy a rábírás csak akkor valósul meg, amennyiben sikeres, azaz amennyiben a rábírt legalább megkísérli elkövetni azt a magatartást, amelyre a rábírás vonatkozott. Ebben a tekintetben közömbös, hogy a rábírással érintett magatartás bűncselekmény-e (lást felbujtás), avagy önmagában nem büntetendő cselekmény (öngyilkosság). A sikertelen rábírás felhívásnak minősíthető, ami alapvetően nem büntetendő sem bűncselekmény, sem öngyilkosság vonatkozásában. [A felbujtás keretein belül a sikertelen rábírás (ami a felbujtás kísérlete) csak akkor büntetendő, ha a felhívással érintett bűncselekmény előkészületét a törvény büntetni rendeli, lévén a sikertelen felbujtás bűncselekmény elkövetésére való felhívásnak minősül. Az öngyilkosságban közreműködés esetén az öngyilkosságra való sikertelen rábírás szintén nem büntetendő cselekmény.]
Egyedüli értelme a büntethetőségi feltételnek akkor lenne, ha az öngyilkosságban közreműködés elkövetési magatartása az öngyilkosságra felhívás, esetleg más, bizonytalanul meghatározott cselekmény (pl. más öngyilkosságában közreműködik) lenne. Erről viszont szó sincs.
Vitathatatlan, hogy indokolatlanul kiterjesztené a büntetőjogi felelősség körét, ha az eredménytelen öngyilkosságra rábírás vagy ahhoz való segítségnyújtás (akár felhívás, akár közreműködés formájában) is bűncselekmény lenne. Viszont mivel a rábírás sikert, azaz eredményességet feltételez, helyesen értelmezve a törvényt, ez a büntethetőségi feltétel nélkül sem következhetne be.
A segítségnyújtással kapcsolatban szintén ez a helyzet. Ez az elkövetési magatartás is csak akkor valósulhat meg, ha az a magatartás, amelyhez a segítségnyújtás történik, legalább megkísérelten bekövetkezik. Az elkövetéshez szükséges vagy azt könnyítő (akár fizikai, akár pszichikai) feltételek biztosítása alapvetően nem büntetendő magatartások sem bűncselekményre, sem öngyilkosságra vonatkozóan. Helyesen értelmezve a törvényt, a büntethetőségi feltétel előírására ebben az esetben sincs semmi szükség. Talán nem véletlen, hogy a szilárd dogmatikai alapokon álló Csemegi-kódex nem követelt meg büntethetőségi feltételt az öngyilkosságban közreműködés büntethetőségéhez. 8
Véleményem szerint elegendő lenne a törvényben azt előírni, hogy „Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.
A bűncselekmény minősített esete sem problémamentes. Minősített eset lévén, valójában nem lehet szó büntethetőségi feltételről, törvénybe iktatása szintén felesleges. Helyesebb lett volna a minősített esetet akként megfogalmazni, hogy két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követi el.
Az emberölés és a másodlagos büntethetőségi feltétel
Az emberölés speciális esete 9 kapcsán előírt másodlagos büntethetőségi feltétel még több problémát vet fel. Az emberölés ezen esetének elkövetési magatartása csupán a rábírás, ami miatt akkor tehető felelőssé az elkövető, ha az öngyilkosságot elkövetik. Ebből az következne, hogy az öngyilkosság megkísérlése esetén a rábíró nem felel büntetőjogilag. Ez azonban nincs így, de a megoldás nem a jogalkotói akarat szerint alakul. A 2012. évi LXII. törvény indokolása szerint az emberölés speciális esetének megvalósulási feltétele, hogy az öngyilkosságot elkövessék; erre azért van szükség, mert a bűncselekmény a halálos eredménnyel válik befejezetté, mivel pedig az emberölés kísérlete büntetendő, a megkísérlési fordulatra nincs szükség.
Itt valójában nem erről van szó, az indokolás nincs tekintettel a kísérlet és a másodlagos büntethetőségi feltétel közötti különbségre, illetve az elkövetési magatartás értelmezésére. Mielőtt ezekre kitérnék, hangsúlyosan meg kell jegyezni, hogy az emberölés alapesete és speciális esetének elkövetési magatartása között lényegi különbség van. Az alapeset nyitott törvényi tényállás, ahol az eredmény (halál) okozásán van a hangsúly, és ez a bűncselekmény elkövethető akár tevéssel, akár mulasztással. Az emberölés speciális esetének elkövetési magatartása ezzel szemben konkrétan meghatározott cselekmény (rábírás), ami csak tevéssel valósítható meg. A két különböző elkövetési magatartásra tekintettel a két alapeset nem keverhető össze, így nem állítható, hogy a speciális eset tekintetében azért nincs szükség a megkísérlési fordulatra, mert az emberölés másik alapesetének a kísérlete büntetendő. Érdemes megjegyezni, hogy az öngyilkosságban közreműködés sem nyitott törvényi tényállás, az elkövetési magatartás az öngyilkosságra rábírás vagy annak elkövetéséhez segítség nyújtása, azaz tevéses magatartások (ez még akkor is igaz, ha kivételesen előfordulhat mulasztásos bűnsegély a részesség értelmezése kapcsán).
Továbbmenve, az tény, hogy amennyiben a rábírás sikeres, és a passzív alany elköveti az öngyilkosságot, az emberölés befejezetten megvalósul. Kérdéses azonban, hogy mi a helyzet akkor, ha bár a rábírás sikeres és eredményes, a passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot? A fő kérdés az, hogy az emberölés speciális esete, és ugyanígy, az öngyilkosságban közreműködés bűncselekménye tekintetében a halál tényállástanilag eredménynek tekinthető-e? Ennek megválaszolása során érdemes előbb az öngyilkosságban közreműködést megvizsgálni, az abból eredő következtetésnek az emberölés speciális esete kapcsán is helytállónak kell lennie.
Ha az öngyilkosságban közreműködés tényállásában a halál (az öngyilkosság mint más önkezű halála) eredmény, akkor nincs értelme másodlagos büntethetőségi feltételként előírni, hogy az öngyilkosságot megkíséreljék vagy elkövessék, mivel az eredménynek a büntetőjogi felelősséghez be kell következnie (befejezett bűncselekményként), illetőleg meg kell „kísérlődnie” (kísérletként).
A tényállásban azonban az öngyilkosság (más önkezű halála) nem eredményként, hanem másodlagos büntethetőségi feltételként nyert külön szabályozást, ebből pedig az következik, hogy a bűncselekmény befejezettségéhez nem szükséges az öngyilkosság befejezett megvalósítása, a bűncselekmény akkor is befejezett, ha az öngyilkosságot megkísérlik. Ezt elismeri a Kúria 3/2013. Büntető jogegységi határozata, amely a halál beálltát a bevégzettség stádiumának tekintve állítja azt, hogy a halál beállta a törvényi tényállás teljességéhez nem feltétlenül szükséges 10. Nem egészen érthető viszont, hogy ezt a gondolatot az emberölés speciális esetére miért nem ültette át a legfőbb bírói fórum? Ott ugyanis abból indul ki, hogy a törvényi tényállás eredmény-bűncselekmény, befejezettségéhez az szükséges, hogy az öngyilkosság végrehajtása folytán a passzív alany halála bekövetkezzék.
A probléma tehát az, hogy mindkét bűncselekmény közös elkövetési magatartása az öngyilkosságra rábírás, azonban míg az egyik esetben a Kúria a halált (öngyilkosságot) eredménynek tekinti, a másik esetben a bevégzettség stádiumának. A törvényi szabályozásból kitűnően azonban a halál (öngyilkosság) bekövetkezte másodlagos büntethetőségi feltétel.
Valójában, ha a rábírás sikeres ugyan, de a passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot, akkor az a helyzet áll elő, hogy az elkövetési magatartás megvalósul, és egyébként eredményes is (így voltaképp a tényállás befejezetten megvalósul), azonban az elkövető a másodlagos büntethetőségi feltétel miatt mégsem fog emberölés miatt felelősséggel tartozni, mivel ahhoz az öngyilkosság elkövetése szükséges.
Ebben az esetben azonban nem az emberölés kísérletéről van szó, mivel a rábírás teljes egészében megvalósult, sikeres és eredményes volt. Tehát a tettesi cselekmény voltaképp ilyenkor is befejezett, de a törvény értelmében az elkövető nem büntethető, mivel a büntethetőségéhez az kell, hogy az öngyilkosságot elkövessék. Magyarul, az elkövetési magatartás kifejtése esetén a bűncselekmény már akkor befejezett, ha az öngyilkosságot megkísérlik.
Az emberölés speciális esetének valódi kísérlete akkor valósulna meg, ha a rábírás eredménytelen, azaz annak nyomán az öngyilkosjelölt meg sem kísérli az öngyilkosságot. Ez azonban, mivel sikertelen rábírásként felhívásnak minősíthető, voltaképp előkészületi jellegű magatartás. Előkészület miatt azonban nem büntethető az öngyilkosságra felhívó, egyrészt azért, mert a büntetőjogi értelemben vett előkészület szándékos bűncselekményt feltételez, az öngyilkosság viszont nem bűncselekmény; másrészt még ha az öngyilkosság bűncselekmény lenne is, a törvény rendszeréből kiindulva az emberölés büntetendő előkészülete a speciális emberölés esetén az általános alapesethez képest nem kerülhet szóba.
Az öngyilkosság megkísérlése esetén mindezekből láthatóan az emberölés kísérlete (és előkészülete) nem jöhet szóba 11. A megoldást Karsai Krisztina abban látja, hogy amikor az öngyilkosságot a passzív alany csupán megkísérli, az elkövető az öngyilkosságban közreműködés (Btk. 162. §) miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel. 12 Ez a megoldás, annak ellenére, hogy nincs összhangban a törvényhozó intenciójával, ami emberölés kísérleteként szerette volna értékelni a cselekményt, még mindig elfogadhatóbb, viszont nem maradéktalanul. Az emberölés kísérletének büntetése a befejezett cselekményhez igazodik (még ha van is mód a kísérlet enyhébb megítélésére), ami jelen esetben 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztés. Az öngyilkosságban közreműködés büntetési tétele az eset körülményeitől függően (jelen esetben az életkornak van jelentősége) 1 évtől 5 évig, avagy 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztés. Az emberölés kísérlete és az öngyilkosságban közreműködés büntetési tétele között, mint látható, elég nagy a különbség. Szintén problémás, hogy a büntetőjogi irodalom és gyakorlat a beszámítási képességgel nem rendelkező, illetve a 14 év alatti személy öngyilkosságra bírását emberölésként minősítette/minősíti 13, e tényállástól eltérni a „kísérlet” esetén dogmatikailag nem aggálymentesen indokolható csak.
Összegzésként az emelendő ki, hogy másodlagos büntethetőségi feltétel beiktatására az emberölés speciális esete kapcsán sem volt szükség, mivel a rábírás feltételezi az öngyilkosság elkövetését vagy megkísérlését. Az az elgondolás pedig, hogy a megkísérlési fordulatra azért ne lenne szükség, mert az emberölés kísérlete büntetendő, tévedésen alapszik.
A másodlagos büntethetőségi feltétel jellege az emberölés és
az öngyilkosságban közreműködés példáján
A fogalomalkotás során felmerült, hogy a másodlagos büntethetőségi feltétel a cselekmény büntetendőségét, avagy az elkövető büntethetőségét érinti-e, azaz hogy be nem következése esetén a cselekmény nem lesz-e büntetendő, vagy az elkövető nem lesz-e büntethető?
Az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés áttekintését követően egy példával talán megfelelően lehet szemléltetni a problémát, és levonni a konklúziót.
A példa szerint A. rábírja B-t, hogy az bírja rá a 12 éves C-t öngyilkosság el-követésére, és C. ennek hatására az öngyilkosságot megkísérli.
Az bizonyos, hogy C. nem felel semmilyen bűncselekményért, lévén az öngyilkosság nem bűncselekmény.
Még az is bizonyos, hogy B. megvalósítja az emberölés speciális tényállását (ami nem nyitott törvényi tényállás, hanem csak tevéssel elkövethető cselekmény), azonban mégsem tartozik büntetőjogi felelősséggel az emberölés miatt, mivel a büntethetőségi feltétel ezt kizárja (C. az öngyilkosságot nem elkövette, csupán megkísérelte).
Itt viszont több bizonytalansági elem lép közbe.
Ha a büntethetőségi feltétel objektív jellegű, és hiánya a cselekmény büntetendőségét zárja ki, ennek lehet az a következménye, hogy A. nem felelhet emberölésre való felbujtás miatt, mivel hiányzik a büntetendő tettesi alapcselekmény. Már amennyiben a másodlagos büntethetőségi feltétel figyelembe vehető a részességhez szükséges tettesi alapcselekmény vonatkozásában. Bűncselekmény-fogalmi szinten ugyanis a tényállásszerűség, a büntetőjog-ellenesség és a bűnösség fennáll, ami a teljes járulékossági modellt alapul véve megalapozza a megfelelő tettesi alapcselekményt. De ha a másodlagos büntethetőségi feltételt a büntetendőséggel hozzuk összefüggésbe, ez alááshatja a megfelelő (büntetendő) tettesi alapcselekmény létét.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy B. magatartását ebben az esetben – legalábbis a korábban említett jogirodalmi álláspont szerint 14 – az öngyilkosságban közreműködés tényállása alá kell vonni. Ennek következtében B. öngyilkosságban közreműködés miatt felel. A. büntetőjogi felelősségének megítélésével kapcsolatban azonban számos kérdés vetődik fel. A legfontosabb, hogy A. vajon emberölésre, avagy öngyilkosságban közreműködésre való felbujtás miatt felel-e? A kérdés megválaszolásához kapcsolódik, hogy a büntethetőségi feltétel vajon meghatározhatja-e a tényállásszerűséget (a bűncselekményi minősítést), vajon múlhat-e ezen, hogy a tettesi cselekmény milyen tényállásba fog ütközni?
Helyénvaló az a következmény, hogy ha a 12 éves passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot, öngyilkosságban közreműködés, ha el is követi, emberölés valósul meg?
A másik oldalról viszont, az emberölés (5) bekezdés szerinti változata nemcsak az emberölés alapesetéhez képest speciális, hanem az öngyilkosságban közreműködéshez képest is. És így, mint speciális bűncselekmény, „leelőzi” az általánost. Legalábbis a tényállásszerűség szintjén. Ebből pedig az következik, hogy ha a tényállásszerűség fennáll, akkor ezt a bűncselekményt kell megállapítani, a büntethetőségi feltételtől függetlenül.
Ha viszont a büntethetőségi feltétel szubjektív jellegű (valóban büntethetőségi feltétel), és hiánya az elkövető büntethetőségét zárja ki, A. emberölésre való felbujtás miatt felel, annak ellenére, hogy a tettes, B. nem tartozik emiatt (az emberölés miatt) büntetőjogi felelősséggel. Ez a megoldás nem mond ellent a részesség járulékosságának, amely tényállásszerű, büntetőjog-ellenes és bűnös alapcselekményt követel meg.
Mindezeket a következő táblázat szemlélteti.
| Ha büntethetőségi feltétel: | ||
| C. | B. | A. |
| megkísérli az öngyilkosságot | a speciális emberölés tettese (tényállásszerű+jogellenes+bűnös)
DE: nem felelhet emiatt, helyette: |
a speciális emberölés felbujtója (van megfelelő tettesi
alapcselekmény) |
| öngyilkosságban közreműködés! | ||
| elköveti az öngyilkosságot | a speciális emberölés tettese | a speciális emberölés felbujtója |
| Ha büntetendőségi feltétel: | ||
| C. | B. | A. |
| megkísérli az öngyilkosságot | az emberölés nem büntetendő cselekmény, ezért: | nem lehet emberölés felbujtója, mert az emberölés nem
büntetendő, így nem megfelelő tettesi alapcselekmény, ezért: |
| az öngyilkosságban közreműködés tettese | öngyilkosságban közreműködés felbujtója | |
| elköveti az öngyilkosságot | a speciális emberölés tettese | a speciális emberölés felbujtója |
| Ha tényállási elem: | ||
| C. | B. | A. |
| megkísérli az öngyilkosságot | az emberölés nem tényállásszerű, így nem bűncselekmény, ezért: | nem lehet az emberölés felbujtója, mert az emberölés nem
bűncselekmény, mivel nem tényállásszerű, így nem megfelelő tettesi alapcselekmény, ezért: |
| az öngyilkosságban közreműködés tettese | öngyilkosságban közreműködés felbujtója | |
| elköveti az öngyilkosságot | a speciális emberölés tettese | a speciális emberölés felbujtója |
Rengeteg bizonytalanságot és ellentmondást szüntetne meg, ha a törvény az emberölés kapcsán azt írná elő, hogy „Aki tizennegyedik életévét be nem töltött, vagy beszámítási képességgel nem rendelkező személyt 15 öngyilkosságra rábír, vagy annak elkövetéséhez segítséget nyújt, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.
Az emberrablás feljelentésének elmulasztása
Az emberrablás feljelentésének elmulasztása különleges abban az értelemben, hogy mulasztásos elkövetési magatartáshoz fűz büntethetőségi feltételt, ami az alapbűncselekmény meghatározott stádiumára vonatkozik. A tényállás annak a cselekményét rendeli büntetni, aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás elkövetése készül, és erről az érintett személyt vagy a hatóságot, mihelyt teheti, nem tájékoztatja. A büntetőjogi felelősség feltétele, hogy az emberrablást megkíséreljék vagy elkövessék (Btk. 191. §). Mivel az emberrablás feljelentésének elmulasztása tiszta mulasztásos bűncselekmény, ennek a kísérlete fogalmilag kizárt.
Meg kell azonban említeni, hogy ha valaki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás készül, ez az elkövető tudatától nem független, legfeljebb az akaratától lehet az. A büntetőjogi felelősség éppen a tudomáson alapul. Felelősségének beállta azonban adott esetben meglehetősen bizonytalan: az, hogy az emberrablók mikor lépnek a tényállás keretei közé, a feljelentést elmulasztó cselekvőségén kívül áll, így az is, hogy felelőssé lesz-e egyáltalán tehető, és ha igen, mikor? Az bizonyos, hogy amennyiben az elkövető hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás elkövetése készül, addig a pillanatig, amíg az emberrablást nem kísérlik meg, mulasztása ellenére nem tartozik felelősséggel. A felelősségi szabályokat a következők szerint lehet összefoglalni:
- Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, és azt időben jelenti, ami miatt az emberrablás meghiúsul, nem tartozik felelősséggel, az emberrablók azonban az előkészület miatt felelnek.
- Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, azonban a készülő emberrablás más okból lelepleződik, a mulasztó bár megvalósítja a tényállást, mégsem tartozik felelősséggel, az emberrablók azonban az előkészület miatt felelnek.
- Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben és emiatt az emberrablást megkísérlik (pl. túszul ejtik a passzív alanyt, de a követelést még nem közlik) vagy befejezetten valósítják meg, a mulasztó megvalósítja a tényállást és büntethető is lesz miatta, az emberrablók pedig az eset körülményeihez képest felelnek kísérlet vagy befejezett bűncselekmény miatt.
- Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, viszont az emberrablók a készülő emberrablás folytatásától önként elállnak (az előkészülettől önként visszalépnek), sem a mulasztó, sem az emberrabló nem felel emberrablás miatt (az utóbbiak legfeljebb a maradék-bűncselekményért tehetők felelőssé).
- Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, és emiatt az emberrablást megkísérlik ugyan, de az emberrablók a kísérlettől önkéntesen visszalépnek, a mulasztó felel a feljelentés elmulasztása miatt, annak ellenére, hogy az emberrablók az emberrablás kísérlete miatt nem büntethetők (legfeljebb a maradék-bűncselekményért tehetők felelőssé).
- Ha valaki megkísérelt vagy befejezett emberrablásról szerez tudomást, nem köteles azt jelenteni, így ha azt nem jelenti időben, nem követ el bűncselekményt, az emberrablók pedig az eset körülményeihez képest felelnek kísérlet vagy befejezett bűncselekmény miatt.
Táblázatba foglalva mindezt:
| Eset | Magatartás | Történés | A. | B. |
| A. megtudja, hogy készül | jelenti | emiatt meghiúsul | nem felel | előkészület |
| A. megtudja, hogy készül | nem jelenti | más okból
lelepleződik |
nem felel | előkészület |
| A. megtudja, hogy készül | nem jelenti | megvalósul (befejezett vagy kísérlet) | felel | felel |
| A. megtudja, hogy készül | nem jelenti | B. eláll az
előkészülettől |
nem felel | nem felel (maximum maradék-bűncselekmény) |
| A. megtudja, hogy készül | nem jelenti | B. eláll
a kísérlettől |
felel | nem felel (maximum maradék-bűncselekmény) |
| A. megtudja, hogy már megkísérelték | nem jelenti | kísérlet | nem felel | felel |
Aggályosnak két esetet lehet tekinteni. Az egyik, amikor a mulasztó annak ellenére felelőssé tehető, hogy az emberrabló a kísérlettől önként visszalép. A másik, hogy vajon a mulasztó felelőssé tehető-e, ha nem a mulasztása miatt kísérlik meg vagy fejezik be az emberrablók a cselekményüket? Azaz, ha a feljelentés elmulasztása voltaképp nem (előmozdító) oka az emberrablásnak. Ha a mulasztást gondolatban elhagynánk, és az emberrablás mégis megvalósulna, a conditio sine qua non formula (és így az arra épülő okozatossági teóriák) alapján nem állapítható meg az okozati összefüggés.
A csődbűncselekmény
A csődbűncselekmény esetén szabályozott büntethetőségi feltétel más jellegű, mint az eddig említettek. A szakirodalom szerint mindaddig, amíg az eredmény, azaz a hitelező vagy a hitelezők kielégítésének részben vagy egészben történő meghiúsítása nem következik be, a bűntett kísérlete állapítható meg. 16 A bűncselekmény miatti büntetőjogi felelősség feltétele azonban az objektív büntethetőségi feltétel megvalósulása, ennek hiányában még teljes tényállásszerűség esetén sem lehet megindítani a büntetőeljárást 17.
A különbség az eddig tárgyalt esetektől abban ragadható meg, hogy míg az emberölésnél, az öngyilkosságban közreműködésnél és az emberrablás feljelentésének elmulasztásánál e bűncselekmények befejezett tettesi magatartásához fűz a törvény büntethetőségi feltételt, és a rábírt személy, illetve az emberrabló cselekményének a stádiuma számít a büntetőjogi felelősség megállapítása kapcsán, addig a csődbűncselekmény kísérlete esetén is lehet szerepe a büntethetőségi feltételnek (sőt szükséges is a bekövetkezése).
A nem valódi büntethetőségi feltételek
Mint ahogy arra korábban utaltam, létezik néhány olyan esetkör, amely valójában nem tekinthető másodlagos büntethetőségi feltételnek, már csak azért sem, mert nem az alaptényállással áll összefüggésben, azonban korábban objektív büntethetőségi feltételnek tekintették, és – ami talán fontosabb – valódi dogmatikai problémát jelent.
A segítségnyújtás halált okozó elmulasztása
Békés Imre az objektív büntethetőségi feltételek tárgyalása során első példaként a segítségnyújtás elmulasztásának azon minősített esetét említette, amikor a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna. Békés szerint arra a körülményre, hogy a segítségnyújtás a sértett életét megmenthette volna, az elkövető bűnösségének nem kell kiterjednie. A halált az elkövető azon mulasztása okozza, hogy nem nyújtott segítséget a sértettnek. Ha a halált ebben az esetben eredménynek tekintenénk, arra az elkövető bűnösségének ki kellene terjednie, amiből az következik, hogy a halált előre lehetett, és előre kellett volna látnia. A halál azonban ebben az esetben nem eredményként viselkedik, az elkövető terhére annak ellenére hatályosul, hogy nem látta előre, nem tudta és nem is tudhatta, hogy az elmulasztott segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. 18
Békés Imre gondolatai a segítségnyújtás elmulasztásának halált okozó minősített esetével kapcsolatban 19 mindenképpen elgondolkodtatóak. Békés érvelése szerint a minősített eset azért nem lehet eredmény, mert arra a bűnösségnek ki kellene terjednie, ami a jelen esetben nem valósulhat meg, mivel ennek feltétele az lenne, hogy a halált előre lehetett és előre kellett volna látni. Békés ezért ezt objektív büntethetőségi feltételnek tekintette.
Véleményem szerint a minősített esetet egyben (egységében) kell értelmezni, nem bontható ketté a halál bekövetkezésére – ami egyébként tényállástani értelemben eredmény lenne – és arra, hogy a sértett életét a segítségnyújtás megmenthette volna, hanem a minősített eset jogi jellegét egységben kell megítélni. A minősített eset ily módon nem eredmény. Ha eredmény lenne, arra elegendő lenne az elkövető gondatlanságának kiterjednie (szándéka nem terjedhet ki a halál okozására, mert akkor a cselekmény szándékos emberölésnek minősülne). A tudatos gondatlanság azonban feltételezi a cselekmény következményeinek az előrelátását, azaz az elkövetőnek előre kellett volna látnia a halált, valójában azonban nem látta előre, hogy a segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. Hanyag gondatlanság esetében azt kellene az elkövető terhére róni, hogy azért nem látta előre azt, hogy a segítségnyújtása a sértett életét megmenthette volna, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. A jelen esetben viszont a halál bekövetkeztét senki nem láthatta előre, és ha nem lehetett előre látni, akkor nem lehet megkövetelni annak a tudomásnak a lehetőségét, hogy a segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. Amennyiben viszont a minősített esetet nem eredménynek tekintjük, hanem ún. egyéb objektív ismérvnek, az emiatti felelősség szabály szerint szándékos bűnösséget követel meg. Ez a halál okozása tekintetében eleve kizárt, illetőleg azért is, mert voltaképp a tudati oldal – a tudatos gondatlanságnál említett okok miatt – hiányzik.
Valójában másodlagos büntethetőségi feltételnek sem tekinthető, mert nem az alaptényállás viszonylatában értelmezendő, azaz nem a büntethetőség feltétele, hanem a cselekmény mikénti minősülésének.
Mindezek alapján nem marad más következtetés, minthogy a segítségnyújtás halált okozó minősített esete – mivel hiányzik a tudati oldal minimuma, illetve az előreláthatóság lehetősége – voltaképp objektív felelősséget keletkeztet.
Halált okozó testi sértés
Korábban, a Csemegi-kódex hatálya idején a halált okozó testi sértést is objektív büntethetőségi feltételként értelmezték, annak okán, hogy e bűncselekmény megállapításához elegendő volt a szándékos súlyos testi sértés, és az annak okozataként bekövetkező halál. Mivel a törvény nem kívánta meg a halálos eredményre kiterjedő bűnösséget, tehát a halálos következmény előre látását, így voltaképp a halál ebben az esetben sem az eredmény, hanem az objektív büntethetőségi feltétel jogi sorsát osztotta. 20
Az 1961. évi V. törvény hatálybalépése óta a halálos eredmény miatti felelősséghez az elkövető gondatlansága szükséges, így sem objektív felelősségről, sem objektív (másodlagos) büntethetőségi feltételről nincs szó.
Súlyos testi sértés
Nem sokkal a szocialista Btk. hatálybalépését követően Györgyi Kálmán felhívta a figyelmet arra, hogy a testi sértés tényállása kapcsán régóta vitatott a gyógytartamnak mint minősítő körülménynek a problémája. 21 Nevezetesen, hogy a súlyos testi sértés a könnyű testi sértés minősített esete-e avagy külön alaptényállás, és ezzel összefüggésben a gyógytartam a törvényben objektív büntethetőségi feltétel-e? Ebben a kérdésben vitába szállt Horváth Tiborral, aki szerint a gyógytartam a testi sértésnél objektív büntethetőségi feltétel, mivel a súlyosabb eredményért való felelősség szabálya itt nem alkalmazható, lévén a súlyos testi sértés nem minősített esete a testi sértésnek, hanem a könnyű testi sértés mellett a testi sértés másik alapesete. 22 Ezzel szemben Györgyi Kálmán álláspontja szerint a törvény mindig minősített esetet határoz meg, ha „azonos elkövetési magatartás különböző súlyos következményeihez igazítja a büntetési tételt” 23. Mindennek következménye, hogy a súlyos testi sértés a testi sértés (egyik) minősített esete. Mivel ez – a nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség – büntetőjogi értelemben vett eredmény, alkalmazni kell rá a súlyosabb eredményért való felelősség szabályát. Ebből következően a sérülés vagy betegség gyógytartama nem objektív büntethetőségi feltétel.
Györgyi Kálmán mindezen túl felhívta a figyelmet egy dogmatikai problémára. Ismertetése szerint Horváth Tibor azzal is érvelt a gyógytartam objektív büntethetőségi feltételkénti kezelése mellett, hogy amennyiben minősítő eredmény lenne, arra elegendő lenne kiterjedni a gondatlanságnak, a gondatlan bűncselekmény kísérlete viszont kizárt, ez pedig szűkre szabná a súlyos testi sértés kísérletének esetkörét. 24 Györgyi Kálmán ezzel szemben azt hozta fel, hogy „[a]z a tény, hogy a gyógytartam tekintetében elegendő az elkövető gondatlansága, nem jelenti sem azt, hogy ezután kizárt az, hogy valaki súlyos sérülés okozására irányuló szándékkal kövesse el a bűntettet (tehát a testi sértés nem lesz fogalmilag vegyes bűnösségű bűncselekmény!), még kevésbé azt, hogy valaki ezt megkísérelje. Abban az esetben viszont, ha objektív büntethetőségi feltételnek tekintjük a gyógytartamot, a súlyos testi sértés kísérletét valóban nem lehetne megállapítani, mert az objektív büntethetőségi feltétel tekintetében a kísérlet fogalmilag kizárt. Vagy olyan visszás következtetésre jutnánk, hogy súlyos testi sértés kísérlete esetén a szándéknak át kell fognia a célba vett sérülés súlyosságát, befejezett bűntett esetén pedig ettől eltekintünk” 25.
Az említett és idézett gondolatok több mint ötven éve fogalmazódtak meg. A probléma azonban mind a mai napig aktuális. Bár a 2012. évi C. törvény próbálta „rendbe tenni” a testi sértés alap- és minősített eseteit – miniszteri indokolása egyenesen kijelenti, hogy mind a könnyű, mind a súlyos testi sértés tényállása alapesetet képez 26 –, Belovics Ervin továbbra is azt az álláspontját tartja fenn, hogy mindennek ellenére a törvény változatlanul a szándékos testi sértés egyetlen alapesetét fogalmazza meg, mégpedig a könnyű testi sértést, a további testi sértések a minősített eseteket hozzák létre 27.
Véleményem szerint a helyes értelmezés az, amelyik – összhangban a hatályos törvénnyel, ami a korábban is helyesnek tarható álláspontot szentesítette – a testi sértés két alapesetét különbözteti meg. A súlyos testi sértés kapcsán így nincs szó sem objektív (másodlagos) büntethetőségi feltételről, és nincs probléma a minősítő eredmény tekintetében sem.
A hamis vád
A hamis vád minősített esetei az 1961. évi V. törvényben másként szerepeltek, mint az azt követő Btk.-ákban, és voltaképp az alapügy tárgyát képező bűncselekmény büntetési tételei alapozták meg a súlyosabb minősítést. 28 Mint ahogy arra Györgyi Kálmán utalt, korábban e körülményeket Földvári József objektív büntethetőségi feltételként értelmezte, Györgyi Kálmán viszont tagadta ezek objektív büntethetőségi feltétel voltát. 29 Az 1978. évi IV. törvény a minősítési rendszert megváltoztatta, és innentől kezdve az alapozta meg a súlyosabb elbírálást, ha a hamis vád alapján büntetőeljárás indult, illetve ha az alapján a vádlottat elítélték [233. § (2)–(3) bek.]. A 2012. évi C. törvény mindezt azzal az esettel egészítette ki, ha a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti [Btk. 268. § (3) bek. b) pont].
Tokaji Géza a törvényi változásokra utalva hívta fel a figyelmet arra, hogy a normatív tényállási elemekkel kapcsolatos szándék problémája továbbra is fennáll. Ennek alapját nem a minősített esetek megfogalmazásában látta (azokat Tokaji minősítő körülményt képező eredménynek tekintette, amire elegendő a gondatlanságnak kiterjednie), hanem abban, hogy súlyosabban büntetendő a hamis vád, ha az bűncselekményre, mintha csupán szabálysértésre vagy fegyelmi vétségre vonatkozik. 30 Tokaji példája szerint ha valaki a haragosát a szabálysértési hatóság előtt azzal vádolja hamisan, hogy az egy fóliasátorból ellopott 500 forint értéket, anélkül, hogy tudná, a bírói gyakorlat a fóliasátras lopást „helyiségnek” tekinti, azt sem tudja, hogy haragosát nem szabálysértéssel, hanem bűncselekménnyel vádolja. Ilyen esetben „[ny]ilvánvaló, hogy az elkövető a vádja ténybeli alapjával ebben az esetben is tisztában volt, s az annak megfelelő életbeli helyzet társadalmi jelentőségét is hozzávetőleg ismerte” 31. Egyetértett ezért Györgyi Kálmánnal abban, hogy „már csak a normatív tényállási elemekre vonatkozó szándék dogmatikai kezelése alapján sem beszélhetünk a hamis vád körében objektív büntethetőségi feltételről. Ugyanakkor a példánk azt a gyanúnkat támasztja alá, hogy a normatív tényállási elemeket átfogó szándéknak olykor némi objektív színezete is lehet azáltal, hogy az elkövető a cselekmény társadalomra veszélyességének a valódi fokában anélkül téved, hogy ez a javára lenne írható” 32.
Napjainkban a hamis vád minősített eseteivel kapcsolatos bűnösségi követelmény változatos képet mutat.
A szegedi büntetőjogi iskola tankönyvei eltérően vélekednek a kérdésről. Egy korábbi tankönyvben Maráz Vilmosné a hamis vád minősített eseteit az elkövető tudatától független, objektív büntethetőségi feltételnek tekintette. 33 A legújabb tankönyvben Karsai Krisztina kettébontja a minősített eseteket és a büntetőeljárás megindulását, illetve a vádlott elítélését tényállástanilag eredménynek minősítve a Btk. 9. §-ának alkalmazását veszi alapul; az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésével való hamis vádolásról ettől elkülönítve állítja azt, hogy arra nem alkalmazható a Btk. 9. §-a; a minősített eset megállapításához annak tudatát tartja elegendőnek, hogy a hamis vád a legsúlyosabb társadalmi megítélésű bűncselekmények egyikére vonatkozik. 34 Hasonlóan vélekedik a kérdésről Mezőlaki Erik. 35
Kőhalmi László a Btk. kommentárjában a hamis vád minősített esetei tekintetében szándékos bűnösséget követel meg. 36
Véleményem szerint a minősített esetek tényállástani értelemben nem tekinthetők eredménynek. A minősítő körülmények nem okoznak materiális sérelmet úgy, mint például a testi sérülés vagy a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés, és nem is veszélyeztető jellegű körülmények. A büntetőeljárás indulása és a vádlott elítélése a hamis vád következménye, az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetettség pedig egy objektív tény. Amennyiben a minősítő körülmények nem eredmények, hanem ún. egyéb objektív ismérvek, a miattuk való felelősség feltétele a rájuk kiterjedő szándék. Hogy ez miként alakul az egyes minősített esetek kapcsán, a következőkben fogjuk látni. A továbbiakban azonban – jellegükre tekintettel – érdemes külön kezelni az első kettő és a harmadik esetet.
Az első két minősített eset (a büntetőeljárás megindulása, a vádlott elítélése) tekintetében bizonyos egyrészt az, hogy azok nem függetlenek az elkövető tudatától, másrészt hogy bekövetkezésük az elkövető hatáskörén kívül áll. Ez alatt azt értem, hogy a hamis vádolást követően már nem az elkövetőn múlik, hogy indul-e és ha igen, mikor büntetőeljárás, illetve történik-e vádemelés és azt követően születik-e elmarasztaló ítélet. (Azt azért zárójelben érdemes megjegyezni, hogy egy ideálisan működő igazságszolgáltatási rendszerben egy feljelentést nem feltétlenül és automatikusan kell büntetőeljárásnak követnie. Erre adott esetben a hamisan vádoló is hivatkozhat.) Nem függetlenek az elkövető tudatától, mert annak lehetőségét, hogy a hamis vádolás következtében büntetőeljárás indulhat, esetleg annak nyomán el is ítélhetik a vádlottat, előre kell látnia az elkövetőnek. Ráadásul, a tipikus az egyenes szándékkal elkövetett (alapeseti) hamis vád, az elkövető célja éppen az, hogy a megvádolt személy büntetőjogi felelősségét megállapítsák. A helyzetet színezi azonban, hogy mivel a szándékos hamis vádnál az elkövető tisztában van azzal, hogy a vád hamis, arról is tudomással kell bírnia, hogy nem feltétlenül fog eljárás indulni, avagy a vádlottat felmentik. Mindennek a következménye az, hogy az eljárás megindulásában, illetve az elítélésben teljesen biztos nem lehet, ezek bekövetkezését reálisan lehetségesnek tartja, az érzelmi viszonyulása a kívánás és a belenyugvás lehet (egyenes, illetve eshetőleges szándék). Viszont nem kizárt az azzal való védekezés, hogy az elkövető, bár reálisan lehetségesnek tartotta az eljárás megindulását vagy az elítélést, e súlyosabb következmények elmaradásában könnyelműen bizakodott, aminek reális alapját épp a vád hamisságáról való tudomás alapozza meg. Ez esetben tudatos gondatlanság a bűnösségi alakzat. Mivel viszont a minősítő körülmények nem eredmények, a felelősség megállapításához a gondatlanság nem elegendő.
A harmadik minősítő körülmény (az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésével való hamis vádolás) szintén nem független az elkövető tudatától. Ebben az esetben az elkövetőnek arról kell tudnia, hogy különösen súlyos bűncselekménnyel vádol hamisan. Ez esetben azonban pusztán a tudomás nem eredményez bűnösséget, ahhoz a megfelelő pszichés viszonyulás is szükséges lenne. Itt azonban a minősített esetet jelentő tény nem következménye az elkövető cselekményének, ezért a kívánás, a belenyugvás, a könnyelmű bizakodás valójában értelmezhetetlen.
Összességében az állapítható meg, hogy a hamis vád minősítő körülményeihez kapcsolódó bűnösségi követelmény korántsem problémamentes. Ezzel kapcsolatban kicsit magasabb nézőpontból érdemes azt megemlíteni, hogy a minősítő körülmény a bűnösségi követelményt alapul vevő csoportosítás szerint eredmény, ún. egyéb objektív ismérv, illetve egyéb szubjektív ismérv lehet. Az egyéb objektív ismérv alá tartozó minősítő körülmények nem sorolhatóak be kivétel nélkül a tényállási elemek közé. Emiatt válik szükségessé a tényállási elemektől elkülönült tárgyalásuk. Az ezek miatti büntetőjogi felelősség feltétele a körülményről, avagy a körülmény bekövetkezésének lehetőségéről való tudomás. A bűnösségi alakzatok (szándékosság/gondatlanság) ezekben az esetekben voltaképp nem értelmezhetőek, viszont e „tudati minimum” miatt nem lehet szó a bűnösségen alapuló felelősség áttöréséről.
Összegzés
A büntető törvénykönyv különös része egyes bűncselekmények megfogalmazásakor olyan feltételeket támaszt a büntetőjogi felelősséget érintően, amelyek nem sorolhatók be a tényállási elemek (az általános törvényi tényállás elemei) körébe. Ilyen például, hogy az öngyilkosságra mást rábíró csak akkor tartozik felelősséggel, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik; a kényszerítés akkor írható az elkövető terhére, ha más bűncselekmény nem valósul meg. Más esetekben a felelősséget moduláló körülmények nem sorolhatók be az általános törvényi tényállás elemei közé. Így például, ha a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek az elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti. Az ilyen körülmények közös jellemzője, hogy bár a bűncselekmény törvényi tényállásában (annak alap, minősített, hipotetikusan privilegizált szintjén) szerepelnek, azonban bűncselekménytani értelemben nem tekinthetők az általános törvényi tényállás elemeinek. Ezeket lehet voltaképp „tényálláson kívüli tényállási elemeknek” nevezni. Ebbe a körbe sorolta a tanulmány a büntethetőség anyagi jogi előfeltételét (objektív büntethetőségi feltétel), a szubszidiaritási záradékot, illetve a minősítő körülményként szereplő ún. egyéb objektív ismérvet. Ezek közül a dolgozat az objektív büntethetőségi feltétellel, annak fogalmi meghatározásával és esetköreinek áttekintésével foglalkozott, illetve elemezte azokat a bűncselekményi tényállásokat, amelyek ilyen feltételt tartalmaznak. A fogalomalkotás eredménye terminológiai újítással is járt, helyesebbnek tűnik ugyanis a „másodlagos büntethetőségi feltétel” elnevezés. Ennek főbb jellemzője, hogy:
- kívül áll a bűncselekmény fogalmán;
- nem tényállási elem, még ha a törvényi tényállás kapcsán szabályozza is a törvény; ugyanakkor
- a büntethetőség anyagi jogi feltétele; azaz
- a büntetőjogi felelősség elengedhetetlen feltétele;
- büntethetőségi feltétel lévén csak az alaptényállás viszonylatában értelmezhető, minősített esetként (a felelősség modulációja révén) nem;
- objektivitása erősen megkérdőjelezhető, mivel nem függetleníthető az elkövető tudomásától;
- éppen ezért nem eredményez objektív büntetőjogi felelősséget.
Az egyes tényállások áttekintésének eredménye, hogy több esetben, így az emberölés speciális esete és az öngyilkosságban közreműködés kapcsán átgondolandó lenne a másodlagos büntethetőségi feltétel törvénybe iktatása. A jelenlegi megoldás az indokoltság kérdésén túl súlyos értelmezési kérdéseket vet fel. Az emberrablás feljelentésének elmulasztása és a csődbűncselekmény esetén különösebb dogmatikai problémákat nem okoznak a büntethetőségi feltételek, alternatív szabályozási megoldásként elvileg felmerülhet a büntethetőségi akadállyá transzformálásuk, bár nem biztos, hogy ezzel sokat nyerne a jogalkalmazás és a jogdogmatika.
A hamis vád minősített eseteit korábban az objektív büntethetőségi feltételekkel hozták összefüggésbe, ezért szükséges volt megvizsgálni e bűncselekményi tényállást is. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy itt valójában más jellegű probléma merül fel: a minősítő körülményért való felelősség kérdése. A hamis vád minősítő körülményeihez kapcsolódó bűnösségi feltétel meghatározása kapcsán onnan érdemes kiindulni, hogy a minősítő körülmény a bűnösségi követelményt alapul vevő csoportosítás szerint eredmény, ún. egyéb objektív ismérv, illetve egyéb szubjektív ismérv lehet. Az egyéb objektív ismérv alá tartozó minősítő körülmények nem sorolhatóak be kivétel nélkül a tényállási elemek közé. Emiatt válik szükségessé a tényállási elemektől elkülönült tárgyalásuk. Az ezek miatti büntetőjogi felelősség feltétele a körülményről, avagy a körülmény bekövetkezésének lehetőségéről való tudomás. A bűnösségi alakzatok (szándékosság/gondatlanság) ezekben az esetekben voltaképp nem értelmezhetőek, viszont e „tudati minimum” miatt nem lehet szó a bűnösségen alapuló felelősség áttöréséről.
Mészáros Á. PhD, osztályvezető-helyettes, Büntető Jogtudományok Osztálya, OKRI