A másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel II. rész: Konklúziók

A másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel fogalmának és esetköreinek meghatározását követően elemzés alá kell venni azokat a bűncselekményi tényállásokat, amelyek ilyen feltételt tartalmaznak. Ezek között, némelyek esetében az elméleti alapvetés kidolgozása miatt adott esetben át kellett értékelni a korábbi megállapításokat. ¹

Az öngyilkosságban közreműködés és a másodlagos

büntethetőségi feltétel

Az öngyilkosságban közreműködés kapcsán a másodlagos büntethetőségi feltétel törvénybe iktatása alapvetően az indokoltság kérdését veti fel, ugyanakkor nem lehet eltekinteni annak értelmezési nehézségeitől sem. A formulát egyesek objektív, mások szubjektív ² büntethetőségi feltételnek tekintik. Korábban Györgyi Kálmán hívta fel a figyelmet arra, (amit teljességgel elfogadhatónak lehet tekinteni) hogy az elkövetési magatartások (rábírás, segítségnyújtás) már önmagukban feltételezik, hogy az öngyilkosságot legalább megkíséreljék. ³ Szintén felhívta a figyelmet arra, hogy az öngyilkosság megkísérlése, elkövetése nem az elkövető tudatától független körülmény. ⁴ Tokaji Géza pedig egyenesen kijelentette, hogy az elkövetett vagy megkísérelt öngyilkosságra a szándékosságnak ki kell terjednie. ⁵ Míg Györgyi Kálmán a másodlagos büntethetőségi feltételt magyarázó jellegű kitételnek minősítette és utalt arra, hogy arra praktikus okból van szükség ⁶, Tokaji Géza büntethetőséget kizáró okká transzformálta volna ⁷.

Véleményem szerint nem indokolt a törvény szövegében a másodlagos büntethetőségi feltétel. Kétségtelen, hogy az öngyilkosság nem bűncselekmény, ezért a részességi alakzatok nem alkalmazhatók azzal kapcsolatban, azonban a törvényhozó azzal, hogy (részesi jellegű) sui generis tényállást alkotott, ezt a problémát áthidalta: az öngyilkosságra rábíró vagy az öngyilkossághoz segítséget nyújtó tettese lesz a bűncselekménynek.

A bűncselekmény elkövetési magatartásai a rábírás és a segítségnyújtás, amik egyben a felbujtás és a bűnsegély elkövetési magatartásai is. Értelmezésük ennek megfelelően nem lehet más, mint a részesi alakzatok kapcsán. Az viszont „dogma”, hogy a rábírás csak akkor valósul meg, amennyiben sikeres, azaz amennyiben a rábírt legalább megkísérli elkövetni azt a magatartást, amelyre a rábírás vonatkozott. Ebben a tekintetben közömbös, hogy a rábírással érintett magatartás bűncselekmény-e (lást felbujtás), avagy önmagában nem büntetendő cselekmény (öngyilkosság). A sikertelen rábírás felhívásnak minősíthető, ami alapvetően nem büntetendő sem bűncselekmény, sem öngyilkosság vonatkozásában. [A felbujtás keretein belül a sikertelen rábírás (ami a felbujtás kísérlete) csak akkor büntetendő, ha a felhívással érintett bűncselekmény előkészületét a törvény büntetni rendeli, lévén a sikertelen felbujtás bűncselekmény elkövetésére való felhívásnak minősül. Az öngyilkosságban közreműködés esetén az öngyilkosságra való sikertelen rábírás szintén nem büntetendő cselekmény.]

Egyedüli értelme a büntethetőségi feltételnek akkor lenne, ha az öngyilkosságban közreműködés elkövetési magatartása az öngyilkosságra felhívás, esetleg más, bizonytalanul meghatározott cselekmény (pl. más öngyilkosságában közreműködik) lenne. Erről viszont szó sincs.

Vitathatatlan, hogy indokolatlanul kiterjesztené a büntetőjogi felelősség körét, ha az eredménytelen öngyilkosságra rábírás vagy ahhoz való segítségnyújtás (akár felhívás, akár közreműködés formájában) is bűncselekmény lenne. Viszont mivel a rábírás sikert, azaz eredményességet feltételez, helyesen értelmezve a törvényt, ez a büntethetőségi feltétel nélkül sem következhetne be.

A segítségnyújtással kapcsolatban szintén ez a helyzet. Ez az elkövetési magatartás is csak akkor valósulhat meg, ha az a magatartás, amelyhez a segítségnyújtás történik, legalább megkísérelten bekövetkezik. Az elkövetéshez szükséges vagy azt könnyítő (akár fizikai, akár pszichikai) feltételek biztosítása alapvetően nem büntetendő magatartások sem bűncselekményre, sem öngyilkosságra vonatkozóan. Helyesen értelmezve a törvényt, a büntethetőségi feltétel előírására ebben az esetben sincs semmi szükség. Talán nem véletlen, hogy a szilárd dogmatikai alapokon álló Csemegi-kódex nem követelt meg büntethetőségi feltételt az öngyilkosságban közreműködés büntethetőségéhez. ⁸

Véleményem szerint elegendő lenne a törvényben azt előírni, hogy „Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

A bűncselekmény minősített esete sem problémamentes. Minősített eset lévén, valójában nem lehet szó büntethetőségi feltételről, törvénybe iktatása szintén felesleges. Helyesebb lett volna a minősített esetet akként megfogalmazni, hogy két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követi el.

Az emberölés és a másodlagos büntethetőségi feltétel

Az emberölés speciális esete ⁹ kapcsán előírt másodlagos büntethetőségi feltétel még több problémát vet fel. Az emberölés ezen esetének elkövetési magatartása csupán a rábírás, ami miatt akkor tehető felelőssé az elkövető, ha az öngyilkosságot elkövetik. Ebből az következne, hogy az öngyilkosság megkísérlése esetén a rábíró nem felel büntetőjogilag. Ez azonban nincs így, de a megoldás nem a jogalkotói akarat szerint alakul. A 2012. évi LXII. törvény indokolása szerint az emberölés speciális esetének megvalósulási feltétele, hogy az öngyilkosságot elkövessék; erre azért van szükség, mert a bűncselekmény a halálos eredménnyel válik befejezetté, mivel pedig az emberölés kísérlete büntetendő, a megkísérlési fordulatra nincs szükség.

Itt valójában nem erről van szó, az indokolás nincs tekintettel a kísérlet és a másodlagos büntethetőségi feltétel közötti különbségre, illetve az elkövetési magatartás értelmezésére. Mielőtt ezekre kitérnék, hangsúlyosan meg kell jegyezni, hogy az emberölés alapesete és speciális esetének elkövetési magatartása között lényegi különbség van. Az alapeset nyitott törvényi tényállás, ahol az eredmény (halál) okozásán van a hangsúly, és ez a bűncselekmény elkövethető akár tevéssel, akár mulasztással. Az emberölés speciális esetének elkövetési magatartása ezzel szemben konkrétan meghatározott cselekmény (rábírás), ami csak tevéssel valósítható meg. A két különböző elkövetési magatartásra tekintettel a két alapeset nem keverhető össze, így nem állítható, hogy a speciális eset tekintetében azért nincs szükség a megkísérlési fordulatra, mert az emberölés másik alapesetének a kísérlete büntetendő. Érdemes megjegyezni, hogy az öngyilkosságban közreműködés sem nyitott törvényi tényállás, az elkövetési magatartás az öngyilkosságra rábírás vagy annak elkövetéséhez segítség nyújtása, azaz tevéses magatartások (ez még akkor is igaz, ha kivételesen előfordulhat mulasztásos bűnsegély a részesség értelmezése kapcsán).

Továbbmenve, az tény, hogy amennyiben a rábírás sikeres, és a passzív alany elköveti az öngyilkosságot, az emberölés befejezetten megvalósul. Kérdéses azonban, hogy mi a helyzet akkor, ha bár a rábírás sikeres és eredményes, a passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot? A fő kérdés az, hogy az emberölés speciális esete, és ugyanígy, az öngyilkosságban közreműködés bűncselekménye tekintetében a halál tényállástanilag eredménynek tekinthető-e? Ennek megválaszolása során érdemes előbb az öngyilkosságban közreműködést megvizsgálni, az abból eredő következtetésnek az emberölés speciális esete kapcsán is helytállónak kell lennie.

Ha az öngyilkosságban közreműködés tényállásában a halál (az öngyilkosság mint más önkezű halála) eredmény, akkor nincs értelme másodlagos büntethetőségi feltételként előírni, hogy az öngyilkosságot megkíséreljék vagy elkövessék, mivel az eredménynek a büntetőjogi felelősséghez be kell következnie (befejezett bűncselekményként), illetőleg meg kell „kísérlődnie” (kísérletként).

A tényállásban azonban az öngyilkosság (más önkezű halála) nem eredményként, hanem másodlagos büntethetőségi feltételként nyert külön szabályozást, ebből pedig az következik, hogy a bűncselekmény befejezettségéhez nem szükséges az öngyilkosság befejezett megvalósítása, a bűncselekmény akkor is befejezett, ha az öngyilkosságot megkísérlik. Ezt elismeri a Kúria 3/2013. Büntető jogegységi határozata, amely a halál beálltát a bevégzettség stádiumának tekintve állítja azt, hogy a halál beállta a törvényi tényállás teljességéhez nem feltétlenül szükséges ¹⁰. Nem egészen érthető viszont, hogy ezt a gondolatot az emberölés speciális esetére miért nem ültette át a legfőbb bírói fórum? Ott ugyanis abból indul ki, hogy a törvényi tényállás eredmény-bűncselekmény, befejezettségéhez az szükséges, hogy az öngyilkosság végrehajtása folytán a passzív alany halála bekövetkezzék.

A probléma tehát az, hogy mindkét bűncselekmény közös elkövetési magatartása az öngyilkosságra rábírás, azonban míg az egyik esetben a Kúria a halált (öngyilkosságot) eredménynek tekinti, a másik esetben a bevégzettség stádiumának. A törvényi szabályozásból kitűnően azonban a halál (öngyilkosság) bekövetkezte másodlagos büntethetőségi feltétel.

Valójában, ha a rábírás sikeres ugyan, de a passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot, akkor az a helyzet áll elő, hogy az elkövetési magatartás megvalósul, és egyébként eredményes is (így voltaképp a tényállás befejezetten megvalósul), azonban az elkövető a másodlagos büntethetőségi feltétel miatt mégsem fog emberölés miatt felelősséggel tartozni, mivel ahhoz az öngyilkosság elkövetése szükséges.

Ebben az esetben azonban nem az emberölés kísérletéről van szó, mivel a rábírás teljes egészében megvalósult, sikeres és eredményes volt. Tehát a tettesi cselekmény voltaképp ilyenkor is befejezett, de a törvény értelmében az elkövető nem büntethető, mivel a büntethetőségéhez az kell, hogy az öngyilkosságot elkövessék. Magyarul, az elkövetési magatartás kifejtése esetén a bűncselekmény már akkor befejezett, ha az öngyilkosságot megkísérlik.

Az emberölés speciális esetének valódi kísérlete akkor valósulna meg, ha a rábírás eredménytelen, azaz annak nyomán az öngyilkosjelölt meg sem kísérli az öngyilkosságot. Ez azonban, mivel sikertelen rábírásként felhívásnak minősíthető, voltaképp előkészületi jellegű magatartás. Előkészület miatt azonban nem büntethető az öngyilkosságra felhívó, egyrészt azért, mert a büntetőjogi értelemben vett előkészület szándékos bűncselekményt feltételez, az öngyilkosság viszont nem bűncselekmény; másrészt még ha az öngyilkosság bűncselekmény lenne is, a törvény rendszeréből kiindulva az emberölés büntetendő előkészülete a speciális emberölés esetén az általános alapesethez képest nem kerülhet szóba.

Az öngyilkosság megkísérlése esetén mindezekből láthatóan az emberölés kísérlete (és előkészülete) nem jöhet szóba ¹¹. A megoldást Karsai Krisztina abban látja, hogy amikor az öngyilkosságot a passzív alany csupán megkísérli, az elkövető az öngyilkosságban közreműködés (Btk. 162. §) miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel. ¹² Ez a megoldás, annak ellenére, hogy nincs összhangban a törvényhozó intenciójával, ami emberölés kísérleteként szerette volna értékelni a cselekményt, még mindig elfogadhatóbb, viszont nem maradéktalanul. Az emberölés kísérletének büntetése a befejezett cselekményhez igazodik (még ha van is mód a kísérlet enyhébb megítélésére), ami jelen esetben 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztés. Az öngyilkosságban közreműködés büntetési tétele az eset körülményeitől függően (jelen esetben az életkornak van jelentősége) 1 évtől 5 évig, avagy 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztés. Az emberölés kísérlete és az öngyilkosságban közreműködés büntetési tétele között, mint látható, elég nagy a különbség. Szintén problémás, hogy a büntetőjogi irodalom és gyakorlat a beszámítási képességgel nem rendelkező, illetve a 14 év alatti személy öngyilkosságra bírását emberölésként minősítette/minősíti ¹³, e tényállástól eltérni a „kísérlet” esetén dogmatikailag nem aggálymentesen indokolható csak.

Összegzésként az emelendő ki, hogy másodlagos büntethetőségi feltétel beiktatására az emberölés speciális esete kapcsán sem volt szükség, mivel a rábírás feltételezi az öngyilkosság elkövetését vagy megkísérlését. Az az elgondolás pedig, hogy a megkísérlési fordulatra azért ne lenne szükség, mert az emberölés kísérlete büntetendő, tévedésen alapszik.

A másodlagos büntethetőségi feltétel jellege az emberölés és

az öngyilkosságban közreműködés példáján

A fogalomalkotás során felmerült, hogy a másodlagos büntethetőségi feltétel a cselekmény büntetendőségét, avagy az elkövető büntethetőségét érinti-e, azaz hogy be nem következése esetén a cselekmény nem lesz-e büntetendő, vagy az elkövető nem lesz-e büntethető?

Az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés áttekintését követően egy példával talán megfelelően lehet szemléltetni a problémát, és levonni a konklúziót.

A példa szerint A. rábírja B-t, hogy az bírja rá a 12 éves C-t öngyilkosság el-követésére, és C. ennek hatására az öngyilkosságot megkísérli.

Az bizonyos, hogy C. nem felel semmilyen bűncselekményért, lévén az öngyilkosság nem bűncselekmény.

Még az is bizonyos, hogy B. megvalósítja az emberölés speciális tényállását (ami nem nyitott törvényi tényállás, hanem csak tevéssel elkövethető cselekmény), azonban mégsem tartozik büntetőjogi felelősséggel az emberölés miatt, mivel a büntethetőségi feltétel ezt kizárja (C. az öngyilkosságot nem elkövette, csupán megkísérelte).

Itt viszont több bizonytalansági elem lép közbe.

Ha a büntethetőségi feltétel objektív jellegű, és hiánya a cselekmény büntetendőségét zárja ki, ennek lehet az a következménye, hogy A. nem felelhet emberölésre való felbujtás miatt, mivel hiányzik a büntetendő tettesi alapcselekmény. Már amennyiben a másodlagos büntethetőségi feltétel figyelembe vehető a részességhez szükséges tettesi alapcselekmény vonatkozásában. Bűncselekmény-fogalmi szinten ugyanis a tényállásszerűség, a büntetőjog-ellenesség és a bűnösség fennáll, ami a teljes járulékossági modellt alapul véve megalapozza a megfelelő tettesi alapcselekményt. De ha a másodlagos büntethetőségi feltételt a büntetendőséggel hozzuk összefüggésbe, ez alááshatja a megfelelő (büntetendő) tettesi alapcselekmény létét.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy B. magatartását ebben az esetben – legalábbis a korábban említett jogirodalmi álláspont szerint ¹⁴ – az öngyilkosságban közreműködés tényállása alá kell vonni. Ennek következtében B. öngyilkosságban közreműködés miatt felel. A. büntetőjogi felelősségének megítélésével kapcsolatban azonban számos kérdés vetődik fel. A legfontosabb, hogy A. vajon emberölésre, avagy öngyilkosságban közreműködésre való felbujtás miatt felel-e? A kérdés megválaszolásához kapcsolódik, hogy a büntethetőségi feltétel vajon meghatározhatja-e a tényállásszerűséget (a bűncselekményi minősítést), vajon múlhat-e ezen, hogy a tettesi cselekmény milyen tényállásba fog ütközni?

Helyénvaló az a következmény, hogy ha a 12 éves passzív alany csupán megkísérli az öngyilkosságot, öngyilkosságban közreműködés, ha el is követi, emberölés valósul meg?

A másik oldalról viszont, az emberölés (5) bekezdés szerinti változata nemcsak az emberölés alapesetéhez képest speciális, hanem az öngyilkosságban közreműködéshez képest is. És így, mint speciális bűncselekmény, „leelőzi” az általánost. Legalábbis a tényállásszerűség szintjén. Ebből pedig az következik, hogy ha a tényállásszerűség fennáll, akkor ezt a bűncselekményt kell megállapítani, a büntethetőségi feltételtől függetlenül.

Ha viszont a büntethetőségi feltétel szubjektív jellegű (valóban büntethetőségi feltétel), és hiánya az elkövető büntethetőségét zárja ki, A. emberölésre való felbujtás miatt felel, annak ellenére, hogy a tettes, B. nem tartozik emiatt (az emberölés miatt) büntetőjogi felelősséggel. Ez a megoldás nem mond ellent a részesség járulékosságának, amely tényállásszerű, büntetőjog-ellenes és bűnös alapcselekményt követel meg.

Mindezeket a következő táblázat szemlélteti.

Ha büntethetőségi feltétel:
C.	B.	A.
megkísérli az öngyilkosságot	a speciális emberölés tettese (tényállásszerű+jogellenes+bűnös) DE: nem felelhet emiatt, helyette:	a speciális emberölés felbujtója (van megfelelő tettesi alapcselekmény)
	öngyilkosságban közreműködés!
elköveti az öngyilkosságot	a speciális emberölés tettese	a speciális emberölés felbujtója
Ha büntetendőségi feltétel:
C.	B.	A.
megkísérli az öngyilkosságot	az emberölés nem büntetendő cselekmény, ezért:	nem lehet emberölés felbujtója, mert az emberölés nem büntetendő, így nem megfelelő tettesi alapcselekmény, ezért:
	az öngyilkosságban közreműködés tettese	öngyilkosságban közreműködés felbujtója
elköveti az öngyilkosságot	a speciális emberölés tettese	a speciális emberölés felbujtója
Ha tényállási elem:
C.	B.	A.
megkísérli az öngyilkosságot	az emberölés nem tényállásszerű, így nem bűncselekmény, ezért:	nem lehet az emberölés felbujtója, mert az emberölés nem bűncselekmény, mivel nem tényállásszerű, így nem megfelelő tettesi alapcselekmény, ezért:
	az öngyilkosságban közreműködés tettese	öngyilkosságban közreműködés felbujtója
elköveti az öngyilkosságot	a speciális emberölés tettese	a speciális emberölés felbujtója

Rengeteg bizonytalanságot és ellentmondást szüntetne meg, ha a törvény az emberölés kapcsán azt írná elő, hogy „Aki tizennegyedik életévét be nem töltött, vagy beszámítási képességgel nem rendelkező személyt ¹⁵ öngyilkosságra rábír, vagy annak elkövetéséhez segítséget nyújt, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

Az emberrablás feljelentésének elmulasztása

Az emberrablás feljelentésének elmulasztása különleges abban az értelemben, hogy mulasztásos elkövetési magatartáshoz fűz büntethetőségi feltételt, ami az alapbűncselekmény meghatározott stádiumára vonatkozik. A tényállás annak a cselekményét rendeli büntetni, aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás elkövetése készül, és erről az érintett személyt vagy a hatóságot, mihelyt teheti, nem tájékoztatja. A büntetőjogi felelősség feltétele, hogy az emberrablást megkíséreljék vagy elkövessék (Btk. 191. §). Mivel az emberrablás feljelentésének elmulasztása tiszta mulasztásos bűncselekmény, ennek a kísérlete fogalmilag kizárt.

Meg kell azonban említeni, hogy ha valaki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás készül, ez az elkövető tudatától nem független, legfeljebb az akaratától lehet az. A büntetőjogi felelősség éppen a tudomáson alapul. Felelősségének beállta azonban adott esetben meglehetősen bizonytalan: az, hogy az emberrablók mikor lépnek a tényállás keretei közé, a feljelentést elmulasztó cselekvőségén kívül áll, így az is, hogy felelőssé lesz-e egyáltalán tehető, és ha igen, mikor? Az bizonyos, hogy amennyiben az elkövető hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás elkövetése készül, addig a pillanatig, amíg az emberrablást nem kísérlik meg, mulasztása ellenére nem tartozik felelősséggel. A felelősségi szabályokat a következők szerint lehet összefoglalni:

1. Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, és azt időben jelenti, ami miatt az emberrablás meghiúsul, nem tartozik felelősséggel, az emberrablók azonban az előkészület miatt felelnek.
2. Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, azonban a készülő emberrablás más okból lelepleződik, a mulasztó bár megvalósítja a tényállást, mégsem tartozik felelősséggel, az emberrablók azonban az előkészület miatt felelnek.
3. Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben és emiatt az emberrablást megkísérlik (pl. túszul ejtik a passzív alanyt, de a követelést még nem közlik) vagy befejezetten valósítják meg, a mulasztó megvalósítja a tényállást és büntethető is lesz miatta, az emberrablók pedig az eset körülményeihez képest felelnek kísérlet vagy befejezett bűncselekmény miatt.
4. Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, viszont az emberrablók a készülő emberrablás folytatásától önként elállnak (az előkészülettől önként visszalépnek), sem a mulasztó, sem az emberrabló nem felel emberrablás miatt (az utóbbiak legfeljebb a maradék-bűncselekményért tehetők felelőssé).
5. Ha valaki megtudja, hogy emberrablás elkövetése készül, de azt nem jelenti időben, és emiatt az emberrablást megkísérlik ugyan, de az emberrablók a kísérlettől önkéntesen visszalépnek, a mulasztó felel a feljelentés elmulasztása miatt, annak ellenére, hogy az emberrablók az emberrablás kísérlete miatt nem büntethetők (legfeljebb a maradék-bűncselekményért tehetők felelőssé).
6. Ha valaki megkísérelt vagy befejezett emberrablásról szerez tudomást, nem köteles azt jelenteni, így ha azt nem jelenti időben, nem követ el bűncselekményt, az emberrablók pedig az eset körülményeihez képest felelnek kísérlet vagy befejezett bűncselekmény miatt.

Táblázatba foglalva mindezt:

Eset	Magatartás	Történés	A.	B.
A. megtudja, hogy készül	jelenti	emiatt meghiúsul	nem felel	előkészület
A. megtudja, hogy készül	nem jelenti	más okból lelepleződik	nem felel	előkészület
A. megtudja, hogy készül	nem jelenti	megvalósul (befejezett vagy kísérlet)	felel	felel
A. megtudja, hogy készül	nem jelenti	B. eláll az előkészülettől	nem felel	nem felel (maximum maradék-bűncselekmény)
A. megtudja, hogy készül	nem jelenti	B. eláll a kísérlettől	felel	nem felel (maximum maradék-bűncselekmény)
A. megtudja, hogy már megkísérelték	nem jelenti	kísérlet	nem felel	felel

Aggályosnak két esetet lehet tekinteni. Az egyik, amikor a mulasztó annak ellenére felelőssé tehető, hogy az emberrabló a kísérlettől önként visszalép. A másik, hogy vajon a mulasztó felelőssé tehető-e, ha nem a mulasztása miatt kísérlik meg vagy fejezik be az emberrablók a cselekményüket? Azaz, ha a feljelentés elmulasztása voltaképp nem (előmozdító) oka az emberrablásnak. Ha a mulasztást gondolatban elhagynánk, és az emberrablás mégis megvalósulna, a conditio sine qua non formula (és így az arra épülő okozatossági teóriák) alapján nem állapítható meg az okozati összefüggés.

A csődbűncselekmény

A csődbűncselekmény esetén szabályozott büntethetőségi feltétel más jellegű, mint az eddig említettek. A szakirodalom szerint mindaddig, amíg az eredmény, azaz a hitelező vagy a hitelezők kielégítésének részben vagy egészben történő meghiúsítása nem következik be, a bűntett kísérlete állapítható meg. ¹⁶ A bűncselekmény miatti büntetőjogi felelősség feltétele azonban az objektív büntethetőségi feltétel megvalósulása, ennek hiányában még teljes tényállásszerűség esetén sem lehet megindítani a büntetőeljárást ¹⁷.

A különbség az eddig tárgyalt esetektől abban ragadható meg, hogy míg az emberölésnél, az öngyilkosságban közreműködésnél és az emberrablás feljelentésének elmulasztásánál e bűncselekmények befejezett tettesi magatartásához fűz a törvény büntethetőségi feltételt, és a rábírt személy, illetve az emberrabló cselekményének a stádiuma számít a büntetőjogi felelősség megállapítása kapcsán, addig a csődbűncselekmény kísérlete esetén is lehet szerepe a büntethetőségi feltételnek (sőt szükséges is a bekövetkezése).

A nem valódi büntethetőségi feltételek

Mint ahogy arra korábban utaltam, létezik néhány olyan esetkör, amely valójában nem tekinthető másodlagos büntethetőségi feltételnek, már csak azért sem, mert nem az alaptényállással áll összefüggésben, azonban korábban objektív büntethetőségi feltételnek tekintették, és – ami talán fontosabb – valódi dogmatikai problémát jelent.

A segítségnyújtás halált okozó elmulasztása

Békés Imre az objektív büntethetőségi feltételek tárgyalása során első példaként a segítségnyújtás elmulasztásának azon minősített esetét említette, amikor a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna. Békés szerint arra a körülményre, hogy a segítségnyújtás a sértett életét megmenthette volna, az elkövető bűnösségének nem kell kiterjednie. A halált az elkövető azon mulasztása okozza, hogy nem nyújtott segítséget a sértettnek. Ha a halált ebben az esetben eredménynek tekintenénk, arra az elkövető bűnösségének ki kellene terjednie, amiből az következik, hogy a halált előre lehetett, és előre kellett volna látnia. A halál azonban ebben az esetben nem eredményként viselkedik, az elkövető terhére annak ellenére hatályosul, hogy nem látta előre, nem tudta és nem is tudhatta, hogy az elmulasztott segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. ¹⁸

Békés Imre gondolatai a segítségnyújtás elmulasztásának halált okozó minősített esetével kapcsolatban ¹⁹ mindenképpen elgondolkodtatóak. Békés érvelése szerint a minősített eset azért nem lehet eredmény, mert arra a bűnösségnek ki kellene terjednie, ami a jelen esetben nem valósulhat meg, mivel ennek feltétele az lenne, hogy a halált előre lehetett és előre kellett volna látni. Békés ezért ezt objektív büntethetőségi feltételnek tekintette.

Véleményem szerint a minősített esetet egyben (egységében) kell értelmezni, nem bontható ketté a halál bekövetkezésére – ami egyébként tényállástani értelemben eredmény lenne – és arra, hogy a sértett életét a segítségnyújtás megmenthette volna, hanem a minősített eset jogi jellegét egységben kell megítélni. A minősített eset ily módon nem eredmény. Ha eredmény lenne, arra elegendő lenne az elkövető gondatlanságának kiterjednie (szándéka nem terjedhet ki a halál okozására, mert akkor a cselekmény szándékos emberölésnek minősülne). A tudatos gondatlanság azonban feltételezi a cselekmény következményeinek az előrelátását, azaz az elkövetőnek előre kellett volna látnia a halált, valójában azonban nem látta előre, hogy a segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. Hanyag gondatlanság esetében azt kellene az elkövető terhére róni, hogy azért nem látta előre azt, hogy a segítségnyújtása a sértett életét megmenthette volna, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. A jelen esetben viszont a halál bekövetkeztét senki nem láthatta előre, és ha nem lehetett előre látni, akkor nem lehet megkövetelni annak a tudomásnak a lehetőségét, hogy a segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné. Amennyiben viszont a minősített esetet nem eredménynek tekintjük, hanem ún. egyéb objektív ismérvnek, az emiatti felelősség szabály szerint szándékos bűnösséget követel meg. Ez a halál okozása tekintetében eleve kizárt, illetőleg azért is, mert voltaképp a tudati oldal – a tudatos gondatlanságnál említett okok miatt – hiányzik.

Valójában másodlagos büntethetőségi feltételnek sem tekinthető, mert nem az alaptényállás viszonylatában értelmezendő, azaz nem a büntethetőség feltétele, hanem a cselekmény mikénti minősülésének.

Mindezek alapján nem marad más következtetés, minthogy a segítségnyújtás halált okozó minősített esete – mivel hiányzik a tudati oldal minimuma, illetve az előreláthatóság lehetősége – voltaképp objektív felelősséget keletkeztet.

Halált okozó testi sértés

Korábban, a Csemegi-kódex hatálya idején a halált okozó testi sértést is objektív büntethetőségi feltételként értelmezték, annak okán, hogy e bűncselekmény megállapításához elegendő volt a szándékos súlyos testi sértés, és az annak okozataként bekövetkező halál. Mivel a törvény nem kívánta meg a halálos eredményre kiterjedő bűnösséget, tehát a halálos következmény előre látását, így voltaképp a halál ebben az esetben sem az eredmény, hanem az objektív büntethetőségi feltétel jogi sorsát osztotta. ²⁰

Az 1961. évi V. törvény hatálybalépése óta a halálos eredmény miatti felelősséghez az elkövető gondatlansága szükséges, így sem objektív felelősségről, sem objektív (másodlagos) büntethetőségi feltételről nincs szó.

Súlyos testi sértés

Nem sokkal a szocialista Btk. hatálybalépését követően Györgyi Kálmán felhívta a figyelmet arra, hogy a testi sértés tényállása kapcsán régóta vitatott a gyógytartamnak mint minősítő körülménynek a problémája. ²¹ Nevezetesen, hogy a súlyos testi sértés a könnyű testi sértés minősített esete-e avagy külön alaptényállás, és ezzel összefüggésben a gyógytartam a törvényben objektív büntethetőségi feltétel-e? Ebben a kérdésben vitába szállt Horváth Tiborral, aki szerint a gyógytartam a testi sértésnél objektív büntethetőségi feltétel, mivel a súlyosabb eredményért való felelősség szabálya itt nem alkalmazható, lévén a súlyos testi sértés nem minősített esete a testi sértésnek, hanem a könnyű testi sértés mellett a testi sértés másik alapesete. ²² Ezzel szemben Györgyi Kálmán álláspontja szerint a törvény mindig minősített esetet határoz meg, ha „azonos elkövetési magatartás különböző súlyos következményeihez igazítja a büntetési tételt” ²³. Mindennek következménye, hogy a súlyos testi sértés a testi sértés (egyik) minősített esete. Mivel ez – a nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy betegség – büntetőjogi értelemben vett eredmény, alkalmazni kell rá a súlyosabb eredményért való felelősség szabályát. Ebből következően a sérülés vagy betegség gyógytartama nem objektív büntethetőségi feltétel.

Györgyi Kálmán mindezen túl felhívta a figyelmet egy dogmatikai problémára. Ismertetése szerint Horváth Tibor azzal is érvelt a gyógytartam objektív büntethetőségi feltételkénti kezelése mellett, hogy amennyiben minősítő eredmény lenne, arra elegendő lenne kiterjedni a gondatlanságnak, a gondatlan bűncselekmény kísérlete viszont kizárt, ez pedig szűkre szabná a súlyos testi sértés kísérletének esetkörét. ²⁴ Györgyi Kálmán ezzel szemben azt hozta fel, hogy „[a]z a tény, hogy a gyógytartam tekintetében elegendő az elkövető gondatlansága, nem jelenti sem azt, hogy ezután kizárt az, hogy valaki súlyos sérülés okozására irányuló szándékkal kövesse el a bűntettet (tehát a testi sértés nem lesz fogalmilag vegyes bűnösségű bűncselekmény!), még kevésbé azt, hogy valaki ezt megkísérelje. Abban az esetben viszont, ha objektív büntethetőségi feltételnek tekintjük a gyógytartamot, a súlyos testi sértés kísérletét valóban nem lehetne megállapítani, mert az objektív büntethetőségi feltétel tekintetében a kísérlet fogalmilag kizárt. Vagy olyan visszás következtetésre jutnánk, hogy súlyos testi sértés kísérlete esetén a szándéknak át kell fognia a célba vett sérülés súlyosságát, befejezett bűntett esetén pedig ettől eltekintünk” ²⁵.

Az említett és idézett gondolatok több mint ötven éve fogalmazódtak meg. A probléma azonban mind a mai napig aktuális. Bár a 2012. évi C. törvény próbálta „rendbe tenni” a testi sértés alap- és minősített eseteit – miniszteri indokolása egyenesen kijelenti, hogy mind a könnyű, mind a súlyos testi sértés tényállása alapesetet képez ²⁶ –, Belovics Ervin továbbra is azt az álláspontját tartja fenn, hogy mindennek ellenére a törvény változatlanul a szándékos testi sértés egyetlen alapesetét fogalmazza meg, mégpedig a könnyű testi sértést, a további testi sértések a minősített eseteket hozzák létre ²⁷.

Véleményem szerint a helyes értelmezés az, amelyik – összhangban a hatályos törvénnyel, ami a korábban is helyesnek tarható álláspontot szentesítette – a testi sértés két alapesetét különbözteti meg. A súlyos testi sértés kapcsán így nincs szó sem objektív (másodlagos) büntethetőségi feltételről, és nincs probléma a minősítő eredmény tekintetében sem.

A hamis vád

A hamis vád minősített esetei az 1961. évi V. törvényben másként szerepeltek, mint az azt követő Btk.-ákban, és voltaképp az alapügy tárgyát képező bűncselekmény büntetési tételei alapozták meg a súlyosabb minősítést. ²⁸ Mint ahogy arra Györgyi Kálmán utalt, korábban e körülményeket Földvári József objektív büntethetőségi feltételként értelmezte, Györgyi Kálmán viszont tagadta ezek objektív büntethetőségi feltétel voltát. ²⁹ Az 1978. évi IV. törvény a minősítési rendszert megváltoztatta, és innentől kezdve az alapozta meg a súlyosabb elbírálást, ha a hamis vád alapján büntetőeljárás indult, illetve ha az alapján a vádlottat elítélték [233. § (2)–(3) bek.]. A 2012. évi C. törvény mindezt azzal az esettel egészítette ki, ha a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti [Btk. 268. § (3) bek. b) pont].

Tokaji Géza a törvényi változásokra utalva hívta fel a figyelmet arra, hogy a normatív tényállási elemekkel kapcsolatos szándék problémája továbbra is fennáll. Ennek alapját nem a minősített esetek megfogalmazásában látta (azokat Tokaji minősítő körülményt képező eredménynek tekintette, amire elegendő a gondatlanságnak kiterjednie), hanem abban, hogy súlyosabban büntetendő a hamis vád, ha az bűncselekményre, mintha csupán szabálysértésre vagy fegyelmi vétségre vonatkozik. ³⁰ Tokaji példája szerint ha valaki a haragosát a szabálysértési hatóság előtt azzal vádolja hamisan, hogy az egy fóliasátorból ellopott 500 forint értéket, anélkül, hogy tudná, a bírói gyakorlat a fóliasátras lopást „helyiségnek” tekinti, azt sem tudja, hogy haragosát nem szabálysértéssel, hanem bűncselekménnyel vádolja. Ilyen esetben „[ny]ilvánvaló, hogy az elkövető a vádja ténybeli alapjával ebben az esetben is tisztában volt, s az annak megfelelő életbeli helyzet társadalmi jelentőségét is hozzávetőleg ismerte” ³¹. Egyetértett ezért Györgyi Kálmánnal abban, hogy „már csak a normatív tényállási elemekre vonatkozó szándék dogmatikai kezelése alapján sem beszélhetünk a hamis vád körében objektív büntethetőségi feltételről. Ugyanakkor a példánk azt a gyanúnkat támasztja alá, hogy a normatív tényállási elemeket átfogó szándéknak olykor némi objektív színezete is lehet azáltal, hogy az elkövető a cselekmény társadalomra veszélyességének a valódi fokában anélkül téved, hogy ez a javára lenne írható” ³².

Napjainkban a hamis vád minősített eseteivel kapcsolatos bűnösségi követelmény változatos képet mutat.

A szegedi büntetőjogi iskola tankönyvei eltérően vélekednek a kérdésről. Egy korábbi tankönyvben Maráz Vilmosné a hamis vád minősített eseteit az elkövető tudatától független, objektív büntethetőségi feltételnek tekintette. ³³ A legújabb tankönyvben Karsai Krisztina kettébontja a minősített eseteket és a büntetőeljárás megindulását, illetve a vádlott elítélését tényállástanilag eredménynek minősítve a Btk. 9. §-ának alkalmazását veszi alapul; az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésével való hamis vádolásról ettől elkülönítve állítja azt, hogy arra nem alkalmazható a Btk. 9. §-a; a minősített eset megállapításához annak tudatát tartja elegendőnek, hogy a hamis vád a legsúlyosabb társadalmi megítélésű bűncselekmények egyikére vonatkozik. ³⁴ Hasonlóan vélekedik a kérdésről Mezőlaki Erik. ³⁵

Kőhalmi László a Btk. kommentárjában a hamis vád minősített esetei tekintetében szándékos bűnösséget követel meg. ³⁶

Véleményem szerint a minősített esetek tényállástani értelemben nem tekinthetők eredménynek. A minősítő körülmények nem okoznak materiális sérelmet úgy, mint például a testi sérülés vagy a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés, és nem is veszélyeztető jellegű körülmények. A büntetőeljárás indulása és a vádlott elítélése a hamis vád következménye, az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetettség pedig egy objektív tény. Amennyiben a minősítő körülmények nem eredmények, hanem ún. egyéb objektív ismérvek, a miattuk való felelősség feltétele a rájuk kiterjedő szándék. Hogy ez miként alakul az egyes minősített esetek kapcsán, a következőkben fogjuk látni. A továbbiakban azonban – jellegükre tekintettel – érdemes külön kezelni az első kettő és a harmadik esetet.

Az első két minősített eset (a büntetőeljárás megindulása, a vádlott elítélése) tekintetében bizonyos egyrészt az, hogy azok nem függetlenek az elkövető tudatától, másrészt hogy bekövetkezésük az elkövető hatáskörén kívül áll. Ez alatt azt értem, hogy a hamis vádolást követően már nem az elkövetőn múlik, hogy indul-e és ha igen, mikor büntetőeljárás, illetve történik-e vádemelés és azt követően születik-e elmarasztaló ítélet. (Azt azért zárójelben érdemes megjegyezni, hogy egy ideálisan működő igazságszolgáltatási rendszerben egy feljelentést nem feltétlenül és automatikusan kell büntetőeljárásnak követnie. Erre adott esetben a hamisan vádoló is hivatkozhat.) Nem függetlenek az elkövető tudatától, mert annak lehetőségét, hogy a hamis vádolás következtében büntetőeljárás indulhat, esetleg annak nyomán el is ítélhetik a vádlottat, előre kell látnia az elkövetőnek. Ráadásul, a tipikus az egyenes szándékkal elkövetett (alapeseti) hamis vád, az elkövető célja éppen az, hogy a megvádolt személy büntetőjogi felelősségét megállapítsák. A helyzetet színezi azonban, hogy mivel a szándékos hamis vádnál az elkövető tisztában van azzal, hogy a vád hamis, arról is tudomással kell bírnia, hogy nem feltétlenül fog eljárás indulni, avagy a vádlottat felmentik. Mindennek a következménye az, hogy az eljárás megindulásában, illetve az elítélésben teljesen biztos nem lehet, ezek bekövetkezését reálisan lehetségesnek tartja, az érzelmi viszonyulása a kívánás és a belenyugvás lehet (egyenes, illetve eshetőleges szándék). Viszont nem kizárt az azzal való védekezés, hogy az elkövető, bár reálisan lehetségesnek tartotta az eljárás megindulását vagy az elítélést, e súlyosabb következmények elmaradásában könnyelműen bizakodott, aminek reális alapját épp a vád hamisságáról való tudomás alapozza meg. Ez esetben tudatos gondatlanság a bűnösségi alakzat. Mivel viszont a minősítő körülmények nem eredmények, a felelősség megállapításához a gondatlanság nem elegendő.

A harmadik minősítő körülmény (az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésével való hamis vádolás) szintén nem független az elkövető tudatától. Ebben az esetben az elkövetőnek arról kell tudnia, hogy különösen súlyos bűncselekménnyel vádol hamisan. Ez esetben azonban pusztán a tudomás nem eredményez bűnösséget, ahhoz a megfelelő pszichés viszonyulás is szükséges lenne. Itt azonban a minősített esetet jelentő tény nem következménye az elkövető cselekményének, ezért a kívánás, a belenyugvás, a könnyelmű bizakodás valójában értelmezhetetlen.

Összességében az állapítható meg, hogy a hamis vád minősítő körülményeihez kapcsolódó bűnösségi követelmény korántsem problémamentes. Ezzel kapcsolatban kicsit magasabb nézőpontból érdemes azt megemlíteni, hogy a minősítő körülmény a bűnösségi követelményt alapul vevő csoportosítás szerint eredmény, ún. egyéb objektív ismérv, illetve egyéb szubjektív ismérv lehet. Az egyéb objektív ismérv alá tartozó minősítő körülmények nem sorolhatóak be kivétel nélkül a tényállási elemek közé. Emiatt válik szükségessé a tényállási elemektől elkülönült tárgyalásuk. Az ezek miatti büntetőjogi felelősség feltétele a körülményről, avagy a körülmény bekövetkezésének lehetőségéről való tudomás. A bűnösségi alakzatok (szándékosság/gondatlanság) ezekben az esetekben voltaképp nem értelmezhetőek, viszont e „tudati minimum” miatt nem lehet szó a bűnösségen alapuló felelősség áttöréséről.

Összegzés

A büntető törvénykönyv különös része egyes bűncselekmények megfogalmazásakor olyan feltételeket támaszt a büntetőjogi felelősséget érintően, amelyek nem sorolhatók be a tényállási elemek (az általános törvényi tényállás elemei) körébe. Ilyen például, hogy az öngyilkosságra mást rábíró csak akkor tartozik felelősséggel, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik; a kényszerítés akkor írható az elkövető terhére, ha más bűncselekmény nem valósul meg. Más esetekben a felelősséget moduláló körülmények nem sorolhatók be az általános törvényi tényállás elemei közé. Így például, ha a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek az elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti. Az ilyen körülmények közös jellemzője, hogy bár a bűncselekmény törvényi tényállásában (annak alap, minősített, hipotetikusan privilegizált szintjén) szerepelnek, azonban bűncselekménytani értelemben nem tekinthetők az általános törvényi tényállás elemeinek. Ezeket lehet voltaképp „tényálláson kívüli tényállási elemeknek” nevezni. Ebbe a körbe sorolta a tanulmány a büntethetőség anyagi jogi előfeltételét (objektív büntethetőségi feltétel), a szubszidiaritási záradékot, illetve a minősítő körülményként szereplő ún. egyéb objektív ismérvet. Ezek közül a dolgozat az objektív büntethetőségi feltétellel, annak fogalmi meghatározásával és esetköreinek áttekintésével foglalkozott, illetve elemezte azokat a bűncselekményi tényállásokat, amelyek ilyen feltételt tartalmaznak. A fogalomalkotás eredménye terminológiai újítással is járt, helyesebbnek tűnik ugyanis a „másodlagos büntethetőségi feltétel” elnevezés. Ennek főbb jellemzője, hogy:

1. kívül áll a bűncselekmény fogalmán;
2. nem tényállási elem, még ha a törvényi tényállás kapcsán szabályozza is a törvény; ugyanakkor
3. a büntethetőség anyagi jogi feltétele; azaz
4. a büntetőjogi felelősség elengedhetetlen feltétele;
5. büntethetőségi feltétel lévén csak az alaptényállás viszonylatában értelmezhető, minősített esetként (a felelősség modulációja révén) nem;
6. objektivitása erősen megkérdőjelezhető, mivel nem függetleníthető az elkövető tudomásától;
7. éppen ezért nem eredményez objektív büntetőjogi felelősséget.

Az egyes tényállások áttekintésének eredménye, hogy több esetben, így az emberölés speciális esete és az öngyilkosságban közreműködés kapcsán átgondolandó lenne a másodlagos büntethetőségi feltétel törvénybe iktatása. A jelenlegi megoldás az indokoltság kérdésén túl súlyos értelmezési kérdéseket vet fel. Az emberrablás feljelentésének elmulasztása és a csődbűncselekmény esetén különösebb dogmatikai problémákat nem okoznak a büntethetőségi feltételek, alternatív szabályozási megoldásként elvileg felmerülhet a büntethetőségi akadállyá transzformálásuk, bár nem biztos, hogy ezzel sokat nyerne a jogalkalmazás és a jogdogmatika.

A hamis vád minősített eseteit korábban az objektív büntethetőségi feltételekkel hozták összefüggésbe, ezért szükséges volt megvizsgálni e bűncselekményi tényállást is. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy itt valójában más jellegű probléma merül fel: a minősítő körülményért való felelősség kérdése. A hamis vád minősítő körülményeihez kapcsolódó bűnösségi feltétel meghatározása kapcsán onnan érdemes kiindulni, hogy a minősítő körülmény a bűnösségi követelményt alapul vevő csoportosítás szerint eredmény, ún. egyéb objektív ismérv, illetve egyéb szubjektív ismérv lehet. Az egyéb objektív ismérv alá tartozó minősítő körülmények nem sorolhatóak be kivétel nélkül a tényállási elemek közé. Emiatt válik szükségessé a tényállási elemektől elkülönült tárgyalásuk. Az ezek miatti büntetőjogi felelősség feltétele a körülményről, avagy a körülmény bekövetkezésének lehetőségéről való tudomás. A bűnösségi alakzatok (szándékosság/gondatlanság) ezekben az esetekben voltaképp nem értelmezhetőek, viszont e „tudati minimum” miatt nem lehet szó a bűnösségen alapuló felelősség áttöréséről.

Mészáros Á. PhD, osztályvezető-helyettes, Büntető Jogtudományok Osztálya, OKRI