Könyvismertetés Domokos Andrea – Papp Petra – Wiedemann János: Jogesetek a büntetőjog köréből című jogesettárról
2020 szeptemberében jelent meg Domokos Andrea – Papp Petra – Wiedemann János: Jogesetek a büntetőjog köréből című jogesettára a Patrocinium Kft. kiadásában és a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Bűnügyi Tudományok Intézetének vezetője és oktatóinak mint a jogesettár szerzőinek gondozásában.
A szerzők az előszó keretei között jelölik meg a jogesettár kettős célját azzal, hogy azt a büntetőjog általános és különös részi tanulmányok, illetve a büntetőjogi záróvizsgára felkészülés segédleteként ajánlják a hallgatók számára.
Érdemes e körben a szerzők célját meghatározó oktatási módszer jelentőségére röviden kitérnünk. Finkey Ferenc koronaügyész, aki nemcsak kiváló jogtudós, jogalkalmazó, hanem a büntetőjog tudományának kiemelkedő oktatói alakja is volt, határozattan foglalt állást amellett, hogy a jogászképzés reformja érdekében az egyetemi oktatás hatékonyságának fokozására van szükség. Finkey ennek eszközei között tartotta számon a jogászképzés gyakorlatiasabbá tételét is, hiszen úgy vélte, hogy az egyetemi oktatás túlságosan dogmatizáló, ezért a szisztematikus módszert oly módon kell kiegészíteni, hogy annak eredményeként a gyakorlati jogi pályára lépők kellően mély elméleti és gyakorlati ismeretekkel felvértezve láthassák majd el feladataikat.1 A fogalomkultusszal szakítva vallotta, hogy a jogtudomány a jogszabályok és a jogesetek tudománya, ezért már a saját oktatási tevékenysége során sürgette egy gyakorlati joganyag-gyűjtemény kialakítását, amelyet hazánkban 1912–1913-ban Finkey tanártársaival karöltve alkotott meg Kolozsváron.2
A rövid kitekintő pontosan rámutat a most megjelent jogesettár jelentőségére, nevezetesen a szemléltető módszeren alapuló oktatás fontosságára, amelyet a minőségi jogászképzés egyik alapkövének tekinthetünk. Az elméleti és gyakorlati oktatás szintézise biztosíthatja a jövőben, hogy távolabbi aspektusból nézve az egyetemi oktatás a joghallgatókat a gyakorlati jogászi pályára készítse fel, közelebbről tekintve pedig az egyéni felkészülésben, valamint a szemináriumok, illetve előadások tartásában nyújtson segítséget.
A szerzők mindezeknek figyelembevételével a kötet összeállításakor olyan jogeseteket válogattak össze, amelyek a közelmúlt egyes magyar büntetőügyeit dolgozzák fel; valamennyi megtalálható a Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett anonimizált határozatok, bizonyos elvi bírósági határozatok, illetve elvi bírósági döntések között, így az egyes jogi megoldások és okfejtések összevethetők a bírósági jogalkalmazás gyakorlatával.
A jogesettár jól tagolt, könnyen átlátható, az egyes jogesetek a Btk. szerinti fejezetek alapján kerülnek bemutatásra, ami a minősítés tekintetében orientálja és segíti az olvasót. A jogesettár külön érdeme emellett, hogy a jogesetek Btk. fejezetei szerinti rendezettsége nem eredményez töredezettséget vagy a minősítés tekintetében merevséget, hiszen a történeti tényállások bizonyos esetekben bűnhalmazat megállapítására vagy első olvasatra többféle minősítés megállapítására is alkalmasnak mutatkozhatnak. A jogesettár ezen jellemzője ösztönzi a komplex büntetőjogi gondolkodás elsajátítását és gyakorlását, de előrevetíti a büntető jogegységi határozatok ismeretének szükségességét, valamint a magabiztos dogmatikai ismeretek igényét egyaránt. Nem utolsó sorban ez a megoldás a gyakorlatorientáltságot éppúgy erősíti, hiszen a jogalkalmazás során is gyakorta megtörténik, hogy az elkövető nemcsak egy Btk. szerinti fejezetben szabályozott bűncselekmény különös részi törvényi tényállását meríti ki jogellenes cselekményével, vagy csak a büntetendő cselekmény körülményeinek alapos vizsgálatával kerülhet sor a helyes minősítésre.
A szerzők a Btk. azon 23 fejezetét vették alapul, amelyeknek következetes ismerete a bennük szabályozott különös részi törvényi tényállásokkal együttesen a büntetőjogi tanulmányok során elvárt, ekképpen a teljesség igénye nélkül megjelennek jogesetek például a Btk. XV. fejezete (az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények); a Btk. XX. fejezete (a gyermekek érdekét sértő és a család elleni bűncselekmények); a Btk. XXII. fejezete (a közlekedési bűncselekmények); a Btk. XL. fejezete (pénzmosás); vagy a Btk. XLI. fejezete (a gazdálkodás rendjét sértő bűncselekmények) köréből.
A jogesettárban megjelenő jogesetek több esetben utalnak valamely a jogalkalmazásban felmerülő tendenciára vagy minősítési problémára, jogszabályt érintő változásokra, illetve az adott bűncselekménytípus minősítése során figyelembe veendő körülményekre: a Btk. XV. fejezetét érintő jogesetek némelyike a 3/2013. BJE nyomán felhívja a figyelmet az elkövető tudattartalma és szándéka irányának elvi jelentőségére az élet, testi épség és egészség elleni bűncselekmények helyes minősítése során. Ugyancsak egy konkrét jogeset mutat rá arra is, hogy egy gyermek szándékos éheztetése kimeríti a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettét. Szintén az e fejezeten belül bemutatásra kerülő jogesetek a 4/2013. BJE jogos védelemre vonatkozó rendelkezéseit érintően világítanak rá a jogos védelem mint büntethetőséget kizáró ok alkalmazásának gyakorlatban felmerülő kihívásaira.
A Btk. XVII. fejezetében szabályozott gyógyszerhamisítás tényállása 2019. január 1. napján került be a Btk. egészséget veszélyeztető bűncselekményeket összefoglaló fejezetébe, amelynek elhatárolása az egészségügyi termék hamisítása tényállásától okozhat minősítési nehézségeket.
A Btk. XVIII. fejezetében szabályozott emberkereskedelem és kényszermunka 2020. július 1. napjától egy tényállás keretében nyer szabályozást, így a vonatkozó jogesetek vizsgálatakor az olvasónak már erre is figyelemmel kell lennie a minősítés során.
A Btk. XX. fejezetébe tartozó bűncselekményeket bemutató jogesetek többek között rávilágítanak arra, hogy a kapcsolati erőszak tényállási elemei a gyakorlatban miként jelenthetnek meg, vagy hogy a zaklatás bűncselekménye folytatólagosan milyen módon követhető el.
A Btk. XL. fejezetében szabályozott pénzmosás és az ahhoz kapcsolódó elkövetési magatartások napjaink szervezett bűnözésének központi kérdéskörévé váltak, a hatékonyabb bűnüldözés érdekében – egyes rendelkezések kivételével – 2017. június 26. napján hatályba lépett az új Pmt., vagyis a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 2017. évi LIII. törvény, amelyet a választott jogesetek is tükrözni kívánnak.
Mindent figyelembe véve a szerzők által összeállított jogesettár időtállónak mondható, az egy esetleges jogszabályváltozás esetén is alkalmazható marad és elősegíti, hogy a büntetőjogi alapfogalmak és a jogalkalmazási ismeretek – konkrét bűncselekmények leírásán keresztül – elsajátíthatók legyenek.
Az ismertetett jogesettár egy olyan hiánypótló alkotás, amely a legújabb jogalkalmazási tendenciákat és jogszabályváltozásokat is figyelembe veszi, ezért nemcsak a jogi egyetemek hallgatóinak nyújthat segítséget a tantárgyi követelmények és a sikeres záróvizsga teljesítéséhez, hanem a szakvizsgára készülés során is ajánlatos lehet forgatni.
Havasi Sára, ügyészségi fogalmazó, Budapesti VI. és VII. Kerületi Ügyészség; doktorandusz hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola
Education instead of retaliation Thoughts on the aim of imposition of a sentence against juvenile offenders
Juvenile is a person who has reached the age of twelve at the time of the commission of the crime but has not reached – eighteen.1 The primary aim of the imposition of a sentence or measure adopted is to help the minor improve themselves and let them become an useful member of society. In this regard punishment or measures must be determined with the minor’s education and protection in mind.2 It is important that a sentence is imposed against the juvenile offender only if the application of other measures is impolitic. To apply a measure resulting in deprivation of liberty or impose a sentence with inherent deprivation of liberty against a juvenile offender is only allowed if the aim of the measurement or imposition cannot be reached any other way.
As the number of violent intentional crimes are steadily growing amongst children aged twelve – fourteen, according to the legistrator it has become necessary to bring those to justice who have committed extremely aggressive or life threatening crimes in full possession of their faculties.3 In conjunction with this the age of criminal responsibility has changed. However, against a person who has not reached the age of fourteen at the time of committing the felony, only measurement may be applied4– of which only rehabilitation in a correctional facility – involves deprivation of liberty.5
The purpose of punishment formulated in CrC Section 79 is, ie general and special prevention provided for the protection of society is also applicable in the criminal law of juveniles. In addition, however, in CrC 106 – the emphasis is placed on special prevention, namely by educating the juvenile.
“The juvenile’s critical, moral, intellectual development is still ongoing even at this stage of life,6 […] therefore they are not always fully aware of the adverse consequences of their actions.7 In the selection of sanctions, the objective should be rehabilitation rather than retaliation.”8
These are in line with the provisions for juveniles of the former (Act XIX of 1998) and current act on criminal proceedings (Act XC of 2017), according to which: The proceedings against a juvenile offender shall be conducted by taking into account the characteristics of their age and in a way that promotes the respect of the juvenile offender for the laws.9 Hungary’s current Criminal Proceedings Act also states: ‟Criminal proceedings against a juvenile must be conducted in such way that promotes – the social integration of the juvenile by supporting the juvenile’s physical, intellectual, moral and emotional development and upbringing and prevents further crimes.”10
According to the Convention on the Rights of the Child11 Recommendation Rec(2003) 20 of the Committee – of Ministers of the European Council and a comparison of the explanatory notes to the Children Directive the international legal expectation is the following – taking into account the characteristics of juvenile delinquency and the age –: specific characteristics of child offenders, the criminal proceeding should be aimed at the prevention of recidivism, at promoting social integration, (re)socialization and (re)integration of children and at compensating the disadvantages caused by committing an offense.12 The referenced international documents consider feasible to achieve the stated goals through the upbringing and development of individual abilities of a child in conflict with the law.
In CrC Section 106 (2) and (3) the order to be followed with regard to the selection of a sanction against a juvenile accused is as follows:
1) non-punitive measure (reprimand – CrC 64);
2) probation – CrC 65-66, 116; reparation work – CrC 67-68, 117;
3) penalty not involving deprivation of liberty (community service);
4) CrC 47-49, 112; fine CrC 50-51, 113; employment ban CrC 52-54; driving ban CrC 55-56; prohibition CrC 57, 118; prohibition from visiting sport events CrC 58; expulsion CrC 59-60, 114;
5) measures involving deprivation of liberty (correctional education – CrC 108, 120-122);
6) penalty involving deprivation of liberty (imprisonment – CrC 36, 109, 85-88, 37, 110, 38-40; confinement – CrC 46, 111).
We can see that in the case of juvenile offenders criminal law measures take precedence over punishment. Thus, penalty should only be imposed if the measure is deemed insufficient. The latter can be decreed if a measure has already been taken against the juvenile without any result or if the juvenile has committed an offence of significant material importance which necessitates the imposition of penalty. Among the educational measures the reprimand, the probation, the reparation and probation and reparation supervision in addition preclude the application of penalties. The question is, however, whether correctional education as a measure involving deprivation of personal liberty – specifically applicable to juveniles –, should take precedence over penalties not involving deprivation of liberty, ie suspended imprisonment, community service, fines, disqualifications, driving bans, expulsions. In addition to the order of application of measures and penalties, the law establishes an additional order when making a distinction between consequences with deprivation of liberty and non deprivation of liberty.
Based on the nature of ultima ratio,13 sanctions (measures then penalties) that do not involve deprivation of personal liberty should be applied in the imposition of penalties. Custodial measure or penalty should be imposed only if the purpose of the measure or penalty is otherwise unattainable. Based on the educational purpose, it should be determined – on a case-by-case basis – whether the deprivation of personal liberty is necessary (that is to apply correctional education) or by imposing a penalty, the above goal can be better achieved. The circumstances of the case also determinate whether the juvenile should be sentenced to a suspended custodial sentence or rather to a correctional facility.14
However, in an appeal proceeding suspended custodial sentence can no longer be imposed instead of correctional education due to the prohibition of aggravation. Given that non-deprivation of liberty measures against minors take precedence over deprivation of liberty (correctional education), remedial education should be ordered as a last resort among the measures that can be taken into account. As far as possible, sanctions not involving deprivation of personal liberty shall be applied over sanctions involving deprivation of personal liberty. For example, the court ruled that probation was a proportionate disadvantage for a juvenile who – had committed a relatively less serious offense, had not previously been in conflict with the law and had lived under orderly family circumstances.15 Insofar the reprimand, the probation and reparation work do not bring any result – or the probation or reparation is not applicable for reasons of exclusion-penalty of non-deprivation of personal liberty is to be considered. (For example, fine in the case of a young person with an independent income, a ban on driving in the event of a breach of the highway code).
If these penalties do not achieve the desired goal and at the same time it is justified to take the young person out of his/her family environment, then the ordering of correctional institution, depriving him/her of personal liberty may be taken into account. This serves the CrC 106 specific punitive purpose better, compared to imprisonment. The court can re-apply correctional education if it deems that the imposition of such a measure is appropriate and expedient and may promote the desired development of the young person.16 In the case of a minor offence, a confinement of a minimum of three and a maximum of thirty days may be imposed. As last resort, the most serious legal consequence, the imposition of custodial sentence need to be applied but only for the shortest possible period of time.17 It is justified in the event of a serious offence, or if the juvenile has previously been sentenced to correctional education which had proved ineffective, or if the juvenile relapses, or if it is a multiple perpetration or a series of offenses.
The Convention on the Rights of the Child – promulgated by law in Hungary LXIV of 1990 – was adopted by the UN General Assembly on 20, November 1989. It is still the most widely accepted human rights convention that uniquely focuses on children. Under Article 37 (b) of the Convention on the Rights of the Child, states parties shall ensure that the child’s: detention or arrest or the imposition of custodial sentence against them should be used only as a last resort under the law for the shortest possible period of time. Article (37) further states that children deprived of their liberty should be treated with respect for human dignity, taking into account the needs of their age.
29 November 1985 UN General Assembly Resolution 40/33 (Beijing Rules)18 1.1–1.4 on the general minimum standards applicable to juvenile justice – lays down the grounds on which juveniles may be deprived of their liberty. In case of juveniles, the primary goal is prevention by creating a wide range of social security. Also by – where it is possible – minimizing the harm caused by the need for an application of criminal justice. UN General Assembly Resolution 45 of 113 of 14 December 1990 on the Protection of Juveniles Deprived of Their Liberty (Havanna rules) provide that imprisonment for juveniles can only be used as last resort. It confirms, that juveniles may be deprived of their liberty only in accordance with the Beijing Rules and that imprisonment should only be used as a last resort – for the shortest period necessary and only in exceptional cases.
A further UN General Assembly Resolution on the prevention on juvenile delinquency (the Riyadh Guidelines)19 states that the focus in tackling juvenile delinquency must be to provide appropriate social environment and education. Young people tend to contravene certain norms-which is part of growing up. Most of the time it ceases on its own upon reaching the right maturity. Therefore, if a young person is branded as a deviant or offender without due diligence, it contributes to their misconduct in the long run. The minimum standards for non-custodial measures (Tokyo Rules)20 provide the most basic guarantees for the protection of people serving non-custodial sentence. In this content it states that their application should not be subject to age discrimination. Their provisions shall be applied on the basis of the principle of minimum intervention, so that the application of non-custodial measures should shift towards the suppression of general decriminalization and penalization.
Accordingly, the juvenile’s (pre-trial detention) – even with general conditions and special reasons – can only take place if it is justified by the particular material gravity of the offense.21
The pre-trial detention may also take place in a correctional facility and in a penitentiary.22 Under the rules of the previous Criminal Proceedings Act, juveniles must be separated from adults at the time of implementation.23 This rule cannot be deviated from, even in view of the minor’s request and the possible positives of co-location. This has been criticized24 as being contrary to international conventions as other countries (e.g. Slovenia, Croatia) allow derogations from the segregation as far as the co-location is positive and the negative effect can be ruled out.25 The place of execution of custodial sentence is the juvenile penitentiary,26 which means on the one hand that execution is separate from adults and on the other hand that it is an age-specific appropriate implementation environment.
These rules for the place of execution of the juvenile’s arrest are set out in Act XC 2017 with the entry into force of Execution of penalties and measures 413. They are moved to paragraphs (2) to (4). Essential elements of the regulation, however, are the same as in 1998 (Be.) Act XC of 2017 Section 454 (2)-(4). According to this, the arrest of a juvenile may be carried out only in a correctional facility for a defendant under the age of fourteen at the time of ordering his arrest – and only in a penitentiary institution for an accused who has reached the age of twenty when ordering his arrest. The Juvenile Penitentiary in Tököl and three other regional penitentiaries in Kecskemét, Pécs and Szirmabesenyő are used to detain juveniles. In the case of juvenile girls, the place of execution is the Kecskemét Regional Institute. Individual prevention through education receives special emphasis in the execution of imprisonment: special attention needs to be paid to the education of the juvenile, to the development of their personality27 and physical education, to the enforcement of compulsory schooling and to vocational training.28 Information on the juvenile’s development and institutional behaviour must be given upon the parents’ request. This can take place in the form of a visit, a parents’ meeting, a family consultation or a family therapy session etc.29
The juvenile detention facility means juvenile prison or penitentiary, which also means the two stages of execution of a custodial sentence. The sentence specified to adults is to be enforced if the juvenile reaches the age of twenty-one before the commencement of enforcement or during their term. In distinguishing between the two stages of imprisonment the weight of the offense, the level of the sentence, the record and the previous condemnation has significance. Imprisonment for which the basis of conviction is punishable and lasts at least two years shall be carried out in a juvenile prison. Imprisonment for a term of two years or more for a misdemeanour may be imposed if it is a negligent offense, which must therefore be carried out in a juvenile prison. Imprisonment for the term of one year or more shall be carried out in prison if the juvenile is a recidivist30 and on the other hand if they have been sentenced to correctional facility prior – or if they have intentionally committed both former and latter offences.
In cases other than those provided in (Be.) Act XC of 2017 Section 110 (1), the place of enforcement shall be the juvenile detention centre. The designation of a milder or stricter level of enforcement should take into account not only the circumstances governing the imposition of the sentence but also emphasis on special prevention through education. Changing the degree of enforcement during the execution of a sentence is also possible in the case of juveniles.31 In our legal system a penitentiary judge is not a supervisor of the execution but a person entitled to convert a sentence (measure) imposed by the court – according to the purpose of the sentence, especially the needs of individual prevention.
The penitentiary judge makes a real judicial decision – binding on everyone – about the extent, duration, reduction, extention of the decision of the arbitral tribunal – and where appropriate, act as a forum for appeal.32
Correctional education is a measure involving the deprivation of personal liberty, which can only be applied to juveniles. Correctional education is ordered in a conviction verdict.33 The correctional facility is an educational institution, under the supervision and direct control of the Minister responsible for the protection of children and youth.34 The place of implementation is the Rákospalota Improvement Institute for girls and the Aszód and Debrecen Improvement Institute for boys. The Szőlő Street Correctional Institution in Budapest provides correctional care for boys placed in pre-trial detention by the court. This sanction can be applied to a young person who is at least twelve years of age at the time of the offence is committed, but cannot be ordered if the young person has already reached the age of twenty at the time of the judgement. However, the sanction can only be enforced until the convicted person reaches the age of twenty-one, in which case they must be permanently removed from the institution. The measure is ordered by the court if the deprivation of personal liberty is necessary for the effective education of the young person and another measure would not serve the right development, however, the imposition of a custodial sentence is not justified. Thus, if the juvenile – sentenced to suspended custodial offence – commits another offense during the probation period, the probation period is futile, so the imposition of a penalty involving deprivation of personal liberty is generally justified. It is up to the court’s careful and prudent procedure to order imposition of a correctional facility or a custodial sentence. In general it can be said that during the implementation of correctional education, the education, care, training and supervision corresponding to the age-specific characteristics are better provided35 than during the implementation of imprisonment. However, if the court orders correctional education instead of suspended imprisonment, the deprivation of personal liberty may put the young person at a disadvantage. The circumstances of the case (gravity and nature of the crime, personal and family circumstances of the juvenile) also determinate whether a suspended custodial sentence should be imposed on the juvenile or rather that correctional education should be ordered. The simultaneous application of the two legal consequences should be avoided as far as possible. Thus, in cases where the juvenile subject to correctional education: either during or before the measure- commits an offence for which the danger to society does not necessitate the imposition of a custodial sentence, it is justified to order correctional education again. Inasmuch as the juvenile’s development is better served by correctional education rather than the application of suspended imprisonment.36
In the absence of an exclusionary provision, the use of correctional education is possible in the case of any criminal offense. A condition, however, is that institutional placement is required in order to educate the juvenile. In the case of a young person living in an appropriate family environment, the application of this legal consequence is not generally justified as an orderly family background may make it unnecessary to remove the juvenile.37
The aim of the education in an institution is to promote the social integration of the young person. In order for the young person to develop in the right direction and become a useful member of the society, the institution strives – among other things – to alleviate integration disorders, to settle mental state and to improve education and professional qualifications. The priority areas of correctional education and care are: improving self-sufficiency, disease prevention, health promotion, as well as mental health promotion, healthy eating, exercise, preparation for family life and relationships, dangers of alcohol consumption, smoking and drug use, their prevention and support for smoking cessation. The juvenile’s upbringing is served by an individual education plan and – if necessary – an individual care plan. The institution for juveniles – in addition to their upbringing, care and supervision – provides education, training and employment.38
Kardos Dóra PhD, törvényszéki bíró; PhD hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem Jog- és Államtudományi Kar
Cross-border damage in environmental and nature protection cases – Thoughts on jurisdiction and authority
Judging a case in connection with damage emerging in environmental or nature protection cases raises several questions. The first step of solving the problem is to determine if there is a damage and if it has environmental or nature protection characteristic then to specify the legal authority to proceed the case. If the case includes a cross-border, transboundary or transfrontier element the handling becomes even harder. In the following paper let me point at some problems of jurisdiction and authority in cross-border damage cases with environmental and nature protection matters.
First of all we should examine all circumstances to declare if the case has environmental or nature protection feature. It means that the event that has occured can affect either natural, architectured or human environment. This last includes for example the field of the security of food, product security, health care, consumers’ rights either that are very often mentioned nowadays. The only common feature is that we can find rules for cross-border damage in environmental and nature protection cases in international regulations, directives or agreements but there is no special pact on the definitions of environment or damage. We can take as environment the elements of flora, fauna, water, air, cultural heritage, landscape specialities or their interaction.
There is no commonly used definition of damage either. Damage can emerge in the territory of the source country or a neighbouring country or in the territory of res communis omnium usus. The common borders are not needed to determine that damage has cross-border effects.1 Damage may consist lot of different elements. Either within national laws the damage can be graded differently, taken it for example as pecuniary or non-pecuniary damage or in connection with the compensation for damage we can find several legal technical forms like damnum emergens (actual damage) or lucrum cessans (the interest or damages awarded for loss of reasonably expected profits or for loss of use of property). But in international law there is no commonly used definition of environmental damage.
Hungarian law implemented the Directive of the European Parliament and of the Council 2004/35/EC of 21 April 2004 on environmental liability with regard to the prevention and remedying of environmental damage2 known as either Environmental Liability Directive (later mentioned as Environmental Liability Directive) that lays down rules of the polluter pays-principle. This means that a company causing environmental damage is liable for it and must take the necessary preventive or remedial action and bear all the related costs. The directive defines environmental damage as a measurable adverse change in a natural resource or measurable impairment of a natural resource service. It can be:
a) damage to protected species and natural habitats, which is any damage that has significant adverse effects on reaching or maintaining the favourable conservation status of such habitats or species;
b) water damage, that means any damage that significantly affects the environmental (ecologikal, chemical or quantitative) status of water resources;
c) land damage, which can be any land contamination that creates a significant risk of human health being adversely affected as a result of the direct or indirect introduction in, on or under land, of substances, preparations, organisms or micro-organisms.3
The scope of Environmental Liability Directive covers4 environmental damage caused by any of the activities listed in the Annex III of this directive (energy industries, chemical industries, waste management etc.) and Environmental damage to protected species and natural habitats (or its imminent threat) caused by occupational activities other than those listed in Annex III, and if the company is at fault or negligent. It contains preventive and remedial actions, too.
Regulations and legal authority
The question of legal authority in environmental cases in connection with cross-border damage can be approached from different points of view. It can be based on the occurrence of damage. But what does it mean? In the environmental damage cases, civil law torts may arise at the place of committing harmful act and at the place in which a harmful consequence occurred or at the place of occurrence of indirect damages that are located in different countries.
Besides the rules of the private international law international treaties and numerous acts of the European Union regulate this area. However, these legal issues mainly remain within the scope of national regulations which still have the most important role to play in the cases. For example when private law entities or natural and legal persons seek the compensation for damages they sustained as a consequence of some kind of activity effecting the environment they base their claims on national rules in judicial proceedings.
The Environmental Liability Directive emphasizes that competent authorities of EU Member States have the rights and duties to act towards prevention and elimination of damage. Nevertheless as mentioned above, it does not regulate the definition of damage that might occur as a result of environmental pollution, or which occurred to the detriment of private law entities.Related EU Regulations that should be highlighted for demonstrating the problems of our topic on the legal authority are primarily the Council Regulation (EC) No. 44/2001 of 22 Dec 2000 on jurisdiction and the recognition and enforcement of judgments in civil and commercial matters (later mentioned as Brussels I Regulation)5 and Regulation (EC) No 864/2007 of the European Parliament and of the Council of 11 July 2007 on the law applicable to non-contractual obligations (later mentioned as Rome II Regulation)6 or the former Convention on jurisdiction and the enforcement of judgments in civil and commercial matters from 1968 (later mentioned as Brussels Convention).7
Locus delicti or locus damni?
Article 5 paragraph 3 of the Brussels Convention prescribes the following: a Person domiciled in a Contracting State may, in another Contracting State, be sued: in matters relating to tort, delict or quasi-delict, in the courts for the place where the harmful event occured. Brussels I Regulation that entered into force in 2002 fully substituting the Brussels Convention gives guidance. Later Brussels I Regulation was amended by the Regulation (EU) No. 1215/2012 of the European Parliament and of the Council of 12 December 2012 on jurisdiction and the recognition and enforcement of judgments in civil and commercial matters (later mentioned as Regulation), but it is still in force.8 This latter Regulation determines which Member State’s courts have jurisdiction for civil and commercial disputes with an international dimension.
The main question is how to properly translate the above cited “harmful event”. This is important because translations can be interpreted in different ways such as “harmful acts” instead and that may considerably change the context in total.
The European Court of Justice therefore had to interpret the expression ʽplace where harmful event occurred.’9 It should be understood in a way that it includes the place where the damage occurred and the place where the event that caused the damage occurred, whereby the wrongdoer may be sued, depending on the plaintiff’s choice, before the courts of any of these places.10 So the place where the damage occurred (place where the damage emerged or happened) or the place where the event giving rise to the damage occurred (place where the act was committed or omitted) should be taken as the basic legal ground to establish the jurisdiction.
Applicable law
Rome II Regulation lays down uniform rules for determination of the law applicable to non-contractual obligations in the European Union. Rome II Regulation shall apply in situations involving a conflict of laws, to non-contractual obligations in civil and commercial matters. It shall not apply, in particular, to revenue, customs or administrative matters or to the liability of the State for acts and omissions in the exercise of State authority (acta iure imperii).11
The solution, regarding the court that has jurisdiction for environmental damage established in the Brussels I Regulation and in the case-law mentioned above, is reflected in the rule for the applicable law referred to in Article 7 of the Rome II Regulation. In cases of environmental damage the law applicable to a non-contractual obligation arising out of environmental damage or damage sustained by persons or property as a result of such damage shall be the law determined pursuant to Article 4 par.1., unless the person seeking compensation for damage chooses to base his or her claim on the law of the country in which the event giving rise to the damage occurred. In Article 4 par. 1. of Rome II Regulation we find the general rule that unless otherwise provided for in this Regulation, the law applicable to a non-contractual obligation arising out of a tort/delict shall be the law of the country in which the damage occurs irrespective of the country in which the event giving rise to the damage occurred and irrespective of the country or countries in which the indirect consequences of that event occur.
Prior to adopting the Rome II Regulation, it was quite rare for a national legislation to regulate international private law to recognize rules for the conflict of laws for environmental damages12. The law of the place where the tort was committed (lex loci delicti commissi)13 was predominantly applied and application of the law of the place where the consequence occurred were rare. The principle of lex loci delicti commissi is the legal base on where the tort was committed but it is often confused with lex loci actus which is the law of the place where the act occurred that gave rise to the legal claim. It seems they are the same locations, but in the case of product liability, for example, the lex loci actus would be the place of manufacturing, while the lex loci delicti commissi would be the place of injury. The applicable law was to be determined either on the basis of the place where the act was committed or the place where the harmful consequence occurred, depending on which one of these two laws was more favourable for the injured party. This meant that the court determined ex officio which law was more favourable for the injured party.14
Rome II Regulation sets out that, according to the general rule, the law applicable to a non-contractual obligation arising out of a tort or delict shall be the law of the country in which the damage occurs irrespective of the country in which the event giving rise to the damage occurred and irrespective of the country or countries in which the indirect consequences of that event occur.15 Therefore, applicable law is the law of the country in which the direct damage occurred (lex loci damni).16 The rule for the conflict of laws for non-contractual obligations arising out of environmental damage is set out in Article 7 of the Rome II Regulation that makes reference to the application of the rule of general conflict of laws referred to in Article 4 paragraph 1 (lex loci damni), whereby the plaintiff may decide to base his claim for the compensation for damage on the law of the State in which the harmful action was taken, i.e. in which the event that caused the damage.
For deciding applicable law Rome II Regulation has got a special rule in Article 14 paragraph 1 (freedom of choice). The parties may agree to submit non-contractual obligations to the law of their choice by an agreement entered into after the event giving rise to the damage occurred; or where all the parties are pursuing a commercial activity, also by an agreement freely negotiated before the event giving rise to the damage occurred.
So Rome II Regulation gives the general authority for the law of the country in which the event giving rise to the damage occured. Special rules concern to jurisdiction based on the habitual residence of the person liable or sustaining the damage or the law of the place of the tort/delict that is manifestly more closely connected.
Questions of liability
The questions of authority were about to apply the rules of Environmental Liability Directive whether the rules of Brussels I Regulation either Rome II Regulation in a proceeding. The Environmental Liability Directive authorises competent authority of the Member State to request for action. Where a Member State identifies damage within its borders which has not been caused within them it may report the issue to the Commission and any other Member State concerned; it may make recommendations for the adoption of preventive or remedial measures and it may seek, in accordance with this Directive, to recover the costs it has incurred in relation to the adoption of preventive or remedial measures.17
The Directive 2008/99/EC of the European Parliament and of the Council of 19 November 2008 on the protection of the environment through criminal law18 (later mentioned as Criminal Liability Directive) obliges Member States to rule criminal penalties in their national legislation with respect of serious infringements of provisions of Community law on the protection of the environment. The Directive imposes no obligation to the Member States to apply such penalties or any other available system of law enforcement in individual cases. Article 6 of this Directive rules liability of legal persons. Member States shall ensure that legal persons can be held liable for offences referred to in Articles 3 and 4 where such offences have been committed for their benefit by any person who has a leading position within the legal person, acting either individually or as part of an organ of the legal person, based on:
a) a power of representation of the legal person;
b) an authority to take decisions on behalf of the legal person; or
c) an authority to exercise control within the legal person.19
Liability of legal persons under paragraphs 1 and 2 shall not exclude criminal proceedings against natural persons who are perpetrators, inciters or accessories in the offences referred to in Articles 3 and 4.
The Criminal Liability Directive refers to penalties for legal persons either in Article 7 that says Member States shall take the necessary measures to ensure that legal persons held liable pursuant to Article 6 are punishable by effective, proportionate and dissuasive penalties. Moreover in Article 8 on the transposition it States that Member States shall bring the laws, domestic regulations and administrative provisions into force necessary to comply with this Directive before 26 December 2010.
Conclusion
We share common air, common land, common water and an event occurring in the future can easily effect many countries. As an example the river Tisza cyanide pollution (2000) case can be mentioned and if we take a look at the new improvement of industry just like the new nuclear plant Paks II also raises questions of authority and liability in environmental damage cases that are not surprisingly have the highest rank of importance and of public interest. Tightening the environmental standards in the improving cross-border cooperation is one of the main goals. The legislation for environmental damage is a new legal challenge and a step forward in the European and international legal framework which completely emphasizes the “polluter pays” principle. The questions of which jurisdiction to proceed, which forum to give priority where the rights can be validated arises further new questions to be solved in the arena of cross-border damage cases.
Bányai Krisztina PhD, Prosecutor at Public Prosecutor’s Office of B-A-Z County
A szabadságvesztés izolációmentes végrehajtása – A feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet
A feltételes szabadság és a reintegrációs őrizet
Az elítéltek feltételes szabadságra bocsátása és reintegrációs őrizetének engedélyezése kapcsán a hazai büntető anyagi jog és a büntetés-végrehajtási jog két olyan jelentős jogintézményéről van szó, amelyek helyes alkalmazásához alapvető társadalmi érdek fűződik.
A két jogintézmény – amellett, hogy bizonyos hasonlóságot is mutat – több tekintetben jelentősen különbözik egymástól.
A feltételes szabadság a büntető anyagi jog – komoly hagyományokkal bíró – olyan eleme, amelynél a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság eltekinthet a büntetés meghatározott részének végrehajtásától. Ezzel szemben a – 2015. április 1. napjával a büntetés-végrehajtási jogba beiktatott – reintegrációs őrizet tartama alatt a büntetés végrehajtása folyamatos, de annak módja – a progresszivitás és normalizáció követelményeinek megfelelően – a szabad élethez jobban igazodik. Olyan átmeneti eszköz, ami adott esetben jól kiegészítheti azt a kétpólusú rendszert, ahol az elítélt vagy teljes izolációban (bv. intézetben) van, vagy teljesen szabadon, időszakos ellenőrzés mellett (feltételes szabadság).
A reintegrációs őrizet – amelynek tartama a szabadságvesztésbe beszámít – az elítélt szabadságának teljes elvonását megszünteti, de mozgási szabadságát és a tartózkodási helye szabad megválasztásának jogát korlátozza.
A szabadságvesztés végrehajtásának célja és elvei
Mivel mindkét jogintézmény kizárólag a szabadságvesztés céljának és elveinek következetes figyelembevétele mellett alkalmazható, ezért azok részletes vizsgálata előtt megkerülhetetlen ezen elvek és célok rövid áttekintése. A szabadságvesztés végrehajtásának célja az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése, valamint a végrehajtás alatti reintegrációs tevékenység eredményeként annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen és a társadalom jogkövető tagjává váljon. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtásának célja pedig a társadalom védelme érdekében az ügydöntő határozatban meghatározott joghátrány érvényesítése.1
A szabadságvesztés céljának fentiek szerinti fogalmi meghatározása különbséget tesz a határozott idejű és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés között, ugyanakkor komplex módon jeleníti meg a jogintézmény kettős célját. Egyrészt rögzíti azt a primer szakmai feladatot, ami a személyiség olyan kedvező irányba való fejlesztését jelenti, amely elősegíti, hogy az elítélt szabadulása után a társadalom jogkövető tagjává váljon. Másrészt tükrözi, hogy operatív feladatként jelenik meg az elítélt biztonságos megőrzése, ami az ítéletben meghatározott joghátrány érvényesítésének szükségképpeni velejárója. A törvény adekvát célfogalmat határoz meg a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetére, amely nem lehet más, mint a társadalom védelme.
A szabadságvesztés végrehajtásának elveit a Büntetés-végrehajtási Kódex2 (a továbbiakban: Bv. tv.) 83. §-ának (4)–(8) bekezdései részletezik. Ezek közül a normalizáció elve azt az elvárást juttatja kifejezésre, hogy a végrehajtás során – a szabadságvesztés végrehajtási fokozatára, a bv. intézet rendjére és biztonságára figyelemmel – törekedni kell arra, hogy az elítélt életkörülményei közelítsenek a szabad élet általános körülményeihez, és ezáltal a szabadságvesztés káros hatásai enyhíthetők, illetve ellensúlyozhatók legyenek. A szabadságvesztés-büntetés vonatkozásában elvi éllel jelenik meg az a kritérium, hogy a büntetőelem, a valódi büntetés a szabad élettől való megfosztásban, azaz a „bebörtönzésben” jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy a személyi szabadságtól való megfosztáson túl az elítélt életkörülményeiben bekövetkező és a büntetéssel szükségszerűen együtt járó, az életrend meghatározottságából adódó körülményeket közelíteni kell a szabad élet viszonyaihoz. E közelítés során a bíróság ítéletében meghatározott végrehajtási fokozatra vonatkozó jogszabályok és a rendelkezésre álló szociálpolitikai adottságok meghatározó jelentőséggel bírnak. Mindebből az következik, hogy a normalizáció kiteljesedésének mértéke minden országban másként alakul. E tekintetben a nemzetközi kötelezettségvállalásokból eredő minimális körülményeket azonban biztosítani kell.
Az izoláció biztosítása mellett a büntetés-végrehajtási szervezet egyik fő feladata a társadalomba való beilleszkedés elősegítése, amely azt jelenti, hogy az elítélt szabadulásakor olyan élethelyzetben legyen, és olyan attitűddel rendelkezzen, hogy képes legyen és belső meggyőződésből akarjon is a társadalom hasznos tagjává válni. Ennek elérésére csak egyénre szabott, individualizált módszerekkel van lehetőség annak érdekében, hogy a számára legmegfelelőbb és leghatékonyabb szakmai protokoll legyen alkalmazható. A végrehajtás egyéniesítésének elve nyilván nem jelentheti azt, hogy az intézet minden egyes elítéltet egyedi módon kezeljen, de szükségessé teszi az elítéltek nemek és fokozatok szerinti elkülönítésén túl személyiség-adekvát életkori, kriminológiai, biztonsági, nevelési és egészségügyi szempontok szerinti csoportképzését, azaz a hatékony rezsimrendszer működtetését is.
Jelentős motivációs tényezőként jelenik meg a fokozatosság, mert ezen alapelv tartalommal való kitöltése teszi lehetővé egy pozitív értelemben vett „reintegrációs karrier” bejárását a fogvatartott számára. A progresszivitás elve a gyakorlatban ezért azt jelenti, hogy amennyiben a fogvatartott aktívan és együttműködően részt vesz a számára felkínált reintegrációs programokban, azzal előkészítheti azt, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel összhangban intézeten belüli életkörülményei differenciáltabbá válhatnak. Gyakorlatilag a fogvatartott börtönön belüli sajátos és viszonylagos szabadságának változása a jogkövető magaviseletének, illetve a jogszabályban meghatározott feltételek teljesülésének függvénye. A „mozgás lehetősége” természetesen azt is jelenti, hogy adott esetben az enyhébből a szigorúbb körülmények közé is kerülhet a fogvatartott. A progresszivitás és az egyéni aktivitás szorosan összefügg, mert ez utóbbi a progresszív jogintézmények alkalmazásának egyik kritériuma, másrészről egyik támpontja lehet annak a szempontrendszernek, amely alapján az egyén visszaesési kockázata és ezen keresztül a reintegrációs hajlandósága prognosztizálhatóvá válik. Nem elég az, hogy az elítélt megtartsa az intézet szabályait, hanem a kötelező és a szabadon választható reintegrációs programokban is együtt kell működnie.
Az elítéltet a szabadságvesztés végrehajtása során csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben lehet elkülöníteni a társadalom tagjaitól. Az izoláció elvének érvényesítése mellett az elítélt számára biztosítani kell a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését. A szabadságvesztés végrehajtása során biztosítani kell, hogy az elítélt önbecsülése, személyisége, felelősségérzete fejlődhessen, és ezáltal felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre. Ezzel szorosan összefügg, hogy az elítéltet kizárólag a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékű korlátozásoknak lehet alávetni. Ezen elv alkalmazásának szem előtt tartása mellett a szabadságvesztés végrehajtása során a büntetés-végrehajtási szervezet az elítélt életébe csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben avatkozik be.3
A feltételes szabadságra bocsátás
A jogintézmény a kriminálpedagógia eszköztárában foglal helyet, ugyanis a büntetés-végrehajtás rendjének megtartására ösztönzi az elítéltet, s ezáltal segíti a büntetés-végrehajtási szervek munkáját is. A feltételes szabadságon lévő elítélt felügyelete és annak kilátásba helyezése, hogy újabb bűncselekmény elkövetése vagy súlyos magatartási szabályszegés esetén a büntetését folytatnia kell, mind olyan befolyásoló tényezők, amelyek szintén segítik az elítélt nevelését és reszocializálását. A korábbi szabadulás reménye az elítéltek viselkedését, magatartását pozitívan befolyásolja, melynek hatása folytatódik a feltételes szabadság tartama alatt is.
A feltételes szabadságra bocsátás intézménye a nevelés gondolatának elterjedésével az elítéltnek a társadalomba való fokozatos visszavezetése, a szabad életbe történő beilleszkedés elősegítése érdekében alakult ki. A bíróság számára korrekciós lehetőség, az elítélt számára pedig perspektívát nyújt, ugyanakkor átmenetet és próbatételt is jelent a társadalomba való visszailleszkedéshez. Ennek során az elítéltet azzal a feltétellel helyezik szabadlábra, hogy amennyiben újabb bűncselekményt nem követ el és a számára előírt magatartási szabályokat megtartja, büntetése hátralévő részét nem kell letöltenie. A feltételes szabadságra bocsátással a szabadságvesztés-büntetés ténylegesen végrehajtandó része csökken, azonban jogi értelemben a szabadságvesztés szerves része, az eredménytelen feltételes szabadság ugyanis nem számít be a szabadságvesztés tartamába.
Az alkalmazás kapcsán határozottan és egyértelműen rögzíteni szükséges, hogy az nem automatizmus, a lehetőség nem jelent alanyi jogot arra, hogy az elítélt a szükséges várakozási idő után ténylegesen szabaduljon. Az alapügyben eljáró bíróság kizárólag a kedvezmény lehetőségéről dönt, illetve csupán deklarálja a törvényi rendelkezést.4 A törvényben meghatározott „várakozási” idő eltelte kizárólag azt jelenti, hogy az eljáró bíró megvizsgálja az engedélyezés feltételeit, majd azokat mérlegelve dönt az engedély megadása vagy megtagadása tárgyában. Tekintettel arra, hogy a helytelen alkalmazás súlyos következményekkel járhat, ezért a bíróságnak komoly körültekintés mellett kell meghoznia felelős döntését. Az engedély megadására kizárólag akkor kerülhet sor, ha az megalapozottan szolgálja a büntetés célját. Ellenkező esetben éppen maga a bírói döntés jelenhet potenciális veszélyt a társadalomra.
A feltételes szabadságra bocsátás szabályai gyakran változtak, alkalmazására hol szigorúbb, hol enyhébb előfeltételek mellett kerülhetett sor. Az utóbbi időben több olyan jelentős tárgyi súlyú élet, testi épség elleni bűncselekmény elkövetéséért elítélt vonatkozásában is sor kerülhetett a jogintézmény alkalmazására, ami – a büntetési célok érvényesülése tekintetében – komoly aggályokat ébresztett. Ezért a társadalom védelmének igénye szükségessé tette a vonatkozó jogi szabályozás ismételt átgondolását. 2019. év végén az igazságügyi miniszter átfogó kormányzati vizsgálatot kezdeményezett. A vizsgálat alapján a Kormány számára jelentés készült, amelyben feladatként került meghatározásra, hogy az Igazságügyi Minisztérium vizsgálja felül a feltételes szabadságra bocsátás szabályozását, különösen a feltételes szabadságra bocsátásról való döntés során vizsgálható, vizsgálandó körülményeket, és azzal összefüggésben a Büntető Törvénykönyv vagy egyéb jogszabályok szigorításának indokoltságát. A vizsgálat eredményeként 2020. június 9. napján a Kormány T/10953 számon törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos személy elleni erőszakos bűncselekmények áldozatainak fokozottabb védelme érdekében.5 Ezzel párhuzamosan a Kúria elnöke által 2020. évre vonatkozóan felállított öt joggyakorlat-elemző csoport egyike a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit is vizsgálatának tárgykörébe vonta a büntetés-végrehajtási bírói gyakorlatban.6
Az alkalmazás feltételei és a kizáró okok
A feltételes szabadságra bocsátás büntető anyagi jogi feltételeit a Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.)7 38. §-ának (1)–(3) bekezdése tartalmazza. Alkalmazásának objektív időbeli, valamint az elítélt magatartásával kapcsolatos szubjektív feltételei egyaránt vannak. A feltételes szabadságra bocsátás feltételeire vonatkozó törvényi rendelkezéseket a Bv. tv. 188–190. §-ai részletezik. Ezen szabályozást a jogalkotó 2019. január 1-jei hatállyal pontosította.8 A feltételes szabadságra bocsátás célja a büntetés anyagi jogi jogszabályban meghatározott céljával átfedést tartalmaz, és bár a korábbi normaszöveg széles mérlegelési lehetőséget biztosított a jogalkalmazó számára, ennek ellenére – konkrét jogszabályi rendelkezés hiányában – adott volt a lehetőség egy szűkebb jogértelmezésre. A bírói gyakorlat nem volt egységes abban a tekintetben, hogy a büntetés céljának megvalósulása körében vizsgálandó-e az elkövetett bűncselekmény jellege és a kiszabott büntetés, vagy kizárólag a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás vehető figyelembe. A feltételes szabadságra bocsátás elsődlegesen a speciális prevenciót szolgáló intézmény, azonban nem hagyható figyelmen kívül a Btk. 79. §-a alapján, hogy a büntetés célja alapvetően a társadalom védelme, ezért nem mellőzhető ennek vizsgálata a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezéséről való döntés alkalmával sem. A jogintézmény alkalmazásáról a büntetés-végrehajtási bíró (a továbbiakban: bv. bíró) a büntetés-végrehajtási intézet (a továbbiakban: bv. intézet) előterjesztése alapján9 – összetett szempontrendszert figyelembe véve – dönt.
A feltételes szabadság engedélyezésének objektív feltétele a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetés bíróság által meghatározott részének, illetve életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a bíróság által meghatározott tartam letöltése. A Btk. a feltételes szabadság legkorábbi időpontját nem a végrehajtási fokozathoz, hanem az elkövető előéletéhez igazítja. Tekintettel arra, hogy azok az elkövetők, akik korábban még nem követtek el vagy csak viszonylag régebben követtek el olyan bűncselekményt, amely miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték őket, nagy valószínűséggel könnyebben és hamarabb visszailleszkednek a társadalomba és törvénytisztelő életmódot folytatnak, ha korábban feltételes szabadságra kerülhetnek. Feltételezhető, hogy az ő vonatkozásukban a feltételes szabadság is eredményesen telik el. A határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját vagy – a törvényben meghatározott esetekben – azt, hogy a feltételes szabadság lehetősége kizárt. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a jogalkotó nem zárja ki, annak legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad, visszaeső esetén háromnegyed részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. Különös méltánylást érdemlő esetben – öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy – a törvényben meghatározott esetkör kivételével – az elítélt már a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ennek célja, hogy a nem bűnöző beállítottságú elkövetők minél hamarabb visszailleszkedhessenek a társadalomba. Ezen rendelkezés – alkalmazásának a személyükben rejlő fokozott társadalomra veszélyességre tekintettel – a többszörös visszaesőkkel szemben nincs helye.
A jogintézmény alkalmazásának szubjektív feltételét nem a Btk., hanem a Bv. tv. 188. § (1) bekezdésének b) pontja tartalmazza. Ennek értelmében a feltételes szabadságra bocsátásnak akkor van helye, amennyiben alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. A jogalkotó – a hatályos szabályozás alapján – arra nézve is rendelkezik, hogy a szubjektív feltétel szempontjából a bv. bírónak mit kell vizsgálat tárgyává tennie.10 Ilyennek kell tekinteni különösen:
- az elítélt által elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetés tartamát és a büntetésből még végrehajtásra váró részt;
- az elítélt büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartását;
- az elítéltnek a bűncselekménnyel okozott hátrány jóvátételét eredményező vagy azt célzó magatartását; valamint
- az elítélt törvénytisztelő életmód folytatására vonatkozó készségét.
A korábbi szabályozáshoz képest a törvény egyértelművé teszi, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kérdésében való döntés meghozatalakor értékelni kell az elkövetett bűncselekmény büntetési célokhoz, illetve az elítéltnek az elkövetett bűncselekményhez való viszonyát. Ez nem jelenti azt, hogy a bv. bíró felülmérlegelné vagy újraértékelné azokat a körülményeket, amelyeket a perbíró a büntetéskiszabásakor értékelt. A speciálprevenciós célok érvényesülésének vizsgálatakor az elkövetett bűncselekményt, a kiszabott büntetést és a még végrehajtásra váró tartamot együttesen kell vizsgálni, amely egyúttal viszonyítási alap is abban a tekintetben, hogy az elítélt a büntetés kiszabását követően milyen magatartást tanúsított. Ez utóbbi körben a megbánásnak van kiemelkedő jelentősége, melyre utalhat az, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása alatt tett-e bármit, ami az okozott sérelem vagy kár reparálását szolgálja a sértett irányába, ideértve a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését, a megítélt polgári jogi igény teljesítését vagy a teljesítés megkezdését.
A jogalkotó fenntartja a büntetés végrehajtása alatt tanúsított magatartás értékelését, ami alatt a végrehajtás rendjének való megfelelés, vagyis a fenyítések és jutalmazások, továbbá a reintegrációs programokban való előrehaladás értendő. A törvénytisztelő életmód folytatására való készség tág kategória. Nyilvánvaló, hogy pusztán az elítélt börtön-konform viselkedése, a fogva tartás rendjét és biztonságát sértő magatartástól való tartózkodása önmagában nem adhat kellő alapot a pozitív következtetés levonására. Ebben a körben értékelhető az elítélt jövőbeli lakhatására, foglalkoztatására, életmódjára vonatkozó elképzeléseiről szóló nyilatkozata, az ezzel összefüggésben benyújtott igazolások, a meghallgatás idején beszerzett bűnügyi nyilvántartási adatok vagy a pártfogó felügyelői vélemény. Vizsgálható továbbá az elítélt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását követően a végrehajtás megkezdéséig, illetve a kényszerintézkedések hatálya alatt töltött idő beszámítása folytán a szabadlábon lévő elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról szóló döntésig terjedő időben tanúsított magatartása. A törvényi szinten megjelenő mérlegelési szempontrendszer komplex vizsgálatának előírásával a jogalkotó célja egy egységes, a vonatkozó elvárásoknak és a megalapozott társadalmi igénynek megfelelő jogalkalmazási gyakorlat kialakítása volt.11
A fentiek szerinti feltételek meghatározása mellett a törvény további olyan körülményeket (kizáró okokat) is meghatároz, melyek fennállása esetén a jogintézmény alkalmazására nem kerülhet sor. A jogalkotó megítélése szerint a büntetés célja a szabadságvesztés-büntetés teljes kiállása nélkül nem elérhető azzal az elkövetővel szemben, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. Nem bocsátható továbbá feltételes szabadságra az elítélt a 3 hónapi minimális tartam letöltése előtt sem. Ennek indoka, hogy az elítéltnek a meghatározott minimumot le kell töltenie a bv. intézetben ahhoz, hogy megalapozottan állást lehessen foglalni a feltételes szabadságra bocsáthatóság kérdésében. Ezen időtartamba azonban beszámít az előzetes fogva tartásban töltött idő is. Hasonló módon kizárja a törvény a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét azon elítélt esetén is, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, további kizáró körülmény a többszörös visszaesés, amennyiben a szabadságvesztést fegyházfokozatban kell végrehajtani, valamint az erőszakos-többszörös visszaesés. Ezen elkövetői körnél ugyanis a feltételes szabadság lehetőségének megadása eleve indokolatlan, illetve célszerűtlen, mivel nincs kellő alap annak feltételezésére, hogy a büntetés célja a büntetés teljes tartamának kiállása nélkül is elérhető.12
A feltételes szabadság alkalmazását kizáró okok körét a jogalkotó – a 2020. évi CVIII. törvény által – tovább szigorította. A Btk. 38. §-át kiegészítő módosítás célja, hogy a legsúlyosabb emberi élet vagy testi épséget sértő bűncselekmény, valamint a hozzátartozó sérelmére elkövetett jelentős tárgyi súlyú személy elleni bűncselekmény elkövetője határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén a törvény erejénél fogva legyen kizárva a feltételes szabadság kedvezményéből. A törvény kétfokozatú szabályozást vezet be. A legsúlyosabb esetekben, a más ember életének szándékos kioltásával elkövetett bűncselekmények tekintetében semmilyen különös méltánylást érdemlő körülmény nem oldhatja fel a törvényi tilalmat. A hasonló elkövetési körülmények, az elkövető és a cselekmény társadalomra veszélyességének hasonlóan magas foka miatt, az élet ellen irányuló bűncselekményeken túl, a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos, legalább nyolcévi szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetői esetében is indokolt, hogy fő szabályként érvényesüljön a feltételes szabadság lehetőségének kizárása. A méltánytalan helyzetek elkerülése érdekében azonban a jogalkotó megteremti az egyéni körülmények értékelésének kivételes lehetőségét. Bizonyos, különös méltánylást érdemlő esetekben (kísérlet vagy előkészület, részesség, korlátlan enyhítés alkalmazása stb.) lehetővé teszi, hogy a bíróság továbbra is rendelkezhessen a feltételes szabadság alkalmazásáról. Erre akkor lesz mód, amennyiben az elkövetés körülményeire, az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokára vagy egyéb büntetéskiszabási körülményekre figyelemmel a büntetés célja pártfogó felügyelet elrendelésével és külön magatartási szabály meghatározásával elérhető. A nemzetközi egyezményekben meghatározott azon elvárásra figyelemmel, amely szerint a szabadságelvonás fiatalkorúval szemben csak végső eszköz lehet, esetében a feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezések csak akkor alkalmazhatók, ha a tizenhatodik életévét betöltötte és tíz évi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélik. A módosítás csak a határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetéseket érinti, annak érdekében, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetések köre ne bővüljön.
Egy szankció annál inkább képes elérni célját, betölteni rendeltetését, minél rövidebb idő telik el a jogerős határozat meghozatala és a szankció végrehajtásának megkezdése között. A foganatba vétel időszerűségéhez alapvető törvényességi, hatékonysági és garanciális érdekek fűződnek. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatták, hogy a korábbi években folyamatosan csökkent a végrehajtandó szabadságvesztést önként megkezdők aránya, ezért a jogalkotó az elítéltek ezen mulasztását igen szigorúan szankcionálja. A Bv. tv. ezáltal is erősíteni kívánja a felhívási tevékenység kötött rendjét, továbbá megfelelő visszatartó erőt kíván biztosítani arra nézve, hogy valaki kivonja magát a végrehajtás alól. A Bv. tv. 87. §-ának (1) bekezdése ezért kimondja, hogy azt az elítéltet, aki a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg, ki kell zárni a feltételes szabadság kedvezményéből. A szankció súlyára is figyelemmel, az elítéltet a szabadságvesztés megkezdésére irányuló felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban erre figyelmeztetni kell. A perbíróságot és a bv. bírót terhelő figyelmeztetési kötelezettség egyúttal az elítélt jogaként is jelentkezik, mert jogosult megismerni a jogaira és a kötelezettségeire vonatkozó rendelkezéseket. A végrehajtás ezen általános rendelkezése nem üresíthető ki, és különösen visszás volna ez olyan alapvető kérdésben, mint a feltételes szabadságra bocsáthatóság elveszíthetősége. Következésképpen a végrehajtási jogi okból eredő feltételes szabadságra bocsáthatóságból való kizárás csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó perbírósági határozat, büntetés-végrehajtási felhívás az ez irányú kioktatási kötelezettséget tartalmazta. Ennek elmaradása esetén – a bírói gyakorlat szerint – a kedvezményből történő kizárásra nem kerülhet sor.13
Az önhibájából mulasztó elítélt tehát – feltéve, hogy erről megfelelően tájékoztatták – feltételes szabadságra nem bocsátható. A szabadságvesztés megkezdésére az elítéltet – azon eset kivételével, amikor a végrehajtás iránt azonnal intézkedni kell – a BVOP14 hívja fel. Ha a szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívás az elítéltnek azért nem volt kézbesíthető, mert ismeretlen helyre távozott, a BVOP haladéktalanul megkísérli az elítélt tartózkodási helyének a felkutatását, ha ez nem vezet eredményre, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását.
Amennyiben az elítélt a szabályszerűen kézbesített felhívás ellenére nem jelent meg a bv. intézetnél, a BVOP haladéktalanul intézkedik az elítélt elővezetése iránt. Ha az elővezetés nem járt eredménnyel, kezdeményezi az első fokon eljárt bíróság székhelye szerint illetékes bv. bírónál az elítélttel szemben elfogatóparancs kibocsátását. Az elítélt elővezetését követő foganatba vételkor a bv. intézet – a Bv. tv. 55. §-ának (1) bekezdése alapján – köteles előterjesztést tenni a bv. bíróhoz, akinek a kompetenciájába tartozik az elítélt önhibájának megítélése. A bv. bírónak a határozat meghozatalát megelőzően részletesen meg kell vizsgálnia, hogy az elítélt mulasztása ténylegesen önhibának minősül-e, ami bírói mérlegelést igénylő kérdés. Azon értékelési elvek és szempontok szerepeltetését, amelyek mentén eldönthető, hogy az elítélt valóban önhibájából nem kezdte meg szabadságvesztése letöltését a kijelölt időpontban, a jogalkotó nem tartotta szükségesnek jogszabályban rögzíteni, az minden esetben a bv. bírói eljárás mérlegelésének eredménye. Így például a súlyos eszméletvesztéssel járó betegség vagy súlyos baleset bekövetkezése nyilván olyan vis major jellegű akadálynak tekinthető, amelynek fennállása az önhibát kizárja. A bv. bíró döntését az előterjesztés érkezésétől számított 15 napon belül köteles meghozni, amelyben megállapítja a feltételes szabadságra bocsátás kizártságát, vagy a kizárás lehetőségét mellőzi. Ez utóbbi esetben a bűnügyi költséget az állam köteles viselni.
Az esedékesség és az előkészítés
A feltételes szabadság esedékessége azt az időpontot jelenti, amikortól az elítélt legkorábban részesülhet e jogintézmény nyújtotta kedvezményben. A feltételes szabadság akkor válik esedékessé – feltéve, hogy annak alkalmazása nem kizárt – amikor a törvényi várakozási idő eltelt. Az esedékesség időpontja előtt kerül sor a feltételes szabadságra bocsátás előkészítésére és elbírálására. Az esedékesség sajátos esete, amikor az elítélt az előzetes fogva tartásban, illetőleg a házi őrizetben töltött időre figyelemmel, már az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésének időpontjában feltételes szabadságra bocsátható. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátásról soron kívül kell határozni.
A feltételes szabadságra bocsátás előkészítése mindazon intézkedések megtéte-lét, eljárási cselekmények elvégzését jelenti, amelyek ahhoz kellenek, hogy a bv. bíró a megalapozott érdemi döntés meghozatalához szükséges ismeretekkel rendelkezzen. Az előkészítéshez tartozik a bv. intézet által elkészített előterjesztés (értékelő vélemény és javaslat)15, indokolt esetben a pártfogó felügyelői vélemény beszerzése, valamint az elítélt meghallgatása. A feltételes szabadság felőli döntés alapvető kihatással van a ténylegesen letöltendő szabadságvesztés mértékére, ezért garancia fűződik ahhoz, hogy engedélyezéséről a bíróság dönthet. Amint arra az előzőekben már utaltam, a feltételes szabadságra bocsátásról a bv. bíró dönt a bv. intézet előterjesztése alapján, az elítélt meghallgatását követően.
Az elítéltről értékelő véleményt kell készíteni a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó előterjesztés elkészítése előtt. A vélemény a személyi és büntetés-végrehajtási adatokon kívül kiterjed az elítélttel kapcsolatos fontosabb eseményekre, a viselkedésére, tanulására, munkavégzésére, a jutalmazására és fegyelmezésére, a szabadidő eltöltésének módjára, a kapcsolattartásra, a szabadulásra való felkészítés érdekében tett intézkedésekre. A bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékessége előtt három hónappal, illetve ha ennél kevesebb idő áll rendelkezésre, haladéktalanul előterjesztést tesz a bv. bírónak. Az előterjesztést hivatalból minden olyan elítélt ügyében el kell készíteni, aki a törvény értelmében nincs kizárva a feltételes szabadságból. Az előterjesztésben fel kell tüntetni, ha az elítélttel szemben büntetőeljárás van folyamatban, más ügyben letartóztatását rendelték el, illetve ha más ügyben végrehajtandó szabadságvesztés, közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás vár végrehajtásra.
A Bv. tv. a bv. intézet kizárólagos hatáskörébe utalja a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos előterjesztés megtételét a bv. bíróhoz. A jogalkotó azonban lehetőséget biztosít az elítélt vagy a védő számára arra, hogy kezdeményezzék a jogintézmény alkalmazását, de csak azt követően, amennyiben a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra. A Bv. tv. e téren átvette a Bv. tvr.16 azon korábbi rendelkezését, melyet 2006. április 1. napjával a 2006. évi LI. törvény – az Alkotmánybíróság 248/B/1998. AB határozatában foglaltakra is figyelemmel – vezetett be. A kérelmet a bv. intézet – értékelő véleményével és javaslatával – 30 napon belül továbbítja a bv. bíróhoz. Ha azonban az elítélt vagy védője egy éven belül új körülményre való hivatkozás nélkül ismételten terjeszt elő kérelmet, úgy a bv. intézet az általa készítendő értékelő vélemény és javaslat elkészítését mellőzheti. Értelemszerűen magát a kérelmet ez esetben is továbbítani szükséges – 8 napon belül – a bv. bíróhoz, akinek arról határoznia kell. A törvény ezzel biztosítja, hogy a visszaélésszerű joggyakorlás ne eredményezze a büntetés-végrehajtási szervezet tevékenységének indokolatlan és aránytalan megnehezítését.
A megalapozottabb döntés előkészítése érdekében a bv. bíró a határozat meghozatala előtt – feltéve, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig rendelkezésre álló idő legalább két hónap – elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Ebben a pártfogó felügyelő leírja a terhelt személyiségét és életviszonyait jellemző tényeket és körülményeket, különösen családi körülményeit, egészségi állapotát, esetleges káros szenvedélyeit, lakhatási körülményeit, iskolai végzettségét, szaktudását, munkahelyét, ennek hiányában a foglalkoztatására vonatkozó adatokat, jövedelmi, vagyoni viszonyait, bemutatja a feltárt tények, körülmények és a bűncselekmény elkövetése között fennálló kapcsolatot. A pártfogó felügyelő tájékoztatást ad a terhelt adottságainak megfelelő munkalehetőségekről, egészségügyi, illetve szociális intézményi ellátási lehetőségéről, javaslatot tehet egyedi magatartási szabály elrendelésére. A pártfogó felügyelő véleményének elkészítése érdekében az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontja előtt legalább két hónappal a bv. intézetben meghallgatja, és vele ettől az időponttól kezdődően rendszeresen érintkezhet. A bv. bíró a döntésének meghozatala előtt – a Bv. tv. 57. §-ának (3) bekezdése alapján – meghallgatja az elítéltet, iratok alapján nem határozhat. A meghallgatás időpontjáról a bv. intézetet, a fiatalkorú elítélt törvényes képviselőjét, az ügyészt, a védőt, valamint – ha meghallgatása szükséges – a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelőt is értesíti. Ha a feltételes szabadságra bocsátásról való döntéshez a szükséges adatok hiányoznak, de rövid időn belül azok beszerezhetők, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátás mellőzése helyett a meghallgatást elnapolja, és arra új határnapot tűz ki. Amennyiben a döntéshez bizonyítás felvétele szükséges, a bv. bíró tárgyalást tart, amelyen az ügyész és a védő részvétele kötelező.
Az elbírálás
A bv. intézet előterjesztése alapján a bv. bíró az elítélt meghallgatását követően határoz a feltételes szabadságra bocsátásról. Ennek során megvizsgálja az objektív és a szubjektív feltételek fennállását, továbbá:
- az elítélt személyiségét,
- személyi és családi körülményeit,
- vagyoni helyzetét,
- befogadó környezetét,
- korábbi életfelfogására és életvezetésére vonatkozó adatokat, valamint
- azt, hogy az elítélt ellen van-e újabb büntetőeljárás folyamatban.17
Az újabb büntetőeljárás – ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában – önmagában nem feltétlenül jelenti akadályát a feltételes szabadság engedélyezésének, azonban az egyéb körülményekkel együtt a bv. bíró azon meggyőződésének kialakulásához vezethet, hogy további szabadságelvonás szükséges a büntetés céljának eléréséhez.
A jogintézmény alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, amennyiben az elítélt személyiségének, a büntetés-végrehajtás alatt tanúsított magatartásának, a szabadulásra való felkészülésének vizsgálata után, továbbá valamennyi jogszabályi körülmény részletes és alapos elemzését követően az a meggyőződés alakul ki a bv. bíróban, hogy további szabadságelvonás nélkül is remény van az elítélt társadalmi beilleszkedésére, az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodására. A bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását nem tagadhatja meg arra való hivatkozással, hogy az elítéltnek olyan, más szabadságvesztést is le kell töltenie, amely – a quasi halmazati viszony hiánya miatt – nem foglalható összbüntetésbe; ilyen esetben azonban a szabadságvesztések folyamatos végrehajtása során a feltételes szabadság addig nem kezdhető meg, amíg az elítélt a szabadságvesztés-büntetését tölti.
Amennyiben a bv. bíró azt észleli, hogy az elítéltet a feltételes szabadság kedvezményéből ki kellett volna zárni, az első fokon eljárt bíróságot keresi meg a szükséges eljárás lefolytatása érdekében, és a határozat megküldéséig saját eljárását felfüggeszti. A bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátással egyidejűleg az elítélt pártfogó felügyeletét rendelheti el és számára külön magatartási szabályokat írhat elő. A feltételes szabadság tárgyában hozott bv. bírói határozattal szemben az elítélt, a védő, valamint az ügyészség fellebbezést jelenthet be, melynek a feltételes szabadság megkezdésére halasztó hatálya van. A gyakorlati tapasztalatok tanulsága szerint, a megalapozott ügyészi fellebbezések olyan elítéltek feltételes szabadságra bocsátását akadályozhatják meg, akik esetében a jogintézmény alkalmazása nem állna összhangban a büntetés céljával, a társadalom védelmével.18 Azt az elítéltet, akit feltételes szabadságra bocsátottak, annak esedékessége napján szabadon kell bocsátani, kivéve, ha a nem jogerős végzés ellen az ügyészség az esedékesség napjáig fellebbezést jelentett be.19 A fenti két rendelkezésből az következik, hogy az ügyészi fellebbezés halasztó hatálya csak akkor érvényesül, ha a fellebbezést – akár a meghallgatáson történő részvétel során – a feltételes szabadság esedékessége napjáig bejelentik.
Az engedély megadása nem minden esetben jelenti az elítélt automatikus szabadlábra helyezését. Előfordulhat ugyanis, hogy a feltételes szabadságra bocsátást engedélyező határozat kelte és a szabadítás határideje között az elítéltet letartóztatásba helyezik, vagy újabb szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, elzárás vagy szabálysértési elzárás végrehajtását rendelik el. Ebben az esetben a feltételes szabadságra bocsátást kiszabó bírósági határozat nem hajtható végre, az elítélt nem bocsátható szabadon. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt súlyos fegyelmi vétséget követett el, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti.20
A nemleges bv. bírói döntés nem jelenti azt, hogy az elítélt egyszer s mindenkorra elesett e kedvezménytől. A Bv. tv. 57. §-ának (6) bekezdése értelmében ugyanis, ha a bv. bíró az elítéltet nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét később újból megvizsgálhatja. Ilyen esetben elrendelheti a pártfogó felügyelői vélemény beszerzését. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, de úgy ítéli meg, hogy az elítélt később feltételes szabadságra bocsátható, felhívja a bv. intézetet, hogy az általa meghatározott időpontban tegyen újabb előterjesztést. Az újabb előterjesztésre akkor kerülhet sor, ha az öt évet meg nem haladó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább három hónap, az öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztés esetén pedig a feltételes szabadságra bocsátás mellőzéséről hozott határozat napjától számított legalább hat hónap eltelt. A törvény az ismételt előterjesztés legkorábbi időpontját határozza csak meg, tehát a bv. bíró, az ügy konkrét körülményeire figyelemmel, távolabbi időpontot is megjelölhet a végzésében. Az elítélt magatartásában tartósan bekövetkezett, lényeges változásra figyelemmel, a bv. intézet ismételten előterjesztést tehet, ha a bv. bíró – feltételes szabadságra bocsátást mellőző – határozatától számítva hat hónap már eltelt és az elítélt magatartásában tartósan kedvező változás következett be.
Az életfogytig tartó szabadságvesztés külön szabályai
Külön szabályok vonatkoznak az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsáthatóságra (Btk. 42–45. §). Az ilyen elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha a szabadságvesztésből letöltötte a bíróság által meghatározott időtartamot és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. Az életfogytig tartó szabadságvesztés határozatlan tartamú, mivel tartalmaz határozatlansági mozzanatot – ugyanis az elítélt élete végéig is tarthat, aminek az időpontja bizonytalan – valódi értelemben azonban mégsem tekinthető határozatlan tartamú szabadságvesztés-büntetésnek. A bíróság az ilyen elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kétféleképpen rendelkezhet: vagy meghatározza annak legkorábbi időpontját, vagy kizárja annak lehetőségét. Nincs mód a feltételes szabadságra, ha az elítéltet ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, vagy az ítélőbíróság ennek lehetőségét kizárta. A Btk. 44. §-ának (1) bekezdése határozza meg azon bűncselekményeket, amelyek elkövetése esetén a bíróság élhet a kizárás lehetőségével, ezzel szemben – a (2) bekezdés alapján – kötelező a kizárás, amennyiben az elkövető erőszakos-többszörös visszaeső, vagy a meghatározott bűncselekményt bűnszervezetben követte el. Ha nem kizárt a jogintézmény alkalmazása, annak legkorábbi időpontja legalább 25, de legfeljebb 40 év, az engedélyezett feltételes szabadság tartama pedig legalább 15 év. Differenciált szabályozást tartalmaz a törvény a feltételes szabadságra bocsáthatóságra nézve az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt újabb elítélése esetére (Btk. 45. §).
Amennyiben a bv. bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre elítélt feltételes szabadságra bocsátása vonatkozásában nemlegesen döntött, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a későbbiekben – először legkésőbb két év múlva, azt követően pedig évente – meg kell vizsgálnia. A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Büntető Kollégium vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban hozta meg 2015. július 1. napján a 3/2015. BJE határozatát. Ebben a Kúria elvi éllel mutatott rá arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásának lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek – törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő – bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) esetjoga, alkotmánybírósági döntés és a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adnak okot. Hangsúlyozta továbbá, hogy nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv döntése folytán, törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésnek megfelelő határozat meghozatala nem közvetlenül az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) mint ítélkezésre szolgáló anyagi vagy eljárási jogszabály alapján, hanem az emberi jogi szerv döntésének alapulvételével, annak magyar jogrendszerbe beillesztésével, a büntetőeljárásról szóló törvény szerinti felülvizsgálati eljárás lefolytatásával, az egyezménysértéssel nem érintett hatályos jogszabályok alkalmazásával történik.21
A Bv. tv.-t módosító 2014. évi LXXII. törvény teremtette meg a hazai jogrendszerben az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében alkalmazható kötelező kegyelmi eljárás szabályait. A törvény ezen rendelkezései rögzítik, hogy a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek esetében különleges, nem kérelemre induló kegyelmi eljárást kell lefolytatni. Ezzel biztosítja a magyar jogrendszer az EJEB 2014. május 20. napján – a Magyar kontra Magyarország ügyben – hozott ítéletében kifejtett elvárás érvényesülését. A Bv. tv. 46/A–H. §-ai tartalmazzák a feltételes szabadság lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására vonatkozó szabályozást. A 40 évi szabadságvesztés letöltését követő kötelező kegyelmi eljárás lefolytatása természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt vagy az arra jogosult más személy az általános szabályok szerint kegyelmi kérelmet nyújtson be, vagy az arra jogosult hivatalból kegyelmi eljárást kezdeményezzen.
Az EJEB aggályosnak ítélte a Bv. tv. hatályos szabályozását, mert véleménye szerint túl hosszú időnek, 40 évnek kell eltelnie a felülvizsgálatig. Ez szerinte jelentősen hosszabb az általa egy korábbi ítéletében javasolt legfeljebb 25 évnél. Az Igazságügyi Minisztérium ezzel összefüggésben rámutatott arra, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés az Európa Tanács más részes tagállamában is alkalmazott szankció, továbbá az EJEB más esetben elfogadta a 30 évet, vagy akár az annál hosszabb időszakot követő felülvizsgálat lehetőségét. Álláspontja szerint a bíróság által kifogásolt – a köztársasági elnök szabad mérlegelési lehetőségét biztosító – kegyelmezési eljárási rend korrekt és tisztességes, és más részes államban is hasonlóképpen alkalmazandó. A minisztérium azt is hangsúlyozta, hogy a tényleges életfogytiglan megfelel a nemzetközi szerződéseknek, és Magyarországon is beváltotta a hozzáfűzött reményeket, erős visszatartó erővel és magas társadalmi támogatottsággal bír. Magyarország Alaptörvénye értelmében tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. A bírói gyakorlatban a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést általában emberölés minősített esetei miatt szabják ki, tehát olyan brutális bűncselekmények esetén, amikor előre kitervelten vagy nyereségvágyból ölnek meg valakit, esetleg több embert ölnek meg, netán gyermek az áldozat.
A reintegráció jogintézménye
A szabadságvesztés céljának elérése érdekében az elítélteket a bv. szerv által biztosított általános vagy egyéniesített reintegrációs tevékenységbe kell bevonni. Ennek során törekedni kell az elítélt önbecsülésének és felelősségérzetének kialakítására, fejlesztésére, a szabadulás után a munkaerő-piaci és a társadalmi életbe való beilleszkedésének elősegítésére. A reintegráció magába foglal minden olyan programot, tevékenységet, amely elősegíti, támogatja a társadalomba történő visszailleszkedés hatékonyságát, a visszaesés esélyének minimalizálását, akár kizárását is. A reintegrációs program fogalmára nézve a Bv. tv. 82. §-ának 5. pontja tartalmaz értelmező rendelkezést, eszerint az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó programok, foglalkozások.
Az elítéltek társadalmi beilleszkedését elősegítő reintegrációs tevékenységet a végrehajtásért felelős szerv – önállóan vagy más szervezetekkel együttműködve – az elítéltek munkáltatása, munkaterápiás foglalkoztatása, továbbá általános, illetve középfokú iskolai oktatása, felsőfokú tanulmányok végzése, szakképzése, szakmai gyakorlat megszerzése, valamint egyéb reintegrációs programok által biztosítja, és az elítélt személyéhez igazodó szakmai módszerekkel végzi.22
A reintegráció keretében nem csak szigorúan a bv. intézetben szervezett tevékenységekre kell fókuszálni, hiszen a bv. szervek más szervekkel együttműködve eredményesebben szolgálják a büntetés-végrehajtás céljának megvalósítását. A reintegráció számos programot foglal magában. A leglényegesebbek azok, amelyek a társadalomban is a legnagyobb jelentőséggel bírnak, így a szakképzés, oktatás, valamint a munkavégzés. Az elítélt szabadulása után várhatóan eredményesen tud alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, ha fogva tartása idején képesítést szerez és munkát végez. Az oktatás és a munkavégzés mellett a szabadidő hasznos eltöltése is sarkalatos pontja a reintegrációnak. A szabadidős tevékenységek megfelelő szervezése, lehetőségek teremtése a fogva tartás rendje és biztonsága szempontjából is kiemelkedő, hiszen a rendkívüli események számát csökkentheti, ha az elítélt hasznosan és hatékonyan használja fel a szabadidejét. A szabadidő felhasználása kapcsolódik a kapcsolattartási formákhoz is, hiszen itt kell lehetőséget teremteni a család, a majdani befogadó környezet és az elítélt kapcsolatának fennmaradására. A család a reintegrációs tevékenységet is erősíti, támogatja. A családi kapcsolatok erősítésén túl a bv. intézet keretei között a szabadidő művelődéssel, sporttal tölthető el eredményesen. Mindezeken túl a vallási szertartások, lelki gondozás szerepe jelentős lehet a reintegrációs célok elérésében.
A reintegrációs őrizet
A reintegrációs őrizet a bv. intézet tartós elhagyásával járó, progresszív végrehajtási forma.23 A jogintézmény bevezetésével a büntetés-végrehajtás eszköztára jelentősen bővül a progresszív szabadságelvonás, a normalizáció és a sikeres társadalmi visszailleszkedés elősegítése tekintetében. Azok a jogerősen elítéltek, akik reintegrációs őrizetbe kerülnek, korlátozottan visszanyerik személyi szabadságukat, távozhatnak a bv. intézetből, de csak a bv. bíró által kijelölt házba, lakásba, amelyet csak meghatározott esetekben hagyhatnak el. A társadalmi visszailleszkedés ilyen módon lépcsőzetesen valósul meg, a teljes szabadságelvonás és a felelős önálló életvezetés közé belép egy az állami szervek által felügyelt életszakasz.
A reintegrációs őrizet elrendelésére a bv. intézet tesz előterjesztést a bv. bírónak. A jogintézmény alkalmazásának elrendelését a szabadságvesztés végrehajtása alatt egy alkalommal az elítélt vagy védője is kezdeményezheti. Az alkalmazásra olyan elítélt esetében van mód, akit első alkalommal ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre, és öt évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztését fogház- vagy börtönfokozatban tölti. A reintegrációs őrizetbe helyezés további feltétele, hogy azt az elítélt vállalja, feltéve hogy nem a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pontjában meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték el. A reintegrációs őrizet elektronikus távfelügyeleti eszközök alkalmazása mellett biztosítható. A jogalkotó kizárta a jogintézmény alkalmazásának lehetőségét, ha az elítélttel szemben további szabadságvesztést kell végrehajtani, vagy a folyamatban lévő büntetőügyben elrendelt letartóztatást a szabadságvesztés végrehajtásának idejére megszakították. Akkor sem jöhet szóba az engedélyezés, ha a fogva tartás során biztosított reintegrációs őrizetet az elítéltnek felróható okból megszüntették, vagy az egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztésből legalább három, az egy évet meghaladó tartamú szabadságvesztésből legalább hat hónapot nem töltött le. Kizárt továbbá a reintegrációs őrizet abban az esetben is, ha a megjelölt lakás az elektronikus távfelügyeleti eszköz elhelyezésére alkalmatlan, és amennyiben a bíróság az elítélt kiutasításáról rendelkezett. Fiatalkorú reintegrációs őrizetének a fentieken túli alkalmazási feltétele a szabadságvesztés végrehajtása alatt legalább egy alkalommal családi terápián vagy családi konzultáción való részvétel, továbbá a törvényes képviselő hozzájárulása az elektronikus távfelügyeleti eszköz telepítéséhez, és nyilatkozata a lakhatás, valamint a fogvatartott kísérése tekintetében.24
A reintegrációs őrizet elrendelése esetén a bv. bíró jelöli ki az elítélt tartózkodási helyéül szolgáló lakást. A végzésben meghatározza, hogy a kijelölt lakás és a hozzá tartozó bekerített hely milyen – elsősorban a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítását szolgáló, munkavégzési vagy gyógykezelési – célból és milyen időtartamban hagyható el. Az eljárást a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes bv. bíró folytatja le, eljárására egyebekben a Bv. tv. 57–59. §-ait kell alkalmazni. Amennyiben a reintegrációs őrizet alatt az elítélt feltételes szabadságra bocsátásáról kell dönteni, és a bv. intézet az előterjesztésben a feltételes szabadságra bocsátás engedélyezésére tesz javaslatot, a bv. bíró az elítélt meghallgatását mellőzheti.
Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását rendelte el, de a bv. intézet a feltételes szabadságra bocsátás esedékességének napjáig arról értesíti, hogy az elítélt a reintegrációs őrizet magatartási, illetve az elektronikus távfelügyeleti eszköz vállalt alkalmazási szabályait megszegte, az elektronikus távfelügyeleti eszközt megrongálta vagy használhatatlanná tette, a bv. bíró a feltételes szabadságra bocsátást újból megvizsgálja, és ennek alapján a végzését hatályon kívül helyezheti. Amennyiben a bv. bíró az elítélt feltételes szabadságra bocsátását mellőzte, a reintegrációs őrizetet megszünteti és megteszi a szükséges intézkedéseket a szabadságvesztés fennmaradó részének a letöltése érdekében. Az ilyen elítélt magatartását, a bv. bíró által meghatározott magatartási szabályoknak és az elektronikus távfelügyeleti eszköz alkalmazási szabályainak a betartását, valamint a társadalmi reintegrációs folyamat előrehaladását a reintegrációs őrizet végrehajtására kijelölt lakás elhelyezkedése szerint illetékes büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő ellenőrzi.
Az ügyészségi jogalkalmazási tapasztalatok szerint a reintegrációs őrizet a jogintézmény bevezetése óta eltelt időben összességében az elítéltek társadalomba való visszailleszkedése terén hasznos és eredményes eszköznek bizonyult. A végrehajtási hely elhagyásának engedélyezése kapcsán azonban a jogintézmény céljával összhangban nem álló jogalkalmazói gyakorlat kialakulása is tapasztalható volt. Előfordul ugyanis, hogy az elítélt számára – törvényi maximum hiányában – lehetővé vált, hogy akár napi tizenkét órát meghaladó időtartamra is elhagyhassa a végrehajtás helyéül szolgáló lakást. Az is megtörtént, hogy az elítélt munkavégzés céljából változó munkahelyre, akár az egész megye területére nézve elhagyhatta a kijelölt lakóhelyét. Arra is volt példa, hogy a kijelölt lakóhely elhagyásának engedélyezésére olyan okból került sor, ami a jogintézmény céljával nem volt összeegyeztethető. Az ilyen határozatok kiüresítik a reintegrációs őrizet jogintézményét és lehetetlenné teszik a büntetés céljának megvalósulását. Tekintettel arra, hogy a fentiek szerinti jogalkalmazói gyakorlat ügyészi eszközökkel eredményesen nem volt alakítható, a Legfőbb Ügyészség a hatályos törvényi szabályozás módosításának megfontolását javasolta a jogalkotónak.
Konklúzió
A feltételes szabadságra bocsátás és a reintegrációs őrizet kapcsán összefoglalva megállapítható, hogy azok egyaránt jogrendszerünk fontos jogintézményei. Alkalmazásukra meghatározott törvényi feltételek fennállása esetén, alapos előkészítés után, számos körülmény komplex mérlegelését követően meghozott felelős döntés alapján kerülhet sor. Helyes gyakorlatuk jól kiegészítheti az izolált végrehajtást, hozzájárulva a progresszivitás és normalizáció követelményeinek érvényesüléséhez. Rendeltetésüket azonban – a konkrét jogi szabályozástól függetlenül – csak akkor tölthetik be, amennyiben azok alkalmazására mindig a büntetés céljának messzemenő figyelembevételével kerül sor.
Lajtár István PhD, legfőbb ügyészségi tanácsos, közjogi legfőbb ügyész helyettes, c. egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Felvetések a Btk. 212. § rendelkezéseinek felülvizsgálatára
A büntetőjogot alkalmazók előtt jól ismert bűncselekmény a tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége, mivel az a korábban hatályban volt Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben is szerepelt a Különös Részben szabályozott törvényi tényállások között, a 196. §-ban, és a jelenleg hatályos 2012. évi C. törvény (212. §) is megtartotta ezt büntetendő magatartásként. Korábban az egyéb rokonokat megillető tartás elmulasztását is büntette a törvény, míg 2013. július 1-je óta csak a gyermekek eltartásának biztosítására szolgál a szabályozás. A büntetőjogi védelem fenntartása érthető, hiszen továbbra is fontos társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a tartásra jogosult kiskorúak és a nappali tagozaton felsőfokú tanulmányaikat folytató gyermekek hozzájussanak ahhoz az ellátáshoz, amely – igaz, csak részben – biztosítja az egészséges, kiegyensúlyozott fejlődésükhöz szükséges anyagi javakat. A felelős gyermekvállalás és a terhek egyenlő viselésének erkölcsi elve is azt rója minden arra képes szülőre, hogy anyagilag is gondoskodjék gyermekéről. Nyilvánvalóan csak végső jogi eszközként kerül sor a kötelezettség önhibából történő elmulasztásának büntetésére, amikor kimerülnek az egyéb jogi lehetőségek. A jogalkotó még ebben az esetben is büntetlenséget biztosít az elkövetőnek, ha legkésőbb az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozataláig eleget tesz a kötelezettségének. Amennyiben súlyos nélkülözésnek teszi ki az elkövető a jogosultat, de utóbb teljesíti kötelezettségét, a büntetés korlátlanul enyhíthető. Valójában arról van szó, hogy az állam lemond a büntető igényének érvényesítéséről, cserébe azért, hogy az elkövető eleget tesz a hatósági kötelezésnek, és így a jogosult mégis hozzájut az őt megillető ellátáshoz. Hasonló megoldással találkozunk a csekély mennyiségű kábítószert saját fogyasztásra birtokban tartó elkövetők esetében. A cél ebben az esetben is az, hogy egyrészt elkerüljük az elkövető kriminalizálását, megbélyegzését, másrészt – saját érdekében – rávegyük a jogkövető magatartásra, amikor az eredményes elterelést követően megszüntetjük vele szemben a büntetőeljárást. Ugyanakkor ez utóbbi bűncselekmény elkövetőivel szemben csak bizonyos feltételek között alkalmazható az elterelés, és csak ennek megfelelően nyílik meg a büntetés elkerülésének lehetősége. A Btk. 180. § (1) bekezdése úgy szól, hogy amennyiben korábban két éven belül már ugyanilyen bűncselekmény elkövetése miatt sor került elterelésre, majd az eljárás megszüntetésére, vagy kábítószer kereskedelem bűntette, illetve kábítószer birtoklása miatt megállapították az elkövető büntetőjogi felelősségét, az újabb deliktum esetében nem maradhat el a büntetőjogi felelősségre vonás. Ugyanakkor a kábítószer birtoklása bűncselekmény egyes kevésbé súlyos eseteinél a büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elkövető a vádemelésig lehetővé teszi a kábítószert értékesítő személy kilétének megállapítását.
A tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége esetében azonban nincsenek a fentiekhez hasonló korlátozások, és csak a bűntetti alakzatnál merül fel a büntetés korlátlan enyhítése, mint jogi lehetőség, a joghátrány minimalizálására. A vétségi alakzat esetében a jogalkotó feltehetően elégségesnek tartotta a cél eléréséhez a büntetés elmaradásának kilátásba helyezését, és nem akarta – korlátok felállításával – megakadályozni a jogosult irányába történő teljesítést, és ezzel az ellátást veszélyeztetni.
Valóban, az ügyek egy részében ennyi elég is ahhoz, hogy ideig-óráig kikényszerítsük a jogkövető magatartást a kötelezett részéről. A tartási kötelezettség azonban olyan kötelem, amely akár 18 évig, de esetleges 22-23 évig is fennállhat. A jognak ezért számolnia kell azzal a helyzettel is, amikor a kötelezett ismételten önhibájából nem tesz eleget a hatósági előírásnak, és nem fizet tartásdíjat. Igaz, az ítélkezési gyakorlat a bűnismétlést szigorúbb szankciókkal sújtja, figyelembe véve a fokozatosság elvét is. Saját tapasztalatom az, hogy az elkövetők részéről nagy a hajlandóság a bűnismétlésre, bár nem feltétlenül követi ezeket felelősségre vonás. A sértettek sokszor belefáradnak a pereskedésbe, és gyermekeiket sem akarják kitenni újabb lelki sérüléseknek, ezért nem tesznek feljelentést. Az is előfordul, hogy félreértik a tartásdíj állam általi megelőlegezését, úgy gondolják, hogy ez azonos azzal, mintha a kötelezett eleget tett volna a hatósági határozatnak. Ilyenkor a gyámügyi hatóságokra hárul a kiutalt juttatás visszakövetelése a kötelezettől, ez pedig nem mindig jelent büntető feljelentést. A notórius nemfizetők motívuma lehet egyszerű közömbösség a gyermekük iránt, a kötelességek, következmények alóli szabadulás vágya, vagy – ami a leggyakoribb – bosszú a volt partneren.
Harmincöt éves jogalkalmazói munkám során az utóbbi időben találkoztam először olyan esettel, amely a mostani cikk megírására is késztetett, azonban úgy vélem, hogy a szabályozás változatlanul hagyása esetén bármikor előfordulhat ugyanez a fajta magatartás. A konkrét ügyben a polgári bíróság 2012. év elején az apát az élettársi viszonyból 2008-ban született leánygyermek tartására kötelezte, a gyermeket egyedül nevelő anya javára. A felek megegyeztek a gyermekkel való kapcsolattartásban is. Ez azonban – főleg az apa következetlensége és hanyagsága miatt – nem működött, annyira, hogy a gyermek pszichológus segítségére szorult. Ezután az apa nyilatkozatban lemondott a gyermek láthatásáról, azonban a felek között a helyzet nem rendeződött. Az apa ettől kezdve nem tett eleget a tartásdíj fizetési kötelezettségének, noha folyamatosan megfelelő keresettel rendelkezett különböző bejelentett és be nem jelentett vállalkozói tevékenységeinek eredményeképpen. Az apának 2012-ben számottevő tartásdíj-hátraléka halmozódott fel, és a végrehajtás nem vezetett eredményre, mivel nem volt lefoglalható vagyon a nevén. Ekkor a bíróság el is marasztalta őt: rövidebb tartamú felfüggesztett szabadságvesztés-büntetéssel sújtotta. Az apa ezután 2013-ban egy darabig fizette a tartásdíjat, majd ismételten késedelembe esett. A nem-fizetés okaként – és ez nem egyedi eset – azt hozta fel indokként, hogy az anya akadályozza őt a gyermekkel való kapcsolattartásban. Ugyanakkor az internetes portá-lokon szívesen számolt be új családjával külföldön töltött utazásaikról és sikeres vállalkozásáról.
Ez eddig – sajnos – elég hétköznapi történet. A különbség az, hogy amikor az anya 2014-ben ismételten feljelentette a mulasztó apát tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége miatt, az apa kifizette az újabban felhalmozódott tartozást, így az eljárás megszüntetésre került. Ezután viszont az apa már csak akkor volt hajlandó fizetni, ha az anya – rendszerint több havi várakozás után – megtette ellene a feljelentést. Az apa általában megvárta az első gyanúsítotti kihallgatásra szóló idézését, majd mielőtt bement a rendőrségre, bankon keresztül átutalta az aktuális tartozását az anyának. Idén eddig három alkalommal szüntette meg az ügyészség ilyen okból vele szemben a nyomozást: májusban, októberben és most decemberben. Az utóbbi két esetben a rendőrség már nem hallgatta ki gyanúsítottként az apát, hanem az iratokat megszüntetési javaslattal továbbította az ügyészség felé. A kötelezett már tudta, hogy kb. mennyi idő telik el addig, amíg a jogosult feljelentést tesz, és a rendőrség a nyomozást elrendeli. Megvárta, amíg a szokásos „kivárási idő” eltelik, aztán átutalással megfizette a többhavi tartozását. Valószínű, hogy az ügy előadója informálisan értesítette őt az újabb feljelentésről, mivel minden esetben ugyanarra a vizsgálóra osztották az ügyet a rendőrségen. Ezzel a módszerrel sikerült a kötelezettnek azt elérnie, hogy úgy okozott újabb és újabb kellemetlenséget a jogosultnak, hogy ebből semmilyen hátránya nem származott. 2014-től 2020 októberéig összesen 12 esetben indult büntetőeljárás az apa ellen, de a tartásdíj utólagos megfizetése miatt a rendőrség vagy az ügyészség mindig megszüntette a nyomozást vele szemben. A gyermek most 12 éves, és így az anyának még legalább 6-10 évig figyelnie kell arra, hogy újabb mulasztás estén mielőbb tegyen feljelentést az apa ellen, és ezzel kikényszerítse a tartásdíj megfizetését.
Ez a példa rávilágít arra, hogy a hatályos szabályozásban mégsem érte el a jogalkotó a kívánt célt. Láthatjuk az anya és gyermek folyamatos kiszolgáltatott helyzetét és megaláztatását, frusztrációját, amelyet az apa tartási kötelezettségéhez való hozzáállása okoz nekik, melynek hátterében a kicsinyes bosszú áll a volt párjával szemben. A folyamat következménye előre kiszámítható: a gyermek anyja ugyan megkapja végül a neki járó juttatást, a gyermek azonban lelkileg még jobban sérül, önbizalma és a külvilággal szembeni bizalma megrendül a folyamatos elutasítottság érzetétől.
Nyilvánvaló, hogy a jog sajátos eszközeivel meg kellene akadályozni a joggal való visszaélés e módját.
Hogyan lehetne megelőzni vagy legalábbis minimalizálni a hasonló esetek előfordulását?
Már utaltam arra, hogy a Büntető Törvénykönyv Különös Részében találunk olyan jogtechnikai megoldásokat, amelyeket ennél a tényállásnál is különösebb aggály nélkül lehetne alkalmazni úgy, hogy az eredeti cél – a jogosult ellátásának biztosítása – ne szenvedjen csorbát, és a tartásra kötelezetteket rábírjuk a jogkövető magatartásra. Ezen kívül ismeretesek azok a szabályok is, amelyek egyes bűncselekmények esetében bizonyos utólagos kárelhárító, káros következményt csökkentő elkövetői magatartásokat a büntetés korlátlan enyhítésének lehetővé tételével honorálnak (tevékeny megbánás). Ezek a szabályok a Btk. 29. §-ában kerültek elhelyezésre, és az élet, testi épség, egészség elleni, az emberi szabadság elleni, az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni, a közlekedési, a vagyon elleni, illetve a szellemi tulajdon elleni vétségek vagy három évnél nem súlyosabban büntetendő bűntetteknél alkalmazhatóak. A tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége a Btk. XX. fejezetében, a gyermekek érdekét sértő és a család elleni bűncselekmények között, a 212. §-ban szerepel, így az előbbi szabályok nem vonatkoznak rá. Igaz, mint láttuk, a minősített esetben a törvényhozó él a jog ezen eszközével, azonban – szerencsére – a tartás elmulasztásának bűntette csak nagyon ritkán valósul meg, ellentétben a vétségi alakzattal, amely annál gyakoribb.
Megoldási javaslataim az alábbiak:
- A csekély mennyiségű kábítószer birtoklásának vétségénél alkalmazott korlátozást megfelelőképp átvéve be kellene iktatni egy olyan rendelkezést a Btk. 212. §-ába, hogy azzal szemben nem lehet alkalmazni a megszüntetést, akivel szemben az elkövetéstől számított 2 éven belül ugyanilyen vétség vagy bűntett elkövetése miatt a tartozás utólagos megfizetése miatt megszüntették a büntetőeljárást. Úgy gondolom, hogy a 2 éves időtartam sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid idő, mindkét elérni szánt célt figyelembe véve. (A sértett biztosabb helyzete, a kötelezett fizetési hajlandóságának fenntartása.)
- Elképzelhetőnek tartom azt a megoldást is, hogy a korábbi megszüntetést követően bizonyos időn belül (2 év) ismételten felróhatóan mulasztásba eső kötelezettel szemben az eljárás megszüntetése már vétség elkövetése esetén is kizárt lenne, amennyiben azonban az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozataláig kifizeti a tartozását, akkor a büntetését korlátlanul enyhíteni lehessen. Részemről ebben az esetben is a 2 éves időtartamot találnám elfogadhatónak, az előző pontban írtak szerint. Ha az újabb bűncselekmény viszont bűntettnek minősül, a tartásdíj utólagos megfizetésének jogcímén ne lehessen megszüntetni az eljárást az elkövetővel szemben.
- Mindezeken túl a fenti két szabályt kombinálni is lehetne. Eszerint a megszüntetéstől számított 2 éven belüli újbóli elkövetés esetén az eljárás nem lenne megszüntethető a tartozás utólagos megfizetése esetén sem, míg 2 éven túl, de 4 éven belüli újabb önhibából történő mulasztás miatti eljárás esetén a tartozás utólagos megfizetése alapot adhatna a büntetés korlátlan enyhítésére.
Tisztában vagyok azzal, hogy mégoly részletes szabályozás sem szavatolja azt, hogy a rászoruló gyermekek megkapják mindkét szülőjüktől az őket megillető kellő anyagi gondoskodást, törődést, pláne szeretet, de meggyőződésem, hogy a felvázolt szabályok alkalmazásával gátat tudunk vetni az effajta joggal való visszaélésnek.
Zsoldi Zoltán ügyész, Nagykanizsai Járási Ügyészség
Prostitúcióval kapcsolatos bűncselekmények statisztikai elemzése a BSR tükrében – A prostitúció elősegítése
Bevezetés
70 éve annak, hogy a prostitúció nemzetközi szabályozása elismerte a prostituáltak alapvető emberi és alkotmányos jogait. 1949-ben a szerződő felek1 megegyeztek egy olyan egyezmény létrehozásában, amely egy körvonal mentén kísérelte meg az emberkereskedelem és a prostitúció jelenéségének társadalmi és gazdasági okait kezelni, szabályozni. (Figyelembe véve, hogy a prostitúció és az azt kísérő rossz, a prostitúció céljait szolgáló emberkereskedés az emberi személy méltóságával és értékével összeegyeztethetetlen és veszélyezteti az egyén, a család és a társadalom jólétét, továbbá, hogy a nőkkel és gyermekekkel való kereskedés elnyomását illetően különféle nemzetközi szerződések voltak hatályosak,2 valamint azt is, miszerint a Nemzetek Szövetsége 1937-ben a fentiek alkalmazásának körére kiterjesztő egyezménytervezetet készített, és az 1937. óta bekövetkezett fejlődés oly egyezmény kötését tette lehetővé, amely a fenti szabályzókat egyesíti és magában foglalja.)
Az így létrejött Az emberkereskedelem visszaszorításáról és mások prostitúciójának kihasználásáról szóló nemzetközi egyezményt (a továbbiakban: egyezmény) Ecuador, India, Libéria, Luxemburg, Pakisztán, a Fülöp-szigetek és Dél-Afrika képviselői 1950. március 21-én írták alá a New York-i Success-tónál, és 1951. július 25-én lépett hatályba.3 2020-ban a tagok száma elérte a kilencvenötöt. Magyarország 1955-ben, az 1955. évi 34. törvényerejű rendelet kihirdetésével csatlakozott az Egyezményhez.4
Az egyezmény nem a prostitúció jelenségét ítéli el, sokkal inkább a prostitúciót kihasználó és kizsákmányoló magatartások ellen kíván fellépni. Mindez jól tükröződik az egyezmény különféle cikkelyeiben, valamint a jogharmonizáció eredményeként a magyar büntető törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) prostitúcióval kapcsolatos bűncselekményeinek megalkotásában.5
Vizsgálatom során alapkutatást folytattam le, amely a rendelkezésre álló primer és szekunder források elemzésére irányult, ezeket levéltári, múzeumi és online is elérhető adatgyűjtő tevékenység eredményeként szereztem be.
Általános célom volt, hogy egy olyan tanulmány születhessen, amely a választott minta nézetében a prostitúció elősegítéséről, annak mechanizmusáról reális képet mutat, továbbá egy olyan információs adatbázist hoz létre, amely a kidolgozott javaslatok megvalósíthatóságának – relevanciájának, fenntarthatóságának, megalapozottságának, életképességének – tekintetében a közös tudásbázist bővíti.
Hipotézisemben feltételezem, hogy 2013–2020. évek azonos időszakainak vonatkozásában Magyarországon a prostitúció elősegítése bűntett regisztrált eljárásainak száma a Btk. XIX. fejezetében taglalt, a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekményekhez viszonyítva elenyésző értéket képviselt, az évenként csökkenő tendenciát mutat, a vádemelések száma a nyomozás megszüntetésével szemben viszont dominált, a hatóság által lefolytatott nyomozások a statisztikai mutatók eredményességét növelték.
A prostitúció elősegítése bűntettről, valamint az egyezmény kapcsolódó rendelkezéseiről
A prostituáltbarátnak is nevezett New York-i egyezmény számtalan rendelkezést tartalmaz, amely a prostituáltak alkotmányos és emberi jogainak gyakorlását elősegíti, valamint a rájuk telepedő futtatói hálózatok felszámolását megkísérli,6 és amelyben az aláíró országok bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervei centrális részt vállalnak.
Az áldozati szellemiséget szorgalmazó és elismerő egyezmény elősegíti a prostituáltak reszocializációját, a futtatói hálózatok szankcionálását, és fokozza az aláíró országok ezirányú együttműködését.7
Tanulmányomban a futtatói hálózatok ellehetetlenítését célzó, ezáltal a bordélyrendszerek kiépítését megtiltó rendelkezésekről, valamint a magyar büntetőszabályozás harmonizációjáról esik szó, azok magyarországi hatékonysága és/vagy eredményessége a statisztikai számok tükrében determinálható.
A fentiekhez az egyezmény 1–4. cikke szorosan kapcsolódik. Az 1. cikk – általános jelleggel – a prostitúcióból hasznot húzó, a prostitúcióra rátelepedő, élősdi jellegű bűncselekmények elkövetőinek szankcionálására irányul. Az 1. cikk célja, hogy az egyezményt aláíró országokban megvalósuljon azon személyek büntethetősége, akik a prostituáltakat kizsákmányolják, valamint a prostitúció gyakorlására rákényszerítik. E cikk általánosságban rendelkezik a prostitúciós bűncselekmények elkövetőiről; az államok generálisan saját büntetőjogi szabályozásukban rendelkeznek arról, hogy társadalmukban mely cselekményeket rendelik büntetni, viszont ha az erről szóló cikkeket a részes államok támogatták és aláírták, úgy gondoskodniuk kell az egyezményben nevesített magatartások büntetőjogi üldöztetéséről és szankcionálásáról. Az egyezmény későbbi cikkelyei a kettős büntetés tilalmáról, illetőleg az elkövetők kiadatásáról és polgárságuk szerinti eljárások lefolytatásáról is rendelkeznek, amelyek hasonlóan az 1. cikkben foglaltakhoz, általános jelleggel kapcsolódnak a prostitúciós bűncselekmények elkövetőihez.
Az egyezmény 2. és 4. cikke a bordélyrendszerrel kapcsolatos tilalmazásról konkrétumokat tartalmaz; célja, hogy megakadályozza az államokban a bordélyrendszerek létesítését, illetőleg megszüntesse az azt támogató kezdeményezéseket, magatartásokat. Ez utal a járulékos cselekményekre, valamint a támogatói, segédkezői magatartásokra is, így nemcsak a bordélyház alapítóját, tulajdonosát, hanem az üzembentartót és olyan egyéb személyeket is szankcionál, akik bárminemű segítséget nyújtanak a rendszer kiépítéséhez, üzemeltetéséhez és működtetéséhez. Kitétel viszont a segédkezői magatartásokban, hogy csak akkor írja elő büntethetőségüket és üldöztetésüket a részes államok számára, amennyiben az adott állam büntetőjogi intézményrendszere ismeri a részesség fogalmát, és büntetést fogalmaz meg a bűncselekményt elkövetők részessége kérdésében.
Az egyezmény 3. cikke mindezzel összefüggésben azok büntethetőségét és üldöztetését is előírja, akik az ilyen jellegű magatartásukat eltervezték, de az a valóságban még nem realizálódott, azaz előkészültek a bűncselekmények elkövetésére. Megjegyzés szintén, hogy az egyezmény kizárólag akkor rendeli büntetni a bordélyház létesítésével, működtetésével és üzemeltetésével kapcsolatos cselekményeket, ha az aláíró ország büntetőjogi szankcionáló rendszere ismeri – és a belső szabályzók révén – lehetővé teszi az előkészület mint olyan büntetését.
Az egyezmény 1–4. cikkelyében foglaltaknak megfelelően az elkövetkezendőkben nézzük meg, hogy a magyar büntetőjogi rendszer, azaz a magyar Btk. hogyan okkupálta a jogharmonizációs folyamatok eredményeképpen a bordélyrendszerrel kapcsolatos intézkedések megtételét, a törvényi tényállás megalkotását és a szankcionálás kilátásba helyezését.
A ma hatályos Btk., a 2012. évi C. törvény a prostitúció elősegítését a 201. § rendelkezéseiben fogalmazta meg.8 A prostitúció sokáig nem volt büntetőjogi kategória. A Csemegi-kódex a csábításon (kerítésen) kívül más prostitúciós jellegű bűncselekményt nem büntetett.9 A jogalkotás ezt követően is inkább igazgatási jellegű volt, a prostitúciós tevékenység folytatásának szabályait rögzítették. Az 1955. évi 17. törvényerejű rendelet az üzletszerű kéjelgést és annak elősegítését büntette.10 A jogharmonizáció eredményeként az 1950-es New York-i nemzetközi egyezmény értelmében büntetendővé kell nyilvánítani azt a cselekményt, amellyel más személyt prostitúció folytatására bírnak rá, bordélyházat tartanak fenn vagy vezetnek, vagy a bordély fenntartásához szükséges anyagi eszközöket szolgáltatnak, továbbá akik prostitúció céljára épületet adnak bérbe vagy bérelnek. Az 1961. évi Büntető Törvénykönyv a nemzetközi egyezményt követte.11 Az 1978. évi IV. törvény az üzletszerű kéjelgést, valamint az üzletszerű kéjelgés elősegítését büntette.12 1993-ban az üzletszerű kéjelgés bűncselekményi alakzatát hatályon kívül helyezték, az 1999. évi LXIX. törvény a szabályértésekről pedig az üzletszerű kéjelgést szabálysértésnek tekintette, ha a szexuális szolgáltatással összefüggő tilalmakat megszegték.13
A bűncselekmény jogi tárgya, azaz a védett érték, a nemi kapcsolatoknak a társadalomban elfogadott rendje. Alanya bárki lehet. A tényállás három elkövetési magatartást szabályoz, központi elemük a prostitúció, amely a hatályos Btk. 459. § értelmezése szerint rendszeres haszonszerzés céljából történő szexuális cselekmény végzése. A szexuális cselekmény pedig a közösülés és minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmas, vagy arra irányul. A rendszeres haszonszerzésre törekvés itt ez esetben azt jelenti, hogy a folyamatosan cselekvő célja bármilyen vagyoni előny megszerzése, amely akkor is megállapítható, ha a vagyoni előny a cselekményekből nem realizálódik. Nem folytat tehát prostitúciót, aki egyetlen szexuális cselekményért fogad el pénzt, de az sem, aki ellenszolgáltatás nélkül válogatás nélkül folytat szexuális tevékenységet.
A tényállás (Btk. 201. §) (1) bekezdés a) pontjában az elkövetési magatartás a rábírás. A rábírás akkor tényállásszerű, ha a rábírt személy több, időben elkülönülő szexuális cselekményt végez (egyetlen alkalomra rábírás nem valósítja meg). Amennyiben a rábírás eredménytelen, a cselekmény nem büntethető előkészület. (A rábírás kizárólag egyenes szándékkal valósulhat meg.) A tényállás (1) bekezdés b) pontjában az elkövetési magatartás (lényegben fizikai bűnsegély) épület vagy egyéb hely rendelkezésre bocsátása. Ez történhet közvetlenül (kulcsátadás) vagy közvetetten (a helység használatának lehetővé tétele). Történhet hosszabb időre, de egyetlen alkalomra is, ha az elkövető célja ezzel a prostitúciót folytató személy tevékenységének a megkönnyítése. Az „épület és egyéb más hely”-be minden olyan hely beletartozik, ami biztosítja a szexuális cselekmény lebonyolításának lehetőségét (nyaraló, panzió, lakókocsi). A rendelkezésre bocsátásnak más részére kell történnie, ha valaki a saját lakásán folytat üzletszerű kéjelgést, vagy otthon fogadja a prostituáltat, az nem bűncselekmény. A tényállás (1) bekezdés c) pontjában az elkövetési magatartás a segítségnyújtás a 18. életévét be nem töltött személy prostitúciójához (ez tartalmilag bűnsegédi magatartás).
A tényállás (3) bekezdésben az elkövetési magatartások központi eleme a bordélyház. A bordélyház olyan vállalkozást jelent, amelyben a vállalkozó által fizetett prostituáltak anyagi ellenszolgáltatásért bárkinek szexuális szolgáltatást nyújtanak (nem kell, hogy ez legyen a fő profil, lehet bordély mulatóval kombinált bordélyház is). Az elkövetési magatartások a bordélyház fenntartása, vezetése, anyagi eszközök szolgáltatása. A fenntartó, aki üzleti vállalkozásként szervezi a prostitúciót, a díjak beszedésével, elosztásával foglalkozik, elszámol a prostituáltakkal. A vezetés technikai jellegű irányítást takar. Az anyagi eszközök szolgáltatója pedig a működésben nem vesz részt, de kívülről biztosítja a feltételeket (lényegében fizikai bűnsegély).14
Jól látszik, hogy a magyar büntetőjogi szabályozás a jogharmonizációs folyamatok eredményeként a New York-i egyezmény bordélyházakra vonatkozó rendelkezéseit maximálisan beépítette az anyagi büntetőjog rendelkezései közé. Az 1. és 4. cikk, miszerint az ilyen jellegű bűncselekményeket büntetendővé kell nyilvánítani, valamint az elkövetőket bűnösségük kimondását követően szankcionálni szükséges, megvalósult.
A 2. és 3. cikk, amely konkretizálja a bordélyházakkal kapcsolatos intézkedések megtételét, szintén megvalósult. Az előkészület vonatkozásában az elkövető cselekménye ugyancsak büntetendő.
A Bűnügyi Statisztikai Rendszer, valamint a kutatás módszertana
A Bűnügyi Statisztikai Rendszer (BSR) az interneten közzétett, a Belügyminisztérium égisze alá tartozó, a minisztérium által működtetett online statisztikai rendszer.15 A Konasoft által fejlesztett struktúra lehetővé teszi a nyilvánosság számára, hogy egy külső rendszeren keresztül a magyar rendvédelmi szervek által lefolytatott eljárások összességéből és azok adataiból hiteles információkat kapjon. A Belügyminisztérium Statisztikai Osztálya az adatokat folyamatosan frissíti, amely a honlapon elérhető információk szerint az Országos Rendőr-főkapitányság, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, valamint az Ügyészség által közzétett adatokat összesíti.
A kutatással kapcsolatban megjegyzendő viszont, hogy a Bűnügyi Statisztikai Rendszer is csak szekunder forrásként értelmezhető, hiszen a primer adatokat a rendvédelmi szervek, valamint az ügyészség szolgáltatja. A matematikai statisztika próbákat tehát származtatott statisztikai adatokon tesztelem, az eredmények pedig a származtatott adatok értelmezéseiként reprezentálódnak, képezik a minta teljes egészét. A mintáról elmondható továbbá, hogy 5 év intervallum nagyságában értelmezendők, az időszakok terminológiailag fedik egymást. (Értem itt ez alatt, hogy amennyiben 2020. év első negyedévének adatai állnak rendelkezésre az csak azon évek ugyan azon idősíkjában szereplő értékekkel vethetők össze.) Mindezek egyrészt az összes regisztrált büntetőeljárást, bűnelkövetőt, sértettet, azok település-, és életkor szerinti eloszlását-, másrészt pedig ugyan ilyen metodológia szerint a prostitúció elősegítése bűncselekmény eljárásait, sértettjeit, elkövetőit is tartalmazták. A táblázatok számadatainak igényes feldolgozása lehetővé tette, hogy a hazai (nemzeti) statisztikai adatbázisokat elemezhessem-értékelhessem, azokat megfelelő módon, és minőségben összehasonlíthassam, és a kapott eredmények alapján a hazai stratégia fejlesztésének javaslatára kísérletet tegyek, és a New York-i egyezményben rögzített bűnüldözési célok elérésének maximalizálásához a magyar rendvédelem hozzájárulhasson.
Véleményem szerint, amennyiben a szervezett bűnözés, és a hozzá szorosan kapcsolódó prostitúciós bűncselekmények összetettségét, okát, céljait, körülményeit, mibenlétét, funkcionális jellegzetességeit, dinamikáját meg szeretnénk ismerni, akkor minden részinformációra szükségünk lehet, amelyet a tudomány területén, a különböző empirikus módszerrel végzett kutatások biztosíthatnak.
A kutatási minta
A kutatási minta a már említett statisztikai adatbázisból nyert adatok alapján az alábbi kategóriákat ölelte fel: a prostitúció elősegítése bűntett eljárási döntéseinek adatai a 2013–2018. évek vonatkozásában; a prostitúció elősegítése bűntett regisztrált bűncselekményi számának alakulása 2013–2020. II. félévéig; a prostitúció elősegítése bűntett sértettjeinek adatai település, életkor, valamint az elkövetővel való kapcsolatai alapján; a prostitúció elősegítése bűntett elkövetőinek adatai életkor, nemzetiség, nem és előélet alapján 2013–2018. évekig, valamint a Btk. XIX. fejezetében taglalt, a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények regisztrált száma 2013–2020. II. félévig. A kutatási minta egytől egyig a BSR adatbázisából kerültek felhasználásra, majd további elemzésekre.
A mintáról fontos megjegyezni, hogy egyes kategóriák esetén a BSR a 2019. év teljes egészére, valamint a 2020-as év első és második félévére nem tartalmazott adatokat, annak pótlására lehetőség nem volt. Értelemszerűen a korrelációs együttható mérésénél ezek a kategóriák nem lettek összevetve más adatokkal, és a statisztikai számítások sem kerültek e tekintetben elvégzésre.
A kutatás a prostitúció elősegítse bűntett vonatkozásában hűen követi és képviseli a jelenség ismérveit, amely a statisztikai adatokból látható és megismerhető. A fentiek biztosítják, hogy a kutatási eredményekből megalapozott következtetések legyenek levonhatók, amelyeket a kutatási eredmények résznél ismertetek.
A kutatási eredmények
A regisztrált bűncselekményszám
A prostitúció elősegítése bűntett vonatkozásában a BSR-nyilvántartás szerint 2013–2020. II. félévének lezárt adatai alapján megyei bontásban (valamint országhatáron kívül, és az ország területére nem bonthatóan) a nyomozó hatóság(ok) 189 esetet rögzítettek összesen. Ez a bűncselekményi szám a regisztrált eljárásokra vonatkozik, nem tartalmazza azokat az eseteket, amelyek a hatóságok előtt látenciában maradtak. A prostitúcióval kapcsolatos (bűn)cselekmények – még a törvényi szabályozás ellenére is – gyakorta rejtve maradnak, a feljelentések nagy része nem jut a hatóságok tudomására, amelyet többek között a szegregáció és a marginalizáció, a reszocializációs intézkedések hiánya, a hatóság és a sértettek közötti bizalmi viszony hiánya – a hierarchikus viszonynak köszönhető kiszolgáltatottság, az intoleráns viselkedés- és bánásmód stb. –, valamint a futtatói retorziótól való félelem alapoz meg. A hivatalból indított eljárások pedig a törvény erejénél fogva – függetlenül a fentiektől – kötelező érvényűek, mindazonáltal nem garanciálisak, hogy ezek az indokok ne fordulhatnának elő.
A vizsgált bűncselekmény vonatkozásában a legtöbb esetet a fővárosban, azaz Budapesten rögzítették (50), a legkevesebbet pedig Fejér megyében (1). A kettő közötti medián értéket képviselt Győr-Moson-Sopron megye. A megyei bontás is jól tükrözi, hogy a prostitúció világméretű jelenség; azon megyék, amelyek közvetlenül határosak más országokkal és a prostitúcióval érintett személyek utánpótlásáért, esetleges célreprezentációért felelnek, kimagasló értéket értek el. Győr-Moson-Sopron megye (16), ahonnan az elkövetők könnyűszerrel Ausztrián keresztül Svájcba és Németországba is eljuthatnak; Szabolcs-Szatmár-Bereg (12) és Borsod-Abaúj-Zemplén megye (9), amelyek tranzitmegyeként értelmezhetők a Romániából és Ukrajnából érkező prostituáltak vonatkozásában. Jól illusztrálja ezt az országhatáron kívüli eljárásszám is, amely összesen 11 esetet ölelt fel, azaz a magyar büntetőeljárás tartalmaz nemzetközi vonulatot is. (Akár társhatósági együttműködés, akár a fent taglalt nemzetközi egyezményhez köthető cikkely érvényesítését is.) A legmagasabb érték így a főváros vonatkozásában 26 százalékban, a legalacsonyabb érték Fejér megye vonatkozásában 0,5 százalékban tetőzött. Az elemzést az 1. számú diagram szemlélteti.
1. diagram
A prostitúció elősegítése bűntett regisztrált eljárásainak alakulása, 2013–2020. II. félév/ügyszám
Forrás: BSR
A Btk. XIX. fejezetébe tartozó regisztrált bűncselekményszám
A Btk. XIX. fejezetében taglalt a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények a prostitúció elősegítése bűntettel együtt felölelik a gyermekpornográfia, a gyermekprostitúció kihasználása, a kerítés, a kitartottság, a szeméremsértés, a szexuális erőszak, a szexuális kényszerítés, a szexuális visszaélés és a vérfertőzés bűncselekményeket. A 2. számú grafikon azt mutatja meg, hogy az összes e fejezetben regisztrált bűncselekmény vonatkozásában 2013–2020. II. félévében milyen aránnyal és milyen mennyiségben jutottak a feljelentések nyomozó hatóság(ok) tudomására és folytatták le az alapján vagy hivatalból indítva büntetőeljárásokat. Összesen – a prostitúció elősegítésén kívül – 16 376 eljárás került regisztrálásra, amelyből 8032-őt, azaz majdnem az összes eljárás felét (49%) a gyermekpornográfia, 3532 eljárást (22%) a szeméremsértés, 2185 eljárást (13%) a szexuális erőszak, 718 eljárást (4%) a kerítés, 695 eljárást (4%) a szexuális visszaélés, 616 eljárást (4%) a szexuális kényszerítés, 322 eljárást (2%) a kitartottság, 200 eljárást (1%) a gyermekprostitúció kihasználása, 76 eljárást (1%) a vérfertőzés jelentette.
2. diagram
A Btk. XIX. fejezetében regisztrált bűncselekmények száma 2013–2020. II. félév
Forrás: BSR
A fentiekből megállapítható, hogy a vizsgált adatbázis a prostitúcióval összefüggő bűncselekmények vonatkozásában – így a prostitúció elősegítése, a kerítés, a kitartottság és a gyermekprostitúció kihasználása – összesen 1429 eljárást tartalmazott, ami a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények összes regisztrált bűncselekményi számához viszonyítva 8,7 százalékot jelentett. Önmagában a gyermekpornográfiával kapcsolatos deliktumok statisztikai mutatói is magasabbak, mint az összes prostitúcióval kapcsolatos bűncselekmény. A vizsgálat tárgyát képező prostitúció elősegítése bűntett a 2013–2020. II. félévéig terjedő időszakban mindösszesen 1,1%-ot jelentett.
A fentiek arra engednek következtetni, hogy a prostitúcióval érintett bűncselekmények közel 7 éves vizsgálati időszakban jóval a regisztrált esetszámok 10 százaléka alatt helyezkednek el, a prostitúció elősegítése ennek valamivel több mint 1 százalékát adja ki. Mindez megerősíteni látszik azokat a közhelyeket, hogy a prostitúció óriási hasznot jelent a szervezett bűnözői hálózatoknak, hiszen a regisztrált eljárások vonatkozásában éves szinten átlagban 200 eset jut a hatóság tudomására, és így csak azon eljárások tekintetében képesek a nemzetközi egyezményben foglalt cikkek és a hazai szabályozásból fakadó intézkedések érvényesítésére.
A látenciában maradt esetek tovább gyarapítják az illegális bevételeket, amely így milliárdos üzletággá növi ki magát, predesztinálva a futtatói kizsákmányolás teljességét, ezzel egyidejűleg és arányosan a prostituáltak kiszolgáltatottságát, valamint a hatósági intézkedések eredményességfaktorát.
Az eljárási döntés típusa
A következő elemzés a prostitúció elősegítése bűntett eljárásainak váderedményességét vizsgálja. Az adatok csak a 2013–2018. évek vonatkozásában voltak elérhetők, így a hatéves intervallumon belül a feljelentés-elutasítások, a nyomozásmegszüntetések, a vádemelések, az elterelések és az egyéb befejezések kerültek értékelésre. 2013. évben a nyomozó hatóság 8 ügyben utasította el a feljelentést és ugyanannyi ügyben emelt vádat, mint amennyit meg is szüntetett; ez egyaránt 15-15 eljárást érintett. 2014-ben feljelentés elutasítását 13, nyomozás megszüntetését 36, vádemelést 27 eljárásban alkalmazott a hatóság, 7 esetben egyéb befejezéssel és 1 esetben eltereléssel zárult a büntetőeljárás. Vélhetőleg az elterelés más bűncselekmény vonatkozásában (például kábítószer-birtoklás stb.) kerülhetett alkalmazásra, amely összefüggésben állt az alapcselekménnyel. Ez alátámaszthatja azt a feltételezést, hogy a kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás, valamint a prostitúció között ok-oksági kapcsolat is fennállhat: a prostitúció viszontagságainak elviselésére (futtatói erőszak, kliensi agresszió, traumatizáció, disszociáció stb.), és/vagy a kábítószer-kereskedelemre (kliensek vásárolják stb.), és/vagy saját függőségeik kielégítésére az eljárásban érintettek kábítószert használtak és/vagy azzal kereskedtek. 2015-ben 11 feljelentés elutasítására, 33 nyomozás megszüntetésére, 22 vádemelésre, 3 egyéb megszüntetésre és 2 elterelésre került sor. 2016-ban történt a legtöbb vádemelés: 30 ügyet talált a hatóság alkalmasnak arra, hogy azt vádemelési javaslattal az illetékes ügyészségnek megküldje, az pedig vádat emeljen. Ugyanezen évben a nyomozások megszüntetésére és a feljelentés elutasítására 46 esetben került sor. 2017-ben a nyomozásmegszüntetések és a vádemelések száma fej-fej mellett haladt (28-27 eljárás), a feljelentések elutasítása 16, míg az egyéb megszüntetés és elterelés összesen 15 esetben realizálódott. Az elterelések ebben az évben érték el a maximumértéket (12). 2018-ban az öt év alatt először a vádemelések száma megelőzte a feljelentések elutasítását és a nyomozások megszüntetését (12 vádemelés; 33 nyomozásmegszüntetés és feljelentés-elutasítás).
6 év intervallumában a nyomozó hatóság, valamint az ügyészség 388 esetben zárt le eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szerint. A váderedményesség tekintetében (ide sorolva a vádemelési javaslatot, valamint a vádképviseletet) mindösszesen csak 133 esetben, azaz az eljárások 34 százalékában sikerült az elkövetőket felelősségre vonni. 243 esetben, amely az összes eset 62 százaléka, a hatóságok az eljárásokat megszüntetéssel, feljelentés-elutasítással zárták le. Arra viszont nem áll rendelkezésre információ, hogy statisztikai szempontból eredményes megszüntetésre került-e sor (például az elkövető halála). Az adatok viszont tényként engedik kezelni, hogy a váderedményesség az esetek valamivel több mint egynegyedében volt csupán realizálható, a megszüntetések pedig az esetek több mint felében érhetők tetten. A vádemelések száma 2013–2014 között emelkedő, 2014–2015 között csökkenő, 2015–2016 között növekedő, majd 2016-tól 2018-ig folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott. A legtöbb vádemelés, ezzel a maximumértéket képviselve, 2016-ban tetőzött, a minimumértékre, azaz a legkevesebb vádemelési javaslattal zárt eljárásra pedig 2018-ban került sor. Annak ellenére, hogy nincs adatom arról, hogy a feljelentések elutasításának, vagy a nyomozások megszüntetésének milyen indokai voltak, az elemzett időszak arra világított rá, hogy 6 év alatt mindösszesen 133 esetben kerülhetett sor elkövetői felelősségre vonásra, ezáltal a nemzetközi egyezményben vállalt kötelem teljesítésére. Az elemzést a 3. grafikon szemlélteti.
3. diagram
Az eljárási döntés típusa 2013–2018
Forrás: BSR
Felhívnám a figyelmet arra, hogy a döntések nem feltételezik a bírói döntés jogerősítését. Arról nincs statisztikai információ, hogy a vádemelési javaslattal lezárt ügyek vonatkozásban vagy a vádképviselet tekintetében a jogerős bírói döntés milyen ítéletet tartalmaz. Mindezt az OBH statisztikai rendszeréből lehetne megismerni, a BSR ilyen adatot nem tartalmaz.
Sértetti adatok
A sértetti adatok vonatkozásában azt vizsgáltam, hogy vajon a futtatói hálózatok vonnak-e be gyermek- és fiatalkorú személyeket a prostitúcióba. (A felnőtt korú esetleges sértettekről az adatbázis nem rendelkezett adatokkal.) A prostitúció elősegítése bűntett vonatkozásában megállapítást nyert, hogy Budapesten, Borsod-Abaúj-Zemplén, Pest, Somogy és Zala megyében 1-1 gyermek- és fiatalkorú személyt regisztráltak sértettként. Míg Budapesten és Pest megyében a futtató és a fiatalkorú sértett között tartós, addig Borsodban, Somogyban és Zala megyében alkalmi kapcsolat bontakozott ki. A gyermekkorú sértettet Budapesten regisztrálták.
A prostitúciós bűncselekmények vonatkozásában a futtatók elsődleges célja a pénzszerzés, amelyet még a gyermekek testi, lelki egészséges fizikai és szellemi fejlődése sem gátolhat. A futtatói hálózatok életkortól függetlenül vonják be a személyeket a prostitúcióba és használják őket az illegális profit megszerzésére. Mindennek egyik segédeszköze a prostituáltak és a futtató között fennálló intim kapcsolat, amely rövid és hosszú távon is elősegíti a prostitúcióba való bevonást, bent tartást és prostitúciós tevékenységet. Megjegyzendő, hogy a gyermekkorú sértettel kapcsolatban a statisztikai adatok vonatkozásában ilyen nem merült fel, ahogy a többiek tekintetében is korlátozott az adatok megismerhetősége.
Elkövetői adatok
Az elkövetők vonatkozásában 6 év távlatában, 2013–2018. évek között sikerült az adatokat elemeznem. A vizsgálat tárgyát az elkövetők életkori és előéleti sajátosságai, valamint nemük meghatározása képezte. A fiatalkorúak 14–17; a fiatal felnőtt korúak 18–24; a felnőtt korúak 25–59; az időskorúak pedig a 60 év feletti korosztályt jelentették. Összesen 175 elkövető személyi jellemzőit sikerült elemeznem, amelyből 140 felnőtt, 26 fiatal felnőtt, 6 időskorú és mindösszesen 3 fiatalkorú tettes volt. A maximumérték a felnőtt korú, a minimumérték a fiatalkorúak között volt meghatározható. Az elemzést a 4. grafikon szemlélteti.
Az adatokból következtetni lehet arra, hogy a tetteseknél a legdominánsabb korosztály a felnőtt korúak csoportjából kerül ki, de sajnálatos módon – igaz a legkisebb darabszámban, de – egyre fiatalabb (olykor éppen hogy a gyermekkor küszöbét átlépve) korosztályokból is kerülnek ki olyan személyek, akik prostitúciós bűncselekménnyel érintett bűnelkövetővé aposztrofálódnak. A domináns kategóriában, azaz a felnőtt korúak között 3 külföldi elkövetőről is van tudomásunk, amely összefügg a határmenti településeken elkövetett prostitúció elősegítése bűncselekmények regisztrációjával. Mindez azt erősíti meg, hogy a prostitúciós bűncselekmények az országhatárokon átívelnek, a bűnözői hálózatok pedig kooperálnak egymással, az együttműködés a különböző ajkú bűnözői csoportok között kimutatható. Érdekesség, hogy a 175 elkövetőből mindösszesen csak 79 tettes volt férfi, (kizárásos alapon) a maradék, azaz az összes tettes 55 százaléka (96 fő) viszont nőnemű volt. A statisztikai adatok elemzése rávilágít, hogy a prostitúció elősegítése bűntett elkövetői inkább a nők, mintsem a férfiak voltak. A tettesek közül 34 személy volt büntetve, arra azonban nincs információ, hogy milyen jellegű bűncselekmény miatt szabtak ki velük szemben büntetést.
4. diagram
Az elkövetői adatok 2013–2018
Forrás: BSR
Következtetések és javaslatok
A hipotézisemben foglaltak szerint sikerült bizonyítanom, hogy a prostitúció elősegítése bűntett regisztrált eljárásainak száma elenyésző értéket képvisel a Btk. XIX. fejezetében taglalt a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekményekhez viszonyítva (189 vs. 16 376 eljárás). Nem sikerült annak a megerősítése, hogy a vádemelések száma a nyomozások megszüntetésével szemben dominált volna. (Ha a feljelentés elutasítását is e kategóriába sorolom, akkor az értékek még inkább kimagaslóak: 133 vádemelés vs. 243 megszüntetés és elutasítás.) Részben sikerült csak annak bizonyítása, hogy a vádemelési javaslatok száma növekvő tendenciát mutat, amely így a nyomozások statisztikai mutatóinak eredményességét növeli. (Vádemelések száma 2013–2014 között emelkedő, 2014–2015 között csökkenő, 2015–2016 között növekedő, majd 2016-tól 2018-ig folyamatosan csökkenő.)
Az elemzések viszont rámutattak olyan új és/vagy a korábbi eredményeket kiegészítő, megerősítő, esetlegesen cáfoló összefüggésekre, amelyek a prostitúciós bűncselekmények szabályozását és az annak fellépése elleni végrehajtást segíthetik. Ilyen eredményt jelöl, hogy azon megyék, amelyek a szomszédos államokkal közvetlen környezetben vannak, a prostitúcióval érintett személyek utánpótlásáért felelnek, esetleg célországgá aposztrofálódnak, kimagasló statisztikai értékeket képviseltek (Győr-Moson-Sopron megye 16 vs. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 12 vs. külföld 11 eljárás). Mindez azt is megerősíti, hogy a prostitúciós bűncselekmények az országhatárokon átívelnek, a bűnözői hálózatok pedig kooperálnak egymással, az együttműködés a különböző ajkú bűnözői csoportok között már csak a megyei bontásokra és eredményekre, valamint az ország határon túli adatokra való tekintettel is feltételezhető. Korábbi eredményeket támaszt alá azon statisztikai mutató is, hogy a prostituáltak és a futtatóik között intim kapcsolat bontakozódik ki, amely így alkalmas arra, hogy a futtatók a prostituáltakat a prostitúcióba bevonják (alkalmi 3 vs. tartós kapcsolat 2). Új elemként jelenik meg, hogy a futtatók nemének vonatkozásában a nők sokkal inkább dominánsabbak, mint a férfiak, valamint egyes elkövetők fiatalkorúak (79 férfi vs. 96 női futtató). Szintén új eredmény, hogy a prostitúcióba bevont személyek egyre fiatalabb korosztályokból kerülnek ki. Sajnálatos módon az áldozatok között gyermekek is szerepelnek (1 gyermekkorú vs. 5 fiatalkorú sértett).
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha a futtatók országhatárokon is átívelő tevékenysége több száz bordélyrendszeren alapuló illegális vállalkozást üzemeltet, és egyben több millió illegális deviza (forint, dollár, euró stb.) profitot termel, mi jelentené a tényleges megoldást mindennek a felszámolására. Álláspontom szerint a megoldást az emberi és alkotmányos alapjogok gyakorlásán nyugvó, új rendvédelmi szabályozással biztosított, és jogszabály-módosítással alkotott állami bordélyrendszer működtetése jelentené.16 E rendszer kiépítése és megalakítása nem veti fel a teljes New York-i egyezmény felbontását, annak csupán egy részét szükséges felmondanunk, amely a bordélyrendszer kiépítésére és a nyilvántartó tevékenységre vonatkozik. Az állami bordélyrendszer működtetésével a futtatókat teljes egészében kizárhatnánk, őket a büntetőjog eszköztárával szankcionálhatnánk, valamint a prostituáltak részére biztosított munkahely is rendelkezésre állna. A regisztrációval pedig prevencionálhatnánk a fiatalkorúak prostitúcióját, illetőleg nem becslésen, hanem egzakt számadatokon alapuló képet kaphatnánk annak kiterjedéséről és milyenségéről. Továbbá az állam adózott jövedelem formájában profitálhatna a jelenségből, amely így kontrollálható és ellenőrizhető.
A rendvédelmi és központosított szabályozás pedig a végrehajtást segítené, amely így eredményesen és hatékonyan tudna fellépni a hazai és a nemzetközi színtérre kiterjedő futtatói hálózatok és együttműködések ellen.
Mindazonáltal a témában született tudományos munkák hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a 21. század hajnalán a közel két évezrede tartó társadalmi vita végére pontot tegyünk, és korunkat meghazudtolva, paradigmaváltó gondolkodásunk eredményeként, a jelenség szabályozását új mederbe engedjük.
Kovács István PhD, tanársegéd, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészet Vezetéstudományi Tanszék
Az emberkereskedelem jelensége a Btk. 192. § alapján
Bevezetés
2020 a Covid-19 vírus mellett az emberkereskedelem elleni fellépés szempontjából is fontos év. A hazai új, három évre szóló stratégia mellett1 a 2020. évi V. törvény2 jelentősen módosította a gyermekvédelmi törvény, a szervezett bűnözés elleni fellépésről szóló törvény, a szabálysértési törvény és a büntető törvénykönyv egyes szakaszait, továbbá az amerikai TIP jelentésben már Tier 2-es csoportba került hazánk.3 2020 nyarán az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta A gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelemre irányuló 2020–2025 évekre szóló stratégiáját, valamint 2020. októberben a Bizottság megjelentette a harmadik jelentését az emberkereskedelem európai helyzetéről.4 Ugyanakkor éppen a vírus miatt az elkövetés módszerei, a lehetőségek változása is bekövetkezett. A kibertér még nagyobb szerepet kap a szexuális kizsákmányolásban, különösen a gyerekek esetében. A határok lezárásával csökkenést mutat a nemzetközi jelleg.
Problémafelvetés
Véleményem szerint a kizsákmányolás kifejezés jobban kifejezi ezt a jelenséget, mint az emberpiacra utaló (és azóta ettől nehezen elrugaszkodó) emberkereskedelem.5 A jelenségen belül a szexuális mellett a munka és az ún. egyéb célú kizsákmányolást különböztetjük meg.6
A szexuális kizsákmányolás a legjellemzőbb, a legtöbb hasznot ígérő tevékenység. Az e körbe tartozó cselekményeket több különböző tényállás is büntetni rendeli: az emberkereskedelem (Btk. 192. §), a kerítés (Btk. 200. §), a prostitúció elősegítése (Btk. 201. §), a kitartottság (Btk. 202. §) a gyermekek esetében ezek mellett a gyermekprostitúció kihasználása (Btk. 203. §) is.
A hazai helyzet külföldi megítélése
2020-ban Magyarországról az Európai Bizottság, az EBESZ és a GRETA-csoport is kért adatokat, azonban az idei évben az ezekből készült jelentések még nem elérhetők. Ugyanakkor az Egyesült Államok Emberkereskedelem Elleni Hivatala minden évben kiad egy jelentést az emberkereskedelem jelenségével kapcsolatban az egyes országokra vonatkozóan, ez az ún. TIP-riport, amely 2020-ban szintén fontos megállapításokat tesz. Az amerikai megfigyelők véleménye szerint a magyar kormányzat nem teljesíti teljes mértékben az emberkereskedelem felszámolására vonatkozó minimumsztenderdeket amellett, hogy jelentős erőfeszítéseket tesz. Az elmúlt évek eredményei miatt Magyarországot előre sorolták a Tier 2 kategóriába.7
2020. október 20-án megjelent az Európai Bizottság harmadik jelentése az emberkereskedelemmel kapcsolatban.8 Az EU tagállamok által 2017 és 2018 vonatkozásában bejelentett áldozatok teljes száma – 14 1459 – magasabb volt az előző jelentési időszakhoz képest (2015-ben és 2016-ban 13 461 volt a 27 EU tagállamban). Valószínű, hogy az áldozatok valódi száma jelentősen magasabb, mint a bejelentett adatok, tekintettel arra, hogy sok bűncselekmény és még több áldozat felderítetlen marad. Az áldozatok nagy számával összehasonlítva az elkövetők elleni büntetőeljárások és a büntetőítéletek száma továbbra is alacsony a Bizottság véleménye szerint. Az emberkereskedelem áldozatainak közel fele uniós polgár. Az áldozatok belső, a saját tagállamukon belüli kereskedelme/kizsákmányolása továbbra is jelentős, az összes EU-s állampolgárságú áldozat több mint egyharmadát teszik ki.
Az emberkereskedelem áldozatainak állampolgársága szerinti az első öt uniós tagállam az abszolút számok alapján 2017–2018-ban Románia, Magyarország, Franciaország, Hollandia és Bulgária voltak. Az első két helyen a 2015–16-os adatokhoz képest nem történt változás.10
Kutatások az OKRI-ban
Rendkívül fontos, hogy az emberkereskedelemmel kapcsolatban minél több kutatás készüljön a megelőzés, a felderítés és az ellene történő fellépés előmozdítása érdekében. A sztereotípiák helyett a kutatási adatokon alapuló vélemények megfogalmazása ugyanakkor nemcsak magyar hiányosság.11
Az Országos Kriminológiai Intézet 2020-ban ünnepli fennállásának 60. születésnapját. Az elmúlt hat évtizedben Kránitz Mariann12, Fehér Lenke13 és Tamási Erzsébet14 folytatott szexuális kizsákmányolással, emberkereskedelemmel és prostitúcióval kapcsolatos kutatásokat és publikáltak fontos összefüggéseket, jellemzőket a jelenséggel kapcsolatban.
A fent említett kutatókat követően a 2015-ben végzett kutatás a 2013. július elsején megújult emberkereskedelem tényállás első tapasztalatait vizsgálta.15 Akkor az emberkereskedelemmel kapcsolatos büntetőügyek esetében az elhúzódó nyomozati és bírósági szakasz különösen gyakran fordult elő az ügyészek gyakorlata alapján (már ahol egyáltalán ilyen minősítéssel indult az eljárás), annak összetettsége miatt. A határon átnyúló, sok esetben magyar bűnözői csoportok által külföldön megvalósított emberkereskedelemmel kapcsolatos eljárásokban némileg több ügy állt rendelkezésre, ezek azonban jellemzően a külföldi hatóságok megkeresését követően indultak el hazánkban. Ezek az ún. joint investigation teamek (JIT), azaz közös nyomozócsoportok vagy jogsegélykérelmek keretében zajlottak. Az új Btk. hatálybalépését követően 2015-ben még nem beszélhettünk az emberkereskedelem tényállásával kapcsolatban kialakult egységes joggyakorlatról. Az ügyészi kerekasztal-beszélgetésen16 résztvevők óvatosan nyilatkoztak azzal kapcsolatban, hogy miért van kevés ügy náluk: a felderítés, valamint a bizonyítás nehézsége is szerepet játszott ebben. Az ügyészek a minősítés során a jól bizonyítható, „jól bevált” tényállásokat (pl. kerítést, kitartottságot) alkalmazták, mint a(z akkor még) nehezen megfogható emberkereskedelmet.
A 2019-ben Deres Petronellával közösen végzett kutatás a kizsákmányolás értelmezésére fókuszált.17 A több, különböző módszer alkalmazása mellett az ügyészségi házi iratok elemzése kiemelendő. Az emberkereskedelem jelenségének vizsgálata iratelemzéssel, ilyen nagyságú mintán 2019 előtt nem történt az új tényállás 2013. július elsejei hatálybalépése óta.18
2020-ban újabb iratok bekérésére és elemzésére került sor. Az emberkereskedelem tényállását tartalmazó ügyekben szinte csak szexuális célú kizsákmányolással találkozhattunk.19 A 2020-ben vizsgált tíz irat alapján a tavalyi megállapításaink validálására került sor.20 Ezek az ügyek, hasonlóan a 2019-ben vizsgált Btk. 192. § alapján indítottakhoz, csak szexuális célú kizsákmányolást tartalmaznak, az idei évben kényszermunka-ügyek bekérésére nem került sor.21
24 elkövető 34 nő sértett sérelmére valósított meg ezekben az iratokban emberkereskedelem bűntettét, a sértettek többsége 18 év alatti.
A 2020-ban vizsgált iratokban 2017 a legjellemzőbb elkövetési idő, de négy esetben több évig zajlottak ezek a cselekmények. Ezekben az ügyekben az internetes felületen való hirdetés a legjellemzőbb, a sértettekről készült fotók felhasználásával.
A 2019-es és a 2020-as vizsgálatok 1) a nemzetközi jelleget; 2) az elkövetői kört; 3) a sértettek, a segítő szervezetek, az OKIT szerepét; illetve 4) a bűnszervezet kérdését tekintve fogalmaztak meg új szempontokat is.
Nemzetközi – határon át nyúló ügyek
„R. J. és M. I. 2017. június 23. napjától őrizetbe vételükig magas kereseti lehetőség ígéretével fiatal magyar állampolgárságú nőket bírtak rá arra, hogy külföldön, elsősorban Svájcban prostitúciós munkát végezzenek.”
A 2019-ben és 2020-ban lefolytatott vizsgálatok némileg árnyalták a hazai emberkereskedelemről alkotott képet. A legfőbb üzenet abban fogalmazható meg, hogy ezen ügyek nemcsak határon átnyúlóan valósulnak meg. Ezek a kizsákmányolás jelenségébe tartozó cselekmények magyar elkövető által, magyar sértett sérelmére Magyarországon is jelentős számban előfordulnak.22
Az ENYÜBS adatai szerint 2018. második félévétől 2020. november végéig a regisztrált emberkereskedelem bűncselekmények száma 83 volt, amelyből 45-öt külföldön, 38-at Magyarországon valósítottak meg.
2020-ban a határon átnyúló jelleg csupán a szabolcsi és az egyik borsodi iratban, összesen két ügyben jelent meg, amelyekben négy elkövető 16 sértett sérelmére valósított meg emberkereskedelmet.
A sértettek kizsákmányolása céljából, előnyszerzés végett, több, szerény vagy súlyosan nélkülöző anyagi viszonyok között élő, kilátástalan helyzetben lévő sértett kiszolgáltatott helyzetével visszaélve fiatal nőket toborzott, szervezett be szexmunkára, szervezte és irányította a prostitúciós tevékenységüket Magyarországon, illetve Svájcban, Németországban és Ausztriában az egyik elkövető. A férfi saját gépkocsijával szállította a sértetteket, őket fotózásra, fodrászhoz vitte, valamint a kevésbé jól kereső helyekről a jobb kilátásokat ígérőkre. Napi szinten ellenőrizte személyesen, illetve telefonon a sértetteket az ügyfélforgalmukról, a napi bevételükről, amelynek egy részét elvette, abból fedezte életvitelét, luxus kategóriájú, nagy értékű autóit. A sértettek egy részét kéthetes terminusban dolgoztatta: két hét munka után hazamehettek „pihenni”.
Elkövetői oldal
Az elkövetők között a nők aránya jelentősnek mondható: ez az ENYÜBS 2018-as adataiban is már jelzésértékű volt. A 2019-es adatok alapján már az emberkereskedelem tényállást elkövetők egyharmada nő, az összbűnözésen belüli 17 százalékhoz képest.
2020 novemberében az online elérhető Bűnügyi Statisztikai Rendszer (BSR) adatbázisa alapján 2018. második felétől a lekérés idejéig összesen 216 emberkereskedelem bűncselekményt követtek el.23 Az elkövetők nem szerinti megoszlása is elérhető, a női elkövetők aránya ez alapján még magasabb (42% nő, 58% férfi).
A feldolgozott iratokban sem csak férfi elkövetőkkel találkozunk: a nők is kivették ezekben az ügyekben a részüket. A 2020-ban vizsgált tíz iratban összesen 24 elkövető volt, csupán egyben volt egy férfi elkövető egyedül, a többiben mindenhol volt nő is. Négy iratban az elsőrendű vádlottak nők voltak, öt iratban másod- vagy harmadrendű vádlottak.
Volt olyan ügy is, amelyben az elsőrendű vádlott nő volt az egész bűncselekmény kitalálója, a sértettek bántalmazója. Azokban az iratokban, ahol másod- vagy harmadrendű vádlott volt nő, a vádlott-társsal élettársi kapcsolatban élt és gyakran maga is prostitúciós tevékenységet végez, de volt, ahol a másodrendű vádlott ismeretségi köréből kívánták toborozni a külföldi munkavégzésre a sértetteket, esetleg a sértettekről fotókat készítettek, a szexuális szolgáltatásokat hirdető internetes portálokra regisztrálták őket.
Az Europol 2018-ban megjelent helyzetjelentése szerint „e jelenség egyik legkomolyabb aspektusa a szülők szerepe. Az Europol rendszeresen kap információkat, amelyek azokról a gyermekekről szólnak, akiket a szüleik eladtak a bűnszervezeteknek, mivel a bűnözők kihasználják a családok szegénységét. Más esetekben a szülők maguk is részt vesznek az emberkereskedelemben és saját gyermekeik kizsákmányolásában.”24
A szülő jelenléte a hazai ügyekben is felmerült, vizsgáltunk egy olyan iratot, amelyben a 13 éves sértettet saját apja „adta el” a másodrendű vádlottnak. A sértett a szüleitől kiszolgáltatott helyzetben volt életkoránál, családi helyzeténél, gyenge intellektusánál, valamint az elsőrendű vádlott által rá gyakorolt pszichés és fizikai agressziójánál fogva.25 Elsőrendű vádlott e körülményeket kihasználva gyakorolt nyomást a sértettre, és kényszerítette arra, hogy a másodrendű vádlottal annak lakására elmenjen, és ott az ő szexuális igényeit kielégítse. Elsőrendű vádlottat cselekményében az előnyszerzés motiválta, a sértett rendelkezésre bocsátásáért (átadás) anyagi ellenszolgáltatást kapott (eladás). Ennél az esetnél megemlítendő, hogy a bíróság az ügyészi indítványhoz képest megállapította a Btk. 192. § (6) bekezdés b) pontja szerinti minősítő körülményt is, amely szerint súlyosabban minősül a cselekmény abban az esetben, ha az emberkereskedelem súlyos hátrányt okoz.26 A bírói indokolás szerint, noha a prostitúció gyakori velejárója az emberkereskedelemnek, az összefüggés nem tekinthető szükségképpeninek vagy általánosnak. Ennek megfelelően külön értékelendőek azok a következmények, amelyek a személyi szabadság tényállásszerű megsértésén – és az ezzel szükségképpen együtt járó hátrány okozásán – túlmutatnak. Súlyos hátrányként elsősorban az életminőséget jelentősen befolyásoló, hosszabb távra kiható káros következmények minősülnek. E körbe tartozik az alapvető jogok, mint például a szexuális önrendelkezés durva megsértése, a sértett prostituálása. Ugyanilyen súlyos hátrányként értékelendő a cselekmény következményeként kialakuló súlyos pszichés trauma, amely gyermekkorú sértett esetében a személyiségfejlődés szükségképpeni zavarát eredményezi, és szinte minden 18 év alatti sértett esetében fennáll.
Modus operandi
Megtévesztéssel, erőszak és fenyegetés nélkül is képesek sértetteket behálózni az elkövetők.
„Munkát kereső sértetteknek valaki azt állította, hogy ismer egy nőt Győrben, akinél mosogatni, takarítani kellene. Másnap, amikor fehérneműs képeket készítettek róluk, szembesültek azzal, hogy nekik prostitúciós tevékenységet kell folytatniuk. Ezt követően el akartak menni vásárolni, azonban nem engedték el őket, bezárták az ajtót és eltették a kulcsot. Délután a kiskorú sértett látta, hogy a kulcs a zárban van és akkor mindketten kiszaladtak a lakásból és segítséget kértek.”27
A 2020-ban vizsgált ügyek egy részében felmerült az is, hogy a sértettek a vádlottak által meghatározott „tartozásaik” visszafizetése miatt dolgoztak. Ezeket a kintlévőségeket és a bevételeket a vádlottak gondosan vezették, amely segítséget nyújtott végül a nyomozó hatóságnak.
Továbbá az elkövetők a kapcsolattartást felügyelték, a sértettek SIM kártyáit elvették, a lakásban IP kamerát helyeztek el, amely folyamatosan rögzítette a lakásban történteket és a telefonjaikra továbbította azt.
A sértettekről
A sértettek egy része ezekben az ügyekben rendkívül alacsony intellektusú, könnyen megvezethető, érzelmileg (is) deprivált személy. Sőt volt, aki „enyhe fokban gyengeelméjű, személyiségzavarban szenvedő, az életkorának (20 év) megfelelő szintnél jelentősen magasabb mértékben befolyásolható, sodorható, csábítható személyiségű sértett, aki 6-7 éves kora óta pszichiátriai kezelés alatt áll, öngyilkossági kísérletei is voltak.”28
A sértettek korosztályukból is adódóan különleges bánásmódot igényeltek, ennek megállapítása meg is történt a 2020-ban vizsgált iratokban.
A sértettek olyan információkkal rendelkeznek, amelyek sok esetben máshogy nem vagy csak nehezen szerezhetők meg, azonban nem mindig együttműködőek a hatóságokkal. Az együttműködés hiánya sokszor a bizalmatlanságra vezethető vissza: a sértett kora, a vele történtek, a múltja, a rossz tapasztalatok mind közrejátszanak ebben.
Az eljáró hatóságok tagjainak a bizalmi légkör kialakítása mellett számba kell vennie, hogy a sértett nem lesz az eljárásban „jelen”: megromlott egészségi és mentális állapota miatt, esetleg új életet kezdett, külföldön folytatja tovább a tevékenységét, elszökik, tartózkodási helye ismeretlen lesz, számára nem fontos az eljárás kimenetele.
Azokat a sértetteket is meg kell említeni, akik a csábító ígéretek ellenére, a kiszolgáltatott helyzetükben sem vállalták ezeket a tevékenységeket.
Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT)29,
a segítő szervezetek megjelenése
A 2020-ban vizsgált iratokban – a 2019-es tapasztalathoz hasonlóan – az áldozatsegítés szintén alig jelent meg sajnálatos módon, holott ezekben az ügyekben is jellemző volt az, hogy a sértettnek szüksége lett volna a fizikai mellett pszichológusi segítségre, támogatásra is.
A sértettek ezen kizsákmányolói cselekményeket követően rendkívül rossz mentális és fizikai állapotba kerülnek. Emellett a családon belüli erőszak és az emberkereskedelem közötti hasonlóságokat itt is említeni kell.30
A tanulmányozott ügyekben, bár a sértett segítségkérésével indult meg az eljárás, nem feltétlenül ők fordultak a rendőrséghez, de segítséget ők kértek, ők jelezték, hogy helyzetük kilátástalan és egyedül ebből nem tudnak kijutni.
A segítő szervezetek jelenléte ezekben az iratokban elenyésző volt, csupán egy ügyben szerepelt az OKIT, amelynek a segítségével a sértett (több alkalommal is) védett szállást kapott.
Bűnszervezeti minősítés
Noha a kizsákmányolást sok esetben többen, esetleg feladatmegosztásokkal (egy utaztató, szállást fenntartó stb.), hierarchikusan felépített csoportokban követik el, a bűnszervezeti minősítés kevés feldolgozott iratban fordult elő.31
A 2019-ben regisztrált ügyekben, amelyeket bekértünk 2020-ban, csupán egy iratban szerepelt bűnszervezetben történő elkövetés, a többi esetben társtettesség, illetve önálló tettesség volt.
Az emberkereskedelmes ügyekben vizsgálni kell többek között, hogy a csoporton belüli kapcsolattartás rejtett módon történik-e, kódolt nyelv használatára sor kerül-e, a bűncselekmények eredményét elfedő és felderítését akadályozó intézkedések az elkövetők részéről történtek-e. A bűnszervezetben történő elkövetés bizonyítására jól használhatók a leplezett eszközök, és olyan körülményekből (is) vonható következtetés a szervezett elkövetésre, amelyek a bűncselekmény elkövetéséhez nem tartoznak szorosan.32
Zárszó
Az iratelemzés-módszernek vannak korlátai, ugyanakkor kiindulási pontként alkalmasak arra, hogy egy előremutató diskurzus kezdődjön az emberkereskedelemről.
A sértett kiszolgáltatott helyzetének, valamint a reális választási lehetőségének a vizsgálata okozta a legnagyobb nehézséget a jogalkalmazóknak a kutatásaink alapján. Ez az, amely a leginkább szükségessé tette a jogalkalmazó paragrafusokon túlmutató „érzékenységét”, hogy a sértetti pozícióba belelátva át tudja érezni ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Ez nyilvánvalóan nem a szokványos rendőri, ügyészi munka része, ezért is szükségesek az érzékenyítő tréningek, a szemléletformálás, a segítő szervezetek munkájának, tapasztalatainak megismerése.33
A gyermekotthonok, lakásotthonok falai között zajló kizsákmányolás, az onnan elszökő fiatalok, illetve általában véve a 18 év alatti sértettek esetében az önkéntesség kérdése mutatkozott további olyan, az ügyek megítélése szempontjából fontos tényezőnek, amely sok esetben iránymutatást igényelt.
2020. október 14–15-én egy online konferencián34 elhangzott, hogy a 2020-as pandémia az országok lezárásával ugyan a nemzetközi, határon átnyúló emberkereskedelmet is megállította, azonban a kiszolgáltatottak még kiszolgáltatottabbá váltak és a gyermek sértettek még inkább sérülékennyé váltak, és ennek legnagyobb nyertesei a dark webes felhasználók. A kibertér még nagyobb szerepet kapott a szexuális kizsákmányolás tekintetében, különösen a gyermekek sérelmére, amely további, új kihívást jelent.
A 2020-ban lefolytatott vizsgálat azt erősítette meg, hogy a nemzetközi jelleg mellett a hazai megjelenési formákra is ügyelnünk kell. Az azokkal az ügyekkel foglalkozó rendőrökkel, ügyészekkel és bírákkal is meg kell ismertetni a jelenség összetettségét. 2019-hez képest már érzékelhető változás látszódik, éppen a 2018-as legfőbb ügyészségi iránymutatás35 hatására már szemléletváltozás tapasztalható. Ez várhatóan a nemzetközi testületek véleményében is tükröződni fog.
De szólni kell arról is, hogy a jogalkotó jobbító, a nemzetközi elvárásoknak megfelelni kívánó szándéka ellenére a 2020. júliusban hatályba lépő módosítások a jogalkalmazók számára nem könnyítették meg a helyzetet: sok esetben a bizonyítási teher növekedése éppen kontraproduktív lehet.36 A kizsákmányolás értelmezése, a helyes gyakorlat kialakítása, a nem emberkereskedelemnek minősített ügyek helyes irányba terelése az említett 2018. októberi legfőbb ügyészségi iránymutatással megtörtént, amelynek hatása a bíróságokon 2020-ban már érezhető. Mire a Kúria végzései37 is felsorakoztak e mellé, a jogalkotó megváltoztatta a tényállást. A Kúria elnöke az emberkereskedelem értelmezésével kapcsolatos bírói gyakorlat elemzésére 2020 elején joggyakorlat-elemző csoportot állított fel38, amelynek jelentése várhatóan 2021. második felében már elérhető lesz és az egységes gyakorlat (a Btk. 192. § adekvát alkalmazásának) kialakításához nagyban hozzájárul majd.
Windt Szandra PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Minden út nyugat felé vezet – Összefoglaló az irreguláris migráció útvonalairól
Bevezetés
Ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy mely államok – akár kibocsátó, akár tranzit, akár befogadó országként – érintettek az irreguláris migrációval és az azzal szorosan összefüggő embercsempészéssel, szükséges egy összefoglalást készíteni arról, hogy a migránsok melyik államokból, milyen útvonalon, hova tartanak.
Az embercsempészés azért függ szorosan össze az irreguláris migrációval, mert az államok határát a jogszabályi rendelkezések megszegésével átlépő migránsoknak nyújt az embercsempész segítséget. Az embercsempészés az irreguláris migrációt, mint eszközt magába foglaló bűnös jelenség, az irreguláris migráció hullámán felerősödő egyik kriminalitás.
Ebben a körben fontos megvizsgálni, hogy a migrációs útvonalak megegyeznek-e az embercsempészés útvonalaival, ezen túlmenően azt is, hogy az irreguláris migránsok útvonalát meghatározza-e az, hogy mely államokban alakultak ki az embercsempész-hálózatok. Az irreguláris migrációval bármilyen formában érintett államok feltérképezése nyomán megállapítható válik az is, hogy a kiterjedt embercsempész bűnszervezetek létrejötte függ-e attól, hogy merre haladnak Nyugat-Európa felé a migránsok.
A téma feldolgozásakor forrásként használtam fel a Magyar Tudományos Akadémia Migrációs Munkacsoportjának az Európába irányuló, 2015-től felgyorsult migráció tényezőiről, irányairól és kilátásairól szóló elemzését, melyben az elemzők a 2014. január 1. és 2015. augusztus 31. közötti időszak adatait (továbbiakban vizsgált időszak) foglalták össze és ezekből az adatokból vontak le következtetéseket, az azt megelőző éveket az összehasonlítás miatt érintették.1 Ezen túlmenően a FRONTEX által évente kiadott kockázat elemzéseiben rögzített adatokat tekintettem át 2014. évtől 2019. évig bezárólag. A 2014. év azért megfelelő kiindulópont, mert ebben az évben rögzített adatok elemzésével értelmezhető igazán a 2015-ben bekövetkezett „migrációs robbanás” mérete.2
A migránsokat kibocsátó régiók
A nemzetközi migráns olyan személy, aki életvitelszerűen nem abban az országban él, amelyben született. A migráció lényege a biztonság, más szükségletek vagy a korábbinál magasabb szükségletek érdekében végzett tartós földrajzi helyváltoztatás.3
2015. évben nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is átalakult a migráció, így az egyik új típusú kihívása a hatóságoknak az volt, hogy az útnak induló migránsokból kiszűrjék azokat, akik jellemzően háború sújtotta államból menekülnek. Ebből a nehézségből fakadóan kihívásnak számított a menekültstátuszra ténylegesen is jogosult személyek azonosítása, valamint az illegális tartózkodás felszámolása.4 Ez vagy abból eredően állt elő, hogy a migráns ellenőrizetlenül lépett be egy uniós tagállam területére, vagy pedig abból, hogy engedélyezett tartózkodási ideje lejárt, és önként nem hagyta el az adott tagállam területét.5 Póczik Szilveszter kutatása egyebek között azonban kimutatta, hogy az Európai Unióba belépni szándékozó migránsok jelentős része (a vizsgált esetek 68 százalékában) ma már nem háborús övezetekből érkezik. A migráció legfontosabb hajtóerői az államcsődök, a szegénység, valamint a szervezett bűnözéstől, az iszlám fundamentalizmustól való félelem.6
A vizsgált időszakban az Európai Gazdasági Térség – továbbiakban EGT – országaiban 1,2 millió menedékkérelmet nyújtottak be. A migránsok 47,1 százaléka Nyugat- és Dél-Ázsiából érkezett és szinte teljes egészében muzulmán vallásúak: ebből 22,4 százalék Szíriából, 9,4 Afganisztánból, 4-4 százalék pedig Pakisztánból és Irakból menekült el. Az innen származó menekültek számát tekintve legnagyobb mértékű változás Irak és Szíria esetében mutatható ki. Az Irakból menekültek száma 2007 és 2014 között 2,3 millióról 370 ezerre csökkent, a Szíriából menekülteké 14 ezerről 3,9 millióra (2015. szep-tember végén 4,1 millióra) nőtt, így vált Európa irányába a legnagyobb menekült-kibocsátó országgá. A 2012-ben kirobbant polgárháború miatt főként a szomszédos közel-keleti országokat, Törökországot, Jordániát, Libanont, valamint Irakot lepték el a szír menekültek, számuk az UNHCR7 adatai szerint 2015-ben elérte a 4 milliót. Ezekből az államokból 2011 és 2015 között egyre több szíriai kelt útra Európába a hazatérés és a menekülttáborok reménytelensége miatt. Hasonlóan kiugró növekedést regisztráltak a Pakisztánt elhagyók esetében is, ahol ez időszakban a menekültek száma tízszeresére, 336 ezerre nőtt. Az afganisztáni menekültek száma ugyanakkor magas szinten, 2,6-3,1 millió között stabilizálódott.
Az EGT-be érkező menedékkérők további jelentős forrásterülete a – kérelmezők közel 10 százalékával – Kelet- és Nyugat-Afrika. Az innét, főként muzulmán területekről érkezők elsősorban Eritreát, Szomáliát, Nigériát és Gambiát hagyták el. Az EGT-ben új hazát keresők közel 18,7 százaléka a Nyugat-Balkánról, főként Szerbiából, Koszovóból és Albániából érkezett. A több mint 50 ezer Kelet-Európából áttelepült ember elsősorban Ukrajnából érkezett, jelentős részben az országnak az orosz-ukrán polgárháború által érintett részeiből.8
2016. évben a tagállamok 511 371 irreguláris határátlépést jelentettek, akik közül 25 százalék a Nyugat-Balkánról, 35-35 százalék Nyugat- és Dél-Ázsiából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, valamint Kelet- és Nyugat-Afrikából, Nigériából, Eritreából, és Guineából menekült el.9
A FRONTEX 2018. évben kiadott kockázatelemzése szerint az európai államok 204 718 irreguláris határátlépést regisztráltak 2017. évben, az irreguláris migránsok 58 százaléka Nyugat-Afrikából, Nigériából, Guineából, 20 százaléka a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából, Szíriából, Irakból és Afganisztánból, 11 százaléka pedig Észak-Afrikából, Marokkóból és Algériából érkezett Európába. 2018. évben tovább csökkent az irreguláris határátlépések száma, a tagálla-mok 150 114 főt regisztráltak, ebből 37-37 százalékuk Észak- és Nyugat-Afrikából, Marokkóból, Guineából, valamint a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, 15 százalékuk pedig Észak- és Kelet-Afri-kából, Tunéziából, Eritreából és Szudánból vándorolt el.10
A 2018. éves adatokhoz képest minimális csökkenésről számolt be a FRONTEX a 2020. évben kiadott kockázatelemzésében, 2019. évben 141 846 fő lépte át a jogszabályi rendelkezések megszegésével Európa határait, 58 százalékuk Dél-Ázsia és a Közel-Kelet területéről, Afganisztánból, Szíriából és Törökországból vándorolt el. A Nyugat-Balkánról, Afganisztánból, Szíriából és Irakból 9,36 százalékuk érkezett, Észak-Afrikából, Marokkóból és Algériából pedig 16 százalékuk menekült el.11
Magyarország 2004. május 1-jétől lett az Európai Unió tagja, ám ez nem járt együtt a schengeni tagállami státusszal. Az Európai Parlament csak 2007. november 15-én hagyta jóvá az egységes schengeni térséghez való csatlakozásunkat, s az uniós belső határainkon 2007. december 21-én, a légi határellenőrzésben 2008. március végétől szűnt meg a határellenőrzés. A schengeni csatlakozás után a nyugat-balkáni illegális migráció fő irányában elhelyezkedő Magyarország migrációs helyzete lényegesen nem változott. Földrajzi elhelyezkedésünkből, közlekedési hálózatunkból adódóan az irreguláris migrációban megmaradt a tranzitország szerepünk.12
Jellemző migrációs és embercsempészés-útvonalak
A származási országok földrajzi fekvése meghatározza a migrációs útvonalakat. A menedékkérők közel háromnegyede a Balkánon keresztül, negyede, az afrikaiak túlnyomó része a Földközi-tenger nyugati és középső részén, tengeri úton érkezett Olaszországba és Spanyolországba. Afrika nyugati és észak-nyugati részéről a spanyol fennhatóságú Kanári-szigeteken és az afrikai Ceuta, illetve Melilla városokon keresztül jutnak a migránsok az Európai Unióba. A fekete kontinens északi felének többi részéről azonban a jobb életre vágyók nigeri, líbiai, egyiptomi csomópontokon, Agadézen, Sabhahon és Kairón át a tunéziai és líbiai partokról kísérlik meg elérni az olasz Lampedusa szigetet vagy Máltát.
2011 és 2015 között az illegális határátlépések száma a Balkán nyugati és déli részén meredek emelkedést mutatott. A nyugat- és dél-ázsiai migránsok túlnyomó része Törökországon keresztül érkezett az Európai Unió határához. Majd az évszázadok óta a Kis-Ázsiából Közép-Európa felé vezető, Isztambul–Szófia–Belgrád főút helyett az ázsiai migránsok fő áramlási útvonala a görög szigeteken át az Athén–Szaloniki–Szkopje–Belgrád útvonalra helyeződött át.13
A növekvő emberáradat feltartóztatására a görögök és a bolgárok 2012-ben 12 kilométer hosszan műszaki határzárat emeltek a törökországi Drinápoly közeli szakaszain, az Évrosz folyó mentén. A felépített kerítés beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanis ez idáig a Törökország felől érkezők 90 százaléka itt jutott be Görögországba, ezt követően azonban az útirány megváltozott, ugyanis az Égei-tengeren hajóval történő átkelés vált elsődleges móddá.14 A határzár kikerülése érdekében a több százezernyi migráns tömeg túlnyomó része választotta a tengeri utat, a török partok és a közeli görög szigetek közötti néhány kilométernyi távolság miatt.15 A török embercsempészek gumicsónakokban vagy rossz hajókon indítják útjukra a menekülteket a görög szigetek felé, akik a lélekvesztőkön próbálnak meg bejutni Görögországba. A tengerről már állami szervezéssel történik a továbbjuttatásuk kompok segítségével Görögország szárazföldi részébe, ahol a befogadó központokba szállítják őket. A menekültek többsége azonban nem éri el a túlzsúfolt állomásokat, hanem gyalogszerrel vagy embercsempészek hálózatán folytatja útját Macedónia irányába.
Törökország mint tranzitország több tényező miatt tekinthető az illegális migráció egyik meghatározó pontjának. Az ország mintegy 7200 kilométer hosszú tengerparti határszakasszal rendelkezik és nyolc állammal határos. Ezen túlmenően sok irreguláris migráns azért választotta az erre felé vezető utat, mert korábban Törökországban laza volt a vízumpolitika.16 Ezeknek az okoknak a következtében pedig létrejöttek kiterjedt embercsempész- és emberkereskedő-hálózatok.
A Közel-Keleten zajló konfliktusok miatt Törökország a 2000-es évektől szinte folyamatosan újabb menekülthullámoknak van kitéve, így Afganisztánból, Irakból, Szíriából menekülnek az emberek a török területekre. Az ország a szíriai konfliktus kirobbanása idején a legnagyobb közös határszakasz, valamint a kulturális-történelmi hagyományok miatt a nyitott ajtók politikáját folytatta, amelynek következtében a szír menekültek ideiglenes védelemben részesültek. A török kormány arra számított, hogy a konfliktus hamar lezárul és a menekültek visszatérhetnek otthonaikba, azonban nem így történt. Ennek következtében Törökországban 2015. augusztus közepén 1 905 984 fő, 2015. szeptember közepéig pedig 2 225 147 fő szíriai állampolgárt regisztráltak összesen 81 tartományban.17
A Közel-Keletről jövő menekültek Törökországon keresztül Görögországból érkeznek Macedóniát át Koszovóba, majd onnan az albánokkal együtt Szerbia északi területére vándorolnak.18 Az illegális migráció útvonalában változás állt be 2014-ben. Míg korábban a Közel-Keletről jövők három irányból is – Ukrajna, Románia, Szerbia felől – megközelíthették Magyarországot, addig 2014-re ez a széles határsáv lecsökkent Szerbiára. A korábbi román útvonal az ország schengeni övezethez való csatlakozása következtében szigorodott meg, míg az ukrán irány a kelet-ukrajnai konfliktus miatt vált járhatatlanná.
2016-ban Ázsiából és a Közel-Keletről kevesebb irreguláris migráns érkezett, viszont az Afrikából érkezők száma nőtt, akik a Líbiától Olaszországig tartó útvonalon haladtak Nyugat-Európa felé.19
2015 szeptemberében megépült a magyar-szerb műszaki határzár, emiatt a migráns tömegek Németország felé irányuló fő útvonala áthelyeződött a horvát-szerb határnak a Duna és Száva folyók közötti, szerémségi részére. Ebből a térségből az ország központi területeit, Zágrábot messze elkerülve szállítják a migránsokat az embercsempészek a magyar-horvát határra, ahonnan szintén embercsempészek segítségével magyar és osztrák területen folytatják útjukat Németország felé.20
Az Europol által 2013-ban kiadott SOCTA21 fenyegetettségi értékelés illegális migrációt érintő főbb megállapításai között található az is, hogy az Európai Unióba irányuló egyes migrációs útvonalak volumene váltakozó, azonban a hagyományos útvonalak nagyrészt azonosak maradtak.22
Az embercsempészek részben más, jellemzően három fő útvonalat követve próbálják meg Nyugat-Európába juttatni a migránsokat. Az egyik útvonal Oroszország-Ukrajna felől halad, és Magyarországon, Budapesten kettéválva Szlovákiát, valamint közvetlenül Ausztriát érintve folytatódik Németország és más nyugat-európai országok felé.23 A második útvonal Törökországból indul ki és Bulgárián, Románián keresztül vezet Magyarországra. Ez az útvonal is Budapesten ágazik ketté, az egyik irány Szlovénia, Dél-Ausztria, Észak-Olaszország, míg a másik ága Ausztria, Németország, Hollandia és Anglia felé folytatódik. A harmadik, az úgynevezett balkáni útvonal Törökországon, Bulgárián és Szerbia-Montenegrón keresztül vezetett Magyarországra, később ez áttevődött Szerbia-Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia, Olaszország felé.24
A befogadó államok
A menedékkérelmet benyújtottak száma nem lehet azonos a migráns személyek számával, hiszen egy személy útja során akár több EU-tagállamban is lehetett menedékkérőként regisztrálva. A kérelmek megoszlanak aszerint, hogy a migránsok honnan, milyen útvonalon haladnak. A kérelmek közel harmadát kitevő nyugat-ázsiaiakat, túlnyomórészt szíriaiakat és irakiakat, Németországban és Svédországban, illetve útjuk során Magyarországon és Ausztriában vették legnagyobb számban nyilvántartásba.25 A több mint kétszázezernyi dél-ázsiai, többnyire afganisztáni, pakisztáni kérelmező harmadát a magyar, a többit jórészt a német, olasz, osztrák, brit hatóságok regisztrálták. Az észak-afrikai arab menedékkérők száma a legnagyobb értéket Németországban és Franciaországban érte el, és az Afrikához közeli Máltán is ők alkották a kérelmezők többségét.
A Fekete-Afrika nyugati részéről érkezők több mint felét Olaszországban, jóval kisebb részét német és francia területen regisztrálták. Kelet-Afrika migránsai, főként az eritreaiak és a szomáliaiak, legnagyobb számban Németországban és Svédországban, illetve Svájcban folyamodtak menekült státuszért. 2015 elejéig a Nyugat-Balkánról, főként Koszovóból, Albániából is sok menedékkérelmet nyújtottak be az EGT területén, túlnyomórészt Németországban és útközben Magyarországon is. A kelet-európai, főként ukrán és orosz migránsok kérelmeinek többségét német és francia célterületeken és útközben Lengyelországban regisztrálták. 2015 első nyolc hónapjában az EGT területén szinte pontosan annyi (665 ezer) menedékkérőt regisztráltak, mint 2014. évben egész év alatt. 2014-hez képest legjelentősebb változás a középső-mediterrán, alapvetően olasz térséget érintő migrációs nyomás enyhülése és a balkáni országokra, illetve ezzel összefüggésben a Magyarországra nehezedő, főként közel-keleti migrációs nyomás kirobbanó mértékű növekedése.
Látható, hogy a migránsok elsődleges bevándorlási célterületei az EGT legmagasabb jövedelmet, legkedvezőbb életkörülményeket kínáló Nyugat- és Észak-Európa országai, ahol az új hazát kereső, túlnyomórészt muzulmán vallású bevándorlók évek során kiépült saját kapcsolati hálókra is támaszkodhatnak. Az EGT felé irányuló nemzetközi migrációban leginkább tartósan érintett országokon kívül ideiglenes, tranzit jelleggel Európa déli és dél-keleti perifériái, köztük Olaszország, Magyarország és a Nyugat-Balkán a leginkább érintettek.26
Összegzés
Az irreguláris migrációs útvonalak elemzése során négyféle megállapítás tehető. Össze lehet foglalni, hogy 1) honnan, milyen útvonalon, mely európai államokat célozzák meg a migránsok; 2) mely tényezők, milyen módon befolyásolják az irreguláris migráció útvonalainak megváltozását; 3) hatással vannak-e egymásra azok a tényezők, hogy melyik államokban épül ki a kiterjedt embercsempészés hálózat, valamint az, hogy milyen államokat érintve jutnak el a migránsok Európába; 4) ezen túlmenően meghatározhatóvá válik az is, hogy az embercsempészés útvonalai keresztezik-e az irreguláris migránsok útvonalait.
A migránsok négy fő régióból, Nyugat- és Dél-Ázsiából, Kelet- és Nyugat-Afrikából, a Nyugat-Balkánról és Kelet-Európából, Ukrajnából indulnak útnak, és főként a Balkánon keresztül, Törökországon és Görögországon át, a Földközi-tenger nyugati és középső részén, a Kanári-szigeteken és az afrikai Ceuta, illetve Melilla városokon keresztül, valamint nigeri, líbiai, egyiptomi csomópontokon, Agadézen, Sabhahon és Kairón át a tunéziai és líbiai partokról jutnak el Európába, majd jellemzően Ausztriában, Németországban, Svédországban, Franciaországban, Olaszországban, Svájcban szeretnének letelepedni.
Látható, hogy mind a török-bolgár, mind pedig a magyar-szerb határvonalon felállított kerítés hatással volt a migrációs útvonalra, emiatt megváltozott az Európába vezető irányvonal. A törökországi Drinápoly közeli szakaszain, az Évrosz folyó mentén felállított kerítés miatt az útirány az Égei-tengeren történő átkelésre változott. A magyar-szerb műszaki határzár miatt pedig a migráns tömegek fő útvonala áthelyeződött a horvát-szerb határnak a Duna és Száva folyók közötti, szerémségi részére. Közel-Kelet felől a migránsok Magyarországon át történő vándorlási útját megváltoztatta Románia schengeni övezethez való csatlakozása, valamint az, hogy az ukrán irány a kelet-ukrajnai konfliktus miatt járhatatlanná vált, ennek okán ebből a térségből 2014-re csupán a Szerbián keresztüli határátlépés vált meghatározóvá.
Törökország felől több migráns azért választotta az Európába történő belépést, mert Törökország hosszú tengerparti szakasszal rendelkezik, nyolc állammal határos és laza volt az ország vízumpolitikája. Mivel több volt az errefelé haladó migráns, itt alakult ki kiterjedt embercsempész hálózat, majd ennek a ténynek az elterjedését követően a migránsok útvonalának megválasztásában ez is szerepet játszott, így megállapítható, hogy a két tényező egymásra oda-vissza hatással volt.
Az embercsempészés útvonalai nem mindig azonosak az irreguláris migránsok útvonalaival, de egyes esetekben a két út keresztezi egymást. A legkedveltebb úgynevezett Balkáni útvonal esetében Törökország a kereszteződési pont: míg az irreguláris migráció útvonala Törökország, Görögország, Macedónia, Koszovó, Szerbia, Magyarország, addig az embercsempészés útvonala Törökországról kiindulva Bulgárián, Szerbia-Montenegrón keresztül vezet Magyarországra. Az embercsempészek Törökországból egy másik útvonalon haladva is segítséget nyújtanak a migránsoknak az illegális határátlépéshez, mégpedig Bulgárián, Románián keresztül. Ez az előzőekben kifejtettek miatt fontos, hiszen megállapíthatóvá vált, hogy Törökországban az egyik fő migrációs útvonalnak számító Balkáni útvonal mentén, az irreguláris migráció legforgalmasabb tranzitor-szágában szerveződtek kiterjedt embercsempész-hálózatok.
Borbély Veronika LL.M, kirendelt ügyész, Komárom-Esztergom Megyei Főügyészség; PhD hallgató, SZE DF ÁJK Doktori Iskola
A migrációról
Bevezetés
A migráció szükségszerű folyamat, amely az emberiség történetének valamennyi szakaszát végigkísérte. A migráció azokban az időszakokban jelentkezett biztonságpolitikai problémaként, amikor a célország képtelen volt azt kontrollálni. Napjainkban sokan gondolják úgy, hogy az Európai Unió nem tudja kezelni a migrációs válságot, ennek pedig legnyilvánvalóbb bizonyítékát az illegális bevándorlás fokozódásában látják. Hautzinger Zoltánnal egyetértve le kell szögeznünk: „a migráció kérdése a társadalmi biztonság szektorába illeszthető be azzal a kitétellel, hogy az e jelenséggel együtt járó hatások hosszú távon megmutatkoznak a politikai, gazdasági vagy szélsőséges esetben a katonai szektorban”.1
Indokolt a kérdéskör tudományos feldolgozása több okból is. Egyrészt azért, mert nem vitathatóan a legnagyobb migrációs nyomás az uniós tagállamokra nehezedik. Másrészt amiatt az ellentmondás miatt, amely abból fakad, hogy az unió döntéshozói a globális kihívások és veszélyek között kiemelten nevesítik a migrációt, ám ezzel párhuzamosan ugyanők a migrációban látják az európai munkaerő-piac gondjainak megoldását is. Végezetül nem elhanyagolható szempont az sem, hogy jelenleg éppen a migráció kérdése az, mely a legjobban megosztja és szembeállítja a tagállamokat egymással.
Sokan vélekednek úgy, hogy a globalizáció a társadalmi evolúció szükséges és törvényszerű állomása, így annak részeként a jelenlegi, korábban sosem látott mértékű migrációs folyamatok is azok, nem csak legális, de illegális megjelenési formájukban is. Ezekkel a véleményekkel nagyon kis mértékben értek egyet, meglátásom szerint ugyanis különbséget kell tenni legális és illegális migráció között. Leginkább azért, mert maga a folyamat más körülmények révén alakult ki, mesterségesen, sőt erőszakkal létrejött körülmények okán, nem pedig egyéni igények materializálódása keretében. Másfelől nem fogadhatjuk el, hogy egy olyan folyamat, amelyet a társadalom illegálisnak értékel, a társadalom fejlődésének elfogadott velejárója legyen, kiváltképpen úgy, hogy az adott folyamat a társadalom által szabályozott formában, legálisan is meg tud valósulni, a kívánt cél elérése tehát biztosított.
Jelen tanulmányomban az illegális migráció veszélyeinek, biztonsági kockázatainak a feltárását tűztem ki célul. Természetesen a kérdéskör vertikuma messze nagyobb annál, mintsem az jelen dolgozat terjedelmében feldolgozható lenne, ezért csak néhány aspektusát érintem a témának. Mindenekelőtt szükségesnek érzem, hogy a migráció fogalmát, mibenlétét tisztázzuk, elhatárolva annak illegális formájától, amelyet érintő terminológiai problémákra külön ki szeretnék térni. Ezt követően a migráció elmúlt éveit érintő célirányos kvantitatív kutatások alapján mutatom be az Európát érintő migrációs áramlás közelmúltbeli volumenét, annak tendenciáját, majd mindezek tükrében értékelem az illegális migráció legjellegzetesebb veszélyeit. Végül választ keresek arra a kérdésre, hogy kimutatható-e ok-okozati összefüggés az illegális migráció erősödése és a terrorcselekmények számának növekedése között.
A migráció fogalma, okai
A latin eredetű migráció szó – ami vándorlást, elvándorlást jelent – azt a jelenséget írja le, amelynek során „egyes személyek, vagy csoportok úgy váltanak lakókörnyezetet, illetve társadalmat, hogy ez a váltás időlegesből tartóssá, huzamossá válik”2. A migráció „egyéni vagy csoportos akarat eredménye, amelyet az általános társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok, az egyéni szándék és a mindennapok történései együtt, egyszerre határoznak meg”.3
A migráció értéksemleges jelenség, hátterében racionális okok, észszerű, a valóság viszonyaival számot vető emberi döntések állnak. „A racionális vándor” – magyarázza Hautzinger Zoltán – „csak akkor vállalja a vándorlás terheit, ha mindent összevetve a vándorlással együtt járó egyéni gazdasági mérlege többet mutat”.4 A migráció ugyanakkor „visszacsatoló természettel” is bír.5 A visszacsatolás abban nyilvánul meg, hogy a népességmozgás olyan térségből, országból indul ki, ahol a kiváltó okok nyilvánvalóan fennállnak, és olyan térségbe, országba irányul, „ahová megéri eljutni”. Ha a kiváltó körülmények – akár a kibocsátó térségben, akár a fogadó országban – megváltoznak, az a migrációs motivációk és célkitűzések megváltozását eredményezi.6
A migráció tehát az emberi történelem kezdeteitől jelen van, és egészen addig létező jelenség marad, amíg a világ egyes térségei közötti – gazdasági, szociális, társadalmi stb. – különbözőségek fennállnak.7 A népvándorlás ugyanakkor újfajta különbözőségeket generál: az új helyen szükségképpen egyenlőtlen helyzet alakul ki a befogadó társadalom és a bevándorló csoport között. Ez az egyenlőtlenség potenciális konfliktusforrásként jelenik meg, „amely a viszonyrendszer mindkét szereplője számára kockázatokat tartalmaz”8.
A migráció rendkívül összetett jelenség, az értelmezésére tett legismertebb kísérlet a 19. században élt geográfus, Ernst Georg Ravenstein nevéhez fűződik. Ravenstein szerint a migrációt előidéző okok egyik része vonzza, a másik része taszítja a migránst. Taszítóerőt jelent (ez az úgynevezett push faktor) például az, ha a kibocsátó államban háború, polgárháború dúl, ha kedvezőtlen gazdasági helyzet, általános elszegényedés, rossz éghajlati vagy természeti viszonyok miatt hiányoznak az emberi létezéshez szükséges minimális feltételek. Vonzóerőt jelent (pull faktor) a béke, a biztonság, a politikai stabilitás, vagy éppen az, hogy a fogadó állam munkalehetőséget ígér a bevándorlóknak. A globalizáció következtében új motivációk is megjelentek, ilyenek a demográfiai tendenciák (például Afrikában a népességnövekedés), a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek láthatóbbá válása (az internetnek, a webkettes szolgáltatásoknak köszönhetően), a környezet- és klímaváltozás (a szíriai migrációt előidéző polgárháború kirobbanásában jelentékeny szerepet játszott az a népességmozgás, mely a hosszú éveken át tartó szárazság következtében indult meg).9
Lényeges felismernünk azt is, hogy a migrációs trendek intenzitása időről időre változik, annak függvényében, hogy a küldő és a fogadó államban aktuálisan miként alakul a politikai, illetve a gazdasági helyzet.10 Az Európai Unió történetében nem a 2015-ös volt az első migrációs hullám, 1991-től kezdődően több ilyen is volt. Néhány példa: 1979 és 2015 között Afganisztánból 2,6 millió, 1991-ben Irakból 1,4 millió, 1994-ben Ruandából 2,3 millió, 2011 és 2015 között Szíriából 4 millió menekült érkezett.11
A migráció jellemzően tartós és folyamatos, de létezik időszakos, időben korlátozott változata is, mint amilyen például a munkavállalási célú vándorlás. A migráció a térbeli kiterjedést tekintve lehet belső (intern) és nemzetközi (ex-tern), a mozgás iránya szerint befelé vagy kifelé irányuló, terjedelmét illetően egyéni, csoportos, illetve tömeges, a motivációk alapján önkéntes vagy kényszer szülte.12
Az illegális migráció fogalmi problémái
Az illegális migráció jelenségét érintő fogalomhasználat a nemzetközi szakirodalomban távolról sem következetes. Egyes források reguláris és irreguláris migránsok között tesznek különbséget, mások a legális és az irreguláris fogalompárt használják.13 Tekinthetjük ezeket szinonim értelmű szavaknak is, emberi jogi szervezetek ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy az „illegális” kifejezés kriminogén tartalommal bír, de ettől függetlenül sem tekinthető egyetlen ember sem „illegálisnak”.14 Lehetséges, hogy valakinek a tartózkodása, a munkavállalása illegális, vagyis nem szabályos, illegális migráns azonban senki nem lehet. „Az irregularitás egy állapot jogszerűségének a megváltozásától függ” – magyarázza Hautzinger Zoltán –, vagyis egy személy aktuális állapota lehet irreguláris, de maga a személy sohasem.15
Éppen ebből a megfontolásból a nemzetközi dokumentumok – így például az Európa Tanács parlamenti közgyűlési határozata is – az irreguláris kifejezés használatát szorgalmazzák, kiemelve egyúttal azt is, hogy „a nem szabályos vándorok nem bűnözők”.16
Egyes szerzők használják még a jogtalan belépés (unauthorized), illetve a „papírok nélküli” (undocumented, sans papier) fogalmakat is, értve az előbbi alatt a nem legális úton szerzett, nem valódi okmányokkal, az utóbbi alatt az okmányok nélkül történő határátlépést. A belépés ugyanakkor – mutat rá például Tapinos is – csak egyetlen aspektusa a nem szabályos bevándorlásnak. Márpedig a migráció lehet jogtalan úgy is, ha nem illegális.17
Szükséges lehet ennek okán a szemantikai értelmezés mélyebb taglalása is. Álláspontom szerint a különböző tompított és egyéb alternatív kifejezések használata mellett is, tényként kell rögzíteni, hogy a migrációs folyamat, annak részét képező cselekmény történhet az adott ország hatályos jogszabályaival egyező vagy azt megszegő formában. Leegyszerűsítve, jogszerű vagy jogszerűtlen formában.
Nem vitathatóan kell véleményemet maradéktalanul osztanom Hautzinger Zoltán álláspontjával, hogy természetesen nem egy adott személy, hanem annak cselekménye az, amely az illegális vagy más rokonértelmű jelzővel illethető. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért használja a magyar nyelvezetű sajtó, média, kormányzat, a közbeszéd és számos publikáció, szervezet az „illegális migráns” kifejezést? Illetve miért alkalmazzák ugyanezt az idegen nyelvű publikációk, hírek és hivatalos iratok fordítása során? Gondolhatnánk, hogy talán a regnáló kormányzat migrációellenes retorikájának okán egy általában elfogadottnál negatívabb jelzővel kívánják illetni az ilyen személyeket. Azt hiszem, hogy a magyarázat inkább nyelvi és nem politikai, s nem is jogi megközelítést igényel. Egyszerűen a magyar nyelv eltérő fogalomalkotó szokásai miatt az illegálisan belépő vagy itt tartózkodó migrációs személyt illegális migránsnak nevezi.
Jelen értekezés célja a migráció mint folyamat, jelenség tekintetében felmerülő büntetőjogi gondolata, nem pedig a fogalmi kérdések mélyebb taglalása, vagy esetleg fogalomalkotás. Ennek okán, munkám során következetesen az „illegális migráns” kifejezést használom a forrásanyagok adatai alapján az illegális határátlépést vagy illegális tartózkodást megvalósító emigráns személyekre vonatkozó statisztikai adatok ismertetése során.
A reguláris migráns tiszteletben tartja a befogadó ország szabályait, az irreguláris „legális jogi státus”, érvényes jogcím nélkül tartózkodik az idegen állam területén.18 E tipológia szerint az irreguláris migráns kétféle lehet: illegális migráns vagy kényszervándorló. Kényszervándorló a menekült, a menedékkérő, újabban az ökológiai migráns.19 Az illegális bevándorló saját elhatározásából lép egy idegen ország területére, jellemzően a zöldhatáron keresztül, hamis vagy hamisított személyi okmányok felhasználásával, nemritkán embercsempészek segítségével. Illegális migrációról van szó abban az esetben is, ha a külföldi személy legálisan érkezik az országba, valódi papírokkal, érvényes vízummal, vagy a vízummentességet kihasználva, de az engedélyezettnél tovább marad, vagy éppen a tartózkodási célját változtatja meg, például turistavízum birtokában vállal feketén munkát. Végül illegális migránsnak számít a menedékkérő is, aki nem hagyja el az országot, miután kérelmét elutasították.20
Georges Tapinos különbséget tesz eltitkolt (clandestine) munkások, eltitkolt lakosok és eltitkolt belépők között.21 Franck Düvell – továbbfejlesztve Tapinos tipológiáját – az irreguláris migránsok hat kategóriáját különíti el. Az első csoportba azok tartoznak, akik legálisan érkeztek az országba, legálisan tartózkodnak ott, de munkát már illegálisan vállalnak. A második kategóriába azok sorolhatók, akik legálisan érkeztek, de érvényes jogcím nélkül tartózkodnak az ország területén (például lejárt tartózkodási engedéllyel). A harmadik kategória az előbbi két csoportba tartozók családtagjaié. A további három kategóriába az illegálisan érkezők tartoznak. A negyedik csoportba soroltaknak utóbb sikerül legalizálni a helyzetüket, tartózkodási engedélyt szereznek, azonban munkát már feketén vállalnak. Az ötödik és a hatodik csoportba sorolt személyek nem rendelkeznek tartózkodási engedéllyel, a különbség annyi, hogy az előbbiek illegálisan dolgoznak, az utóbbiak azonban nem vállalnak munkát. Düvell ide sorolja az illegális migránsok gyermekeit is, akik anélkül válnak jogi státusz nélküli személyekké, hogy átlépték volna az országhatárt.22
A fenti csoportosításokat megismerve mindenesetre egyet kell értenünk Michael Samers megállapításával, amely szerint az illegális migráció nem több egy konstruált fogalomnál.23 A használatban lévő kategóriák (mint amilyen a nem ellenőrzött, a papírok nélküli, az irreguláris stb. migráns) valójában nem alkalmasak a lényeg megragadására. Azok ugyanis, akik érvényes jogcím nélkül lépnek át országhatárokat, vagy jogi státusz nélkül tartózkodnak idegen országban, leginkább egyetlen dologra törekednek, éspedig arra, hogy elkerüljék a regisztrációt.24
A migráns populáció profiljának meghatározására már a 2000-es évek elején történtek kísérletek. Az Európai Bizottság egy 2004-es jelentésében arra mutatott rá, hogy a jogszerűtlenül érkező migránsok zömmel fiatal, 20 és 30 év közötti férfiak, akik „mozgékonyak és nem riadnak vissza a kockázatvállalástól”, és akik véghezviszik elhatározásukat „a különféle elrettentő tényezők ellenére is, mint például többek között a migrációt elősegítő szolgáltatások magas költsége, a határvédelmi hatóságok általi feltartóztatás és eljárás kezdeményezése”.25
Az illegális migráció mértéke
„A nemzetközi migráció ellenőrzése minden állam álma” – véli Kende Tamás26, meglátásom szerint azonban ez egy ideig még álom is marad. Azt már a 2000-es évek elején felismerték az európai uniós döntéshozók, hogy az átlagéletkor növekedésével és a munkaképes korú lakosság számának csökkenésével felboruló társadalmi és gazdasági egyensúly helyreállításának egyik eszköze lehet az ellenőrzött bevándorlás. Az uniós migrációs politika célja – miként azt az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés is leszögezi – nem más, mint „a migrációs hullámok hatékony kezelése azok minden szakaszában, méltányos bánásmód biztosítása a harmadik országok azon állampolgárai számára, akik jogszerűen tartózkodnak valamely tagállamban, valamint az illegális be-vándorlás és az emberkereskedelem megelőzése, és az ezek elleni megerősített küzdelem”.27
Illegális migráció az Európai Unióban – a számok tükrében
A migrációs trendek intenzitása – miként azt a fentiekben már megállapítottuk – időről időre változik, annak függvényében, hogy a küldő és a fogadó államban miként alakul a politikai, illetve a gazdasági helyzet. Ezt a következőkben néhány statisztikai adattal szemléltetem.
2014 első negyedévében – a Frontex által közzétett konzervatív becslés szerint – hárommillió és hatmillió között alakult az Európai Unióban illegálisan tartózkodó bevándorlók száma, ez a teljes lakosság 0,6–1,2 százalékát tette ki. 2013-ban összesen 107 olyan embert tartóztattak fel, aki illegálisan kísérelt meg az uniós külső határon átjutni, a belső határátkelőkön (főként repülőtereken) lefolytatott ellenőrzések során pedig 345 ezer emberről derült ki, hogy jogszerűtlenül, megfelelő okmányok és jogcím nélkül tartózkodik az Európai Unióban.28
A 2008 és 2013 közötti időszakban fokozatosan csökkent az elfogott illegális bevándorlók száma, 2014-ben azonban megfordult a trend.29
2014-ben 283 532 illegális migránst regisztráltak, ők főként a Balkánon át, illetve a Földközi-tengeren átkelve, Afrika felől érkeztek. A migránsáradat ekkor leginkább Olaszországot érintette, 2014-ben például 170 664 személy ért partot, ez 2013-hoz képest 277 százalékos növekedést jelentett. 2014 végére a mediterrán, illetve a balkáni út vált népszerűbbé, a bevándorlók legnagyobb hányada a görög-török határon keresztül érkezett az unióba. Nem csak az útvonalak változtak meg, a bevándorlók száma is megugrott: 2015 első negyedévében – az előző év azonos időszakához képest 86 százalékos emelkedést mutatva – 184 800-ra nőtt a beadott menedékkérelmek száma, 2015 szeptemberében már 710 ezer volt ez a szám, év végére pedig 1 550 000.30
A 2015-ben eszkalálódott migrációs válság hátterében rejlő okok feltárására számos kísérlet történt. A legelfogadottabb magyarázat szerint az Iszlám Állam (ISIS) létrejötte és a szír, illetve iraki kormányerők és támogatóik, valamint a civil lakosság ellen intézett támadások, terrorcselekmények miatt indult meg a menekültáradat.31 Ezt az elméletet látszanak alátámasztani a statisztikák is. 2011 és 2015 között 3,4 százalékról 30,3 százalékra emelkedett a Szíriából menekülők aránya az összes menekült viszonylatában.32 A szíriai menekültek dominanciája a három nagy kibocsátó országot tekintve is egyértelmű: ugyanezen időszakban világszinten 10,4 millióról 16,1 millióra növekedett a menekültek száma, és ezen belül az Irakból, Afganisztánból, illetve Pakisztánból érkezők aránya az összes menekült 18,1 százalékáról 32,9 százalékra gyarapodott. Vagyis – állapítja meg a Ritecz–Sallai szerzőpáros – 2015-ben Szíriából és a három nagy kibocsátó államból származott a fejlett országokba tartó menekültek kétharmada. E négy országon túl jelentős kibocsátónak számított (és számít jelenleg is) Nigéria és Szomália.33
A magyarországi illegális migráció statisztikája
A Bevándorlási Hivatal adatai szerint 2015-ben az előző évihez képest 314 százalékkal növekedett a regisztrált menedékkérők száma (2014: 42 777, 2015: 177 135), ebből az Európán kívüli kérelmezők száma 627 százalékos növekedést mutatott (2014: 20 912, 2015: 131 053). Ezen belül is 36,74 százalékot tett ki a Szíriából érkezettek aránya, a második legnépesebb csoport az afgánoké volt (az összes Európán kívüli kérelmező 26,35 százaléka). A Bevándorlási Hivatal 2015-ben a következő határozatokat hozta: 146 kérelmező esetében a menekültkénti, 356 esetben az oltalmazottkénti, 6 esetben a befogadottkénti elismerésről döntöttek. 2 917 kérelem tárgyában elutasító döntés született, 152 260 esetben ugyanakkor meg kellett szüntetni az eljárást, jellemzően azért, mert a kérelmező időközben tovább utazott.34
A tömeges migráció csúcspontjának tehát a 2015-ös év tekinthető, ezt követően újabb csökkenésnek lehetünk tanúi. 2017-ben – a Frontex adatai alapján – 204 750 illegális migránst regisztráltak, 2018-ban 150 114-et. A legnagyobb kibocsátó országnak 2018-ban Szíria bizonyult (14 378 fő), ezt követte Marokkó és Afganisztán (13 269, illetve 12 666 fő). 2016-ban és 2017-ben a közép-mediterrán volt a leggyakrabban használt útvonal az Európába jutáshoz, 2017-ben például 118 962 illegális migráns érkezett ezen át (2018-ban azonban már csak 23 485 fő). A legnépszerűbbek újabban a nyugati és a keleti mediterrán útvonalak: az előbbin keresztül 2017-ben 23 063 illegális migráns érkezett, 2018-ban 57 034, a keleti mediterrán útvonalon 2017-ben 42 319 jogszerűtlen bevándorlót regisztráltak, 2018-ban 56 561-et.35
A menekültválság érintette Magyarországot is, a migrációs nyomás 2015 második negyedévétől kezdődően fokozódott: korábban inkább Koszovóból érkeztek a menekültek, 2015 elején azonban a nemzetközi áramlás áthelyeződött a Földközi-tenger térségéből a nyugat-balkáni útvonalra, így déli határainkon túlsúlyba kerültek a válságövezetekből (Szíriából, Afganisztánból, Irakból) érkezők. Az Országos Rendőr-főkapitányság adatai szerint 2015 elején már viszonylag magas volt a rendőrök által elfogott határsértők száma (január: 14 647, február: 17 384), tavasszal átmeneti visszaesés következett be (március: 5975 fő), júniustól kezdődően azonban drámai növekedésnek lehetünk a tanúi (június: 19 546 fő, július: 38 077 fő, augusztus: 57 938 fő), a migrációs hullám szeptemberben ért a csúcspontjára (szeptember: 138 396 fő, október: 99 155 fő). Novemberben radikálisan visszaesett a – rendőrség által regisztrált – határsértők száma (2015. november: 315, december: 270; 2016. január: 553).36
Ezek a változások nagyjából megfelelnek a nemzetközi trendeknek, nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk a kormányzati intézkedéseknek az illegális migrációra gyakorolt hatását. Ezen intézkedések részletezése nem tárgya jelen dolgozatnak, itt és most csak a „kerítésügyben” történtekre térek ki. A magyar kormány 2015 júniusában jelentette be, hogy kerítést épít a magyar-szerb határon, a migrációs nyomás ennek köszönhetően közel háromszorosára ugrott, röviddel ezt követően áthelyeződött a horvát határszakaszra. Szeptemberre megépült a kerítés a szerb határon, itt 51 054 határsértőt fogtak el, a horvát szakaszon már 88 280 főt. Októberben pedig a határsértők több mint 98 százalékát (97 708 főt) a horvát határszakaszon regisztrálták.37
A déli határainkat terhelő migrációs nyomás 2016 nyarára esett vissza. Ez egyfelől összefüggésben van azzal, hogy 2016-ra a nyugat-európai országok nagy része megszigorította a határellenőrzést, és eszerint járt el Szlovénia, Horvátország, Szerbia, majd Macedónia is. Magyarországon 2016 júliusában vezették be a határőrizet új jogintézményét, amely szerint azokat, akiket az államhatártól számított nyolc kilométeres távolságon belül fognak el, visszakísérik a határkerítésen (Ideiglenes Biztonsági Határzár) található kapukig (IBH-kapu), és ott elirányítják őket a legközelebbi tranzitzóna felé.38
Ezen intézkedéseknek köszönhetően a tiltott határátlépők száma jelentősen visszaesett. Így például – az ORFK adatai szerint – 2016 28. hetében 252 esetben akadályoztak meg a hatóságok tiltott határátlépést, és 292 személyt kísértek az IBH-kapuhoz. 2017 elején emelkedtek a számok: volt például olyan hét (8. hét), amikor a megakadályozott tiltott határátlépések száma elérte a 780-at, a feltartóztatott és IBH-kapun átkísért személyek száma pedig meghaladta a 320-at (35. hét). 2017 tavaszán visszaesés következett be (például a 17. héten a tiltott határátlépők száma összesen nem érte el a harmincat), majd az év második felétől beállt az érték egy viszonylag állandó szintre (heti szinten rendszerint háromszáz–ötszáz körül alakult az illegális határátlépést valamilyen formában megkísérlők száma).39
Itt említendő meg az is, hogy három új, határzárat érintő tényállás is bekerült a büntető törvénykönyvbe: a határzár tiltott átlépése, a határzár megrongálása, valamint a határzárral kapcsolatos építési munka akadályozása bűncselekményét,40 illetve további, az illegális bevándorlással összefüggő cselekményeket is pönalizált (új tényállás a jogellenes bevándorlás elősegítése, támogatása41). A jogalkotói szándék helyes értelmezéséből az következik – mutat rá Hautzinger Zoltán –, hogy e bűncselekmények harmadik országbeli elkövetőivel szemben elsődlegesen a kiutasítást alkalmazzák a bíróságok büntetésként, nem pedig a szabadságvesztést.42 A statisztikák szerint 2015-ben 907 esetben indítottak büntetőeljárást határzár tiltott átlépése miatt. Az elkövetői kör honosság szerint a következőképpen alakult: a tettesek legtöbbje szír volt (26 százalék, 241 fő), a többi afgán (21 százalék, 192 fő), iraki (19 százalék, 176 fő), koszovói (15 százalék, 138 fő), albán (6 százalék, 64 százalék), török (4,7 százalék, 43 fő), pakisztáni (3 százalék, 29 fő), további néhány elkövető pedig egyéb származásúnak vallotta magát (kongói, kameruni, indiai, algériai, bangladesi, líbiai, montenegrói, mianmari, srí lankai, szerb). 2015 szeptemberének második felében egyetlen fő valósította meg a kérdéses bűncselekményt, a következő hónapban azonban már 503 határsértő ellen indult eljárás (55 százalék).43
2016 januárjában 113 elkövetést regisztráltak, ezt követően azonban ismét fokozódott a helyzet, és februárban már 498 esetben kellett büntetőeljárást indítani. Az elkövetői kör honosság szerinti összetétele változott, megnövekedett a pakisztániak (103 fő), a koszovóiak (102 fő) és az albánok (41 fő) száma, és a korábbiakhoz képest új nemzetek polgárai is megjelentek (így például 69 marokkói, 37 szomáliai, 13 kubai, 12 gambiai, 10 nepáli, 6 eritreai, 4 nigériai).44
A jogalkotó az illegális migráció egyes kísérőjelenségeinek büntetendővé nyilvánítása mellett a büntetőeljárási törvénybe is beiktatott néhány speciális eljárási szabályt, megkönnyítendő azt, hogy az elítélt külföldiek nemkívánatos magyarországi tartózkodását minél gyorsabban meg lehessen szüntetni.45 „Az irreguláris migráció a vonatkozó büntetőeljárásjogi szabályok negligálása mellett is hatékonyan kezelhető rendészeti eszközökkel” – mutat rá Hautzinger Zoltán, hozzátéve, hogy a jogsértő állapot (vagyis az ország területén való illegális tartózkodás) megszüntetéséhez fűződő jogpolitikai érdek számottevőbb az elkövető megbüntetéséhez (praktikusan a börtönbe zárásához) fűződő érdeknél.46
Nézzünk néhány határzárral kapcsolatos bírósági adatot. A Szegedi Járásbíróság 2015. szeptember 15-től 2016. március végéig 2386 külföldi elkövető ügyében hozott döntést, minden esetben gyorsított eljárásban: 2382 terheltnek határzár tiltott átlépésének bűntette, a többinek pedig határzár megrongálásának bűntette miatt kellett felelnie. Összesen 2357 esetben állapította meg a bíróság az elkövető büntetőjogi felelősségét: határzár megrongálása miatt három személyt felfüggesztett szabadságvesztésre, egy személyt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, határzár tiltott átlépése miatt 1331 esetben egyévi, 943 esetben kétévi, 33 esetben háromévi, egy-egy esetben négy-, illetve ötévi kiutasítást szabott ki, két terhelt esetében próbára bocsátást alkalmazott, négy terheltet megrovásban részesített. Két személyt végrehajtandó, 36 személyt végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a bíróság. (A többi elkövető ügyében vagy megszüntetésre került az eljárás, vagy vissza kellett az ügyésznek küldeni az iratokat.)47
Arra a kérdésre, hogy a határzárral kapcsolatos cselekmények büntetendővé nyilvánítása milyen hatást gyakorolt az illegális migrációra, egyértelmű választ nehéz adni. Látva azonban azt, hogy a Btk. módosítását követő fél évben összesen nem érte el a büntetőügyek száma a két- és félezret, talán megalapozottabb azt állítani, hogy a fizikai határzár bevezetése, illetve az azzal összefüggő rendészeti intézkedések hatékonyabbaknak bizonyultak.48
Az illegális migráció biztonságpolitikai kockázatai
„A biztonságra törekvés az emberek alapvető és elemi igénye” – szögezi le Kondorosi Ferenc.49 A biztonságnak azonban – magyarázza Póczik Szilveszter – „objektív mérőeszköze nincs, a biztonság […] tartalma és hangsúlya politikai csoportosulásonként eltérhet, és el is tér”.50 Az, hogy az állam mit gondol a biztonságról, nagyban függ attól, hogy a döntéshozók aktuálisan mely értékek védelmét tartják fontosnak.51 Míg a korábbi századokban döntően a honvédelmi, védelempolitikai szempontokra helyeződött a hangsúly, addig napjainkban egy összetett, a katonai aspektus mellett társadalmi, politikai, gazdasági, környezetvédelmi, közegészségügyi elemeket is tartalmazó fogalmat értünk biztonság alatt.52
Az irányadó szakirodalom meglehetősen részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az illegális migráció milyen biztonságpolitikai kockázatokat hordoz magában. A továbbiakban a főbb esetköröket tekintem át. Annyit ugyanakkor szükséges elöljáróban leszögezni, hogy az a népvándorlás, amelynek Európa napjainkban ki van téve, nem kizárólag az illegális – vagy, ha úgy tetszik: az irreguláris – jellege miatt jelent veszélyt, hanem azért is, mert „tömeges, ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan”, és ilyenformán akár érintheti a célországok társadalmi stabilitását.53
Belbiztonsági kockázatok
Az illegális migráció szükségképpen társadalmi feszültséget szül, e feszültség mértéke pedig erőteljesen függ attól, hogy a befogadó társadalom tagjai inkább előnyösnek, vagy inkább hátrányosnak tartják a bevándorlók jelenlétét. A bevándorlás folyamatát minden érintett konfliktusforrásként éli meg. A bevándorlók kisebbségi csoportokat alkotva interakcióba lépnek az „őslakosokkal”, a letelepedés során asszimilálódhatnak, ám minél nyilvánvalóbbak a kulturális, vallási, gazdasági különbözőségek, az integrációs törekvések sikere annál bizonytalanabb. Nehezíti, sőt, akár ki is élezheti a helyzetet az a körülmény, hogy a befogadó ország közvéleménye jellemzően csak közhelyek szintjén képes a migránsokról gondolkodni. Adott esetben a bevándorló csoportok viszonyulásaikkal, cselekedeteikkel rá is erősítenek ezekre a sztereotípiákra, ennek esélye különösen akkor nő meg, ha „az adott etnikai csoport hosszú távon a többségi társadalommal ellenérdekelt közösségként definiálja önmagát, vagy a többség tekinti őt ellenérdekelt közösségnek”54. Mindezek alapján jogosnak tekinthető a kormányok azon törekvése, hogy az országukba irányuló bevándorlást ellenőrzésük és irányításuk alatt tartsák, az illegális (nem szabályos) migrációt pedig kizárják, de legalábbis minimalizálják.
A magyar kormány 2015 májusában nemzeti konzultációt indított a bevándorlás és a terrorizmus témakörében, az ehhez kapcsolódó kampány egyik fő állítása szerint azok a bevándorlók, akik törvénytelenül lépik át a határokat, „valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek”55. Szokásos ellenérv, hogy a migránsok nem veszik el az állampolgárok munkáját, sőt, képesek jelentős mértékben hozzájárulni a fogadó ország gazdaságának fejlődéséhez, azonfelül érdemi megoldást jelentenek az elöregedő társadalmak problémájára.56 Álláspontom szerint azonban azok, akik az ellenőrizetlen migráció veszélyeit elbagatellizálják, nem beszélnek arról, hogy a bevándorlók nagy részének már a hazájában is bizonytalan volt a szociális helyzete, sokan közülük már az anyaországban is idegenként, kisebbségi létbe kényszerítve éltek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a „problematikus bevándorlók”57 társadalmi tőkéje jellemzően szerény mértékű, vagyis azok az anyagi erőforrások, javak és képességek, amelyek a befogadó társadalom számára értékesek, viszonylag szűken állnak rendelkezésükre.58 Értékrendszerük, munkához való viszonyuk, kultúrájuk, szokásaik alapvetően különböznek a befogadó társadalométól. Más a vallásuk, és jellemzően sokkal vallásosabbak is, mint az a nyugati társadalmakban megszokott. Eltérő lehet a családszerkezetük. Például általánosnak tekinthetők körükben a többgenerációs, sok gyermeket nevelő háztartások, miként az is, hogy a családfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen, a nők szerepe pedig csak a gyermeknevelésre és a háztartás vezetésére korlátozódik. Higiéniai viszonyaik sem feltétlenül felelnek meg a befogadó államban uralkodó normáknak. Ezek a tényezők megnehezítik, vagy egyenesen lehetetlenné teszi a beilleszkedést, és végső soron teljes elkülönüléshez, gettósodáshoz vezethetnek.59
Nem állítjuk azt, hogy minden illegális migráns rossz szándékkal érkezik. Legtöbbjük nem vágyik másra, csak a korábbinál jobb, biztonságosabb életre. Az ugyanakkor már önmagában jelentős kockázatot hordoz, hogy róluk a hatóságok nem tudnak, vagyis ezek a személyek hivatalosan nem is léteznek. Ez egyfelől veszélyes a migránsok számára, hiszen el vannak zárva az alapvető társadalmi infrastruktúrától (orvos, kórházi ellátás, tanintézmények stb.), kiszolgáltatottságukat pedig az is fokozza, hogy semmiféle lehetőségük nincsen a jogérvényesítésre.60 Másfelől fennáll az eshetősége annak is, hogy egyes bevándorlók radikalizálódnak, nyitottá válnak a szélsőséges nézetekre, politikai erőszak, terrorista eszközök alkalmazására.61
Kriminológiai vonatkozások
Az illegális bevándorló, akár egyénileg, akár szervezett keretek között lépi át az országhatárt, kénytelen embercsempészek szolgáltatásait igénybe venni, hiszen helyismerettel nem rendelkezik, a nyelvet nem beszéli, és a továbbjutáshoz hamis személyi iratokra van szüksége. Ilyenformán nagy a valószínűsége annak, hogy bűnelkövetőkkel, szervezett bűnözői csoportokkal kerül kapcsolatba.
Embercsempészettel kisebb, néhány fős társaságok is foglalkoznak, akik átfuvarozzák vagy a zöldhatáron átkísérik a másik országba a migránsokat. Működnek ugyanakkor nagy nemzetközi embercsempész-hálózatok is, amelyek a legmodernebb technikával, a tranzit-, illetve a célországokban kiépített logisztikai bázisokkal rendelkeznek.62 Az embercsempészet nagy profittal kecsegtető üzletág, gyakorta előfordul az is, hogy a migránsnak valamilyen bűncselekmény elkövetésével (például drogfutárkodással) kell a „szolgáltatásért” fizetnie.63
Magyarországon az embercsempészek tevékenysége alapvetően kettős irányultságú. A bűnözői csoportok egyik része a migránsok magyar területre történő belépését szervezi és bonyolítja, másik részük a már bejutott személyek Nyugat-Európába való továbbutazását (vagyis a másodlagos migrációt) segíti.64
A migránsok rendszerint vegyes csoportokban mozognak, vannak közöttük olyanok, akik a hazájukban dúló háború, vallási, etnikai üldöztetés elől menekülnek, mások pedig csak a jobb élet reményében kelnek útra. Ez a helyzet azért problematikus, mert az illegális migránsok jelenléte megnehezíti a valódi menedékkérők azonosítását. Olyan is előfordul, hogy a jogszerűtlen határátlépők – lényegében jogalap nélkül – nyújtanak be menekültstátusz iránti kérelmet, ezzel pedig lassítják a valós beadványok feldolgozásának folyamatát. Ráadásul a menedékjogi rendszerrel való ilyesfajta visszaélés meg is erősíti azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a menekültek valójában hamis ürüggyel akarnak az Európai Unió területére jutni.65
Mindezeken túlmenően a korrupció kockázata sem elhanyagolható mértékű. Azokban az országokban, amelyekben a közigazgatás átláthatósága kérdéses, a hivatalnokok alulfizetettek és demoralizáltak, ahol nem megfelelő az ellenőrzési rendszer, és rossz a hivatali közérzet, ott számolni kell azzal is, hogy a vámhivatalnokok, köztisztviselők könnyebben megvesztegethetők.66
Illegális foglalkoztatás
Az illegális migránsok, ha munkát vállalnak, úgy azt a rejtett gazdaságban teszik. Rendszerint a képzettséget, szakismereteket nem igénylő ágazatokban helyezkednek el, leginkább a mezőgazdaságban, az építőiparban, a vendéglátóiparban, háztartási alkalmazotti, takarítói munkakörökben. Jellemzően az úgynevezett „3D” (vagyis a „dirty, dangerous and demanding”, „piszkos, veszélyes és nagy igénybevétellel járó”) állásokat kínáló munkaadók foglalkoztatnak nagy számban illegális migránsokat: olyan munkákról van szó, amelyeket a hazai munkaerő már nem hajlandó elvállalni.67 Igaz ugyanakkor az is, hogy nem csak a kevéssé kvalifikált bevándorlók vannak jelen az árnyékgazdaságban. A szakképzettséggel, felsőfokú végzettséggel rendelkező migránsok számára sincsen más választás: megfelelő jogi státusz, tartózkodási engedély hiányában kénytelenek ők is feketén munkát vállalni.68
Az illegális munka kockázatos a migráns számára is, aki egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerül úgy, hogy közben nem jogosult semmiféle munkajogi, társadalombiztosítási védelemre. A társadalom szemszögéből az illegális foglalkoztatás egyik legnyilvánvalóbb következménye az adóbevétel csökkenése, a morális károkozás azonban legalább ekkora súlyú. „Az illegális migrációból eredő társadalmi hátrányok csökkentik a legális migráció társadalmi hasznait, gyengítik a legális migráció intézményrendszerét, erősítik a társadalomban munkáló kriminogén tendenciákat, és ellenszenvet keltenek a polgárok körében.”69
A másik oldalról megközelítve a problémát: igaz az is, hogy még fokozza is az ellenőrizetlen migráció volumenét, ha a célországban nem lépnek fel kellő szigorral a feketemunka ellen, nem szankcionálják az illegális munkavállalókat foglalkoztatókat, illetve olyan adó- és gazdaságpolitikát folytatnak, amely szinte „rákényszeríti” a munkaadókat a jogi státusz nélküli külföldiek alkalmazására.70 Ezt felismerve született meg az Európai Unióban az úgynevezett szankciós irányelv.71
Terrorista cselekmények
A 2015. januári és novemberi párizsi, a 2016-os brüsszeli, nizzai és több németországi terrortámadást követően óhatatlanul felmerült a kérdés: vajon van összefüggés az egyre erősödő migráció és a terrorveszély fokozódása között? A kérdés megválaszolását megnehezíti az a körülmény, hogy a terrorcselekményeket érintően pontos statisztikák, teljes körű adatbázisok nem igazán állnak rendelkezésre.
A Wordwide Incident Tracking System (WITS) adatbázisából tudható, hogy 2004 és 2010 között világviszonylatban összesen 77 134 terrorcselekményt követtek el, az áldozatok száma 413 621 volt (és ebből 108 746 halálos).72 Az Europol 2007 óta teszi közzé éves jelentését (Terrorismus Situation and Trend Report, TE-SAT) a tagállamok által közölt adatok alapján. A TE-SAT-jelentések szerint 2006 és 2010 között 2036 terrorcselekményt hajtottak végre az Európai Unióban, ebből 1750 eset írható a baszk, illetve a korzikai szeparatisták számlájára, 189 esetért a baloldali anarchistákat terheli a felelősség, az iszla-misták összesen 7 akciót vállaltak magukra.73
Böröcz Miklós 2015-ben publikált tanulmányában még úgy vélekedett, hogy „a médiában és a nyilvánosság előtt folytatott különböző vitákkal ellentétben a terrorizmus és az illegális migráció jóval kisebb átfedést mutat, mint azokban azt valószínűsítették”.74 Böröcz tizenhét terrortámadást elemzett – ezek közül a legkorábbi a 2001. szeptember 11-i, a legkésőbbi pedig a 2015. január 7-i párizsi támadás volt –, és arra jutott, hogy ezeket az akciókat nem illegális bevándorlók követték el, hanem részben olyan fanatikus muszlimok, akik legálisan érkeztek az unió területére, részben pedig rendezett háttérrel rendelkező másod-, harmadgenerációs személyek, akik jellemzően valamilyen személyes ok miatt radikalizálódtak. Vagyis – mutatott rá Böröcz – a terrorizmus nem az illegális migráció következménye, hanem a legális migráció vadhajtásaival mutat összefüggést.75
Ritecz György és Sallai János a Global Terrorism Database (GTD) adatait vetették egybe különböző, az illegális migráció alakulását mutató statisztikákkal (Frontex, Europol), hangsúlyozva, hogy ilyen módszerekkel legfeljebb csak trendeket lehet jelezni. A 2016-ig rendelkezésükre álló adatsorokat elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy „Európában a terrorfenyegetettség nem is igazán a »bevándorlókhoz« köthető, hanem alapvetően a »bennszülöttekhez «, és csak kisebb részben a migráns hátterűekhez”.76 A szerzőpáros is ugyanarra a megállapításra jutott, mint Böröcz Miklós: az európai terrorcselekmények elkövetői leginkább másod- vagy harmadgenerációs muszlimok, legális migránsok leszármazottai, akik valamilyen okból nem tudnak azonosulni a nyugati kultúrával, de már a felmenőik értékrendjét sem érzik magukénak. Kitaszítottnak érzik magukat, frusztrációjukat pedig azzal vezetik le, hogy közel-keleti dzsihádista mozgalmakhoz csatlakoznak.
A terrorcselekmények ilyenformán nem kifejezetten a migráció, sokkal inkább az integráció problémáit jelzik.77
Böröcz Miklós 2016-ban – az időközben fokozódó migrációs nyomás, valamint a 2015. novemberi párizsi és a 2016. márciusi brüsszeli terrortámadás hatására – felülvizsgálta korábbi álláspontját. Úgy véli, álságos a gazdasági érdekekre hivatkozva ösztönözni a bevándorlást, ehelyett inkább az Európai Unió külső határainak védelmére kell koncentrálni. Böröcz valójában megerősíti azt, amit Ritecz és Sallai is állít. Az Európai Unió vezető országai nincsen felkészülve a migránsok befogadására, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a muszlim bevándorlók kultúrája, értékrendje gyökeresen eltér az európaitól. A terrorcselekményeket jellemzően olyan uniós állampolgárok követik el, akik nem tudtak integrálódni, gyökértelennek érzik magukat, és ennél a gyökértelenségnél még egy öngyilkos merénylet lehetőségét is csábítóbbnak találják.78 Az újabb terrorcselekmények elkövetői között azonban már vannak olyanok is (mint például a 2016. júliusi würtzburgi baltás támadó), akik nem másod- vagy harmadgenerációs migránsok, és nem is uniós polgárok: ők jellemzően a 2015-ös migránshullámot kihasználva jutottak a kontinensre. Éppen az ő esetük hívja fel a figyelmet arra, hogy „milyen komoly kockázata van a jelenlegi liberális, európai menekült politikának”79. Miként arra Hautzinger Zoltán is felhívja a figyelmet, a népvándorlás – különösen annak ellenőrizetlen formája – „egyszerre lehet eszköze és katalizátora terrorista cselekményeknek”.80 Eszköze, hiszen az úgynevezett utazó terroristák éppen az illegális migrációt használják ki, amikor a jószándékú emberekhez csapódva jutnak be Európába, vagy éppen az uniós polgárok válságövezetekbe történő utaztatását és harci kiképzését szervezik meg. Ugyanakkor katalizátora is, mert a migráció negatív kísérőjelenségei társadalmi feszültségeket keltenek, és erőszakos cselekményekhez vezetnek.81 Példaként említendő a christchurchi (Új-Zéland) terrorista támadás, amelyet egy szélsőjobboldali nézeteket valló elkövető hajtott végre két mecsetben, a muzulmán ima idején, ötvenegy ember életét kioltva.82
Összegzés
A migráció szükségképpeni jelenség, amely végigkíséri az emberiség történetét – állapítottuk meg mi is a fentiekben. Az ellenőrizetlen, különösképpen az illegális migráció ugyanakkor komoly biztonsági kockázatokat rejt magában. Azok a bevándorlók, akik jogcím nélkül érkeznek, majd jogi státusz nélkül telepednek le Európában, rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozzák saját magukat. Kiszolgáltatott helyzetüket kihasználják az embercsempészek, az emberkereskedők, a könnyen megvesztegethető hivatalnokok, az olcsó munkaerőre vágyó, az adón és járulékokon nyerészkedni nem átalló munkaadók, és még folytathatnánk a sort.
A nyugat-európai országok nem rendelkeznek hatékony migrációs politikával, nincsenek megfelelő eszközeik sem arra, hogy az ellenőrizetlen bevándorlást meggátolják, sem arra, hogy a már bevándorolt személyeket megfelelően integrálják. Az elsőgenerációs migránsok rendszerint elégedettek azzal, hogy egy biztonságos országban élhetnek és dolgozhatnak (még ha feketén is). Gyermekeik, unokáik azonban már nem viselik ilyen könnyen a gyökértelenséget, a szüleik értékrendjét már nem, a befogadó kultúrát még nem vallják magukénak. Az tehát, hogy az elsőgenerációs migránsokat nem sikerül integrálni, a második- és harmadik generációs migránsok esetében „üt vissza”.
A politikusok, a közvélemény, de esetenként a szakma képviselői részéről is felmerül az elvárás az iránt, hogy az állam az illegális migrációval szemben büntetőjogi eszközöket is bevessen. Csakhogy, miként arra Hautzinger Zoltán rámutatott, a rendészeti eszközök alkalmazása gyorsabb és hatékonyabb, mint a büntetőeljárás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ha a büntetőjogot megfosztjuk ultima ratio jellegétől, úgy az akár veszélyes gyakorlatokhoz is vezethet. Háttérbe szorulnak az emberi jogok és szabadságok, és – szinte már automatikusan – a fegyveres erők alkalmazása kerül előtérbe.83 Nem véletlenül szögezte le az Alkotmánybíróság: „a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen, azaz a büntetés szerepe a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor más jogágak szankciói nem segítenek”.84
Meglátásom szerint a megoldást egyfelől az illegális migráció teljes visszaszorítása, a migráció ellenőrzött keretek közé terelése jelenti, másfelől pedig az érintett országoknak valóban hatékony integrációs programokat kell bevezetniük. Mindezeken túlmenően osztom Kis-Benedek József álláspontját: „a szélsőségek feltartóztatása nem a Nyugat feladata, ezt csak a muzulmán és a nem muzulmán világ biztonsági együttműködése révén lehet elérni”85. Megfontolásra érdemesnek tartom Hautzinger Zoltán álláspontját is, miszerint a migrációt érintő szabályozás és intézményrendszer létrehozásánál, működtetésénél „az államnak a biztonságot úgy kell garantálnia, hogy – különösen az Európai Unió tagállamain belül – csak végső esetben sérüljenek a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz kapcsolódó jogosítványok”86.
Ugyanakkor azt kell látnunk, hogy a több évtizede a kérdéssel foglalkozó diplomácia és politika eddig nemcsak képtelen volt megoldást találni, hanem még egyre messzebb is sodródik a megoldástól, köszönhetően a helyzet liberális megközelítésű értékelésének és európai kezelésének. Szilárd véleményem, hogy az unió jelenlegi belső konfliktusainak egyik meghatározó oka, hogy a tagállamok kulturális, jogi, társadalmi berendezkedése annyira eltér egymástól, hogy azokat már nem lehetséges közös nevezőre hozni. Az egységes szabályozások kialakítása sok esetben olyan léptékű és olyan kardinális lemondással járna egyes nemzetek részéről, mely több száz, vagy több ezer éves kulturális berendezkedésüket, nemzeti identitásukat és önállóságukat veszélyeztetné. Ebben a jelenleg is ilyen gondokkal rendelkező rendszerben egy gyökeresen eltérő más kultúra kényszerrel nem integrálható, egy ilyen, erőszakkal megvalósított folyamat csak mérhetetlen és borzalmas következményeket magában hordozó formában valósulhat meg. Nem beszélve arról, hogy – Mohamed szavait idézve – „az iszlámnak nem célja integrálódni vagy magába befogadni”. Az iszlám totális monista vallás, amely más vallást nem ismer el.
Európa vezetőit – amikor a migráció veszélyeit, hatását és vele kapcsolatos feladatokat értékelik és meghatározzák – a remény vezérli, hogy a migráció képes az európai országok demográfiai változásokból adódó munkaerő-piaci gondjait megoldani. Nem ismerik sem a történelmet, sem az egykori palesztin vezető, Yasser Arafat szavait, aki úgy fogalmazott, hogy „ha a fejlett nyugat nem hajlandó engedni, akkor a kérdést majd a demográfia meg fogja oldani”. Ezen hitvallás ismeretében vizionálhatjuk az illegális migráció végső, valódi veszélyét.
Fábián Péter, jogász, kriminológus, PTE Védelmi Kutatások Központ; szakértő, PhD-hallgató, Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskola