Könyvajánló

Szerző(k): Könyvajánló

ALKOTMÁNYJOG

Csink Lóránt – Erdős Csaba – Gulyás Attila – Kecső Gábor –

Kováts Beáta – Kurunczi Gábor – Pozsár-Szentmiklósy Zoltán –

Sulyok Katalin – Török Réka – Varga Ádám:

Alapjogi kommentár. Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján

(szerk. Csink Lóránt) Novissima Kiadó, Budapest, 2021

Tóth J. Zoltán (szerk.):

Constitutional Reasoning and Constitutional Interpretation. Analysis on Certain Central European Countries

Ferenc Mádl Institute of Comparative Law – Central European Academic Publishing, Budapest–Miskolc, 2021

ÁLTALÁNOS

Baranyi Bertold – Bánáti János – Fekete Tamás – Havasi Dezső –

Kovács Kázmér – Martonovics Bernadett – Minkó Renáta – Réti László – Szabados János – Szecskay András – Tordai Csaba – Vég Tibor:

Nagykommentár az ügyvédi törvényhez. Nagykommentár az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvényhez

(szerk. Baranyi Bertold – Bánáti János) Wolters Kluwer, Budapest, 2021

BÜNTETŐJOG / Büntetőeljárási jog / KRIMINOLÓGIA

Ambrus István:

Digitalizáció és büntetőjog

Wolters Kluwer, Budapest, 2021

Belovics Ervin – Beregszászi Gizella – Bodony István – Halmos Krisztina – Miskolczi Barna – Polt Péter – Szoboszlai-Szász Richárd – Váczi Pál – Vida József:

A Büntető Törvénykönyv kommentárja

A Legfőbb Ügyészség vezetőinek kommentárja, elektronikus kiadvány. (szerk. Belovics Ervin – Polt Péter) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2021

Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál:

Büntetőjog II. Különös rész

Nyolcadik, hatályosított kiadás. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó,

Budapest, 2021

Bérces Viktor:

A büntetőeljárás reformja és a bizonyítás alapkérdései

ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2021

Boda József – Tóth Nikolett Ágnes (szerk.):

50 éves a rendészeti felsőoktatás

Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021

Christián László – Lippai Zsolt – Németh Zsolt (szerk.):

A rendszerváltás hatása a rendészetre

Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021

Mezei Kitti:

A kiberbűnözés aktuális kihívásai a büntetőjogban

L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2021

Polt Péter:

Törvény és igazság

Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021

Windt Szandra:

A láthatatlan emberek. Az emberkereskedelem jelensége Magyarországon

OKRI, Budapest, 2021

CIVILISZTIKA

Gelencsér Dániel – Harter Mária – Kiss Nikolett – Lukács Tamás – Martonovics Bernadett – Muzsalyi Róbert – Pomeisl András –

Rák Viktor – Schadl György – Szécsényi-Nagy Kristóf –

Turbucz Zoltán – Udvary Sándor:

A bírósági végrehajtásról szóló törvény és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja

(szerk. Gelencsér Dániel – Udvary Sándor ) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2021

Gyekiczky Tamás:

Jogrendszerek a Digitális Társadalomban

Wolters Kluwer, Budapest, 2020

KÖZIGAZGATÁS / PÉNZÜGYI JOG

Birher Nándor:

Értékalapú (köz)igazgatás

L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021

Szilovics Csaba:

Pénzügyi jog

Novissima Kiadó, Budapest, 2021

Tóth Mihály – Kardos Péter:

66 számviteli eset megoldása

Wolters Kluwer, Budapest, 2021

NEMZETKÖZI JOG

Angyal Zoltán – Asztalos Zsófia – Chronowski Nóra – Fazekas Judit – Gyeney Laura – Metzinger Péter – Milassin László – Osztovits András – Szabó Marcel:

EU-jog

(szerk. Osztovits András) Harmadik, aktualizált és bővített kiadás. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2021

Gombos Katalin – Sziebig Orsolya Johanna:

Az európai uniós környezetvédelmi szabályozás legújabb irányai

Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021

Gál István László: A magyar állam titkainak büntetőjogi védelme

Szerző(k): Firkó Zsolt

A Ludovikai Egyetemi Kiadó nemrég jelentette meg Gál István László könyvét.¹ Ebben az átfogó és egyben hiánypótló monográfiában a szerző statisztikai adatokat is felhasználva tudományos igénnyel, de a gyakorlatot is szem előtt tartva mutatja be és elemzi a magyar titokvédelem fejlődését, valamint hatályos rendszerét, egyúttal de lege ferenda javaslatokat is megfogalmaz. A kötet – címének megfelelően – elsősorban az állami titokvédelem szempontjából releváns titkokkal és azok védelmének kérdéseivel foglalkozik, amelyek körébe a szerző a minősített adatokat és a döntés megalapozásához szükséges adatokat, valamint az igazságszolgáltatással összefüggő titkokat, továbbá a Magyar Állam működését érintő körben a gazdasági titkokat, az üzleti titkokat és a bennfentes információkat sorolta.

Gál István László kötete szerkezetét tekintve nyolc fejezetből áll.

Az első fejezetben a szerző általános alapvetést, fogalom-meghatározást, majd összefoglalót ad az állam titkairól, elhatárolva egymástól az adat, az információ és a tudás definícióját. Értelmezi továbbá a titok általánosan vett fogalmát, valamint meghatározza a minősített adatot és a titoksértések leggyakoribb módozatait. Végül elkülöníti és csoportosítja a magyar jogrendszerben előforduló titokfajtákat.

A második fejezet alapos jogtörténeti elemzést tartalmaz az állami titokvédelem egyetemes és hazai fejlődéséről.

A harmadik fejezetben a szerző bemutatja a minősített adatok védelmének fontosabb nemzetközi és külföldi szabályozási modelljeit, nevezetesen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO), az Európai Uniónak, az Amerikai Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak, Németországnak, az Oroszországi Föderációnak és a Kínai Népköztársaságnak a titokvédelmi rendszereit.

A negyedik fejezet a minősített adatokra vonatkozó hatályos magyar jogi normákat elemzi, egyúttal statisztikai számadatokat is bemutat, vizsgálva a minősített adatok védelmével, biztonságával kapcsolatos személyi, technikai és egyéb kérdéseket is, kitérve a védelmet ellátó személyekre és szervezetekre is.

Az ötödik fejezet a minősített adattal visszaélés bűncselekményének hatályos magyar szabályozása megalkotásának előzményeit és a büntetőjog dogmatikai szabályainak megfelelő elemzését tartalmazza, amely kiegészül a szabálysértési alakzat és a hazai joggyakorlatból vett szemelvények bemutatásával.

A hatodik fejezet a hazai állami titokvédelem kiegészítő rendszerét tárgyalja, majd tudományos igénnyel elemzi a kémkedés és az igazságszolgáltatással összefüggő titoksértés, valamint a gazdasági titok és a bennfentes információval kapcsolatos hatályos büntető törvénykönyvbeli tényállásokat, illetőleg bemutatja az üzleti titok védelmére vonatkozó szabályozást is.

A hetedik fejezet a minősített adatok felhasználásával és megismerésével kapcsolatos hatályos magyar rendelkezésekkel foglalkozik.

A nyolcadik fejezet pedig figyelemreméltó, de lege ferenda javaslatokat fogalmaz meg.

***

A szerző a könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy az információs társadalom korában élünk, ennek következtében az információk – köztük a titkos adatok – egyre nagyobb jelentőséggel bírnak, mind a magán- és jogi személyek, mind az államok számára (lásd a nemzeti adatvagyonról szóló 2021. évi XCI. törvényt). Ezzel párhuzamosan az információk megszerzésére irányuló támadások száma is növekedett, ami indokolttá tette a büntetőjogi védelem vizsgálatát. A titok és a titoktartás is társadalmi-történeti termék, továbbá a tudományos és műszaki-technikai fejlődés következtében nemcsak a titkos adatok jelentősége nőtt meg, hanem különböző új titokfajták jelentek meg és nyertek önálló szabályozást. A kötet rövid utalást tartalmaz a 2018. május 25. napján hatályba lépett EU-s adatvédelmi rendeletre (az Európai Parlament és a Tanács 2016/679. rendelete) és a hazai információs önrendelkezési jog gyakorlatára. Gál István László felhívja a figyelmet arra, hogy az új információelemzési módszerek révén az interneten elérhető hatalmas mennyiségű információk értékelésével minőségileg új következtetéseket és összefüggéseket lehet levonni. Ennek a lehetőségnek a kihasználására több titkosszolgálat is törekedik, különösen az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége (NSA) és az Orosz Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálata (FSZB), amelyek figyelik és elemzik az internet-, illetve a telefonforgalmat; mindezt a röviden ismertetett Snowden-ügy nyilvánosságra került adatai is alátámasztják. A kötet a titoksértési módok felsorolásakor a WikiLeaks 2010-es nagy kiszivárogtatásának rövid bemutatásával felhívja a figyelmet e cselekmény Janus-arcú jelenségére is. Ugyanis a körülményektől függően nem minden kiszivárogtatás káros, előfordul, hogy a demokratikus eszmék előmozdítást szolgálják, amikor a nemzetbiztonsági érdek ütközik a szólásszabadsággal. A szerző idézi A nemzetbiztonságról, a véleménynyilvánítás szabadságáról, valamint az információhoz való hozzáférésről szóló johanessburgi alapelvek című ENSZ-dokumentum 15. alapelvének rendelkezéseit, amelyek szerint senki sem büntethető nemzetbiztonsági okokból titkos információk nyilvánosságra hozataláért, ha az nagy valószínűséggel nem sért ténylegesen semmilyen jogos nemzetbiztonsági érdekeket, vagy az információk megismeréséhez fűződő közérdek erősebb, mint a közzététellel okozott kár. A szerző azonban helytállóan hangsúlyozza, hogy ez csak nagyon szűk, kivételes körben fogadható el.

A könyv második, jogtörténeti fejezete részletesen és kimerítően tartalmazza az állami titokvédelem jogi szabályozásának történetét a kezdetektől a hatályos szabályozásig, amely kiegészül több egyedi jogesetre történő utalással, köztük az ún. Duna-gate ügy részletes bemutatásával. Említést érdemlő érdekesség a koholt államtitok: ezt a fogalmat az 1930. évi III. törvény 68. §-a tartalmazta. Ezen szabályozás mintája az 1927. évi német jogi norma volt és a nem létező államtitokkal történő tévedésbe ejtést rendelte büntetni. E jogszabályhely a jelenlegi információs társadalom tekintetében is megfontolásra érdemes. A szerző összegzése szerint a magyar jogtörténetben relatíve későn, az elmúlt két évszázadban jelent meg az állami titokvédelem büntetőjogi és adminisztratív szabályozása. A kezdetben leíró és objektív jellegű szabályok 1919 után fokozatosan telítődtek ideológiával. Ez a folyamat az 1951. évtől erősödött, eközben a jogbiztonság elve sérült, mivel nem volt feltétlenül szükséges a formális minősítési eljárás és minősítési jelölés ahhoz, hogy egy adat államtitoknak minősüljön. Azonban az is megállapítható, hogy a magyar titokvédelmi rendelkezések az adott kor színvonalának megfelelő, korszerű, politikai értelemben viszonylag semleges szabályozások voltak. Továbbá a szabályozás folyamatos változása során megfigyelhető egy fejlődési ív, amely a rendelkezések fokozatos korszerűsítésében és a garanciális elemek számának növekedésében figyelhető meg. A büntetőjogi szabályozás tekintetében pedig a tényállások fokozatos enyhülése mutatható ki.

A könyv harmadik fejezete a legfontosabb nemzetközi és külföldi szabályozási módokat vázolja. A Magyarországra is vonatkozó Európai Uniós és NATO előírások mellett kiemelést érdemelnek az Amerikai Egyesült Államok egyes regulatív módszerei. A jogi normákon túl a szerző bemutatja az 1971-es híres Pentagon-ügyiratok jogesetét is: az ügyben született legfelsőbb bírósági ítélet szerint a sajtó bizonyos esetekben minősített adatokat is közzétehet büntetőjogi következmények nélkül; így a sajtószabadság fontos korlátja lett a minősített adatokkal kapcsolatos szabályozás gyakorlati érvényesülésének. Az ítélet érvelése szerint csak a szabad sajtó képes arra, hogy a kormányzat visszaéléseit feltárja és megakadályozza abban, hogy félrevezesse az embereket. Gál a vonatkozó jogirodalom ismertetésével bemutatja, hogy egyes szerzők szerint az amerikai szabályozás gyengíti a hatalmi ágak egyensúlyát és sérti a közérdeket is, ezen túl kritikaként fogalmazzák meg azt is, hogy az igazságszolgáltatás titokkal kapcsolatos ellenőrző és korlátozó szerepe nagymértékben meggyengült. Egy vélemény szerint pedig az amerikai büntetőjogi gyakorlat következetlen, ugyanis büntetőeljárás indítható olyan újságíró ellen, aki az Amerikai Egyesült Államoknak történő károkozás szándékával hoz nyilvánosságra minősített adatokat, azonban büntetőeljárás kizárólag a minősített adatot kiszivárogtató kormányzati tisztviselők ellen indult, a média munkatársaival szemben nem. A hazai jogi szabályozással szemben különös az amerikai jogrendszer azon rendelkezése, amely szerint lehetőség van minősítés alól feloldott, már nyílttá tett adat ismételt minősítésére, azaz a visszaminősítésre is. Ez több okból is aggályos, egyrészt azért, mert ha egy adat egyszer már felkerült az internetre, akkor szinte lehetetlen azt onnan eltávolítani, másrészt lehetetlenné válik az újból minősített adatokkal kapcsolatos bármilyen nyilvános vita. Ugyanakkor néhány sajátos esetben az újraminősítés lehetőségének a hiánya nemzetbiztonsági érdekeket is sérthet. Az Egyesült Királyság szabályozásával kapcsolatban kiemelést érdemel, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland mellett tagja az Öt Szem (Five Eyes) nevű hírszerző közösségnek, amely a rádióelektronikaijel-felderítés (SIGINT) területén magas fokú hatékonysággal rendelkezik. A németországi szabályozás áll legközelebb a hazai szabályozáshoz. Kiemelendő érdekesség, hogy a vonatkozó német kódex expressis verbis meghatározza, mi nem minősíthető államtitoknak. A német modell így az egyik leginkább demokratikus szabályozásnak minősül, hiszen az antidemokratikus minősített adat esetén az állampolgárokat maga a büntetőtörvény védi, ha nyilvánosságra hozatal miatt eljárás indulna ellenük. A hatályos orosz büntetőjog hatékonyan védi a minősített adatokat, a minősítési jogkörrel rendelkezők száma pedig az elmúlt években csökkent. Az Orosz Föderáció a közelmúltban különös figyelmet fordított a minősített adatok elektronikus biztonságára, amelynek keretében 2016-ban rendszerbe állítottak egy olyan katonai informatikai hálózatot, amely az internettől teljesen függetlenül, biztonságosan működik. A Kínai Népköztársaság büntetőjoga igen súlyos bűncselekménynek tekinti az államtitokkal kapcsolatos visszaéléseket, és halálbüntetés kiszabását is lehetővé teszi, ha a deliktum az állam és a nép különösen súlyos sérelméhez vezet és a körülmények kiemelkedően súlyosak. Azonban alkalmazható a kínai büntetőjog egyedülálló szankciója, a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett halálbüntetés is.

A szerző részletesen ismerteti a nemzeti és külföldi minősített adatok védelmére, kezelésére vonatkozó jogi normákat. Az elemzés alapján megállapítható, hogy a hazai szabályozás a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő káralapú minősítési rendszert alkalmazza, négy minősítési szinttel („Szigorúan titkos!”; „Titkos!”; „Bizalmas!” és „Korlátozott terjesztésű!”). A szabályozás alapvetően a szükségesség és arányosság, a szükséges ismeret, a bizalmasság, a sértetlenség, valamint a rendelkezésre állás elvein alapul. Az Alkotmánybíróság iránymutatásának megfelelően a minősítési eljárás során nemcsak a potenciális kár mértékét, hanem a minősített adat nyilvánosságához fűződő közérdeket is figyelembe kell venni. Ez a garanciális követelmény azért is bír különös fontossággal, mert az indokolatlan és jogszerűtlen minősítésekkel szemben nem áll valódi jogorvoslati eszköz a civil társadalom rendelkezésére, hiszen bírói úton nem kezdeményezhető a minősítés indokoltságának a felülvizsgálata. A kötet bemutatja és elemzi a minősített adatok négy dimenzióját, 1) a személyi biztonságot; 2) a fizikai biztonságot; 3) az adminisztratív biztonságot; valamint 4) az elektronikus információbiztonságot, utóbbi két fő ága az informatikai és a kommunikáció-biztonság. Mivel a minősített adatok egyre többször jelennek meg elektronikus adat formájában, az elektronikus biztonság büntetőjogi jelentősége egyre jobban felértékelődik. A szerző az informatikai bűnözés térnyerésével megoldandó büntetőjog-dogmatikai kérdésként veti fel többek között, hogy mesterséges intelligenciát használó programok törnek fel elektronikus védelmi rendszereket és szereznek meg, valamint gyűjtenek, tárolnak, elemeznek és továbbítanak adatokat és belőlük levont következtetéseket. Statisztikai adatokkal illusztrálja a a szerző, hogy a jelenlegi szabályozással sikerült az ún. „túlminősítési piramis talpra állítása”, mivel korábban a legmagasabb minősítési szintű adatokból keletkezett a legtöbb hazánkban. Ugyanakkor további megfontolandó célként jelöli meg a minősített adatok számának további csökkentését, mivel Magyarországon lakosságarányosan több minősített adat keletkezik évente, mint az Amerikai Egyesült Államokban. A hazai szabályozás kiemelendő sajátossága, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatoknak lőfegyverhasználatra (azaz személyre leadott, célzott lövésre) van lehetősége, ha „Szigorúan titkos!” minősítési szintű adatot személy elleni erőszakkal akarják jogosulatlanul megszerezni vagy erre kísérletet tesznek, amennyiben a minősített adat a nemzetbiztonsági szolgálattal összefüggő, és az intézkedést elszenvedő nem gyermekkorú vagy láthatóan terhes nő. További garanciális eleme a hazai szabályozásnak a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH), amely a minősített adatokkal kapcsolatos hatósági feladatokat lát el, többek között a nemzeti minősített adat jogellenes minősítése miatt titokfelügyeleti hatósági eljárást indíthat. Emellett a minősítés jogszerűségének ellenőrzése a Nemzeti Biztonsági Felügyelet feladatkörébe is beletartozik.

A szerző a jogtudomány követelményeinek és büntetőjog-dogmatikai rendszerének megfelelően részletesen elemzi a minősített adattal visszaélés bűncselekményének törvényi tényállását, valamint a szabálysértési alakzatot, illetve a bűncselekménnyel kapcsolatban indult büntetőeljárásokra vonatkozó statisztikai adatokat is bemutat, amelyek egyértelműen csökkenő tendenciát mutatnak. Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet a feltételezhetően magas fokú látenciára is, e mögött azonban állami, diplomáciai és nemzetbiztonsági érdekek is állhatnak. A tényállás ismertetésén túl a könyv a hazai joggyakorlatból ismerteti a legfontosabb, ismertté vált jogeseteket is. A minősített adattal visszaélés mellett elemzi továbbá a kémkedés, a kémkedés az Európai Unió intézményei ellen és a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés, valamint az igazságszolgáltatással összefüggő titoksértés bűncselekmények tényállásait is. Mivel a gazdasági szereplők között az állam kiemelt súllyal jelenik meg, illetve részt vesz a gazdaságpolitika irányításában is, valamint a Magyar Államnak gazdasági társaságokban is van tulajdonosi részesedése, ezért a könyv kitér a gazdasági titok megsértése és a bennfentes kereskedelem bűncselekmények tényállásainak elemzésére, és bemutatja az üzleti titok védelmére vonatkozó szabályozást (2018. évi LIV. törvény) is. Ezt követően a minősített adatok megismerésére és felhasználására vonatkozó jogi normák összegzésére kerül sor.

Végezetül a szerző összegzésként megállapítja, hogy a büntetőjogi titokvédelem rendszere megfelelően működik, azonban – helyesen – utal a büntetőjog ultima ratio szerepére és arra is, hogy a titokvédelem elsősorban a megfelelő adminisztratív, személyi és technikai szabályozáson és azok feltételeinek megteremtésén alapul. Ezzel párhuzamosan felhívja a figyelmet, hogy az új technológiák, különösen a mesterséges intelligencia megjelenése és az internetes kommunikáció elterjedése új kihívások elé állítják a jogalkotót. Végül de lege ferenda javaslatokat is megfogalmaz, például a büntetőeljárás megindítása vonatkozásában a minősítő rendelkezési jogának visszaállítását. Ugyanis az Alkotmánybíróság a 7/2018. (VII. 5.) számú határozatában a minősítő kizárólagos feljelentési jogának rögzítését az Alaptörvénybe ütközőnek minősítette. Azonban a gyakorlatban felmerülhetnek olyan érdekek és körülmények, amelyek esetében célszerű meghagyni a döntés lehetőségét a minősítőnek. A szerző módosítási javaslatai között szerepel még a minősített adattal visszaélés súlyosabban minősülő eseteinek kiterjesztése és az általános feljelentési kötelezettség újbóli bevezetése, valamint a különböző titokfajták számának növekedésére figyelemmel a Ptk. titokvédelmi szabályozásának átalakítását is megfontolandónak tartja.

Gál István László jelen kötete – mint összefoglaló monográfia – a vizsgált témakörben gyakorlatilag hiánypótló műnek számít. A szerző ismerteti a releváns hazai és külföldi szakirodalmat, a témát tudományos igénnyel tárgyalja, ezt azonban közérthetően és olvasmányosan teszi. A könnyebb átláthatóság és szemléltetés érdekében több ábrát és táblázatot is közzétesz. Továbbá a jogi normákon és szakirodalmon túl bemutatja a vizsgált témakörhöz kapcsolódó, nyílt és elérhető nemzetbiztonsági, titokvédelmi és hírszerzési szakirodalmat is. Mindezek alapján a könyvet nemcsak a gyakorló büntetőjogászok, hanem a téma iránt érdeklődő laikusok is haszonnal forgathatják.

Firkó Zsolt ügyész, Kunszentmiklósi Járási Ügyészség

Repercusión de la pandemia provocada por el virus SARS-CoV-2 sobre los servicios penitenciarios, además sobre los derechos y obligaciones de los menores ingresados en instituciones cerradas

Szerző(k): Bory Noémi

Introducción

A raíz de la situación epidemiológica producida por las infecciones de Covid-19, el mundo tuvo que afrontar en 2020 unos nuevos y extraordinarios desafíos, nunca vistos. Los responsables de la toma de decisiones – tanto a nivel nacional como internacional – tuvieron que elaborar estrategias de protección oportunas y actualizadas, teniendo en cuenta las características específicas de cada uno de los diferentes sectores. Los Gobiernos tuvieron que realizar esto en el contexto de un mundo global, caracterizado por una extrema velocidad en el flujo de informaciones e intercambio de opiniones, y por la libre circulación de las personas, que acelera la propagación de la epidemia. Al mismo tiempo, en el mundo como “aldea global” surgió la razón de ser de un nuevo tipo de soluciones, como por ejemplo es la educación realizada en línea con la ayuda de medios de telecomunicación, o bien, visitas vía SKYPE dentro del sistema penitenciario, abriendo así nuevos caminos hacia la innovación, modernización en ámbitos que anteriormente no gozaban de una atención especial.

El Gobierno gestionó la situación epidemiológica desde múltiples frentes, aun así, se ve que la protección se centró sobre todo en la reducción al mínimo del contacto entre las personas. Por consiguiente, la estrategia de seguridad se orientaba principalmente hacia la reducción del contacto humano. La filosofía del derecho se dedica desde hace mucho tiempo a buscar respuestas ante problemas fundamentales, tales como, si existen o no, y cuáles pueden ser los límites de la libertad humana, además de qué manera y hasta qué grado es justificable la restricción de la libertad, y a partir de qué punto podemos considerar que la restricción de esta libertad sea inadmisible, o sea, ¿cuáles son los límites de la restricción? Es evidente que – dentro de determinadas tendencias internacionales y dentro del marco constitucional – es posible restringir los derechos del “hombre libre” por el interés público y por la salud pública, sin embargo, la situación es especial en aquellos casos, donde esta restricción se refiera a aquellos que ya de por sí son “privados de ciertos derechos”, en base a una resolución final firme dictada por un tribunal, que establece la culpabilidad del imputado.

Los dilemas antes indicados reflejan que los tomadores de decisiones tuvieron que elaborar las medidas relacionadas con la pandemia de la manera que, más allá de la sanción impuesta por la pena o medida, y de la aplicación de las disposiciones encaminadas para la prevención epidemiológica, favorezcan la reinserción social y el cumplimiento de las normas en las personas condenadas.

En aquellos lugares donde se produce una convivencia “encerrada” entre numerosas personas, es decir, en los centros penitenciarios, tiene especial legitimidad la especialización de las normas de protección. Ya que, donde muchas personas estén encerradas, se pone mucho más rápido la propagación del virus, causando así desafíos a nivel diario en lo que respecta atender a los detenidos enfermos, proveer y guardar a los otros presos, separar los casos sospechosos, sustituir a los empleados enfermos en un sistema nacional de cárceles que, de por sí, sufre por la escasez de mano de obra.

Con el fin de proteger la vida y la salud de los presos y del personal, el órgano penitenciario respondió con rapidez, y evaluando su propia situación, elaboró su propio sistema de protección. Una de las lecciones más importantes de la protección contra la epidemia del coronavirus ha consistido en que hasta que no haya vacunas cuya eficacia hubiera sido demostrada, la mejor forma de protección es tener una responsable conducta, y por consiguiente, cumplir con las medidas recomendadas y encaminadas hacia la prevención. Para la entidad penitenciaria las tareas de salud pública y epidemiológicas, ejecutables en situaciones de emergencia, son dimanantes de la Ley Fundamental y de la ley sobre la ejecución de sanciones penales.

Según el Tamás Tóth, las obligaciones determinadas en el reglamento del régimen interno de la entidad penitenciaria imponen una mayor responsabilidad sobre el personal a la hora de ejecutar sus tareas epidemiológicas relacionadas con situaciones de emergencia, debido a que no solamente la protección de la salud del personal, sino también la de los presos constituyen una alta prioridad.

Las medidas epidemiológicas, además las actualizaciones normativas sirvieron para lograr una protección eficaz. El desencadenamiento de la pandemia requirió y sigue requiriendo una conducta responsable y un modo de vida disciplinado, tanto por parte de los presos como del personal.

El régimen de procedimiento elaborado por la entidad penitenciaria es coherente con los protocolos y con las normas de conducta expedidos por los órganos gubernamentales y por las entidades de gestión específica.

De esta manera, con el fin de frenar le epidemia, se dispuso entre otras cosas lo siguiente:

provisión de equipos de protección personal, exigencia de su uso adecuado,
exigencia e introducción de procedimientos de desinfección, en especial referentes a la higiene de las manos y de la mucosa nasal,
monitoreo diario de la temperatura corporal,
exigencia de facilitación y recogida de informaciones,
exigencia de asignar espacios, itinerarios y procedimientos de aislamiento,
exigencia de registrar a las personas que entran y salen de los centros,
introducción de pruebas inmediatas en casos sospechosos,
restricción y modificación de visitas (en Hungría se dispuso la prohibición total de las visitas)
establecimiento de distancias de seguridad de 1 metro (en Hungría se ordenó aplicar 1,5 metros),
regulación referente al aislamiento individual o excepcional de los contagiados confirmados,
establecimiento de la duración de la cuarentena, equivalente a 14 días
elaboración de planes de acción y de checklists para controlar la epidemia,
introducción de diferentes definiciones,
requerimiento de métodos en línea,

y fuera de lo mencionado, también otras medidas más.

Mientras tanto, la entidad penitenciaria, fuera de la gestión de su propia situación epidemiológica, también tuvo que contribuir al funcionamiento del país y a la gestión de la situación a nivel nacional. De esa manera, se encarga de la provisión continua de mascarillas y equipos de protección.

Disposiciones jurídicas de la epidemia provocada

por el coronavirus

En enero de 2020, el Gobierno revisó la situación que había surgido a raíz de la epidemia de coronavirus que había salido del territorio de la República Popular de China, y concluyó que era imprescindible realizar un mayor seguimiento de la evolución de la situación de salud y epidemiológica y gestionar con eficacia las medidas necesarias con el fin de proteger a los ciudadanos de Hungría, además coordinar las acciones de las entidades estatales para lograr tales fines. Por esta razón, el 31 de enero de 2020, ordenó mediante el decreto gubernamental núm. 1012/2020 (I. 31.) la constitución de un “Estado Mayor Operativo responsable por la Protección contra la Epidemia de Coronavirus” (en adelante: Estado Mayor Operativo), disponiendo los pilares básicos de sus tareas y de su funcionamiento.

Poco tiempo después de haber tomado las medidas mencionadas, el 4 de marzo de 2020 fue reportado el primer caso de enfermedad de Covid-19, comprobado en Hungría, por lo cual la protección contra la epidemia abrió paso a nuevos planes de acción. Como resultado, el 8 de marzo de 2020 se ordenó la prohibición de visitas en todos los centros hospitalarios con atención a pacientes internos, además se ordenó la prohibición de visitas y de salidas de las instituciones respecto a todos los centros sociales con prestación de servicios especializados, ubicados en el territorio de Hungría.

Mediante el decreto gubernamental núm. 40/2020 (III. 11.), el Gobierno declaró situación de emergencia en todo el territorio de Hungría, para combatir los efectos de la epidemia humana causante de enfermedades masivas que ponen en peligro la seguridad de la vida y de la propiedad, y para proteger la salud y preservar la vida de los ciudadanos húngaros el 11 de marzo de 2020, el mismo día en el que la OMS declaró la pandemia. El mes de marzo del 2020 trajo cambios extraordinarios, ya que poco tiempo después, el Gobierno decidió tomar unas medidas incluso más estrictas, de restricción de la libertad personal, de esta manera, el 12 de marzo, además los días 16 y 17 de marzo de 2020 entraron en vigor unas medidas gubernamentales extraordinarias, tales como controles fronterizos, prohibición de entrada en el país, cuarentena oficial en domicilio, prohibición de eventos masivos, restricción de agrupaciones y restricción del horario de tiendas. El 27 de marzo de 2020 tomaron una nueva medida gubernamental de protección, con la cual se introdujeron medidas de confinamiento. El 28 del mismo mes se asignó un comandante para cada hospital, con el fin de preservar los recursos de artículos sanitarios y apoyar el funcionamiento de las instituciones sanitarias.

En abril de 2020 siguieron multiplicándose las medidas tomadas para la protección contra la epidemia, de este modo el 11 de abril de 2020, el Primer Ministro visitó el hospital epidémico construido en dos semanas y media en Kiskunhalas, además, el 15 de abril de 2020 se presentó la hoja de ruta común europea referente a la eliminación gradual de las medidas epidemiológicas, que recomendó la apertura progresiva de las fronteras internas y externas. Finalmente, el oficial médico jefe anunció el 26 de abril de 2020 que la tasa de transmisión del virus en Hungría cayó por debajo del 1 por ciento.

En Hungría, el 30 de abril de 2020 empezó una apertura gradual, según una hoja de ruta estricta la vida pudo ser reactivada, sin embargo, en base a los datos de infección mantuvieron vigentes las restricciones en Budapest y en la comarca de Pest. A partir del 16 de mayo de 2020 también en Budapest terminó el confinamiento. Mediante la ley LVII de 2020, se puso fin a la situación de emergencia y al orden legal extraordinario el día 18 de junio del mismo año.

No obstante, la pandemia no terminó tampoco después, ya que tras un período corto de estado de alerta, a partir del otoño de 2020 se podía esperar el surgimiento de una siguiente oleada de la epidemia, por lo cual las medidas anteriores volvieron a ser introducidas, de la manera que la práctica anterior en ciertos puntos fue modificada y puntualizada. Así, por ejemplo, no fue reintroducida la franja temporal en las tiendas, al mismo tiempo, a finales del año 2020, ciertos proveedores de servicios tuvieron que cerrar su negocio por un intervalo de varios meses.

Al modo de mantener la práctica anterior, el día 7 de septiembre de 2020 la Dra. Cecília Müller dispuso mediante el decreto 42935-2/2020. EÜIG, la prohibición de visitas y salidas de las instituciones en todos los centros sociales de atención especializada explotados en el territorio de Hungría. Según las estipulaciones del mismo decreto, nuevos internos pueden ser aceptados en los centros sociales de atención especializada – tanto desde su propia casa o desde un centro sanitario – con la condición de tener resultados negativos en dos pruebas biológicas moleculares (pruebas PCR SARS-CoV-2) tomadas en dos ocasiones según las normas sanitarias, dentro de 5 días anteriores al ingreso, con una diferencia de al menos 48 horas entre las dos pruebas.

Las medidas específicas para combatir la epidemia de coronavirus,

referentes al ámbito de la ejecución de sanciones penales

Las entidades penitenciarias desempeñaron un papel importante en la protección contra la epidemia, ya que en base a lo establecido en el decreto gubernamental núm. 40/2020 (III.11.) sobre la declaración de la situación de emergencia, el 7 de marzo de 2020 se constituyó el Estado Mayo Operativo, con la inclusión de los jefes responsables por los ámbitos respectivos de la Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias (BVOP – por su abreviación en húngaro). Su tarea era realizar una coordinación constante entre las entidades penitenciarias, evaluar-analizar los datos facilitados por estas entidades, dar directrices para la prevención de la propagación del virus, en caso de infecciones localizadas: minimizar su propagación, y eliminar las enfermedades dentro del tiempo más breve posible. El Estado Mayor Operativo se compuso de los jefes del Servicio de Seguridad, Servicio de Asuntos de Reclusión, Departamento General de Asuntos Técnicos y Suministros, Departamento General de Salud, Departamento Central de Transporte y Registro, Departamento General de Comunicaciones, Departamento General de Asuntos Legales y Tratamiento de Datos, además el Departamento General Informático. Con el fin de ejecutar las tareas con eficacia, desde el 7 de marzo de 2020 el Estado Mayor Operativo expidió en cinco ocasiones Planes de medidas de nivel local y central, además protocolos técnicos para apoyar las entidades penitenciarias en función de las actualidades, y directrices para prevenir infecciones, o sobre las actuaciones necesarias en caso de incidencias. Las actuaciones del Estado Mayor garantizaron un amplio régimen de recursos y medidas, además permitieron la colaboración entre las entidades penitenciarias y las entidades de Fuerzas de Orden y Seguridad asociadas. Se ejecutó la facilitación de información a la totalidad del personal sobre las medidas y obligaciones determinadas en el procedimiento elaborado por el Centro Nacional de Salud Pública. Se asignaron las personas de contacto encargadas de mantener el contacto – en lo que respecta los temas epidemiológicos – con los departamentos de salud pública de las Oficinas Gubernamentales a nivel de provincias y comarcas, además con el servicio médico urbano de guardia y con los órganos locales del Servicio Nacional de Ambulancia.

El 7 de marzo de 2020, en base a la decisión tomada por el Estado Mayor Operativo responsable por la Protección contra las Infecciones de Coronavirus, al igual que lo habían ordenado en los centros sanitarios y sociales, la entidad penitenciaria suspendió las salidas temporales de los centros para los detenidos (salidas cortas y de hasta 24 horas), incluso aquellas salidas que ya habían sido autorizadas con anterioridad, pero cuya ejecución todavía no había sido puesta en marcha. Hizo falta tomar esta medida de manera provisional, con el fin de prevenir la epidemia. La entidad penitenciaria eliminó con esta medida la posibilidad de que a través de las personas que regresarían de su salida corta o de hasta 24 horas, eventualmente se propagara el coronavirus hacia el interior de las cárceles, poniendo en riesgo de esta manera la salud de todo el personal y de la comunidad de presos.

Incluso un mayor número de detenidos se vio repercutido por la suspensión de las visitas. Como compensación de ello, se introdujo una forma de contacto realizado mediante llamadas de video (Skype) a través de internet entre los detenidos y las personas autorizadas para tener contacto con ellos, que los centros penitenciarios gestionaron con éxito.

La autoridad legislativa desea mantener esta institución a largo plazo, que se refleja por el hecho de que introdujera una adición al art. 2 del decreto IM (Ministerio de Justicia) que establece la definición del contacto realizado a través de dispositivos de telecomunicación. La forma de ejecución se rige por lo estipulado en el art. 102/A del decreto IM. Otra disposición progresiva fue que durante la situación de emergencia sanitaria se hizo aplicable esta forma de contacto independientemente de las normas de régimen (en casos normales, las reglas de régimen más estrictas excluyen la posibilidad de esta forma de contacto).

La idea del contacto electrónico ya había surgido a la hora de la elaboración de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, ya que en el apto. (2) del art. 173 de la ley está incluida la forma electrónica de contacto, en un ámbito reducido. Es acertado determinar de manera diferenciada la duración y la frecuencia de las llamadas vía Skype en función del grado de disposición del detenido para colaborar en ello. Como regla principal se establece una llamada semanal de una duración mínima de 45 y máxima de 120 minutos (inciso 92 del Plan de medidas). Aun así, hubo denuncia interpuesta al respecto ante la Fiscalía General con el fin de recibir visitantes.

Mediante la introducción de la aplicación Skype, se realizó con éxito la transición a la educación digital dentro del sistema penitenciario.

Las entidades penitenciarias garantizaron a los presos que carecieran de dinero depositado usable – a su solicitud – 3 veces 5 minutos mensuales gratuitos de llamadas telefónicas, a los presos que tenían dinero 15 minutos extra para llamadas (inciso 93 del Plan de medidas).

La entidad penitenciaria modificó las reglas internas debido a la epidemia de coronavirus, en el sentido de especificar un mayor número de objetos personales que pueden ser poseídos por los reclusos, además el Plan de medidas dispuso la modificación provisional del horario diario (inciso 99 del Plan de medidas).

En situaciones de epidemia reviste de especial importancia garantizar a los reclusos que pasen tiempo al aire libre también teniendo en cuenta su encerramiento. Esto fue realizado distribuyendo a los presos en grupos menores, además aplicando una distancia de protección obligatoria de 1,5 metros en los patios de paseo.

El 1 de julio de 2018 se introdujo en los centros penitenciarios un sistema de envío de paquetes a través de internet que funcionaba bien y cuyo uso pudo ser extendido desde el inicio de la situación epidemiológica. Conforme con lo establecido en el inciso 17 del Plan de medidas y con el fin de evitar el desplazamiento de los reclusos en gran número, a la vez cumpliendo con la directiva respectiva de la OMS – las compras de artículos para cubrir necesidades personales se hacen exclusivamente en base a las listas elaboradas por los reclusos, sin que abandonaran sus celdas.

El número de posibilidades de uso de las instalaciones de baño quedó aumentado por el inciso 23 del Plan de medidas de las tres ocasiones semanales prescritas por ley, a cinco ocasiones, para presos masculinos que no trabajen.

Con el fin de pasar el tiempo libre de manera útil, el inciso 58 del Plan de medidas dispone de suministrar un aparato de televisión para cada una de las celdas.

Los foros entre reclusos y las reuniones del personal pueden ser celebrados exclusivamente en línea, a través de una red de telecomunicaciones de circuito cerrado (incisos 51 y 58 del Plan de medidas)

Para realizar los numerosos trabajos de desinfección y de combate contra la epidemia – establecidos también en la Directiva –, el inciso 21 del Plan de medidas dispone la organización y ejecución de trabajos no remunerados, regulados en el inciso e) del art. 133 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, y en los aptos. (1) y (3) del art. 135 de la misma ley.

Según el inciso 57 del Plan de medidas, el registro manual, control diario de seguridad e inspección de seguridad, regulados como medidas de seguridad, solamente son ejecutables usando mascarilla sanitaria y guantes de goma.

El inciso 124 del Plan de medidas determina que la duración de los programas de reintegración estipulados en el apto. (5) del art. 82 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, puede ser de 15 minutos como máximo, de conformidad con las recomendaciones relacionadas con la epidemia Covid-19. Este tiempo puede resultar suficiente para ciertas actividades y ciertos presos, sin embargo, no es así en todos los casos y tampoco en todas las personas.

Acerca de las reglas referentes al ingreso de los reclusos hay que destacar que la ley LVIII del año 2020, que entró en vigor el 18 de junio de 2020, completó la ley sobre la ejecución de sanciones penales mediante la inclusión del art. 91/A, según el cual, en base a la propuesta expresada por el ámbito sanitario, es posible aislar al condenado después de su ingreso en el centro en la sección de ingresos por 14 días alegando a motivos sanitarios, mediante orden escrita por el comandante del centro penitenciario. El inciso 65 del Plan de medidas contempla las reglas detalladas de tales aislamientos y dispone tomar una prueba PCR de todos los internos que estén ingresados en el centro por un período superior a 5 días.

El Plan de medidas requiere reducir al mínimo la conducción, extradición, transporte de los presos, pero también el mismo desplazamiento de ellos dentro del centro penitenciario.

Los Planes de medida que fueron emitidos se basan en la legislación aplicable, e hicieron que los oficiales de libertad condicional introdujeran nuevos métodos de trabajo, ya que están obligados a realizar – sin tener contacto personal – su tarea de redactar informes de vigilancia para la libertad condicional y estudios del hogar, y de revisar la aplicabilidad de los equipos de televigilancia dentro de inmuebles en el marco de las detenciones domiciliarias de reintegración. El art. 185 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales establece la obligación de consulta personal en estos casos, sin embargo, la disposición legal aprobada para la situación de emergencia y el plan de medidas antes citada contempla la exención para estos requerimientos. Según mi modo de ver, la preparación para la puesta en libertad no puede ser ejecutada de manera adecuada por la vía recomendada consistente en llamadas telefónicas y por contacto electrónico, debido a que los presos carecen de los dispositivos necesarios para ello y tampoco se consideran equipos obligatorios de las celdas.

El Plan de medidas no contempla la celebración de matrimonio dentro de los centros penitenciarios de los reclusos establecida en el art. 88 del decreto IM, además tampoco contempla el derecho de los detenidos de recibir una visita de 15 minutos dentro de 72 horas estipuladas en el apto. (2) del art. 404 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, además en el apto (2) del art. 194 del decreto IM, cabe suponer que los centros penitenciarios ejecutan estas disposiciones.

El Plan de medidas tampoco contempla la terapia familiar y las consultas familiares, establecidas en el art. 200/A de la ley sobre la ejecución de las sanciones penales, requeridas de manera vinculante para la transmisión del preso menor en arresto domiciliario de reintegración, a pesar de que resulte dudoso su ejecución en medio de la situación epidémica.

Debido a la situación de emergencia provocada por el Covid-19 – de manera no imputable a las entidades penitenciarias – se redujo el número de posibilidades de pasar de manera útil el tiempo libre (actividades de cultura, deporte, religión, etc.) El inciso 89 del Plan de medidas suspendió la explotación de los gimnasios. Esto no supone una restricción adicional de los derechos, ya que durante la epidemia Covid-19 este tipo de servicios fueron suspendidos también en la vida civil.

El inciso 78 del Plan de medidas suspende por completo los programas de reparación y de recuperación, medida razonable desde el punto de vista de la prevención de infecciones, al mismo tiempo, a la hora de decidir sobre la puesta en libertad condicional, el fiscal y el juez de la ejecución penal deben tener en cuenta el cumplimiento de este requisito, independientemente de la situación epidémica, según el inciso c) del apto. (1a) del art. 188 de la ley sobre ejecución de sanciones penales.

Desde el 17 de marzo de 2020, siguiendo el protocolo emitido por el Centro Nacional de Salud Pública en relación con las infecciones de coronavirus, la entidad penitenciaria concede prioridad a la protección del estado sanitario del personal y de los reclusos, además a la prevención de infecciones en las cárceles del país. A raíz de la situación actual epidemiológica han entrado en vigor las siguientes medidas provisionales de prevención en las prisiones húngaras. Teniendo en cuenta la situación epidémica y hasta la imposición de otra medida, los reclusos pueden recibir visitantes una vez al mes, de una duración de treinta, o como máximo, sesenta minutos, de la manera que entre los presos y los visitantes no puede haber contacto físico. La recepción de visitas familiares ha quedado suspendida provisionalmente, para evitar la transmisión por aire del virus, los presos y sus familiares pueden encontrarse en salas provistas de un tabique de plexiglás. Los presos pueden recibir como máximo dos visitantes a la vez, además, con el fin de proteger su salud y la salud de sus parientes, se recomienda no solicitar la visita de personas en edad de infancia, o personas mayores de 60 años, o bien, la visita de aquellos familiares que padezcan de alguna enfermedad aguda o crónica. Los centros penitenciarios facilitan la oportunidad de tener contacto a través de llamadas telefónicas o de Skype, para sustituir de esta manera las visitas presenciales. Se restringe también el conjunto de personas que pueden entrar en los centros penitenciarios, de esa manera las personas eclesiásticas y civiles que realizan una atención sanitaria mental, cuidado pastoral y actividades misioneras en las cárceles, además los profesores que se dedican a la enseñanza, suspenden de manera provisional su trabajo realizado en los centros penitenciarios. Las prisiones están preparadas a introducir nuevas medidas en función de la evolución de la situación epidémica, al mismo tiempo ya ahora mismo son constantes las desinfecciones de las superficies y de los objetos, además el personal sanitario ya está provisto de equipos de protección y de termómetros digitales, que funcionan sin contacto. Además de esto, se hace de manera regular una llamada de atención al personal y a los presos sobre el cumplimiento de las reglas de higiene preventivas; se garantiza la posibilidad de lavar y desinfectar las manos varias veces al día. Tanto los reclusos, como sus familiares y las personas de contacto reciben información acerca de todas las medidas preventivas que son introducidas a raíz de la situación actual epidémica, además las informaciones actualizadas son accesibles en la página web oficial de la entidad penitenciaria (bv.gov.hu).

Desde el 24 de marzo de 2020, la entidad penitenciaria estableció centros de llamadas en todas las prisiones de Hungría para dar información a causa de la situación epidemiológica. La entidad penitenciaria viene facilitando información sobre las medidas provisionales de restricción y prevención, introducidas por la epidemia de coronavirus a los reclusos y a sus parientes. El objetivo de los centros de llamadas que han sido creados recientemente es favorecer una información rápida y fiable. La Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias ha abierto un nuevo canal de comunicación para facilitar información por teléfono a los familiares de los reclusos que piden información sobre las medidas de restricción dimanantes de la situación epidémica.

El 30 de abril de 2020, la Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias ordenó la desinfección de carácter preventivo de todos los centros húngaros. En las 30 prisiones de Hungría los empleados, además los reclusos llevaron a cabo la desinfección completa que se realizó con la participación de 3500 personas aproximadamente. Para la desinfección de unas 11 mil salas usaron 85 mil litros de desinfectantes y 12 mil equipos de protección (mascarillas, guantes, monos de protección). La desinfección abarcó las murallas de los bastiones, los espacios públicos ubicados en la cercanía de las vallas de seguridad, las vías de desplazamiento ubicadas dentro de las zonas vigiladas, las vías de desplazamiento de los presos, los patios de paseo, los patios de deporte, todas las salas de los edificios donde los presos viven, trabajan o participan en diferentes actividades, además las salas donde el personal presta sus servicios, todos los objetos de estas instalaciones, además todos los vehículos que son gestionados por las entidades penitenciarias. Los comunicados sobre cuarentena de color amarillo que se colocan en las escaleras, las etiquetas de cuarentena de color rojo que se pegan sobre las puertas, o bien, los denominados folletos de tránsito que sirven para facilitar información a los vehículos que realizan un tráfico de tránsito a través del país, además los letreros de información se producen en la imprenta de la prisión de Vác.

Desde el 11 de junio de 2020, si un pariente no puede enviar paquetes al preso a través de la plataforma web elaborada a este fin (bvcsomag.hu), entonces tiene la posibilidad de enviar dinero denominado fondo para uso específico (siempre cumpliendo con las reglas generales referentes al envío de dinero) que los presos pueden usar para hacer compras en la tienda de víveres explotada por el centro penitenciario.

Según las reglas aplicables, los presos pueden recibir remesas para fines específicos, o para ser abonados en su cuenta de depósito. La remesa facilitada por algún familiar al preso podrá ser utilizada para un fin determinado, si la persona remitente indica el fin concreto del envío de dinero (comprar artículos de primera necesidad, llamar por teléfono, saldar deudas hacia el centro penitenciario). En el supuesto de que no se especifique el objetivo concreto de la remesa, entonces el importe se contabilizará como fondo de uso libre, que no podrá ser objeto de modificaciones posteriores. El dinero que llega al centro penitenciario podrá ser contabilizado dentro de la hoja individual de cuentas del preso, si el remitente o la persona que ordenó la transferencia es una persona de contacto registrada del preso, es una persona de contacto en sus funciones oficiales, o bien, según declaración del preso, es una persona autorizada para enviar remesas. En casos distintos, el centro penitenciario está obligado a enviar el dinero de vuelta a la persona remitente. Las remesas enviadas en divisas serán abonadas en la moneda húngara (HUF), en base al tipo de cambio oficial de divisas diario del Banco Nacional de Hungría, publicado a través del Tesoro Público Húngaro).

Los presos fueron provistos de mascarillas de tejido lavables (3 uds.), además de desinfectantes. En casos de infecciones de Covid-19, según el inciso 40 del Plan de medidas, los presos asintomáticos o con síntomas leves pueden ser aislados también dentro de los centros penitenciarios, aun así, en la práctica fueron trasladados al Hospital Central Penitenciario de Tököl, que ya ha quedado cerrado. En el caso de los presos con síntomas moderados o graves surgió la atención sanitaria civil, territorialmente competente; afortunadamente el número de estos casos fue muy reducido.

Después de que saliera la primera vacuna, a partir del 28 de abril de 2021 empezó la vacunación de los presos en las cárceles. La administración de las vacunas Sinopharm se realiza por el personal sanitario de la entidad penitenciaria. Respecto las vacunaciones, el portavoz de prensa de la fiscalía general, Géza Fazekas afirmó: „la atención sanitaria de los presos se rige fundamentalmente por las disposiciones legales sobre salud y seguridad social, por lo tanto, tienen el mismo derecho a ser vacunados contra el coronavirus que cualquier otro ciudadano húngaro. […] Si no es viable facilitar una atención sanitaria adecuada a los presos dentro del marco de la entidad penitenciaria, entonces la entidad velará por que se les dé la atención adecuada y obligatoria en otros centros sanitarios.”

Derechos fundamentales

Para poder frenar y combatir la epidemia, hace falta también reducir temporalmente el número de los presos. Era previsible que el virus entraría en los centros, lamentablemente era imposible impedir esto, incluso mediante la prohibición total de las visitas. Es difícilmente cuestionable que actualmente el deber más importante de la entidad penitenciaria es proteger la salud del personal y la de los presos, además perseverar la seguridad de la reclusión.

El Gobierno dispone de varios medios encaminados para reducir el número de los presos. Por una parte, puede reducir el número de los condenados que sean ingresados en los centros, por otra parte puede aumentar el número de aquellos que pueden salir de allí.

Teniendo en cuenta también las prácticas internacionales, surgieron las siguientes recomendaciones al respecto ya en marzo:

aplazar el ingreso de aquellos condenados que no hubieran cometido actos violentos y que recibieron una pena de privación de libertad o de encierro de menos de tres años;
suspender la ejecución de los encierros penales o por infracciones, en especial en aquellos casos en los que el encierro se produciría por incumplimiento de pago de multas;
ampliar las formas del arresto domiciliario de reintegración, o sea, las formas de privación de libertad ejecutado en entorno domiciliario bajo un control estricto;
interrumpir la ejecución de la pena en presos con buena conducta que ya hayan cumplido la mayor parte de su condena y que no hubieran cometido delitos contra personas;
prestar especial atención a los reclusos mayores o que padezcan de enfermedades crónicas, sopesar en su caso la ejecución de la pena fuera de los centros penitenciarios
Fuera de lo mencionado, para hacer valer la seguridad jurídica, hace falta tener unas normas claras, además comprensibles y accesibles para todos, que determinen las restricciones en base a criterios técnicos. Al igual que en el mundo exterior, también la mayoría de los presos tiene miedo a la infección de coronavirus. Esto en sí mismo genera tensiones. Lo cual incluso se agrava por el hecho de que los presos no han podido tener contacto presencial con su familia desde primavera. Las tensiones pueden ser reducidas mediante una comunicación abierta y mediante las formas alternativas de contacto.

Se ha recomendado reducir el precio de las llamadas telefónicas durante este período (que actualmente es de 75 HUF / min.), además deberían ofrecer cierto intervalo de tiempo para hacer llamadas gratuitas por teléfono para aquellos que carezcan de dinero para hacer llamadas. Puede ser otra solución convertir el teléfono de los presos en aparatos que también puedan recibir llamadas, y aumentar el tiempo disponible para hacer llamadas de teléfono y de Skype. Los 20 minutos semanales no son suficientes para mantener contacto con la familia.

Estas medidas no solamente sirven los intereses de los presos, sino son justificables simplemente por consideraciones de derechos humanos. Reducir la tensión dentro de las cárceles es interés también de los parientes de los presos, de los empleados en los centros penitenciarios y de toda la sociedad en su conjunto.

Uso de Skype

Merece la pena observar la evolución del número de uso de skype para contactar, y la evolución de las relaciones de los presos durante la situación epidémica provocada por el coronavirus.

Básicamente se distinguen dos grupos en lo que se refiere a la forma de mantener contactos (desde luego hay diferencias individuales entre cárceles, regímenes, categorías y grados de seguridad, etc.)

Al primer grupo pertenecen aquellos que no han podido mantener contacto con su familia hasta el momento. Sobre todo, se trata de presos que proceden de unos estratos sociales bajos, de familias en situaciones gravemente desfavorecidas, eventualmente son también reincidentes. La mayoría carece de una base económica en la que la familia podría facilitarles ayuda, y no pueden viajar mensualmente para visitarle. En este grupo de condenados, por lo tanto, los contactos realizados vía skype para superar las dificultades generadas por la situación epidémica, conllevaron efectos positivos. Ellos fueron los que se beneficiaron más con la introducción del skype. Lo cual les facilitó la oportunidad de hablar con regularidad con su familia, en el supuesto de que las declaraciones de sus parientes lo permitieran, podían tener contacto incluso con aquellos miembros de familia, con los que no hubieran podido hacerlo personalmente, debido a la distancia, impedimentos, o cualquier otro motivo. En familias con niños pequeños es una enorme ventaja que los padres puedan ver a los hijos, o bien, si hay miembros de familia enfermos, que en caso normal no serían capaces de acudir a las visitas. Como consecuencia de las experiencias positivas, hay cada vez un mayor número de presos que usa esta forma de contacto en comparación con la situación anterior al virus. La mayoría de las familias logran conseguir acceso a internet, acuden a la vecindad para prestar un celular en caso de que no tengan uno propio.

Al segundo grupo pertenecen aquellos que habían tenido una relación fuerte con su familia también antes de la pandemia. En este caso se puede observar el extremo opuesto. Los reclusos con relaciones regulares y personales aguantan mucho más difícilmente las restricciones, a pesar de usar las mismas posibilidades, pero por no poder verse personal y directamente con sus miembros de familia. Los que habían tenido la oportunidad de encuentros personales viven las restricciones actuales de manera mucho más gravosa.

Según el empleado del centro siempre hubo mucha demanda por los contactos presenciales, ya que para los presos la „condena” más grave – después del encerramiento – es la ausencia de la familia y de los seres queridos. En la situación actual es una enorme ayuda por parte de los centros que aseguran el contacto vía skype y apoyan así la subsistencia y preservación de las relaciones. Para los presos es difícil experimentar la inseguridad del mundo exterior, están preocupados por sus familias. Aprovechan todas las posibilidades de seguir siendo una parte viva de su familia, en el que también los centros dan apoyo a los reclusos: pueden recibir libros para colorear, lápices de colores, papel de carta, ya que muchos envían dibujos a sus hijos, para que los niños se los devuelvan coloreados. Los presos usan todas las posibilidades para mantener sus contactos.

En los centros hay varios programas en marcha, encaminados a cuidar las relaciones con la familia. Estos programas pueden variard según centros, así son por ejemplo las fotos de Navidades, escritura de cuentos propios, o elaboración de CD con música para la familia y para los hijos.

En resumen, se puede constatar que independientemente de si la pena es larga o corta, el hecho de disponer de una familia que pueda facilitar apoyo emocional e incluso económica, en muchos casos es la clave de la reintegración, por lo tanto, los centros tienen que encontrar el equilibrio entre cumplir con las restricciones y asegurar el derecho del preso a tener contacto con personas.

Resumen

En base a las experiencias se puede afirmar que la entidad penitenciaria, a pesar de la situación epidémica, persiste en ejecutar al máximo y de manera permanente con sus tareas bien especificadas, establecidas por las disposiciones legales, y con este fin replanteó ciertas instituciones o constituyó nuevas prácticas (contacto vía Skype).

Es indudable que la situación epidémica generada como consecuencia de la infección de Covid-19 hizo que la entidad penitenciaria tuviera que afrontar nuevos desafíos extraordinarios, no comparables con anteriores. A pesar de ello, la entidad penitenciaria húngara no solamente participó en la protección contra la epidemia, sino ejecutó los estrictos cambios jurídicos surgidos a cortos intervalos, asegurando al mismo tiempo los derechos fundamentales de los reclusos, y ejerció sus funciones diarias con humildad, perseverancia y profesionalidad ejemplares.

El cumplimiento consecuente con las disposiciones legales impuso una carga extra sobre la totalidad del sistema penitenciario, reflejado en la gestión de las tareas, en el aislamiento de los presos contagiados, por lo tanto, en la reestructuración de ciertos centros. Al mismo tiempo tuvo que constituir múltiples protocolos profesionales, normas profesionales, medidas y requisitos, además tuvo que hacerlos conocer a sus empleados, a los presos y eventualmente a sus parientes.

Fuera de las normas y recomendaciones también procuraron aplicar las últimas tecnologías en el ámbito de las desinfecciones, aumentando así la eficacia de la prevención.

En resumen, se puede concluir que la entidad penitenciaria aprovechó las posibilidades tecnológicas, y considerando al máximo los derechos fundamentales y especiales (dentro de la ejecución de sanciones penales) de los presos, ejerció sus funciones a diario, además participó activamente en la protección contra la epidemia a través del trabajo realizado dentro del Estado Mayor Operativo.

Al ejecutar las medidas arriba citadas, los presos mostraron una adaptación ejemplar respecto a la restricción adicional de su libertad personal, a pesar de que les era difícil afrontar la inseguridad del mundo exterior, y la preocupación hacia sus parientes.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar

British surveillance since the Snowden revelations

Szerző(k): Steve Z. Barn

Despite Edward Snowden making its surveillance¹ activities public the British government showed little appetite to change direction after 2013.

Since the 9/11 terrorist attacks the nature of surveillance has significantly changed due to the motive by governments to prevent crime and to fight terrorism. This purpose combined with the contemporary technological improvements has made mass surveillance operations feasible on a novel level that the world has not seen before. These methods brought concerns of the harm posed by them upon individual privacy. This writing will use the approach of comparing the American and the British government’s reaction to the Snowden revelations to show how much the British government’s willingness has shifted towards changing direction regarding its surveillance scheme. The essay will first explain the most significant surveillance operations as revealed by Snowden, focusing on the activities that were more relevant in the UK. Next the essay will introduce the two sides of the argument, for and against the significance of the Snowden revelations. Then it will focus on the empirical evidences between the American and the British governments in their surveillance policy changes. Throughout the second part the essay will draw on various kinds of social and political aspects to argue that Britain has adopted an approach to rather legitimize its surveillance system instead of reforming it. Finally, it will present the conclusion that any significant change in the British surveillance scheme is yet to be achieved.

In June 2013 Edward Snowden a former employee of Booz Allen Hamilton, having worked for the CIA before, contracted by the USA’s National Security Agency (NSA) has committed probably the most significant whistle-blowing of the 21^st century.² According to Snowden the major motivation behind his “great disclosure” was that based on his judgement the government agency he was working for completely ignored the Fourth Amendment of the US’s constitution by its operations.³ The amendment protects people from unjustified seizures and searches by the government, and legitimates only those searches that are reasonable within the law, usually bound to judicial approval.⁴ Due to Snowden’s collaboration with journalists such as Glenn Greenwald, the Washington Post and the Guardian began the publication of a series of disclosures regarding the existence of a worldwide mass surveillance by the US’s National Security Agency.⁵

These surveillance activities practiced by the government included the use of such technologies (e.g.: the data mining programme PRISM) that enabled them to get direct access to citizens’ email addresses and to collect nearly anything on the Internet on a quotidian basis.⁶ The British Government Communication Headquarter’s Tempora programme was gaining access to customer data of companies such as Yahoo, Facebook or Gmail. GCHQ is connected to NSA via fibre-optic cables running through the Atlantic Ocean. The programme is able to keep vulnerable data for up to 30 days. This technological network enables the GCHQ to keep tabs of more than half of the British population just through people’s social media usage; making it a state of the art internet based mass surveillance activity.⁷ The legal basis for such operations was provided by the 2000 Regulation of Investigatory Powers Act that was amended before the explosion of social media therefore this framework was arguably not adequate for the broad perspective of possibilities opened up by the widespread use of online communication platforms.⁸ It was replaced by the Investigatory Powers Bill in 2016.⁹ Furthermore according to Snowden, NSA could get access to the private online data of the British citizens all day through via GCHQ, which they are not allowed to do domestically on US soil.¹⁰ These disclosures had an awakening effect on millions of people around the world who had never thought that their phone communications and emails could serve as vital channels for a worldwide mass surveillance system.¹¹

While the American mediums were free to report on the Snowden revelations, the debate in the UK has been largely muted. Furthermore American newspapers were free to report on the exposures, whereas the Guardian was pressurized by the British government to destroy the hard drives, in the presence of QCHQ supervision, that contained the Snowden reports. This may be the British government’s most shocking action to conceal the details of their surveillance activities from the public and one that Moore probably rightfully calls as an embarrassment to the British journalism.¹²

The exposure made by Snowden was the much needed sparkle that gave credibility (substantial evidence) for an international debate. In response to the disclosures US senator Rand Paul has referred to these undertakings as invading or breaching privacy.¹³ The court of Justice of the European Union expressed the concern that the safe harbour agreement, which legitimatized the shifting of data from the European Union to the United States, where the states are allowed to access information of private nature, enabled citizen’s right to privacy to be compromised. The response of the NSA to theses criticism has been largely that they do not consider their ‘disciplined operation’ as a threat to people’s privacy.¹⁴

Despite the international scandal some academics believe that the public outrage around the Snowden revelations has been largely an overreaction. Nigel Inkster argues that the level of threat posed by the NSA on our rights to privacy is mystified and the dangerous nature of their operation is by far overstated. He highlights that officially there have been only a negligible number of 56 000 times when NSA incorrectly accessed emails of US citizens and the agency has reported these cases accordingly after each accident.¹⁵ While other academics like Kevin Macnish express their worries regarding the balk collection of personal data as it can give space to abuse the private personal information.¹⁶ The ark of the Snowden disclosures is perhaps the generation of a two sided argument in which one narrative claims that the NSA, GSHQ activities are mostly legitimate and due to their presumed reliability they do not mean significant threat to citizens’ privacy, and changes to them are not so urgent. While from the perspective of the opposite standpoint the system needs to be reformed and operations of such agencies need to be restricted.

The revelations were likely to provoke some kind of reaction from most countries’ government. Leaders of the governments were highly expected to form an opinion on the phenomena of mass surveillance, leaning towards either side of the argument and taking making proposals or implementations legally if they think it is necessary. Evaluating the British government’s approach towards their surveillance methods, it is an excellent start to compare the speeches of then British Prime Minister David Cameron and former President of the United States Barack Obama. Their statement quite significantly indicates the difference between the US’s and the British Government’s approach towards assessing their government surveillance programme in light of the Snowden exposures.

Obama tried to give a fairly balanced speech in the aftermath of the scandals fuelled by the famous whistle-blower. He made clear that he is not going to try to cede the activities of the world’s most skilled surveillance agency. But the president spoke out against the government’s recordings of every phone call made in the USA, and he pressed that it needs to be ended on this level. But he did not clarify if future phone call recordings will be specifically linked to a personalized showing of a possible link to terrorism. Still Obama gave much freedom to NCA surveillance, since the causes under which he saw foreign NSA surveillance as justified (e.g. counter-intelligence, counter terrorism) were still very broad. The legacy of Obama in terms of mass surveillance restrictions is the USA Freedom Act which, enacted since, prohibits the large scale collection of US citizens’ data, while it does not affect NSA activities abroad.¹⁷ Yet his achievements could be considered as half the battle, provided that the regulations are truly followed by the relevant government departments.

On the other side David Cameron from one hand seriously emphasized the importance of communications data in high-priority crimes such as child abduction, from the other hand jokingly referred to crime dramas on television where they always apply the use of some sort of mobile communications device to solve crimes. He used his narrative to justify his agenda that the modernization of the law and practice is required to help fighting crime effectively and to keep people safe.¹⁸ Later Cameron proposed the Investigatory Powers Bill (which came into force in 2016) to legitimatize for the police the detection of websites a citizen may visits without the exact parts of the website that were visited by that citizen. This legislation was driven by the agenda that the Internet should not be a safe space for terrorists.¹⁹

The contrast between the two countries’ approach expressed through the leaders of their governments is quite clear. The US’s attitude could be put as “now that the truth has turned out we will try to stop surveillance agencies from breaching your rights to privacy at least on a domestic level”. While the British government’s reaction was to use the revelations as an opportunity to effectively embrace state surveillance activities and legitimize them instead of restricting such possibly pervasive surveillance activities.

Arne Hintz and Lina Dencik discuss in their meticulous article how the British surveillance has been effected by the 2013 surveillance activity disclosures.²⁰ They use various aspects to answer the question. First they scrutinize the political coalitions and the governmental context. They say that the governmental purpose to give more legitimate power to the surveillance was inspired by the improvements in countries such as Denmark and France where novel regulations were proposed as a reaction to terrorist attacks. They point out that in these regards the US’s approach with their Freedom Act, in contrast to some of these European legislations, restricts data gathering by government agencies and hence reversed a fashion towards ever-expanding surveillance for the first time over the last 40 years.

Under policy norms they discuss how the UN Human rights council established a yet unprecedented Special Rapporteur. This has since been criticised by other countries’ surveillance programmes, including the UK’s surveillance, which had the capacity to strongly influence its citizens’ public debate. On the factor of the legal challenges and court rulings they explain that the Snowden exposures gave vital evidences, without which any of the legal challenges would have been impossible even if they have not lead to significant changes in the system. The Investigatory Powers Tribunal has ruled some of the GCHQ activities unlawful, especially exchanging citizen’s private information between American and British secret services and the monitoring of civil societies.²¹

About campaigns and civil society advocacy they write that some organisations (e.g. Privacy International or Big Brother Watch) raised public awareness by organising meetings nationwide. Public campaigns like ‘Did GCGQ Illegally Spy on You?’ gained significance as a pressure strategy on the Investigatory Powers Tribunal. Despite these merits larger public protests, manifested in street protests, has been much more limited in Britain. The likes of these have been present more in the US in the form of the ‘Stop Watching Us’ demonstrations for example. The authors point out here that the lack of public protests in the UK is mainly due to that the advocacy of surveillance issues has been limited to specific digital rights groups. And consequently this has most likely lead to a rather moderate pressure on the British government posed by the civil society.²²

Under the technological standards and developments segment they analyse how standards bodies, underneath the political and public debate, have responded to some of the vulnerabilities highlighted by Snowden. Institutions like The Internet Engineering Task Force have set up teams to examine the inclusion of human rights in the standards and protocols. These have strongly disapproved the pervasive access of private data and have offered some effective means of protection against mass surveillance techniques.²³

On the private sector side Hintz and Dencik emphasize the importance of interactions between private sector and legislators to influence policy developments and applications. About the significance of Media coverage over surveillance issues they talk about how it may varies in nature between each country due to the differences between their political and social contexts. In Germany for instance the coverage of the surveillance revelations of the ‘Snowden kind’ indicated that the effect of surveillance technologies in breaching freedom and privacy was a more significant theme of coverage there. In contrast the British debate has mostly failed to develop a broader debate around the democratic consequences of large scale surveillance. The British government therefore only felt limited pressure to restrict surveillance and focus more on defending civil and human rights. Alternatively, a powerful media coverage emphasized the relevance of expanding surveillance and somewhat encouraged the government to prioritise state security over the state’s other important duties.²⁴ Therefore the British government’s responsibility over respecting the privacy rights of their citizens has been mostly sidelined.

Finally they finish with the highly relevant element of the public’s opinion. Hintz and Dencik think that like in the US in Britain too, surveillance practices can have a significant chilling effect on citizens, making them afraid to search for some terrorism related terms in Google or to speak out against state surveillance publicly. The milieu of such an intimidated public, lacking to be heard or voiced in any public debate will not significantly influence the government to reform their policies. Indeed as they discussed earlier the civil campaigns related to surveillance matters have been particularly limited and restrained in the UK.²⁵

Martin Moore explains that the people of those countries with a bad experience of surveillance (e.g. the Nazi Stasi in Germany) tend to have a rather bad public opinion about the exercise. American people consider privacy as their basic constitutional right, while British people could culturally have a greater trust towards secret agencies due to the positive ideological image they believe about the ‘beloved spy’ James Bond, who “protects justice”. Moore also highlights that there is a need for a First Amendment (freedom of speech) in the UK to provide vital platforms for surveillance related discussions of scrutiny in newspapers and elsewhere in society.²⁶

The essay intended to demonstrate that the British government clearly has a rather difficult approach towards the interpretation of significant reforms in their surveillance legislation. The structure of the essay in comparing the American System almost side by side to the British in terms of surveillance policies and policy implementations, makes the contrast between the two approaches even more obvious. And even though there has been some momentum in the British society that has successfully campaigned for surveillance changes on the government level, the results generated by these movements fade into insignificance when compared to the American surveillance reforms, at least officially. The Snowden revelations therefore have not meaningfully changed the British government’s attitude for surveillance, instead it merely pointed out what are the problems with it and any serious reforms have yet to happen in the future.

Steve Z. Barn, university student, University of Dundee

Végrehajtás után¹

Szerző(k): Hipp Katalin

A hatalmas asztali lámpa fénye beterítette az iratokat, lefolyt az asztalról, szét a szűkös ügyészi szoba padlóján. A sarokban már halványult az ereje, de ott, ahol ő ült, rágörnyedve a szanaszét heverő papírokra, szinte érezte, ahogy a hideg fény végigfolyik a mellkasán, le a szúró gyomra felé, majd lecsöpög a lábain. Azok nem a fény miatt fáztak annyira. Ilyenkor estére már minden szén elégett az iroda sarkában lapuló kályhában.

Reggel óta fájt a feje, kicsit kapart a torka is. 1955 novembere hidegnek és esősnek ígérkezett, napok óta érezte a meghűlés tüneteit. Ma pedig enni sem tudott rendesen. Hajnalban ment a kivégzésre, és az éjjel szemernyit sem aludt. A bíró azt mondta, hogy majd megszokja. Mintha ez megszokható lenne.

Az asszony mindent bevallott a tárgyaláson. Elmondta, hogyan oltotta ki az életüket, hogy az első gyereket az esőfogó dézsában fojtotta meg, a másiknak vánkost szorított az arcához. Bevallotta, de nem bánta meg. Szenvtelen arccal sorolta a két nap történését, mintha könyvből olvasná, mintha szerepet mondana. A védője visszafogott igyekezettel vette számba a nő életét kísérő körülményeket, melyek az életfogytig tartó fegyházbüntetés kiszabása mellett voltak hivatottak felsorakozni. Az öreg ügyvéd néhány évvel korábban retorikát tanított az egyetemen. Mindig felkészülten, csillogó szemmel beszélt a hivatásukról: a beszéd, és az olvasás-írás képessége teszi őket emberré, de ahogy a szavaikat formálják, attól válnak a szakmájuk meghatározó személyiségévé, attól válnak jogásszá. Előadásainak energiája magával ragadta őket, fordulatait beleszőtték az egyetemi évek esti fröccsök melletti beszélgetéseibe.

Senki sem tudja, igazából mi történt az öreggel. Felforgató magatartása miatt 4 éve elbocsátották az egyetemről, azóta a tárgyalóteremben küzd azért, hogy az ártatlanság vélelme felülkerekedjen védencei rossz osztályhelyzetén.

De ebben az ügyben nincs sok feladata. Röviden vázolta, hogy a nőt rossz sorsa, szerencsétlen gyermekkora vezette ebbe az élethelyzetbe. Bár a szocialista társadalomban megszűntek azok az okok, amelyek korábban a prostitúciót kiváltották, a testüket áruba bocsátó nők és az alkohol által befolyásolt egyének azok, akik általában bűncselekményeket követnek el. Ez ugyan nem szolgál indokul tetteikre, de a büntetés kiszabásakor mindenképpen figyelemre méltó tényező.

A régi, kopott bútorokkal berendezett hivatali szobában egyre hidegebb volt. Megdörzsölte lüktető halántékát. Egészen forró, valószínűleg lázas lehet. Ivott egy korty vizet a vastag falú pohárból. Enni is kellene, a fiókban ott van még az ebédre hozott kenyér és kolbász, de az evés gondolatától is összerándult a gyomra. Majd ha hazaér, megeszi, amit a felesége főzött. Nincs más dolga, már csak az iratokat kell összerendeznie az irattárazáshoz.

Gyomorbajos lesz. Korábban, mint az apja, aki tavaly halt meg, és aki nagyon büszke volt rá, bár igazából ezt neki soha nem mondta. Az anyja mesélte el, hogy a halála közeledtével egyre többször emlegette őt. A falujából kevesen jutottak idáig. Kevesen mentek egyetemre, kevesen költöztek a városba, és kevesen kaptak ilyen tekintélyes beosztást.

A rablógyilkosságok, kocsmai szurkálások mellett ez az ügy különlegesnek számított. Egy anya nem öli meg a gyerekeit. Lehet, hogy halni hagyja őket, mint a háború alatt nem egyszer történt. Érdektelenné válik a sorsuk iránt, mert a saját sorsa is alig érdekes számára. De puszta kézzel elvenni azt az életet, amit világra hozott, fölfoghatatlan bűn.

Az egész város felfortyant. Nemcsak a csecsemőgyilkosság miatt, nemcsak mert a nő a nyomozás során vallotta be, hogy már korábban is elpusztított egy gyereket. Hanem mert kurva volt. Olyan, akinek nincs helye az új idők új társadalmában. Dologtalan, züllött életmódot folytató közveszélyes munkakerülő, aki könnyen szerzett pénzzel élősködik a dolgozó népen.

A tárgyaláson rengetegen voltak, mindenki látni akarta a csecsemőgyilkos anyát, akinek áldozatai titkos kéjből származó, de felnőve a társadalmat építeni képes gyermekek voltak. A cirkusz azonban rövid lett, a per egy nap alatt lezajlott. Az önkéntes beismerésen alapuló vallomás egyértelműen igazolta a vádat, melyet az ítélet mindenki megelégedésére erősített meg. A vallomás tömör volt és érzelemmentes. De a bíró szerint az érzelemmentesség alapvető ismérv olyanok esetében, akik ellenszolgáltatásért, személyválogatás nélkül létesítenek nemi kapcsolatot. Senkiben nem hagyott kétséget, hogy milyen büntetést érdemel egy ilyen.

Egyedül számára maradt kétséges a miért.

A felesége nehezen szokta meg a városban. Sokat hallotta tőle, hogy bárcsak maradtak volna falun. Itt minden sokkal hangosabb, sokkal büdösebb, szürkébb és lélektelenebb. De amikor megszületett a fiuk, korábban, mint kellett volna, és a szülés menete rossz irányba fordult, az anya és a gyermek életét az a segítség mentette meg, amihez otthon nem jutottak volna időben.

A gyerek születése után mindketten megváltoztak. A feleségének a gyerek lett mindennél, nála is fontosabb. Őt viszont a körülöttük kialakuló, egyre nyomasztóbb légkör foglalkoztatta, és a kétségeit, félelmeit egy ideje már vele sem tudta megosztani. Lassan némultak bele a világ változásába és a házasság változatlanságába.

Hátradőlt a széken, a nyikordulás hangját a szék illesztékei adták, de akár a csigolyái is lehettek volna. Az utóbbi időben úgy érezte, hogy már nem csak levegőt nem kap, de a szobák is kisebbek lettek. A tárgyalóterem összezsugorodik, nem tudja kiegyenesíteni a gerincét, és csak akkor érzi, hogy igazán él, amikor hazamegy a falujába, és szerszámot ragadhat a két kezébe. A földet forgatja, új életet vet, termést arat, gondolatok nélküli fáradtságig.

Az akta, amit most irattárba fog helyezni, három ember haláláról szól. Két gyermek és az anyjuk teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen haláláról. Mert soha az egész eljárás során nem derült ki, mi vezette ezt a nőt, hogy a két kezével oltsa ki a gyermekei életét. Miért fogant meg két idegen férfitől, akik most ki tudja, merre járnak. Hogyan jutott oda, hogy a testét áruba bocsássa. Milyen körülmények között nőtt fel, hova született. De ezeket meg kellett volna tudni, fel kellett volna deríteni.

Mert mindegyik ügy mögött hús-vér emberek vannak. Érző, esendő emberek, akik a szabályokat képesek követni, vagy próbálják nem megszegni, de alakulhat úgy az életük, hogy választás nélkül maradnak.

Persze a Ne ölj! parancsolata ősrégi, és nem a folyamatosan alakuló társadalmi változások előírása. És neki soha nem szokott kétsége felmerülni az igazság tűpontosan körülírható, megalapozottan megállapítható tényállása felől. Ebben az ügyben azonban valahogy hiányzott valami. A nő egyenes tartása, tiszta tekintete, ahogy a szemükbe nézve beismerte, mit tett, minden ugyanazt sugallta: egyszerűen nem tehetett mást. Ahova született, ahol felnőtt, ahova jutott, minden egy rajta kívül álló mozgás eredménye volt. Csak egy bábu volt, mellyel mások lépdeltek az ostáblán. Lehetőségek nélkül, egyedül.

És ő megsajnálta ezért.

Az egyetemi évek után vörös diplomával a kezében és az igazságra éhes, mindent felfalni vágyó lelkesedésével nagyon gyorsan felfigyelt rá a proletárdiktatúra. A jelentésekben igyekvő és fejlődőképes fogalmazóként szerepelt, aki nagy munkabírással és párthűséggel veszi ki részét a szocialista törvényesség érdekében folytatott osztályharcból. Ügyészi vizsgáját figyelemre méltó felkészültséggel tette le, kinevezése után pedig azonnal nehéz jogi és politikai megítélésű ügyeket látott el eredményesen. Eleinte a járási ügyészségen tűnt ki a közellátás biztonsága ellen elkövetett bűnügyek feldolgozásában tanúsított lankadatlan szorgalmával, melyért jutalmul két évvel később már a megyei államügyészségen teljesíthetett szolgálatot a politikai ügyekkel foglalkozó csoportban. A Legfőbb Ügyészség felállításának évében politikai helytállásáért 300 forint pénzjutalomban részesítették. Az előterjesztésben így szerepelt: „felismerve annak a jelentőségét, hogy a politikai bűnügyek mielőbbi befejezéséhez milyen rendkívüli érdekek fűződnek, áldozatos és megfeszített munkával egészen kimagasló számban dolgozza fel a reá szignált ügyeket, anélkül azonban, hogy a tőle megszokott színvonalas kidolgozás tekintetében engedményeket tett volna”.

Egy fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés volt az utolsó ügy, melynek nyomozását végigkísérte, majd áthelyezését kérte a bírói felügyeleti osztályra. Nagy tárgyalótermi gyakorlata és a kérelemből áradó eltökéltsége a főügyészt is meggyőzte. Amikor az áthelyezést röviddel csoportügyészi kinevezés is követte, a személyügyi aktában az előrelépés egyik indokaként a nagy elvi és politikai szilárdsága került megjelölésre.

És ő valóban rendíthetetlenül, szilárd eltökéltséggel végezte a munkáját, az utasításokat megfelelően végrehajtva, kérdések nélkül. Legalábbis olyan kérdések nélkül, amelyeket feltett volna másoknak. Mert kérdésekkel tele volt a lelke, egy ideje pedig kétségekkel is. Agyagként rakódtak rá az egymás után megkeményedő rétegek, amik a véleményét bent tartották, a kívülről jövő erőktől pedig elszigetelték a lelkét.

A négy évvel ezelőtti igazságügyi reformot követően – kiemelve alkalmasságát a jövő generációjának képzésére – instruktornak jelölték ki egy akadémista ügyész mellé. A Bírói és Államügyészi Akadémia egyéves gyorstalpalóján végzett káderek szakmai fejlődéséhez előírták, hogy velük szemben építő kritikával kell fellépni, hibáik lefaragásával magabiztos szerénységre nevelve őket. Mint minden feladatát, ezt is komolyan vette, ami ekkor majdnem a jövőjére nézve járó következménnyel járt. A mellé osztott, korábban fodrászként dolgozó, majd a proletárhatalmat hűségesen szolgáló lánglelkű ügyész jellemzésében ugyanis mindazt leírta, amit vele egy szobában, közös ügyeken dolgozva megtapasztalt. Hogy az elvtárs igen élénk a politikai, ideológiai fejtegetések terén, vádbeszédeiben azonban az ügy jogi vonatkozásaival alig foglalkozik. Hajlamos a kisebb ügyek jelentőségét eltúlozni, a fogalmazás, helyesírás terén pedig esetében súlyos nehézségek mutatkoznak.

A főügyész szobájának bőrkanapéja mellett állva hosszasan hallgatta, hogyan kellene viselkednie. Hogy a régi rendszert jól ismerő, és emiatt kötelező önkritikát gyakorló káder milyen példát mutasson az új rendszert építő ifjú szakemberek előtt.

Mint egy vulkánkitörés után megszilárdult láva, ekkor került rá az utolsó réteg. Kemény, feltörhetetlen. Soha többé nem fog hibázni. Ezek után mindig tudni fogja, hogy mi a feladata a proletariátus hatalmának hatékony megerősítése érdekében, az igazságügy új elveinek kidolgozásában és szervezetének átalakításában.

De ezt a nőt megszánta. Képviselte a vádat ellene, a legsúlyosabb ítéletet kérte, és vette tudomásul, ami csak lehetséges. Végignézte a kivégzését. De sajnálta őt a sorsa miatt, amit ugyanúgy nem választott, mint ebben a világban sokan mások.

Megint belenyilallt a fájdalom a gyomrába, a feje pedig egyre jobban dobolt a láztól. Haza kellene menni, mielőtt még jobban átfázik. Összerendezte az iratokat, és az asztal sarkára tette, ahonnan másnap majd irattárba kerülnek. Lekapcsolta az asztali lámpát, felállt, felvette a kabátját és elindult kifelé. Az ajtóból visszafordulva látta, hogy az utcai lámpa fénye az iratokra vetül. Halványan, szinte melegen megvilágítva a sokat forgatott papírokat.

Lenyomta a kilincset és arra gondolt, hogy holnap biztosan jobban lesz. A következő év őszén talán nem jön ennyire korán a hideg. Ha jobban odafigyel magára, mint az apja, több ideje lesz, mint neki. A szocialista gazdaság egyre jobb teljesítményt fog elérni, és így a bűnözés is visszaszorul. Ő pedig végezheti azt a hivatást, amire felesküdött. Amiben hitt. Vagy amiben talán majd ezután még hinni tud.

A kivégzést pedig megszokja.

Hipp Katalin osztályvezető ügyész, Fővárosi Főügyészség.

Újabb jogértelmezési anomália az egyedi azonosító jellel visszaélés bűncselekménye körében? Reflexió a Kúria egy eseti döntésére

Szerző(k): Deák Zoltán

Az egyedi azonosító jellel visszaélés bár nem feltétlenül a társadalmi érdeklődés homlokterében álló bűncselekmény, a büntetőjogi dogmatika és a joggyakorlat számára a büntetőtörvényben való megjelenése óta kihívást jelent törvényi tényállásának helyes értelmezése és alkalmazása,¹ emellett előfordulásának gyakorisága sem elhanyagolható.² A Kúria közelmúltban, felülvizsgálati eljárásban meghozott ítélete, illetve annak jogi indokolása úgy tűnik, újabb frontot nyithat e bűncselekmény dogmatikai ellentmondásmentességre törekvő jogértelmezésében.³ Rövid írásomban a Kúria ezen döntésének véleményem szerint problémás jogi érvelését elemzem, rámutatva annak kritikus pontjaira is.

Az ügy tényállása és a pertörténet

A felülvizsgálati eljárásban is irányadó történeti tényállás lényege szerint a terhelt 2019. február 15. napján – vezetői engedély nélkül – közlekedett C. településen, az A. J. út előtti útszakaszon a 2018. december 31. napján a forgalomból kivont, hatósági jelzés nélküli – eredetileg CGJ-439 forgalmi rendszámú – személygépkocsival. A személygépkocsin azért nem volt hatósági jelzés, mivel az 2019. január 30. napján történt rendőri intézkedés során elvételre került.

A Salgótarjáni Járásbíróság e tényállás alapján a terheltet bűnösnek mondta ki a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontja szerinti egyedi azonosító jellel visszaélés bűntettében⁴ és vele szemben egy év négy hónap börtön végrehajtási fokozatú szabadságvesztést szabott ki, melynek végrehajtását kétévi próbaidőre felfüggesztette, valamint a végrehajtás elrendelése esetére rendelkezett a feltételes szabadság lehetőségéről. A büntetővégzés 2020. július 2. napján jogerőre emelkedett.

A jogerős döntés ellen a Nógrád Megyei Főügyészség nyújtott be felülvizsgálati indítványt annak érdekében, hogy a Kúria az elsőfokú bíróság határozatát változtassa meg és a terheltet az egyedi azonosító jellel visszaélés bűntettének vádja alól bűncselekmény hiányában mentse fel.

A főügyészség – Legfőbb Ügyészség által is osztott – álláspontjának lényege szerint a terhelt nem használt fel olyan dolgot, amelynek egyedi azonosító jelét eltávolították, mert az eltávolítást nem valósítja meg a hatósági jelzésnek a közúti közlekedési igazgatási feladatokról, a közúti közlekedési okmányok kiadásáról és visszavonásáról szóló 326/2011. (XII. 28.) Kormányrendelet (a továbbiakban Korm. r.) 97. §-a alapján jogszerű eljárásban történő elvétele. Ennek jogi indokát a felülvizsgálati indítvány – hivatkozva az EBH 2003. 929. és BH 2012. 282. számú határozatokban kifejtettekre – abban látta, hogy a Btk. kizárólag az egyedi azonosító jel jogellenes eltávolításához vagy meghamisításához, illetve az ilyen dolog megszerzéséhez, használatához fűz büntetőjogi következményeket.

A Kúria a felülvizsgálati indítványt alaposnak találta, a felülvizsgálati eljárás eredményeképpen a Salgótarjáni Járásbíróság büntetővégzését megváltoztatta és a terheltet az ellene a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontja szerinti egyedi azonosító jellel visszaélés bűntette miatt emelt vád alól – bűncselekmény hiányában – felmentette.

A Kúria jogi okfejtésének lényege

A Kúria számára a felülvizsgálati eljárásban megválaszolandó elvi jelentőségű büntető anyagi jogi kérdés tehát az volt, hogy elköveti-e a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontjának második fordulata szerinti egyedi azonosító jellel visszaélés bűntettét, aki olyan gépjárművel közlekedik, amelynek a rendszáma azért hiányzik a járműről, mert azt korábban hatósági ellenőrzés során jogszerűen eltávolították.

A Kúria a kérdést nemlegesen döntötte el. Jogi érvelésének kiindulópontjaként rögzítette, hogy a személygépkocsi rendszámtáblája egyedi azonosító jel, amelynek jogellenes eltávolítása esetén az egyedi azonosító jel nélküli gépjárművel közúton történő közlekedés a gépjármű felhasználását jelenti, így az egyedi azonosító jellel visszaélés bűncselekményének megvalósítására alkalmas. „Az ilyen elkövetési magatartás a bűncselekmény tényállásszerű megvalósulásának feltétele; hogy a rendszámtáblát, mint egyedi azonosító jelet jogellenesen távolítsák el.”⁵ Abban az esetben, ha a hatósági jelzés eltávolítására nem jogellenesen, hanem jogszabályi felhatalmazás alapján, hatósági eljárásban kerül sor, az ilyen módon eltávolított rendszámtábla nélküli gépkocsival történő közlekedés az egyedi azonosító jellel visszaélés bűncselekményét nem valósítja meg, e magatartás a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban Szabs. tv.) 221. §-ába ütköző érvénytelen hatósági engedéllyel vagy jelzéssel való közlekedés szabálysértésének minősül.

Kritikai megjegyzések és saját álláspont

A Kúria nyilvánvalóan az egyedi azonosító jellel visszaélés első, Btk. 347. § (1) bekezdés a) pontjában szabályozott fordulata⁶ elkövetési magatartásának értelmezéséből vont le következtetést a második, Btk. 347. § (1) bekezdés b) pont szerinti fordulat megvalósulására nézve. A felsőbíróság megállapította – hivatkozva az EBH 2003. 929. számú határozat indokolására –, hogy az egyedi azonosító jel eltávolításához csak akkor fűz a büntetőtörvény büntetőjogi következményeket, ha az eltávolítás jogellenes. Ebből pedig – a Kúria szerint – egyenesen következik, hogy az „ilyen elkövetési magatartás a bűncselekmény tényállásszerű megvalósulásának feltétele” a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pont szerinti fordulat esetén is.

Azt természetesen helyesen állapítja meg a felsőbíróság, hogy az egyedi azonosító jel eltávolítása kizárólag akkor vonhat maga után büntetőjogi következményeket, ha az eltávolítás jogellenes. Ez azonban evidencia. A jogrend egységének elvéből ugyanis az következik, hogy nem lehet büntetőjog-ellenes olyan magatartás kifejtése, amelyet más jogág megenged.⁷ Ezt a hatályos Btk. általános részi szabályként (Btk. 24. §) is rögzíti. Mindez azt is jelenti, hogy az intézkedő rendőr, aki a Korm. r. 97. §-a értelmében a hatósági jelzést a helyszínen elveszi, azaz leszereli a járműről, az egyedi azonosító jellel visszaélés Btk. 347. § (1) bekezdés a) pontja szerinti fordulata vonatkozásában formálisan ugyan tényállásszerű magatartást tanúsít, a bűncselekmény megvalósulását – mint jogellenességet kizáró ok – a jogszabály engedélye zárja ki.

Tényállástani szempontból azonban – számomra – nem világos, hogy mi a dogmatikai indoka annak, hogy a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontja szerinti egyedi azonosító jellel visszaélés megvalósulását olyan elkövetési magatartás tanúsításához köti a bíróság, amelyet az adott bűncselekményi fordulat esetén a jogalkotó maga nem szabályoz elkövetési magatartásként. A Btk. 347. § (1) bekezdés b) pont szerinti egyedi azonosító jellel visszaélésnek ugyanis nem a hatósági jelzés eltávolítása vagy meghamisítása, hanem az olyan dolog megszerzése, felhasználása, vagy az olyan dologról történő rendelkezés az elkövetési magatartása, melynek az egyedi azonosító jele hamis, hamisított, vagy amelynek egyedi azonosító jelét eltávolították.

A törvényszöveg nyelvtani értelme alapján egyértelműnek tűnik, hogy a jogalkotó nem azt támasztotta a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pont szerinti bűncselekmény megvalósulása feltételéül, hogy az elkövető olyan dolgot (jelen esetben járművet) használjon fel, amelynek az egyedi azonosító jelét jogellenesen (jogszerűtlenül vagy jogosulatlanul) távolították el. A Btk. a 347. § (1) bekezdés b) pontja vonatkozásában nem tesz különbséget a felhasznált dolog egyedi azonosító jele korábbi eltávolításának jogszerűsége vagy jogellenessége között, vagyis az elkövetési tárgy fogalmához – a nyelvtani értelmezés alapján – nem kizárólag az egyedi azonosító jel jogellenes eltávolítása tartozik.

Megítélésem szerint a teleologikus értelmezés is azt erősíti, hogy a hatósági jelzés (rendszám) nélküli gépjármű vezetése – függetlenül a rendszám eltávolításának jogszerűségétől vagy jogellenességétől – megvalósítja az egyedi azonosító jellel visszaélést.⁸ Az egyedi azonosító jellel visszaélés bűncselekményé-nek jogi tárgya ugyanis az a közbizalom, amely az egyedi azonosító jellel nyilvántartott dolgok azonosíthatóságához fűződik.⁹ Az olyan járművel való közlekedés, amelyen fizikailag nincs elhelyezve a hatósági jelzés, sérti e jogi tárgyat, hiszen egy hatósági jelzés (rendszám) nélkül a közúti közlekedésben részt vevő jármű egyedi azonosításra alkalmatlan a közlekedésben résztvevők, vagy adott esetben a hatóság számára (pl. VÉDA-kapu, NÚSZ-portál), függetlenül attól, hogy annak hatósági jelzését (rendszámát) ki, mikor vagy hogyan távolította el.

Számomra úgy tűnik, hogy a Kúria az egyedi azonosító jellel visszaélés Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontja szerinti fordulatát járulékos jellegűnek tekintette a Btk. 347. § (1) bekezdés a) pontjához képest, melynek megállapíthatósága tehát feltételezi a 347. § (1) bekezdés a) pont szerinti fordulat megelőző megvalósulását.

A bűncselekmény két fordulata közötti járulékosságról véleményem szerint csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy a második fordulat megvalósulása esetén nyilvánvalóan feltétel, hogy a dolog egyedi azonosító jele hamis, hamisított vagy eltávolított legyen. A Btk. 347. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt elkövetési magatartásokat tehát előzőleg ki kell fejteni ahhoz, hogy az egyedi azonosító jellel visszaélés 347. § (1) bekezdés b) pontja szerinti fordulata megvalósulhasson. Azonban mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik: a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontjának megvalósulása az első fordulat szerinti elkövetési magatartások ontológiai értelemben vett tanúsítását és nem feltétlenül büntetőjog-ellenes kifejtését, a Btk. 347. § (1) bekezdés a) pont szerinti bűncselekmény megvalósulását feltételezi. (Ahhoz, hogy egy rendszámtábla eltávolított legyen, nem kell azt büntetőjog-ellenesen eltávolítani, mindezt hatósági eljárásban, jogszerűen is meg lehet tenni.)

Vitathatónak tűnik a Kúriának a jogszerűen eltávolított rendszámtábla nélküli személygépkocsival történő közlekedés Szabs. tv. 221. §-a alá szubszumálha-tóságára vonatkozó álláspontja is.

A Szabs. tv. 221. §-a szerinti érvénytelen hatósági engedéllyel vagy jelzéssel való közlekedés szabálysértését az követi el, aki érvénytelen hatósági engedéllyel vagy jelzéssel, illetve olyan járművel vesz részt a közúti forgalomban, amelynek a műszaki érvényességi ideje lejárt.

A szabálysértési tényállás tehát az érvénytelen hatósági jelzéssel való közlekedést szankcionálja, márpedig megítélésem szerint az érvénytelen hatósági jelzés és az eltávolított hatósági jelzés nem szinonim fogalmak. A hatósági jelzés (rendszámtábla) érvénytelensége feltételezi, hogy a járművön van hatósági jelzés, de az valamely okból [például a Korm. r. 97. § (1) bekezdésében rögzített okokból] érvénytelen. A szabálysértés megvalósulásának tehát – véleményem szerint – az a feltétele, hogy a járművön fizikailag is jelen legyen, el legyen helyezve az adott járműre kibocsátott (vagy azzal azonos) hatósági jelzés. Az olyan járművel való közlekedés, amelynek hatósági jelzését (rendszámát) eltávolították, tehát amelyen fizikailag nincs jelen hatósági jelzés, nem tűnik a Szabs. tv. 221. §-ának keretei között értelmezhetőnek. E következtetés helyességét erősíti a Szabs. tv. 221. §-ának a 176. §-sal történő összevetése is. A Szabs. tv. 176. §-a (más mellett) a hatósági engedély nélküli vezetést szankcionálja, míg a 221. § az érvénytelen hatósági engedéllyel történő közlekedést, amiből egyenesen következik, hogy a hatósági engedély érvénytelensége nem foglalja magában a hatósági engedély hiányát, nemlétét.¹⁰

Végül megemlíthető – a Kúria ítéletének indokolásában is megjelenik –, hogy az egyedi azonosító jellel visszaélés első és második fordulata szerinti elkövetési magatartások halmozódása esetén a bírói gyakorlat (BH 2008. 262.; BH 2012. 282.) irányadónak tekinti az 1/2000. Büntető jogegységi határozatban kifejtett elveket, amelyek azonban egység-többség tani rendezőelvek, azok érvényesülése az egyedi azonosító jellel visszaélés vonatkozásában azt jelenti, hogy az egyedi azonosító jel eltávolítása vagy meghamisítása elkövetőjének bűnössége az eltávolított vagy meghamisított egyedi azonosító jelű dolog felhasználásában (megszerzésében, arról való rendelkezésben) csak akkor állapítható meg, ha az eltávolítással vagy meghamisítással kapcsolatos magatartása miatt – büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okból (pl. elévülés) – nem vonható felelősségre.¹¹ A jogegységi határozatban rögzített elvekből a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontjának tényállásszerűségére nézetem szerint semmilyen következtetést sem lehet levonni.

A Kúria jogértelmezésének néhány további gyakorlati problémája

A következőkben néhány olyan jogértelmezési nehézségre hívom fel a figyelmet, amelyek a Kúria interpretációja helyességének elfogadása esetén szükségszerűen felmerülnek.

Kérdéses, hogy a hatósági jelzés eltávolításának jogszerűsége mint a későbbi felhasználás bűncselekményi jellegét kizáró körülmény objektív vagy szubjektív természetű-e, vagyis függ-e az elkövető tudattartalmától a bűncselekményi jelleget kizáró hatása. Ha például az elkövető nem tud arról, hogy az általa felhasznált, rendszám nélküli jármű hatósági jelzését korábban jogszerűen távolították el, akkor is mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól? Kell-e bizonyítást felvenni arra, hogy az elkövető tudott-e a hatósági jelzés korábbi eltávolítása jogtalanságáról vagy jogszerűségéről? Sikeresen védekezhet azzal az elkövető, hogy „én úgy tudtam, nekem a gépkocsi tulajdonosa azt mondta, hogy nem ő, hanem rendőri intézkedés során a rendőr vette le a rendszámot”?

Továbbá mi a teendő abban az esetben, ha nem lehet az eljárás adatai alapján kétséget kizáróan megállapítani (például a hatósági intézkedés megfelelő dokumentálásának hiányában), hogy hogyan történt a rendszám levétele, eltávolítása? Ebben az esetben az in dubio pro reo elve [Be. 7. § (4) bek.] alapján mentesülhet a büntetőjogi felelősség alól az elkövető azon az alapon, hogy nem bizonyítható a rendszám eltávolításának jogtalansága?

Összegzés

Az kétségtelen, hogy a Kúria a Btk. 347. § (1) bekezdés b) pontja alkalmazási körét (a hamis és hamisított mellett kizárólag) a jogellenesen eltávolított egyedi azonosító jelű dologra mint elkövetési tárgyra korlátozó jogértelmezéssel ténylegesen szűkítette a büntetőjogi felelősség körét, amit a törvényesség elve ugyan megenged,¹² azonban ez – véleményem szerint – önmagában nem legitimálja e jogértelmezést. A jogalkalmazó ugyanis csak akkor jogosult a büntetőjogi tényállások hatókörének leszűkítésére, ha ennek során a jogértelmezés határai között marad. Ebben a vonatkozásában pedig annak van különös jelentősége, hogy tevékenysége illeszkedik a bírói gyakorlat, illetve a jogtudomány által elfogadott értelmezési kánonba, azaz módszertanilag megindokolható.¹³ E követelmény megítélésem szerint ez esetben nem teljesül, ugyanis a bíróság határozatában nem indokolta meg megfelelően módszertanilag a törvényi tényállás kontextusától eltérő felfogás alapját.

Deák Zoltán PhD, mb. csoportvezető ügyész, Kecskeméti Járási Ügyészség

„Aki még nincs 18 éves, az tabu” Egy gyermekprostitúcióról tartott kerekasztal-beszélgetés összegzése

Szerző(k): Windt Szandra

„Nem törvényszerű, hogy valaki az legyen.

Dönthetne másképp is. Szerencsére nem sokkal találkozunk.

De vannak, ott vannak minden faluban,

és abban a rétegben,

akiknek a lehetőségei a legkevesebbek.

Ezért érzem úgy, hogy ők a nyomor áldozatai.

A kilátástalanságé. A reménytelenségé.

És bevonzza a lányokat a könnyű pénz ígérete,

a pillanatnyi örömé, mikor megkapják.

Mert van, akinek ennyi öröm már épp elég.

Mert más öröm vagy vágy megtapasztalásából

addigi életében kevés jutott neki. Túl kevés.”¹

A gyermekek (18 év alattiak) szexuális kizsákmányolása² szomorúan aktuális téma: egyes adatok szerint minden ötödik gyermek (18 év alatti személy) szexuális kizsákmányolás áldozatává vált Európában.³ A gyermekprostitúció kriminológiai, szociológiai jellemzői című, az Országos Kriminológiai Intézetben folyó kétéves kutatás a 2020–21-es évben zajlik, ennek keretében 2021. október 8-án kerekasztal-beszélgetést szerveztünk.

A kutatás aktualitása

A 2019-es évben emberkereskedelem témában folytatott kutatás egyik megállapítása az volt⁴ , hogy az emberkereskedelem jelensége némileg eltér a Btk. 192. §-ától, a jelenség tágabban értelmezendő, magában foglalja a gyermekprostitúció kihasználását, a kerítést, a prostitúció elősegítését, a kitartottságot többek között. A 18 év alatti sértettek esetében mindenképpen szükséges a Btk. 203. §-ában megfogalmazott tényállás (a gyermekprostitúció kihasználása) miatt indult eljárások elemzése.

Fontos megemlíteni, hogy 2020 februárjában hatályba lépett az emberkereskedelem elleni stratégia⁵ , valamint a 2020. évi V. törvény⁶ , amely jelentősen módosította mind a büntető törvénykönyvet (Btk.), mind a szabálysértési törvényt (Szabs. tv.).

A kutatási téma kiválasztását és annak megkezdését követően, 2020 nyarán jelent meg az éves amerikai TIP-jelentés⁷ . Ebben Magyarország újra a Tier 2-es csoportba került, amely a korábbi évek munkájának eredménye. Az amerikai megfigyelők a jelentésben kiemelik, hogy „a [Btk.] 203. § értelmében bűncselekmény a »gyermekprostitúció« vagy »a gyermekkel való szexuális cselekményért ellenszolgáltatás nyújtása«, és ezért három évig terjedő szabadságvesztés volt kiszabható, amely nem volt kellően szigorú”, 2020. június 30-áig. Az e tényállás alapján kiszabhatott büntetések mértéke csak akkor emelkedett, ha egy személy „részben vagy egészben kitartatja magát” egy ilyen gyermek kizsákmányolásából, vagy bordélyházat tart fenn vagy üzemeltet a gyermek ilyen célú kizsákmányolása céljából.

A 203. § alapján nem hoztak ítéletet sem 2018-ban, sem 2019-ben, sem 2020-ban⁸ ; az amerikai megfigyelők aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a hatóságok következetesen nem alkalmazták megfelelő módon a Btk. 203. §-át.

2021. október 8-án a témában tartott megbeszélésen az OKRI-ban vendégeink voltak a Belügyminisztériumból, a Fővárosi Törvényszékről, az Országos Rendőr-főkapitányságról, a Legfőbb Ügyészségről, az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat Meghallgató és Terápiás Osztályról és az EMMI Rákospalotai Javítóintézete és Központi Speciális Gyermekotthonából.

A megbeszélésen több témakört is körüljártunk és nyilvánvalóan további hasonló alkalmakra van szükség ahhoz, hogy a gyermekprostitúció mélyebb okait és a rá adható adekvát válaszokat feltárjuk.

A rendezvényt megelőző nap, október 7-e az állami gondoskodásban élők napja. 2021-ben kb. 23 000 gyermek él állami gondoskodásban: akikből 7000 gyerekotthonban, a többiek nevelőszülőknél. A gyermekotthonok érintettsége nem véletlen, hiszen a rendszerben súlyos problémákkal küzdő gyerekek vannak, és felülreprezentált a gyermekprostitúcióban érintett gyermekek aránya.

Megelőzés

A gyerekotthonoknak, de a gyermekotthonban élőknek (is) rendkívül fontos a megelőzés, a figyelemfelkeltés⁹ , a rendőrség ki is veszi ebből a részét, és láthatóan a gyermekvédelem oldaláról is megfogalmazódott már az igény az együttműködés erősítésére. Ebben szerepet játszhat az is, hogy mind a gyermekvédelem, mind a rendőrség rendelkezik információval a gyermekprostitúcióban érintettekkel kapcsolatban, azonban ezek sok esetben nem találkoznak egymással a közös cél (értsd a gyermekek védelmének prioritása) ellenére sem. Ez azonban rendkívül fontos, és ez rendszerszintű feladat.

Szemléletváltozás

A jogalkalmazói oldalról az elmúlt években a szemléletváltozáshoz több dolog is hozzájárult, amelyek 2021 végére már számokban kimutatható eredményekben mutatkoznak. A Legfőbb Ügyészség két iránymutatása említendő elsőként: a 2018 októberében kiadott KSB 3771/2018/5-I. – NF. 3889/2014/11-es számú, amelyben az emberkereskedelem esetében a kizsákmányolás és a kiszolgáltatott helyzet értelmezése, a kerítés bűncselekményétől való elhatárolása olvasható, valamint a 2019 májusában készült úgynevezett kiegészítő iránymutatás (KSB 3771/2018/45-II. – NF. 3889/2014/17-II.) az emberkereskedelem bűntette sértettjeinek azonosításával, valamint annak kiemelésével kapcsolatban.

Jelentős lépés volt 2019-ben, hogy az ORFK Bűnügyi Osztályán, valamint az összes rendőr-főkapitányságon is emberkereskedelem elleni szakvonalvezetőt neveztek ki. Emellett egy 2020. július elsején hatályba lépett új jogintézmény a közrendvédelmi szakterületen dolgozó rendőrök számára is adott új feladatot az emberkereskedelemmel kapcsolatban. Emiatt az ő képzésük, érzékenyítésük, a jelenség összetettségével kapcsolatos ismereteik bővítése rendkívül fontos.

2019 őszétől 2021 őszéig a Belügyminisztérium összesen hét szemléletformáló tréninget szervezett rendőrök, ügyészek, bírák részvételével, amelyek hatása szintén számottevő.¹⁰

2020 elején a Kúria elnöke felállította Az emberkereskedelem értelmezésével kapcsolatos bírói gyakorlat nevű joggyakorlat-elemző csoportot¹¹ , amelynek jelentése 2022 tavaszán várható és amely segítséget jelent majd a bíráknak a fennálló jogértelmezési kérdésekben.

Kiemelendő, hogy 2018-ban a gyermekvédelemben dolgozók számára elkészült egy tananyag Gyermekprostitúció és gyermekkereskedelem címmel.¹² Ennek elsajátítása minden gyerekvédelemi szakellátásban dolgozó számára kötelező, a képzési rendszer része, várhatóan az alapellátásban dolgozóknak is szintén kötelező lesz. A képzés a gyermekvédelem területén hozzájárult egy szemléletváltáshoz, amely különösen akkor érzékelhető, ha az ezen a területen készült korábbi ombudsmani jelentéshez¹³ hasonlítjuk. Emellett fontos lépés volt annak megfogalmazása is a gyermekvédelemben dolgozók számára, hogy ha valaki 18 éves kor alattit kihasznál, vagy valaki ezt a tevékenységet bármilyen módon segíti, abban az esetben a gyermekkorú részéről semmiféle önkéntesség nincs, azaz: aki még nincs 18 éves, az tabu. Tabu annak is, aki a gyermeket ellenszolgáltatás, vagy annak ígérése fejében kihasználja, és annak is, aki ebben közreműködik.

Kortársak: áldozatok és elkövetők (is)?

A gondozási helyről történő szökéseket a gyermekek gyámjainak jelenteniük kell. Arról a gyermekről, aki elhagyja az intézményt és 24 órán belül nem tér vissza, kötelezően jelezni kell a rendőrségen egy körözési adatlapon, amelyen veszélyeztetettséggel kapcsolatos információkat is rögzíteni kell. A szökés ideje alatt elkövetővé válásról a rendőrségnek inkább van tudomása, az áldozat jó esetben az intézetbe való visszatérésekor a gyámjának számol be a vele történtekről. A kutatás során feldolgozott ügyekben a szökések ideje alatt áldozattá (és néha elkövetővé) vált gyermekek is jelen voltak.

Néhány esetben azonban nem egyszerű az elhatárolás az ilyen jellegű ügyekben, hogy ki az elkövető és ki az áldozat, amely a jogalkalmazók számára feladja a leckét.

Az ügyészi tapasztalatok alapján az ilyen ügyekben rendkívül elhúzódó eljárások a jellemzők a bizonyítási nehézségek miatt, hiszen a személyi bizonyításon van a hangsúly. Az eljárási szereplők viszont néha nagyon nehezen elérhetők, a kihallgatásaik során nagyon bizonytalanok az emlékeik, vagy pedig nagyon eltérően nyilatkoznak.

A legtöbb bűncselekmény esetében jellemzően van sértetti vallomás, ezekben az ügyekben viszont szinte senkinek nem áll érdekében nyilatkozni, sokszor még a sértettnek sem – pont az anyagi vagy érzelmi függésből adódó kiszolgáltatottság miatt nem fognak a gyermekkorú sértettek ezekről beszélni.

A tapasztalat alapján 12–15 év közöttiek a sértettek, és 16–18 év között már inkább elkövetők. Speciális a helyzet akkor, ha egy fiatal lány két eljárásban is érintett: az egyikben a terhelti, a másikban a sértetti oldalon, amely az ő számára különösen nehezen értelmezhető szituáció.

Fiú sértettek

A gyermekprostitúció kihasználása miatt indult ügyek vizsgálata során voltak fiú sértettek is. A homoszexualitással vagy a fiúk prostituálódásával kapcsolatban a szemérmesség, a tabusítás a jellemző attitűd.

A fiúk bevonódásának megítélésével, annak megelőzésével kapcsolatban a gyermekvédelemben is sok a teendő: azaz, ha van erről információja, akkor a lányokéhoz hasonló módon kell jelzőrendszeri tagként eljárniuk.

Az általános védelmi intézkedésről

2020-ban a témánk szempontjából rendkívül fontos előrelépés történt: hosszú évek után a szabálysértési törvény büntethetőséget kizáró okként kezeli azt, amikor a szexuális szolgáltatásra felajánlkozó személy a tizennyolcadik életévét nem töltötte be.

A 18 év alatti gyermek – a korábbi szabályozástól eltérően – nem vonható eljárás alá szabálysértés elkövetőjeként, hanem emberkereskedelem feltételezett áldozataként kell kezelni, akit védelme érdekében a rendőrség a kijelölt speciális gyermekotthonban helyez el, illetve a korábban már ideiglenes hatállyal elhelyezett vagy nevelésbe vett kiskorút speciális gyermekotthonba szállítja. A jogszabályváltozás egyértelművé teszi a védelem szükségességét nemcsak a büntetőeljárásban az áldozat speciális szükségleteihez igazodó különleges bánásmódhoz kapcsolódó intézkedések alkalmazásával, hanem mint az emberkereskedelem feltételezett áldozata vonatkozásában is.

A feltételezett áldozat védelme érdekében végrehajtandó intézkedés nem pusztán a kiskorú elhelyezésének kötelezettségét jelenti: annak megállapítása vagy kizárása is a rendőrség feladata, hogy a gyermek sérelmére követtek-e el jogsértést.¹⁴

Az általános védelmi intézkedés bevezetése után, a gyermek speciális gyermekotthonba helyezését követően, a kiskorú helyzetéhez, egyedi igényeihez igazodó, eredményes védelmi-segítő intézkedések végrehajtásával a rendőrség mellett a gyámhatóságok és a kiskorút ellátó gyermekvédelmi intézmények feladatköre is bővült (a 2020. évi V. törvény 3. §-a alapján a Gyvt. X. fejezet 76/B. §).¹⁵ 2020. október 28-án, a Nemzeti Koordinációs Mechanizmus és NGO Kerekasztal online ülésén az EMMI képviselője arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy az általános védelmi intézkedés gyakorlatának kialakítása érdekében egy szakmaközi munkacsoportot hoztak létre, valamint arról is, hogy az ülés idejéig egy esetben fordult elő védelmi intézkedés a bevezetése óta.¹⁶ Ez a munkacsoport azonban 2021 tavasza óta már nem működik, azonban a beszélgetésen elhangzott, hogy a bevezetés óta kb. 10 esetben (akik között volt fiú is) került sor ennek a jogintézménynek az alkalmazására. Ugyanakkor az előzetes várakozásokhoz képest ez a szám alacsonynak mondható, annak ellenére is, hogy az általános védelmi intézkedés alkalmazásának mindennapivá válása kis időt igényel.

Emellett a Covid19-pandémia¹⁷ is hozzájárulhatott a csekély számhoz: az utcai prostitúció visszaszorulása, továbbá annak ismertté válása, hogy ezen intézkedés hatályba lépett a büntetési tételek emelkedésével együtt.

Pandémia

A megbeszélésen elkerülhetetlen volt, hogy ne érintsük a 2020. március óta életünket jelentős módon befolyásoló Covid19-pandémiát és annak hatásait.

A gyerekotthonokban az első zárást követően¹⁸ a szökések számának emelkedésével kalkuláltak, ugyanakkor inkább az volt a tapasztalat, hogy nem volt nagyon lehetőség hova menni, emiatt inkább bent maradtak a gondozottak. Ezzel egy időben a gyermekek szexuális kizsákmányolása az online térre helyeződött át. A gyermekprostitúció kibertérben történő térnyerése az utóbbi évek digitális devianciáinak jelentős része, amely a világjárvány idején még inkább megerősödött a nemzetközi tapasztalatok alapján is.¹⁹

Az elmúlt másfél évben a határon átnyúló jelleg a kiskorúak sértetté válása esetén visszaszorulóban van.

Szomorú tény volt ugyanakkor az is, hogy 2020 és 2021 tavaszán, az iskolák bezárásával a jelzőrendszer egyik nagyon fontos tagja kiesett, és ez hozzájárult a jelzések csökkenéséhez, elmaradásához.

Bár a megbeszélés apropóját adó kutatásban rendkívül magas volt a gyermekotthonban élők, vagy legalábbis az alap- és szakellátás látókörébe került gyermekek száma, korántsem mondhatjuk, hogy csak az ő esetükben merül fel a prostitúció jelensége, azonban most főleg ez képezte a diskurzus tárgyát, célul tűzve ki a párbeszéd tovább folytatását és a szakmaközi együttműködés erősítését.

Windt Szandra PhD, tudományos főmunkatárs, főtanácsos, Országos Kriminológiai Intézet. A rendezvény és a róla szóló beszámoló a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Öregember nem vénember?! Az időskori kriminalitás¹ jellemzői I. rész

Szerző(k): Ritter Ildikó

Bevezetés

A kriminológia változó mainstream-jének állandó tárgya az életkor és a bűnözés összefüggéseinek vizsgálata, ami jellemzően a fiatal- és fiatal felnőtt kori bűnelkövetésre, illetve a bűnözői karrier alakulására fókuszál. Klasszikus kriminológiai tétel, hogy a bűnözés növekedése a korai serdülőkorban indul, a 20-as évek elején és közepén tetőzik, majd ezt követően csökken. Ha az elkövetők életkori megoszlására vonatkozó kriminálstatisztikai adatokat bármely időszakra vonatkozóan kivetítjük, egy aszimmetrikus harang formájú görbét kapunk, amely azt mutatja, hogy serdülőkorban növekszik a bűnözési hajlandóság és intenzitás, 15-16 éves korban éri el a csúcspontot, majd ezt követően az életkor előrehaladtával – kisebb eltérésekkel – csökken.¹ Ezt a klasszikus életkor-bűnözési görbét a tudósok manapság sem kérdőjelezik meg. Azonban nagy kérdés, hogy miként változik a görbe történelmi korszakonként, társadalmanként, nemenként, illetve bűncselekmény- és elkövetői profiltípusonként. Hogyan hatnak rá társadalmi-gazdasági változások, továbbá a népesség korfájának, a büntetendő cselekmények körének és társadalmi kérdéseknek, problémáknak az alakváltozásai.

Adolphe Quetelet francia csillagász és matematikus az elsők között kezdte vizsgálni az életkor és a bűnözés közti kapcsolatot. A francia bűnügyi statisztika 1826–1829 közötti adatainak segítségével elemezte a tárgykört, amelynek eredményeit az 1831-ben megjelent, A bűnözésre való hajlam a különböző életkorokban című tanulmányában foglalta össze.² Megállapításai szerint a bűnözési hajlam az életkorral emelkedik, 25 éves kor körül tetőzik, majd ezt követően erőteljesen csökken:

„Mindazon okok közül, amelyek befolyással bírnak a bűnözői hajlam kiterjedésére vagy megszűnésére, a legmeghatározóbb kétségkívül az életkor. Tény, hogy az életkor előrehaladtával bizonyos életkorig az ember fizikai ereje és indulati élete és késztetései fejlődnek, majd ezek az energiái elkezdenek csökkenni. Az élet kezdő és végpontján ez a hajlam értelemszerűen zérus; egyrészt azért, mert az erő és az indulatok – amelyek a bűncselekmények elkövetésének két domináns eleme/változója – aligha adottak a születéskor és azt követően még egy jó ideig, másrészt az élet vége felé ezek az energiák számos okból kifolyólag legyengülnek (majdhogynem kialszanak).”³

Quetelet szerint tehát az életkor jelentős szerepet játszik a bűnözés morfológiájának és mennyiségének alakulásában. Hirschi és Gottfredson szerint „a görbe ismerős alakja a kriminológia egyik legkövetkezetesebben megfigyelt empirikus eredménye”.⁴

A Quetelet – majd mások, például Hall⁵ és a Glueck házaspár⁶ – által leírt kapcsolat Hirschi és Gottfredson tanulmányában „teljesült ki” és vált a kriminológia egyik legmarkánsabb magyarázóelvévé.⁷ Szerintük az életkor-bűnözés görbe érvényessége időhöz, helyhez és társadalmi környezethet kötött.⁸

Az 1980-as években parázs vita zajlott arról a kérdésről, hogy az életkor és a bűnözés görbéjét univerzálisan változatlannak kell-e tekinteni. A kriminológiai történetébe a „nagy vita” néven vonult be az folyamat, amely az életkor és a bűnözés tradicionális értelmezési keretét volt hivatott megtámadni és megcáfolni. A disputa az életkor fogalmának jelentésétől a longitudinális vizsgálatok módszertanán át megbízhatóságuk kritériumáig terjedt. Két jól elkülöníthető táborra szakadtak a kriminológusok.

Az egyiket Hirschi és Gottfredson – illetve a követőik – alkották, akik a mára már klasszikussá vált az életkor és a bűnözés kapcsolatáról írt tanulmányukban, némileg ellentmondásosan, azt állították, hogy mivel a görbe időtől és helytől függetlenül hasonló alakot ölt, lennie kell valaminek benne, mert valami azt mutatja, hogy az életkor előrehaladtával a serdülőkortól először növekszik, majd csökken az egyének bűnözéssel kapcsolatos érintettsége. Anglia és az Egyesült Államok különböző idejű bűnözés-statisztikai adatait vizsgálva a két kutató úgy vélte, hogy az életkor-bűnözés görbe a „természet törvényét” képezi le, amely nem változik a társadalmi körülmények függvényében. A vita ellentáborába tartozók, akik többségükben teoretikusok voltak, Hirschi és Gottfredson, valamint követőik állításait kissé eltúlzottnak találták. Számos szerző (lásd például Greenberg, Blumstein, Cohen vagy Farrington) értett egyet az ellentáborban azzal, hogy valójában az összbűnözés koreloszlása időben és eltérő területeken változik, sőt abban is, hogy a társadalmi tényezők hasznosak a bűnelkövetővé válás kezdetének, az elkövetések gyakoriságának, időtartamának és a bűnözéstől való elhatárolódásnak, a dezisztenciának az értelmezéséhez.

A közelmúltban számos új elemzés született, amely az életkor-bűnözés görbe változását detektálta (például Blumstein; Cook és Laub; Farell és munkatársai)⁹ , és amely a korábbiakhoz képest más megközelítésben vizsgálta az életkor–bűnözés-kapcsolatot. Az eloszlások tanulmányozása és elemzése a makroszintű bűnözési trendek felvázolását szolgálta, míg korábban a fókusz elsősorban az életkor és a bűnözési hajlam mikroszintű kapcsolatának leírására és magyarázatára irányult.¹⁰ Az „új hullám kutatói” vizsgálták például, hogy az ismertté vált bűnözés általánosan detektált csökkenése az egyes korosztályokban is tükrözi-e a bűnözési ráták csökkenését, azaz általános tendenciáról van szó, vagy korosztályonként eltérő mintázat figyelhető meg.

Bennünket a téma szempontjából a 65 év felettiek, azaz az időskorúak által elkövetett cselekmények mintázata érdekel.

Miközben a kriminálstatisztikai adatok, viktimológiai vizsgálatok, illetve nagy-mintás populációs vizsgálatok eredményei azt jelzik, hogy a fejlett országokban csökken az összbűnözés terjedelme,¹¹ bizonyos bűncselekmények, illetve korcsoportok érintettsége növekvő intenzitást mutat.

Ide tartoznak az idős korú bűnelkövetők is.

2020-ban kezdtem vizsgálni a hazai időskorú, ismertté vált bűnelkövetők és az általuk elkövetett bűncselekmények jellemzőit. Hosszú idősoros népesség- és különböző társadalomstatisztikai adatokat vetettem össze a kriminál-statisztikai adatokkal, majd idén országos reprezentatív bűnügyi iratmintán vizsgáltam a jelenséget.

A következőkben e vizsgálat eredményeit adom közre, kétrészes tanulmány formájában. Az első részben a korábbi nemzetközi kutatási eredmények és a statisztikai adatok alapján vizsgálom a jelenséget, a második részben az empirikus vizsgálat eredményeit prezentálom.

A tárgykörrel kapcsolatos értelmezési keretek, kutatási eredmények

Az időskor és a bűnözés kapcsolatának vizsgálata az utóbbi időben világszerte népszerűségnek örvend, azonban a fókusz alapvetően az időskorúak viktimo-genitásán, illetve az időskorúak sérelmére elkövetett bűncselekményeken van. Az orientáció a bűnözéstől való félelem mérésére, az áldozattá válás megelőzésére, illetve az áldozatsegítésre összpontosul.

Az idősek mint elkövetők nézőpont nagyot csavar a fenti fókuszon, és nemcsak azon, mert bizony egyes vizsgálati eredmények klasszikus deviancia, illetve bűnözésetiológiai elméleteket kérdőjeleznek meg és/vagy írnak újra.

A tárgykörben az első vizsgálat Bergman és Amir nevéhez fűződik, akik 1973-ban, egy gerontológiai folyóiratban, publikálták az időskorúak körében, Izraelben, reprezentatív mintán végzett vizsgáltuk eredményeit.¹² Ők mutattak rá először arra, hogy az időskor és a bűnözés kapcsolata koránt sem redukálható le a sértetté válásra és a viktimizációra, a bűnelkövetés és a bűnelkövetővé válás is jelen van és mérhető körükben.

Gyakorlatilag az 1970-es évek második felétől kezdődtek elszórtan az Egyesült Államokban azok a vizsgálatok, amelyek vagy az idős népességen belül vizsgálták a bűnelkövetői magatartás előfordulását, vagy a bűnelkövetők, vagy a szabadságvesztés-büntetésüket töltők körében az idősek részarányát és jellemzőit.¹³

A legtöbben az idős korú bűnelkövetőt sérült vagy izolált, magányos öregembernek írták le, aki kisebb bolti lopásokat visz véghez, hogy kiegészítse a nyugdíját vagy élelemhez jusson, illetve hogy felhívja magára figyelmet. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől egyes kutatók „geriátriai bűnözési hullámról” beszéltek és egyre többen foglalkoztak azzal, hogy az ún. geriátriai bűnözés elterjedtségét és az összbűnözésen belüli arányát megpróbálják megbecsülni.¹⁴

A kutatási eredmények az időskori bűnelkövetések emelkedését jelezték, és a letartóztatási adatok alapján úgy vélték, hogy az idősek részesedése a bűnelkövetők között magasabb volt, mint a fiatalabb korosztályoké. A kutatók többsége ezt egy nagyon kellemetlen, zavaró trendként, illetve szociális problémának értelmezte.¹⁵

A későbbi időskori bűnözéssel foglalkozó vizsgálatok azonban kevés bizonyítékot találtak a korábbi előrejelzésekre vagy a „geriátriai bűnözési hullámra”.¹⁶ A vizsgálati eredményeket kritikával illető szakemberek számos módszertani problémát, hiányosságot találtak a vizsgálatok körül. Például volt, amikor figyelmen kívül hagyták az idősek rövid idejű letartóztatásait, előállításait. Ha beleszámolták, akkor a letartóztatások kismértékű számbeli növekedését detektálhatták, ami – ha már arányokat vizsgáltak – jelentős emelkedésnek tűnt. Az időskori bűnözési ráta növekedése így egyszerűen a rendőrségi és az ügyészi gyakorlat finom, de átfogó változását tükrözhette. De ami a leglényegesebb, az az, hogy az életkori standardok hiányában az időskori bűnözés növekedése nagyrészt az adott népesség ezen szegmensének kifejezett növekedésének függvénye lehetett.

A korábbi vizsgálatok és azok módszertani hibáin okulva a későbbi kriminológiai vizsgálatok kifinomultabb elemzési technikákat alkalmaztak és hosszabb időintervallumot vizsgáltak. Ennek eredményeként képesek voltak arra, hogy tisztázzák és finomítsák a korábbi vizsgálati eredményeket, továbbá új jellemzőket, markereket találjanak az időskori bűnözés vonatkozásában. Példának okáért, Covey és Menard azt detektálták a Uniform Crime Reports (Egységes Bűn-ügyi Jelentések) adatai alapján,¹⁷ hogy a 65 év felettiek ellen ritkábban indítottak eljárást a hatóságok, mint a fiatalabbak ellen, függetlenül attól, hogy abszolút vagy arányértékben vizsgálták a számokat. A kutatók az adatbázisban azt találták, hogy a lopás volt a leggyakrabban előforduló ismertté vált bűneset körükben, azaz a legtöbb eljárás emiatt indult.

James Inciardi 1987-ben 18 éves intervallumon (1964–1982) vizsgálta a 60 év feletti elkövetők adatait és szignifikáns csökkenést detektált az idősek részesedésében.¹⁸ Ugyanakkor, amikor egyes bűncselekményi kategóriákat vizsgált, ijesztő és meglepő eredményeket kapott: az erőszakos cselekmény miatt indított eljárások arányértéke 1964 és 1982 között, százezer 65 év feletti személyre vetítve, 9,1 százalékról 16 százalékra ugrott, miközben a vagyon elleni cselekmények miatt eljárás alá vontaké, százezer 65 év feletti személyre vetítve, 19,9-ről 51,9 százalékra. Inciardi az összesített letartóztatási arány-csökkenést az áldozatok nélküli bűncselekmények letartóztatási arányának kifejezett csökkenésével magyarázta (szerencsejáték, csavargás, rendbontás). Azt találta, hogy ezek az eredmények nem kirívóak az idősek vonatkozásában, hanem az általános trendet tükrözik vissza. A vagyon elleni bűncselekmények arányértéke mögött, amely az idősek között a vizsgált időszakban megduplázódott, túlnyomó többségében a kis értékű lopás-zseblopások álltak. Ugyanakkor a legmeredekebb emelkedést az intoxikált állapotban történő járművezetések eset- és arányszámában észlelte: százezer 65 év feletti személyre vetítve 18 év alatt 38,9 százalékról 117,8 százalékra nőtt az időskorúak részesedése a bűnügyi statisztikában.

Steffensmeier pontos időskori bűnözéselemzése demográfiai életkor-standardi-zálási technikát alkalmazott az e populációval kapcsolatos kulcskérdések értékelésére.¹⁹ Miután meghatározta a 65 év felettiek vonatkozásában a főbb bűnelkövetői mintákat, megvizsgálta, hogy milyen változások történtek ezekben egy 20 éves (1964–1984) időintervallum alatt. A következő eredményekről számolt be: az időskorúak körében a kriminális aktivitás szinte alig változott. Az aktuális bűnözési trendek nem erősítették meg a „geriátriai bűnözési hullám” létét. És szemben néhány szakember vagy egyes sajtóorgánumok véleményével, a hosszú idősoros statisztikai adatok elemzése azt mutatta, hogy a 65 év felettiek részesedése a bűnözésben jóval alatta marad valamennyi életkori csoporténak. Kisértékre elkövetett vagyon elleni bűncselekmények, járművezetés bódult állapotban bűncselekmény, illetve az egyéb közlekedési szabályok megsértése miatt indult a legtöbb eljárás a vizsgált időszakban, továbbá detektálható volt, hogy a bolti lopások részesedése emelkedett jelentősen. A vizsgált idősoron, ezen kívül alkohollal kapcsolatos bűncselekmények folyamatos emelkedése volt megfigyelhető (kiemelten a köztéri résszegség és az intoxikált állapotban történő járművezetés).

Az Egyesült Államokban az időskorúak (55 év felettiek) népességen belüli aránya a 70-es évektől kezdődően növekedésnek indult. Ez a jelenség nem kerülte el a kriminológusok figyelmét sem. Az első vizsgálatok azt jelezték, hogy számítani lehet az időskorú bűnözés, illetve az idős korú bűnelkövetők számának emelkedésére, kvázi egy új társadalmi problémára. A 80-as évek vége felé újra megkapargatták a kriminológusok a jelenség felszínét és azt találták, hogy a 70-es évekbeli kutatási eredmények validitása megkérdőjelezhető. Egyetértettek abban, hogy habár egyes bűncselekményi kategóriákban növekedés figyelhető meg az időskorúak részesedésében, összességében azonban csökkent az érintettségük és nem csapott át a társadalmon a geriátriai bűnözési hullám.²⁰ Edith Flynn 2000-ben végzett vizsgálatot az időskori bűnözésről, amelyben két adatbázist – az Egységes Bűnügyi Jelentéseket és a Nemzeti Viktimológiai Kutatást – használt, valamint különböző, a tárgykörben szociológusok és kriminológusok által végzett survey-ek és kvalitatív vizsgálatok eredményeit elemezte. Megállapította, hogy 1995-ben a 25–29 éves korcsoportban volt detektálható a legmagasabb bűnelkövetői arányérték, míg a 65 év felettiek körében a legalacsonyabb. 1985 és 1995 között 22 százalékkal esett vissza a 65 év felettiek kriminális érintettsége, miközben a népességen belül 12,5 százalékkal emelkedett az e korosztály részesedése. 1989 és 1995 között impresszív, 20 százalékos csökkenést mért a 65 év felettiek bűnözési indexében, miközben a bűnelkövetői populációban ez az érték 4,5 százalék volt. A vagyon elleni bűncselekmények 29 százalékkal csökkentek a 65 év felettiek körében, míg az eljárás alá vont populációban csak 10,3 százalékkal: a betöréses lopások 16, a gépjárműlopások 25 százalékkal. Összességében a kis értékű lopások (pl. zseblopások, amelyek az időskori bűnözés gerincét adják) mindösszesen mintegy 30 százalékkal csökkentek az adott tízéves időintervallumban, míg az elkövetői populációban csak 7,2 százalékkal. Míg a 70-es évekbeli vizsgálatok eredményei szerint az időskori bűnözésen belül az alkoholfogyasztással összefüggő bűncselekményt elkövetők aránya folyamatosan nőtt, Flynn azt detektálta, hogy ez egyáltalán nem igaz. Sőt, a vizsgált időszakban az alkoholos befolyásoltság miatt eljárás alá vont 65 év feletti személyek részaránya 14, a botrányos részegség miatt előállítottaké 40, a rendzavaróké pedig 29 százalékkal csökkent. Ezek az értékek egyrészt a probléma leküzdésére irányuló folyamatos, országos erőfeszítések hatásának tulajdoníthatók, valamint annak, hogy az egyes bűncselekményi kategóriák meghatározásai megváltoztak. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy négy kategóriában növekedést jeleztek a kriminálstatisztikai adatok: a családon belüli erőszak 70, az alkoholtartalmú italok kereskedelmével kapcsolatos bűncselekmények arányértéke 13, a kábítószer-bűncselekményeké 11, míg az ún. fehér galléros bűncselekményeké 5 százalékkal emelkedett a 65 év felettiek körében. Az adatelemzés azt jelezte, hogy 1989 és 1995 között 21 százalékkal nőtt az erőszakos bűncselekmények aránya is körükben, intenzívebben, mint az átlagos bűnelkövetői populációban (15,2%). Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az arányérték-növekedés mögött kis esetszám áll.

A kutatók többsége úgy vélekedett, hogy a rendőrség elnézőbb az időskorú bűnelkövetőkkel szemben, mint a hasonló bűncselekményt elkövető fiatalabb delikvensekkel. Ha nem szükségszerű vagy erősen indokolt, nem feltétlenül kezdeményez eljárást velük szemben, hiszen az esetek egy jelentős részében a bűnelkövetés esetükben összefüggésbe hozható az életkorukból adódó bio-pszichológiai változásokkal vagy betegségekkel. Konceptuálisan az alacsonyabb letartóztatási ráta magyarázata a legújabb gerontológiai kutatási eredményekkel magyarázható, amelyek azt jelzik, hogy az időskori deviancia és bűnelkövetés úgy értelmezhető, mint az életciklus előrehaladott szakaszába lépve az egyéneket érintő biopszichológiai változások együttes és változatos hatásainak eredményei. A törvénytisztelő és a normasértő idősek között a különbség vélelmezhetően a szociális, a pszichológiai és a fiziológiai erőforrásokban rejlik – vélte Flynn. Éppen ezért az idősek igényeinek egyéni felmérésére és a legközvetlenebb kooperációs lehetőségre van szükség a segítő szakmák és a büntető igazságszolgáltatás jogalkalmazói között ennek a speciális elkövetői csoportnak a kezelése érdekében.

Míg az Egyesült Államokban, ha nem is nagyszámban, de készültek vizsgálatok az időskori bűnözés terjedelméről és mintázatairól, az európai kriminológia nem fordított különösebb figyelmet a jelenségnek. Európát elsősorban az időskori viktimizáció és a bűnözési félelem foglalkoztatja, annak ellenére, hogy „öregedő kontinensünkön” számos gazdasági és szociális problémát okoz a 65 éven felüli népesség részarányának folyamatos és intenzív növekedése és erre vonatkozóan számos vizsgálat is készült, illetve készül. A börtönrendszer, a büntetés-végrehajtás intézményeiben azonban több vizsgálat készült az időskorú elítéltek elhelyezésének, fogva tartásának speciális igényeiről, az idősek szerepéről a büntetőeljárás rendszerében, legyenek akár sértettek, tanúk, akár elkövetők.²¹

Az időskorúak népességen belüli növekvő részesedése tehát kihívások elé állította a fejlett társadalmakat. Ez az egy egyre növekvő idős korú népesség óhatatlanul nyomot hagy az érintett országok gazdasági, szociális és egészségügy szerkezetén és piacán; új szükségleteket teremt, új kihívásokat állít és újfajta társadalmi problémákat generál. Ennek egyik szegmensét képviselik az időskori normasértések. Hiszen intenzíven növekvő számosságuk és az időskori biopszichológiai változások, betegségek okán logikus predikció, hogy a deviánsok, bűnelkövetők körében is számítani kell arra, hogy emelkedik a részesedésük. A kérdés leginkább az, hogy az emelkedés milyen intenzitású lesz, milyen szociogeológiai környezetben lesz a legmeghatározóbb, illetve milyen bűnelkövetői mintákkal kell számolni.

A Világgazdasági Fórum is foglalkozott a japán, illetve a dél-koreai időskori bűnözési hullámmal. Japán rendelkezik a világ legöregebb népességével; napjainkban a populáció több mint negyede 65 év feletti. Az idősödő népesség egy ideje már jelentősen megterheli Japán pénzügyi és kereskedelmi rendszerét. De az utóbbi években újabb társadalmi probléma eszkalálódott: az idős emberek rekordszámban követnek el apró bűncselekményeket, így napjaik hátralévő részét börtönben tölthetik.²² A Bloomberg szerint az idősebb polgárok ellen történő letartóztatások száma ma már felülmúlja bármely más korcsoporthoz tartozó bűnelkövetők számát Japánban. Mindezt az is jelzi, hogy az időskorúak által elkövetett bűncselekmények aránya az elmúlt pár évtizedben megnégyszereződött.²³ A börtönökben minden öt fogvatartott közül egy időskorú (65 év feletti) személy. És a legtöbb esetben kis értékre elkövetett bolti lopás miatt kerülnek rácsok mögé.

Ez az abszurdnak tűnő jelenség az ország idősgondozásának a kudarcaként is értelmezhető, mindenesetre jól tükrözi az idősek ellátásnak társadalompolitikai zavarait. Az egyedül élő idősek száma Japánban 600 százalékkal nőtt 1985 és 2015 között.²⁴ A bolti lopások miatt eljárás alá vont idősek fele egyedül élt. Többségük úgy gondolta jobb börtönben lenni, mint egyedül otthon. „Jobban élvezem az életemet a börtönben. Mindig vannak emberek körülöttem, itt nem érzem magam magányosnak. Amikor másodszor kijöttem, megígértem, hogy nem megyek vissza. De amikor kint voltam, visszavágytam” – mondta egy női elítélt a Bloombergnek.²⁵

Dél-Koreában az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma az elmúlt öt évben 45 százalékkal nőtt – derült ki abból a rendőrségi statisztikáiból, amelyeket a dél-koreai média közölt.²⁶ A Korea Herald szerint az időskori bűnözés már több mint egy évtizede növekszik; a legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a 65 év felettiek által elkövetett súlyos bűncselekmények száma, beleértve a gyilkosságokat, nemi erőszakokat és rablásokat, 2013 és 2017 között 70 százalékkal nőtt, úgy, hogy közben az országban visszaesett az ismertté vált bűncselekmények száma.²⁷ Az időkorúak által elkövetett bűncselekmények számának növekedése egybeesik a várható élettartam emelkedésével. A The Lancet-ben 2017-ben megjelent tanulmány azt vetítette előre, hogy a Dél-Koreában a 2030-ban született nők átlagos élettartama, először a világon, már meghaladhatja a 90 évet.²⁸

A szakértők számos okot megneveztek a Dél-Koreai időskori bűnözési hullám kapcsán, többek között a népesség elöregedését, a növekvő szegénységet, a társadalmi elszigeteltséget és a nyugdíjasok mentális egészségi problémáit. A 65 éves vagy annál idősebb koreaiak közel fele (48,6%) viszonylagos szegénységben él az OECD adatai szerint, ami a legmagasabb és egyben legrosszabb arányérték az OECD 34 országában. Az idősek körében a százezer főre vetített öngyilkosságok aránya a 2000. évi 35 főről tíz év alatt 82 főre nőtt, jóval meghaladva az OECD 22-es átlagát.²⁹ 2017-ben Dél-Korea hivatalosan „idős társadalommá” vált, és az előrejelzések szerint 2026-ra „szuperidőssé” avanzsál.

Mindezek azt jelzik, hogy az időskorú, azaz a 65 év feletti korosztály népességen belüli arányának növekedése, kvázi a várható élettartam emelkedése, óhatatlanul hatással lesz – számos egyéb terület mellett – az idős populáció normasértésbeli érintettségének alakulására is. Így mind a bűnmegelőzésnek, mind a büntető igazságszolgáltatásnak, mind pedig a büntetés-végrehajtás rendszerének alkalmazkodnia kell ehhez.

A sajtó, a szociálmédia egy-egy érdekesnek tűnő, idős korú elkövetőjű bűnügy (pl. Repülős Gizi) közzététele kapcsán már kongatta a vészharangot, hogy emelkedik az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma, illetve egyre több az idős bűnelkövető, ugyanakkor ezt egyenlőre hazánkban semmiféle vizsgálat vagy adatelemzés nem támasztotta alá.

Az idős korú népesség számának alakulása

Jelenleg a Földön 7,9 milliárd ember él. Húsz évvel ezelőtt 6,1 milliárdan voltunk, azaz 26,8 százalékos növekedés detektálható. 1960-ban pedig 3,03 milliárd embert számláltak, így hatvan év alatt 157 százalék a növekedés mértéke.³⁰

Az OECD-statisztika szerint 2018-ban – ez a legutolsó OECD adat – a világ népességének 8,9 százaléka volt 65 év feletti, 2000-ben 6,9, 1980-ban 5,9, 1960-ban pedig az 5 százaléka. Ez az arányérték-növekedés úgy ment végbe, hogy közben csökkent a 15 éven aluliak népességben belüli részesedése: 1980-ban még a világ népességének 35,3 százalékát adták, 2000-ben ez már csak 21,4, 2018-ban pedig „mindössze” 18,6 százalék volt. Miközben 40 év alatt felére csökkent az OECD országok 15 év alattijainak a részesedése, az időskorúaké 4 százalékkal nőtt.³¹

Ez pedig azt jelzi, hogy habár globálisan csökken a születések száma, még a gazdaságilag kevésbé fejlett régiókban, országokban is emelkedik az időskorúak részaránya, azaz a korábbiaknál tovább élnek az emberek. Érdekes demog-ráfiai kérdés lesz, hogy a Covid19-pandémia milyen hatást gyakorol az időskorúak globális, illetve egyes régiókon belül részarányára.

A 65 év feletti népesség aránya az Európai Unióban 2018-ban 19,7, 2019-ben 20,3, 2020-ban pedig 20,6 százalék volt.³² Két év alatt a növekedés mértéke 0,9 százalék, ami határozottan intenzívnek tekinthető.

A következő ábra azt mutatja, hogy miként változott az elmúlt 20 évben az Európai Unióban a 65 év felettiek részaránya.

1. számú ábra: A 65 év felettiek részaránya 1980 és 2020 között az Európai Unióban (%)³³

A vizsgált negyven év alatt 7,3 százalékkal emelkedett az Unió területén élő időskorúak részesedése. A növekedés üteme kimondottan gyors, habár exponenciális növekedésről nem beszélhetünk. 1980 és 2000 között 2,5 százalékkal, 2000 és 2020 között ennek közel duplájával, 4,8 százalékkal emelkedett a 65 év felettiek részaránya az Unióban. A növekedés üteme – az Eurostat prognózisa szerint a 2040-es években éri el a csúcspontját, majd azt követően – várhatóan lassulni fog, azonban fel kell készülni arra, hogy az időskorúak részarányában, ebben az évszázadban, folyamatos emelkedéssel kell számolni. Hiába csökken a születésszám, a várható élettartam – a jelenlegi prognózisok szerint – folyamatosan emelkedni fog.³⁴

A 65 felettiek magas aránya részben az ún. „baby boom” kohorszoknak tudható be, amelyek a második világháború után számos európai országban a magas termékenységi rátákból erednek. Az érintettek az elmúlt évtizedekben váltak nyugdíjas korúvá, amely jelentősen megnövelte az időskorú népességszámot és a populációkon belüli arányszámukat.³⁵

Ugyanakkor az idősebb emberek részarányának növekedése a megnövekedett élettartammal, de a sok éve tartó, folyamatosan alacsony termékenységi szinttel is magyarázható. Az Eurostat legfrissebb népesedési előrejelzései szerint az EU-27 népessége 2026 körül 449,3 millióra nő, majd ezt követően fokozatosan csökken, 2100-ban már csak 416,1 millió európai polgár lesz. Az idősebb népesség progresszív öregedésével a népességben a 80 éves vagy annál idősebbek aránya 2019 és 2100 között kétszer és félszeresére fog nőni, 5,8-ről 14,6 százalékra fog emelkedni.³⁶

A társadalom idősödésének számos következménye van, amellyel szembesülnie kell a gazdaságnak, a szociális és egészségügyi ellátórendszereknek és a társadalom minden egyes tagjának is, életkorától függetlenül.

A Covid19-pandémia hatása még nem nyilvánult meg a demográfiai adatokban, de rövidesen látni fogjuk, hogy befolyással bírt-e, és ha igen, mennyire az időskorúak részarányának alakulására.

Nézzük, mi a helyzet hazánkban.

2018-ban a 65 év felettiek aránya 18,9, 2019-ben 19,3, 2020-ban pedig 19,9 százalék volt.³⁷ Az elmúlt két évben – a pandémia ellenére – 1 százalékkal nőtt hazánkban az időskorúak aránya, így a növekedési ütem 0,1 százalékkal meghaladja az Európai Unióban mért értéket.

A 2. számú ábra az egyes korosztályok népességen belüli arányának változásait mutatja az elmúlt 40 évben.

Az ábrán jól látható, hogy 15–64 év közöttiek részaránya 60 és 70 százalék között mozgott az elmúlt 40 évben; 2000-ig pár százalékponttal emelkedett, majd enyhén, de folyamatosan csökkent a részesedésük. Ezzel szemben a két szélső korosztály arányértéke 1980 óta egyirányú és határozottabb elmozdulást mutat: a 15 év alattiak népességen belüli részaránya 40 év alatt mintegy 7 százalékkal csökkent, miközben a 65 év felettieké – közel ennyivel (6,4%) emelkedett. Ez az érték valamivel (0,9%) alatta marad az Európai Unióban mért növekedés ütemének. Ugyanakkor egyértelműen jelzi a társadalom korösszetételének változását és annak irányát.

2. számú ábra: A 15 év alattiak, a 15–64 évesek és a 65 év felettiek részarányának változásai
1980 és 2020 között Magyarországon (%)³⁸

Az idős korú bűnelkövetők számának alakulása a kiterjesztett lineáris oksági elmélet függvényében

Amennyiben a 65 év feletti korosztály elemszáma növekszik, okszerűen nő körükben a bűnelkövetők száma és ezzel együtt az idősbűnözés terjedelme is. Ha tehát a társadalmi és jogszabályi környezet nem változik – azaz konstans –, akkor egy társadalom egyes korcsoportjaiban történő érdemi elemszám-változás, illetve részarány-változás hatással van a bűnelkövetői kör korösszetételére is; a növekvő elemszámú, illetve részarányú életkori csoport növekvő elem- illetve részarányszámot fog mutatni a kriminálstatisztikában is. Nevezzük ezt lináris okság elméletének. A változás – a csökkenés vagy a növekedés – intenzitása azonban számos egyéb tényező függvénye. Azaz a lineáris okság csak a változás makrostatisztikai irányát mutatja meg, annak ütemét, területi sajátosságait egyéb változók szemléltetik. Nevezzük ezeket lineáris oksági együtthatónak, amik a következők lehetnek:

területi/regionális populációs és kriminálstatisztikai adatok;
az egyes területeken az egy főre jutó GDP;
a területi iskolázottsági adatok;
a területi munkanélküliségi adatok;
a területi főbb egészségügyi adatok;
a jogszabályi környezet és a jogalkalmazói attitűd;
egyéb, célzott vizsgálathoz kapcsolódó speciális adatok.

Ha tehát egy makrostatisztikai változás segítségével modellezni szeretnénk a bűnözés jövőbeni alakulását, nem elégséges, hogy a lineáris okság nyomán a bűnözés adott szegmensének terjedését előrevetítjük, hiszen a lineáris oksági együtthatók kiszámolása, ismerete nélkül nem kaphatunk hiteles prognózist, az eredményeink nem lesznek validak és kongruensek. A lineáris okságot az oksági együtthatóval értelmezve eljuthatunk a kiterjesztett vagy extenciális lineáris oksági eredményhez, teoretikus nézőpontból pedig a kiterjesztett vagy extenciális lineáris oksági elmélethez.

Ha ezt elfogadjuk, akkor két megjegyzést fűzhetünk az életkor-bűnözés görbe és magyarázatok mellé:

Habár a klasszikus haranggörbe az ismertté vált a makro- vagy össz-bűnözés vonatkozásában nem kérdőjeleződött még meg, egyre kevesebb jelentőséggel bír, mert egyre kevesebbet árul el a bűnözés etiológiájáról, morfológiájáról, nem is beszélve a mikroszintű sajátosságokról; ezért nem alkalmas arra, hogy napjainkban prognózisokhoz használjuk.
Ugyanakkor felmerül az igény arra, hogy különböző, a klasszikustól (fiatalkorú és felnőtt) eltérő korcsoportok szerint is elkezdjük vizsgálni a bűnözés terjedelmének és jellemzőinek alakulását, ugyanis a társadalmak – egyebek mellett – gyorsan változó korösszetétele nem a bűnözés mennyiségi, hanem minőségbeli, morfológiai jellemzőire lesz hatással. Ez pedig jelentősen átírja majd a kriminálpolitikát, a bűnmegelőzési stratégiákat és érinti a jogalkotás és jogalkalmazás világát is.

A 3. és 4. számú ábrák azt szemléltetik, hogy a hazai populációban egyes korcsoportok népességszám/arányérték változása mellett miként alakult a korcsoporthoz tartozók kriminális érintettsége, azaz elemszáma és arányértéke a kriminálstatisztikában.

3. számú ábra: A fiatalkorúak és a 65 év felettiek száma 2009 és 2020 között Magyarországon (N)³⁹

A hazai populációban a 65 év felettiek száma 2017-ben lépte túl a 18 év alattiak számát. A 3. számú ábra jól szemlélteti, hogy a 65 éven felüli korosztály elemszámának növekedési üteme 2017-ig gyakorlatilag azonos volt a 18 éves korcsoport elemszámának csökkenési ütemével. Azóta, habár a tendenciák nem változtak, az időskorúak növekedése intenzívebbé vált, mint a fiatalkorúak számának csökkenése.

4. számú ábra: A fiatalkorú és 65 év feletti bűnelkövetők száma 2009 és 2020 között Magyarországon (N)⁴⁰

Az elmúlt 10 évben az ismertté vált fiatalkorú elkövetők száma mintegy 2000 fővel, 20,8 százalékkal csökkent (10 179-ről 8064-re), miközben az időskorúaké 148 százalékos növekedést mutatott: 2009-ben még csak 1750 fő 65 év feletti bűnelkövetőt tartott nyilván a bűnügyi statisztika, 2020-ban már 4338-at.⁴¹

Ha egymás mellé tesszük a populációs és a bűnügyi statisztika fenti görbéit, azt láthatjuk, hogy a miközben a 18 év alatti népesség 2009 és 2020 között 8,9 százalékkal csökkent, az időskorúak elemszáma 18,4 százalékkal nőtt. Ehhez képest a kriminálstatisztikában a fiatalkorúak részesedése 20,8 százalékkal csökkent, tehát a népességben belül mért csökkenés mértékének több mint kétszeresével, miközben a 65 év felettieké 148 százalékkal nőtt.

Mindez azt jelzi, hogy egyes korcsoportokban az ismertté vált bűnelkövetések prevalenciájának növekedése vagy a csökkenése habár összefügg az adott korcsoport népességen belüli részarányának változásával, a változás mértéke csak egyéb, speciális változók mentén értelmezhető (lásd fent a lineáris oksági együtthatókat).

Ugyanakkor a 65 év feletti populáció elemszámában és kriminális érintettségének mértékében történt intenzív, folyamatos növekedés arra enged következtetni, hogy habár nálunk még nem gyűrűzött be az „időskori bűnözési hullám”, de a 65 év feletti bűnelkövetők száma folyamatosan emelkedik és számítani kell rá, hogy ez a növekedési ütem a továbbiakban is megmarad, sőt a 2030-as években valószínűleg az intenzitás növekedésével is számolni kell. Ugyanis a 2030-as években válnak időskorúvá a Ratkó-korosztály gyermekei, ami miatt valószínűleg egy páréves, kiugró emelkedés lesz megfigyelhető a korfán a 65 év felettiek részarányát tekintve. Majd kisebb csökkenést követően folyamatosan, de már enyhén emelkedő tendencia prognosztizálható az idős korosztály populáción belüli részesdésében.

Mindez a bűnözés szempontjából valószínűsíti, hogy a 65 éven felüli bűnelkövetők folyamatosan növekedése a 2030-as években rapidemelkedést produkál, majd egy páréves csökkenést követően visszaáll egy enyhén növekvő pályára.

Összefoglalás

Az időskorúak népességen belüli növekvő részesedése kihívások elé állította a fejlett társadalmakat. Az egyre növekvő időskorú népesség óhatatlanul nyomot hagy az érintett országok gazdasági, szociális és egészségügy szerkezetén és piacán; új szükségleteket teremt, új kihívásokat állít és újfajta társadalmi problémákat generál. Ennek egyik szegmensét képviselik az időskori normasértések. Hiszen intenzíven növekvő számosságuk és az időskori biopszichológiai változások, betegségek okán logikus predikció, hogy a deviánsok, bűnelkövetők körében is számítani kell arra, hogy emelkedik a részesedésük. A kérdés leginkább az, hogy az emelkedés milyen intenzitású lesz, milyen szociogeológiai környezetben lesz a legmeghatározóbb, illetve milyen bűnelkövetői mintákkal kell számolni. Ezekre a kérdésekre az empirikus vizsgálat eredményeit közreadva igyekszem majd választ adni a következő részben.

Ritter Ildikó, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

„Hogyan tudnék élni nélküled?” – avagy a párkapcsolatok megszűnése utáni zaklatás szankcionálásának aggályai

Szerző(k): Vadász Ágnes

Bevezetés

„Szerelmi téboly ellen nincs büntetőjogi védelem”¹ – írja Czine Ágnes, de említhetném akár a közismert, rendőri intézkedés során állítólagosan elhangzó, „Nem tehetünk semmit, amíg vér nem folyik”² mondatot is. A két kiemelt idézetben van egy közös pont: mindkettő a zaklatás törvényi tényállásához kapcsolódik. Ezeket olvasva jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon tényleg tehetetlen a büntetőjog ezen bűncselekményekkel szemben? Valóban nincs megfelelően szabályozva és problémák merülnek fel a szankcionálással kapcsolatban is? Felmerül továbbá, hogy mi játszódik le egy zaklatóban, amikor így cselekszik, illetve képes-e cselekménye következményeinek felismerésére, és ennek a felismerésnek megfelelő cselekvésre?

A zaklatás egy csekélyebb tárgyi súlyú, ám gyakran előforduló bűncselekmény. Ezt támasztják alá a Legfőbb Ügyészség statisztikai adatai is, mely szerint a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.) meghatározott emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények című fejezetben szabályozott bűncselekmények sorában 2015 és 2019 között a zaklatás volt a leggyakrabban előforduló deliktum, sőt 2019-ben meghaladta a fejezet összes regisztrált esetének 52 százalékát.³ Sűrűbb elkövetésének okaként említhető a technika rohamos fejlődése, valamint a közösségi platformok elterjedése. Másik és egyben leggyakoribb esetköre, amellyel kiemelten kívánok foglalkozni, az a párkapcsolatok megszűnése utáni, esetleges családjogi viták során az elválásba beletörődni nem képes fél zaklatásszerű magatartása.

A gyakoriság mellett a zaklatás büntető anyagi jogi megjelenítésének fontos a preventív szerepe is. A zaklatás kriminalizálása ugyanis az élet és testi épség elleni bűncselekmények védelméhez is hozzájárul, hiszen a közvetlen veszélyt nem jelentő, de háborgató, fenyegető magatartásokkal szemben is védelmet biztosít, és ezzel korábbi beavatkozást tesz lehetővé, mint ahogy egy súlyosabb bűncselekmény előkészületi, vagy kísérleti stádiumba léphetne. Jelentőségét gyakorlati tapasztalatok igazolják, amelyek szerint a zaklatás tipikusan valamely nagyobb tárgyi súlyú, reális veszélyt jelentő bűncselekményt előz meg.⁴

Azonban ahhoz, hogy egy adott büntetendő magatartás – jelen esetben a zaklatás – anyagi vagy eljárásjogi problémái több aspektusból vizsgálhatók legyenek, elengedhetetlen a bűnelkövető elmeállapotának és motivációinak alapos ismerete. Jelen dolgozatomban igyekszem a zaklatás pszichológiai hátterét bemutatni. Előfordul ugyanis, hogy a zaklató valamely mentális betegségben szenved, és ezért kóros elmeállapota miatt nem büntethető. Azonban erőszakos bűncselekmény hiányában kényszergyógykezelésre nem kerülhet sor. Mit tehet ilyenkor a büntetőjog? Elegendő-e ilyenkor az eljárásjogi lehetőség, azaz a távoltartás intézménye, vagy esetleg ez csak egy ideiglenes megoldás a pillanatnyi veszélyeztető helyzetben? Vagy célravezetőbb a szabadságelvonással nem járó, az elkövető életvitelében változást nem eredményező egyéb büntetés kiszabása (például felfüggesztett szabadságvesztés)?

Írásomban kiemelten kívánok foglalkozni a párkapcsolatok megszűnése utáni zaklatással, annak határaival, az elhúzódó zaklatás következményeivel, valamint az ezekhez kapcsolódó büntetőjogi és – más országokban működő – büntetőjogon kívüli eszközrendszerrel.

A zaklatásszerű magatartásokról általában

A zaklatás bűncselekményének különlegességet az adja, hogy egy látszólag hétköznapi, rutinszerű viselkedés folyamatos ismétlődésével megy végbe.⁵ A szakirodalmak alapján a zaklatás megvalósulási formáinak több típusát különíthetjük el. Jelen tanulmány elsősorban a zaklatások legismertebb típusával, a párkapcsolatok megszűnése utáni, illetve a családon belüli erőszakhoz kapcsolódó zaklatással foglalkozik. Korinek Beáta második típusként jelöli meg a médián keresztül megvalósuló zaklatást, amely határokat nem ismer, és többnyire hírességek ellen irányuló pszichoterrorban, fenyegetésben nyilvánul meg. A rajongás, a szeretet, vagy a mélységes gyűlölet hajtja a stalkert, hogy kapcsolatba kerüljön hírességekkel.⁶

Korinek Beáta említi továbbá a homoszexuális partnerkapcsolatokban megjelenő, szerelemféltésből fakadó zaklatást is.⁷

E három megjelenési formát azonban én kiegészíteném napjainkra reflektáló újabb típussal, a munkahelyi zaklatással, amely a munkajogban a joggal való visszaélés különös eseteként szerepel. A zaklatás ezen típusa akkor valósul meg, mikor a munkáltató valamely jogát nem a rendeltetésének megfelelően gyakorolja, és ezt oly módon vagy abból a célból teszi, hogy a munkavállalót zavarja, kellemetlen helyzetbe hozza.

A párkapcsolatok megszűnése utáni zaklatás főbb jellemzői

„Úgy kezdődött, mint bármely átlagos kapcsolat. Jane és John egy közös barát révén ismerkedtek meg, majd randevúzni kezdtek és pár hét elteltével úgy döntöttek, megpróbálják együtt. Néhány együtt töltött év után azonban, kapcsolatuk zátonyra futott, és Jane a szakítás mellett döntött. A boldog éveket, és együtt megélt emlékezetes pillanatokat ezt követően felváltotta egy rémálom, ugyanis a szakítást tényét a férfi képtelen volt elfogadni és napi több száz üzenettel bombázta Jane e-mail fiókját és közösségimédia-platformjait, folyamatos hívásokkal és hangüzenetekkel próbálta visszaszerezni volt kedvesét. Az üzenetek meghökkentőek voltak, hiszen míg az egyikben John mély szerelméről vallott, addig a következőben mérhetetlen gyűlölet és fenyegetés jelent meg. Teltek a hetek, hónapok és évek, a zaklatás nem fejeződött be, sőt John elérte a nő barátait, családját, munkatársait, akiktől próbálta megtudni a nő új adatait. Jane folyamatosan rettegett, nem használta a közösségi média felületeit, barátaival sem találkozott, új helyre költözött, majd pszichológus segítségét kérte.”

Igaz, a nevek megváltoztatásával, de a leírt történet valós és rendkívül gyakori jelenség.⁸ A Centers for Disease Control and Prevention (CDC) statisztikái alapján elmondható, hogy hat nőből egy, és tizenkilenc férfiből egy válik zaklatás áldozatává élete során. A legtöbb esetben a zaklatók olyan személyek, akikkel az áldozat korábban szerelmi viszonyban állt, és ezen kapcsolatok megszűnése után veszi kezdetét a zaklatásszerű magatartás.⁹

A zaklatók e típusát nevezi Ashley Beagle „egyszerű rögeszmés” típusnak. Fő jellemzőjük, hogy korábban kapcsolatban álltak áldozatukkal, és így biztosan rendelkeznek az áldozatról valamilyen információval vagy közös előélettel. Az egyszerű rögeszmés zaklató viselkedésének determinálója egy meghatározó esemény, mint egy párkapcsolat megszűnése, vagy az áldozat viselkedésének, bánásmódjának változása. Az előbb említettek miatt a zaklató megtorlásra törekszik, ami gyakran erőszakos bűncselekményekbe torkollik, s éppen ezért tartják e típust a legveszélyesebbnek, hiszen az egyszerű rögeszmés zaklatók a leghajlamosabbak áldozatukat fizikailag bántalmazni, vagy egyéb vagyontárgyaiban, értékeiben kárt tenni.

Beagle a személyiségjegyeket illetően megállapítja, hogy a már gyermekkorban kötődési nehézségekkel rendelkező egyének, illetve sorozatos sikertelen kapcsolatokat elszenvedők hajlamosabbak zaklatásszerű magatartások elkövetésére. Fontos tényező továbbá a büntetett előélet: kifejezetten az erőszakos bűncselekmények, zsarolások elkövetői válnak a leggyakrabban zaklatókká. Az elkövetők általában érzelmileg és mentálisan is zavartak, és legtöbbjük valamely személyiségzavarban szenved, mint például antiszociális, hisztrionikus vagy borderline személyiségzavarban.¹⁰

Érdemes továbbá szemügyre venni a Paul Mullen és munkatársai által készített kutatási statisztikát, amely 145 zaklató viselkedését, motivációját és pszichopatológiáját vizsgálta. Ez alapján megállapítható, hogy a vizsgált esetek 79 százalékában a zaklató férfi, 39 százalék munkanélküli, és 52 százalék soha nem létesített szexuális kapcsolatot. Az áldozatok 32 százaléka expartner, illetve a tanulmány megállapítja, hogy a zaklatók többnyire magányosak, szociális készségeik rendkívül fejletlenek, és vágynak rá, hogy áldozatukat megijesszék, rettegésben tartsák.¹¹

A statisztikák és kutatások alapján egyértelmű a kapcsolat a zaklatás és a családon belüli erőszak között. A legveszélyesebb elkövetői csoport ugyanis a visszautasított zaklató, aki még érzelmileg kötődik áldozatához és képtelen őt elengedni.

Itt érdemes kitérni a párkapcsolati zaklatás súlyosabb változatára, méghozzá arra az esetkörre, mikor a zaklatás valamilyen nagyobb tárgyi súlyú, erőszakos bűncselekménybe torkollik. Kezdetnek álljon itt a következő eset.

Emberölés kísérlete lett a zaklatás vége abban az ügyben, melyben a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Osztálya folytatott eljárást. A tényállás szerint a 42 éves gyanúsított a fia ballagási ünnepségéről elment ahhoz az ingatlanhoz, ahol a fiú édesanyja és annak férje lakott. A sértett nem engedte be a házba, aki ezért vitatkozni és dulakodni kezdett vele. A verekedés közben előkerült egy balta is, mellyel a gyanúsított fejbe vágta a férfit, és az súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett.

A rendőrök azt is megállapították, hogy a férfi több alkalommal járt volt feleségénél, ahol fenyegette, szidta a nőt és annak jelenlegi párját. Ezekért őt magánlaksértés és zaklatás vétség elkövetésével is meggyanúsították.¹²

A fenti tényállás gyakori jelenség, hiszen a zaklatások gyakran megelőzik az erőszakos személy elleni bűncselekményeket. A leggyakoribb ilyen bűncselekmény az emberölés és e deliktum különböző stádiumai, illetve a testi sértés és ezek minősített esetei.

Beszédesek az emberöléssel összefüggő kutatások eredményei, amelyek alapján megállapítható, hogy a párkapcsolati és családi konfliktusok körében elkövetett emberölések esetén az elkövetők, ha szüleikkel vagy aktuális partnerükkel élnek együtt, 45%-ban partnerük sérelmére követnek el emberölést.¹³ Éppen ezért nagyon fontos a megelőző cselekménysorozatok időben történő felismerése, a megfelelő időpontban történő beavatkozás, amelyre a zaklatás törvényi tényállása preventív jelleggel hathat. A kiemelt tárgyi súlyú bűncselekményeket rendszerint kisebb tárgyi súlyú bűncselekmények előzik meg, ám a hatóságok hajlamosak ezeket bagatellizálni.¹⁴

A zaklatás pszichológiai vonatkozásai

A zaklatás bűncselekményének büntetőjogi megítéléséhez elengedhetetlen az elkövető motivációinak ismerete. Mivel a zaklatás lelki sérelem okozására irányul, ezért fontos foglalkozni mind az elkövető, mind az áldozat lelki folyamataival, a közöttük fennálló viszonnyal, a bűncselekmény előzményeivel.

Paul Mullen és Michele Pathé a zaklatást így definiálja: a viselkedés olyan magatartások konstellációja, amelyben az egyén újabb és újabb módokon hatol be az áldozat magánszférájába, abból a célból, hogy kommunikáljon vele. Ezek a magatartások a leggyakrabban követésben, megközelítésben, megfigyelésben nyilvánulnak meg, de gyakori az elektronikus kapcsolatfelvétel is. Előfordulhat, hogy az elkövető pénzügyileg próbálja ellehetetleníteni áldozatát, olykor hatóság előtt hamisan vádolja, fenyegeti és végső esetben bántalmazásba is torkollhat a zaklatásszerű magatartás. Mullen későbbi kutatásai során további feltételeket szabott: fontos, hogy az áldozat az efféle magánszférába való behatolás ellen tiltakozzon, illetve hogy a zaklató magatartásának vagy kapcsolatfelvételeknek legalább tízszer kell megtörténnie egy négyhetes időintervallumban.¹⁵

Bran Nicol máshogy közelíti meg a fogalom meghatározását.¹⁶ Tévesnek tartja azokat az álláspontokat, amelyek valamilyen pszichiátriai rendellenességgel azonosítják a zaklatást, ő inkább egyfajta viselkedésként írja azt le. Önmagában a megszállottságot nem tekinti abnormálisnak. A probléma akkor kezdődik, mikor ez a megszállottság veszi át az irányítást, és ez határozza meg a zaklató cselekedeteit. A hangsúly sokkal inkább a viselkedésen és a cselekedeteken van, mint a lelkiállapoton és gondolatokon. A büntetőjogi gondolkodás – amely szerint a gondolat nem büntetendő, de ha ez cselekvés formájában megjelenik és bűncselekményt valósít meg, akkor szankcionálandó – ez utóbbi megközelítéshez áll közelebb. A kérdés tehát az, hogy büntetőjogi szempontból mely viselkedések számítanak zaklatásnak?

Cáfolja a zaklatás és pszichiátriai rendellenességek kapcsolatának tagadását Paul Mullen és munkatársainak fentebb már említett kutatása,¹⁷ melyben 145 zaklató motivációját, viselkedését és mentális állapotát vizsgálták. A vizsgálat alapján 43 főnél paranoid pszichotikus zavart állapítottak meg, melyből 20 esetben szerelmi, 5 esetben féltékenységi téboly állt a háttérben. 74 embernél személyiségzavar volt az elsődleges diagnózis, és 59 pszichózisban szenvedő zaklatót azonosítottak.¹⁸ Hasonló eredményre jutott David James és Frank Farham, akik 85 zaklatót vetettek alá különböző vizsgálatoknak, és mindössze hét olyan esetet találtak, akinél semmilyen mentális rendellenesség nem állt fenn.¹⁹ Ezen vizsgálatok, illetve a bemutatott kutatások alapján úgy vélem, érdemes lenne a zaklatások büntetőjogi megítélésének folyamatát is újragondolni, és különös figyelmet fordítani a zaklatók mentális állapotának alapos vizsgálatára és esetleges pszichiátriai kórképeikre.

Gavin Becker a zaklatást egy alapvetően nárcisztikus rendellenességként írja le, melynek legfőbb jellemzője, hogy összeomlik a határ az én és a más között. Másképp fogalmazva, zavarttá, diszharmonikussá válik a kapcsolat az alany és az áldozat között, és az alany öntudatlanul tapad rá az áldozatra a kapcsolat helyreállítása érdekében. A nárcisztikus személyiség fő jellemzői a nagyképűség, szélsőséges énközpontúság, az empátia teljes hiánya és a vágyakozás mások csodálatára, visszaigazolására. Mindezek a tulajdonságok valójában egy gyenge, törékeny, önérzetes személyiséget takarnak, aki különösen hajlamos az általa szeretett személyek idealizálására, s úgy gondolja, hogy csak általa teljesedhetnek ki igazán. Amennyiben a csodált személytől elutasítást kap, érzései könnyen változnak gyűlöletté és bosszúvággyá, melynek oka a benne kialakuló félelem és a jelentéktelenség érzése.²⁰

A nárcisztikus patológia fenti elméletéből kiindulva Reid Meloy pszichológus kifejlesztett egy klinikai alapokon nyugvó modellt, amely szemlélteti, hogyan alakul ki a zaklatásszerű magatartás. Álláspontja szerint a cselekménysor hat különböző szakaszra bontható, és minden egyes szakaszból – az elkövető szempontjából – logikusan jön a következő. Ezek a szakaszok a következők: 1) a nárcisztikus fantázia kialakulása; 2) akut vagy krónikus kötődés a kívánt személy iránt; 3) szégyen és megaláztatás érzése; 4) dühvel táplált védekezés a 3. pont ellen; 5) törekvés az azelőtt kívánt személy megkárosítására, megsemmisítésére; 6) a fantázia helyreállítása (újra az 1. pont).²¹

Büntetőjogi válaszok

Milyen válaszokkal reagál és milyen intézkedésekkel avatkozik be a zaklatások során, milyen eszközökkel védi az áldozatot a hatályos magyar büntetőjog? A továbbiakban arra keresem a választ, hogy a büntetőjog anyagi és eljárásjogi válaszai mennyire hatékonyak az áldozat védelme tekintetében, alkalmasak-e a bűnismétlés veszélyének kizárására és a súlyosabb bűncselekmény elkerülésére.

Büntető anyagi jogi válasz – a kóros elmeállapot megjelenése a zaklatás bűncselekményénél

A Btk. néhány esetben kizárja az elkövető büntethetőségét. Ilyenkor – habár a cselekvőség beleillik a Btk. különös részében található valamely tényállásba – hiányzik a bűncselekmény egyik fogalmi ismérve, ezért a bűncselekmény létre sem jön.²² Ilyen büntethetőséget kizáró ok a kóros elmeállapot is, amelynél – Belovics Ervin álláspontja szerint – beszámítást kizáró ok áll fenn. Beszámíthatatlan az, aki nem képes cselekményei következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy ennek megfelelő magatartást tanúsítson. A beszámítást kizáró ok fennállása esetén az alannyá válás feltétele hiányzik, nevezetesen a beszámítási képesség.²³

A Btk. 17. § (1) bekezdése kimondja: Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a patológiás alapokon nyugvó beszámíthatatlan állapot fennállása egyértelmű követelmény a kóros elmeállapot megállapításához, és hangsúlyozni kell, hogy mindig az elkövetéskori tudatállapotot kell feltárni.²⁴

A beszámítási képesség kizártságának megállapítása esetén az eljárás megszüntetéssel vagy felmentéssel zárul, és ha egyéb törvényi feltételek is fennállnak,²⁵ az elkövető kényszergyógykezelése rendelhető el. Az említett intézkedés beszámíthatatlan állapotban elkövetett büntetendő cselekményhez fűzött jogkövetkezmény, amely a társadalom védelmét szolgálja.²⁶ A kényszergyógykezelés elrendelésének négy konjunktív feltétele van: 1) Az elkövető kóros elmeállapota miatt nem büntethető, beszámítási képessége teljesen hiányzik. 2) Az elkövetett cselekmény személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó. 3) Megalapozottan fennáll a lehetősége, hogy az elkövető elmeállapota miatt hasonló cselekményt fog elkövetni. 4) Egyévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő.²⁷ A kényszergyógykezelés határozatlan időtartamra rendelhető el, és zárt intézetben, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) kell végrehajtani.

Törvény adta hézag – avagy se börtön, se IMEI?

A Székesfehérvári Járásbíróság 2016. szeptember 5. napján felmentette a vádlottat az ellene három rendbeli személy elleni erőszakos cselekménnyel fenyegetve elkövetett zaklatás vétsége és egyrendbeli garázdaság vétsége miatt emelt vád alól. A férfi 2015. évben lakóhelyén, azért, hogy a lakókat megfélemlítse, több alkalommal megöléssel, megveréssel fenyegette meg lakótársait, részben szóban, részben úgy, hogy ilyen tartalmú leveleket dobott a postaládáikba. A bíróság a vádlottat felmentette, mert kóros elmeállapota miatt nem volt büntethető. Az ügyészi indítvánnyal szemben nem rendelte el a vádlott kényszergyógykezelését, tekintve, hogy annak törvényi feltételei nem álltak fenn.²⁸

A beszámíthatatlan elkövetők megjelenése ritka a zaklatásos ügyekben, ugyanakkor a jelenlegi büntetőjogi szankciórendszer nem tud megfelelő és az áldozat szempontjából védelmet jelentő megoldást kínálni ilyen esetekre. A fent ismertetett kényszergyógykezelés törvényi feltételei ugyanis eleve a személy elleni erőszakos bűncselekmény hiánya miatt nem állnak fenn. A zaklatások esetén pedig – mint ahogy azt ügyészségi statisztikák és pszichiátriai kutatások igazolják – gyakori a magatartás egyre fokozódó jellege, nagyobb tárgyi súlyú bűncselekménybe torkollása.

Problémát jelent másrészt, hogy a zaklatások tekintetében az elmeállapot vizsgálatára nem fordítanak elegendő figyelmet, holott a zaklatók túlnyomó többsége klinikailag megalapozott mentális rendellenességben szenved. Azonban, ha a beszámítási képesség „csak” korlátozott, akkor a korlátlan enyhítés lehetősége áll fenn [Btk. 17. § (2) bekezdés], tehát felmentő ítélet is születhet és ezzel a zaklatás akár tovább is folytatódhat. Álláspontom szerint – Meloy kutatásaira hivatkozva, amely szerint a zaklatás folyamatában hat szakasz váltja egymást körkörösen ismétlődő jelleggel²⁹ – kijelenthetjük, hogy a büntető anyagi jog ezen megoldása nem alkalmas a zaklató jellegű magatartások megfékezésére, a kellő beavatkozásra, a zaklatás elhúzódó, akár évekig tartó időtartamának lerövidítésére, és ezáltal az áldozat védelmére sem.

Kötelező gyógykezelés és gondokság alá helyezés, mint lehetséges alternatívák

Habár az előző alpontban idézett ügyben erre nem került sor, de a bíróság lehetőségei között szerepel a kötelező gyógykezelés elrendelése. Ezt az intézményt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 200. szakasza szabályozza. Ha a kényszergyógykezelést azért nem lehetett elrendelni, mert a cselekmény nem büntetendő egyévi szabadságvesztésnél súlyosabban, akkor az ügyész a büntetőeljárás befejezése után kezdeményezheti a vádlott kötelező gyógykezelését. A gyógykezelést a bíróság rendelheti el annak a pszichiátriai betegnek, aki veszélyeztető magatartást tanúsít, de sürgősségi gyógykezelése nem indokolt.³⁰ A kötelező gyógykezelésre kijelölt intézetből a beteget el kell bocsátani, ha kezelése már nem indokolt.³¹

Összegezve megállapítható, hogy a kötelező gyógykezelés elrendelése sem megfelelő megoldás a zaklató jellegű magatartások visszaszorítására, hiszen a beteg az elbocsátást követően kikerül az orvosi felügyelet alól és további kontrollra nem kötelezhető. A pszichiátriai kórképek esetén viszont általánosságban megállapíthatóak tünetintenzív majd visszahúzódó szakaszok, amelyek követése a jelenlegi egészségügyi intézményhálózat és kapacitáshiány miatt nehézkes, ezáltal a zaklatás befejeződését sem biztosítják.

Polgári jogi intézményként ugyan, de az elmeállapot kapcsán felvetődhet a zaklató gondnokság alá helyezése is. Erre akkor kerülhet sor, ha a nagykorú személy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a mentális zavara miatt tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent, vagy tartósan teljes mértékben hiányzik.³² Az elmebetegség önmagában nem indokolja a gondnokság alá helyezést, mert annak a bizonyítása szükséges, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége valamilyen mértékben hiányzik. Ennek a során vizsgálni kell az alperes személyi és vagyoni viszonyait, életkörülményeit, a társadalmi helyzetét és szociális kapcsolatait.³³

Ha a bíróság mégis az alperes gondnokság alá helyezéséről dönt, lehetséges a cselekvőképesség teljes vagy részleges korlátozása. Ennek jogkövetkezménye, hogy a teljesen korlátozó gondnokság alatt álló gondnokolt cselekvőképtelenné válik, helyette gondnoka jár el, míg részleges korlátozás esetén azokban az ügycsoportokban, amelyben a gondnokság alatt álló személy cselekvőképességét korlátozták, a gondnokolt gondnoka hozzájárulásával tehet érvényes jognyilatkozatot.³⁴

Zaklatás esetén a zaklató gondnokság alá helyezése kezdeményezhető, azonban magatartását legfeljebb a hatóságok előtti cselekmények (gyakori, hogy a zaklató feljelentésekkel zaklatja a sértetett) tekintetében korlátozzák, így ez az intézmény sem jelent megoldást például az elektronikus úton megvalósuló zaklatás ellen.

Egy külföldi példa – a Stalkers’ Clinic

A fent említett kutatások is azt igazolják, hogy a zaklatók gyakran valamilyen orvosi diagnózissal alátámasztott, elmeállapotot érintő kórképben szenvednek, amelyek korlátozzák beszámítási képességüket és ezáltal növelik a bűnismétlés veszélyét. A zaklatás bűncselekménye mögött megbúvó mentális rendellenességeket felismerve alapítottak az Egyesült Királyságban egy olyan intézményt, amely egészen új alapokra helyezi a zaklatók elmeállapotának és büntetőjogi felelősségre vonásának kérdését.

A Stalkers’ Clinic alapötlete onnan eredeztethető, hogy felismerték az igazságügyi orvos szakértők meghatározó szerepét bizonyos bűncselekményeknél. Hagyományosan a bűnelkövetők mentális állapotának értékelésében és kezelésében vettek részt, azonban a bíróságok egyre inkább szorgalmazták, főként a zaklató és fenyegető jellegű magatartásoknál, hogy az orvos szakértők tárják fel az elkövető magatartásának mentális elemeit, motivációit, és adjanak részletesebb képet arról, hogy mi vezetett a problematikus, bűnös viselkedés kialakulásához. Elsődleges fontosságú az egyén kezelési stratégiájának megfogalmazása, valamint azon rendellenességek felderítése, amelyek hozzájárultak az elkövetéshez és nagy valószínűséggel növelik a bűnismétlés kockázatát.

A klinika egy állami szintű egészségügyi intézmény ambulanciáján található. A zaklatók kezelésén kívül szakértői véleményeket készítenek bíróságoknak, mentálhigiéniás szolgálatoknak és esetenként magánklinikáknak is. A bíróságoknak, illetve a vádemelés után az ügyvédeknek megküldött jelentések célja, hogy a zaklatás megtörténtének bizonyítását megkönnyítsék a zaklató tagadása esetén, vagy akkor, ha az elkövető kóros elmeműködést színlelve akar mentesülni a felelősségre vonás alól.

Azon elkövetők, akiknek a mentális állapota indokolja, további kezelésekben, terápiában részesülhetnek. Az intézmény által készített értékelések egy pszichiátriai és pszichológiai vizsgálatból állnak, melynek keretében sor kerül az elkövető mentális egészségi állapotának széles körű vizsgálatára, a bűnismétlés lehetőségének mérlegelésére. Egy ilyen vizsgálat körülbelül 3-6 órát vesz igénybe és – hasonlóan a magyar rendszerhez – egy klinikai szakpszichológus és egy igazságügyi elmeorvos szakértő végzi, akik feltárják a releváns kórelőzményeket, meghatározzák a potenciális jövőbeli terápiát, és szükség esetén gyógyszeres kezelést rendelnek el. Sajátosan alakul a titoktartás kérdése, hiszen a terápia során elmondottak felhasználhatók a hatóságok előtt, ezért az elkövetők teljes körű tájékoztatást kapnak arról, hogy a kérdések megválaszolását megtagadhatják, a válaszadás saját belátásuk szerint történhet. Amennyiben az esetleges elutasító válaszok nagyban hátráltatják az értékelés eredményességét, az elkövetők megvitathatják a terapeutákkal a válaszadás következményeit. Fontos kiemelni az intézmény etikai álláspontját, amely szerint a beteg érdeke az első, és ezért kerülnek minden olyan témát és kérdést, amely főleg a súlyos mentális rendellenességben szenvedő betegek állapotának rosszabbodásához vezethet. A szakemberek önmagukat nem kihallgató tisztként, vagy a bíróság tagjaként definiálják, hanem egészségügyi dolgozóként; a páciens jövőbeli terapeutájaként kívánnak fellépni, ezzel is azt érzékeltetve a beteggel, hogy az ő érdekei élveznek prioritást. A cél alapvetően kettős: egyrészt kognitív viselkedésterápiával feltárják a zaklató magatartás okait, és amennyiben lehetséges, a hiányosságok kezelésére is figyelmet fordítanak, ami a zaklatók esetében főként a korlátozott empátia, a gyenge kommunikációs és szociális készségek fejlesztésében nyilvánul meg. Mindezek mellett az áldozatok védelme érdekében is megtesznek minden szükséges intézkedést, amennyiben a terápia során alapos okkal feltételezhető, hogy veszélynek vannak kitéve. A klinika jövőbeli célkitűzései közé tartozik az egészségügyi dolgozók, illetve a büntető igazságszolgáltatási személyzet oktatása, a kutatás, valamint a nyilvánosság tájékoztatása is.³⁵

Véleményem szerint a Stalkers’ Clinic koncepciója új irányt jelenthet a zaklatás bűncselekményre adott büntetőjogi reakciók szabályozásában és az elkövetők kezelésében. Ehhez viszont a jogalkotásnak egy új irányvonalat szükséges követnie, mely elsőként annak a kérdésnek az alapos vizsgálatába bocsátkozik, hogy beteg emberekről vagy bűnözőkről beszélünk-e a zaklatók tekintetében?

Új irány a jogalkotásban

A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint a 2020. október 28-án elfogadott 2020. évi CVIII. törvény, mely a hozzátartozók sérelmére elkövetett súlyos személy elleni erőszakos bűncselekmények áldozatainak fokozottabb védelme érdekében egyes törvények módosításáról rendelkezik. A törvénymódosítás kapcsán kiemelni kívánom a kötelező gyógykezelést, illetve a távoltartás szabályait érintő változásokat.

A távoltartásnak alapvetően három fajtáját különböztetjük meg, egyrészt egy büntetőjogi, másrészt két büntetőjogon kívül eső, az úgynevezett megelőző és ideiglenes megelőző távoltartást. A büntetőeljárási jog által szabályozott távoltartást mint kényszerintézkedést a családon belüli erőszakos cselekmények azonnali kezelésére hozták létre, de számos tanulmány mellett a gyakorlat is kitűnően igazolta, hogy nem jelent végső megoldást a zaklatások tekintetében. Üdvözlendő azonban a törvénymódosítás, amely szerint a hozzátartozók sérelmére elkövetett kevésbé súlyos, de személy elleni erőszakos bűncselekmények esetén, ha a szabadságvesztés végrehajtását a bíróság felfüggesztette, el kell rendelni a pártfogó felügyelet mellett az áldozatok védelmét szolgáló magatartási szabályt, nevezetesen a távoltartást, melynek mellőzésére csak indokolt esetben kerülhet sor. A magatartási szabály ellenőrzésére a kötelezett mozgását nyomon követő technikai eszköz alkalmazását rendeli el. A törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy a távoltartással érintett személy lakóhelye, annak jogi sorsától, tulajdonviszonyaitól függetlenül is védelem alá helyezhető. Az „életvitelszerű tartózkodásra szolgáló más ingatlantól” kifejezés használatával ugyanis, bármilyen ingatlan, így különösen gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények vonatkozásában is elrendelhető távoltartás, és ezzel biztosíthatóvá válik a sértett nyugalma.³⁶

A kötelező gyógykezelés tekintetében változás, hogy az egészségügyről szóló törvényben meghatározott kötelező pszichiátriai gyógykezelés kezdeményezésének a korábbinál szélesebb körben történő előírását teszi lehetővé abban az esetben, ha 1. az elkövető büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést kellene kiszabni; illetve 2. a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekmény miatt elítélt terhelt az elkövetéskor korlátozott beszámítási képességű volt.³⁷

Zárógondolatok

A jogrendszerben a büntetőjog ultima ratio, szankciós zárkő. Akkor szükséges a büntetőjog belépése, amikor más eszközök már nem állnak rendelkezésre, illetve más jogágak szankciói már nem képesek elérni a kívánt célt.³⁸

Tanulmányom egyik célkitűzése az volt, hogy bebizonyítsam a zaklatás törvényi szabályozásának szükségességét, rámutassak, hogy csekélynek tűnő tárgyi súlya ellenére fontos a kriminalizálása. Statisztikákkal, az ügyészség jelentéseivel, a bírói gyakorlatból származó példákkal igyekeztem szemléltetni jelentőségét, hiszen mindezeket megvizsgálva megállapítható, hogy a zaklatás gyakran az élet és testi épség elleni, erőszakos bűncselekmények megelőző lépésének tekinthető, ezért elengedhetetlen egy jogértelmezési problémákat nélkülöző egyértelmű törvényi tényállás és gyakorlat.

A másik célkitűzés az volt, hogy a büntetőjogi ítélkezés megkönnyítése érdekében vizsgáljam a zaklatás pszichológiáját, az elkövető motivációit és elmeállapotát. Klinikailag megalapozott kutatásokkal annak bizonyítására törekedtem, hogy a zaklatók túlnyomó többsége diagnosztizált mentális rendellenességben szenved, amelyre a büntetőjog nem reagál megfelelően, sem anyagi, sem eljárásjogi tekintetben.

A zaklatás témakörében a vizsgált anyagi jogi válaszok közül egyértelműen megállapítható, hogy a ma létező valamennyi jogintézmény alkalmazása aggályokat vet fel. A zaklatás elkövetőinél sok esetben a bíróság megállapítja a kóros elmeállapot fennállását, melyek a beszámítási képességüket korlátozhatják vagy akár ki is zárhatják, másrészről megnövelik az esélyét az újbóli vagy súlyosabb bűncselekmény elkövetésének.

Az egyetlen felmerülő büntetőjogi intézkedés a beszámítási képesség teljes hiánya esetén a kényszergyógykezelés lehetne, ennek alkalmazása a zaklatások esetén azonban kizárt, hiszen a törvényi feltételek közül hiányzik a személy elleni erőszakos bűncselekmény megvalósulása. Ilyenkor csak felmentő ítélet hozható, amely viszont nem alkalmas az áldozat védelmére, hiszen lehetővé teszi a zaklató jellegű magatartás folytatódását.

A kötelező gyógykezelés elrendelése szintén aggályokat vet fel, hiszen a beteg állapotának hosszabb távú figyelemmel kísérése nehezen kivitelezhető, pedig mentális betegségek esetén a tünethullámzás miatt indokolt lenne a hosszabb távú kötelező kontroll.

Szóba került továbbá a gondokság alá helyezés is, amelynek fő problémája, hogy csak bizonyos jellegű, nevezetesen hatóságok előtt megvalósuló zaklatás tekintetében nyújtana védelmet, ugyanakkor nem alkalmas például az elektronikus úton történő zaklatás kiküszöbölésére.

De lege ferenda javaslatként úgy gondolom, hogy egy angol mintájú Stalker’s Clinic felállítása lenne alkalmas a zaklatás és ehhez hasonló bűncselekmények megfelelő, hatékony és hosszú távú kezelésére. Egy ilyen állami intézményben akár járóbeteg-ellátás keretében is lehetőség nyílna feltárni az elkövető magatartásának mentális hátterét, motivációit és részletesebb kép rajzolódhatna ki arról, hogy mi vezetett a problematikus, bűnös viselkedés kialakulásához. Ezek megismerését követően pedig egy egyénre szabott terápia kialakítása válna lehetővé, amely minimalizálná az újbóli bűnelkövetés kockázatát. Nem utolsó sorban egy ilyen intézmény működtetése – az angol adatok alapján – egy büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott éves költségének töredékébe kerülne.³⁹ Egy ehhez hasonló intézmény felállításához azonban az eddigi törvényi szabályozás új alapokra helyezésére lenne szükség, s annak a kérdésnek a teljes körű vizsgálatára, hogy bűnözőkről vagy betegekről van-e szó a zaklatások elkövetői tekintetében.

A büntetőjogi távoltartás kényszerintézkedést megvizsgálva megállapítottam, hogy habár gyors és hatékony válaszként jelenik meg a zaklatások tekintetében, azonban csak ideiglenes megoldást jelenthet és elsősorban az áldozatok védelmét szolgálja, az elkövetők kezelését nem. Mindezek mellett a távoltartás segítséget nyújthat bizonyos típusú zaklatásokra nézve, de a nem személyesen megvalósuló, elektronikus úton történő zaklatások körében ez az intézmény alkalmatlannak bizonyul.

Végezetül, eddig megválaszolatlanul maradt az írásom elején feltett kérdés, miszerint szerelmi téboly esetén van-e büntetőjogi védelem? Kutatásom alapján úgy tűnik, hogy az ígéretes szabályozások és intézmények ellenére a jelen jogszabályi háttér nem teszi maradéktalanul lehetővé a büntetőjogi védelmet szerelmi téboly – a büntetőjog nyelvére lefordítva: zaklatás – esetén. A hosszú távú és hatékony megoldások kidolgozása még a jogalkotóra vár. Üdvözlendő azonban, hogy a büntetőjog reflektálni törekszik egy viszonylag új keletű, főként lelki bántalmazással járó problémára, ennek kriminalizálása fontos előrelépés, hiszen a lelki sebek, habár külső szemlélő számára láthatatlanok, mégis rendkívül fájdalmasak, és kellő segítség nélkül nehezen, vagy talán soha nem gyógyulnak.

Vadász Ágnes, joghallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási eljárások gyakorlata és az abban való ügyészi részvétel

Szerző(k): Szurok Szabina

Bevezetés

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási eljárások gyakorlata a jogintézmény 2017. évi bevezetését követően máig nem mondható egységesnek. Az egyes törvényszékek által hozott döntések számos pontban eltértek, sőt nem ritkán ellentmondtak egymásnak. A kérelmezett időszak, a panasz megléte, annak gyakorisága, a kártalanítás egynapi összegének meghatározása körében a törvényszékenként eltérő gyakorlat oda vezetett, hogy attól függően, az elítélt melyik büntetés-végrehajtási intézetbe került, illetve honnan szabadult, sok esetben eleve meghatározta kérelmének sorsát: érdemi vizsgálatban részesíti-e a bíróság vagy érdemi vizsgálat nélkül elutasítja azt. Az is eltérést mutatott, hogy milyen hosszú időszak után részesülhet a fogvatartott kártalanításban. A 2021. január 1-jétől hatályos jogszabályváltozás egyértelműen a jogértelmezési problémák kiküszöbölésére, az eljárás gyorsítására helyezte a hangsúlyt. Mára már elmondható, hogy nem csupán elméletben, hanem a gyakorlatban is leegyszerűsítette, az elítéltek számára is átláthatóbbá, követhetőbbé és kiszámíthatóbbá tette a kártalanítási eljárásokat, az abban várható döntéseket, ekként a jogbiztonságot növelte.

A 2017-től 2021-ig eltelt időszak gyakorlatával, a felmerült problémákkal több tanulmány is behatóan foglalkozott.¹ Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási ügyek intézésében azonban időközben alapvető változások álltak be, s e körben az eltelt kilenc hónap már lehetővé teszi bizonyos következtetések levonását. A tapasztalatok összegyűjtése, a ki-alakult új gyakorlat összegzése vezetett e tanulmány megírásához.

A Székesfehérvári Törvényszék illetékességi körébe tartozó büntetés-végrehaj-tási intézetek – a Közép-dunántúli Büntetés-végrehajtási Intézet (Székesfehérvári Objektum, Baracskai Objektum, Martonvásári Objektum) és a Pálhalmai Büntetés-végrehajtási Intézet (Sándorháza, Mélykút, Bernátkút) – gyakorlatát kívánom bemutatni a mérföldkövet jelentő jogszabályváltozást követően, s azt megvizsgálni, hogy mérhetően csökkenti-e a bíróságok büntetés-végrehaj-tási csoportjaira és a törvényszékek másodfokú tanácsaira ezen jogintézményből eredő terhet, s ezzel együtt kiszámíthatóbbá vált-e a kártalanításra való jogosultság. Érintem az ügyészek jogainak érvényesülését, a kártalanítási ügyekben részvételük gyakoriságát, s joggyakorlatot alakító szerepüket. A vizsgálat szükségképpen érinti a még meglevő, illetve az újabb jogértelmezési kérdéseket, az ezekből fakadó s így az eljárás elhúzódásához vezető hatályon kívül helyezéseket, azok okait.

A 2021. évi módosításhoz vezető okok

Érdemes röviden szólni a börtönzsúfoltság miatti kártalanítási eljárással összefüggő visszaélések megszüntetése érdekében egyes törvények módosításáról szóló 2020. évi CL. törvényhez (a továbbiakban Mód. tv.) vezető útról, problémákról annak tudatában is, hogy elvétve ugyan, de a hosszabb tartamú szabadságvesztést töltő elítéltek, illetve a 2021. január 1-jét megelőzően több áttételt „elszenvedő” eljárások körében is még mindig vannak a 2017. év előtti fogva tartásra vonatkozó kártalanítási kérelmek.

Evidencia, hogy a kártalanítási igények dömpingszerű érkezése milyen mértékben terhelte túl az egyes törvényszékek büntetés-végrehajtási ügyszakát.² Míg 2017-ben országosan 7744 ügy érkezett,³ addig 2018-ban 11 175, 2019-ben 19 484, 2020-ban 25 079 kérelmet adtak be a fogvatartottak. Ebből a Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjához 2018-ban 1591 (az országos érkezés 14,2%-a), 2019-ben 1876 (az országos érkezés 13%-a), és 2020-ban 2662 (az országos érkezés 10,6%-a)⁴ érkezett. Ezen a statisztikán – természetesen elsősorban a nemzetközi emberi jogi⁵ követelményeknek, valamint az Alaptörvény⁶ kívánalmainak való megfelelésen – a büntetés-végrehajtási intézetek férőhelybővítése volt hivatott javítani.

A számoknál, statisztikánál és az ebből fakadó igazgatási kihívásoknál is égetőbb gondot okozott azonban a jogalkalmazás kiforratlansága, az ebből fakadó jogbizonytalanság. A 2019. évi országos büntetőkollégium-vezetői értekezlet időpontjára egyértelművé vált, hogy a törvényszékek, illetve egyazon törvényszéken belül az egyes másodfokú tanácsok eltérő jogértelmezése révén az elviselhetőnél jóval tarkább palettája alakult ki a kártalanítási ügyek intézésének. A napi jogalkalmazás során a Székesfehérvári Törvényszék másodfokú tanácsai is egyre másra szembesültek az elítéltek jogi képviselői által – gyakorta tízesével – csatolt, a fellebbezés alátámasztására szolgáló, más-más bíróság által hozott végleges határozatokkal. Ezen határozatok jórészt a Budapest Környéki Törvényszéktől, a Debreceni Törvényszéktől, valamint a Fővárosi Törvényszéktől származtak és a székesfehérvári gyakorlattól eltérő jogértelmezést tükröztek.

A Székesfehérvári Törvényszék gyakorlata

A törvényszékek eltérő jogértelmezése a kártalanítás megállapíthatósága szempontjából a panasz beadása kapcsán volt a legmarkánsabb. A Székesfehérvári Törvényszék – a 2019-es országos kollégiumvezetői értekezleten⁷ kialakított állásponttal egyezően – már a kezdetektől a Bv. tv. 10/A. § (6) bekezdésére történő hivatkozással következetesen a Bv. tv. 144/B. § szerinti panasz háromhavonkénti beadását követelte meg ahhoz, hogy a kártalanítási kérelmet érdemben lehessen vizsgálni, amennyiben a jogszabálysértő elhelyezési körülmények 30 napot meghaladóan fennálltak. A panasz megléte esetén azonban – a 2020 őszétől datálható⁸ gyakorlat szerint – annak beadásától vissza, illetve előre is számolt három-három (egészen pontosan előre 2 hónap 29 napot) hónapot, s az egyéb jogszabályi feltételek mentén így a kártalanítási igény már legalább hat hónap viszonylatában volt érdemben vizsgálható. A panaszt csupán annak a büntetés-végrehajtási intézetnek a tekintetében vette figyelembe, ahol a jogszabálysértő elhelyezési körülmények megvalósultak. Az elítélt átszállítása, s újfent hasonlóan rossz körülmények biztosítása esetén azonban – a harminc napot meghaladóan fennálló jogszabálysértő elhelyezési körülmények esetén – új panasz beadását kívánta meg, attól függetlenül, hogy eltelt-e a három hónap vagy sem. Ennek indoka a panasz jogintézményének preventív voltában jelentkezik. Értelemszerűen a panaszt ott vizsgálják ki, ahol az elítélt beadta, s csak ott van lehetőség a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka részéről a fogvatartott hátrányos körülményeinek természetbeni kompenzációjára. A törvényszék csak a szabadulást megelőzően benyújtott panaszt vette figyelembe. E körben a törvényszéken belül eltérő jogértelmezés nem alakult ki.

Ugyancsak általános fellebbviteli gyakorlat volt a körben, hogy a jogszabálysértő elhelyezési körülmények megszűnésének napjától kell számítani az igényérvényesítésre rendelkezésre álló határidőt, s nem a 31. naptól, vagy más időponttól. A jogszabályváltozást megelőzően alakult ki az a továbbra is irányadó álláspont, hogy ha a jogszabálysértő elhelyezési körülmények többször, de 30 napnál rövidebb időszakra szakadnak meg, ezen szakaszokat nem lehet összeadni, tehát a jogsértő elhelyezés számítása újra kezdődik, az igényérvényesítésre nyitva álló határidő nem kezdődik meg.

A leghangsúlyosabb problémát a kártalanítási kérelmekben megjelölt büntetés-végrehajtási intézet és a kártalanítással felölelendő időszak konkretizálása kapcsán a gyakori átszállítások miatt az ún. „anyaintézet”, valamint a hathónapos jogvesztő igényérvényesítési határidő megítélése okozta. 2019 őszére elfogadottá vált az az álláspont,⁹ hogy a panaszt ugyan intézetenként és háromhavonta kell benyújtani, azonban az eddigi törvényszéki gyakorlattól eltérően a hat hónapot nem intézetenként kell vizsgálni. Azaz átszállítás esetén nem kezdődik meg a hat hónap, az csupán az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnésétől (szabadulás vagy a jogszabálysértő elhelyezési körülmények 30 napon túli megszakadása) számítandó.

A Székesfehérvári Törvényszék kártalanítási ügyeinek nagy számából számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb az Alkotmánybíróság elé kerülnek a Törvényszéken született határozatok, miként ez be is következett. Ezen határozatok alapvetően más irányt szabtak a törvényszéken addig kialakult, s a 2017. január 1-jét megelőző fogva tartási időszakot érintő kártalanításokkal kapcsolatos – az elkésettség miatti érdemi vizsgálat nélküli elutasításra vonatkozó – gyakorlatnak. Az Alkotmánybíróság több határozatot is hozott azon tárgykörben,¹⁰ hogy egyes kártalanítási ügyekben az eljáró bíróság – köztük a Székesfehérvári Törvényszék – a 2017. január 1. előtti fogva tartási időszakra vonatkozó kártalanítási kérelmek esetében még nem létező jogszabályt, azaz a Bv. tv. 10/A. § (4) bekezdését alkalmazta, ekként megsértette az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

Az Alkotmánybíróság a 3154/2019. (VII. 3.) AB határozatában kifejtettek alapján a 2019 szeptemberében összehívott – büntetés-végrehajtási bírákból, másodfokon eljáró tanácsokból, bírósági titkárokból és az ügyészség képviselőiből álló – értekezlet elfogadta azt az álláspontot, hogy a 2017. január 1. előtti időponttól való folyamatos fogva tartás esetén a kártalanítási igény 2016. december 31-ig eső része érdemben vizsgálandó, attól függetlenül, hogy a kérelem benyújtására 2017. június 30. (a Fejér Megyei Ügyészség jogértelmezése szerint 2017. július 3.) előtt vagy után került sor. Amennyiben azonban 2017. január 1. után a folyamatos fogva tartás során az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekben 30 napot meghaladó megszakadás következik be, arra már vonatkozik a hat hónapos igényérvényesítési határidő. Tehát a kártalanítási kérelmet az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnését követő hat hónapon belül kell benyújtani. Ha az elítélt a megszűnéshez képest hat hónapon túl nyújtja be a kártalanítási igényét, akkor az kihat a 2017. január 1. előtti időszakra is, azaz elkésettség okán az az időszak sem vizsgálható érdemben.

Amennyiben a 2017. január 1. előtti és utáni időszakot is érinti a kártalanítási igény, a panaszt a törvényszék a 2017. január 1-jét követő időszak kapcsán követelte meg, a fentebb már említettek szerint háromhavonta. Ha ezen időszakra nem nyújtott be panaszt az elítélt, a kérelmét csupán 2016. december 31-ig vizsgálta érdemben a bíróság, az ezt követő időszakra pedig érdemi vizsgálat nélkül – panasz hiánya okán – elutasította.

A kártalanítási kérelem benyújtásának időpontja az objektív jogvesztő határidő számítása miatt jelenleg is fontos kérdés. E körben számos alkalommal találkozik a jogalkalmazó azzal a helyzettel, hogy a kérelem és a büntetés-végrehajtási intézet érkeztető bélyegzője – ha van ilyen a kérelmen – eltérő dátumozású. A törvényszéken kialakult gyakorlat szerint adat hiányában az elítéltre kedvezőbb dátumot vette figyelembe a bíróság, ami értelemszerűen a kérelem keltezése, hiszen a büntetés-végrehajtási intézetek iktatási gyakorlata nem olyan szigorú, mint a bíróságoké. Amennyiben az elítélt keltezéssel nem látta el a kérelmet, akkor vehető figyelembe az érkeztető bélyegző.

A Székesfehérvári Törvényszék a múltban és jelenleg is a fogva tartás első három napjára, azaz a túlnyomórészt rendőrségi fogdán töltött időtartamra a kártalanítást megállapítja, s az eljárás elhúzódását megelőzendő vélelmezi a jogszabálysértő elhelyezési körülmények fennállását. Azon fogva tartási napok vonatkozásában, melyekre a büntetés-végrehajtási intézet adatot nem szolgáltatott, a megelőző, illetve a következő fogva tartási nap adataira figyelemmel a bíróság vélelmezi a jogszabályban meghatározott élettér nagyságának meglétét. Bizonyítást a bíróság az adott zárkában egy főre rendelkezésre álló élettér vonatkozásában nem vesz fel sem első, sem másodfokon.

A kártalanítási ügyekben eljáró másodfokú tanácsok döntései egymással párhuzamba állíthatóak, nincsenek eltérő jogértelmezési gyakorlatok. A cél a hatályon kívül helyezések minimális számra szorítása, ezért több esetben tárgyalás tartására is sor került. Amennyiben szükséges, a másodfokú bíróság adatokat szerez be a büntetés-végrehajtási intézettől, sértetteket tájékoztat kártérítési igény, illetve sérelemdíj vonatkozásában, végrehajtási eljárás adatait szerzi be. 2021-ben a január 1-jétől szeptember 30-ig tartó időszakban a 191 fellebbezett ügyből 98-at változtatott meg a másodfokú bíróság. Hatályon kívül helyezésre –26 esetben – a 2021. január 1. utáni szabályok alkalmazásával csak akkor került sor, ha az elsőfokú bíróság a kártalanítási kérelemben megjelölt időszak utolsó napjától számította a hat hónapot, s ehhez képest úgy látta, hogy a kérelem beadásáig hat hónap már eltelt. Ez a jogértelmezés alapvetően téves. A Bv. tv. 75/B. § (5) bekezdésében írtakban változás ugyanis nem következett be. A jogvesztő határidő számítása az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnése napjától következik be. Ez a nap pedig nem, vagy nem feltétlenül azonos a kérelemben megjelölt végső dátummal. Ezen esetekben a tényállás hiánya eredményezte a megismételt eljárás lefolytatásának szükségességét. Az esetek többségében további adatok beszerzése szükséges a büntetés-végrehajtási intézettől, hiszen az intézetek a kártalanítási kérelemben megjelölt időszakra szolgáltatnak csupán adatot. A további adatok éppen amiatt nélkülözhetetlenek, hogy az esetleges 30 napon túli megszakadások és következményeik vizsgálhatóak legyenek. Mindez nem mond ellent a Bv. tv. 75/K. § (2) bekezdésében írt kérelemhez kötöttség elvének, hiszen a további adatok vizsgálata csupán azt alapozza meg, hogy érdemben vizsgálható-e a kártalanítási kérelem vagy sem.

A magánfelek polgári jogi igényének érvényesítésével kapcsolatban a hatályos jogszabály lényeges új problémát nem vetett fel. A módosító jogszabály egyszerűbbé és gyorsabbá tette e körben a bv. bírói eljárást, hiszen hatályon kívül helyezte a Bv. tv. 70/B. §-át, így a bíróságnak nem kell tájékoztatnia ebben az eljárásban a sértetteket a gyorsított polgári perről. E körben az alapügyben eljárt bíróságnak van feladata.¹¹

További, részben régi, részben új problémaként jelent meg a Törvényszéken, hogy a kártalanítás tárgyában született végzés jogerős, avagy végleges határozat-e. A kérdést az Alkotmánybíróság a 3087/2020. (IV. 23.) AB határozata döntötte el. Ennek közzététele óta a Kúria a BH 2020. 360. szám alatti határozatával kimondta, miszerint a büntetés-végrehajtási bíró érdemi, ügydöntő – azaz a kártalanítást megállapító vagy azt elutasító – végzése jogerőre (anyagi jogerő) képes határozat. A nem érdemben hozott határozatok pedig véglegessé (alaki jogerő) válnak.

A Bv. tv. 75/E. § szerint a bv. intézet 30 napon belül – ha a kérelem több bv. intézetet érint, 45 napon belül – dönt a kérelem visszautasításáról, annak egyszerűsített elbírálásáról, avagy a büntetés-végrehajtási bíróhoz való továbbításáról. Ha nincs helye a kérelem határozattal történő visszautasításának, illetve a szintén határozattal történő egyszerűsített elbírálásnak sem, azt a jogszabályban meghatározott iratokkal együtt továbbítani kell a büntetés-végrehajtási bíróhoz.¹² A Székesfehérvári Törvényszékhez 2021. január 1-jét követően érkezett, s szintén ezen időpont után benyújtott, majd a bv. intézetek által továbbított kártalanítási kérelmek esetében megállapítható, hogy a bv. intézetek a Bv. tv. 75/H. §, valamint a 75/G. § (1) bekezdés c) pontjára történő rövid utalással küldik meg az iratokat. A dokumentáció az elítélt formanyomtatványon benyújtott kérelmét, az ítéletet/ítéleteket, valamint a PKTTR-táblázatot¹³ és a befogadási listát tartalmazza. A továbbított iratokból az sem derül ki, hogy tájékoztatták-e a kérelmezőt az iratoknak a bírósághoz való megküldéséről. Tehát a jogszabály módosítását követően bevezetett új lépcsőfok kimarad. Ennek a helyzetnek a megoldása azonban jelenleg – konkrét törvényi rendelkezés hiányában – nem kiforrott. Egyik lehetséges út az iratok visszaküldése a bv. intézetnek. Másik a bv. intézet eljárásának „vizsgálata” nélkül a kártalanítási eljárás bíróság általi lefolytatása, s az ügydöntő határozat meghozatala lenne. A másodfokú bíróság az utóbbi esetben eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül is helyezhetné az elsőfokú döntést. Egyértelmű azonban, hogy ez az irány éppen a jogszabálymódosítás egyik céljával ellentétes irányba hatna, s az eljárás elhúzódásához vezetne. A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportja ezen esetekben az iratokat visszaküldi egy átirattal a bv. intézetnek, arra történő hivatkozással, hogy a Mód. tv. 17. §-a koncepcionálisan módosította a kártalanítási eljárásokra vonatkozó szabályokat. Az új szabályozás értelmében a büntetés-végrehajtási bíró eljárását meg kell előznie a kártalanítási kérelem bv. intézet általi elintézésének.¹⁴ A kártalanítási kérelem bv. bírónak történő továbbítására kizárólag akkor van lehetőség, ha ezt az elítélt vagy védő a bv. intézet visszautasító határozatát követően, vagy az egyszerűsített elbírálás körében meghozott határozatát követően nyolc napon belül kéri, avagy ha sem a visszautasításnak, sem az egyszerűsített elbírálásnak nincs helye.¹⁵

A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportja 2021. január 1. és 2021. szeptember 30. között 57 kártalanítási kérelmet küldött vissza, illetve egy esetben küldött meg a bv. intézetnek a fentiekre figyelemmel.¹⁶ A vizsgált időszakban a legutolsó ilyen jellegű intézkedésre a 2021. szeptember 20-án érkezett ügyben került sor, tehát nem a jogszabályváltozáshoz közeli időpontban benyújtott kártalanítási kérelemről és dokumentum-továbbításról volt szó.

A közelmúltban megjelent egyik tanulmány¹⁷ az a meglátása, hogy a panasz jogintézményéhez hasonlóan a kártalanítások kapcsán a büntetés-végrehajtási intézetekhez telepített, az egyszerűsített eljárások lefolytatásával kapcsolatos jogkörök kiüresedését legalább egy-másfél év távlatából lehet csak megítélni. Amennyiben a büntetés-végrehajtás oldaláról nem megfelelően dokumentált¹⁸ kártalanítási anyagot a bíróság rendre visszaküldi a bv. intézeteknek, vizsgálható lesz, hogy a bv. intézetekre telepített új, a kártalanítással kapcsolatos jogkörök beváltják-e a törvényalkotó által hozzáfűzött reményeket.

A Székesfehérvári Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjához 2021. január 1-jétől 2021. szeptember 30-ig 701 kártalanítás iránti kérelem érkezett, míg a másodfokra 185 ügy. Az előzőekben már jelzett számadatokhoz képest ez igen nagy volumenű csökkenést jelent, még akkor is, ha töredékévet vizsgálunk.

A Közép-Dunántúli Büntetés-végrehajtási Intézet 2021. január 1. és 2021. október 11. között saját hatáskörben egyszerűsített eljárásban jóváhagyólag elbírált kérelmeinek száma 91 (26%), saját hatáskörben, egyszerűsített eljárás keretében visszautasított kérelmeinek száma 159 (46%), bíróságnak továbbított kérelmek száma 95 (28%) volt.¹⁹

Az ügyész szerepe a kártalanítási eljárásokban

A korábbi jogi szabályozás alapján is megvolt a lehetőség a konkrét kártalanítási eljárásokban az ügyész álláspontjának beszerzésére. A jelenleg hatályos Bv. tv. 50. § (1) bekezdés b) pontja alapján a büntetés-végrehajtási bíró bizonyos esetekben iratok alapján is hozhat döntést, ez esetben beszerezheti az ügyészség nyilatkozatát. A jogszabály 75/J. § (2) bekezdése értelmében a büntetés-végrehajtási bíró a kártalanítási kérelemről iratok alapján is meghozhatja a döntést, illetve az ügyészség véleményének beszerzését mellőzheti.

A Székesfehérvári Törvényszéken kártalanítási ügyekben az első fokon eljáró büntetés-végrehajtási bírák, illetve bírósági titkárok nem szerzik be az ügyészség nyilatkozatát. Az ügyészi álláspont csupán a kártalanítási kérelemmel kapcsolatos elsőfokú végzés meghozatalát követően, az esetleges ügyészi fellebbezések kapcsán válik megismerhetővé. Az ügyészi fellebbezéssel nem érintett elsőfokú határozatok tartalma tipikusan egyezett az ügyészi állásponttal. Az ügyészi fellebbezések száma a vizsgált tárgykörben, 2021. január 1-jét követően 2021. szeptember 30-ig igen csekély, mindössze 5 ügyben élt az ügyész jogorvoslati jogával. Az ezt megelőző időszakban sem volt nagyszámú az ügyészek jogorvoslati kérelme alapján történő másodfokú felülbírálat, az ügyészi fellebbezést túlnyomórészt az elsőfokú végzés megváltoztatása követte, azaz az ügyészség által bejelentett perorvoslatok szinte kivétel nélkül megalapozottak voltak.

2021-ben adott ügyben²⁰ az elsőfokú bíróság a 2020. július 22-én beadott kérelem alapján kártalanítást állapított meg az elítélt 2020. július 27-én benyújtott panaszára tekintettel, a 2020. április 27-től 2020. július 22-ig terjedő időszakra. A másodfokú tanács a töretlen gyakorlatnak megfelelően maradéktalanul osztotta volna az ügyészség azon álláspontját, hogy a panasz benyújtására még a kártalanítási kérelmet megelőzően kell sort keríteni. Későbbi panasz, csak későbbi kártalanítási kérelem esetén vehető figyelembe. Azonban a konkrét esetben – bár az ügyészi fellebbezés még 2020. december 29-én kelt – a végleges elbírálás időpontjában, azaz 2021. március 24-én, már az új rendelkezések értelmében irrelevánssá vált a panasz beadásának kérdése. Így nem a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítására, hanem további kártalanítás megállapítására került sor.

A következő ügyben²¹ csupán az ügyészi fellebbezés nyitotta meg a másodfokú felülbírálat lehetőségét. Az ügyész – a másodfokú bíróság által osztott – álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytelenül alkalmazta a hathónapos jogvesztő határidőre vonatkozó törvényi rendelkezést. Nem volt ugyanis figyelemmel arra, hogy 2019. március 29. és 2019. április 28. között 31 napra megszakadtak az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények, így a 2020. május 29-én benyújtott kártalanítási kérelem a megelőző időszak tekintetében elkésett, tehát nem volt helye a kártalanításnak. A fellebbezés kiterjedt még arra a 2021. január 1-jét követően felmerült új problémára is, miszerint az elsőfokú bíróság – az ügyész véleménye szerint – elmulasztotta a Bv. tv. 75/O. § (1) bekezdés a) pontjának megfelelően kötelezni az államot a kifizetésre, valamint elmulasztotta a végzésben feltüntetni a kártalanítás kifizetésére nyitva álló határidőt. Míg a fellebbezés érdemi része vonatkozásában a másodfokú bíróság osztotta az ügyészi álláspontot, s részben annak megfelelően meg is változtatta az elsőfokú határozatot, a megjelölt, vélt mulasztások kapcsán más jogi álláspontra helyezkedett.

A Bv. tv. 75/O. §-tól a 75/S. §-ig az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt megítélt kártalanítás kifizetése körében tartalmaz előírásokat. Ezen szabályok azonban az igazságügyért felelős miniszter eljárására vonatkoznak, s nem a bíróság határozatának kötelező rendelkezéseiről szólnak. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a törvény e körben nem ír elő a bíróság számára a kifizetésre vonatkozó kötelező rendelkezést, mint ahogy a már hatályát vesztett Bv. tv. 70/B. § (6) bekezdése tette.²² A fogva tartott személy esetében a büntetőeljárás lefolytatása, továbbá a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2018. (VI. 11.) IM rendelet idevágó 124. §-a sem tartalmazza ezen kötelezésre, illetve felhívásra való kötelezettséget.

Nem is lenne célszerű az ilyen rendelkezés – hisz félrevezető lenne dátumszerű és összegszerű kifizetési felhívást intézni az igazságügyért felelős miniszter irányába – azért, mert a törvény további kötelezettséget telepít a kifizetésre kötelezett felé: például ellenőrizni kell a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve által vezetett nyilvántartást, s adott esetben további megkereséseket kell intézni az állami adó- és vámhatóság irányába. Így kialakulhat akár olyan helyzet is, hogy az elítélt részére végső soron nem is történik kifizetés.

További két ügyben²³ ugyanezen okok miatt fellebbezett az ügyész.

Az abszolút eljárási szabálysértések, illetve teljes megalapozatlanság miatti hatályon kívül helyezések esetében az ügyek elítélti vagy az elítélt jogi képviselőjétől származó fellebbezések folytán kerültek a másodfokú bíróság elé. A Székesfehérvári Törvényszéken mint másodfokú bíróságon 2021. január 1-jét követően – 2021. szeptember 30-ig – elbírált elsőfokú ügyek kapcsán 26 hatályon kívül helyező másodfokú döntés²⁴ született, s csupán egyben²⁵ volt ügyészi perorvoslat, annak ellenére, hogy az esetek nagy számában az elsőfokú bíróság téves jogszabályértelmezéssel leszűkítette a jogérvényesítési határidőt, mikor a hat hónapot a kérelemben megjelölt utolsó naptól számította. Feltehetőleg ezen szigorú értelmezés felelt meg az ügyészség álláspontjának. A fennmaradó, s hatályon kívül helyezett végzések az EJEB, illetve más bíróságokon megítélt kártalanításokra vonatkozó adatok hiánya okán utasították el érdemi vizsgálat nélkül a kártalanítási kérelmet, annak ellenére, hogy a Bv. tv. 75/F. § (1) bekezdés e) pontja alapján csak akkor utasítható el a kérelem, ha az adathiányra visszavezethetően – hiánypótlást követően is – érdemi elbírálásra alkalmatlan. Az elsőfokú bíróság ezen esetekben nem volt figyelemmel a Bv. tv. 75/K. § (1) bekezdésére sem, amely szerint hivatalból kell vizsgálni, hogy az EJEB kötelezte-e a magyar államot az elítélt javára kártalanítás megfizetésére, illetve polgári bíróság ítélt-e meg kártérítést vagy sérelemdíjat. Ha igen, ezen határozatokat a büntetés-végrehajtási bírónak kell beszereznie a döntés előtt.

A másodfokon megváltoztatott ügyeket érintően 2021. szeptember 30-ig csupán egy esetben²⁶ nem eredményezett megváltoztatást az ügyészi perorvoslat, azonban ennek oka a másodfokú elbírálás időpontjában hatályos új jogszabályi rendelkezés volt, amely szerint már nem kellett figyelemmel lenni arra a tényre, hogy az elítélt nem nyújtotta be a Bv. tv. 144/B. § szerinti panaszt a kártalanítási igény bejelentését megelőzően.

Az ügyészség a fellebbezések alapján 2021. január 1-jét megelőzően elsősorban a panasz beadására, annak gyakoriságára, az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények harminc napon túli megszakadására, s a hat hónapos jogvesztő határidő bekövetkeztére fókuszált. Majd a jogszabály módosítását követően lényegében már csak az igényérvényesítési határidővel foglakozott. Az ez irányú jogorvoslatot terjesztette ki az állam kötelezésére, a kártalanítás kifizetési határidejének az elsőfokú végzés rendelkező részében való feltüntetésére. Sosem terjedt ki azonban a fellebbezés a sértettek által érvényesíteni kívánt igényekre, illetve az elévülés vizsgálatára.

A Székesfehérvári Törvényszéken a másodfokú eljárás során tartott tárgyalásokon az ügyész mindig jelentős részt vállalt a bizonyításban, hozzájárulva a megalapozott tényállás megállapításához. Az ügyészi aktivitás főként a másodfokú tanácstól függ, hiszen az eljárás alatt az elítéltektől, jogi képviselőiktől érkező beadványoknak, esetleges indítványoknak csak a részükre történő megküldését követően tudnak élni észrevételezési, indítványtételi jogukkal. Ennek elmaradása alappal sérelmezhető.²⁷

Zárszó

A 2021. januártól beállott változások érdemben csökkentették a Székesfehérvári Törvényszékre az alapvető jogok megsértésével kapcsolatos sérelmek orvoslása iránti eljárásokból fakadó terhet, hiszen a vizsgált kilenc hónapban csupán 701 kártalanítási ügy érkezett, s a csökkenő tendencia folyamatos. A Mód. tv. eredményei nemcsak a számokban tükröződnek, hanem az eljárások egyszerűsödésében, a vitatott és problémát okozó jogszabályhelyek értelmezésében is. Ezen pozitív változások bizonyára más törvényszékek esetében is érezhetőek.

Az ügyészség álláspontjának ismerete a kártalanítási eljárások 2017-es megjelenésétől egészen mostanáig tartó időszakában nagyban hozzájárult az egységes jogalkalmazás kialakításához, az eljárások időszerű befejezéséhez. Az egyes, évente megtartott szakmai megbeszéléseken az ügyészek részvétele mindig gondolatébresztő és eredményes volt. Érdemes tehát a jövőben is a szakmai jellegű megbeszéléseken az aktív ügyészi részvételre törekedni. E mellett legalább a bonyolultabbnak tűnő kártalanítási kérelmek esetében szükséges lenne élni azzal a jogszabályi lehetőséggel, hogy az ügyész a konkrét ügy kapcsán kifejthesse véleményét.

Szurok Szabina, bíró, Székesfehérvári Járásbíróság; a Székesfehérvári Törvényszékre kirendelt bíró