Új irányok a kétszeres értékelés tilalma értelmezésében

Bevezetés

A kétszeres értékelés tilalma, vagy latinul a ne bis in idem elv értelmezése és tartalma az elmúlt évtizedekben sokat fejlődött, egyre bővült, ugyanakkor ezzel együtt bonyolultabbá is vált. Felmerült az elv alkalmazása büntetőjogi és közigazgatási vagy más joghátrányok halmozott kiszabása esetén, amennyiben utóbbiak „büntető jellegűnek” minősülnek. Ennek megítélése eseti mérlegelést igényel, és mind az Európai Unió Bírósága, mind az Emberi Jogok Európai Bírósága különböző szempontokat dolgozott ki, amelyek csupán részben fedik egymást.

A jogalkalmazásban a kétszeres értékelés tilalmának tartalmi bizonytalansága és a két, fent említett bíróság joggyakorlatának eltérése okozhat problémát.

Ezért ez a tanulmány az elvet érintő, idei évben született Európai Unió Bírósága által hozott döntésekkel foglalkozik elsősorban, röviden összefoglalva és ezzel összehasonlítva az Emberi Jogok Európai Bíróságának idevágó joggyakorlatát. Kitérek a magyar Alkotmánybíróság 2017. április 18-án hozott, azonos kérdéssel foglalkozó döntésére is. Végül megvizsgálom, hogy milyen irányba mutatnak a bíróságok eseti döntései, milyen új elemekkel bővült a ne bis in idem elv amúgy is tág spektruma.

Az elv jogtudományos igényű elemzésétől eltekintettem a tanulmány terjedelmi korlátaira figyelemmel.¹  Ehelyett a bírósági döntések lényeges elemeinek ismertetésére és az azokból levonható következtetésekre helyeztem a hangsúlyt.

A ne bis in idem elv tartalma

A kétszeres értékelés tilalma minden jogász számára ismert alapvető elv, amely alaptörvényi szabályozásban is testet ölthet. Három elemből tevődik össze: a) ugyanazon (bűn)cselekmény, b) jogerős elítélés és c) büntetőszankció.

A magyar szabályozás

A magyar Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében „A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.

Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban AB) a 8/2017. (IV. 18.) számú határozatában összegezve addigi joggyakorlatát részletesen foglalkozott a kétszeres értékelés tilalmának értelmezésével. A 2. pontban kifejtette, hogy az egyes büntető anyagi és eljárásjogi alkotmányos alapelvek érvényesülési körét nem szűkíti a büntetőjog területére, hanem az érintett jogszabály tartalma és funkciója alapján, esetről esetre vizsgálja, hogy indokolt-e ezen alapelvek alkalmazását más jogágakhoz sorolható, olyan eljárásokra is kiterjeszteni, amelyek jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és megelőzést vagy megtorlást célzó joghátrányok kiszabását eredményezik.

Az AB a kétszeres értékelés tilalmát összekapcsolta az ítélt dolog elvével, és kimondta, hogy a ne bis in idem elv egyrészt alapjogi korlátot jelent az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másrészt a jogbiztonság érdekében garantálja az ügydöntő bírósági határozatok véglegességét. Az AB szerint a tilalom akkor lép érvénybe, ha már született jogerős bírósági döntés a büntetőjogi felelősségről. Ennek a megállapításnak jelentősége van, amire később visszatérek.

A kétszeres értékelés tilalmának alkalmazása során az AB a cselekmények és az érintett személyének azonosságát, valamint azt vizsgálja, hogy az eljárás vagy a szankció büntető jellegű volt-e vagy sem.²  Utóbbi kapcsán az AB az idézett döntése 3. pontjában kifejtette, hogy nem tekinti döntőnek az eljárás jogág szerinti besorolását, hanem az eljárás és az abban kiszabott joghátrány funkcióját tekinti kiindulópontnak. Az eljárás büntető jellegét akkor állapítja meg, ha az „valamely természetes személy által megvalósított jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonásra irányul, amennyiben az eljárás során alkalmazandó jogkövetkezmény […] – célját és hatását tekintve – megtorló jellegű és prevenciót szolgáló joghátrány.”

Az AB a konkrét ügyben bírói kezdeményezésre azt vizsgálta, hogy állatkínzás vétsége miatti jogerős elítélést követően megindított állatvédelmi eljárásban kiszabott bírság és az ezt lehetővé tevő törvényi szabályozás nem ütközik-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésébe.

Az AB az állatvédelmi hatóság eljárásáról és az általa kiszabott bírságról a fenti szempontok vizsgálatát követően kimondta, hogy az büntető jellegűnek minősül, és felvetheti az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlását. Ugyanakkor nem állapította meg a ne bis in idem elv sérelmét. Ennek oka az volt, hogy egyrészt az állatvédelmi szabályok megszegése miatt szélesebb körben van lehetőség állatvédelmi eljárás megindítására, mint amely magatartások a Btk. tényállása alá tartoznak. Másrészt, az állatvédelmi hatóságnak mérlegelési lehetősége van, hogy bírságot szab-e ki vagy más, olyan jogkövetkezményt alkalmaz, amely már nem minősül megtorlónak. Az AB szerint önmagukban azok a rendelkezések, amelyek lehetővé teszik a Btk.-ba ütköző bűncselekmény miatti jogerős marasztalást követően állatvédelmi eljárás megindítását, nem sértik a kétszeres eljárás tilalmát.

Az AB kiterjesztette vizsgálódását arra az esetre is, amikor a közigazgatási eljárás megelőzi a büntetőeljárást vagy azzal párhuzamosan zajlik. Ezt az esetkört a jogbiztonság követelményén keresztül vette górcső alá.

A jogbiztonság megköveteli, hogy a jog egésze, egyes részterületei és a jogszabályok világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és egyértelműek legyenek a címzettek számára. Az AB szerint az Alaptörvény nem zárja ki, hogy a jogalkotó ugyanahhoz a jogellenes cselekményhez a büntetőjogon kívüli, más jogágba tartozó joghátrányt is fűzzön, de a jogbiztonság megköveteli, hogy az eljárások egymáshoz való viszonyát is egyértelműen szabályozza. Az AB megállapította, hogy a jogalkotó azt az általános rendező elvet követi, hogy a védett jogi tárgy megsértésének mértékéhez, azaz a cselekmény súlyosságához igazítja a büntetőjogi, szabálysértési vagy közigazgatási szankció alkalmazását.

Az AB a konkrét ügyben kimondta, hogy a normatív szabályozás alapot ad olyan jogalkalmazói értelmezésre, amely sértheti a jogrendszer kiszámítható működését, és ezzel a jogbiztonságot, mivel az állatvédelmi bírság alkalmazása megtorló és büntető jellegű. Ezért rögzítette, hogy ha büntetőjogi felelősség megállapításának van helye vagy arról jogerős döntés született, akkor állatvédelmi bírság kiszabására nem kerülhet sor, mert az sértené a kétszeres értékelés tilalmát.

Nemzetközi dokumentumok és joggyakorlat

A ne bis in idem elv alkalmazása azonban nem kizárólag belföldi ügyekben merülhet fel, hanem különböző országokban történt marasztalások találkozása is felveti figyelembevételének indokoltságát.

Az elv legfontosabb nemzetközi forrásai az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban Charta) 50. cikke, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban EJEE HKJ) 4. cikke és a Schengeni Végrehajtási Egyezmény (a továbbiakban SVE) 54. cikke.

A Charta „A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma” címet viselő 50. cikke szerint: „Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.

Az EJEE HKJ 4. cikke, amely a „Kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalma” elnevezésű, a következőképpen szól:

„(1) Ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt büntetőeljárást nem folytathatnak, és vele szemben büntetést nem szabhatnak ki.

(2) Az előző bekezdés rendelkezései nem képezik akadályát annak, hogy az adott állam büntetőtörvényeinek és büntetőeljárási törvényeinek megfelelően az eljárást újból megindítsák, ha új vagy újólag feltárt tények vagy az eljárás alapvető hibái természetüknél fogva kihatással vannak a meghozott ítéletre.

(3) A jelen cikk rendelkezéseitől az Egyezmény 15. cikkére hivatkozással nem lehet eltérni.”

Az SVE 54. cikkének megfogalmazása a három tartalmi elemet egy negyedikkel egészíti ki, ami nem más mint a végrehajtási aspektus. Az SVE szerint „Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban EJEB) ezt a negyedik feltételt nem vette át joggyakorlatában, de az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban EUB) figyelembe veszi, és eseti döntéseiben³  értelmezését is adta. Eszerint ez a feltétel annak biztosítására szolgál, hogy az elkövető nem maradjon büntetlenül, ha valamely oknál fogva a jogerős elítélés szerinti tagállamban meghiúsulna a büntetés végrehajtása, valamint a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés a próbaidő tartama alatt folyamatban levő büntetés-végrehajtásnak tekintendő.

Röviden az első három komponens jelentéséről:

a) Ugyanazon (bűn)cselekmény⁴

Az EJEB és az EUB joggyakorlata⁵  a tettazonosság megítélésében azonosnak mondható. Mindkét bíróság döntései szerint a cselekmény jogi minősítése nem mérvadó, hanem a magatartás ténybeli alapjainak kell azonosnak lenniük, térben, időben és tárgyuk szerint kell egymáshoz elválaszthatatlanul kötődniük, a szándék azonossága önmagában nem elegendő.

b) Jogerős elítélés

Az EJEB esetjoga⁶  szerint egy döntés akkor tekinthető véglegesnek a klasszikus értelemben, ha a res iudicata erejével bír, vagyis ha megváltoztathatatlan. Ez akkor áll fenn, amikor nincs helye ellene rendes jogorvoslatnak, vagy a felek azt kimerítették, vagy előterjesztésének határideje lejárt. A rendkívüli jogorvoslat lehetősége nem befolyásolja az EJEE HKJ 4. cikkének alkalmazása szempontjából a jogerős elítélés meglétét.

Az EJEB szerint a nyomozás ügyészségi megszüntetése nem eredményez sem elítélésnek, sem felmentésnek megfelelő joghatást a ne bis in idem elv alkalmazása szempontjából, sőt az eljárási kegyelem sem. Vagyis az ilyen eseteket követő felelősségre vonások kívül esnek a tilalom érvényesülési körén.

Az EUB ezzel szemben jogerős elítélésnek tekint minden olyan döntést, amely a cselekményt érdemben kivizsgálta és a bizonyítékokat értékelte, és amely a nemzeti szabályok szerint véglegesen megakadályozza, hogy ugyanabban az államban ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárás induljon. Ez a döntés lehet akár nyomozást megszüntető ügyészi határozat is.⁷

c) Büntető jelleg

Az EJEB az ún. Engel kritériumokat⁸  hívja segítségül a szankció büntető jellegének megítélésében, amelyek nevüket arról az ügyről kapták, amelyben hozott döntésében az EJEB először kimunkálta e szempontokat. Az EUB is tartalmilag azonos feltételek mentén értékeli a büntető jelleg fennállását követve az EJEB által kimunkált szempontokat.⁹  Ezek: a jogsértés belső jog szerinti minősítése, a jogsértés jellege és a kiszabható szankció súlya. A bíróságok utóbbi kettőn belül vizsgálják a szankciót előíró norma személyi hatályának általánosságát, a szankció megtorló, reparatív, elrettentő vagy megelőző jellegét.

Ez már át is vezet a következő témakörhöz, ami a tilalom fejlődésében új iránynak mondható: az „integrált egész” fogalmi eleme és a korlátozhatóság kérdése.

Új irányok a kétszeres értékelés tilalma értelmezésében

Az eljárások „integrált egész” jellege

Az EJEB az EUB-hoz képest kibővítette vizsgálatát a jogkövetkezmények „integrált egésze” fogalmával az A és B kontra Norvégia ítéletben¹⁰ .

Az ügy lényege szerint mindkét kérelmezőt az adóhatóság a bevallani elmulasztott adó miatt az adókülönbözet, illetve hiány megfizetésére kötelezte, valamint adóbírságot szabott ki velük szemben. Mindketten eleget tettek a kötelezésnek. Ezt követően adócsalás miatt büntetőeljárás indult velük szemben, amelyben jogerősen megállapították büntetőjogi felelősségüket. A kérelmezők ilyen előzmények után a kétszeres értékelés tilalmának megszegését sérelmezve fordultak az EJEB-hez.

A bíróság kifejtette, hogy minden tagállam autonómiájába tartozik büntető-igazságszolgáltatási rendszerének kialakítása. Ennek keretében dönthetnek olyan megoldás mellett, hogy az ítélkezés elkülönül különböző szintekre és egy jogsértés miatt kiszabható több joghátrány is, akár egymás után vagy egymással párhuzamosan. Ezt azt jelenti, hogy ugyanazon jogellenes cselekményre adott válaszként különböző eljárások indíthatók, amelyek egységes egésznek tekintendők, feltéve, hogy megmarad a tisztességes egyensúly, azaz a halmozott jogkövetkezmények nem rónak aránytalan hátrányt az érintettre.

Az EJEB az eljárások „integrált egésze” fogalmának bevezetésével zöld utat adott a párhuzamos eljárásoknak. Meghatározta azokat a szempontokat is, amelyek alapján eldönthető, hogy a többes eljárások megfelelnek-e ennek a fogalomnak. Ennek során tehát azt kell vizsgálni, hogy az eljárások időben és tárgyukat tekintve szorosan összefüggnek-e. Igenlő válasz esetén azokat ténylegesen egy eljárásnak kell tekinteni, és mivel nem merül fel többes eljárás, a ne bis in idem elv érintettsége sem áll fenn.

A szoros időbeli és tárgyi összefüggés megítélésénél támpontul szolgál az eljárások céljának és a címzettjeinek egymást kiegészítő jellege, a tény, hogy a jogellenes magatartás előre látható következménye a többes eljárás, valamint az a módszer, hogy nem kerül sor a bizonyítékok többes begyűjtésére és értékelésére, végül az előbb jogerőre emelkedő döntésben kiszabott joghátrányt figyelembe veszik az utóbb indult eljárásban meghozott döntésben.

Az EJEB ezen döntése vitatható, mivel olyan tartalmi elemmel bővítette a ne bis in idem elv fogalmát, amely révén a többes eljárások egyetlen korlátja az arányosság követelménye maradt.

A kétszeres értékelés tilalmának korlátozhatósága

Az EUB 2018. március 20-án meghozott két eseti döntésében foglalkozott a kétszeres értékelés tilalmának korlátozhatóságával és annak feltételeivel.

A Menci-ügy¹¹  tényállásának lényege szerint Luca Mencivel szemben közigazgatási eljárást indítottak, mert az azonos nevű egyéni vállalkozás tulajdonosaként elmulasztotta megfizetni a törvényes határidőn belül a 2011. évre vonatkozó adóbevallás szerinti hozzáadott-értékadót (a továbbiakban héa). Az adóhatóság az eljárás során a héa-tartozás megfizetésére kötelezte, valamint azon felül pénzbírságot is kiszabott vele szemben.

A közigazgatási eljárás jogerős befejezését követően a Tribunale di Bergamo ugyanezen tényállás alapján büntetőeljárást indított vele szemben arra hivatkozással, hogy a héa-befizetés elmulasztása egyúttal bűncselekményt is megvalósított.

A Tribunale di Bergamo előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az EUB előtt, amelyben a Charta 50. cikkének értelmezését kérte, figyelemmel az EJEE HKJ 4. cikkére.

Az olasz bíróság azzal a kérdéssel fordult az EUB-hoz, hogy az EJEE HKJ 4. cikkére figyelemmel értelmezett Charta 50. cikke kizárja-e az olyan nemzeti szabályozást, ami az alapügyben szereplő esetekben lehetővé teszi az eljárások halmozását, vagyis közigazgatási szankció jogerős megállapítását követően büntetőeljárás megindítását.

Az EUB a válaszadás előtt kitért arra, hogy a héával kapcsolatos nemzeti szabályozás az uniós jog végrehajtásának minősül, így a tagállamoknak, ennek során tiszteletben kell tartaniuk a Chartában biztosított jogokat. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a joghátrányok megválasztásában a tagállamok uniós jogharmonizáció hiányában szabadon dönthetnek.

A Charta és az EJEE viszonyával kapcsolatban kifejtette, hogy a Chartában foglalt értelmező klauzula¹²  célja a két emberi jogi szabályozás összhangjának megteremtése az uniós jog és az EUB autonómiájának sérelme nélkül, mivel az EJEE nem minősül uniós jogforrásnak addig, amíg az integráció maga nem csatlakozott az egyezményhez. Ugyanakkor az EJEE-ben foglalt alapvető jogok az uniós jogrend részét képezik alapvető elvekként. Erre figyelemmel az előterjesztett kérdést kizárólag a Chartában foglalt jogok tükrében vizsgálta.

Az EUB a ne bis in idem elv kapcsán egyértelműen kimondta, hogy az tiltja a büntető jellegű eljárások és szankciók halmozását ugyanazon személlyel szemben, ugyanazon cselekmény miatt. Ítéletében megismételte a büntető jelleg és az ugyanazon cselekmény kritériumainak vizsgálati szempontjait, amelyeket eddigi joggyakorlatában is követett. Leszögezte, hogy ezen elemek fennállásának megítélése a nemzeti bíróság feladata, az EUB csupán iránymutatást ad.

A konkrét ügyben megállapította, hogy a Mencivel szemben kiszabott közigazgatási szankció büntető jellegűnek minősül, és fennáll a történeti tényállások azonossága is.

Ezek után áttért a Charta 50. cikkében biztosított jog korlátozhatóságának vizsgálatára. Emlékeztetett a Spasic ügyben¹³  tett azon megállapításaira, amely szerint az SVE 54. cikkében a ne bis in idem elvéhez fűzött negyedik, ún. végrehajtási feltétel a Charta 50. cikkében biztosított, kiterjedtebb védelemhez képest az elv korlátozásának minősül. Az ilyen korlátozásokra a Charta 52. cikk (1) bekezdése vonatkozik, amelynek értelmében, a Chartában „elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.”

Ezzel lényegében azt mondta ki az EUB, hogy az eljárások halmozásának lehetősége a kétszeres értékelés tilalmának korlátozását jelenti. Ezután lényegében a nemzeti alkotmánybíróságok által ismert alapjog-korlátozási teszt elemeit dolgozta ki, egyfajta szükségesség-arányosság vizsgálatot.

A konkrét ügyben azt vette számba, hogy a többszörös eljárások lehetősége, mint korlátozás törvényen alapul-e, igazolja-e valamilyen általános érdekű célkitűzés vagy valamilyen jog vagy szabadság védelme, a korlátozás szükséges-e a cél eléréséhez és arányban áll-e az elérni kívánt céllal. Utóbbi kapcsán kifejtette, hogy ha több, megfelelő intézkedés lehetséges, akkor a kevésbé korlátozó megoldást kell választani, és „az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok.”¹⁴

A szükséges mérték kapcsán rögzítette, hogy a nemzeti szabályozásnak világos és pontos rendelkezéseket kell tartalmaznia, amelyek lehetővé teszik az érintettek számára, hogy előre lássák, mely magatartások vonhatnak maguk után halmozott joghátrányokat. Az arányosság a többszörös szankciók esetében azt is megköveteli, hogy legyenek olyan szabályok, amelyek biztosítják, hogy halmozódás esetén az érintettre háruló többletteher a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjon. Ez azt jelenti, hogy vagy csak a legsúlyosabb esetekben lehet megnyitni a többszörös eljárások lehetőségét vagy olyan szabályozást kell kialakítani, amely kötelezővé teszi a korábban kiszabott szankció figyelembe vételét az utóbb kiszabott szankció mértékének meghatározásánál. Ezzel lesz biztosított, hogy a halmozott joghátrányok összessége megfeleljen a jogsértés súlyának, és összhangban legyen a Charta 49. cikkében írt büntetések arányosságának elvével is.

A konkrét nemzeti szabályokat mindezek figyelembevételével kell alkalmazniuk az eljáró hatóságoknak, biztosítva, hogy a többszörös eljárásokból fakadó többletteher ne legyen eltúlzott a jogsértés súlyához képest.

Az EUB felhívta a figyelmet, hogy végső soron a nemzeti bíróság feladata értékelni, hogy a nemzeti szabályozás a halmozás igazolására alkalmas, általános érdekű célkitűzést szolgál-e, tartalmaz-e olyan szabályokat, amelyek biztosítják az arányosság követelményének érvényesülését, és a belső jog konkrét alkalmazása nem ró-e eltúlzott terhet a jogsértés súlyához képest az érintettre.

Az EUB a Puma és Zecca egyesített ügyben¹⁵  tovább árnyalta a fenti megállapításokat. Az ügy lényege szerint a Consob a Pumával és a Zeccával szemben azt követően szabott ki pénzbírságot bennfentes kereskedelem folytatása miatt, miután mindkét érintettet az azonos tényállás alapján indult büntetőeljárásban a tényállás bizonyítottságának hiányában jogerősen felmentették.

Az EUB kimondta, hogy a tényállás bizonyítottságának hiányában a pénzbírság kiszabására irányuló eljárás meghaladja a cél eléréséhez szükséges mértéket, minden jogalapot nélkülöz és kiüresítené a jogerős felmentő ítélethez fűződő res iudicata hatást. Ugyanakkor kimondta azt is, hogy nincs akadálya annak, hogy a büntetőeljárást újból megindítsák, ha új vagy újonnan feltárt tények vagy az eljárás alapvető hibái kihatással voltak az ügydöntő határozatra.

Az EUB döntéseiből kiolvasható, hogy a többes eljárások problematikáját alapjogi korlátozásként kezeli, és az arányosság követelménye az EJEB döntésében foglaltakhoz hasonlóan fontos szerepet játszik a mérlegelésben. De utóbbi nem az egyedüli gátja a halmozott jogkövetkezmények alkalmazásának, hanem egy több lépcsős tesztnek kell eleget tenni.

Összegzés és értékelés

Az EJEB és az EUB is korábbi joggyakorlatuk irányától eltérve a párhuzamos eljárások engedélyezése felé mozdultak el.

Az érvelésük kiindulási alapja is megegyezik: a tagállamok önállóan dönthetnek a joghátrányok megválasztásában, és arról is, hogy ezt milyen jogág keretein belül rendezik, valamint milyen módszerrel (egyszeri vagy halmozott eljárások).

Az egyik legfontosabb eltérés a két bíróság joggyakorlatában, hogy az EJEB nem ismeri el az ügyészi határozatok jogerősen lezáró hatását, míg az EUB bizonyos feltételek esetén igen. A képet tovább árnyalja a magyar AB azon megállapítása, hogy csak akkor tekinti alkalmazhatónak a kétszeres értékelés tilalmát, ha az első döntés jogerős bírósági döntés, közigazgatási vagy más hatóság határozatának ilyen lezáró joghatást nem tulajdonít (res iudicata).

Azonos pont mindkét bíróság legújabb döntéseiben, hogy hangsúlyos szerepet kap az arányosság követelménye, azonban eltérő megközelítésben.

Az EJEB a párhuzamos eljárások problematikáját úgy oldja fel, hogy megszünteti a többes eljárás fogalmát és helyette bevezeti az integrált egész megközelítést. Vagyis az eljárások szoros tárgyi és időbeli kapcsolódása, valamint a többes eljárások lehetőségének előre láthatósága esetén azokat egységesnek kell tekinteni, amelyek gyakorlatilag kiegészítik egymást és mintha ténylegesen egy eljárást alkotnának. Ezzel nemhogy a ne bis in idem elv sérelme, de alkalmazásának lehetősége sem merül fel. Ilyen esetben az EJEB a kiszabott szankciókkal szemben állítja fel azt a követelményt, hogy azoknak a jogsértéssel arányosnak kell lenniük, nem jelenthetnek eltúlzott terhet az érintettre.

Az EJEB ezen megközelítése véleményem szerint rendkívül aggályos, mert kiüresítheti a kétszeres értékelés tilalmának alkalmazását, és a többes eljárások elszenvedőinek egyetlen kapaszkodót hagy, mégpedig egy másik elvet, a büntetések arányosságának követelményét.

Az EUB ehhez képest cizelláltabb szempontrendszert dolgozott ki, amelybe beépítette az előre láthatóság és a joghátrányok arányosságának követelményeit.

Az EUB alapjogi megközelítést és korlátozhatósági tesztet alkalmaz a Charta 52. cikk (1) bekezdése alapján azzal, hogy a feltételek fennállásának tényleges megítélése a nemzeti bíróságok feladata.

Az EUB szerint a halmozott eljárások lehetősége a ne bis in idem elv korlátozásaként értékelendők, és akkor igazolhatók, ha törvényen alapulnak, valamilyen általános uniós célkitűzés vagy más jog vagy szabadság védelme indokolja, enyhébb korlátozással a kitűzött cél nem érhető el, és a halmozott joghátrány nem jelent aránytalan terhet az érintettre a jogsértés súlyához képest. Végső soron tehát az EUB is felhívja az arányosság követelményét.

Az EUB megközelítésében üdvözlendő, hogy alapjogként kezeli a kétszeres értékelés tilalmát. Ugyanakkor álláspontom szerint túl szűkre szabja annak érvényesülési körét azzal, hogy kimondja, hogy uniós jogharmonizáció hiányában a tagállamok szabadon dönthetnek a jogellenes cselekmény szankcionálásáról, akár halmozott eljárások bevezetésével is. A korlátozás korlátjaként lényegében az arányosságot állítja fel: az elérni kívánt célhoz képest a többes joghátrányok nem jelenthetnek eltúlzott terhet az érintettre. Meglátásom szerint a fő probléma ezzel az, hogy két bizonytalan fogalmat kell összevetni a mérlegelés során, a jogellenes cselekmény súlyát a halmozott joghátrányok összességének súlyával. Ezzel a tagállami bíróságok rendkívül széles diszkréciós jogot kaptak, amely döntés kialakításában az EUB előzetes döntéshozatali eljárásban hozott végzéssel nyújthat segítséget.

Az EJEB legújabb döntéséhez képest az EUB legalább meghagyja a ne bis in idem elv alkalmazásának lehetőségét. Előfordulhat ugyanis, hogy a második, jogerős tagállami döntéssel szemben az érintett az EJEB-hez fordul, amely az eljárások integrált egészének új fogalma alapján nem is fogja vizsgálni a kétszeres értékelés tilalmának megszegését.

A magyar AB felhívja az EJEB eljárások integrált egészére vonatkozó legújabb álláspontját, majd azokban az esetekben, amikor az alapügy büntetőügy, határozottan amellett foglal állást, hogy nem ütközik alaptörvénybe ugyan a többes eljárást lehetővé tevő szabályozás, de a jogerős büntetőjogi felelősségre vonást követő más eljárásban nem lehet újabb büntető szankciót kiszabni. Ezzel a jogalkalmazókra bízza a megfelelő joghátrány megválasztását.

Abban az esetben, amikor nem indult büntetőeljárás vagy az még nem fejeződött be jogerősen, az arányosság és a jogbiztonság elveivel oldja fel a többes eljárások problematikáját. Kimondja, hogy a jogbiztonság megköveteli az előre láthatóságot. Ha más jogágak elvonják a büntetőjog ultima ratio szerepét, akkor ezzel sérül a jogbiztonság mint a jogállamiság egyik alappillére, mert a büntető szankció többes kiszabása az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásának minősül, amelynek következtében kiszámíthatatlanná válnak az egyes magatartások pontos jogkövetkezményei. Erre az esetre azt írja elő, hogy az eljáró hatóság vegye figyelembe a lehetséges vagy folyamatban levő büntetőeljárás tényét, és ehhez igazodó, arányos joghátrány mellett döntsön.

Az AB döntésében vitathatónak tartom, hogy a normatív szabályozással szemben mindössze a többes eljárások egymáshoz való viszonyának megfelelő szabályozását írja elő. Egyebekben a jogalkalmazó felelősségévé teszi a kétszeres értékelés tilalmának megfelelő figyelembe vételét. Ezt azért tartom aggályosnak, mert egyrészt ezzel büntetés/joghátrány kiszabási körülménnyé alakítja a tilalmat, másrészt széleskörű, és konkrét szempontrendszer nélküli mérlegelést tesz lehetővé a jogalkalmazók számára.

Aggályomat erősíti az a tény is, hogy az AB határozatának alapjául épp egy téves jogalkalmazói értelmezésből fakadó joghátrány kiszabás szolgált. A következmény pedig kettős büntetést megvalósító szankció alkalmazása volt, vagyis ebből a szempontból sérült a ne bis in idem elve.

A ne bis in idem elv tartalmának fentiekben ismertetett eltérő értelmezése azért is problémás, mert az uniós tagállamok kapcsán az EUB és EJEB hatáskörei, illetve az EJEE és a Charta alkalmazási köre átfedik egymást.¹⁶

Ugyanakkor más az EJEE-ben és a Charta-ban foglalt ne bis in idem elv hatóköre. Az EJEE szerint ugyanis csak ugyanannak az államnak a hatóságai nem hozhatnak újabb döntést azonos személlyel szemben azonos tényállás alapján. Vagyis a tilalom hatóköre a részes államon belüli ütközésekre terjed ki.

Ezzel szemben a Charta (és a magyar alaptörvény megfogalmazása alapján a magyar szabályozás is) a ne bis in idem elv nemzetközi hatókörére utal. A Chartát ugyanis a tagállamnak minden esetben tiszteletben kell tartania, amikor uniós jogot hajt végre, és az uniós jog végrehajtása nem korlátozódik egyetlen tagállamra. Ebből az fakad, hogy – mivel minden uniós tagállam egyúttal részes állama az EJEE-nek is – a tilalom kétféle alkalmazása átfedi egymást.

A kétszeres értékelés tilalmának érvényesülése a különböző jogágakhoz sorolható eljárások halmozódása esetén eddig sem volt egyszerű feladat. Különösen, ha az egyik marasztalás külföldön történt. Az EUB és az EJEB legújabb gyakorlata még vékonyabbá teszi a jeget a jogalkalmazók talpa alatt és az arányosság bizonytalan megítéléséhez köti a tilalom érvényesítését.

A tanulmányban megjelölt ügyekből látszik, hogy a tagállami hatóságok eddig sem ügyeltek a kettős eljárások elkerülésére, nemhogy a többes szankciók arányosságára és együttes figyelembevételükre.

Álláspontom szerint az EJEB és az EUB ismertetett legújabb döntései alapján a többes eljárások igazolásának vagy széles körű lehetővé tételének útja helyett a büntetőjog klasszikus megoldásaihoz lehetne folyamodni, amelyek a jogág hosszas fejlődése során minden nemzeti jogrendszerben megtalálhatók valamilyen formában, és alkalmazásuk egyértelmű, kiszámítható és világos helyzetet teremtene.

Így például annak mintájára, hogy a súlyos mellett a jelentéktelen súlyú bűncselekmény miatt megszüntetik az eljárást vagy mellőzik a vádemelést, illetve az enyhébb bűncselekmény beolvad a súlyosabba, lehetséges megoldás lenne, hogy ne kerüljön sor jogerős büntetőjogi felelősségre vonást követően azonos tényállás mellett más jogágba tartozó eljárás megindítására vagy annak párhuzamossága esetén azt megszüntetnék.

Ha előbb indul meg a más jogágba tartozó eljárás, amelynek keretében bűncselekményt észlelnek, akkor kötelezővé lehetne tenni a büntetőeljárás kezdeményezését, annak elrendelése esetére az eljárás felfüggesztését, jogerős büntetőjogi felelősségre vonás esetében pedig az eljárás megszüntetését. Ilyenkor súlyosító körülményként lehetne figyelembe venni a többszörös szabályszegést. Ha pedig – ahogyan azt az EUB fentebb ismertetett eseti döntésében kifejtette – a büntetőeljárásban a tényállás nem nyer bizonyítást, a párhuzamos eljárás megszüntetése lenne a helyes megoldás.

Akárhogy is, a ne bis in idem elv tartalmának értelmezése nem fejeződött be. Ahogyan a tanulmányban ismertetett döntéseikből is látható, az folyamatosan változik. Egy biztos, végső soron a nemzeti bíróságoknak kell összhangot teremteniük a többes értelmezések között saját alkotmányos rendelkezéseik tükrében.