Beszámoló „A szakértői bizonyítás a jogalkalmazás tükrében” című szakmai-tudományos konferenciáról
Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) szakmai-tudományos konferenciát rendezett az Igazságügyi Palota dísztermében 2023. október 11-én, amelynek témájául a szakértői bizonyítás és a joggyakorlat kapcsolatát, a szakvélemények büntetőeljárásban való felhasználásának kérdéseit jelölték meg. A rendezvény fő szervezője Kármán Gabriella, az OKRI tudományos főmunkatársa volt, aki kutatásaiban évtizedek óta foglalkozik a szakértői bizonyítás problémáival. A konferencia apropóját az idei év őszén azonos címmel megjelent tanulmánykötet1 adta, amely egy 2019–2022 között folytatott átfogó empirikus kutatás eredményeit dolgozta fel.
Dr. Barabás Andrea Tünde igazgató (OKRI) köszöntőjében hangsúlyozta a mai peres eljárásokban – akár büntető-, akár polgári vagy más jogterületekről is legyen szó – a szakértők és a jogalkalmazók együttműködésének, egymásra utaltságának fontosságát és aktualitását. Örömét fejezte ki az nagyszámú közönséget illetően, valamint üdvözölte és megköszönte, hogy az előadók elfogadták az OKRI felkérését.
A konferencia nyitóelőadását Ibolya Tibor büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes tartotta A szakvélemény hiteltérdemlősége az ügyészség szemszögéből címmel. Pokol Béla gondolataival egyetértve felhívta a figyelmet arra, hogy „nagy baj van” a mai kor igazságszolgáltatásában a tekintetben, hogy az eljárásokban, a bizonyítás során a szakértők szerepe túlzottan megnőtt: a jogászoknak olyan kérdésekre kell választ találniuk, amelyhez – sok esetben – szakértőt kell igénybe venniük. Ennek az a veszélye, hogy a szakkérdés megválaszolása által a bíró helyett a szakértő dönti el az ügyet, így a szakértő válik az ügy urává. Valójában nem az a probléma – véli a legfőbb ügyész helyettes –, hogy a szakértők szerepe megnőtt, hanem a jogalkalmazók hozzáállása. Véleménye szerint sokszor olyan ügyekben is szakértő kirendelésére kerül sor, amelyekben az szükségtelen, mert józan ésszel, logikai úton, illetve a világról szerzett ismereteink által is megválaszolható lenne a kérdés. Ha felmerül egy ügyben a szakértő kirendelésének szükségessége, a jogalkalmazónak a következő kérdéseket kell végiggondolnia: a) Biztosan szükséges-e szakértő az adott probléma tekintetében? b) Van-e olyan állapotban az ügy, hogy értelme legyen szakértőt kirendelni? c) Milyen szakértőre van szükség? (kompetencia) d) Ha minden eddigi kérdésre igen a válasz, illetve a szakértői területet is meghatározták, a következő lépés a szakértőhöz intézendő kérdések megfogalmazása. Ez utóbbihoz az alap, hogy a jogalkalmazó ismerje az ügy típusát, ismerje a konkrét ügyet, valamint ismerje a vonatkozó módszertani leveleket. Ibolya Tibor legfőbb ügyész helyettes egyrészt arra bátorította az ügyészeket, hogy a szakvélemény nem kellően tisztázott pontjait illetően tegyenek fel további kérdéseket a szakértőnek. Másrészt rávilágított arra, hogy a szakértői vélemény egy ténymegállapítás, amely észlelésen alapul, tehát nem az objektív igazság, így „lehet vele vitatkozni”, valamint arra buzdította kollégáit, hogy ne riadjanak vissza akár bizonyítás felvételétől sem, hiszen erre a törvény lehetőséget ad.
A következőkben a konferencia szervezője és a téma kiemelkedő kutatója, Kármán Gabriella a konferencia apropójául szolgáló kötet, valamint annak anyagát képező kutatás bemutatásával kezdte előadását. A 2019-ben indult kutatás tárgya a magyar büntetőeljárásokban megjelenő szakértői vélemények hiteltérdemlőségének és felhasználhatóságának vizsgálata volt. Ennek során az előadó kérdőíves felmérést végzett rendőrök, ügyészek és bírák körében, amelyben a kérdések a jogalkalmazók szakértői véleményekkel, szakértői kirendelésekkel kapcsolatos tapasztalataira irányultak. A kitöltések alapján világosabb kép rajzolódott ki arról, hogyan látják a jogalkalmazók a szakértők szerepét a büntetőeljárásokban, miként történik az adott szakértő kiválasztása, milyen problémák merülnek fel a szakértői vélemények elkészítésére meghatározott határidők betartásával kapcsolatban és ez mennyiben hat ki az eljárások elhúzódására, illetve – talán a legfontosabb kérdés –, hogy miként értékelik a jogalkalmazók a szakvéleményekben foglaltakat? Merül-e fel tartalmi aggály és vannak-e olyan szakterületek, amelyeknél ez gyakrabban fordul elő? A kutatásból kiderült, hogy a jogalkalmazók legtöbbször elfogadják a szakvéleményben foglaltakat. A legtöbb „kétely” az elmeorvos szakértői, az orvos szakértői és az informatikai szakértői véleményekhez kapcsolódóan merül fel a gyakorlatban, azonban túlnyomó részt ezek is megnyugtatóan tisztázódnak az eljárás során. Az előadó kitért az eseti és magánszakértő igénybevételének problémájára is. A kutató a joggyakorlat egységesítése és a jogalkalmazói munka megkönnyítése érdekében szakmai protokoll kidolgozását javasolta, amely a szakvélemények értékeléséhez nyújtana segítséget.
A legfelsőbb bírói fórum részéről Csák Zsolt kúriai kollégiumvezető bíró tartott rendkívül érdekes és szórakoztató előadást, több üggyel illusztrálva az elméleti felvetéseket. Megszólalásában kiemelte, hogy a magyar büntetőeljárási törvény nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely előírná, mikor kötelező a szakértő kirendelése a büntetőeljárásban, tehát a jogalkalmazó dönti el, szükség van-e szakértőre az adott ügyben. Ugyanakkor a szakértői vélemény jelentősége vitathatatlan, sokszor maga a felmentés vagy elítélés is ezen alapul. Csák Zsolt említette azt a bírói körökben elterjedt téves vélekedést, mely szerint, ha az első fokú eljárásban kirekesztenek egy bizonyítékot, azt a fellebbezési eljárásban nem lehet a törvényesség szempontjából vizsgálni. Emellett fontos a szakértői kompetencia vizsgálata is. Kérdés, hogy a szakvélemény a bírói szabad mérlegelés korlátja-e? Bár a bíró nem köteles elfogadni a szakvéleményt, annak elutasítását részletesen indokolnia kell. De joggal kérdezhetjük: hogyan lehet elutasítani egy szakvéleményt szakértelem nélkül? A bíró bizonyos értelemben ki van szolgáltatva a szakértőnek, hiszen pont azért vesz igénybe szakértőt, mert az adott problémához speciális szaktudás szükséges, amellyel a bíró nem rendelkezik. A megalapozott szakvélemény beszerzése a jogalkalmazó által feltett kérdéseken is múlik. A „jó” kérdések megfogalmazása nem egyszer okoz gondot a bíráknak. Az előadó felsorolta a bírói praxisban előforduló gyakori hibákat a szakértő igénybevételével kapcsolatban: például nem a megfelelő időpontban rendelik ki, nem releváns kérdéseket tesznek fel neki, illetve a bíró nem interpretálja megfelelően a szakvéleményben foglaltakat. Felhívta a figyelmet a Kúria eseti döntésére, amely szerint önkényes az a bírói döntés, amely a szakvélemény ellenében, a többi bizonyíték alapján dönt. A magánszakértői véleményekkel kapcsolatban etikai kérdéseket és szempontokat említett, többek között azt, hogy érvényesül-e a fegyverek egyenlőségének elve a magánszakértő igénybevétele esetén, tekintve, hogy a magánszakértő sokkal kevesebb adathoz jut hozzá, mint a hivatalból kirendelt szakértő? Végül pedig megállapította, hogy a szakvélemény akár jogkérdést is eldönthet, például a felmentő ítélet hozatalának követelménye a beszámítási képesség kizártsága esetén.
A programot Szokolai Zoltán rendőr alezredes, az ORFK osztályvezetője folytatta, aki Töreki Sándor rendőr vezérőrnagy, bűnügyi országos rendőrfőkapitány-helyettest képviselte a konferencián. Előadásában hangsúlyozta, hogy a mai jogalkalmazói hozzáállás túlságosan preferálja a szakértők igénybevételét a büntetőeljárásban, mondván: „ha van szakértő, abból baj nem lehet”. Országosan viszont kevés a szakértő és rendkívül leterheltek. Ezért a szakvélemények elkészítése is csúszik, emiatt az eljárás elhúzódik. Szokolai Zoltán véleménye szerint nem ritkák az olyan esetek, amikor a laikusok számára is egyértelmű a válasz, mégis szakértő kirendelésére kerül sor. Problémásnak tartja, hogy a szakértőknek sokszor feleslegesen kell megjelenniük az eljárás során, csak a megszokás miatt idézik be őket. Az előadó is hangsúlyozta a releváns és a szakértő kompetenciájába tartozó kérdések megfogalmazásának szükségességét. Előfordult például, hogy egy gyermek szexuális bántalmazási ügyében a pszichológus szakértőnek nőgyógyászattal kapcsolatos kérdéseket tett fel a jogalkalmazó. Fontosnak tartotta a testszemle elvégzését minden testi sérüléssel járó esetben, mert sokszor nincs látlelet, a testszemle által viszont biztosított a szakértőnek a sérülésekről szóló fényképes dokumentáció. Beszámolt arról, hogy létrehoztak egy jogalkalmazói munkacsoportot a szakértői kirendelések gyakorlatának optimalizálása érdekében.
Az előadások sorát Szabó Judit, a Fővárosi Törvényszék kollégiumvezető bírája folytatta. „A jó gyakorlatot a rossz gyakorlat felismerésével és elemzésével tudjuk kialakítani” – mondta a bírónő. Szakkérdés felmerülése esetén a legfontosabb lépések az eljárás során a szakértői kompetencia meghatározása, a kompetens szakértő megtalálása és a releváns szakértői vélemény elkészítése. A praxisából idézett ügyekkel szemléltette a bírói és a szakértői gyakorlat hibáit, ellentmondásait. Például a szigetszentmiklósi gyermekbántalmazásos ügyben első fokon beszerzett grafológus szakértői véleményt a másodfokú bíróság kizárta a bizonyítékok köréből kompetencia-túllépés miatt, mert a vádlottak személyiségvizsgálatát pszichológus szakértőnek kellett volna elvégeznie. Probléma volt az is, hogy az elsőként kirendelt az elmeorvos szakértői páros munkapszichológus szakirány végzettségű volt, tehát hiányzott a kompetenciájuk az adott ügyben történő vizsgálathoz. Ugyanakkor hangsúlyozta az előadó, hogy ebben az esetben nem a kirendelő nyomozó hatóság hibázott, mert az a szakértői intézetet rendelte ki és maga az intézet jelölte ki a két szakértőt. Másik példaként említette, hogy a jelenleg is folyamatban lévő Questor-ügy elhúzódását a szakértők sorozatos kizárása okozza.
A délelőtti programot Schmidt Gábor legfőbb ügyészségi ügyész előadása zárta. Ahogyan az előző előadásokban is többször elhangzott, ő is említett egy-két olyan esetet, amikor a szakértő igénybevétele felesleges volt, mert a szakvélemény nélkül is bizonyítható lett volna a tényállás, illetve az általános ismeretek alapján is döntést lehetett volna hozni. Ilyen volt például a kamionban csempészett emberek tragédiája, ahol a szakértő felé intézett kérdés az volt, hogy az összezsúfolt emberek szállítása vajon sanyargatásnak minősül-e. A bírói gyakorlat szerint, amennyiben 0,4 köbméter légtérnél kevesebb jut egy főre, a sanyargatás megvalósul, tehát ennek bizonyítására az említett ügyben szakértőre nem lett volna szükség. A legfőbb ügyészségi ügyész beszélt a szakértői kompetenciahatárokról is, például áfacsalás esetében, amikor a szakértőnek nem a valótlanságot kell bizonyítania, hanem azt, hogy az elkövetett cselekmény károsította-e az állami költségvetést. Példái sorában olyan ügy is akadt, amelyben viszont az elmeorvos szakértői vélemények valójában eldöntötték a vádlott sorsát: annak alapján részben megszüntették az eljárást, részben pedig felmentették a vádlottat és kényszergyógykezelését rendelték el.
A délutáni program nyitásaként Lontai Márton, a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ (NSZKK) főigazgató kapott szót. Előadását azzal a problémafelvetéssel kezdte, hogy a szakértői kapacitás nehezen tart lépést a technikai fejlődés gyorsulásával. Egyre több az új szakértői terület, ugyanakkor a forenzikus vizsgálatok fejlesztése érdekében történő akkreditációs eljárások 5-6 évet is igénybe vesznek, egy-egy új műszer igazságügyi alkalmazásához is ennyi időre van szükség, valamint a szakértőknek is folyamatosan tovább kell képezniük magukat. A technikai haladás az NSZKK-ra is óriási terhet ró: mivel nem lehetséges az összes szakértői terület lefedése, 2022-ben profiltisztítás kezdődött – a nem rentábilis szakterületeket nem fejlesztik tovább, valamint a büntetőeljárás és a kriminalisztika irányába tolják az intézet fő tevékenységét. 2022 óta azok a szakértők, akik az intézet alkalmazottai, nem vállalhatnak magánszakértői megbízást. A szakértői munka és a szakvélemények felhasználhatóságának javítása érdekében Lontai Márton fontosnak tartja a hatóságok képzését, például a releváns kérdések megfogalmazása tekintetében. Kvótarendszer bevezetését tartaná indokoltnak azért, hogy ne lehessen mértéktelenül szakértőt kirendelni. Végül pedig jó gyakorlatként említette, hogy az osztrák tartományi rendőrségeken forenzikus tanácsadó működik, aki segít a megfelelő szakértő kiválasztásában és a kérdésfeltevésben is.
A szót ismét Szokolai Zoltán vette át. Kitért az előzőekben is hangsúlyosan előkerülő problémára, mely szerint a jogalkalmazó gondolja át, szükséges-e a szakértő kirendelése a kérdés megválaszolásához – szintén említve az embercsempészés során megvalósuló sanyargatva elkövetés esetét. Felhívta a figyelmet, hogy vannak olyan technikai eszközök, amelyeket a nyomozó hatóság is tud használni a bizonyítás során, nem kell feltétlenül szakértőt igénybe venni, ilyen például a híváslista elemzéshez használatos szoftver. A rendőrségi kollégák kiemelt célja, hogy a beszerzett bizonyítási eszközök alkalmasak legyenek következtetések levonására.
A konferencia következő előadója a NAV Bűnügyi Főigazgatóságáról Pályi Krisztina Katalin pénzügyőr hadnagy volt. Prezentációját a felgyorsult technikai fejlődés és a nyomozáshoz szükséges technikai fejlesztések összehangolásának nehézségeivel kezdte. A digitális világ a digitális pénztárca lefoglalásának problémáját is magával hozta, ehhez Be. módosításra is szükség van, mondta. A NAV-nál saját elemző-értékelő osztályok dolgoznak saját szoftverekkel. A szakértő kirendelését jól meg kell gondolni, hiszen az eljárás elhúzódását okozhatja, amely viszont a terhelti jogokkal ütközik. Kiemelte, hogy nem a kérdések mennyisége, hanem azok minősége teszi jobbá a kirendelő határozatot, valamint fontosnak tartotta a hatóság és a szakértők közötti párbeszédet, mert ez növeli a szakvélemények felhasználhatóságát az eljárás során. Végül egy érdekes esettel búcsúzott: kérdéses volt, hogy egy vallási szervezetnél jelentkező bevételek valóban adományok-e. Az ügyben vallásfilozófus szakértő kirendelésére volt szükség a gyónási titok alóli feloldozás kérdésében.
Az utolsó előadást Kosztya Sándor, az NSZKK bűnügyi főigazgató-helyettese tartotta a hiteltérdemlőség javítása érdekében bevezetett új szakértői módszerekről. A fejlesztésre azért van szükség, mert a szakértői intézet rendkívül leterhelt, évente körülbelül 55 000 kirendelést kapnak, ráadásul néhány szakértői területen erőteljesebb a létszámhiány (pl. elmeorvos, pszichológus szakértő). Mindezen tényezők a kirendelések racionalizálását és optimalizálását teszik szükségessé. Tapasztalatuk szerint az egyesített szakértői vélemények a jogalkalmazók számára eredményesebben használhatók, illetve a szakvélemények egymás megerősítésére is alkalmasak. Új technikai módszerek alkalmazására is sor kerül, például a 3D-s képalkotás segíti a rekonstrukciót, illetve ennek megjelenítését. A Genetikai Szakértői Intézet a legtúlterheltebb terület, ugyanakkor sokszor felesleges a genetikai vizsgálat, a hagyományos kriminalisztikai módszerek is alkalmasak lennének az azonosításra. Új módszerként említette a szekvencia-szintű kiértékelést, amelynek során a kapott többletinformációk növelik a megkülönböztető erőt, valamint a Fizikai és Kémiai Szakértői Intézetben az anyagmaradványok vizsgálatához használt új, korszerű műszerek használatát. A jogalkalmazókat és szakértőket együttgondolkodásra szólította fel a pazarló, sokszor felesleges kirendelések megfékezése érdekében, valamint hangsúlyozta egy egységes szabályozó kontrollmechanizmus kiépítésének szükségességét.
Összességében mind a jogalkalmazói, mind a szakértői oldal egyetértett abban, hogy a szakértők szerepe kiemelkedően fontos a büntetőeljárásban, ugyanakkor a mai joggyakorlat túlzottan támaszkodik a szakvéleményre mint bizonyítási eszközre, olyan esetekben is, amikor a józan ész és az általános ismeretek is lehetővé tennék a válaszadást. A szakértők túlzott igénybevétele túlterheli a szakértői intézeteket, kapacitáshiányhoz vezet, ráadásul indokolatlanul megterheli a hatóságok költségvetését. Hosszú távon a szakértői kirendelések optimalizálása, kontrollálása szükséges a szakvélemények minőségének megőrzése, javítása érdekében. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a jogalkalmazók és a szakértők együttműködése, egymás igényeinek feltárása, valamint a jogalkalmazók tájékoztatása és oktatása az új szakértői módszerekről, lehetőségekről.
Bolyky Orsolya PhD, osztályvezető helyettes, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Miről nem beszélhet a védő? Avagy mire vonatkozik a vallomástétel tilalma a védő esetében?
Cikkemben a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 170. § (1) bekezdésének a) pontját veszem górcső alá, miszerint nem hallgatható ki tanúként a védő arról, amiről védőként szerzett tudomást. Ez a szabályozás egyértelműnek tűnik, de a jogalkalmazás során adódhatnak problémák a szabály alkalmazása esetében. Ezeket a nehézségeket egy elképzelt jogeset kapcsán szeretném bemutatni.
Egy feltételezett kényszervallatás bűntette miatt indult „X” eljárás során a sértett által panaszolt kényszervallatásnak az egyetlen közvetett tanúja, a sértettet „Y” ügyben képviselő ügyvéd lehetett, aki a sértett előadása szerint az „Y” ügyben foganatosított folytatólagos kihallgatása előtt fültanúja volt azon rövid szóváltásnak, miszerint a sértett rákérdezett – az állítása szerint – a sérelmére megvalósított kényszervallatásban alkalmazott erőszakos magatartásra, mintegy felelősségre vonva a kihallgató rendőrt. Kérdésére lényegében azt a választ kapta, hogy megvolt annak az oka.
(A szituáció megértéséhez szükséges tudni, hogy az „X” ügy sértettje az „Y” ügyben gyanúsított volt, és az első gyanúsítotti kihallgatásán, amelynek során az általa panaszolt kényszervallatás történt, még nem volt védője, ebből következően az ügyvéd nem látta a sérelmezett cselekményt, arra pedig nem áll rendelkezésre adat, hogy a sértett elmondta-e később a védőjének az elszenvedett kényszervallatást.)
Ennél fogva egyértelművé vált a kényszervallatás bűntette miatti „X” ügyben, hogy az ügyvéd kihallgatására szükség van a tényállás teljes körű tisztázásához, azonban felmerült a kérdés, hogy az „X” ügyben – a Be. 170. § (1) bekezdésének a) pontja által szabályozott vallomástételi tilalom szempontjából – vajon védőnek vagy tanúnak minősül-e a kihallgatni kívánt ügyvéd, vagyis a sértett által panaszolt kényszervallatás megtörténtére utaló kijelentésről (vagy annak hiányáról) védőként szerzett-e tudomást.
A vizsgált jogszabályhely sajnos nem egyértelmű ebben a tekintetben, így a hétköznapi (szó szerinti) jogértelmezés nem vezet eredményre a fenti kérdés megválaszolásához.
A Be. kommentárja szerint „[…] a védő tanúként történő kihallgatása kizárt minden olyan bizonyítandó tényre, amelyre vonatkozó tudomása a védői pozíciójából származott. Vagyis: a védői titoktartás nem az ügyvédi jogálláshoz kapcsolódik, hanem az adott eljárási pozícióhoz.” Ez alapján azonban – véleményem szerint – még mindig nem egyértelmű, hogy a szabályozás egy konkrét büntetőügyben betöltött védői pozícióra vonatkozik, vagy bármelyik bűnügyben betöltött védői pozíció akadályát képezi-e a vallomástételnek.
A probléma megoldását a Be. kommentárja szövegének következő részéből vezethetjük le: „Másfelől viszont, ha az ügyvéd nem védőként, hanem például a terhelt polgári jogi perben eljáró jogi képviselőjeként, vagy akár magánemberként szerez tudomást a terhelttől vagy mástól valamely releváns körülményről, ez a kihallgatásnak nem abszolút, hanem csak relatív akadálya lehet, amely felmentéssel elhárítható.”
A szabályból szerintem logikai értelmezéssel a következő vezethető le.
Mivel a törvény magyarázata az abszolút kihallgatási akadályok alóli kivételek körében nem nevesíti jelen írás tárgyát képező esetet, vagyis azt, amikor a védő egy – a vizsgált büntetőeljárástól – különböző büntetőeljárás során a tudomására jutott körülményről számolhat be a védence titoktartási kötelezettség alóli felmentése ellenében, ez az eset ugyancsak a Be. kihallgatási tilalma alá esik.
Véleményem szerint indokolt volna kiegészíteni a jogalkotó részéről a Be. 170. § (1) bekezdésének a) pontját úgy, hogy egyértelmű legyen ebben a körben is, vagy egy következő bekezdésben külön kitérni erre az esetkörre – mint speciális szabályra.
Álláspontom szerint a kényszervallatás bűntette (és más hasonló jellegű bűncselekmények, mint például a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás bűntette stb.) körében megfontolandó lenne kivételt képezni a fent említett szabály alól, és lehetővé tenni a védő kihallgatását. Ugyanis talán a védő lehet az egyetlen tanú, akiből nem válhat potenciális gyanúsított a fent említett ügytípusokban, annál is inkább, mivel ha esetleg a védő tenne feljelentést az ügyfele sérelmére elkövetett kényszervallatás vagy bántalmazás miatt, akkor már magával a feljelentéssel felfedné az ügyvédi titkot, amelynek okán nem lehet tanúként kihallgatni.
Ebből következően a problémát áthidalhatná az a megoldás is, ha a fent említett ügytípusokban a védő megtagadhatná a vallomástételt – a gyanúsított hozzátartozójához hasonlóan –, de nem lenne törvényileg kizárt a kihallgatása, így elkerülhető lenne, hogy az ügyvédi titkot védence érdekeivel ellentétben fedje fel. Ebben az elképzelt megoldásban viszont, ha a védő megtagadja a vallomástételt, abból már következtetni lehet a sértett által panaszolt bűncselekmény megtörtének hiányára.
A probléma – mindkét oldalra nézve egyaránt – megnyugtató rendezése nem könnyű jogalkotói feladat.
Etter Kálmán ügyész, Budapesti Regionális Nyomozó Ügyészség
Alanyi büntetéskiszabási tényezők: különös tekintettel az elkövető bűncselekmény után tanúsított magatartására
Bevezetés
A bíróságok kötelezettsége, hogy az ítélkezés során valamennyi alanyi és tárgyi büntetéskiszabási tényezőt alaposan feltárjanak és értékeljenek. Sem a bíró, sem a bíróval szembeni társadalmi elvárások nem elégedhetnek meg a súlyosító és enyhítő körülmények sablonos felsorolásával, hiszen ez csökkenti az ítélet meggyőző erejét és a szankció nevelő hatását is. Az elmúlt néhány évben a büntetéskiszabás átfogó vizsgálatát célzó kutatás egyik szűkebb szegmenseként1 kiemelten vizsgáltam a büntetéskiszabás lehetséges alanyi tényezőit, tekintettel arra, hogy talán a tárgyi tényezők kézzelfoghatóbb módon állnak a hatóságok rendelkezésére, és feltárásuk külön bizonyítási nehézséget és munkatöbbletet nem jelent. Ezzel szemben a szubjektív tények felderítése mindig időigényesebb, bonyolultabb és nem kívánatos munkaterhet ró a hatóságokra.
Az elkövető személye és személyi társadalomra veszélyessége csupán egy a megfontolást igénylő büntetéskiszabási alapelvek között,2 de hangsúlyoznunk kell azt is, hogy soha nem elhanyagolható tényező, még csekélyebb tárgyi súlyú bűncselekmények esetén sem. Az elkövető szubjektív sajátosságainak a feltárása segít abban, hogy a kiszabott büntetés neme és mértéke ténylegesen alkalmas legyen az elkövető gondolkodásmódjának, jövőbeli magtartásának a befolyásolására. A büntetést ugyanis mindig konkrét személlyel szemben szabja ki a bíróság, és ennek a személynek szinte minden tulajdonsága komoly szempont lehet a büntetés meghatározásakor.3
A kutatás során igyekeztem részletesebben utánajárni annak, hogy az 56. BKv-ban nem taxatív módon felsorolt alanyi büntetéskiszabási tényezők4 gyakorlata ténylegesen hogyan alakul. Egységes-e ezeknek a figyelembevétele a bírói gyakorlatban, vagy szignifikáns eltérések tapasztalhatók velük kapcsolatban? Kíváncsi voltam arra, hogy valóban a bírák rendelkezésére állnak-e a terhelt személyével, személyiségével kapcsolatos többletinformációk, amelyek az individualizált büntetéskiszabáshoz elengedhetetlenül szükségesek. Amennyiben az előző kérdésre pozitív válasz adható, és a többletinformáció valóban a bíró rendelkezésére áll, akkor sikerül-e ezeket az egyéniesített büntetéskiszabás szolgálatába állítani?
A kutatási célok elérése érdekében a rendelkezésre álló szakirodalom feldolgozásán kívül, anonim bírósági határozatokat vizsgáltam és aktakutatást is végeztem. Ez az anonim bírósági határozatok kiválasztása címszavakra való rákereséssel történt a Jogkódex adatbázisában. Az aktakutatással igyekeztem kifejezetten csekély tárgyi súlyú, tömegesen előforduló bűncselekmények büntetéskiszabási gyakorlatát megvizsgálni a Debreceni Törvényszék illetékességi területéhez tartozó járásbíróságokon. Az aktakutatás két bűncselekményi csoportra koncentrált. A vagyon elleni bűncselekmények legnagyobb részét évről évre a lopások képezik. Ezt a tényt alátámasztják a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok is, hiszen az elmúlt öt évben az összes vagyon elleni bűncselekmény 60–65%-át a lopások alkották.5 Érdemesnek tűnt tehát a Magyarországon leggyakrabban elkövetett bűncselekmény helyi büntetéskiszabási tapasztalataival megismerkedni. A kutatás során összesen 226 vádlott lopás miatt kiszabott büntetőszankcióját vizsgáltam meg. A megvizsgált esetek kizárólag lopás, folytatólagosan elkövetett lopás, illetve lopások alaki halmazata miatt kiszabott szankciókat tartalmazott. A lopások legnagyobb része szabálysértési értékhatárra elkövetett lopást valamelyik vétséggé felminősítő esete, illetve értékhatár szerint minősülő lopás vétsége volt.
A másik bűncselekményi csoportot az ittas vezetések elsősorban immateriális alakzata képezte, amely a közlekedési bűncselekményeken belül „örökös bajnokként” az első helyet foglalja el.6 Összességében 209 ittas vezetés miatt kiszabott büntetést vizsgáltam meg.7
Jelen tanulmányban természetesen terjedelmi korlátok miatt sem vállalkozhattam valamennyi alanyi büntetéskiszabási körülmény teljes körű bemutatására, így kiragadva ezek közül néhányat, kizárólag az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után tanúsított magatartását mint lehetséges büntetéskiszabási szempontot tekintem át.
A bűntettesnek a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásából jól lehet veszélyességére következtetni.8 Az elkövető személyiségéről a bűncselekményt követő magatartásából ugyanis egyértelmű következtetések vonhatók le. Ezeknek a körülményeknek az értékelése meghatározhatja a büntetési nemet és mértéket, ezért alapos vizsgálatuk az ítélkezési folyamatban nagyon is hangsúlyos feladat. Idetartozik minden olyan tényező feltárása, amelyből az elkövető személyének csekélyebb vagy éppen ellenkezőleg, nagyobb társadalomra veszélyességére, vagy éppen a bűncselekmény őszinte megbánására lehet következtetni. Sok esetben az elkövető a bűncselekmény elkövetése után maga is rádöbben cselekménye helytelenségére, amit megfelelő nyomatékkal a büntetéskiszabáskor a bírónak értékelni kell. Ahogy arra azonban már Földvári József is rámutatott, az őszinte megbánást gyakran nem egyszerű megkülönböztetni a színleléstől.9 Ezért az elkövető megbánásra utaló magatartásának értékelése sem tűri meg az automatikus hivatkozást. Ugyanakkor a bűnösségre is kiterjedő beismerés, az őszinte megbánás, az önfeljelentés és az eredmény elhárítására irányuló igyekezet enyhítő nyomatékát e körülmények együttes megléte fokozza, hiszen ezek mind arra utalnak, hogy a vádlott bűnelkövetéstől való visszatartása az átlagosnál lényegesen enyhébb büntetést igényel.10
Önfeljelentés
Az önfeljelentés már annak idején az ókori Rómában is enyhítő körülménynek számított, csakúgy, mint napjainkban.11 Több bírósági döntés is rámutat arra, hogy az önfeljelentés egyáltalán nem elvárható magatartás a vádlott részéről,12 ezért is tulajdonít meglétének a gyakorlat kiemelt hangsúlyt a büntetéskiszabás körében.13 Ennek napjainkban akkor van különösen jelentősége, ha a bűncselekmény felderítése éppen ennek köszönhetően vált lehetővé, de legalábbis azt nagymértékben elősegítette. A nyomatékát fokozza, ha ezzel lehetővé vált az elkövető cselekményének vagy kilétének a megállapítása is.14 Enyhítő hatása van annak is, ha az elkövető a bűncselekmény felderítésében közreműködik.
Az önfeljelentésnek nincs azonban nagy jelentősége, ha az elkövetésnél szemtanúk voltak, viszont nagyobb a nyomatéka, ha a leleplezéstől az elkövetőnek már egyáltalán nem kellett tartania.15 Ittas vezetések esetén, a cselekmény jellegéből fakadóan, egyetlen esetet sem találunk, amikor az eljárás önfeljelentés alapján indult volna, ellenben valamennyi esetet a tettenérés jellemez. A bagatell lopások esetén sem tekinthető tipikusnak az önfeljelentés, ezzel az elkövetés után tanúsított magatartással a megvizsgált aktákban szintén nem találkoztunk.
Beismerő vallomás
A bűncselekmény elkövetése után tett beismerő vallomás általában enyhítő körülmény, amely kétségtelenül gyakran, de nem szükségképpen jár együtt az önfeljelentéssel. Ennek a bizonyítási eszköznek a büntetéskiszabás során történő figyelembevétele számos problémát generál, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a beismerés mire terjed ki, felderítő jellegű-e vagy éppen tettenérés után került-e sor a megtételére. Ezzel az enyhítő körülménnyel kapcsolatos bírói gyakorlat napjainkban sem tekinthető kiegyensúlyozottnak.16 Ugyanabban a kérdésben akár ugyanazon bíróságok különböző tanácsai is képviselhetnek egymással ellentétes álláspontot, ami láthatóan egyáltalán nem segíti elő az egységes ítélkezést. Ezért a beismerő vallomások köré rajzolódó problémákkal indokoltnak tűnik részletesebben is foglalkozni.
A beismerésről általánosságban
Szemben az önfeljelentéssel, amely a bűncselekmény felderítését kifejezetten lehetővé tette, a beismerő vallomáshoz a római jog még nem fűzött enyhítő hatást.17 Bár a középkorban hazánkban is ismerős volt a tortúra, de a jogalkotás igyekezett azt a lehetőségekhez képest korlátozni, majd a felvilágosodás szellemiségének köszönhetően eltörlésre is került.18 Nagy hagyománya volt ugyanakkor a beismerő vallomásnak mint enyhítő körülménynek a későbbi magyar büntetőjog-történetben.
A Csemegi-kódex idején még a töredelmes megbánás képezett enyhítő körülményt,19 de lényegében már ebben az időszakban kialakultak azok a főbb szempontok, melyek mentén a beismerő vallomások köre ma is megítélendő. Ekkorra ugyanis kialakult az a gyakorlat, hogy a nem töredelmes, nem őszinte megbánást tanúsító beismerés nem lehetett enyhítő körülmény. Abban az esetben, ha a vádlott tettenérés miatt nem tagadhatta a bűncselekmény elkövetését, ezt sem lehetett a javára értékelni.20
A beismerő vallomások értékelése körüli gyakorlati bizonytalanságokat az elméleti szakemberek igyekeztek mindig is szilárd alapokra helyezni. Földvári szerint a teljes, a cselekmény egészére és a bűnösségre is kiterjedő beismerés fogadható el enyhítő körülményként.21 Rendeki Sándor a beismerő vallomásokhoz három követelményt fűz, melyeknek együttes megléte esetén a beismerés enyhítőként értékelhető. Szerinte akkor vehető figyelembe a beismerés, ha az minden lényeges tényre és a bűnösségre is kiterjed, és ebből az elkövető őszinte megbánására lehet következtetni.22 A feltáró jelleg és az egész eljárás során tanúsított őszinte beismerés pedig a körülmény nyomatékára ható tényezők.
A beismerő vallomások enyhítő körülményként történő figyelembevételének szabályai az idők során változtak, a bírói gyakorlat pedig sok tekintetben enyhülést hozott. Habár a szakirodalom következetesen hangsúlyozza, és a tételes jog is azt mutatja, hogy jelen felfogásunk szerint a beismerő vallomás csupán egyike a bizonyítékoknak, és nem azok „királynője”, jelentőségét mégsem ez az álláspont fejezi ki a leghűségesebben.23
Elég, ha ennek alátámasztására az eljárás gyorsítása érdekében létrejött jogintézményeket hozzuk fel példaként, amelyeknél gyakran alkalmazási előfeltétel a beismerő vallomás.24 Manapság is jellemző az a tendencia a hatóságok részéről, hogy a beismerés megszerzését elsődleges feladatuknak tekintik.25 Ez pedig arra utaló jel, hogy a beismerő vallomások feltétlen megszerzésére való törekvéssel az igazságszolgáltatás gyengeségét és bizonytalanságait fejezzük ki, hiszen ez egyértelműen azt a látszatot kelti, hogy a bíró saját ítéletében is csak akkor fog megbízni, ha azt a vádlott is ellátja az igazság bélyegével.26
Ráadásul úgy tűnik, hogy a beismerő vallomások jelentősége az új büntetőeljárási törvény hatálybalépésével még inkább felértékelődött.27
Beismerő vallomás és annak nyomatéka a gyakorlatban
Napjainkban a bírói gyakorlat alapján a beismerő vallomásoknak nagy jelentősége van büntetéskiszabási szempontból. Számos döntést találunk, melyben a bíróságok helyesen vagy akár helytelenül, de a beismerő vallomásoknak enyhítő hatást tulajdonítanak. Olyan bírói érveléssel is találkozunk, miszerint a beismerő vallomás büntetést enyhítő szerepe kiemelkedik az enyhítő körülmények köréből, és ebből fakadóan kiemelkedő a nyomatéka.28
A jelenlegi helyes és követendő gyakorlat szerint a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás enyhítő körülmény, és a részbeni beismerés is az lehet. Nagyobb a beismerő vallomás nyomatéka, ha az felderítő jellegű. Ilyen esetben a cselekmény egészére kiterjedő beismerésnek a bűnösség részbeni tagadása mellett is enyhítő hatása van.29 Önmagában tehát a ténybeli beismerő vallomás a bűnösség beismerése nélkül nem enyhítő körülmény.30 Abban az esetben, ha tetten érik az elkövetőt, kizárólag a bűnösség elismerésének és a megbánásnak van jelentősége.
Sajnos az aktakutatás során és az anonim határozatokat vizsgálva azt tapasztaltam, hogy a gyakorlatban a beismerő vallomásra az esetek nagy részében automatikusan hivatkozik a bíróság anélkül, hogy utalna a tettenérés esetére vagy egyáltalán a beismerés nyomatékára, a beismerésnek a konkrét ügyben értékelt súlyára, vagy arra, hogy az a bűnösségre is kiterjedt-e, feltáró jellegű volt-e.
A helyes bírói gyakorlat ezzel ellentétben az lenne, ha ezekre a kérdésekre a bíróság az indokolás körében már első fokon is kitérne, mint ahogy azt sok esetben másodfokon ténylegesen megteszi.31 Kifejezetten figyelemre méltóak tehát azok az ítéletek, amelyek az enyhítő körülmény nyomatékára utalnak, és a beismerő vallomásra nemcsak sablonosan hivatkoznak.32
A megvizsgált ittas vezetések nagy részénél a védők kifejezetten hangsúlyozzák, de az ügyészek is szinte sablonszerűen utalnak rá, hogy a beismerés enyhítő körülmény.33 A helyes gyakorlatnak azonban egyértelműen az tűnik, hogy ez tettenérés esetén csupán kisebb mértékben vehető figyelembe.34 Mivel a tettenérés valamennyi ittas vezetés esetén fennáll, ezért ennek az enyhítő körülménynek a figyelembevétele ezekben az ügyekben tulajdonképpen elhagyható és csupán a bűnösség beismerésére lehetne hivatkozni.
A lopás bűncselekményi csoportjában is nagy a jelentősége a beismerő vallomásoknak,35 melyet az aktakutatás is egyértelműen alátámasztott. Kétségtelen, hogy sok esetben, amikor ez feltáró jellegű, esetleg a tetten ért bűncselekménnyel együtt bevallásra kerül korábbi lopások elkövetése is, akkor ennek a nyomatéka is nagyobb. Összességében azonban a tettenérés esetén itt is legfeljebb a bűnösség elismerésének és a megbánásnak lenne jelentősége. A beismerés és megbánás tekintetében szintén elmondható, hogy ebben az ügycsoportban is érzékeljük azt a fajta rutint a hatóságok részéről, amelyet már más büntetéskiszabási körülményeknél is tapasztaltunk. A lopások esetén szinte valamennyi ügyben szerepel az enyhítő körülmények listáján a beismerés és megbánás. A beismerés – helytelenül – abban az esetben is az enyhítő körülmények körét gyarapítja, ha az elkövetőt tetten érték, és a tettenérésre csak nagyon kevés esetben történik utalás.36
Az anonim bírósági határozatok alapján elmondható az is, hogy az automatikus jogalkalmazás következményeként a felsőbb szintű bíróságok sok esetben az enyhítő körülmények köréből kénytelenek mellőzni a beismerő vallomás figyelembevételét. Ennek oka lehet, hogy az a bűnösségre egyáltalán nem terjedt ki, vagy az elsőfokú bíróság túlzott jelentőséget tulajdonított a beismerésnek,37 vagy még rosszabb esetben a vádlott végig tagadta a bűncselekmény elkövetését és az elsőfokú bíróság ennek ellenére enyhítő körülményként értékelte a vádlott beismerését.38
Az ítélkezési gyakorlatban megnyugtatóan vannak már első fokon is teljesen helytálló indokolások,39 de feltehetően magas azoknak az elsőfokú bírósági határozatoknak a száma, amikor csupán a ténybeli, akár részbeni beismerő vallomásnak felderítő jelleg hiányában is enyhítő hatást tulajdonít a bíróság, és ez másodfokú eljárás hiányában vagy éppen a felülbírálat terjedelme miatt soha nem kerül korrigálásra. Ritkábban előfordul ellentétes irányú tévedés is, amikor a másodfokú bíróságnak kell a beismerő vallomást az enyhítő körülmények közé emelni, mert annak az elsőfokú bíróság helytelenül egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, pedig az a bűnösségre is egyértelműen kiterjedt.40
Arra is van példa, amikor a bíróság a beismerés enyhítő hatását igyekszik messzemenőkig figyelembe venni, és ennek megfelelő indokolását is adja. Egyik ügyben még abban az esetben is megállapította a bíróság a beismerés enyhítő hatását, amikor a vádlott a nyomozás során tett beismerő vallomását később visszavonta. A nyomozati szakban tett vallomás azonban olyan tényeket tárt fel az ítélőtábla szerint, melyek korábban a hatóságok előtt ismeretlenek voltak, így még a visszavont vallomásnak is enyhítő hatást tulajdonított a bíróság.41 Másik ügyben a nyomozati szakaszban tett beismerésnek enyhítő hatást a bíróság nem tulajdonított, amikor a bírósági eljárásban a vádlott tagadta a bűncselekmény elkövetését.42
Érdekes gyakorlati kérdést vet fel a beismerések kapcsán, hogy a bűnösség elismerésének mire kell vonatkozni. Egy ügyben a törvényszék azért nem tulajdonított enyhítő hatást a beismerésnek, mivel az szerinte a bűnösségre nem terjedt ki. Ehhez képest az ítélőtábla azt állapította meg, hogy a beismerés a bűnösségre is kiterjedt, de valóban nem a vád szerinti minősítésre. Az ítélőtábla határozott álláspontja ezzel kapcsolatosan az volt, hogy a beismerő vallomás bűnösségre – és nem minősítésre – kiterjedő volta az enyhítő körülményként való értékelés feltétele.43 Valóban egyetérthetünk azzal, hogy a minősítés kifejezetten szakkérdés, előfordul, hogy még az oly sok gyakorlattal rendelkező különböző jogászi hivatásrendek sem feltétlenül értenek egyet, így nem támasztható az a feltétel, hogy a vádlott kifejezetten a vádirati minősítéssel egyetértve vallja magát bűnösnek.
Nemcsak kizárólag a nyomozati szakban tett beismerő vallomásnak lehet enyhítő hatása, hiszen a viszonylag későn, a tárgyaláson megtett beismerést is értékelni kell a bíróságoknak.44 Vannak olyan bírói érvelések, melyek azt az álláspontot képviselik, hogy az eljárás későbbi szakaszában tett beismerő vallomás nem veszít annak enyhítő nyomatékából, hiszen a beismerő vallomások tekintetében időbeli megkülönböztetést maga az 56. BKv sem tartalmaz.45 Ezzel ellentétes állásponttal is találkozunk, amikor a bíróság úgy találja, hogy a bizonyítási eljárás szinte teljes lefolytatását röviddel megelőzően tett beismerésnek nem lehet nagy a nyomatéka.46 Ez utóbbi tény ugyanis arra enged következtetni, hogy a vádlott sokkal inkább az enyhítő körülményként történő figyelembevétel reményében és nem őszinte megbánásból fakadóan tett beismerő vallomást.
Az előkészítő ülésen tett beismerés nyomatékának kérdése
Az eljárás későbbi szakaszában, különösen az előkészítő ülésen tett beismeréseknek az új Be. szabályai alapján szintén óriási jelentősége lehet. Ennek nyomatékát különösen az adja, hogy a Be. 524. § (1) bekezdése értelmében első fokon az ügy elbírálását meggyorsító, egyszerűsítő következményként jelentkezik a beismerő vallomás.47 Kérdés, hogy ez a jogszabályi változás a beismerő vallomás súlyát vagy nyomatékát mennyiben lesz képes befolyásolni. Az előkészítő ülésen tett, bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást a bíróság elfogadhatja, amennyiben a vádlott lemond a tárgyalás tartásához fűződő jogáról. Ebben az esetben az ügyész a büntetés nemére és mértékére indítványt tehet. Az 1/2018 (VI. 30.) LÜ h. körlevél alapján, az ügyésznek határozott és konkrét elképzelést kell kialakítani arról, hogy az adott terhelt esetében milyen nemű, mértékű joghátrány kiszabása a legcélravezetőbb.
Ehhez természetesen nem árt, ha ekkorra az ügyésznek már rendelkezésére áll a büntetéskiszabás során figyelembe veendő valamennyi fontos tény és információ. Az ügyésznek ismernie kell a lehető legteljesebb mértékben a terhelt személyi körülményeit, fel kell tárnia a tényleges vagyoni, jövedelmi helyzetét, illetve az ítélkezési gyakorlat által kimunkált enyhítő és súlyosító körülményekkel is tisztában kell lennie.48 A körlevél alapján az előkészítő ülésen tett indítvány az általános joghátrány kiszabási indítványhoz képest annyiban térhet el, amennyiben az ügyész enyhítő körülményként értékel(het)i a terhelt beismerő vallomását. Így a beismerő vallomásnak nagyobb a nyomatéka, ha például felderítő jellegű, és ezáltal hosszadalmas bizonyítási eljárás kerülhető el.
Tettenérés esetén a beismerésnek azonban csekélyebb a súlya, és ugyanígy a kiemelkedően társadalomra veszélyes vagy éppen csekély fokban társadalomra veszélyes cselekményeknél a beismerő vallomás enyhítő körülményként történő értékelése csak csekély fokban vagy egyáltalán nem is mérsékelheti a joghátrányt. A körlevél alapján úgy tűnik, hogy az ügyészség inkább a korábbi gyakorlat fenntartása mellett tette le a voksát anélkül, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítana az előkészítő ülésen tett vallomásnak.
A bírói gyakorlatban ugyanakkor alappal merült fel az a kérdés, hogy vajon az új Be. hatálybalépésével a büntetés kiszabása körében is megváltozott szabályok nem igényelnek-e új szemléletet. A bűnösségnek a váddal egyező beismerésével a vádlott lemond a tárgyalástartás jogáról, ezzel lényegesen megkönnyítve a bíróságok dolgát. Ezáltal sokkal olcsóbb, gyorsabb és hatékonyabb lesz a büntetőeljárás. Ez a jogintézmény ugyanakkor céljának megfelelően csak akkor működik a gyakorlatban, ha a beismerő vallomásért cserébe a vádlott valódi kedvezményt kap.49
A vádlott számára igazán kecsegtető az eddigi büntetéskiszabási gyakorlaton túlmenő kedvezmény biztosítása lehet.50 Az új jogintézmény gyakorlatban való hatékony működése tehát felerősítheti azt az egyértelmű kívánalmat, hogy a beismerésnek különösen nagy nyomatékot tulajdonítson ilyen esetekben a bíróság. Az ítélkezési gyakorlatban már vannak arra utaló jelek, hogy a bíróság kifejezetten az új jogintézmény pozitívumaira hivatkozva, a meglévő számos enyhítő körülmény mellett is nyomatékosabban értékelte a vádlottak beismerő vallomását, amennyiben az az előkészítő ülésen az ügy befejezését eredményezte.51
Ebben a tekintetben azonban egységes gyakorlatról még nemigen beszélhetünk, hiszen ezzel ellentétes döntéseket is találunk. Konkrét ügyben a bíróság kifejtette, hogy a terhelt az előkészítő ülésen bűnösséget beismerő nyilatkozatot tett, amely az eljárás egyszerűsítését szolgálta, de ez nem tekinthető terhelti vallomásnak (Be. 183. §), mert a bizonyítás tárgyára vonatkozó tényállítást nem tartalmaz, csupán a bűnösséget ismerte el. Az ügyész erre tekintettel mértékes indítványt terjesztett elő. A bíróság ehhez kötve volt, és nem szabhatott ki annál hátrányosabb büntetést. Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint már értékelésre került a mértékes indítvány során a beismerés. Ezért az ítélőtábla álláspontja szerint, amennyiben a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként kerülne értékelésre a beismerő vallomás, az már a kétszeres értékelés tilalmába ütközne.52
Amint láttuk, az őszinte, töredelmes megbánáshoz képest a bírói gyakorlat eddig is jelentős engedményeket adott a beismerő vallomásért cserébe, és a jogalkotó szándéka jelenleg is inkább afelé tendál, hogy az előkészítő ülésen tett beismeréshez további kedvezményeket fűzzön. Azonban még az egyértelműnek tűnő iránymutatás ellenére is vannak bizonytalanságok az ítélkezési gyakorlatban a beismerő vallomások elfogadhatóságát illetően. Megállapítható az is, hogy az új jogintézmény, az előkészítő ülésen tett beismerés kapcsán még formálódik a joggyakorlat, ezért kifejezetten hasznosnak tűnne ebben a kérdésben a bíróságok számára egy felsőbb iránymutatás. Összességében, ha az 56. BKv iránymutatásait vesszük alapul, akkor a beismerő vallomásnak és a részbeni beismerő vallomásnak helyesen csak abban az esetben lehet enyhítő hatása, ha az a bűnösségre is kiterjed.53 Ez alól kivétel a felderítő jellegű beismerés, mely a bűnösség részbeni tagadása esetén is lehet enyhítő. A magam részéről azzal a jogalkotó célkitűzéséhez is közelebb álló bírói érveléssel értek egyet, miszerint az előkészítő ülésen tett bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás nyomatékának, a rövidebb eljárásért cserében, hangsúlyosabbnak kell lennie.
Megbánás, jóvátétel
Az elkövető őszinte megbánása, amely szintén szoros összefüggésben van az önfeljelentéssel és a beismerő vallomással, enyhítő körülmény. Önmagában a megbánás hiánya azonban nem értékelhető súlyosítóként, hacsak elvetemült magatartással nem párosul.54 A bűncselekmény beismerése és megbánása nem szükségképpen jár együtt.55 A bűnösségre kiterjedő beismerő vallomás, megbánás nélkül is enyhítő körülményként fogadható el, azonban, ha ehhez őszinte megbánás is párosul, akkor ez utóbbit külön enyhítő körülményként is értékeli a bíróság. Az elkövetőnek kifejezetten a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásából többek között az őszinte megbánására is lehet következtetni.
Igen gyakori, hogy a vádlott az enyhébb büntetés reményében kifejezetten úgy nyilatkozik, hogy megbánta a bűncselekmény elkövetését, azonban ennek semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs az ügyiratban, és rosszabb esetben a magatartása ezzel teljesen ellentétes következtetésre adhat alapot. Éppen ezért a bíróságoknak erre a büntetéskiszabási körülményre is csupán megalapozott okfejtéssel lehetne utalni, és a bizonyításnak arra is ki kellene terjedni, hogy vannak-e olyan tények, melyek alátámasztják a vádlott őszinte megbánását. Nem fogadta el a másodfokú bíróság a megbánást enyhítő körülményként, mivel az előkészítő ülésen a vádlott úgy nyilatkozott, hogy a cselekmény elkövetését megbánta, annak komolysága azonban megkérdőjelezhető, hiszen a nyomozati szakban még azt adta elő, hogy a sértett megérdemelte, amit kapott, a szúrásokat nem bánta meg.56 Ugyancsak nem értékelhető megbánásként a vádlott jogos védelemre alapított – elfogadhatatlan – védekezése, lévén, hogy ez beismerésnek sem minősül. Az a körülmény pedig, hogy a helyszínen ugyan bánta, de a bíróság előtt voltaképpen tagadta a bűnösségét, arra enged következtetni, hogy megbánása nem őszinte.57 A megbánás szintén nem tekinthető őszintének, ha a vádlott kizárólag a sértettet hibáztatja a kialakult helyzetért, kapcsolatuk megromlásáért.58
Amennyiben a vádlott a sértettnek nem nyújtott segítséget, állapota iránt közömbös maradt, az szintén azt sugallja, hogy nem bánta meg a bűncselekmény elkövetését.59 Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására irányuló tevékenysége enyhítő.60 A megbánásra utaló jel lehet a bűncselekménnyel okozott kár teljes vagy részbeni megtérítése,61 az elkövető bocsánatkérése is, különös nyomatékkal, ha maga a sértett meg is bocsátott.62
A bocsánatkérés sem minden esetben őszinte. Konkrét ügyben a bíróság nem tekintette őszinte megbánáson alapulónak a terhelt bocsánatkérését, hiszen az minden alkalommal hangsúlyozta, hogy a sértettek szavahihetőségét kétségbe vonja, azok kifejezetten rajta akarnak nyerészkedni. Ehhez képest súlytalannak tekinthető a velük szemben kinyilvánított bocsánatkérés és megbánás, ezek céljaként valószínűsíthető a büntetőjogi következmények enyhítésének elérése, valamint családjának féltése.63
Az ittas vezetések aktáit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a vádlottak nagy része már a gyanúsítotti vallomásban is kifejezi sajnálatát és megbánását a bűncselekmény elkövetése miatt, s az aktáknak is nélkülözhetetlen enyhítő körülménye a megbánásra történő hivatkozás.64 Ezek őszinteségének vizsgálatára azonban utalás sem történik és azokban az esetekben egyértelműen megkérdőjelezhető az őszinte megbánás, amikor az elkövető már nem először követte el az ittas vezetés vétségét. A vizsgált akták esetén a lopások elkövetői a gyanúsítotti vallomásban vagy a bíróság előtt szinte kivétel nélkül kifejtik, hogy mennyire megbánták tettüket. Valóban vannak olyan esetek, amikor ezek őszinteségéhez nem fér kétség, hiszen a terhelt elmegy a sértetthez, bocsánatot kér vagy visszaadja neki az ellopott dolgot,65 vagy sírva ígéri meg a bíróságnak, hogy többet ilyet nem tesz. De vajon lehet-e a megbánásnak minden egyes esetben hitelt adni, különösen akkor, amikor notórius elkövetőről van szó, aki bocsánatot nem kér, a kárt nem téríti meg, egyszerűen csak szóban fejezi ki sajnálkozását. A bíróságok a megbánás őszinte voltát ebben az ügycsoportban is csak nagyon ritkán vizsgálják, és persze erre többnyire az akta alapján nem is feltétlenül van lehetőségük. A megvizsgált ügyek között csupán két esetben utalt rá a bíróság, hogy a megbánás nem őszinte.66 Ráadásul ebből egy esetben a másodfokú bíróság nem értett egyet az első fokon eljárt járásbírósággal, hiszen mellőzte a büntetéskiszabási körülmények közül azt a tényt, hogy a megbánás ne lett volna őszinte.67
A bűncselekmény káros következményei a konkrét esetek tárgyi súlyát befolyásolják. Ezért a bűncselekménnyel okozott kár megtérülése elsősorban a tárgyi büntetéskiszabási szempontok közé sorolható. A kár elkövető általi megtérítése azonban bizonyítéka lehet őszinte megbánásának is, ezért pár gondolat erejéig érdemes erről is beszélni. A lopás bűncselekményénél gyakori a bűncselekménnyel járó károkozás. Éppen ezért enyhítő körülmény a gyakorlatban, amennyiben a kár részben vagy egészben megtérült, illetve ritkább esetben már az is, ha a terhelt még nem fizette meg ugyan a kárt, de nyilatkozata alapján hajlandó annak megtérítésére.68 A kár megtérülésének azonban számos módja van. Az 56. BKv kifejezetten leszögezi, hogy a kár megtérülése csak kisebb nyomatékkal vehető figyelembe enyhítő körülményként, amennyiben a kár az elkövetőtől függetlenül térült meg. Ennek az enyhítő körülménynek a nyomatéka akkor a legnagyobb, ha a kártérítésre az elkövető jóvátételi szándékával és tevékeny magatartása következtében került sor.69 Amennyiben a kár lefoglalás útján térült meg, akkor erre kifejezetten érdemes lenne utalni, mint ahogy számos esetben a gyakorlatban ez helyesen meg is történik.70 Sajnos azonban az akták között arra is szép számmal találunk példát, amikor a jogalkalmazó egyáltalán nem foglalkozik a kár megtérülésének a módjával.71 A lopások nagy részét pedig kifejezetten az előbbi esetkör jellemzi, vagyis amikor a kár az elkövetőtől függetlenül, lefoglalással és a dolognak a sértett részére történő visszaadásával térül meg. Az erre történő hivatkozás tehát minden esetben elengedhetetlen lenne az indokolásban, hiszen ez az enyhítő körülmény nyomatékát jelentős mértékben csökkenti.
Megbánásra utaló jel és ezért a beismerő vallomáson és a vádlotti megbánáson túl is enyhítő körülmény a terhelt komoly öngyilkossági kísérlete, melyet egyes esetekben csak a másodfokú bíróság vesz figyelembe.72 Olyan is előfordul, hogy éppen a másodfokú bíróság mellőzi a vádlott öngyilkossági kísérletének figyelembevételét, hiszen a beismerés bűnösségre nem terjedt ki, és az öngyilkossági kísérlet sem az őszinte megbánásból fakadt, hanem pusztán a büntetőjogi felelősség elkerülését célozta.73 Szintén meggyőző a bíróság érvelése, amennyiben a tényállásban kétséget kizáró tényként nem lehet rögzíteni azt, hogy a vádlott nagy mennyiségű gyógyszer bevételével, illetve önakasztással öngyilkosságot kísérelt volna meg, akkor az enyhítő körülmény nem lehet. Az említett kétségek mellett ezen ellenőrizhetetlen öngyilkossági kísérletek, még ha ténylegesen meg is történtek volna, büntetőjogi relevanciával bagatell voltuk miatt nem bírtak.74
A bizonyításnak ki kell terjednie a vádlott komoly öngyilkossági kísérletére és okainak feltárására. Csak akkor értékelhető ez a tény enyhítő körülményként, amennyiben az öngyilkosságra kifejezetten azért kerül sor, mert a bűncselekmény elkövetését a vádlott megbánta. Nem lehet enyhítő körülmény a vádlott olyan kijelentése, miszerint öngyilkossági kísérlete volt, ha az orvosi iratokkal nem támasztható alá. Az orvosi iratokból, a pszichiátriai véleményből pedig egyértelműen ki kell derülnie, hogy a szuicid cselekményre kifejezetten a bűncselekmény elkövetésének megbánása és nem más ok miatt került sor. Ennek hiányában a nem alátámasztott és nem komoly öngyilkossági kísérlet enyhítő körülményként nem vehető figyelembe.75
Elvetemült magatartás
A vádlott bűncselekmény elkövetését követően tanúsított elvetemült magatartása, amely azt mutatja, hogy a terhelt nem bánta meg a bűncselekmény elkövetését, súlyosító körülmény.76 Az elvetemült magatartás kategóriájára egyértelmű, egzakt definíció nem adható, így a fogalom tartalommal való megtöltése a gyakorlat feladata. Az eltérő jogértelmezés pedig szükségképpen ebben a körben is ellentétes ítélkezési gyakorlatot eredményezhet. A bírói gyakorlatban elvetemült magatartásnak minősül emberölés esetén a sértett testének halála utáni megbecstelenítése,77 egyes esetekben feldarabolása,78 a sértett megölése utáni durván kegyeletsértő, brutális, embertelen magatartása.79 Ebben a bűncselekményi típusban azonban gyakran előfordul, hogy az alsóbb szintű bíróságok az elvetemült elkövetési módot mint az elkövető elvetemült magatartását súlyosítóként értékelik, holott ennek a különös kegyetlenség mellett a kétszeres értékelés tilalma miatt gyakran már nem lehet relevanciája.
Az elvetemült magatartás mint súlyosító körülmény kifejezetten a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásként értelmezhető.80 Az elkövetés utáni magatartás, a sértettel szembeni közömbösség, az ölési szándék megállapításához szolgál alapul, így önmagában ez sem lehet súlyosító.81 Az elkövető sértett iránti közömbösségét konkrét ügyben azzal egészítette ki a bíróság, hogy az elkövető a sértett jajgatásán, szenvedésén nevetgélt, és ugyanezt tette a bírósági tárgyaláson is a bizonyítási kísérletről készült videófelvétel lejátszása során.82
Az elvetemültség is bizonyításra szoruló tény, mint ahogy arra a bíróság konkrét ügyben is rámutatott, nem volt súlyosító körülményként értékelhető a vádlottnak a cselekmény elkövetése után tanúsított, az ügyészi értékelés szerint „elvetemült magatartása”, ugyanis a bíróság e körben nem állapított meg tényállást.83
Zárógondolatok
Az alanyi büntetéskiszabási tényezők egy igen szűk szegmensét vizsgálva is az a következtetés vonható le, hogy a gyakorlatban nagy eltérések mutatkoznak az egyes enyhítő és súlyosító körülmények figyelembevétele tekintetében. Az alanyi büntetéskiszabási tényezők nagy része külön bizonyítást igényel, és nem tűri az automatikus hivatkozást, mely utóbbi jelenséggel sajnos mind az akták vizsgálata során, mind az anonim bírósági határozatok kapcsán szembesültem. A büntetéskiszabásban tapasztalható automatizmusok pedig egyáltalán nem egyeztethetők össze a rég megfogalmazott vezérelvvel, miszerint „a súlyosító és az enyhítő körülmények értékelése nem lehet formális, hanem szervesen kell kapcsolódnia a konkrét ügy tényeihez”84 . Véleményem szerint a jogalkalmazónak nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a büntetéskiszabási körülmények alapos feltárására, a bizonyításra és az enyhítő és súlyosító körülmények valódi nyomatékának ügyenként való feltárására és ennek a szankció kiszabás indokolásában is markánsabban kellene megjelenni.
Pápai-Tarr Ágnes PhD, egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem, Állam-és Jogtudományi Kar, Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék
Vádkorrekció a büntetőeljárásban, különös tekintettel a magyar és a német megoldásra
A hazai büntetőeljárási jog egy új jogintézménnyel, az ún. kiegészítő pótmagánváddal lett gazdagabb, amely a vádkorrekció eszközeként kíván fellépni a korrupcióval, a közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kiemelt bűncselekmények, a közpénzek és az uniós pénzek jogellenes felhasználása ellen. Mivel nem rendelkezik gyökerekkel a magyar büntetőeljárási jogban, ezért a magyar Be. nóvumként vezette be. Tanulmányunkban ezt az új megoldást kívánjuk elhelyezni a vádkorrekciós eszközök rendszerében, bemutatva annak alapvető jellemzőit, kitérve a német jog által kínált megoldásra is.
Járulékos magánvád
A járulékos vagy szubszidiárius magánvád a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi vádmonopóliumot áttörő jogintézmény, a sértetti vádképviselet sajátos formája, amikor a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében magánszemély érvényesíti a bírói úthoz való jogát. Az ügyészi tétlenség korrekciójára egyes államokban1 a járulékos magánvád (mellékmagánvád és pótmagánvád) intézményeit vezették be. Mindkét esetben csak a természetes személy sértett élhet ezzel, és csak azoknál a bűncselekményeknél, ahol van sértett.
A jogintézmény gyökerei a skót és az azt recipiáló osztrák jogi szabályozásra nyúlnak vissza. Skóciában a vád képviselete, csakúgy, mint Európa legtöbb jogrendszerében, az ügyészség feladata volt. A vádmonopólium korrekciójaként viszont megengedték, hogy a sértett a vád képviseletét átvegye. Lényegében ezt a megoldást2 követi az 1896. évi Bp.3 , amikor lehetőséget ad a sértettnek, hogy közvádlói tétlenség esetén a vádat tovább vigye, és pótmagánvádlói minőségben eljárjon a büntetőperben. Erre a jogintézményre itt is az ügyészi vádmonopólium korrekciója miatt volt szükség: akkor, amikor az ügyész, bár „a bűnperre törvényes ok van, nem emel vádat, vagy az emelt vádat parancsoló ok nélkül elejti, akkor mulasztása, illetőleg a helytelen vádelejtés teljesen útját fogja vágni a büntető igazságszolgáltatás menetének”4 .
Mellékmagánvád
A mellékmagánvád az ügyésszel együtt végzett sértetti vádképviselet. Két fajtája létezik: az együttes és a kisegítő magánvád. Az előbb említett típus a főmagánvádhoz kapcsolódik. Azt az esetet szabályozza, amikor a magánvádas eljárásban a közvádló „belép” az eljárásba, de ez a sértett vádlói pozícióját nem érinti, mivel továbbra is megilletik őt az ügyféli jogok; az ügyész mellett gyakorolja a vádló jogait. A kisegítő magánvád esetében a közvádra üldözendő bűncselekményeknél, az ügyész mellett a sértett részt vehet a vád érvényesítésében. Ennek speciális esete a vádkikényszerítés, amely nálunk „kiegészítő pótmagánvád”-ként híresült el.
Pótmagánvád
A pótmagánvád közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi tétlenség ellenszere abból a célból, hogy a magánszemély érvényesíthesse a bírói úthoz való jogát.
2022 novemberében a magyar jogászok „kiegészítő pótmagánvád”-nak nevezték el azt az új jogintézményt, amit a média „vádkikényszerítés”-nek hív, a törvény viszont inkább csak körbeírja ezt. A Be. alapján ez egy olyan sajátos jogintézmény, amely meghatározott – a közhatalom gyakorlásával és a közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt – bűncselekmények esetében ad lehetőséget a bírósági útra. Abban az esetben, ha a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a feljelentést elutasítja, vagy az eljárást megszünteti, akkor felülbírálati indítvány útján a bírósághoz lehet fordulni a nyomozás elrendelése, folytatása iránt, feltéve hogy a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a felülbírálati indítványnak nem adott helyt.
Németország
A mellékmagánvád Németországban lényegében a kisegítő magánváddal azonos. Lehetőséget biztosít a sértettnek a vádmonopóliummal szemben bizonyos korrekcióra. Nem azt jelenti, mint nálunk a pótmagánvád, amikor a sértett az ügyész tétlensége miatt, a közvádló helyett – és nem mellette – jár el. Németországban nincs lehetőség pótmagánvádra. Ehelyett a vádkikényszerítés működik. (Korábban nálunk is felmerült ennek a lehetősége, de ezt a jogszabály megfogalmazói – Király Tibor, Bárd Károly stb. – elvetették, és helyette a pótmagánvád jogintézményét vezették be.)
Az StPO5 172. §-a értelmében, ha az ügyész megszünteti a nyomozást, akkor a sértettnek jogában áll ún. „vádkikényszerítési” eljárást kezdeményezni, amelynek következtében – rendszerint – ugyanúgy sor kerül bírósági eljárásra, mintha az ügyész már eredetileg is vádat emelt volna. E processzusnak egyébiránt a gyakorlatban nincs nagy jelentősége, mindazonáltal „sokat mondó jogalkotói gesztusként” értékelhető a sértett irányába.
A vádkikényszerítési eljárásról (Das Klageerzwingungsverfahren: StPO 172–177 §)
Az eljárás kettős célt szolgál. Egyrészt a legalitás elvének bírói kontrolljaként funkcionál, másrészt a sértett védelmét szolgálja6 , konkrétan azon sértetti érdeket, hogy megtörténjen a vádemelés, és eljusson az ügy a bírósági szakaszba.
Az ügyészség vádmonopóliuma nem sérül, mivel nem a kérelmező emel vádat, hanem a bírósági határozat meghozatalára irányuló kérelemmel az érhető el, hogy az ügyészség kénytelen legyen vádat emelni.7 Az eljárás Detlef Burhoff megfogalmazásában egy „közbenső fellebbezésnek tekinthető a bírósági szakasz felé vezető úton”8 .
A sértett sem minden bűncselekmény esetében élhet ezzel a lehetőséggel. Kizárt a magánvádas eljárásban, továbbá akkor, ha az ügyész az StPO diverziós rendelkezési alapján [153. (1) bek.; 153a § (1) bek. 1., 7. mondat; 153b § (1) bek.; 153c–154 § (1) bek.; 154b §; 154c §] szünteti meg az eljárást. A vádkikényszerítéssel folytatott eljárás tehát kivételes esetekre korlátozódik.9 Gyakorlati jelentősége az eljárásnak relatíve csekély, inkább a preventív hatása bír jelentőséggel.10 Évente mintegy 2500 vádkikényszerítési eljárás van folyamatban a tartományi felsőbíróságokon.11 Ezek közül csak kevés sikeres (az eljárások kb. 10%-a), ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a kérelem általában nem felel meg az StPO 172 § (3) bekezdésében foglalt tartalmi követelményeknek.12
Az eljárásra a tartományi felsőbb bíróságok rendelkeznek hatáskörrel.
Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata ellen [StPO 170. § (2) bek. 1. mondat] a sértett a határozat közlésétől számított két héten belül jogosult panasszal élni.
Az eljárás három szakaszból áll. Elsőként az ügyész az eljárást megszünteti, és az arról szóló határozatát közli a gyanúsítottal [StPO 170. § (2) bek., 2. mondat] és a sértettel (StPO 171. §). Ezt követően, a határozat közlésétől számított két héten belül a sértett jogosult panasszal élni [StPO 172. § (1) bek., 1. mondat]. Az ügyészség a határozatot orvosolhatja (StPO 172. §), vagy az ügyész felterjeszti a panaszt a Legfőbb Ügyészségre. A Legfőbb Ügyészség is kétféle döntést hozhat: helyt ad a panasznak, vagy elutasítja azt.13 A harmadik szakaszban a sértett az elutasító határozat ellen a közléstől számított 1 hónapon belül kérelmet nyújthat be a bírói döntés iránt a tartományi felsőbírósághoz [StPO 172. § (2)–(4) bek.]. A bírósági határozat iránti kérelemben fel kell tüntetni azokat a tényeket, amelyek a vádemelést megalapozzák, és meg kell jelölni a bizonyítékokat. A bíróság döntésének előkészítéseként a bíróság nyomozást rendelhet el, vagy más bíróságot megkereshet [StPO 173. § (3) bek.].
A legvégső fórum a tartományi felsőbíróság. Ez vagy elutasítja a kérelmet (StPO 174. §), vagy elrendeli a vádemelést (StPO 175. §). Az utóbbi esetben mondható el, hogy a vádkikényszerítési eljárás sikerre vezetett, és a bíróság elrendelő határozata alapján sor kerül a vádemelésre.
Ha nincs elegendő ok a vádemelésre, a bíróság elutasítja a kérelmet [StPO 174. § (1) bek.]. Ha a bíróság a vádlott meghallgatását követően a kérelmet megalapozottnak találja, akkor dönt a vádemelésről. E határozat végrehajtásáért az ügyészség felel (StPO 175. §). A bíróság határozatának tartalmaznia kell az ügyész számára elengedhetetlen vádirati elemeket.
Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata elleni formális panasz mellett a sértettnek lehetősége van az általános, az ún. szolgálati felügyeleti panasz (Dienstaufsichtsbeschwerde, StPO 176. §) benyújtására is, ha az ügyész nem orvosolta a panaszt. Ez jóval rugalmasabb szabály, sem időhöz, sem formához nincs kötve, illetve nem csak a sértett élhet vele.14
Németországban az ügyészi korrekcióként jelen lévő mellékmagánvád nem jelenti a szerepek újraosztását. Bár ezen esetekben a sértettet ügyféli jogok illetik, az ügyész szerepe ugyanúgy megmarad. Amikor bevezették Németországban a mellékmagánvád jogintézményét, akkor ezt azért tették, hogy elismerjék: bizonyos bűncselekmények esetén a sértett személyisége mélyebben és jobban sérül, ezért különleges jogokra van szüksége. Az aktív részvétellel elégtételt kap a sértett az államtól. Közvetlenül hallhatja a vádlott vallomását, védekezését és benne a saját szerepére, illetve a közreható magatartására tett utalásokat, ezekkel szemben szemtől szemben védekezhet.
A mellékmagánvádlóként eljáró sértett tehát ügyfél, akit a jelenléti jog mellett általános indítványozási és kérdezési, valamint az iratokba való betekintési jog illet meg. Ez utóbbit jogi képviselő útján gyakorolhatja.
A mellékmagánvádra jogosult sértettek helyzetét tovább erősíti a bíróság azon kötelezettsége, hogy a sértettet értesítenie kell a tárgyalás kitűzésének idejéről. A sértettnek joga van továbbá arra is, hogy kérésére tájékoztassák őt az eljárás kimeneteléről. Az ezzel kapcsolatos szabályozások viszont már egy következő kérdéskörbe, a tájékoztatási jogokhoz tartoznak.
Magyarország
Pótmagánvád
Korábban a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) 2004 szeptemberében a 3/2004. számú jogegységi határozatában egyrészt kimondta, hogy az államnak a vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásában helye van pótmagánvádnak, feltéve hogy a jogintézmény törvényben meghatározott feltételei fennállnak. Kimondta másrészt, hogy az államot – mint sértettet – pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, amelynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez lehet állami vállalat (Ptk. 31. §), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §), vagy költségvetési szerv (Ptk. 36. §). A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek [Ptk. 31. § (6) bek. és 36. § (2) bek.] terjeszthetik elő.
A jogegységi határozat egyértelműen deklarálja, hogy az ügyészség, egyrészt helyzetéből adódóan, másrészt pedig a 3/2004. (II. 17.) AB határozatnak megfelelően, széles körű függetlenséggel rendelkezik. Ezért szükséges, hogy az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is elismerjék a pótmagánvádlói jogosultságot. Az ügyészség tévedése vagy mulasztása e nélkül ugyanis nem orvosolható. A bírák véleménye szerint a jogalkotó erre is gondolt, amikor visszaállította a pótmagánvádat, mert – a jogállami követelményeknek megfelelően – szűkíteni akarta az ellenőrizhetetlen hatalom körét.
Az Alkotmánybíróság 2005 novemberében, a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatával megsemmisítette a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE határozatát, mert azt alkotmányellenesnek találta. A döntés értelmében az állami szerv pótmagánvádlóként nem léphet fel a büntetőeljárásokban.
A határozat indokolásából megtudjuk, hogy az ügyészség mellett más állami szerv azért nem képviselheti a büntetőeljárásban a vádat, mert ez a vádlói közhatalom megkettőződéséhez vezetne, és sértené az ügyészségnek az Alkotmányban kijelölt helyét, valamint a hatalommegosztás elvét.
Az Alkotmányból eredő követelmény, hogy az ügyészségen kívül más közhatalmat gyakorló állami szervezet ne kerülhessen vádlói pozícióba. Amennyiben ilyen szervet pótmagánvádlóként beengednénk az eljárásba, akkor ezzel azt érnénk el – hangsúlyozza a határozat –, hogy az államhatalom akkor is felléphetne, ha az Alkotmányban erre feljogosított ügyészség azt indokolatlannak és alaptalannak tartja. Ez pedig jogállamban nem megengedhető, mert az államhatalom túlsúlyához vezet.
Természetesen nincs annak akadálya – jegyzi meg zárójelben az Alkotmánybíróság –, hogy közhatalommal rendelkező állami szervezet sértett magánfélként fellépjen, és polgári jogi igényt terjesszen elő.
Kiegészítő pótmagánvád
Új fejezetet nyitott a történelem a Be. életében, és 2022 november 15-től új fejezettel (CV/A) egészült ki a kódex, amely egyfajta vádkikényszerítést jelent, bár a jogszabály nem nevezi nevén az új jogintézményt, hanem meghatározott, kiemelt bűncselekmények esetén történő eljárásnak nevezi (Be. 817/A–W. §)
A jogintézmény bevezetésére az Európa Bizottság jogállamisági jelentése kapcsán került sor. A Bizottság a jelentésben Magyarország felé ajánlásokat fogalmazott meg – többek között – a korrupció, a közpénzek, illetve az uniós pénzek jogszerű felhasználását sértő cselekmények elleni büntetőjogi igényérvényesítés ellenőrzöttebb, hatékonyabb fellépése érdekében.15
Az új jogintézményt „A kondicionalitási eljárással összefüggésben a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosításáról” szóló 2022. évi XLI. törvény iktatta be külön eljárásként – nem véletlenül – a pótmagánvádas eljárást követően, a vádkorrektumok egyik eszközeként.
Az eljárás kétféle konstrukciót tartalmaz. Az első rész egyfajta vádkikényszerítési eljárást takar, amely a büntetőeljárás lefolytatását elutasító nyomozó hatósági vagy ügyészségi döntés bírósági korrekcióját jelenti eljárási eszközökkel, aminek következtében a nyomozás a megfelelő irányban folytatódik. A szabályozás második része ezen túlmenően „kívülálló” személyek számára biztosítja, hogy közösséget érintő kiemelt bűncselekmények esetén vádindítvány benyújtásával bírósághoz forduljanak és a vádat képviseljék, amennyiben az állami bűnüldöző szervek arra nem hajlandóak, vagy ezt nem látják megalapozottnak.16
Az új fejezet pontos címe: Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén. Ezek a kiemelt bűncselekmények az alábbiak:
- a korrupciós bűncselekmények (kivéve az enyhébben minősülő eseteket);
- a hivatali visszaélés, kivéve ha azt a törvényben felsorolt intézmények nem vezető beosztású hivatalos személye követte el;
- a vagyon elleni bűncselekmények Be. által kiemelt tényállásai;
- a költségvetést károsító, a Be.-ben felsorolt bűncselekmények;
- a versenyt korlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban.
A meghatározott bűncselekményekkel összefüggésben elkövetett bűnszervezetben való részvétel és pénzmosás esetén is folytatható az eljárás.
A sértett és a feljelentő mellett más természetes és jogi személy, tehát „kívülállók” is benyújthatnak felülbírálati indítványt azzal, hogy a sértett és a feljelentő prioritást élveznek. Nem illeti viszont meg a fenti bűncselekmények esetében sem az adott ügy bíróság elé vitelének joga
- a terheltet;
- a védőt;
- az állami vagy közhatalmat gyakorló szervet.
A Be. értelmében a felülbírálati indítványt előterjesztő, illetve a vádindítvány képviseletére jogosult személy jogi képviselete kötelező, és nemcsak az indítványt, hanem bármilyen észrevételt, bejelentést is a jogi képviselő útján lehet megtenni.
Nincs helye felülbírálati indítvány benyújtásának, ha a feljelentett vagy a terhelt fiatalkorú, valamint akkor sem, ha az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét gyermekkor vagy kóros elmeállapot zárja ki, továbbá a bűncselekmény elkövetésével fedett nyomozó, a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv tagja vagy titkosan együttműködő személy gyanúsítható megalapozottan, és az ügyészség ezért utasította el a feljelentést vagy szüntette meg az eljárást.
A felülbírálati indítvány benyújtására a jogszabály egy hónapot biztosít. A sértett és a feljelentő esetében ez határidő a nem anonimizált határozat kézbesítésekor kezdődik, a kívülállóknál pedig akkor (feltéve, hogy a sértett vagy a feljelentő nem élt ezzel a jogával), amikor az anonimizált határozat megjelenik a határozatot hozó szerv hivatalos oldalán.
A felülbírálati indítványt meg kell indokolni és ahhoz csatolni lehet a rendelkezésre álló, az indítványozó álláspontja szerint az ügyben bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas adatokat, iratokat, nyilatkozatokat.
A határozatot hozó szerv kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga korrigálja a határozatot, azaz azt hatályon kívül helyezi, és a nyomozást elrendeli, vagy az eljárás folytatását rendeli el; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, az iratokat a felettes szervhez felterjeszti.
A felettes szerv szintén kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga dönt a határozat korrekciójáról; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, akkor az indítványt, az ahhoz csatolt iratokat és az ügyiratokat, az indítvánnyal kapcsolatos esetleges észrevételeivel együtt megküldi a bíróságnak.
A felülbírálatról a nyomozási bíró hoz döntést (Budai Központi Kerületi Bíróság Nyomozási Bírói Csoportjának nyomozási bírája jár el kizárólagos illetékességgel), így valósul meg a feljelentést elutasító vagy eljárást megszüntető határozat eddig nem létező bírói felülvizsgálatának a lehetősége.17 A szabályozás új abban a tekintetben is, hogy a nyomozási bírónak arról kell döntenie, hogy a nyomozó hatóságnak vagy az ügyészségnek az eljárás lefolytatásának elutasításáról szóló határozata, az abban tett megállapítások megalapozottak-e, illetve teljeskörűek-e.18 A nyomozási bíró mérlegelési szempontjai kapcsán a másodfokú bíróságnak az elsőfokú ítélet felülbírálatával kapcsolatban szabályozott szempont- és fogalomrendszerét veszi alapul.19
A bíróságnak a döntésre egy hónap áll rendelkezésre (kivételes esetekben három hónap). A bíróság – az eljárás előző szakaszaihoz hasonlóan – 1) az indítványt elutasítja; vagy 2) ha a felülbírálati indítvány eredményes, a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi és az eljárás folytatását elrendeli. Utóbbi esetben, ha az ügyészség vagy nyomozó hatóság újfent megszüntető határozatot hoz, ismételt felülbírálati indítványt nyújtható be, de már csak a korábban felülbírálati indítványt előterjesztő személy által. Az ismételten megalapozott felülbírálati indítvány esetén nyílik meg a lehetőség az előterjesztő számára, hogy vádindítványt nyújtson be. Az előterjesztő „laikus vádlóként” képviseli a vádat a bírósági eljárásban, a szükséges jogi tudást a kötelező jogi képviselet biztosítja.
A Be. általános szabályaitól eltérő rendelkezések vonatkoznak továbbá a vádindítvány megalapozottságának vizsgálatára, a bírósági eljárás szabályaira, a fellebbezésre, a bűnügyi költségre és a rendkívüli jogorvoslatokra (utóbbinak azok alkalmazását kizárja).
Az eljárás során végig rövid határidőket tűz a törvény az eljárás időszerűségének biztosítása érdekében. További jellemző, hogy a jogalkotó az eljárás teljes menetében nagy hangsúlyt fektet a személyes adatok védelmére. Szintén fontos szempont a kötelező jogi képviselet.
Alkotmányossági kérdések a vádkorrekcióval kapcsolatban
Az eljárás a vádkorrekció egyik eszközeként két vonatkozásban vet fel alkotmányossági kérdést, ezért az Országgyűlés az elfogadott, de még ki nem hirdetett törvényt megküldte az Alkotmánybíróságnak előzetes normakontrollra. A szabályozással kapcsolatos alkotmányossági kérdés szerint az ügyészségen kívül más személy azon jogosultsága, hogy vádat emeljen valakivel szemben a bíróság előtt, összhangban van-e az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdésében deklarált ügyészségi vádmonopólium elvével. A princípium szerint az ügyészség mint közvádló az állami büntetőigény kizárólagos érvényesítője. A vádkorrektívum bevezetésének alkotmányos lehetőségén túl felmerül annak a vádmonopóliumhoz való viszonya. Az Alkotmánybíróság az indítvány alapján a 28/2022. (XI. 8.) AB határozatában értékelte az új korrekciós szabályozás alapjait.
Az új szabályozás dogmatikai, eljárásjogi szempontból a pótmagánvádas eljáráshoz áll legközelebb, így a jogalkotó és az Alkotmánybíróság is kiemelt figyelmet szentelt az Alkotmánybíróság pótmagánvádas eljárás kapcsán korábban kialakított alkotmányossági szempontjainak.20 Az AB gyakorlatában a vádkorrekció (pl. pótmagánvád) mellett foglalt állást. Az Alkotmánybíróság joggyakorlata szerint az ügyész közvádlói monopóliuma járhat a sértettek érdekeit befolyásoló hátrányos következményekkel, amely hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja a jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere.21
Az új szabályozás nem helyettesíti az ügyészség közvádlói funkcióját, azt csak kiegészíti, illetve szükség esetén kiterjeszti, s mint ilyen, az ún. vádkorrektívumok kategóriájába tartozik.22 A vádkorrektívumnak minősülő eljárás jellegét vizsgálta az Alkotmánybíróság. A pótmagánvád kapcsán korábban is kifejtette, hogy az Alaptörvény 29. cikkében rögzített kizárólagosság az állam „elsőbbségét” fejezi ki a büntetőigény érvényesítése tekintetében. Ha az állam e jogával nem kíván élni, úgy ez a kizárólagosság is megszűnik. Ugyanakkor, ha az ügyészség az állam e jogával élni kíván, úgy az ügyészség kizárólagos hatáskörrel rendelkezik, vagyis más állami szerv ilyenfajta jogosítványokat nem gyakorolhat az ügyészségen kívül.23 Az Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban kiemelte, hogy „[a] pótmagánvád a modern kontinentális államok büntetőeljárási modelljeit jellemző ügyészi vádmonopólium korrektívumának egyik formája […] A büntetőigény érvényesítésére vonatkozó felhatalmazás kizárólagosságát ugyanakkor maga a jogalkotó oldotta fel a pótmagánvád jogintézményének bevezetésével”24 . A jogalkotót nem köti tehát olyan alkotmányos követelmény, amely a pótmagánvád mint vádkorrektívum kizárólagos alkalmazását írná elő, vagyis a vádmonopóliumból származó esetleges anomáliák ellensúlyozására a jogalkotó egyéb vádkorrektívumot is alkalmazhat.25
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ha az ügyészség az újonnan bevezetett eljárásban úgy foglal állást, hogy nincs helye az állami büntetőigény érvényesítésének, és ha ilyen esetben a jogalkotó más – nem közhatalmat gyakorló – jogalanynak mégis biztosítja a bíróság előtti fellépés lehetőségét, azzal nem sérül a vádmonopólium Alaptörvényben foglalt követelménye.26 A pótmagánvád intézményére vonatkozóan megfogalmazott alkotmányos követelmény szerint azonban egyetlen közhatalmi funkcióval rendelkező szervezet sem veheti át az ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi jogkörét. A közhatalommal nem rendelkező természetes és jogi személyek fellépésének lehetősége más: ezekben az esetekben fogalmilag nem lehet szó a vádlói közhatalom megkettőzéséről.27
Zárógondolatok
A jogalkotó egy egyedi és a magyar jogrendszerben eddig nem ismert eljárásjogi lehetőséget teremtett a közpénzek védelme érdekében fellépő jogalanyok számára, hogy a felülbírálati indítvány, illetve a vádindítvány benyújtásával büntetőigény érvényesítőjeként lépjenek fel, és a bíróság eljárását kezdeményezzék.28 Az eljárás az Alkotmánybíróság döntése értelmében megfelel az alkotmányossági követelményeknek. (Kérdés persze, hogy a bonyolultan megfogalmazott eljárási szabályok között, akár ügyvéd segítségével, eligazodhat-e a fellépni kívánó polgár, és el tud-e jutni a bírói útig.)
Egy többlépcsős eljárásról van szó, amelyben a határozatot hozó nyomozó hatóságnak, ügyészségnek több lépcsőben alkalma van a határozatának korrekciójára. A jogintézmény – mintegy „kiegészítő pótmagánvádként” – ötvözi a pótmagánvád, az actio popularis, valamint a vádkikényszerítés jegyeit.
A magyar állampolgárok számára idő kell, hogy tudatosuljon a Be. által kínált új lehetőség. A szabályozás bonyolultságát, illetve a kérelmező „laikus” voltát hivatott ellensúlyozni a jogi képviselet kötelezővé tétele, illetve a jogalkotó által nyújtott más garanciák.
Az eljárás bevezetésével több lehetőség kínálkozhat arra, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetése ne maradjon jogkövetkezmények nélkül, és a bűncselekmények feltárására újabb csatornák nyíljanak – de ne feledjük, minden jog annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A jogállamiság elérése és megtartása ugyanis nemcsak a szabályozáson múlik, hanem azon is, hogy a kitűzött célok megvalósítása nem ütközik legális akadályba.
Az eljárás hatékonyságát a gyakorlati tapasztalatok alapján később lehet majd értékelni.
Farkas Krisztina PhD, Legfőbb Ügyészségre kirendelt ügyész, Kiss Anna PhD, tudományos fő-munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Az előkészítő ülés problematikája a többvádlottas és a kiemelt tárgyi súlyú ügyekben
A 2018. július elsején hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) teljesen új alapokra helyezte az eljárás bíróság előtt zajló szakaszát. A jogalkotó célja az eljárások időtartamának rövidítése, az érdemi döntés meghozatalának gyorsítása volt, de vajon mindenképpen és minden körülmények közepette elérhető ez a jogalkotói szándék? Minden esetben előnyös, ha gyorsan befejeződik egy eljárás?
A kérdésre a válasz egyértelműen nem, azonban a probléma sokkal összetettebb és számos egyéb tényezőt is szükséges vizsgálni.
A Be. előkészítő ülésre vonatkozó alapvetése1 azt rögzíti, hogy a terhelt lehetőséget kap az eljárás további menetének alakításában, abban közreműködhet. Álláspontom szerint a közreműködést nagyban befolyásolja a vádlottak száma, illetve a társas elkövetés különböző formái, és nem utolsó sorban a vád tárgyává tett bűncselekmény tárgyi súlya.
A törvényszék – mint elsőfokú bíróság – előtt nagyszámban fordulnak elő olyan büntetőügyek, amelyek a fenti jellemzőket, tulajdonságokat magukban hordozzák. A megjelölt tényezőket vizsgálom meg külön-külön, kitérek az előttem már felmerült és jelenleg is előforduló gyakorlati problémákra, konkrét ügyek megjelölésével, majd legvégül megkísérelek felvetni néhány javaslatot.
Alapvetés
Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat a törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el.
Elek Balázs szerint: „[s]okat hangsúlyozta a büntető eljárásjog tudománya, hogy a büntetőeljárás egyszerűsítése a terhelt együttműködéséhez, beismeréséhez kapcsolódhat, vagy a cselekmény kisebb tárgyi súlyához, vagy egyszerűbb bizonyításához kapcsolódó eljárási szabályokhoz. Mindezzel nem megyünk szembe az európai trendekkel, hiszen az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szóló R(87) 18 számú Ajánlása is általános elvként fogalmazta meg a kisebb és tömeges bűncselekmények intézésénél »a sommás eljárás, a megegyezés (kiegyezés), az egyszerűsített eljárások alkalmazását, valamint a bírósági eljárás egyszerűsítését«. Az ajánlás tartalmazza többek között az ítélethozatal egyszerűsítésének lehetőségét a vádlott beismerése esetére, a »bűnösség beismerési« eljárás lehetőségét.”2
Több európai ország sorolható fel, ahol a terhelti beismeréshez és együtt-, valamint közreműködéshez kötötte a jogalkotó az eljárások rövidebb idő alatt történő befejezését, lényegében „megspórolva” a bizonyítási eljárás eredményezte többlettényezőket. Spanyolországban „conformidad”, a német büntetőeljárásban „Verständigung”, míg Olaszországban „pattegiamento”3 néven ismeri az intézményt a büntetőjog-tudomány. Többen is behatóan foglalkoztak az intézménnyel, annak lehetőségeivel, korlátaival.4
Közös a fenti eljárásjogi intézményekben, hogy az eljárás észszerű, de legalább belátható, rövid időn belül történő befejezését a terhelti beismerő nyilatkozatra és közreműködésre alapítja. A német modell biztosítja a legszélesebb döntési jogokat és szabadságot a bíróságok részére. Mondhatjuk, hogy a magyar modell a német büntetőeljárás fent hivatkozott intézményéhez áll a legközelebb. Mindenképpen fel kell tenni a kérdést: Kell-e engedni a mindent felülíró beismerésnek és az annak alapjául szolgáló, azon nyugvó egyszerűbb eljárási szabályoknak, vagy az anyagi igazság kiderítése a lényegesebb, fontosabb a bizonyítási eljárás lefolytatása útján? Kísérletet teszek ezen nem túl egyszerű kérdés megválaszolására, de legalább megpróbálom elmozdítani a mérleg nyelvét a megszerzett tapasztalataim alapján.
A vádlottak száma
Kijelenthetjük, hogy ahány büntetőeljárás, annyi módozatban fordulhat elő a vádlottak száma. Kategorikusan ezt nem lehet kimondani, azonban a tíz fő vádlottat elérő ügyben már komoly fejtörést okozhat, miként operál a bíróság a bűnösséget beismerő és azt tagadó vádlottak között. Egyértelmű helyzet-e az, hogy a törvény szerinti nyilatkozat megtétele és a tárgyaláshoz való jogról (lényegében a bizonyításról) történő lemondás eleve predesztinálja a bíróságot az érdemi határozat meghozatalára. Álláspontom szerint nem.
A törvényszék – mint elsőfokú bíróság – előtt szinte minden esetben nagyszámú vádlottakat magában foglaló eljárások a korrupciós bűncselekményekkel, valamint a költségvetést károsító cselekményekkel kapcsolatban indult büntetőeljárások, valamint néhány emberkereskedelem bűncselekményével kapcsolatos esetet is ide sorolhatunk. Nehezíti a helyzetet, amennyiben a társas elkövetési formák valamelyik magasabb szintjét – bűnszervezet, bűnszövetség – is megjeleníti, tartalmazza a vádirat.
Kapcsolódó elkövetési alakzatok, járulékos, részesi minőségek arra ösztönözhetik a bíróságot, hogy ne külön, hanem minden terheltet érintően egyszerre, a lefolytatott bizonyítási eljárás lefolytatását követően döntsön.
A Miskolci Törvényszék előtt folyamatban volt ügyben5 a nyomozás során végig tagadó első- és másodrendű terheltek, megismerve a rendkívül csekély joghátrányt kilátásba helyező mértékes indítványt, védekezése teljes fordulatot vett és bűnösséget beismerő nyilatkozatot tettek a vádban foglalt tényállással egyezően, részletes vallomással egyetemben. Az ilyen bűnösséget beismerő nyilatkozat nem feltétlenül értékelhető a terhelt szabad belátásából fakadóan előterjesztettnek, figyelemmel arra is, hogy nem merült fel aziránt kétség, tisztában vannak a vádlottak a lehetséges és várható következményekkel. (Meg kell jegyezni, hogy a német büntetőeljárás sem fűz komoly következményt a terhelt formális, beismerésre irányuló nyilatkozatához.) A törvényszék tárgyalásra utalta az ügyet, mert nem értékelte teljes, bűnösséget beismerő nyilatkozatnak a vádlottak kijelentéseit, valamint szakértői bizonyítás szükségét is indokoltnak tartotta6 . A terheltek kizárólag taktikai okokból változtatták meg védekezésüket, majd a tárgyaláson némileg visszatértek a tagadáshoz.
Az ügyben négy terhelt szerepelt, és bár a harmad- és negyedrendű vádlottak kisebb tárgyi súlyú cselekménnyel kerültek megvádolásra, a kétséget kizáró, meggyőződés szerinti döntést csakis minden terheltet érintő bizonyítási eljárásban lehetett meghozni.
A többvádlottas ügyek közül igazi „állatorvosi ló”, mind eljárásjogi, mind anyagi jogi értelemben a kábítószerrel, új pszichoaktív anyaggal és a hozzájuk tartozó egyéb szerekkel, főként azok kereskedelmével kapcsolatos eljárások. A kereskedői, forgalmazói típusú magatartással vádolt terheltek számos esetben láncolatos formában terhükre rótt cselekmények elkövetése miatt kerülnek a vádlottak padjára. Rendkívüli nehézségeket okoz, okozhat az egyes cselekmények, elkövetői magatartások egymástól történő éles elkülönítése, elhatárolása. Számos eljárásban pókhálószerűen kapcsolódnak/tak a vádlotti magatartások egymáshoz, de vajon van-e értelme egy-egy terheltre már az előkészítő ülésen érdemi határozatot hozni; és mennyi nehézséget, problémát generál a már „elítélt” terhelt, továbbá a bizonyításra váró társai közötti anyagi, de főként eljárásjogi kapcsolat. Ezek mind olyan kérdések, amelyek részletes elemzése önálló tanulmány tárgya lehet.
Álláspontom szerint nincsen értelme, különösen többvádlottas ügyben, külön vizsgálni a terheltek felelősségét. Alapvető feltevésem, hogy büntetőjogi felelősséget vizsgáló eljárásban több ítéletet hozni nem szerencsés, sőt a bíróság a saját helyzetét nehezíti. Nyilvánvalóan nem kívánom azt a jogalkotói szándékot alaptalan kritikával illetni, amely az eljárások gyorsítására irányul, azonban a törvényi előfeltételek újragondolása mindenképpen szükséges. Röviden kitérek arra, hogy az utóbbi években egyértelműen megfigyelhető volt a vizsgált markerekkel jellemezhető büntetőeljárások időtartamának kitolódása, meghosszabbodása, mely körülményeket a járványügyi veszélyhelyzet fokozott is.7 A bíróságok igazgatási vezetése folyamatosan figyelemmel követi a minősített pertartamú ügyeket. A többvádlottas és az emberkereskedelem bűncselekményével érintett ügyekben a bírósági szakasz meghaladta a három évet. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a többvádlottas és konkrét példával élve a költségvetést károsító bűncselekmények összetettebbé, bonyolultabbá is váltak. A mai számítástechnikai és egyéb technikai eszközállomány igénybevételével elkövetett cselekmények felderítése, érdemi elbírálása mind a nyomozó hatóságnak, mind az ügyészségnek, mind a bíróságnak egyre nehezebb a feladatot jelent. A rendelkezésre álló adatmennyiség, a beszerzett okiratok a tapasztalt bírákat is komoly kihívások elé állítják.
Természetesen felmerülhet, hogy milyen alapvető jogai fűződnek, fűződhetnek az adott terheltnek az eljárás észszerű időn belül történő befejezéséhez, azaz nem kell egy hosszú bizonyítási eljárást végigkövetnie, bizonytalanságban lennie, lényegében büntetőeljárás hatálya alatt állnia. A bíróságnak azonban elsődleges kötelessége meggyőződése szerinti döntést hozni. Ahhoz kizárólag a bizonyítási eljárás lefolytatása vezethet.
Tisztességes marad az eljárás, amennyiben többvádlottas ügyben a terheltek egyik fele bűnösséget beismerő nyilatkozatot tesz és hangsúlyozza is, hogy a vádlott-társai mivel tudnák alátámasztani tagadó tartalmú nyilatkozataikat. Az Alkotmánybíróság kifejtette már, hogy a tisztességes eljárás körébe tartozik a hatékony bírói jogvédelem, azonban az nem maradhat pusztán formalitás, a bíróságnak tiszte megnyugtató döntést hozni. Tehát a hatékony bírói jogvédelem nagyban függ – az irányadó eljárási szabályok tükrében – attól, mit vizsgálhat a bíróság.8
A többvádlottas ügyekben számos esetben találkozunk a társas elkövetés magasabb szintű megvalósulási formáival, úgymint a bűnszervezettel vagy a bűnszövetséggel. A leggyakoribb szervezett bűnözés kereteiben megvalósuló és vád tárgyává tett cselekmények a költségvetési csalás bűntette és az emberkereskedelem, illetve most már emberkereskedelem és kényszermunka bűntette.
Utóbbi esetében nehezítette a helyzetet a 2018. évben a Legfőbb Ügyészség által kiadott iránymutatás9 a vádhatóságok részére, amelyben megfogalmazottak alapján előterjesztett indítványok folytán minden minősített kerítés bűncselekményével kapcsolatos járásbírósági eljárást a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező törvényszék mint elsőfokú bíróság előtt kell vizsgálni emberkereskedelem bűncselekménye körében. Több esetben az is kérdésként merült fel, egyáltalán kell-e, szükséges-e a törvényszéknek előkészítő ülést tartania. Álláspontom szerint igen, mert a terheltek számára biztosítani kell a lehetőséget, még ha prognosztizálható is – a vádban foglalt súlyosabb bűncselekmény és a szervezett jelleg folytán –, hogy a terheltek bizonyítási eljárást kívánnak. Nem tehetett mást a törvényszék, mert mindenképpen bizonyítás felvétele szükséges ahhoz, hogy megnyugtatóan megállapításra kerüljön, valóban a magasabb hatáskörű bíróság elé tartozó bűncselekmény elkövetése valósult-e meg.
Ki kell térni érintőlegesen már itt arra, hogy a törvényszéknek, bíróságnak kötelessége vizsgálni a benyújtott vádiratban foglalt minősítést. A vádirat benyújtását követően ez a bíróság feladata, de természetesen akkor merül fel ez a kérdés leginkább, amikor több terhelt közül néhányan bűnösséget beismerő nyilatkozattal élnek. Amennyiben a törvényi feltételek fennállnak és lényegében a terhelt a nyilatkozatával egyetemben egyértelművé is teszi, hozzon a bíróság érdemi határozatot, „szabadulni” szeretne az eljárás hatálya alól. Miként kell a bíróságnak reagálni ilyen esetben, amikor a bizonyítás magában hordozza a súlyosabb, de ami a terhelt tekintetében fontosabb, akár az enyhébb minősítés lehetőségét. Ahogy fentebb utaltam már rá, a járulékos jellegű elkövetői kör, valamint a szervezettség folytán egymás cselekvőségéhez tapadó terhelti magatartások lényegében generálják a bíróság tárgyalásra utalást tartalmazó döntését. Egyértelmű, hogy csak bizonyítás felvételével hozható meggyőződés szerinti döntés. Nem tudok teljességgel egyet érteni azon álláspontokkal, hogy amennyiben fennállnak a törvényi előfeltételek, minden kétség nélkül a terhelt nyilatkozatára kell alapítani a döntést. Mondván, ha utóbb sérelmes számára, rendkívüli jogorvoslattal él. (Most nem említem az ilyen helyzet adta technikai és eljárásjogi problémákat.) Arra azonban ki kell térni, hogy a bűnösséget beismerő vádlottak nyilatkozatai hatással vannak-e az eljárás, a bizonyítás, illetve a tagadásban lévő vádlottak felelősségében való döntésben. Erre vonatkozóan az Alkotmánybíróság már állást foglalt, miszerint nem veti fel a tisztességes eljárás sérelmének lehetőségét, hogy az előkészítő ülésen a bűnösséget beismerő, majd a tárgyaláson bűnösséget be nem ismerő vádlottakra nézve ugyanazon bíró hoz ítéletet.10 Több terhelt azért került egy eljárásba és azért emelt egyszerre velük szemben vádat a vádhatóság, hogy azt egységesen bírálja el a bíróság. Az előkészítő ülés intézményével a bíróság szerepe kissé a perifériára szorul, a meghozandó érdemi döntés adta keret szűk körben engedi mozogni a bírót, és amennyiben több terhelt felelősségét, annak fennállását kell megvizsgálnia, nem ruházhatja át a rábízott igazságszolgáltatási hatalomból fakadó felelősséget és feladatot pusztán a terheltre, azaz az általa közölt nyilatkozatra. Fokozottan kerülhet előtérbe a probléma, amennyiben az eljárásban maradt terheltek tekintetében eltérő tényállás megállapítását eredményezi a bizonyítási eljárás.
Az Alkotmánybíróság korábban már vizsgálta a tárgyalásról lemondás intézményét alapjogi szempontból. Kimondta, hogy az intézmény nem ellentétes az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, mivel a tárgyaláshoz való jog nem korlátlan alapjog, a terhelt arról lemondhat. Nyilvánvalóan a lemondás gyakorlásához szükséges, hogy a vádlott az őt megillető rendelkezési jogosultságokat gyakorolni tudja. Ezzel szemben a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút, ezért a lemondáshoz való jog gyakorlásához feltétlenül biztosítani kell, hogy a terhelti nyilatkozat egyértelmű és határozott legyen, valamint a nyilatkozat megtételekor a lehetséges következményekkel tisztában legyen, azokat teljeskörűen ismerje, döntésében kényszer ne befolyásolja.11
Kifejezetten a nagyszámú vádlottat felvonultató költségvetési csalás bűntette az az ügykategória, ahol még bűnszervezeti vagy bűnszövetségi minőséget is tartalmaz a vádirat. A terheltek túlnyomó többsége rövid, tagadó tartalmú nyilatkozatot tesz, majd a védelem előterjeszti a terjedelmes bizonyítási indítványait, melyek vizsgálata is időigényes, továbbá a megkeresések nem minden esetben vezetnek eredményre a tárgyalás napjáig. Kicsit fölösleges időhúzásnak titulálható az ügynek előkészítő ülésre történő kitűzése, majd tárgyalásra tűzése. Akár ezen kérdésekben is lehet változtatni az eljárási törvény rendelkezésein.
Kijelenthető, hogy az előkészítő ülés, illetve a nyilvános ülésen keretében meghozott, egyes vádlottakat érintő érdemi döntés több vádlott tekintetében több problémát, egyben eljárásjogi, anyagi jogi kérdést generál, mintha bizonyítást vesz fel a bíróság és hozza meg határozatát.
Tehát a többvádlottas ügyekben véleményem szerint megnyugtatóbban rendezhető az eljárás és terheltek sorsa, amennyiben bizonyítást vesz fel a bíróság, még ha a bizonyítási eljárás folytán hosszabb ideig kell is büntetőeljárás hatálya alatt állniuk.
Kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények
Ismert az az eset, amikor szórakozó, esetlegesen ittas fiatalok kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsítanak, azonban felelniük kell, de magatartásuk „megtorlásaként” és minden körülményt vizsgálva lényegében akár intézkedéssel kifejezi a bíróság a magatartás tilalmazott, nem helyes voltát. Ezzel szemben ismert olyan eset, amikor már a vádiratban megfogalmazott mértékes indítvány is tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés.
Óriási a különbség, óriási a felelősség.
A kiemelt tárgyi súlyú ügyek azért is bírnak rendkívüli jelentőséggel az előkészítő ülés szempontjából, mert a lényeges kérdések felvetéséhez nem is szükséges a többvádlottas jelleg.
Kiemelt tárgyi súlyú ügyekben, vegyük példának okáért az élet és testi épség elleni ügyeket, rendkívüli gondossággal kell megvizsgálnunk a rendelkezésre álló bizonyítékokat és tényeket, tudva, hogy önmagában egy sérülés még nem feltétlenül predesztinálja a minősítést.
Konkrét ügyben12 – erős felindulásban elkövetett emberölés bűntette miatt – maga a védelem is abba az irányba kívánta „terelni” az eljárást, hogy bizonyítást vegyen fel a bíróság, mert a jogos védelem keretében irányadó új rendelkezések körében komoly potenciált látott a vádlotti magatartás vizsgálatára és akár a büntethetőséget kizáró ok megállapítására.
Másik esetben13 – az egyébként tíz vádlottat számláló ügyben – az elsőrendű terheltet halált okozó testi sértés bűntettének elkövetésével vádolta a vádhatóság. A bizonyítás felvételére az elsőrendű vádlott cselekvőségének vizsgálata okán volt szükség. A többi terheltnek egyébiránt kisebb tárgyi súlyú cselekmények miatt kellett felelniük és le is mondtak a jelenlét jogáról. A bizonyítás felvétele során a törvényszék megállapította az eltérő minősítés lehetőségét és azt, hogy az elsőrendű vádlott magatartása akár emberölés bűntette kísérletének is minősülhet. A vádlott bűnösségét eszerint is mondta ki a törvényszék, mert a sértett sérülésén túl az alanyi és a tárgyi oldal jellemzői alapján kétséget kizáróan levonható volt ez a következtetés. Azért nem minősítette befejezett cselekménynek a vádlott magatartását, mert a cselekmény és a sértett halála között hosszú idő telt el, a közvetett okozati kapcsolatot a terhelt javára értékelte a törvényszék.
Egyébként a másodfokú bíróság éppen annyiban változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy befejezett cselekménynek minősítette az elsőrendű vádlott cselekvőségét.
Másik – még jogerősen be nem fejezett – eljárásban14 az elsőfokú bíróság ítéletében akként foglalt állást, életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérlete miatt, a bizonyítási eljárás lefolytatását követően, hogy az érdemi határozatban minősített emberölés bűntettének kísérletében találta bűnösnek a terheltet.
Láthatjuk, hogy az élet, testi épség elleni cselekmények között számos olyan eseménysorral lehet találkozni, amikor a meggyőződés szerinti döntést kizárólag bizonyítás felvétele mellett és eredményeképpen lehet meghozni. Amennyiben mélyen, behatóan tanulmányozza a majdani eljáró bíró a rendelkezésre álló iratokat, adatokat, felmerülhet benne – anélkül, hogy prejudikálna – az eljárás kimenetelének másik lehetősége is. Ennek lehetőségéről csakis bizonyítás felvételét követően lehet teljes bizonyosságot találni.
Felmerül a kérdés: súlyos, minősített élet elleni bűncselekmény vonatkozásában önmagában elég a terhelt bűnösséget beismerő nyilatkozata? Mi a helyzet abban az esetben, ha azt nem szabad akaratából, befolyástól mentesen terjeszti elő? Felmerülhet? Igen. Sőt olyan esettel is találkoztam már, amikor a bizonyítási eljárás, eljárások végén ellentétes tartalmú következtetést vont le a bíróság. Igaz, második alkalommal bizonyítottság hiányában hozott felmentő rendelkezést. Majd tíz év elteltével, másik személlyel szemben emelt vádat a vádhatóság ugyanazon cselekmény elkövetése miatt. (A hivatkozást mellőzöm, még a korábbi eljárásra nézve is, mert jelenleg folyamatban van a büntetőügy.) Természetesen aligha akad olyan terhelt, aki a minősített emberölés bűntettének vádját bűnösséget beismerő nyilatkozattal nyugtázná. A kérdés azonban arra irányult, hogy a terhelt nyilatkozata mindenféle befolyástól mentes legyen. Ezt a körülményt a tárgyaló bírónak kell vizsgálnia, a nyilatkozat megtételét követően a bíróság felelőssége a nyilatkozat „tisztaságának” megítélése, valamint annak értékelése, hogy a terhelt valóban megértette-e, tisztában van-e a várható, lehetséges következményekkel.
Álláspontom szerint nem lehet kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmény vonatkozásában kizárólag a vádlott nyilatkozatára alapítani az érdemi döntést. Aki már találkozott élet elleni üggyel, az tisztában van azon körülményekkel, miszerint nem egyértelmű a bűncselekmény megítélése, sőt kifejezett nehézségekkel találkozik a bizonyítási eljárás során a bíróság.
Ezeket a körülményeket nehezíti az az eset, amikor a vád tárgyává tett, kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetésével nagyszámú vádlottat vádol az ügyészség. A társas elkövetési formák magasabb szervezettsége szinte menetrendszerű ezekben az ügyekben. Arra is ki kell térnem, hogy a szóban forgó eljárásokban, technikai értelemben, még a törvényi feltételek fennállása esetén – sem egyszerű – az érdemi döntés meghozatala. A terjedelem, a főkérdés mellett számos járulékos kérdés rendezése tovább bonyolítja a helyzetet. Tudvalévő, hogy a törvényszék mint elsőfokú bíróság előtt a fenti ügykategóriákban nem ritka a harminc-negyven oldal terjedelmű ítéleti rendelkező rész sem. Ez a tényező is amellett szól, hogy az ilyen ügyekben a bíróságnak és nem utolsó sorban az érintett terheltek számára kedvezőbb, előnyösebb az egyetlen ítélet meghozatala és rendelkezéseinek kihirdetése.
Nehéz kérdések ezek, nem is lehet kategorikusan megválaszolni, figyelemmel a korábban hivatkozott alapjogi felvetésekre. Álláspontom szerint a többvádlottas ügyekben az eljárás szereplőinek összetettsége, a kiemelt tárgyi súlyú ügyekben pedig a bizonyítás felvételére való igény az, ami inkább arra sarkallja a bíróságot, hogy tárgyalás megtartásával hozzon döntést. Ekkor nem a terhelt vagy terheltek nyilatkozatára alapítja az érdemi döntést, hanem lefolytatja a bizonyítási eljárást, és ebben az esetben a bíróság ellátja a hatalommegosztás elvéből származtatott igazságszolgáltatási funkcióját.
Véleményem szerint óvakodni kell a mechanikus jogalkalmazástól, még akkor is, ha az sokszor egyszerűbbnek, időtakarékosabbnak, költséghatékonyabbnak is tűnik, mert nem biztos, hogy a tárgyalástól eltekintés minden esetben „szerencsés” megoldás.
Javaslatok
Az általam leírt gondolatok a bírói munkám során kialakult tapasztalataimból keletkeztek. Nem vitatom a jogalkotói szándékot, hogy szükséges a büntetőeljárások időtényezőjének javítása, lerövidítése, azonban a gyakorlat azt támasztja alá, hogy cizelláltabban kellene a törvényi rendelkezéseket megalkotni. Különbség van ugyanis egyrészről a potenciális terheltek között személyi minősültségük tekintetében, másrészről a cselekmények vonatkozásában azok bonyolultsága miatt, továbbá a többvádlottas ügyekben a belső struktúrában is jelentős eltérések lehetnek – különösen a mai technikai eszközök folytán –, és mindezek a bűnüldöző hatóságok, valamint a bíróságok munkáját is nehezítik.
Abból kell kiindulni, hogy az új eljárási törvény bizonyos értelemben több kedvezményt (pl. a terhelt lemondhat a jelenlét jogáról) biztosít a terheltek számára, míg adott esetben a terhelt közreműködésére helyezi a hangsúlyt, némileg megtépázva/elvéve a bíróság kizárólagos feladatkörét. Az eljárási törvény rendelkezései és az abban benne rejlő jogalkotói szándék feltételezi, hogy a nyomozások rövid idő alatt, minden lehetséges és rendelkezésre álló eszközzel, kifogástalan hatékonysággal és eredményességgel zárulnak, majd kerülnek továbbításra vádemelési javaslattal. Az elektronikus ügyiratok kezelése még inkább eszkalálja a problémákat.
Abból indulunk ki, hogy már a bírósági szakaszban van a büntetőeljárás.
Álláspontom szerint három irányban kellene megfontolni az előkészítő ülés rendelkezéseinek módosítását. A cselekmények, az alkalmazható szankció és az elkövetői kör meghatározásával, és az utóbbi tényező vonatkozásában az egyvádlottas ügyek nem, de több terheltet számláló eljárásban már egy megelőző nyilatkozat beszerzése is szükségessé válhat. Gellér Balázs a fokozottabb védői felelősségre is kitért, azaz milyen védekezési taktikát válasszon a védelem az előkészítő ülés előtt.15
A szóban forgó bűncselekmények vonatkozásában kizárólag a vétségek és a három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek esetén jöhetne szóba az előkészítő ülés alkalmazása, amely rendelkezés minden egyvádlottas ügyben alkalmazható volna. A járásbírósági hatáskörbe tartozó eljárások közül még mindig nagyszámú ügyet érintene egy ilyen rendelkezés. Az egyszerűbb eljárási szabályok alkalmazása során kizáró körülmény a legalább különös visszaesői személyi minősültség, mert nincsen megfelelő indoka a kedvezőbb elbírálásnak olyan potenciális terheltek tekintetében, akik ismételten sem képesek a társadalmi együttélési szabályok betartására.
A kiszabandó szankciónak nyilvánvalóan kedvezőbbnek kell lennie. Nem értek azzal egyet, hogy végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés volna a legszigorúbb joghátrány, mert annak alkalmazására rendelkezésre áll a büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás. Jelen esetben mindenképpen személyesen kerül a bíróság elé a terhelt, akár a nyomozást felügyelő ügyész, vádhatóság előtt külön nyilatkozna az eljárás alá vont személy, már ott érvényesülhetne a közreműködése, amely a végleges mederbe terelné a bíróság előtti eljárást. Jelenleg is a terhelt nyilatkozatára alapítja a döntést a bíróság és a mértékes indítvány keretet is ad a kiszabható szankció mértékének.
A terheltek személyére, az elkövetői körökre nézve elsődlegesen akkor merül fel a kérdés a fentiek alapján, ha több vádlott van érintve. Fiatalkorúak tekintetében minden esetben irányadó lehet az előkészítő ülés alkalmazása. Több vádlottat érintően már az említett korábbi stádiumú közreműködés előtérbe kerülne, akár az ügyész előtt és a terhelteknek azt a nyilatkozatot a bíróság előtt is fenn kell tartaniuk, abban az esetben érvényesülnek a kedvezőbb szabályok.
Tehát mindenképpen szűkíteni szükséges az előkészítő ülést eredményező vagy az annak igénybevételével elbírálandó ügyek körét, melyek vonatkozásában a cselekmény, a szankció, az elkövetői kör csupán példálódzó faktorok. Bizonyára lehet találni további olyan tényezőket és körülményeket, amelyek predesztinálják az egyszerűbb, időtakarékosabb eljárás mibenlétét. Azonban az, hogy minden, közvádra üldözendő bűncselekmény miatt indult büntetőeljárásban érvényesül az előkészítő ülés megtartásának kötelezettsége, a fent megjelölt ügykategóriák körében hozzávetőlegesen több hónappal hosszabbítja meg az eljárás tartamát. Többvádlottas ügyekben az sem bizonyos, hogy egy eljárási cselekményben minden vádlottat érintően be tudja szerezni a bíróság a nyilatkozatot, mellyel csak az időfaktor növekszik.
A jogalkotó feladata ennek rendezése, természetesen a gyakorlat által visszajelzett problémák, módosítások tükrében.
Zárógondolatok
A bíróság elsődleges szerepe az ítélkezés. Az ítélkezésnek tükröznie kell az Alaptörvény szellemiségét. Fogalmazó koromban úgy tanultam, hogy az ítélet meghozatala során a jogszabályok adják a keretet, azonban azt a bírói meggyőződésből fakadó döntésnek kell kitöltenie tartalommal. A bíró, a bíróság alakítja és alakíthatja a jogot, ezáltal hagyja maga mögött a mechanikus jogalkalmazást. A fent kifejtett bírói felelősség körében éppen erre utaltam, ez a hatalommegosztás elvéből fakadó feladat, amelyet teljességgel a bírói munka, a tárgyalás és a bizonyítás eszköze tölti ki annak megállapítására, mi történt valójában. Ezen szempontok szem előtt tartásával kell egy eljárást könnyítő rendelkezést vizsgálni és a jogalkotónak reagálni a visszajelzésekre.
Pocsai Tamás, bíró, Miskolci Járásbíróság
A szabadlábon védekező terhelt, valamint védőjének ügyirat-megismerési joga az Európai Unió elvárásainak fényében
Bevezetés
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) új szabályozást vezetett be a terhelt és a védő ügyirat-megismerési jogára vonatkozóan a korábbi büntetőeljárásról szóló törvény(ek) szabályozásához képest. Rendszerszintű változtatást jelent, hogy a Be. a teljes megismerés és az eseti alapon korlátozható megismerés elvein nyugvó rendelkezéseket tartalmaz.1 A tanulmány keretében annak vizsgálatára kerül sor, hogy a szabadlábon védekező2 terhelt, valamint védőjének ügyirat-megismerési jogára vonatkozó új szabályozás hogyan viszonyul az Európai Unió elvárásaihoz, annak eleget tesz-e, illetve milyen megállapítás tehető a magyar szabályozásról az unió jogharmonizációs törekvésének fényében. A tanulmány az ügyirat-megismerési jog kapcsán az időbeliségre, valamint a korlátozhatóság feltételeire fókuszál.
A tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelvről
A hatékony bűnügyi együttműködéshez és az államok közötti kölcsönös bizalom kiépítéséhez elengedhetetlenné vált az uniós jogharmonizáció a terheltet megillető eljárási jogok kapcsán is. Ennek egyik fontos mérföldköveként 2012. május 22. napján megszületett a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2012/13/EU irányelve (a továbbiakban: irányelv). A tájékoztatáshoz való jog a terhelt eljárási jogainak egyike, amelyet az irányelv rendelkezései három csoportra osztva szabályoznak: a jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogot a 3–5. cikk, a váddal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jogot a 6. cikk, míg az ügyirat-megismerési jogot – az irányelv terminológiájában az ügy anyagaiba való betekintés jogát3 – a 7. cikk szabályozza.
Az irányelv 7. cikk (1) bekezdése az őrizetbe vett, illetve fogva tartott terheltnek az ügyanyagaiba való betekintési jogára vonatkozó szabályokat tartalmazza. A 7. cikk (2) bekezdése a betekintés tárgyát határozza meg, a (3) bekezdés a szabadlábon védekező terhelt és védője betekintési jogának időbeli „korlátját”, a (4) bekezdés a betekintés jogának megtagadhatósága szabályait, míg az (5) bekezdés a betekintés térítésmentességét rögzíti.4
Az időbeliségre vonatkozó szabályokról
Az irányelv 7. cikk (3) bekezdése az ügy anyagaiba való betekintés joga kapcsán egy pontosan meghatározott időbeli „korlátot” állít fel, amelyet megelőzően az eljárási garanciákat be kell tartani.5 Eszerint az ügy anyagaiba a betekintést a hatóságoknak a „védelemhez való jog eredményes gyakorlásának lehetővé tételéhez kellő időben, de legkésőbb a vád tartalmának bírósághoz való, elbírálás céljából történő benyújtásakor”6 kell biztosítania. Ez a rendelkezés tehát nem azt a konkrét időpontot határozza meg, amikor az ügy anyagaiba való betekintésre sort kell keríteni, hanem egy időbeli „korlátot” állít fel a jogérvényesítés legkésőbbi időpontját illetően. Azonban az irányelv 7. cikk (3) bekezdésének más nyelvű, szintén hivatalos szövegváltozatai a büntetőeljárás menetében más-más legkésőbbi időpontot határoznak meg időbeli „korlátként”. A magyar szövegváltozathoz hasonlóan a német nyelvű7 szövegváltozat arra az időpontra utal, amikor az ügyészség a vádiratnak a bírósághoz való benyújtásával vádat emel. Az angol8 és a spanyol nyelvű9 szövegváltozatok ehhez hasonlóak, de értelmezhetőek akként, hogy a betekintés legkésőbbi időpontja az, amikor az ügyészség a vádat érdemben a bíróság elé terjeszti, azaz az ügyészség képviselője a vádat a bíróság előtt ismerteti. Tehát e szövegváltozatok különböző értelmezése a legkésőbb a tárgyalás megkezdéséig történő betekintés biztosítását is lehetővé teszi.10 A francia nyelvű11 szövegváltozat pedig még egy ennél is későbbi időpontra utalóan is értelmezhető, azaz úgy, hogy az a bíróság ügydöntő határozat meghozatala céljából történő visszavonulásának időpontját (amikor a bíróság megkezdi az ügyről való tanácskozást) határozza meg a betekintés biztosításának végső időpontjaként.12
Az Európai Unió Bírósága13 az ügy anyagaiba betekintés joga kapcsán az időbeli „korlát” megfelelő értelmezésével érdemben foglalkozott a C‑612/15. számú ügyben hozott ítéletében. A tényállás lényege szerint Kolev és társai több mint egy éven keresztül bűnszervezetben vettek részt, kenőpénzt kértek a Bulgária és Törökország közötti határon áthaladó személyektől a vámellenőrzés és az esetlegesen megállapított szabálytalanságok dokumentálásának a mellőzéséért cserébe, továbbá egy társuk az ekként begyűjtött kenőpénzeket elrejtette. A bolgár bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések között szerepelt az ügy anyagaiba való betekintés jogának időbeli „korlátjára” vonatkozó rendelkezés mikénti értelmezése az irányelvben.
Mivel az irányelv 7. cikk (3) bekezdés első mondatának szövege nem teszi lehetővé azon végső időpont egyértelmű meghatározását, amikor az ügy anyagaiba való betekintést az eljáró hatóságoknak biztosítaniuk kell, az EUB a rendelkezést az irányelv céljára figyelemmel értelmezte. Az EUB ítéletében kifejtette, hogy az irányelv rendelkezéseinek célja a védelemhez való jog ered-ményes gyakorlásának és az eljárás tisztességességének a biztosítása,14 amely „megköveteli, hogy a gyanúsított […] olyan kellő időben betekintsen az ügy irataiba, amely lehetővé teszi számára, hogy hatékonyan felkészüljön a védelemre”15 . Ez a cél pedig az EUB szerint megvalósítható mind az általános, mind a speciális vagy egyszerűsített eljárásokban akkor, ha az eljáró hatóság legkésőbb a tárgyalás megkezdéséig biztosítja az ügy anyagaiba való betekintést a védelem számára.16
Azaz, az EUB szerint az irányelv „7. cikkének (3) bekezdését úgy kell értel-mezni, hogy a nemzeti bíróság feladata annak biztosítása, hogy a védelemnek ténylegesen lehetősége legyen az ügy irataiba való betekintésre, amely betekintésre adott esetben a vádirat bírósághoz való benyújtását követően, de a vádirat e bíróság általi érdemi vizsgálatának megkezdését és a tárgyalás e bíróság előtti ténylegesen megindulását megelőzően, vagy akár, amennyiben a tárgyalás során új bizonyítékokat csatolnak az ügy irataihoz, e tárgyalás megkezdését követően, de a tanácskozási szakaszt megelőzően kerül sor, feltéve hogy a bíróság a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartása érdekében szükséges minden intézkedést megtesz.”17
Megállapítható, hogy míg az irányelv magyar nyelvű szövegváltozata alapján az ügy anyagaiba való betekintés biztosítására legkésőbb a vádirat benyújtásakor kell hogy sor kerüljön; az irányelv rendelkezéseit értelmező EUB a védelemhez való jog hatékony gyakorlásához és a tisztességes eljáráshoz szükséges betekintés legkésőbbi időpontjaként elegendőnek tart egy ennél későbbi időpontot a büntetőeljárás menetében: a tárgyalás megkezdésének időpontját.
A Be. 100. § (1) bekezdés a) pontja a terhelt és védő vonatkozásában a jogérvényesítés látszólagos időbeli „korlátját”18 határozza meg, amely alapján az ügyirat-megismerési jog gyakorlására a terhelt és a védő részéről a gyanúsított kihallgatását követően indítványra kerülhet sor. Ez az ügyirat-megismerési lehetőség azonban korlátozható. A védelemhez való jog garantálása érdekében a Be. 352. § (1) bekezdése szerint vádemelés esetén az ügyiratok teljes terjedelmű megismerését korlátozás nélkül lehetővé kell tenni a védelem számára a nyomozás befejezését megelőzően, a vádemelés előtt legalább egy hónappal.19 Tehát a Be. nem azt a konkrét időpontot rögzíti, amikor az ügyirat-megismerést az eljáró hatóságnak biztosítania kell a védelem számára, hanem a jogérvényesítés kezdetére vonatkozóan határoz meg egy időbeli „korlátot”. Ez az ügyirat-megismerési jog gyakorlására vonatkozó legkorábbi lehetséges időpont a büntetőeljárás menetében egy jóval korábbi időpontot takar, mint az európai uniós elvárás szerinti legkésőbbi időpontok, azaz akár az irányelv magyar nyelvű szövegváltozata szerinti vádirat benyújtásakori, akár az EUB értelmezése szerinti tárgyalás megkezdésekori legkésőbbi időpont.
A korlátozhatóságra vonatkozó szabályokról
A megismerés jogának korlátozása a megismerés lehetőségének kizárását jelenti az eljáró hatóság részéről. Az ügy anyagaiba való betekintés joga megtagadhatóságával kapcsolatos rendelkezéseket az irányelv 7. cikk (4) bekezdése tartalmazza, ami két olyan védendő érdeket nevesít, amely felülírhatja a terhelt tájékoztatáshoz való jogát. Mindkét esetben megelőzés a cél. Az egyik eset az, ha a betekintés egy másik személy életét vagy alapvető jogait súlyosan veszélyeztethetné, míg a másik, ha a megtagadás valamely fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükséges. Az utóbbi kapcsán példálózó jelleggel rögzíti az irányelv, hogy ilyen lehet, ha a betekintés hátrányosan befolyásolhatna egy folyamatban lévő nyomozást, vagy súlyosan sérthetné a tagállam nemzetbiztonságát.20 A betekintés megtagadása kapcsán az irányelv (32) pream-bulumbekezdése hangsúlyozza, hogy azt a terhelt védelemhez való jogának tükrében kell mérlegelni, méghozzá a büntetőeljárás különböző szakaszaira figyelemmel, és azt a tisztességes eljáráshoz való jog elvével összhangban kell értelmezni. Azaz az irányelv nem ír elő feltétlenül azonos terjedelmű betekintési jogot a büntetőeljárás különböző szakaszaira vonatkozóan, erre figyelemmel a betekintés megtagadásának oka eltérő lehet a nyomozás, illetve a bírósági eljárás során.
A Be. 100. § (6) bekezdése az ügyirat-megismerés jogának korlátozását az eljárás érdekeire figyelemmel teszi lehetővé. Megállapítható, hogy a Be. ehelyütt az ügyirat-megismerés jogának korlátozhatósága kapcsán az irányelv 7. cikk (4) bekezdésétől eltérő rendelkezést tartalmaz, hiszen utóbbi a megtagadhatóság feltételeit más körben tartja szükségesnek szabályozni, mint ahogyan azt a Be. a korlátozhatóság feltételeként tartalmazza. A Be. a szabadlábon védekező terhelt és védője jogai javára tér el az irányelvben foglaltaktól. Egyrészről nem jelenik meg a Be. rendelkezéseiben a korlátozhatóság törvényi feltételeként – mint az irányelvben külön kiemelt, a terhelt tájékoztatáshoz való joga felett álló védendő érdek – egy másik személy életének vagy alapvető jogainak súlyos veszélyeztetésének lehetősége; másrészről a fontos közérdek fogalma – az irányelv példálózó felsorolására tekintettel – tágabb körre utal a Be. 100. § (6) bekezdésében szereplő eljárás érdekeinél mint korlátozhatósági feltételnél.21
Összegzés
Az irányelv olyan közös minimumkövetelményeket határoz meg, amelyeket a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személy részére adott tájékoztatásra kell alkalmazni a tagállamok közötti kölcsönös bizalom erősítése céljából.22 A Be. a szabadlábon védekező terhelt, valamint védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó szabályozása az időbeli „korlátot”, valamint a korlátozhatóság feltételeit tekintve az irányelv által előírt minimumszabályokat azokon túlmutatva teljesíti. A Be. ugyanis a büntetőeljárás korai szakaszában, már a gyanúsítotti kihallgatást követően lehetővé teszi a védelem számára az ügyirat-megismerési jog teljes körű megismerés elvén nyugvó gyakorlását. Ezzel együtt a (büntetőeljárás korai szakaszában lehetővé tett) ügyirat-megismerési jog korlátozhatóságát tekintve is a védelem javára tér el az európai uniós elvárástól. Hiszen a Be. 100. § (6) bekezdése szerint az eseti alapon korlátozhatóság az eljárás érdekeire figyelemmel lehetséges, azonban egy másik személy élete vagy alapvető jogai súlyos veszélyeztetésének lehetősége nem jelenik meg a korlátozhatóság feltételeként; valamint a fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükségesség mint a megtagadhatóság további feltétele tágabb körre utal az eljárás érdekeire figyelemmel történő korlátozhatósági feltételnél.
Kérdés, hogy ezek a védelem számára kétségtelenül előnyös Be.-beli szabályok összhangban állnak-e a jogállamiság követelményeivel, feltétlenül szükségesek-e a védelem jogának érvényesüléséhez. Az Alkotmánybíróság 209/B/2003. határozatában kiemelte, hogy a „jogállamiság, valamint az alkotmányos büntetőjog követelményei azt kívánják meg, hogy az állam a büntető hatalmát olyan szabályok szerint gyakorolja, amelyek egyensúlyt teremtenek egyrészről az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogainak védelme, másrészről a közösség biztonság iránti igénye, a büntető igazságszolgáltatás működésével kapcsolatos társadalmi elvárások, valamint a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedett személyek jogainak és érdekeinek védelme között.” A Be. a szabadlábon védekező terhelt, valamint védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó rendelkezései esetén e három pólus közül a mérleg nyelve egyértelműen a védelem joga irányába billent el. Álláspontom szerint a tanulmányban bemutatott európai uniós elvárásokra figyelemmel a magyar szabályozás átgondolása szükséges az egyensúlyi állapot megtalálása érdekében.
Bőczné Neparáczki Anna PhD, kirendelt ügyész, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bűnözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Orszá-gos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szer-kesztett változata.
Tárgyalótermi mosolyogtatók a jogi humorzsákból
A Jog és Humor témakörén belül, a 2003-as első, a 2010-es második és a 2017-es harmadik köteteimet követően, a most megjelent negyedik könyvem, Jogi humorzsák címen az elmúlt öt év tárgyalótermi, ügyvédi, nyomozási, jogoktatási és világjárási gyűjtéseket tartalmazza.
Köszönhetem ezt – saját gyűjtésem mellett – azon lelkes olvasóimnak, figyelmes jogalkalmazóknak (bíróknak, ügyészeknek, ügyvédeknek, rendőr- és vámnyomozóknak, büntetés-végrehajtási dolgozóknak, egyetemi oktatóknak, jurátusoknak), akik éles szemmel járva fedezték fel az élet apró örömfakasztó morzsáit, és voltak olyan kedvesek, hogy meg is küldték számomra.
Bízom benne, hogy ez a – külön ügyészeknek – válogatott tárgyalótermi humorcsokor segíteni fogja az ügyész kollégákat (is) a mindennapi nehézségek elviselésében, az optimista, vidám lelkű (Covid-)túlélésben, a napi rutin és szürkeség színesítésében.
Tárgyalótermi rövid párbeszédek
Bíró: Mit tud a vádlottról?
Tanú: Két vadházasságából két vad gyereke született.
Bíró a tanúhoz: Megértette a tanú figyelmeztetéseket?
Tanú: Mindent megértettem tisztelt bírónő, de lenne egy kérésem.
Bíró: Mi lenne az?
Tanú: Kérem, hogy úgy hallgasson ki, és nagyon kérem, hogy csakis úgy tegyen fel kérdéseket, mindenképpen úgy, hogy véletlenül se legyek gyanúsított.
Bíró: Mit tud az elkövetőről elmondani?
Sértett: Ő a legerősebb a faluban. Akit ő betakar, annak vége. Ugyanis sírásó.
Bíró: Milyen volt a bűntársa felkészültsége, tudása?
Vádlott: Hát, nem vitte sírba a nagy titkot, az biztos.
A bíró cégekről kérdezi a vádlottat: Ismeri a Grint?
Vádlott: Nem.
Bíró: Ismeri az Icubét?
Vádlott: Akkor inkább a Grint.
Bíró: Mi lesz a Covidja után?
Vádlott: Úgy berúgok, mint tegnap.
Bíró a vádlotthoz 2022-ben: Covid elleni védekezése van?
Vádlott: Oltott vagyok, mint a mész.
Bíró: Szokott ideges lenni?
Vádlott: Csak ha felidegelnek.
Bíró: Milyen állapotban van a nagybátyja?
Tanú férfi: A nagybátyámnak nagyon jó libidója van. Bár a felesége nem tetszik nekem.
Bíró: Nehéz elnyerni a maga szimpátiáját.
Tanú férfi: Például a bíró úr tetszik. Ne tessék félreérteni, nős vagyok.
Bíró: Mit mondott az alkoholista feleségének?
Tanú: Mondtam, hogy ne hagyja a polcon a pénzt, mert nem gyerekcsákókat fog belőle csinálni a férje.
Bíró: Mi a véleménye a vádiratról?
Vádlott: Anyukám mondása jut eszembe róla: minden rosszban van valami pocsék.
Bíró a sértetthez: Hogyan jellemezné a vádlottat?
Sértett tanú: Teljesen kiszámíthatatlan. Nem is bipoláris, hanem már tripoláris.
Bíró: Mit tudnak mondani a vádlottról?
Első tanú: Sötét, mint a belső zseb.
Másik tanú: Inkább ék volt az ajtó alatt.
Bíró: Adjon kérem az elkövetőről személyleírást!
Tanú: Nagy darab, kövér, kigyúrt, kopasz. Pont úgy nézett ki, mint a bíró úr.
Bíró: Miért volt korábban büntetve?
Vádlott: Garázdaság kísértése miatt.
A garázdasággal vádolt terhelt leejti a kabátját a tárgyalóteremben, zavartan utána nyúl.
Bíró: Nyugalom, a kabátelejtést nem minősítjük garázdaságnak!
Bíró: Mit ivott?
Vádlott: 4 deci felest.
Bíró: Hol lakik?
Vádlott: Kadarkúton. A pontos címet nem tudom, de odatalálok.
Bírói kíváncsiság
Bíró: Miért volt büntetve?
Vádlott: Erőszakos kéregetésért.
Bíró: Az mit jelent konkrétan és valójában?
Vádlott: Valójában rablást tisztelt bíró úr.
Játékos bíró a vádlotthoz
Kéri a következő kérdést, vagy megáll három évnél?
Bíró: Miért van magán bilincs?
Vádlott: Mert rám rakták.
Bíró az egyik vádlotthoz: Maga hol állt a cselekmény idején?
– Hol itt, hol ott.
Bíró a másik vádlotthoz: És maga?
– Én vele szemben.
Sokadszori tárgyalási halasztás után az elnök:
A bíróság a következő tárgyaláson halotti anyakönyvi kivonaton kívül más kimentési okot nem fogad el.
Bíró a vádlotthoz: Felesége van?
– Most nincs, de több volt.
– Gyereke van?
– 10.
– És mihez ért még?
A vádlott élettársának vallomása a bíróságon:
Élettársam személyleírása: hosszú, csontos arcú, vállig érő hajú, 175 cm magas, körszakállas. A Csiszár Jenőre hasonlít.
Bíró a vádlotthoz
– Édesanyja neve?
Hosszas gondolkodás után a vádlott: Anyu.
– Családi állapota?
– Elég jó.
Hamis tanúskodás
Bíró a tanúhoz:
– Tudja, mi jár azért, ha hamisan tanúskodik?
Tanú: Persze, hogy tudom, tisztelt bíró úr, egy új Mercedest ígértek érte.
Betörés modus operandija
Bíró a vádlotthoz: Úgy zajlott a betörés, ahogyan azt az ügyész úr előadta?
Vádlott: Hát, nem pontosan, de az ő módszere sem rossz.
Bíró a vádlotthoz
– És mi van a fogával?
Vádlott: Büszke vagyok rájuk. Mindegyik a saját fogam, tisztelt bírónő. Kifizettem az összeset.
Kopasz férfi bíró kérdése az amputált lábú vádlotthoz:
– Miért nem használ műlábat?
Vádlott: Én sem mondanám a bíró úrnak, hogy hordjon parókát.
Róka-ügy
Vádlotti elbeszélés: Egy róka sétált el a tanú mögött a pécsi Bazilika előtti fasornál.
Bíró: Értem, biztos azért hívják Sétatérnek.
Nyilatkozat
Bíró a tanúhoz: Kérdésem, hogy a személyi körülményeiről nyilatkozik-e?
Tanú: Hát, cukros vagyok.1
Tárgyalótermi anekdoták
Nyári hőség
Egy forró nyári napon az egyik Zala megyei bíróságon az elnök úr egyezséget ajánl a megjelent felperesi jogi képviselő ügyvéd úrnak. Tekintsünk el a talár viselésétől! Rendben. Mindketten leveszik a hosszú, fekete köpenyt.
Késve érkezik az alperes képviselője, rohan befelé, húzza a talárját az ügyvéd úr. Az elnök neki is egyezséget ajánl, ő azonban nem veti le, mert egy erősen izzadt, sóvirágos fekete pólóban jelent meg.
Mindkét jogi képviselő hosszan mondogatja érveit. Ezt követően a bíró meghozza az alperest marasztaló ítéletét. Indokolásul kijelenti: Régen hallottam ennyi sületlenséget, mars ki!
Kitámolyognak a képviselők, alperesi ügyvéd megszólal. Ezért fel fogom jelenteni a bírót.
– Kinél? – kérdi a felperesi ügyvéd.
– A bíróság elnökénél.
– Az nem fog menni, ő ugyanis a bíróság elnöke…
Juhászok apasági pere
A 80-as években három szellemi javakban kevésbé módos juhász testvér hancúrozott egy falubéli lánnyal, aki annak rendje módja szerint terhes lett. Az apaság megállapítása iránti per végén a bíró kihirdette az ítéletet a megkapott orvosi szakvélemény alapján:
I. helyezett: K. János 97,8%-os valószínűséggel.
II. helyezett: K. István 96 %-os valószínűséggel.
III. helyezett: K. József 94,5 %-os valószínűséggel.
Izgató szövegelés
A 80-as évek elején állam elleni izgatással vádolták meg a Tökölről éppen kiszabadult terheltet, mert egy pest megyei falusi kocsmában azt harsogta: „Vesszenek a kommunisták!”
A tárgyaláson azzal védekezett, hogy félreértették szavait, ő ugyanis azt mondta, hogy: „Vesszenek a komponisták!”
Bíró a vádlotthoz: Mondjon egy komponistát, akire gondolt.
Néma csend volt a válasz. Miután a terhelt nem tudott ilyet megnevezni, a bíróság hat hónap szabadságvesztést szabott ki.
Mentességi értelmezés
Bírói kérdés szemérem elleni erőszak miatti büntetőügyben, ahol a nagybácsi a vádlott, az unokahúg a sértett és a nagynéni a kihallgatandó tanú.
Bíró: Kíván élni a mentességével?
Tanú: Nem értem.
A jegyzőkönyvvezető megmagyarázza neki. Elmondhatja, amit a nyomozáson mondott, ha nem él a mentességével.
Tanú: Ha rossz lesz neki, akkor elmondom.
Helycserés védekezés
A testvérek helycserés védekezéssel próbálkoznak egy ittas állapotban elkövetett halálos közlekedési balesetnél a 90-es évek végén. Ám egy tanú látja az emeletes ház ablakából, hogy ki esett ki a vezetőülésből és ki az anyósülésből.
Bírói kérdés ezek után a tagadó vádlotthoz: Ön a jobb első ablakon esett ki?
Vádlott: Állítom, igen határozottan.
Bíró: Akkor maga a halott.
A felelős
Az egyik eldurvult 1994-es pesti focimeccs után a lovas rendőrök oszlatni kezdték az összeverekedő szurkolókat. A büntetőügyben tanúként hallgatta ki a bíróság a rendőrök parancsnokát.
Bíró: Ön szerint ki a felelős a verekedésért?
Rendőr tanú: A ló.
Mindent a bűnmegelőzés érdekében
Nemrégiben történt, hogy a vádlott a kihallgatásakor beismerte a terhére rótt bűncselekményt, mire a bíró, még az ítélete előtt, megígértette vele, hogy többet nem fog bűncselekményt elkövetni. A párbeszéd a következőképpen zajlott:
Bíró: De akkor megígéri, hogy többé nem fog ilyet csinálni, ugye?
Vádlott: De, fogok!
Bíró: De nem fog ilyet csinálni, mert nem lehet ilyet csinálni!
Vádlott: De, fogok!
Bíró: De nem fog ilyet csinálni, mert nem akar ide járni a bíróságra, ugye?
A vádlott elgondolkodik, és a következőt válaszolja: De, akkor is fogok!
A bíró ebben a pillanatban feladta, meghozta az ítéletét. A megbánó magatartás, mint enyhítő körülmény, nem szerepelt az ítélet indokolásában…
Hamis rágalmazás
A tárgyalóteremben a vádlott kihallgatásával végzett a bíróság, majd elkezdték kihallgatni a tanúkat. Az egyik tanú következetesen terhelő vallomást tett a vádlottra. A vádlott a tanú előadását hallva folyamatosan mocorgott, grimaszokat vágott, látszott rajta, hogy hamarosan felüvölt a szunnyadó oroszlán. A tanú előadása közben a vádlott felpattant, majd a bíró felé kiabált:
Vádlott: A tanú hazudik és fel fogom őt jelenteni hamis rágalmazásért.
Bíró: Azt akarja mondani, hogy amit a tanú állít, az az igazság?
Széljárás
Bíró: Hallgatjuk a védekezését.
A súlyos testi sértéssel vádolt, a nővérével egy lakásban élő férfi terhelt vallomása: Hazamentem, és azt vettem észre, hogy a nővéremnek széljárása van. Mondtam neki, hogy hagyja abba, vagy menjen ki a vécére, de nem tette ezt. Továbbra is folytatta a széljárást. Én ismét rászóltam, de akkor sem hagyta abba. Mondtam neki, hogy akkor menjen ki az udvarra és ott legyen széljárása, de erre sem volt hajlandó, ezért én kénytelen voltam megütni.2
Tikkasztó meleg
Nemrégiben egy különösen meleg nyári napon, közvetlenül az ítélkezési szünet előtt a délután egy órára kitűzött tárgyalásra a pécsi bíró úr jó negyedórás késéssel érkezett. Csapzottan foglalt helyet a pulpituson azzal a felkiáltással, hogy: ez a meleg nem fehér embernek való! Ezt meghallva az afrikai származású védő is felsóhajtott: Nekem sem!
Kávés ismerkedés
Többvádlottas, sorozat vagyon elleni bűncselekményes ügy volt a ’80-as években.
A XIII. r. férfi vádlottat – többek között – azzal vádolták, hogy különböző üzletekből nagy mennyiségű kávét tulajdonított el. A XVI. r. vádlott a barátnője volt, akit orgazdasággal vádoltak, pincérként dolgozott, ő szerezte meg a kávét.
Bíró: Hogyan került kávés kapcsolatba a XIII. r. vádlottal?
XVI. r. vádlott: Egyik este a presszóban megkérdezte tőlem, hogy zárás után megvárhat-e. Majd felmentünk a lakásába, ahol szeretkeztünk.
Tanács
A vádlott a pécsi éjszakai élet, a vásárok, piacok egyik ismert alakja volt. Azzal vádolták a ’90-es évek elején, hogy – a Búza téri piacon – a sértettől zsebtolvajlás útján eltulajdonított egy aranygyűrűt. A tárgyaláson a vádlott azzal védekezett, hogy ő meg akarta venni a gyűrűt, de a sértett kevesellte az árat, ezért a vita hevében megütötte a sértettet, majd elvette tőle a gyűrűt.
Bíró: Vigyázzon, most éppen egy jóval súlyosabban büntetendő cselekményt ismert el. Vádlott: Bíró úr, mit tanácsol, melyiket ismerjem be?
A tyúkok szerepe
Pálinkás György LB bíró az „éjjel elkövetett magánlaksértésről”:
„Az éjszaka fogalma némiképp relatív. Faluhelyen már kilenc órától kezdődik, mert ott sokan a tyúkokkal fekszenek. Igaz, ez nagyvárosokban is gyakran előfordul, de ott ezt másképp hívják.”
Értelmezés
A bíró – a szemmel láthatóan kissé ittas állapotban lévő – tanúhoz az alábbi kérdést intézi, miután látja, hogy vele a kommunikáció kezd „ellehetetlenülni”: – Egyáltalán érti maga, mit kérdezek?
Tanú: Bíró úr, én jelenleg azt sem tudom, hogy itt vagyok-e.
Rövidítés
A polgári perben az alperest szembesítik a felperessel (ingatlan birtoklás) és elhúzódik a tárgyalás. Már minden rosszat előadtak, a bírónő még meg akarja hallgatni az alperest is, pedig már délután négy is elmúlt.
Bírónő: Legyen szíves, mondja el saját szavaival, hogy a személyes találkozások hogyan zajlottak le felperessel és milyen hangulatú megbeszélések voltak. Nagyon kérem, ha lehetséges, az előzményekre tekintettel fogja rövidre előadását.
Alperes: Tisztelt bírónő! Röviden, hm tömören… mindent, ami történt…
Bírónő: Igen, kérem!
Alperes: Röviden? Hát, nem lettünk barátok.
Balesetleírás
A balesetben érintett sértett bácsi vall a szekerével történtekről.
Bíró: Meddig világított a lámpa?
Tanú: A lámpa itt a kezem körül jól világít, ahol a bíróság ül, ott kezdődik a sötétség.
Egyetemlegesség
Bíró az ítéletet ismerteti, melynek végén kihirdeti: …és egyetemlegesen kötelezi a vádlottakat a felmerült 40 000 forint megfizetésére.
A 80 vádlott egyike a hátsó sorokból jelentkezik és kérdezi: Mindent értek, tisztelt bíróság, csak azt nem, miért kell nekem egyetemet végezni!?
Aki a virágot szereti…
Bíró: Személyi körülményeiről nyilatkozik?
Vádlott: (nem szól semmit)
Ügyvéd: A bíró úr kérdezi, hogy nyilatkozik-e a személyi körülményeiről?
Vádlott: (nem szól semmit)
Bíró: Nyilatkozik vagy nem? És merre néz?
Vádlott: Bocsánatot kérek, de az a fikusz a sarokban igazi? (A. M.)
Lehallgatás
Tárgyaláson telefonos lehallgatási anyag lejátszása folyik, ezt hallják a résztvevők:
„– Rád íratom az X6-ost, na, elhiszed végre, hogy szeretlek?!
– Akkor el.”
I. rendű vádlott közbeszól: Hát, csak úgy elmondanám azért, hogy nem íratta rám.
II. rendű vádlott: De nem is hitted el! (A. M.)
Családszeretet
Tárgyaláson két ellenérdekű haragos család tanúkénti kihallgatására kerül sor.
Bíró: I. rendű vádlottnak van mondanivalója II. rendű részére? Vagy miért sóhajtozik?
I. rendű vádlott: Jaj, hát csak, mert itt vannak a családjaink, megy az utálat, de mi szeretjük egymást és olyanok vagyunk, mint a Capulet meg a Rigoletto. (A. M.)
Nehéz nap
Reggel óta tartó tárgyaláson 15:55-kor az utolsó tanú kihallgatása kezdődne, minden résztvevő a végkimerülés határán. A 85 éves hölgy bottal jár, a terem közepére percek alatt ér be.
Bíró: Özvegy XY-né?
Tanú: (letámasztja a botját, nem reagál)
Bíró: Ön özvegy XY-né?
Tanú: (csak sóhajt, semmi más reakció)
Bíró: Khm, az Ön neve XY-né?
Tanú: Kérem?
Ügyvéd: Egek!
Ügyész: Istenem!
Bíró: Uram, segíts! (A. M.)
Útiköltség
Bíró a tanúhoz: Köszönjük, igazolásra, útiköltség térítésre van-e szüksége?
Tanú: Igazolásra, köszönöm.
Vádlott: Lehet útiköltséget kérni?
Bíró: Tanúnak, igen.
Vádlott: Nekem nem lehet?
Bíró: De lehet.
Vádlott: Csak nem kapok, igaz?
Bíró: Látja, megy magának az eljárásjog! (A. M.)
Meglepetés a tárgyaláson
Bíró: Az utolsó szó jogán kíván elmondani valamit?
Vádlott: Hát… hát azt, hogy nagyon sajnálom, hogy elkövettem ezt a bűncselekményt, ostobaság volt tőlem, hülyeség, nagyon bánom.
Bíró: (néz maga elé…)
Ügyész: (néz csodálkozva maga elé…)
Bíró, odafordulva a döbbenettől tátott szájjal ülő védőhöz: Ügyvédnő, eddig nem tagadta végig a cselekményt a védence?
Ügyvéd: Kérem a bizonyítási eljárást újra megnyitni.
Vádlott: Ja, rosszat mondtam? Mégse bánjam meg? Gondoltam, most már mindegy.
Ügyvéd: Kérek előtte 10 perc szünetet konzultációra. Meg hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót… (A. M.)
Dombóvári részvétel
III. rendű vádlott: Teljesen kizárt, hogy én ott lettem volna, az életben nem jártam még Dombóváron, a közelében sem, nem voltam velük!
Bíró: Akkor hogy magyarázza, hogy a közúti felvételeken a bűncselekményben részt vevő gépjárműben tartózkodik ön is?
Vádlott: Háhh!!! Nem látszódhatok a fotókon, mert én hátul ültem! Nem húz be!
Ügyvéd: Gyors közbeszólással emlékeztetném az ügyfelemet, hogy többször is próbáltam lebeszélni a vallomástételről.
Vádlott: Most miért?
Ügyvéd: Semmi… Folytassa! (A. M.)
A soros ügyész esetei 1.
Rendszeresen előfordul, hogy az ügyészségre érkező panaszosok nem tudják megnevezni, hogy a soros ügyészt keresik. Ilyeneket mondanak például:
„A rendőrségről küldtek, és a sorsi ügyészt keresem.”
„A rendőrségről küldtek, és a sörös ügyészt keresem.”
„A rendőrségről küldtek, és a seres ügyészt keresem.”
„A rendőrségről küldtek, és a somos ügyészt keresem.”
A soros ügyész esetei 2.
Az ügyészségi fogadónapon ilyeneket mondtak a panaszosok:
„Ő nem érdemelte meg azt, hogy velem így beszéljen!”
„A pici gyerek különös körülmények között született orvosi műhibából.”
„Mit gondol, ha én hülye lennék, lehettem volna a TSZ-ben függetlenített magtáros?!”
„Ügyvédnek mondta magát, de azt nem tudom, jogász volt-e?”
„Angyalom, én aztat kérem, hogy jól szívassák meg őket!”
Öt év
1990-es években történt Győrben. A bírónő kihirdette a bíróság ítéletét.
Bíró: Öt év börtön.
Vádlott: Öt év?! Hát mi vagyok én, teknősbéka? A bírónő azt hiszi, hogy kétszáz évig élek?3
Hígulás
A Zanusek nevű vádlott nem jelent meg a sokvádlottas tárgyaláson a 2000-es évek elején, nélküle kezdte el a bíróság. Kb. fél órája tartott a tárgyalás, amikor kopogás és köszönés nélkül bejött egy szemmel láthatóan zavarodott, kócos ember, és leült az első sorba.
A bíró felemelte a szemöldökét, és hangosan rákiáltott a figurára, hogy: Maga meg kicsoda?
Vádlott: Zanusek.
Bíró: Zanusek, maga ivott?
Vádlott: Nem tisztelt bíró úr, csak hígítóztam.4
A kft. ügyvezető
Egy pécsi bírónő sokvádlottas ügyben tárgyal a 2000-es évek elején. Telefonokat vásároltak részletre a vádlottak, hamis munkáltatói igazolások segítségével. A vádlottak kihallgatása után jönnek a tanúk.
Bírónő: O. Sándor is jöjjön be a tárgyalóterembe!
A tárgyalás elején a számbavételnél még nem volt ott mindenki, a nap folyamán sorrendben hívogatta őket a bíróság.
Bejön a kb. 18 éves O. Sándor. Minden vádlott néz, hogy ez kicsoda. Adatok ellenőrizve, a bírónő kérdi: Fenntartja-e azt, amit a nyomozás során elmondott?
O. Sándor: Fenntartom.
A bírónő elkezdi ismertetni a vallomást: A 12 éve alapított kft.-m autókereskedelemmel foglalkozik… Na, itt a bírónő megállt egy pillanatra, más mindenki kerek szemmel figyelt.
O. Sándor: Nekem nincs is kft.-m!
Ezt tisztázandó kiderült, hogy O. Sándor a folyosón várakozott, apukáját kísérte a bíróságra, aki vádlott volt egy másik tárgyalóteremben, és az a tárgyalás még nem kezdődött el.
O. Sándor meghallotta, hogy „O. Sándor jöjjön be a tárgyalóba!”, mire ő jogkövető állampolgárként bement, és azonnal fenntartotta az egyébként nem is általa tett tanúvallomást. (O. P.)
Piros harisnya
Az Országos Kriminológiai Intézetben történt valamelyik év április elsején. Az egyik kutató odament a titkárságvezető hölgyhöz és azt mondta neki, hogy most telefonáltak a Legfőbb Ügyészségről, mert új öltözködési szabályzat lép életbe, amiről értesíteni kell a kollégákat, és kérte, hogy jegyezze fel. Ő elő is vett egy papírt és írni kezdte, amit diktált neki a kolléga: „A férfiak ezentúl csak sötét színű nadrágban és világos színű ingben lehetnek, a hölgyek pedig kizárólag világos színű blúzban és sötét szoknyában. Nadrágban csak külön vezetői engedéllyel.” A kolléganő bőszen jegyzetelt, bár némi csodálkozás tükröződött az arcán, amikor azzal folytatta a diktáló, hogy: „A hölgyeknek minden esetben kötelező piros neccharisnyát hordaniuk.” Fennakadt a jegyzetelő szeme, de akkor már a diktáló se bírta ki nevetés nélkül, és megkérdezte tőle, hogy tudja-e milyen („bolond”) nap van, amit ugye egy titkárságvezetőnek illene tudni… (N. L. T.)
Az utolsó szó jogán a vádlottak ezeket mondták
„Mindegy milyen büntetést kapok, csak föl ne függesszenek!”
„Feltettem magamnak a kérdést: öngyilkos legyek, vagy szembenézzek a törvénnyel? Úgy döntöttem, az utóbbit választom. Az öngyilkosságtól visszarettentem, mert nem éreztem magam olyan mérvű bűnösnek.”
„Tisztelt Bíróság! Humanikus és felületes ítéletet kívánok magamnak!”
„Őszinte beismerést teszek. Nem én voltam!”
„Nem kívánok vallomást tenni. Kétszer tettem őszinte vallomást, mindkétszer házasság lett a vége.”
„Amit el akartam mondani, azt a védőm elmondta, amit nem kellett volna, azt meg az ügyész.”
„Tisztelt Törvényszék! Önök előtt áll az a vádlott, akit csak percek választanak el a felmentő ítélettől.”5
„Talán az is enyhítő körülmény lehet, hogy egy ügyésznél is kertészkedtem.”
Fenyvesi Csaba, egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető és Polgári Eljárásjogi Tanszék
Nemzetközi együttműködés az operációs tevékenység során
A világ minden részéről érkeztek ügyészek a Nemzetközi Ügyészi Egyesület 24. alkalommal megrendezett éves konferenciájára, hogy kicseréljék tapasztalataikat a különböző jogrendszerek közötti nemzetközi együttműködésről. Az IAP Katonai Ügyészek Hálózata (NMP)1 által rendezett ülésen Lisa Ferris, az új-zélandi katonai ügyészség igazgatója, Sara Root, az amerikai hadsereg legfőbb ügyésze, Michel Guedes, a párizsi törvényszék ügyészhelyettese, valamint Bruce MacGregor, a kanadai katonai ügyészség igazgatója tartott előadást.
Levezető elnökök: Lars Stevnsborg, dán katonai legfőbb ügyész; Bruce MacGregor, a Kanadai Katonai Ügyészség vezetője
Előadók: Lisa Ferris, az új-zélandi Katonai Ügyészség vezetője; Sara Root, az USA Hadseregének vezető ügyésze; Michel Guedes, helyettes ügyész, a francia Párizsi Büntetőtörvényszék Katonai Büntető Ügyek Szekciójának vezetője; Bruce MacGregor, a Kanadai Katonai Ügyészség vezetője
Rapportőr: Dominic Martin, a Kanadai Katonai Ügyészség helyettes vezetője
A szekcióülésen vizsgálták a különböző jogrendszerek közötti nemzetközi együttműködés formáit, valamint a hadszíntéri partnerekkel történő kooperációt. Az előadók ennek keretében górcső alá vették a vizsgálandó események helyszínére való kijutás nehézségeit, a bizonyítékok összegyűjtését, az egymással versengő jogrendszereket, a háborús egyezmények rendszerét és a szövetségi rendszerben együttműködő partnerektől szerzett bizonyítékok felhasználásának lehetőségeit. Minden előadó a saját véleményét fogalmazta meg, ezek nem feltétlenül tükrözték azoknak a katonai szervezeteknek az álláspontját, amelyeknél dolgoznak. Bár a konferencián Új-Zéland, az USA, Franciaország, valamint Kanada is részletes tájékoztatást adott a külföldön állomásozó – több ország katonáiból álló – katonai egységeinél történt katonai bűncselekmények nyomozási nehézségeiről, valamint azok lehetséges megoldásairól, jelen összegzésben csak Új-Zéland és az Egyesült Államok által tett megállapításokat szerepeltetjük.
Új-Zéland
Új-Zéland egy kis létszámú nemzeti hadsereg szemszögéből mutatta be a katonai műveletekkel összefüggő nyomozásokat – különös figyelemmel a többnemzetiségű katonai műveletekre – mivel az új-zélandi hadsereg körülbelül 10 000 egyenruhásból áll, és emiatt ritkán települnek önállóan katonai műveleti helyszínekre.
A vizsgálatok az alábbi kihívásokat tárták fel:
- Egyrészt problémaként merül fel az időtényező, ugyanis a jogsértő cselekmény ismertté válása akár évtizedekkel követi csak azok tényleges bekövetkeztét, ami jelentős kihívás elé állítja a nyomozó hatóságokat, valamint az ügyészeket egyaránt.
- Az elmúlt évtizedekben megváltoztak a hadszíntéri információátadás formái is. A parancsnokok már nem vezetnek írásos háborús naplót, hanem döntéseiket, iránymutatásaikat és a releváns információkat e-mailben közvetítik, illetve szóban továbbítják az érdekelteknek.
- A több ország katonáiból álló katonai egységek szerkezeti felépítése és bevetési gyakorlata szintén kérdéseket vet fel a vizsgálatok lefolytatásakor. Az országok közötti együttműködési politika, az irányelvek és jelentések kulcsfontosságú információt nyújthatnak a nyomozások vagy a büntetőeljárások során. A NATO-ban vagy más katonai együttműködési rendszereknél meglévő bizonyítékok felkutatása nagy kihívást jelent a büntetőeljárások során, ugyanis nem minden esetben lehetséges azon tanúk kihallgatása, akik más ország fegyveres erőinek kötelékébe tartoznak. A katonai műveletekben együttműködő partnerek adatainak kezelése és a minősítés nélküli közzététel tekintetében szintén nincs egységes gyakorlat a különböző országok között.
- Ugyancsak problémát jelent a helyszínvizsgálatok elvégzése és a befogadó országok állampolgárainak tanúkénti kihallgatása mellett a műveleti helyszínekről való hiteles információk beszerzése.
Új-Zélandon a fegyveres erők tagjai által elkövetett bűncselekmények esetében belső katonai nyomozást folytatnak, amit a Katonai Rendőrség végez, ennek hatásköre azonban nem terjed ki a háborús bűncselekmények vizsgálatára. A Nemzetközi Büntetőbíróság, amelynek Új-Zéland is tagja, szintén rendelkezik hatáskörrel egyes katonai bűncselekményekkel kapcsolatos eljárások lefolytatására. Új-Zélandon jelenleg is folyamatban van egy a fegyveres erőktől független kormányzati vizsgálat, különösen olyan kérdéseket fókuszba helyezve, mint az operatív információbiztonság és az aktív fegyveres konfliktusok területén végzett nyomozás.
A jövőben a több ország katonáinak részvételével végzett katonai műveleteknél az alábbi szempontokat kell figyelembe venniük:
- A katonai együttműködések során a kölcsönös hozzáférést biztosító információkezelési rendszer kialakítása, valamint megállapodás az információk megőrzésének határidejéről. Egyértelmű iránymutatás a bírósági ügyek anyagának nyilvános kiadására, az ügyek nyilvánosságra hozatalára és az együttműködő partnerek közötti információ-megosztásra vonatkozóan.
- Együttműködési politikák, SOP-k2 , irányelvek és egyéb anyagok hozzáférhetősége a nemzeti vizsgálatok lefolytatásához.
- Megállapodás a tanúk kihallgatásának és a tanúvallomásokhoz való hozzáférés lehetőségéről az együttműködésben részt vevő felek között, valamint a többnemzetiségű katonai egységet befogadó ország részéről is.
- A koalíciós szintű vizsgálatoknál a jelentések és más bizonyítékok hozzáférésének és kiadásának egységesítése az együttműködésben részt vevő felek között.
- Megállapodás a helyszínvizsgálatokról és a tanúk helyszínre jutásáról.
- Különféle szerződéses kötelezettségek, különös tekintettel az információ-megosztásra és a minősített anyagokhoz való hozzáférésre.
Noha a nagy nemzetek rendszerint folyamatosan figyelemmel kísérik a lehetséges polgári áldozatokat, akár erre kijelölt egységek útján is, a kis nemzetek hadereje általában nem rendelkezik kellő erőforrással ilyen szervezeti egység működtetéséhez. Ez alapján a nyomozások támogatásához is szükségük lehet arra, hogy a nagyobb erőforrásokkal rendelkező együttműködő partnerekre támaszkodjanak az eljárásuk során.
Amerikai Egyesült Államok
Az amerikai hadseregnek körülbelül 500 000 katonája van aktív szolgálatban, ide nem értve a haditengerészet, a légierő, a tengerészgyalogság és a parti őrség tagjait. Az amerikai hadsereg JAG-hadtestéhez hozzávetőlegesen 1900 egyenruhás ügyvéd tartozik.
Az USA hadseregének a világ számos országában állomásoznak katonái, és kiemelt figyelmet fordítanak a katonai fegyelem fenntartására. A katonai igazságszolgáltatás rendszere a parancsnokok aktív szerepén alapszik, akiknek feladatuk a fegyelem folyamatos fenntartása a katonák között.
A SOFA-k, a kölcsönös jogsegélyről szóló szerződések (MLAT) és más megállapodások megkönnyítik a nyomozást és biztosítják a tárgyalások megfelelő folyamatát. Erre példák az alábbiak:
- A Németországgal kötött MLAT széles körű együttműködést biztosít, például vallomások vagy nyilatkozatok felvétele, dokumentumok, nyilvántartások és bizonyítékok biztosítása, tanúk felkutatása, házkutatá-sok és lefoglalások végrehajtása tárgykörében.
- Dél-Korea elsődleges büntető joghatósággal rendelkezik a katonák által – szolgálaton kívül – elkövetett helyi bűncselekmények esetében.
Bizonyítási és vizsgálati nehézségek:
- Különböző nyomozási rendszerek. A fogadó országnak nincs mindig erőforrása olyan vizsgálatok lefolytatásához, amelyek bizonyítékként felhasználhatók az Egyesült Államok hadbírósági eljárásaiban. Problémát jelenthet az áldozat elérhetőségének megszerzése, az orvosi jelentések nem specifikus terminológiahasználata, hiányzó dokumentációk, illetve a bizonyítékok nem kellő ideig történő megőrzése.
- Ha a befogadó ország dönthet először arról, hogy folytat-e nyomozást az ügyben, akkor az amerikai hadsereg arra illetékes hatóságai nem nyomozhatnak addig, amíg a helyi ügyészség nem határoz az eljárás megindításáról. Ekkor problémaként merülhet fel, hogy az időmúlás a sikeres nyomozás esélyét csökkenti.
- A helyi orvosi szolgáltatók feljegyzései és megállapításai nem elég konkrétak, sokszor csak általánosságokat fogalmaznak meg.
- Egyes országokban az adatvédelmi törvények megakadályozzák a nyomozókat abban, hogy a vizsgálat minden részletét megismerjék.
- Az amerikai állampolgárok nem kötelezhetők arra, hogy az Egyesült Államokon kívül tanúskodjanak. Ha nem lehet tanúként idézni az amerikai állampolgárokat a koreai, németországi, olaszországi vagy kuvaiti bíróságok elé, ez az egész ügy végkimenetelét alapjaiban változtathatja meg.
- A fogadó ország büntető igazságszolgáltatási rendszere jelentősen eltérhet az Egyesült Államok kontradiktórius rendszerétől.
- Problémát jelent a büntetőeljárás során a bizonyítékok hitelesítése.
Nyíri Klára, katonai ügyész, Budapesti Regionális Nyomozó Ügyészség.
Az ügyész eltérő szerepe az inkvizitórius és akkuzatórius eljárási rendszerekben
Levezető elnök: Gabriel Unrein, büntetőügyekben eljáró másodfokú ügyész az argentin Buenos Aires Autonóm Város Legfőbb Ügyészségén
Előadók: Satyajit Boolel, az IAP alelnöke (Mauritius); Néstor Maragliano, az argentin Buenos Aires Autonóm Város bűntetti, vétségi és szabálysértési ügyekben eljáró ügyésze; Mario Carrera, a chilei Maipu Nyugati Fővárosi Régió Ügyészségének helyettes ügyésze
Rapportőr: Elizabeth Maina, legfőbb ügyészségi ügyész, Kenyai Legfelsőbb Bíróság
Sok jogrendszer követi az inkvizitórius (nyomozáselvű) vagy akkuzatórius (vádelvű) eljárási modellt a büntető igazságszolgáltatás területén. Az inkvizi-tórius rendszerben a bíróság vagy annak egy része maga is részt vesz az ügy tényállásának felderítésében. Ez az eltérés az akkuzatórius rendszertől, ahol a bíróság kizárólag egy pártatlan döntő fórum a vád és a védelem között. Az inkvizitórius eljárást elsősorban a kontinentális jogrendszerrel rendelkező államok, mint például Franciaország és Olaszország alkalmazzák, ellentétben az angolszász (szokásjogon alapuló) jogrendszerű államokkal, például Angliával és az Egyesült Államokkal. Más országok, mint például Mauritius és Kamerun vegyes rendszert alkalmaznak, egyes országok eljárási rendszere, mint például Argentína és Chile, átalakult egyikből a másikba.
Az előadók bemutatták, hogy bármelyik eljárási rendszert kövesse is egy ország, az mindenképpen az ország történelmének, kultúrájának, hagyományainak, alkotmányos rendelkezéseinek az eredménye. Nem létezik mindenki számára egyaránt használható megoldás, és egyik rendszer sem jobb alapvetően a másiknál. A megbeszélések során az egyes rendszerek alábbi jellemzőit emelték ki.
Inkvizitórius rendszer
- A nyomozást vizsgálóbíró felügyeli, aki bizonyítékot szerezhet be, utasítást adhat a vád és védelem érdekében bizonyítás felvételére, kihallgathatja a feljelentőket, tanúkat és gyanúsítottakat, végül eldönti, hogy elegendő bizonyíték áll-e rendelkezésre a vádemeléshez.
- A diszkrecionális jog korlátozott lehet, mivel egyes országokban a legalitás szabálya alapján kötelező a vádemelés minden olyan esetben, ahol a terhelt bűnösségét illetően elegendő bizonyíték áll rendelkezésre.
- A tárgyalást főként a bíróság vezeti. A bizonyítékokat tartalmazó eljárási iratok alapján a tárgyaló bíró dönti el, hogy mely tanúkat és milyen sorrendben hallgat meg, és döntő szerepet játszik a kihallgatásukban.
- A sértettek szerepét nagyobb mértékben ismerik el. Egyes országokban a sértettek a nyomozás során bizonyítás felvételét is kérhetik, a tárgyaláson pedig önálló eljárási pozíciójuk van.
Akkuzatórius rendszer
- A bizonyítékok összegyűjtéséért a felek (rendőrség/ügyészség és a védelem) felelősek, a bizonyítékok független értékelése egy semleges bíró feladata a tárgyaláson.
- Az ügyésznek elfogadott diszkrecionális joga van arra, hogy ne emeljen vádat, még abban az esetben sem, ha ahhoz elegendő bizonyíték áll rendelkezésre.
- A felek határozzák meg, hogy mely tanút mire hallgassanak meg, az ellenfélnek pedig joga van a keresztkérdezésre. A bíróság (szigorú szabályok szerint) felügyeli (figyelemmel kíséri) a bizonyítási eljárást, majd mérlegeli a bizonyítékokat, hogy észszerű kétség felmerül-e.
- A sértett egyszerű tanú pozícióban van, nincs önállóan elismert státusza sem a nyomozás, sem a tárgyalás során.
Chile ismertette az inkvizitórius rendszerről az akkuzatórius rendszerre történő, 2005-ben megkezdett és 5 éven át tartó áttérési folyamat nehézségeit. Egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy bármelyik modellt alkalmazzák is, van elég hasonlóság az egyes rendszerekben, és ez, valamint a nemzetközi szerződésekben és egyezményekben biztosított erős jogi struktúra lehetővé teszi a hatékony nemzetközi együttműködést. Minden rendszernek az a központi célja, hogy hatékony, megbízható és tisztességes igazságszolgáltatást biztosítsanak az állampolgárok részére.
Rahói Mária, legfőbb ügyészségi ügyész; az ÜOE Nemzetközi Bizottság volt elnöke.
A felderítés és a bizonyítás közötti különbség, valamint a kölcsönös bűnügyi jogsegély alternatívái
A felderítés és a bizonyítás közötti különbség
Az IAP-világkonferencia második témája: A bizonyítékok összegyűjtése és megosztása az együttműködés során. Ezen belül, az ehhez kapcsolódó „A” workshop A felderítés és a bizonyítás közötti különbség feltárásával foglalkozott, Arianna Leopore, az ENSZ kábítószer-bűncselekmények üldözésével foglalkozó osztálya programszervezőjének elnökletével. A workshop témája az elektronikus bizonyítékok megkeresés útján történő, határokon túli beszerzéséről szóló úgynevezett Gyakorlati Útmutatóra (Practical Guide for Requesting Electronic Evidence) épült, amit az első plenáris ülés elején mutattak be.1
A téma felvezetőjének a Kijevi Városi Ügyészség ügyészét, Valerija Melnyket kérték fel. A workshopon az alábbi szakemberek szóltak hozzá a megadott témához: Virgil Ivan-Cucu, az EuroMed vezető szakértője; Francisco Pont Verges, az argentin Buenos-Aires tartomány Legfőbb Ügyészségének büntető igazságügyekért felelős megbízottja; Marc Porret, az igazságügyi és büntetőjogi ügyek koordinátora az Egyesült Nemzetek terrorizmus-ellenes bizottságának végrehajtó testületénél (CTED); Olga Zudova, az Egyesült Nemzetek Szervezetének regionális jogi vezető-tanácsadója (UNODC).
Az ülés feltárta a felderítés és a bizonyítás közötti különbségeket. Fontos elhatárolási szempont a bizonyítékok megszerzése, kezelése és felhasználása, ugyanis ez más a felderítés és más a bizonyítás során.
A világméterű terrorizmus és a szervezett bűnözés, valamint az internethasználat elterjedése indokolttá tesz olyan fellépést, ami hatékony együttműködésre és információ-megosztásra épül a hírszerző hatóságok, a jogalkalmazók és az ügyészségek között nemzeti, helyi és nemzetközi szinten egyaránt.
Kihívást jelent a hatékony és hatásos eszközök kifejlesztése az elektronikus bizonyítékok megőrzésére, tárolására, összegyűjtésére és cseréjére olyan esetekben, amikor gyakran az idő a legfőbb tényező.
A felszólalók a digitális információkat három típusba sorolták:
- a felderítés útján beszerzett információ;
- az elektronikus adat;
- az elektronikus bizonyíték.
A digitális információ mindhárom típusának a beszerzése a szolgáltatóhoz intézett megkereséssel, vagy a rendőrségek közötti előzetes jellegű kölcsönös jogsegély formájában, vagy a hivatalos kölcsönös jogsegéllyel intézhető.
A felderítés kapcsán a résztvevők arról vitatkoztak, szükség van-e intézkedésekre annak érdekében, hogy a nemzetbiztonság védelme és a vádlott tisztességes eljáráshoz fűződő jogának érvényesülése se sérüljön. A jelentős súlyú bűncselekmények felderítésénél felmerült, hogy szükséges lehet egy független felülvizsgálati jogosultsággal rendelkező bizottság felállítása, továbbá létrehozhatnának egy egyesített központot az információ-megosztásra és a lényeges információk megvitatására.
Nemzeti szinten lépések sorozata kellene ahhoz, hogy az elektronikus bizonyítékok megőrzése, begyűjtése és megosztása a hivatalos kölcsönös bűnügyi jogsegélykérelemhez vezető út közbeiktatása nélkül legyen kezelhető. Az elhangzott javaslatok szerint érdemes lenne közvetlen megkeresést intézni az internetszolgáltatókhoz az információk kezdeti tárolása és önkéntes vagy azonnali közlése iránt, a rendőrségek pedig közvetlenül tájékoztathatnák egymást például az alapfelhasználó, az előfizető és a kapcsolati tevékenységet érintő adatokról.
A gyakorlati útmutató összeállítást tartalmaz az országspecifikus helyi pontokról, térképen feltüntetve a főbb internetszolgáltatókat, azokat az eljárásmódokat, törvényi kereteket és gyakorlati elvárásokat, amelyeknek a nemzetközi együttműködés során egyszerre kell érvényesülniük mind hatékonysági és hatásossági, mind formális és informális szempontból.
A kölcsönös bűnügyi jogsegély alternatívái
A „B” workshopban a kölcsönös bűnügyi jogsegély alternatíváiról folyt a disputa, Ewa Korpi, a Svéd Ügyészség Szervezett Bűnözés Elleni Nemzeti Osztályának vezető ügyésze elnökletével.
A téma felvezetője Jacob Ondari, Kenya legfőbb ügyész helyettese volt. A workshopban az alábbi szakemberek szóltak hozzá a megadott témához:
Janet Henchey, a Kanadai Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Ügyekért felelős csoportjának főigazgatója; Ilias Konstantakopoulos, ügyész és igazságügyi tanácsadó, valamint Görögország állandó európai uniós képviselője; Julieta Lozano, az egyesült államokbeli New York Állam Kerületi Ügyészségének vezetőhelyettes ügyésze; Lene Doherty, ügyvéd az Egyesült Királyság Központi Hivatalának Nemzetközi Igazgatóságánál; Jeehye Son, Dél-Korea legfőbb ügyész helyettese.
Bár a kölcsönös bűnügyi jogsegély alapvető eszköz a nyomozók és ügyészek számára, mégis túlságosan nehézkes és lassú ahhoz, hogy felvegye a lépést a gyorsan terjedő világméretű bűnözéssel. Rendkívül hatékony, egészen addig, amíg alternatív és kiegészítő eljárásokra nem kerül sor. Ha nem igényel bonyolult és gyors döntést, akkor a kölcsönös bűnügyi jogsegély ott alkalmazható, ahol a kényszerítő intézkedések bizonyíték-beszerzésre irányulnak.
A felszólalók azokat a lehetőségeket vették számba, amelyek a formális (MLA), kölcsönös bűnügyi jogsegélyeljáráson kívül alkalmasak felhasználható bizonyítékok beszerzésére. A felmérések szerint hasznos eszköznek bizonyultak az előzetes kölcsönös jogsegély iránti megkeresések. A joghatóság függvényében szükséges vagy sem a kérelmek központi hatóság beiktatásával történő továbbítása.
A résztvevők az alábbi főbb kategóriákat különböztették meg:
- Nyílt forrás és önkéntes közreműködés alapján, amely magában foglalja a közvetlen hozzáférést az országos nyilvántartásokhoz, úgymint a földhivatali, a cégnyilvántartás és a hitelnyilvántartók adatai. Bármiféle információ-szolgáltatás mind a természetes és jogi személyekre vonatkozóan az adatkezelő szervek részéről önkéntes.
- A jogalkalmazók és jogalkalmazók közötti együttműködés alatt gyakran a rendőrségek egymás közötti megkeresése értendő. Ez két széles kategóriába sorolható. Az egyik az információszerzés/felderítés, ami a jövőbeni kölcsönös jogsegélykérelmekhez kötődik, beleértve a gyanúsított felkutatását és tartózkodási helyének beazonosítását; a vagyon-felderítést; a gyanúsított biometrikus azonosítását, a rendőrségi nyomozási ügyekben tárolt adatait; és további előzetes logisztikai segítséget is. A másik a kommunikációs adatokra épülő bizonyítékok, bűnügyi nyilvántartások és megfigyelési adatok.
- Az ügyészekből és a nyomozó hatóságok tagjaiból álló közös nyomozócsoportokat több felszólaló is említette. Az abban részt vevő országok közötti írásban rögzített megállapodásra épülő együttműködés speciális bűnügyi nyomozási intézkedések végrehajtását teszi lehetővé. A közös nyomozócsoport révén közvetlen bizonyíték- és információgyűjtésre, valamint -megosztásra van mód. A beszerzett információk és bizonyítékok a részt vevő ország jogalkotásával összhangban a közös nyomozócsoport létrehozására készült megállapodásban foglaltak szerint oszthatók meg anélkül, hogy az 1959. április 20-án kelt, a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló európai egyezmény második kiegészítő jegyzőkönyve szerinti eljárást kellene követni.
- A nemzetközi szervezetek körében az EGMONT Csoport és az Europol Pénzügyi Felderítő Egysége (FIU) szervezetekhez a gyanús pénzügyi tevékenységről készült jelentés iránti megkeresések intézhetők, de más pénzügyi hírszerzőkhöz intézett megkeresések kibocsátása is felmerült. Fontosak az informális hálózatok, mint az Ügyészek Nemzetközi Szervezete (IAP), valamint a területi és témaspecifikus hálózatok, mint a Vagyon-felderítési Hatóságok Ázsiai és Csendes-Óceáni Hálózata (ARIN-AP), amelyek gyors és hatékony információcserét és -szerzést biztosítanak a regisztrált kontaktpontok között.
- Az Európai Ügyészség (EPPO) nemzetközi együttműködési modellt dolgozott ki a különböző jogrendszerek közötti szervezeti akadályok kiküszöbölésére. Az EPPO az Európa Unió független testülete, az unió pénzügyi érdekeit sértő csalások és egyéb bűncselekmények nyomozására és vádemelésre kialakított decentralizált szervezeti struktúrával és jogkörrel. Főként hat nyomozási intézkedést tesz általánossá a részt vevő országokban, elkerülve a határokon túl végzett nyomozási cselekmények esetében a szükséges kettős joghatóság intézményét: tevékenységei között szerepel a házkutatás; az elektronikus eszköz útján történő megfigyelés és a bűncselekményből származó jövedelmek befagyasztása.
A workshop valamennyi felszólalója egyetértett abban, hogy az informális eljárással elérhető eredmények behatároltak. Ezek részint magából a vádemelési modellből eredeztethetők, mint például a vádemelési rendszerben kialakult egyes bizonyítékok bizonyító erejével szembeni elvárások; részint az adatbiztonság és az emberi jogok alkotmányossági előírásaiból, vagy ahhoz illeszkedő nemzetközi vagy hazai szabályozásokból. A konferencián abban konszenzus volt, hogy a kölcsönös bűnügyi jogsegély informális alternatíváinak a határokon átnyúló bűnüldözésben értékes szerepük van.
Radványi Éva ügyész, Budakörnyéki Járási Ügyészség; az ÜOE Nemzetközi Bizottság tagja.